14. fejezet
Illendő bemutatkozások
Harry egy kígyóval beszélt, sziszegett és bólogatott, pontosan megértve, hogy mit is mondott. Harry párszaszóul beszélt. Harry párszaszájú.
– Pers? – kérdezte félve a zöld szemű fiú. – Tényleg beszéltem azzal a kígyóval? – A bájitalmester arcán apró vigyor gyúlt.
– Tudod mit, kölyök? – kérdezte, és a vigyor igazi mosollyá változott. – Azt hiszem, pont azt tetted.
– Még mindig nem vagyok biztos benne – jegyezte meg egy bögre zöld mentatea mellett Harry. A kígyós incidens után nem sokkal elhagyták a völgyet, de persze a „nem sokkal azután" azt jelentette, hogy egyből felkapták a virágokkal megrakott zsákot, és a lovakhoz mentek. Mielőtt ellovagoltak, Perselus egy nyomkövető bűbájt használt, hogy legközelebb könnyen rátaláljanak a völgyre.
A visszafelé tartó háromórás lovaglás jórészt csendben telt, mivel Harry vakon előrenézve vezette a lovát, követve az utat, amit a virágok kutatása közben memorizált. A bájitalmester meg tudta állapítani, hogy Harryt nyugtalanította újonnan felfedezett képessége, ami nem is csoda a rengeteg gonosz párszaszájúakról szóló történet után. A férfi néhányszor megpróbált beszélgetést kezdeményezni Harryvel, de a fiú a fejét sem mozdította, mintha meg sem hallotta volna, hogy a nevét mondogatják. Perselus egyszerűen csak felsóhajtott és türelmesen várt, amíg vissza nem érkeztek a Kasbah-ba.
A lakosztály pont úgy nézett ki, ahogyan hagyták, és a férfi gyorsan letette a virágokat az egyik sarokba, mielőtt szembefordult Harryvel; a virágok várhatnak. Végre eljutott a fiúig, akire már a saját fiaként gondolt, csak hogy rádöbbenjen, Harry nem nyugtalan volt, hanem irettegett/i. És nem tartott sokáig kibogozni, hogy a félelem csírája nem magában a képességben lakozik. Harry tudta, hogy Voldemort maga is párszaszájú – valószínűleg Potterék vagy Dumbledore elcsípett beszélgetéseiből, mert Perselus ezt a részletet egyszer sem említette neki –, és az irracionális félelem odáig fajult, hogy azt képzelte, ez a képessége valahogy a Sötét Nagyúrhoz hasonlatossá teszi őt. Ijedtsége csak tovább erősödött, amikor pizsamába bújva észrevette a három legújabb rúnajelet a szimbólumán; csakhogy ezúttal egy sötétzöld jelkép is feltűnt az embléma egyik vonalában, és nem pedig körülötte. Harry elsápadt, vagy húsz percen keresztül sokkosan állt, amíg Perselus le nem fordította neki, hogy az csak annyit jelent, hogy „párszaszájú", és végül sikerült rávennie, hogy beszéljen hozzá.
Perselus dermedten állva hallgatta, ahogy Harry tekintett erre az új képességére, és amennyire határozottan csak tudta, biztosította őt, hogy semmi félnivalója nincs a párszaszájúságtól. Miután némi szelíd noszogatás után leleplezte, mennyire mélyen gyökereznek Harry félelmei, és hogy a forrása nem más, mint egy beszélgetés, amit Adrian folytatott le egyszer Jamesszel; az idősebb Potter – valószínűleg védekezésképpen viccelődve – azt mondta Adriannak, hogy sose bocsátaná meg neki, ha ilyen „sötét" képességgel állna elő.
Perselus úgy érezte, üvölteni tudna; akármilyen képességekkel is volt Harry megáldva, attól csupán egy nyolcéves kisfiú, és amikor James fenyegetését hallotta, még fiatalabb volt. Nem volt könnyű meggyőzni a gyereket, hogy az, amit iránta érez, teljes mértékben távol áll a gyűlölettől. Harry végül nem sokkal hajnal után aludt el, és csak azt követően, hogy Perselus számos párszaszájút megnevezett, akik távolról sem voltak gonoszak. Végül elhitte, hogy sikerült meggyőznie a fiút, amikor említést tett Merlinről – az a rúnajel rajta is ott volt, amikor látta a hatalmas varázsló emblémáját – de ettől még tovább folytatta a győzködést.
A másnapi reggeli fölött lefolytatott beszélgetésnek is a párszaszó volt a témája. Az ablakhoz közeli asztalnál ültek, amit Harry választott, amikor rájött, hogy ha erősen figyel, akkor képes kivenni a köves sziklák körvonalát a távolban, ahol az Eloḯsa virágot megtalálták.
– Mi az, amiben nem vagy biztos, Harry? – kérdezte Perselus a szemét forgatva, miközben a teáját kortyolgatta; az a cukormennyiség, amit ebbe beletettek, simán megölhet – gondolta, de sem ő, sem Harry nem segíthetett az édesszájúságán. – A párszaszájúság egy képesség, ami nagyon hasznos lehet olyan kemény helyzetekben, mint amiben a múlt éjjel találtuk magunkat. – A bájitalmester próbálta elfojtani a rátört remegését, amikor belegondolt, mi történhetett volna Harryvel, ha nem bizonyosodik be róla, hogy párszaszájú.
– Ez igaz – ismerte be Harry sóhajtva, miközben aprót kortyolt a teájából. – Ez a cukormennyiség ebben az izében! – motyogta mosolyogva a teájára pillantva, amire Perselusból kitört a nevetés.
– Nézd, Harry, nincs miért aggódnod; a párszaszó csupán egy másik nyelv. Elismerem, furcsa, de attól még egy idegen nyelv – emlékeztette Perselus a fiút, miután kijózanodott. – Ha ettől jobban érzed magad, amint hazaérünk, elvégzünk egy kis kutatást. – Harry erre már nyíltan elmosolyodott.
– Gondolom, azt megtehetjük.
– Jó – értett egyet önelégült vigyorral Perselus. – Most pedig pihentethetjük ezt a témát, és élvezhetjük a reggelinket; a felvonultatott makacsságod olykor elviselhetetlen, kölyök.
– Ami egyből elgondolkodtat, vajon kitől is szedtem fel ezt a jellemvonást – vágta rá Harry vigyorogva. Perselus nyugtázás gyanánt szimplán kuncogott egyet erre.
A további marokkói tartózkodásuk sokkal nyugodtabban telt most, hogy már ismerték a virágok helyét. Az elkövetkező három éjszaka visszatértek a helyszínre, amíg Perselus úgy nem ítélte, hogy egy évtizedre elegendő virágot gyűjtöttek be, és Harry megkönnyebbülésére a kígyóval sem futottak össze újra.
Még egy hétig a Kasbah-ban maradtak, amíg be nem fejezték a virágszirmok áttetsző, világoskék színű, fénylő olajjá való átalakításának folyamatát, amit Perselus ezután óvatosan – tucatnyi védő és párnázó bűbájjal ellátva – a bőröndjébe tett. Mivel még volt néhány hetük a nyári szünetből, úgy döntöttek, hogy a tenger felé veszik az útjukat. A hotelből való távozásuk valószínűleg Harry legviccesebb emlékei közé írta be magát, amin, ha visszagondol rá, még évekig kacagni fog. Már összepakolták a bőröndjeiket és épp elhagyni készültek a szobát, amikor halk kopogás hangzott fel az ajtón.
– Várunk valakit? – kérdezte Harry zavartan.
– Nem – válaszolt Perselus ugyanolyan döbbenten. – Rendeltél valamit a szobaszerviztől? – kérdezett vissza, majd elindult ajtót nyitni, miközben abban a pillanatban, hogy Harry tagadóan megrázta a fejét, már nyúlt is a pálcájáért. Perselus kinyitotta az ajtót és hátralépett, készen arra, hogy bármilyen fenyegetést elhárítson, csakhogy szembe találkozzon egy fülig pirult alakkal.
– Asmae? – kérdezte Perselus meghökkenten, és gyorsan visszahúzta a kezét a pálcatartójától. Harry elvigyorodott, majd kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, ahonnan könnyedén megfigyelhette a kibontakozó jelenetet. Asmae és néhány barátja, akik a szállodában dolgoztak, mindent elkövettek, hogy mindenük meglegyen, amit csak akartak. Harry teljes mértékben ki is használta ezt a tényt, és a legártatlanabb pillantását felöltve kért – és kapott – friss csokoládés croissant-t minden reggel. Perselus megmondta neki, hogy ez nem szép dolog, és hogy azonnal hagyja abba ezt; Harry azonban nem figyelt a férfi szavaira – főként azért, mert eközben a bájitalmester maga is épp egy croissant-t rágcsált.
– Jó reggelt, Mr. Black! – üdvözölte őt mosolyogva Asmae. – Észrevettem, hogy ma kijelentkezett a szállodából, és beugrottam megnézni, hogy szüksége van-e bármilyen segítségre. – Perselus ellenállt a kísértésnek, hogy ne nézzen szemforgatva a nőre; erősen kételkedett benne, hogy a hotel recepciósának kellene segíteni a vendégeik bőröndjeit összecsomagolni.
– Már indulásra készen állunk, Miss Asmae – kotyogott közbe széles mosollyal Harry.
– Igen, ahogy a fiam mondta, már minden összepakoltunk – bólintott egyetértően Perselus. – Köszönöm a figyelmességét. – Udvariasan elmosolyodott, és enyhén még meg is hajolt hozzá.
– Akkor remélem, élvezték a szállodánkban eltöltött időt. – A nő még szélesebb mosollyal nézett rá.
– Igen, jól éreztük magunkat, minden tökéletes volt – válaszolt a bájitalmester, miközben várakozóan pillantott a nőre; mit mondott, mit is akart? Amikor a nő egy lépést sem tett, hogy távozzon, Perselus úgy döntött, hogy megszólal. – Tehát, ez minden? – érdeklődött kérdő hangsúllyal, arra számítva, hogy a nő elmegy.
– Csak még egy dolog – mondta Asmae, és mosolya vigyorrá szélesedett. Perselus enyhén elsápadt, Harry pedig azt kívánta, bárcsak lenne nála pattogatott kukorica. – Perselus?
– Igen? – kérdezte a férfi enyhe félelemmel végignézve a nőn. Már épp meg akarta kérdezni, hogy mit akar tőle, amikor Asmae mozgásba lendült; megragadta Perselust az inggallérjánál fogva, lehúzta magához, és minden erejével szájon csókolta őt. Perselus agyműködése leállt; akármire is számított, nos, ez nem volt közöttük. Amint a sokkot követően az agyának sikerült újraindulnia, hatalmas meglepetésére azon kapta magát, hogy visszacsókolja a nőt. Asmae végül ellépett tőle, és kitágult pupillákkal, kipirult arccal nézett fel a kábult bájitalmesterre.
– Kü… Küldj majd egy baglyot nekem – dadogta vékony hangon, mielőtt fényes mosolyt villantva rá, elhagyta a helyiséget, és távoztában visszakacsintott rá a válla fölött. – Mindig a csendesek… – mormolta, miközben fülig érő mosollyal a lifthez ért. Perselus becsukta a lakosztály ajtaját, és összezavarodott arccal fordult Harry felé.
– Mi volt ez? – kérdezte teljesen elveszettnek hangozva. Rá kellett jönnie, hogy egyáltalán nem érezte a bűntudat és a csalódottság sajgó fullánkját, ahogy a múltban tette, ha arra gondolt, hogy a lány, akit megcsókolt, nem Lily volt.
– Hát ez jól ment – jelentette ki Harry kifejezéstelen arccal, mielőtt a nevetéstől rázkódva hanyatt nem vetette magát az ágyon. Perselus úgy nézett rá, mintha megőrült volna, mielőtt feladta, és ő is elmosolyodott. Mosolya hamarosan kuncogásra váltott, a kuncogás pedig nevetéssé fajult, és mielőtt észrevette volna, már levegő után kapkodott, annyira kacagott.
– Hát ez valóban jól ment, ha mondhatok ilyen magamnak – jegyezte meg a bájitalmester két zihálás közepette. – Azok közül, amik megtörténhettek volna…
– Tehát távozunk? – kérdezte Harry szikrázó szemmel.
– Igen – válaszolt Perselus, miután megtörölte a szemét. – Miért ne tennénk?
– Azt gondoltam, hogy talán te és Asmae szeretnétek egy kis időt eltölteni együtt – jegyezte meg Harry sokkalta ártatlanabbnak tűnő arccal, mint Perselus lehetségesnek gondolta volna.
– Ennyi, kölyök! Megtiltom, hogy tizenhárom éves korodig bármiféle említést is tegyél lányokról, és soha többé nem maradhatsz egy helyiségben azzal a bolhás korccsal! – A fenébe azzal a Sirius Blackkel és erre a szegély ártatlan Harryre való befolyásával! Harry szeme ismét tágra nyílt, és jó adag duzzogást is hozzátett a látványhoz. Perselus elfordult, és miközben a levegőbe lebegtette a bőröndöket, hogy indulni tudjanak, csak egy gondolat járt a fejében: ne nézz Harry szemébe! Nem szabad Harry szemébe nézned…
Elhagyták a hotelt, és hogy senki ne akadjon a nyomukra, Perselus bevetette a háborúban használatos összes elkerülő technikát, amit anno kifejlesztett. Néhány napot eltöltöttek Marakeshben, ahol végiglátogatták a híres varázsló bazárokat – ahogy Perselus az itteni nevükön hívta őket, a szukkokat –, mielőtt északra, Fez felé, majd még északabbra, fel, Tangerbe indultak. Perselus itt jött rá, hogy Harry korábban még sosem úszott tengerben, így eltökélte, hogy annyi tengerpartot látogatnak végig, amennyit csak tudnak az alatt az egy hét alatt, amit még itt töltenek. És így is tettek: Harry végül jó hasznát vette az úszóleckéknek, amiket az otthoni tóban való úszkálással elsajátított.
Úgy döntöttek, hogy az utolsó éjszakájukat ismét Tangerben töltik; a szállodájuk erkélyén ülve nézték a tengert. Harry egy pillanatra lehunyta a szemét, és visszagondolt az első Anglián kívüli utazására. Ez több volt, mint amit valójában remélt. Ismét kinyitotta a szemét, hogy végignézzen a tengeren, át az európai partról érkező halvány fényekre; egy meglepő eső utáni nagyon tiszta nap volt, és egész nap látni lehetett Gibraltárt.
– Egyszer oda is el kellene mennünk – jegyezte meg Harry, miközben belekortyolt egy újabb csésze teába. Már meg sem tudta mondani, mennyit fogyasztott el ebből a forró italból, de nem panaszkodott.
– Hmm? Oda? Hova is pontosan? – kérdezte meglepetten Perselus; maga is az utazásokon elmélkedett, különösen az Atlasz-hegységbe tett két napos kirándulásukra. Még mindig nem tudta elhinni, mennyi szórakozásban volt része; úgy tűnt, évek teltek el, – valójában tényleg évek voltak – amióta képes volt önmaga lenni más emberek előtt, aki nem Harry volt, úgy ahogy az elmúlt hónapban tette. De megtörtént, és ezt fényképek is bizonyították; Harry azt tervezte, hogy amint hazaérnek, albumba rendezi őket. Mosoly gyúlt az arcán; Harry nem tudta, de az lesz a legelső családi fényképalbuma.
– Tudod, a Gibraltári-szoros túloldalára. Szeretném látni Gibraltárt. – Perselus vigyorogva bólintott.
– Azt el lehet intézni. – Magában máris terveket szőtt egy hétvégi kiruccanásra valamikor a közeljövőben. – Amúgy jobb, ha felkészülsz; halvány fogalmam sincs, miféle alapanyagokra lesz szükségem legközelebb a Farkasölőfűhöz. Vagy ami azt illeti, hogy hova kell elmennünk, hogy beszerezzük azt. – A bájitalmester cinkosan rákacsintott, mire Harry felnevetett.
– Nos, remélem, Indiába. Vagy Norvégiába – vetette oda mosolyogva Harry. – Igazából Skandinávia bármelyik részére.
– Ki tudja, talán legközelebb az Arab-félszigeten fogunk kikötni – közölte Perselus. Míg Marokkóban voltak, körbekérdeztek a harci unikornisok után, de úgy tűnt, a szóbeszéd valóban csak az maradt: szóbeszéd. És Harry tényleg nagyon szeretett volna közelről látni egy harci unikornist, még ha nem is erőltette a dolgokat. Az a jellemvonás sosem volt meg benne, de Perselus látta rajta.
– Lehet – válaszolt Harry ragyogó mosollyal, és tósztra emelte a csészéjét. – Az első külföldi nyaralásunkra! – Perselus felkacagott és összekoccintotta a poharát Harryével.
– És mindarra, amik még jönnek – tette hozzá, mire a fiú nyomatékos bólogatásba fogott. A másnap reggel keserédes volt. Mindkét varázslónak hiányzott a kastély, amit otthonnak hívtak, de a visszatérés egyben azt is jelentette, hogy ismét titkolózniuk kell. Harry eldöntötte, hogy mindezt a nagyobb jóért teszik, miközben gondoskodott róla, hogy semmit ne hagyjanak hátra; végtére is egy csodálatos hónapot töltöttek el utazással.
– Minden össze van pakolva? – kérdezte Perselus, akinek hasonló gondolatai voltak. Úgy képzelte, nem lesz könnyű ismét visszaváltozni a távolságtartó, ridegszívű férfivá, ami oly régóta a megtévesztő álcájául szolgált.
– Minden be van pakolva – bizonygatta Harry. – Készen állok a hazatérésre! – Perselus nem tudott ellenállni az arcára kiülő mosolynak. A levegőbe emelte a bőröndjét, majd várakozóan Harryre tekintett; a fiú megkérte rá, hogy tanítsa meg erre a bűbájra, és Perselus teljesítette a kérését. Harry előhúzta a pálcáját, hangosan kimondta a lebegtető varázsigét, és a tökéletesen kivitelezett varázslat következtében a bőrönd felemelkedett a levegőbe.
– Szép munka, Harry! – dicsérte Perselus a zöld szemű varázslót, miközben kiléptek a hotelszobából, és kijelentkeztek a szállodából. Egy üres mezőre hoppanáltak a városon kívül, ahol Perselus egy kőre mutatott a pálcájával, majd zsupszkulcsot készített belőle.
– iPortus!/i – mondta ki a varázsigét. Mindketten belekapaszkodtak a kőbe, és néhány másodperc múlva Harry megérezte a mostanra ismerős rántást, amikor a zsupszkulcs aktiválódott. Amikor ismét kinyitotta a szemét, újból a kastélyban volt. Egyhónapnyi távollét után a fiút meglepte a benne szétáradó boldogság, amikor betette a lábát a folyosóra. Sokkal nagyobb honvágyat érzett, mint gondolta volna.
– Perselus gazda, Harry gazda! – Minnie aprócska alakja üdvözölte őket, és a manó szinte remegett az izgatottságtól. – Visszatértek az urak! – kiáltott fel, és mielőtt Harry visszafoghatta volna magát, előrelendült, és megölelte a házimanót.
– Hiányoztál, Minnie! – mondta, mielőtt eleresztette őt, és megdöbbenten vette észre a manó szemében feltűnő könnyeket. Perselus elfogódottan figyelte a jelenetet.
– Hiányoztál nekünk – mondta egyetértően. – Ki kiabálna ránk, azért mert akár egyetlen étkezést is kihagyunk, ha te nem lennél? – viccelődött, miközben a házimanó bíráló szemmel végigmérte őket.
– Az urak magukra szedtek egy kis színt – állapította meg boldogan. – És Harry gazda megint nőtt!
– Tényleg? – kérdezte Harry zavarodottan.
– Azt hiszem, igen – jelentette ki Perselus a fiú mellé lépve. Harry határozottan nőtt, amióta nyaralni indultak. Biztosan a nap és a friss levegő az oka – vélte Perselus. Egy gyors reggeli és néhány órányi pihenés után Perselus úgy döntött, hogy gyakorolja kicsit a kardvívást, amit a vakáció alatt elhanyagolt. A Farkasölőfű-főzeten is dolgozni akart, de előbb be kellett ugrania az Abszol útra; be kell szerezni egy színezüst üstöt a bájital számára, és az volt az egyetlen hely, amelyről tudta, hogy garantálható a minőség. Kinyitotta az edzőterem ajtaját, csak hogy rájöjjön, nincs egyedül. – Úgy látom, ugyanaz járt a fejünkben.
– Ó, szia, apu! – köszönt meglepetten Harry, miközben a kardjával egyensúlyozott. Harry Perselusénál egy jóval rövidebb kardot használt, de a súlya attól még megvolt, és a fiú máris izzadt. A bájitalmester természetesen abban a pillanatban gondoskodott róla, ahogy edzeni kezdtek, hogy a teremben lévő összes kard tompító bűbájjal legyen bevonva. – Úgy gondoltam, van mit behoznom – ismerte be Harry, amire Perselus rábólintott.
– Mindkettőnknek. – Ezután gyakorolni kezdtek; miután kicsit bemelegítettek, Perselus kiszórta az oktatójukként szolgáló szoborra az aktiváló varázslatot. Két órával és a gránitszobor oktatójuk jóváhagyásával később fejezték be az edzést. Perselus úgy vélte, hogy kezdtek belejönni, de nehéz volt megmondani biztosra, mivel minden izmuk fájt. Nos, legalább tudom, hogy van izmom, ami fájhat – gondolta, mielőtt szétváltak, hogy miután gyorsan lezuhanyoztak a szobáikban, a konyhában találkozzanak ebédkor.
– Arra gondoltam, hogy este eltöltök egy kis időt a nyugati toronyban – jegyezte meg desszert közben Harry. Tényleg hiányoztunk Minnie-nek – tűnődött Harry, miközben egy szelet csokoládétortán csámcsogott, amit a manó rendszerint csak karácsonykor készített. – Tudod, hogy használatba vegyem az új csillagtérképet, amit vettem.
– Felőlem rendben, ha kedvet érzel hozzá – értett egyet Perselus halvány vigyorral az ajkán. – Csak ne aludj el megint a teleszkópodra dőlve – figyelmeztette fiút jóindulatúan, mielőtt újabb falatot fogyasztott el a süteményéből, amit véleménye szerint gyakrabban is ehetnének. Ha Lupinnak egy dologban valaha is igaza volt, akkor az ez: a csokoládé mindent jobbá tesz. Ám Lupinnak rendszerint sok dologgal kapcsolatban igaza volt – ismerte el Perselus, visszagondolva arra az egyetlen személyre James Potter bandájából, akit elviselhetőnek talált. És ha már eszébe jutott Lupin… – Holnap el kell mennem az Abszol útra az üstért, amiről beszéltem neked – jelentette ki Perselus, amivel azonnal felkeltette Harry figyelmét.
– Abból a különleges üzletből? A Milles & Traffordból, igaz? – kérdezte a fiú, visszagondolva az alkalomra, amikor először hallotta ezt a nevet. Az utolsó völgyben töltött éjszakán Perselus elmagyarázta, hogy a jó minőségű Farkasölőfű-főzetet csakis színezüst üstben lehet elkészíteni. Perselus magyarázata szerint ez az egyik oka – beismerten egy nagyon bosszantó oka is – annak, hogy annyi silány minőségben előállított Vérfarkasölőfű van a piacon, amik ugyan alig hatásosak, de az elkészítésük olcsóbb.
– Igen, onnan – bólintott Perselus. – Ők az egyedüliek, akikben megbízhatom, hogy biztosan színezüst üstöt árulnak. – Miközben megették a süteményüket – mármint a csokoládétorta felét –, a nyaralásukról csevegtek, a készített képekről, csillagászatról és a kilátásról, hogy megtanulják a csokoládétorta receptjét, amit épp ettek. Harry ezek után felvonult a nyugati toronyba, és el is aludt volna, ha nem emlékezteti magát a másnap délelőtti Abszol úti kiruccanásra. Így hát visszatért a szobájába, és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ne ruhástól aludjon el; a teste még mindig szokta Skócia jóval hűvösebb hőmérsékletét.
A másnap reggel a konyhában találta a két varázslót, akik azzal foglalatoskodtak, hogy elfogyasszák a tegnapról megmaradt csokoládétortát, úgy ítélve meg, hogy nagy pocsékolás lenne meghagyni. Miután megkapták a leszidást Minnie-től – „Az uraknak nem csak csokoládétortát kellene enniük reggelire!" – és nem győztek bocsánatot kérni miatta, úgy határoztak, hogy elindulnak az Abszol útra és nem említik a szándékukat, hogy ha már ott járnak, akkor beugranak Florean Fortesque cukrászdájába is.
Egy hónap óta először ismét fedő és álcázó bűbájokat használtak magukon, bár Perselus úgy döntött, hogy Harry lehet néhány hüvelykkel magasabb annál, mint ami nyaralásuk előtt volt, ami még így is jóval elmaradt attól a nyolc hüvelyktől, amit nőtt, mióta elkezdték használni az álcázó bűbájokat. És természetesen egyikük sem csattant ki az örömtől, hogy el kell fedniük azt a barnaságot, amire szert tettek Marokkóban, de hát muszáj volt áldozatokat hozni.
Az Abszol út zsúfolásig megtelt családokkal, akik az új iskolai tanévre készülődtek – végül is már augusztus harmincadika volt –, és Harry csúnya pillantásokat kapott az összes diáktól, amint azok meglátták Perselust. Biztosan a talár az oka – döntötte el, és szorosan haladt Perselus nyomában, minden tőle telhetőt megtéve, hogy maga is komolynak és ijesztőnek látsszon. A kinézet egyértelműen becsapós – vélte a zöld szemű fiú, ahogy összehasonlította Perselus mostani énjét a valós személyiségével; céltalanul eltűnődött, vajon milyen reakciót váltana ki a most rémültnek látszó diákokból, ha rájönnének, milyen is valójában a rettegett bájitalmester. A lányok buknának rá – ebben biztos volt.
Elértek a Gringottsig, ahol az útelágazásnál balra fordultak; a jobb kéz felé eső utcában még több bolt volt, beleértve Ollivander üzletét és a helyet, ahonnan be lehet fordulni a Zsebkosz közbe. Balkéz felé ugyanakkor egy körzet volt megtalálható, ahol sokkal inkább szaküzletek sorakoztak, lejjebb pedig olyan varázsvállalatok épületei, mint a Próféta és a Nimbusz Versenyseprű Rt. központi irodái, ami a Nimbusz sorozat gyártásáért volt felelős.
Ezt a területet lényegesen kevésbé özönlötték el, és a vásárlók átlagos életkorát valahol a tizennégy-tizenöt és a hatvan között lehetett megbecsülni. A Milles & Trafford, az üzlet, amit kerestek, a Gringottshoz közelebb eső épületek egyike volt, az útelágazástól csupán ötpercnyi sétára. Harryt teljesen lefoglalta, hogy kövesse Perselust és közben megbabonázva nézzen az egyik üzletről a másikra. Azt kívánta, bárcsak lenne még néhány szeme, hogy sokkal több mindent befogadhasson maga körül, és majdnem elszalasztotta a keresett boltot, annyira lekötötte a figyelmét az utca másik oldalán levő épület, ahol ritka növényeket árultak; a bolt félig hagyományos üzletnek, félig növényháznak látszott.
A Milles & Trafford pontosan olyan kőépület volt, mint a legtöbb üzlet az Abszol úton, és bár a kirakaton keresztül Harry sokféle üstöt és más nagyszerűnek látszó felszerelést látott, azok ónból vagy üvegből készültek. Perselus lágyan elmosolyodott az áhítatos pillantáson Harry arcán, majd finoman megbökve bevezette a fiút az üzletbe. Harry könnyűszerrel ment – semmint nem akart annál jobban, mint belépni az épületbe. A zöld szemű fiú természetesen a bolt legfiatalabb vásárlója volt, és minden tőle telhetőt megtett, hogy ne érjen semmihez hozzá maga körül, amikor ezzel egyidejűleg majd' meghalt, hogy egyesével rákérdezzen mindegyikre, hogy mi az.
A bölcsnek látszó varázslók és boszorkányok olyan témákról társalogtak körülötte, mint az aritmológia elméletek legújabb fejleményei vagy a Wizengamot függőben lévő döntései, és a fiú elragadtatottan hallgatta őket, miközben egyszerre próbált mindent befogadni. Perselus épp a tulajdonossal beszél, azt magyarázva, pontosan mire is van szüksége, és sem ő, sem pedig Harry nem vették észre a fényűző sötétlila talárt viselő varázslót, aki az üzlet másik végéről kiszúrta őket. Ám az idős varázsló alighogy észrevette őket, el is indult feléjük, miközben barna szeme csillogott és ajka izgatott mosolyra gyúlt.
– Milyen kellemes újra látni téged, Harry! – kiáltott fel, ahogy elért a két varázslóhoz. A fiú ijedten megpördült, és zavartan pillantott az idősebb férfira, mielőtt a felismerés kiült volna az arcára.
– Mr. Nicolas? – kérdezte félénken elmosolyodva, miközben a bájitalmester meglepődve figyelte a jelenetet.
– Látom, emlékszel rám, fiatalember – jegyezte meg Nicholas mosolyogva, miközben megfordult, és a Harryt kísérő fekete taláros férfit kezdte tanulmányozni. A férfi fáradtnak és valószínűleg a koránál idősebbnek látszik – vélte Nicholas. Határozottan ráférne, hogy kicsit felhizlalják, ahogy a felesége mondaná. De van valami a szemében… valami védelmező és mély szeretet, ahogy a zöld szemű kisfiúra néz – ebben Nicholas biztos volt. És ami még fontosabb, abban a pillanatban, amint észrevette, hogy őt elemzik, a szeme fagyosan megvillant, és végtelenül fekete, sötétszürke árnyalatot öltött, minden titkukat elzárva valahova a mélyre. Talán az okklumencia mestere?
– Perselus Piton – mutatta be magát a férfi tömören. Micsoda különös fiatalember – tűnődött Nicholas, miközben végigmérte a férfit, akit Harry egy évvel korábban kedvesen csak Persnek nevezett. – Ismerik egymást? – kérdezte, miközben ide-oda tekintett a szégyenlősen mosolygó fiú az idősebb férfi között.
– Ó, majdnem napra pontosan egy éve találkoztunk – válaszolt kuncogva Nicholas. – Szintén az Abszol úton; úgy hiszem, épp egy teleszkópot vásárolt neki. – Perselus felvonta a szemöldökét, ahogy visszaemlékezett a kérdéses napra.
– Értem – közölte. – És a nevét elárulná? – Arcvonásai semmit nem árultak el, de Nicholas elkapott egy röpke villantást, mielőtt a feketébe öltözött férfi ismét a fagyosság álarca mögé bújt. Nicholas meg tudta állapítani, hogy Perselus viselkedésének nagy részét a fiú iránti védelmezés váltotta ki. Úgy viselkedik, mint egy farkas – vette észre –, aki a kölykét védi. Érdekes lenne mindezt tanulmányozni, ha az igazat megvallva, a fiatalember nem látszana olyan megfélemlítőnek. Perselus a maga részéről megpróbált rájönni, miért tűnik annyira ismerősnek az agg varázsló; biztos volt benne, hogy már találkoztak a múltban.
– Bocsássa meg a modoromat – kért elnézést az idős varázsló. – A nevem Nicholas; Nicholas Flamel, szolgálatára. – Perselusnak elkerekedett a szeme, amint leesett, hogy ki is áll előtte. Ez határozottan megmagyarázta, miért is tűnt annyira ismerősnek a férfi; ő Nicholas Flamel volt. A Nicholas Flamel, a világhírű alkimista, akit mindenki úgy ismert, mint a Bölcsek Kövének megalkotóját. Harry kíváncsian nézte a változást; hallotta már ezt a nevet. Flamel… Perselus is felismerni látszott, és az arckifejezéséből ítélve Nicholas valaki nagyon fontos ember volt.
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem önt, Mr. Flamel – mondta Perselus, és hangja semmit nem árult el a bensőjében zajló izgalomról, ahogy kézfogásra nyújtotta a kezét. Egy hatszáz éves varázslóval társalgott; ez sem minden nap fordul elő. Harry közben azon töprengett, hogy vajon mi csillog ennyire Perselus szemében. Nicholas határozottan valami fontos személy. – Nagy csodálója vagyok a munkájának.
– Ó, nos… – volt Nicholas egyetlen megjegyzése, miközben kezet rázott a bájitalmesterrel. – Én is örülök, hogy megismerhetem önt. Volt egy olyan érzésem, hogy az ifjú Harry és az én útjaim egy nap még keresztezik egymást! – jegyezte meg, miközben a piruló Harryre kacsintott. – Azt tudtam, fiatalember, hogy érdekel a csillagászat, de sosem képzeltem volna, hogy itt is összefuthatok veled.
– Ezúttal nem vásárlóként vagyok jelen, Mr. Flamel – mondta Harry rövid kacagás után. – Csak kísérőként jöttem. Nem mintha panaszkodnék, ez az üzlet bámulatos! – Ezúttal Nicholason volt a sor, hogy elnevesse magát.
– Igen, kitaláltam, hogy tetszik – biccentett az öreg varázsló. – És ha szabad megkérdeznem, mit keres itt, Mr. Piton? Az átlagos ügyfeleknél ön is sokkal fiatalabbnak látszik – érdeklődött Nicholas.
– Tudja, én… – kezdte Perselus, miközben igyekezett valami életképes mentséggel előállni, amikor a bolt tulajdonosa mosolyogva visszatért.
– Szerencséje van, professzor! – kiáltotta mosolyogva. – Van raktáron az igényeinek megfelelő üstünk! Nem könnyű hőstett lehet, ha színtiszta ezüst üstre van szüksége, igaz? – kérdezte, mielőtt észrevette volna Nicholast. – Ó, nem is vettem észre, Mr. Flamel! Mint mindig, most is megtiszteltetés, hogy a boltomban köszönthetem! Felteszem, a rendelése miatt jött, igaz?
– Természetesen. Minden készen áll?
– Tegnap este minden megérkezett, amit megrendelt – biztosította őt a tulaj. – Már megyek is érte. – Az egyik alkalmazottunk pedig azonnal hozza önnek az üstöt, Piton professzor.
– Tehát egy színezüst üst? – kérdezte Nicholas felvont szemöldökkel. – Érdekes választás; nem sok bájitalnak van rá szüksége és nem sok varázsló – különösen nem a maga korúak – keresik azt megvásárlásra. De tudtam, Piton professzor, hogy már hallottam korábban a nevét; ön a Roxfort bájitalmestere, igaz? Az elmúlt négy évszázad legfiatalabb bájitalmestere, ha nem csal az emlékezetem.
– Így igaz, Mr. Flamel – bólintott rá Perselus, megpróbálva elfojtani a döbbenetét, hogy a világhírű alkimista már hallott róla.
– Kérem, professzor, szólítson Nicholasnak – kérte az idős férfi.
– Csak ha cserébe Perselusnak hív – ajánlotta halvány mosollyal a fekete ruhás férfi.
– Áll az alku – értett egyet nevetve Nicholas. – Szóval, Perselus, árulja el nekem – kezdte, miközben ide-oda nézett közte és Harry között. – Történetesen ön lenne az ifjú Harry édesapja? – Harry és Perselus összevigyorogta, és az egyforma reakciójuk nem maradt észrevétlen az idős varázsló előtt.
– Nem, Mr. Flamel – válaszolt Harry mindkettőjük nevében.
– Nem? – kérdezte Nicholas, ami egyből megmagyarázta, miért szólította Harry Persnek a bájitalmestert. De hát… – Megesküdtem volna, hogy önök apa és fia, annyira hasonlítanak egymásra.
– Sokat vagyunk együtt – ismerte be vigyorogva Perselus. – De nem, én csak vigyázok Harryre a szülei helyett. – És a saját fiaként szereti őt – gondolta magában Nicholas, ahogy tűnődve nézett rajtuk végig. Csak most vette észre, de volt valami, ami… kicsit nem stimmelt a kinézetükkel, és nem csupán a magasságuk és az augusztus vége elleni sápadt színük. Első pillantásra fel sem tűnik, sőt második vagy harmadik pillantásra sem, de ha valaki figyelmesen tanulmányozza őket, nem tudja nem észrevenni.
– És hogyhogy nincsenek veled a szüleid egy ilyen gyönyörű nyári délelőtt? – kérdezte zavartan Nicholas; immáron másodszor volt a tanúja, hogy Harryt együtt látta Perselusszal a nyári hónapokban.
– Elfoglaltak, uram – válaszolt a fiú, és megvonta a vállát. És nyilvánvalónak látszott, hogy a gyereket nem zavarja túlságosan ez a tény; szinte úgy nézett ki, mint aki már megszokta.
– Értem. És ragaszkodnom kell hozzá, hogy te is Nicholasnak szólíts; már így is épp elég öregnek érzem magam. – Harry felnevetett a kijelentésre.
– Rendben, Nicholas – egyezett bele a fiú.
– Azon tűnődöm, hogy esetleg önök ketten… – kezdte Nicholas, csakhogy félbeszakítsa őt a kereskedő visszatérése, aki egy dobozzal tért vissza, amiben látszólag törékeny dolgok voltak. Nem igazán fiolák, vette észre Harry, miközben szemügyre vette a furcsa kinézetű üvegtárgyakat.
– Remélem, minden megfelel az ízlésének – mondta a bolt tulajdonos, miközben Nicholas kivett egy bronz tárgyat a sok közül, ami úgy nézett ki, mint egy narancsszínű golyóbis. Nicholas elővette a pálcáját és rákoppintott vele egyszer, amitől a golyó szétnyílt, és a belsejében kisebb gömbök tűntek fel, amelyek lebegni kezdtek a golyó közepén, mintha felváltva becsukódnának és lebegnének Nicholas tenyerén. A kisebb gömbök zöld, kék, piros és szürke színben pompáztak, és sötétebb árnyalattal látszólag egyforma szimbólum volt a felszínükbe vésve. Háromszögek? – törte a fejét Harry, mialatt figyelte, ahogy forgolódnak. Ám még mielőtt sikerült volt még egyszer eltűnődni a furcsa jeleken, Nicholas ismét rákoppintott a golyóra, ami visszatért az eredeti állapotába.
– Igen, szokás szerint, minden tökéletes – biztosította a férfit, aki elindult, hogy üdvözölje a boltjába belépő néhány új vásárlót.
– Mindig a szolgálatára állok, Mr. Flamel – jelentette ki, mielőtt Perselus felé fordult. – Még egy perc, professzor, és az üstje máris itt lesz.
– Érdekel a „Alkotóelem Visszaszármaztató" Harry? – kérdezte Nicholas mosolyogva; nem mulasztotta el a kisfiú arcán feltűnő érdeklődő pillantást.
– Úgy hívják azt a gömböt? – kérdezte Harry áhítatos arccal. – Azt mondja, alkotóelemek? Azokat jelképezték a szimbólumok a színes gömbökön? Rúnának látszottak, de nem egészen – mondta Harry, és elpirult az egyre szélesedő mosoly láttán, ami megjelent Nicholas arcán.
– Észrevetted őket? – kérdezte fondorlatosan. – És igen, igazad van. A szimbólumok az elemeket jelképezik, de nem rúnajelek; azokat alkímia jeleknek hívják, Harry – magyarázta Nicholas. Harry szemöldöke kis híján eltűnt a kócos haja alatt.
– Alkímia jelek? – kérdezte zavarodott arccal. – Akkor maga egy alkimista? – Harrynek hatalmasra tágult a szeme, mire Perselus kuncogni kezdett.
– És ismét igazad van – igazolta Nicholas. Egy bolti alkalmazott végül megérkezett Perselus üstjével. Harrynek újfent elkerekedett a szeme. Csodálatos üst volt, amelynek kacifántos mintái ezüstben csillogtak.
– Az üstje, professzor – mondta az eladó, és óvatosan letette a pultra az üstöt. Perselus biccentett, és kifizette az árát – Harry véleménye szerint elég borsos volt –, és miközben Nicholas metsző pillantással figyelte a szerzeményt, egyre kíváncsibbá vált. – Lesz még valami más, uram?
– Nem, ez minden – közölte Perselus, majd miután végzett az üst alapos megvizsgálásával, egy gyors bűbájjal megbizonyosodott róla, hogy valóban tömör ezüstből készült. Elégedetten fordult oda a bolti eladóhoz. – Még a mai nap folyamán elküldöm a házimanómat, hogy hozza el – mondta, majd figyelmét ismét visszafordította Harryre és Nicholasra; nem akarta kockáztatni, hogy egy ilyen drága üsttel sétafikáljon, és felettébb nem óhajtotta megmagyarázni, miért rejti azt kendőző bűbáj alá.
– Ahogy korábban is mondtam, ez egy igen érdekes beszerzés – jegyezte meg Nicholas egy mosoly keretében.
– Úgy hiszem, igen, az – értett egyet Perselus, és Harry is rábólintott.
– És visszatérve arra, amit korábban elkezdtem, mielőtt félbeszakítottak minket – folytatta az alkimista. – Azon tűnődtem, hogy nem tudnák-e szabaddá tenni a délutánjukat, uraim. – Perselus és Harry egymás felé fordultak és összenéztek; egy délutánjukat fel tudják áldozni.
– De igen – válaszolták egyszerre, majd a kuncogó Nicholas felé fordultak.
– Nagyszerű! Akkor mit szólnának hozzá, ha délután öt körül átjönnének a házamba egy teára? – kérdezte Nicholas. – Perenelle, a feleségem magán kívül lenne örömében, megmutathatnám neked, Harry, pontosan mit is csinál ez a gömb. – A fiú legszívesebben ugrálni kezdett volna örömében; egy igazi alkimista akar tanítani neki valamit! Várakozóan fordult Perselus felé, aki enyhén meglepettnek látszott a kijelentésre.
– Szíves örömest – egyezett bele Perselus, mire Harry elmosolyodott, és egy halk „Király!" felkiáltással megölelte őt.
– Akkor ebben meg is állapodtunk! – rázott velük ismét kezet Nicholas. – Öt órakor átjöhetnek a hoppon, csak egyszerűen mondják ki, hogy a Flamel kastélyba tartanak. – Harry szeme felcsillant, miközben Perselusra nézett – egy újabb kastély. – A délután folyamán rákapcsolom a kandallóm a fő hopp-hálózatra.
– Pontban ötkor ott leszünk! – biztosította őt Perselus, majd miután elhagyták az üzletet, a három varázsló elindult a Foltozott Üst felé, miközben élénk hangú társalgást folytattak a Roxfortról. Amikor elérték Florean Fortesque-t, az útjaik különváltak, mivel a két fiatalabb varázsló úgy érezte, ideje megkóstolni az új „Triplacsokoládés Meglepetés Fagylaltot", amelyet a táblán reklámoztak; természetesen nem tudták helyben elfogyasztani – az álcájuk, meg minden más végett, de semmi nem akadályozhatta meg Harryt, hogy bemenjek a cukrászdába, és vegyen kettőt belőle elvitelre.
