15. fejezet
Alkímia
– Pontban ötkor ott leszünk! – biztosította őt Perselus, majd miután elhagyták az üzletet, a három varázsló elindult a Foltozott Üst felé, miközben élénk hangú társalgást folytattak a Roxfortról. Amikor elérték Florean Fortesque-t, az útjaik különváltak, mivel a két fiatalabb varázsló úgy érezte, ideje megkóstolni az új „Triplacsokoládés Meglepetés Fagylaltot", amelyet a táblán reklámoztak; természetesen nem tudták helyben elfogyasztani – az álcájuk, meg minden más végett, de semmi nem akadályozhatta meg abban Harryt, hogy bemenjek a cukrászdába, és vegyen kettőt belőle elvitelre.
Harry majdnem belefulladt a fagylaltjába, amikor Perselus elmagyarázta neki, ki is pontosan az a Nicholas Flamel. Enyhén meghibbant pillantással bámult a bájitalmesterre, és a tekintetét ismét az a csillogás fényesítette meg.
– Igazán mondhattál volna valamit! – vádolta őt a fiú.
– Pontosan mit? – érdeklődött a bájitalmester, egyértelműen jól szórakozva. A férfi a díványon hátradőlve figyelte a délutáni napfényt, boldogan, hogy megszabadulhatott a fedőbűbájtól, most, hogy végre nem voltak kitéve a nyilvánosságnak. A kastély hátsó verandáján üldögéltek – igazából a négy veranda egyikén –, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a birtokra és a távolban csillogó tóra, minden előnyét kihasználva annak, hogy a kastély egy emelkedő tetejére épült. Furcsa volt belegondolni, hogy a Fonó soron élt, tudatosan figyelmen kívül hagyva ezt a birtokot. Sokkal tartozom Harrynek – döntötte el magában.
– Nem tudom! – kiáltotta a fiú. Harryt porig alázta a tudat; a Bölcsek Kövének egyedüli ismert előállítóját, a világ összes alkimistájának a „Szent Grálját" kérdezte arról, hogy alkimista-e! – Elejthettél volna valami utalást, vagy mit tudom én.
– Én magam is teljesen le voltam döbbenve, Harry! – jegyezte meg Perselus mosolyogva. Kinyitotta a szemét, és végigmérte a minden tekintetben saját fiának tartott gyermek szinte pánikba esett alakját. – És nem hiszem, hogy őt érdekelte volna; látszólag nagyon erős benyomást tettél rá. Végtére is meghívott minket teázni – emlékeztette őt a bájitalmester.
– Tényleg – helyeselt Harry, és végre elmosolyodott. – És azt mondta, meg akarja mutatni nekem, hogyan működik az Alkotóelem Visszaszármaztató! Hallottad ezt, apu? Nicholas Flamel akarja megmutatni nekem, hogyan működik egy alkimista műszer! – Perselusnak szinte már fel sem tűnt, hogy Harry ismét apunak szólította őt.
– Miért ne akarná megtenni, Harry? – kérdezte végül egy halvány mosollyal az ifjú professzor. – A koboldok összes aranyára, az a férfi már elég rég életben van ahhoz, hogy felismerjen egy tehetséget, ha lát egyet! – Harry erre a megjegyzésre alaposan elpirult, amire Perselus csak szeretetteljesen az égnek emelte a tekintetét; ennek a fiúnak fogalma sincs a saját értékéről.
– Viszont azt tudta, hogy te ki vagy – állította Harry fapofával; ezúttal Perselus pirult el, még ha igyekezett is úgy tenni, mint akire nem volt hatással a dicséret.
– Ő Dumbledore barátja, biztosan tőle hallotta a nevemet – mondta a bájitalmester, mire Harry bőszen rázni kezdte a fejét. Mikor hagyja már abba Perselus, hogy olyan kevésre tartja magát?
– Ez butaság; az elmúlt évszázadok legfiatalabb bájitalmestere vagy, ő maga mondta.
– Nem számít – hessegette el Perselus Harry megjegyzését egy intéssel. – A lényeg az, hogy egy órán belül teára vagyunk hivatalosak hozzá. Mindig is érdekelt, hogy hol élhet, és majd' meghalok, hogy belülről lássak egy alkimista laboratóriumot – ismerte be a bájitalmester szinte vidáman.
– Te is és én is! – kiáltott fel a kisfiú, mielőtt egy újabb ijedtséghullám érte el őt. – De Pers! – szólt elvékonyodott hangon.
– Most meg mi a baj? – kérdezte mosolyogva a férfi.
– Én semmit nem tudok az alkímiáról! Mi lesz, ha valami butaságot mondok, vagy…
– Harry, nyugodj meg, rendben? – kérte Perselus kuncogva az izgága gyerektől. – Nem számít, milyen okos vagy tehetséges vagy – itt Harry felhorkant, mire Perselus érzéketlenül végigmérte őt –, csak nyolc éves múltál, és az alkímia a mágia egy ritka tudományága. Csak nagyon kevés valódi alkimista létezik a világon, és ők megtartják a mesterségük titkait; Nicholas nem fogja elvárni tőled, hogy bármit is tudjál. – A zöld szemű varázsló láthatóan megnyugodott a bátorítástól.
– Csak izgatott vagyok, ez minden.
– Nahát, észre sem vettem! – állította Perselus szárazon. Harry kuncogott egy sort a férfi nemtörődöm hangsúlyán, aztán megdörzsölte a tarkóját.
– Értem, mit akarsz mondani.
– Akkor mit szólsz ahhoz, ha eszünk valamit, mielőtt használjuk a hop-hálózatot? – kérdezte a bájitalmester, miközben feltápászkodott a kanapéról, amin eddig henyélt. – Minnie mondta, hogy mára rostélyost készített nekünk. – Erre már Harry is felpattant és a konyhába indult; véleménye szerint Minnie rostélyosa legendás volt, és ha ugyanez nem is vonatkozik a világ többi részére, hát, ez van.
– Nem fogok rá nemet mondani – nevetett Harry a jókedvű bájitalmesterre.
– Nem is gondoltam, hogy így tennél – mormogta mosolyogva az orra alatt Perselus. A rostélyos beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és a délután öt óra kipihenten és jóllakottan találta a két varázslót. A kandalló előtt álltak, és mielőtt beléptek a lángok közé, még egyszer összenéztek, hogy az álcázó bűbájok a helyükön vannak-e.
– Flamel kastély – mondta ki tisztán csengő hangon az úti célt Perselus, és a világ pörögni kezdett. Mire Harry legközelebb kinyitotta a szemét, már egy teljesen más fogadócsarnokban találta magát, de a hely eltéveszthetetlenül egy kastélyban volt; egy zöld talárt viselő idős hölgy indult, hogy üdvözölje őket.
– Jó estét, fiatalurak! – köszöntötte őket meleg hangon. Harry megnyerően a hölgyre mosolygott, aki viszonozta azt. – Perenelle vagyok, és önök minden bizonnyal Perselus és Harry, ha az uram helyesen tájékoztatott róla.
– Valóban azok vagyunk – válaszolt Perselus. – Megtiszteltetés, hogy megismerhetem önt, Mrs. Flamel.
– Perenelle – javította ki őt a nő mosolyogva. – Nicholas rövidesen velünk lesz; úgy látszik, ismét magába feledkezett a laborjában – mondta az idős hölgy, miközben elnézően csóválta a fejét. Perselus úgy vélte, hogy ez egy nagyon általános jelenség lehetett a Flamel rezidencián. – Kérem, kövessenek a nappaliba.
– Akkor hasonlít valakire, akit ismerek – jegyezte meg Harry, miközben vigyorogva fordult a mosolygó Perselus felé.
– Értelmiségi férfiak! – kiáltott fel mosolyogva Perenelle. – Mélyen legbelül mind egyformák. – Közben elértek a nappaliba, ahol helyet foglaltak, és miközben Perenelle Flamel megkínálta őket teával és egy tálca omlós teasüteménnyel, vizslatóan végigmérte a látszólag túlságosan is vézna alakjukat. Ez volt az a pillanat, amikor Nicholas is feltűnt; a férfi sietős léptekkel közeledett egy folyosóról.
– Bocsássák meg a késésem – mondta Nicholas, miközben feléjük haladt. Perselus és Harry felálltak, hogy üdvözöljék őt. – Épp egy új tekercset tanulmányoztam, és meg voltam róla győződve, hogy még van egy órám öt előtt. – Harry elmosolyodott, amikor Nicholas megveregette a hátát.
– Úgy néz ki, Perselus ugyanilyen problémákkal küszködik – tájékoztatta őt egy mindentudó mosollyal Perenelle, amitől a bájitalmester arcán halvány rózsaszín pír tűnt fel.
– Ártatlan, míg rá nem bizonyítják, asszonyom! – tiltakozott Perselus, mindnyájukat megnevettetve ezzel; egy könnyed beszélgetés után Perenelle felajánlotta Perselusnak, hogy miután Nicholas megmutatja nekik a laborját, ő körbevezeti őt a kastély növényházában, ahol ritka növényfajok széles választékát termesztik. A két varázsló boldogan indult a laborba, miközben Nicholas elmagyarázta nekik, pontosan hol is helyezkedik el a kastély; úgy tűnt, a hop-hálózaton keresztül egyenesen Észak-Írországba kerültek. Perselus meglepetésére, útjuk látszólag a pincébe vezetett.
– Gondolom, tudják, hogy a kohászat is nagy részét képezi az alkímiának – jegyezte meg Nicholas, felfigyelve Perselus arckifejezésére; már megint ott volt az a tekintet – gondolta magában. Az a részlet, ami kissé oda nem illőnek látszott. – A helyzet úgy áll, hogy semmi értelme nem lenne a föld fölött tartani a laboromat; az teljes mértékben alkalmatlan lenne. Így a tanulmányozásokra szánt időm megosztom a laborom és a csillagászati obszervatóriumom között, ami a legmagasabb toronyban kapott helyet.
– Az alkímiában szüksége van rá, hogy fémeket kovácsoljon? – érdeklődött Harry.
– Ha valaki jól végzi a dolgát, eljön az idő, amikor a fémek kovácsolása szükségszerűvé válik – helyeselt Nicholas Harryre pillantva. Intelligens gyerek – gondolta, miközben a fiú összevont szemöldökét vizsgálta. És egy rejtély. Beszélgetve értek el a labor ajtajáig. Nicholas elmosolyodott a két varázsló kíváncsi arcán, mielőtt kitárta előttük az ajtót; Perselus és Harry lélegzetvisszafojtva léptek be a helyiségbe, majd egyszerre fújták ki a levegőjüket.
A helyiség tágas volt, tele mindenféle felszereléssel; fiolák és fém gépezetek álltak a helyiség különböző pontjain. A könyvtár zsúfolásig tömve volt tekercsekkel, és színes folyadékokkal teli lombikok borították a hátsó fal nagy részét, mégsem ez volt az, ami felkeltette Harry figyelmét: a helyiség mennyezetét látszólag láncokból, emelőcsigákból és horgokból álló rendszer fedte, amit azért alkottak, hogy elszállítson valamit a sarokban álló óriási kandallótól a helyiség közepéig, ahol egy nagy, kőből épült kerek kút állt. Amikor a zöld szemű varázsló alaposabban megvizsgálta, rájött, hogy az egyáltalán nem kút volt; a falak túl alacsonyak voltak, csupán derékmagasságig ért, és túl sekély is volt, az alja egy szintben volt a padlóval. Sokkal inkább egy kőből készül mosdó volt, ha nem más.
– Váó! – jelentette ki Harry csillogó szemmel.
– A legnagyobb dicséret, amit valaha kaptam a laboromra – állította komoly hangon Nicholas, amitől Harry elpirult kissé, Perselus pedig sokatmondóan elmosolyodott. Perenelle is felbukkant, és felajánlotta, hogy elkíséri Perselust a növényházba; a bájitalmester el volt ragadtatva a kilátástól. Perenelle Flamel ismert volt a gyógynövénytanhoz való vonzódásáról, és hat évszázad állt a rendelkezésére, hogy saját gyűjteményt állítson össze. Perselus otthagyta a kicsit ideges Harryt a nagyon izgatott Nicholasszal. – Szóval, Harry, mit gondolsz a laboromról?
– Ez… – Harry megpróbált megfelelő szavakat találni rá. – Más – mondta némi gondolkodás után. –Még nem láttam, hogyan működik, szóval ez minden, ami az eszembe jut – tette hozzá magyarázatképpen.
– Igazán őszinte válasz – mosolygott rá Nicholas. – És mivel őszinte vagy, áruld el, Perselus mesélt neked a munkámról? – Harry ismét elpirult.
– Igen. Ezelőtt fogalmam sem volt róla, hogy ki is ön. – Szégyenkezve lehorgasztotta a fejét, amivel jókedvű kacajt csalt ki a másik varázslóból.
– De hát ez érthető, Harry! Végtére is még csak nyolc éves vagy – nyugtatta őt Nicholas. – És pontosan mit mondott neked Perselus a munkámról?
– Azt mondta, hogy ön egy híres alkimista, és a Bölcsek Kövének egyedüli megalkotója – jelentette ki Harry tényszerűen.
– Értem – válaszolt az idős varázsló, miközben körbesétált a helyiségben. – És mit gondolsz róla? – Harry zöld szeme meglepetten kapcsolódott össze a férfi barna szemével.
– Mit gondolok miről? – kérdezte a fiúcska zavartan. – A munkájáról?
– Igen és nem. Hadd fogalmazzam újra a kérdésem: mit gondolsz magáról a Bölcsek Kövéről? – Harry meglátása szerint ez egy váratlan kérdés volt. Mit gondolok a Bölcsek Kövéről? Még nem tűnődött el rajta, hogy az mit is jelképez. Perselus csupán elismételte azt, amit is eddig tudott; a Kő felruházza a használóját azzal a képességgel, hogy annyi aranyat csináljon, amennyit csak akar, és létrehozza az élet elixírét. Örök életet biztosít neki, ahogy a bájitalmester megfogalmazta. Harry eltöprengett mindezen, miközben Nicholas figyelmesen tanulmányozta őt; az alkimista szinte látta, ahogy a fogaskerekek forognak a fiú agyában.
– Őszintén, uram? – kérdezte Harry néhány perc gondolkodás után.
– Amíg Nicholasnak szólítasz, igen, csakis őszinte választ kérek.
– Még sosem gondolkoztam rajta, de ez… Nos, engem inkább megijeszt. – Nicholas szeme felcsillant, és apró mosoly suhant át az arcán.
– Téged megijeszt a korlátlan mennyiségű arany, és hogy nem kell félned a haláltól? – kérdezte halkan. – Sok ember csak álmodik erről egész életében!
– Igen, de… – kezdte Harry, megpróbálva szavakba ölteni a gondolatait. – A világ minden pénzén sem lehet szeretetet vásárolni. És, ha valaki örökké él, hogyan birkózik meg mindazzal, amit maga mögött hagy? Az emberekkel, akiket szintén maga mögött hagyott… Van ennek valami értelme? – Harry megpróbált arra gondolni, milyen lehet örökké élni. És minden nagyszerű is volt, amíg eszébe nem jutott Perselus halálának, a családja vagy akár Minnie elmúlásának a gondolata. És utána már csak a magányosság maradt.
– Hat évszázada járom ezt a földet, Harry – mondta Nicholas tiszta, nyugodt hangon, majd kuncogni kezdett, amikor meglátta, ahogy Harrynek elkerekedik a szeme. – Igen, hat évszázada! És még sosem kaptam olyan választ erre a kérdésre, aminek több értelme lenne, mint a tiédnek – közölte az alkimista, és Harry vállára tette a kezét.
– Köszönöm? – kérdezte Harry zavartan, égő arccal.
– Nem – rázta a fejét Nicholas mosolyogva. – Én köszönöm neked. – Az idős alkimista még egy sort kuncogott, aztán mosolya tovább szélesebb, ahogy döntésre jutott. – Áruld el nekem, Harry, szeretnél még többet tanulni az alkímiáról? – A fiú majdhogynem elfelejtette, hogyan kell levegőt venni.
– Tényleg? – kérdezte döbbenten, mire az idős varázsló bólintott. – Nagyon szeretnék!
– Ez pompás! – jelentette ki Nicholas derűs hangon, széles mosollyal. – Mit szólnál hozzá, ha ma elmondanám neked az alapokat? – kérdezte, majd újfent kuncogni kezdett, amikor Harry heves bólogatásba kezdett; a férfi előhúzta a pálcáját, és két széket varázsolt egy különböző, ismeretlen felszerelésekkel teli asztal mellé, majd intett Harrynek, hogy üljön le, ő pedig vele szemközt foglalt helyet. – Kezdjük a lényeggel, Harry; beszéljünk a Tria Primáról, vagy ahogy másképp hívják, a Három Ősprincípiumról…*
Az órák úgy teltek az alkimista és a zöld szemű varázsló számára, akár a másodpercek, és csak akkor eszméltek fel, hogy mennyi időt is töltöttek el idelent, amikor Perenelle bekopogott a labor ajtaján. Nicholas, aki épp befejezte az Alkotóelem Visszaszármaztató magyarázatát, meghökkenten fordult az ajtó felé.
– Úgy látom, elfoglaltátok magatokat – jegyezte meg a nő, miközben Perselus csak bámult a szeme elé táruló valószínűtlen jelenetre; a történelem legnagyobb alkimistája magyarázza Harrynek, hogyan működik egy furcsa alkimista szerkezet.
– Valóban – értett egyet Nicholas mosolyogva. – Gondolom, ideje indulniuk, igaz? – kérdezte, mire Perselus bólintott.
– Már majdnem fél kilenc van – tájékoztatta őket a bájitalmester, és halványan elmosolyodott, amikor Harry szeme nagyra nyílt. Fél kilenc? – gondolta magában a fiú. – És mi történt a fél nyolccal?
– Ebben az esetben… – Nicholas előhúzta a pálcáját és magához hívott egy üres pergament meg egy ősrégit a könyvespolcról; egy gyors másolóbűbájjal lemásolta a táblázatot, ami látszólag háromoszlopnyi rúnajelből és azok magyarázatából állt. Aztán egy régi könyvet is magához varázsolt az egyik felső polcról. – Azt szeretném, ha ezeket magadhoz vennéd, Harry, és gondosan áttanulmányoznád. – Harry mosolyogva bólintott, és szinte ragyogott, amikor megkapta a könyvet és a tekercset.
– Köszönöm, Nicholas!
– Elnézést, hogy? – kérdezte zavartan Perselus.
– Ó, tudtam, hogy elfelejtettem valamit! – sóhajtott fel Nicholas. – Perselus, azon tűnődöm, kedvében tudna-e járni egy vénembernek?
– Miben mesterkedsz, Nicholas? – kérdezte a felesége, aki leginkább a férje melletti kisfiút nézte mosolyogva.
– Az ön kedvében járni, Nicholas? – kérdezte a bájitalmester. Ha ez odavezet, ahova gondolom…
– Abból a néhány percből, amit együtt töltöttünk…
– Ami több mint három óra volt – rótta meg őt Perenelle.
–… észrevettem, hogy Harrynek adottsága van a tudományom iránt – folytatta mosolyogva Nicholas.
– Adottsága? – kérdezte Perselus; kifelé próbált a lehető legnyugodtabbnak látszani, miközben magában győzelmi táncot járt.
– Igen. Szeretnék kettőnk között egy időpontot megbeszélni, mondjuk minden szombaton? Nagyon szeretném, ha alkímiára taníthatnám őt – magyarázta a férfi, miközben Harry lelkesen bólogatott. Perselus büszkén elmosolyodott; képtelen volt azt az érzelmet letörölni az arcáról.
– Nem látok rá okot, miért ne tehetné.
– Köszönöm, Pers! – kiáltott fel Harry, és rohant megölelni a bájitalmestert. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
– Szóra sem érdemes, kölyök – legyintett a fekete taláros férfi, miközben szeretően beleborzolt Harry kusza hajába. Nicholasban, aki elfogódottan nézte a jelenetet, felötlött valami a két varázslóval kapcsolatban. Ilyen egyszerű lenne? Aztán az egész kiröppent a fejéből, mielőtt át tudta volna gondolni a dolgokat.
– Akkor állapodjunk meg egy reggeli időpontban, mondjuk jövő szombaton, tíz órakor? – kérdezte az alkimista.
– A tíz óra megfelel – értett egyet Perselus, és Harry is rábólintott, miközben a mellkasához szorította a könyvet. Nicholas mosolyogva bólintott; de volt itt valami… Felsóhajtott magában; a kíváncsiságának kielégítése volt a fő oka annak, amiért úgy döntött, hogy ilyen hosszú ideig él.
– Ez nagyszerű; mit szólnál hozzá, Perenelle, ha elvinnéd Harryt, és adnál neki enni valamit, amíg mi beszélgetünk egy kicsit? – Perselus hidegen nézett az idős varázslóra. – Csak van valami, amit meg akarok kérdezni. Biztosíthatom, hogy semmi rossz. – Perselus bólintott, mire a kíváncsi Perenelle elkísérte az ugyanolyan zavart Harryt a konyhába. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Perselus szembefordult az idős alkimistával. Ez nem sejtet semmi jót – vélte.
– Miben állhatok a szolgálatára? – kérdezte nyugodt hangon.
– Nem tudtam nem észrevenni néhány dolgot, és szerettem volna végigvenni őket önnel – közölte Nicholas, miközben összekulcsolta a kezét a háta mögött és sétálni kezdett.
– Mindenképp örömmel hallgatom.
– Először is, azt már leszögeztük, hogy nem ön Harry édesapja – kezdte Nicholas, mire Perselus biccentett. – Mégis látszólag majdnem minden nap vele van, igaz?
– Én vigyázok rá a szülei kedvéért; ahogy azt már szintén elmondtam – válaszolt fagyos hangon a bájitalmester.
– De minden nap? – kérdezte Nicholas. – Úgy tűnik, olyan helyzetben van, hogy Harry minden szombatját be tudja osztani.
– A szülei sokat vannak távol.
– Igen, a szülei – jegyezte meg Nicholas, végighúzva az egyik ujját egy bőrkötéses könyv hátsó borítóját, miközben elnézett Perselusról. – Felteszem, Harrynek vannak szülei, ergo van neki egy vezetékneve is. – Perselus enyhén meghökkent ettől az állítástól. Persze előbb, vagy utóbb mindenképp felmerült volna. Mit mondjak erre?
– Biztosíthatom, hogy Harrynek mind a két szülője megvan, és van vezetékneve is – kommentálta mindössze. Nicholas pedig felkuncogott rajta.
– És van még egy dolog, amit észrevettem; elnéztem magát és Harryt ma reggel, és volt valami, ami csak… hibádzott. – Perselus hűvös tekintettel figyelte őt, ám a szíve őrült módon kalapált.
– Hibádzott?
– Igen. Ahogy kinéztek, egyszerűen téves volt. Hatszáz éves vagyok, Perselus; mindig azzal büszkélkedtem, hogy bármilyen fedőbűbájon átlátok, de ön? Maga azonban alaposan megdolgoztatott, fiatalember! – kiáltott fel az alkimista, mire Perselus elsápadt.
– Mondhatnám, hogy fogalmam sincs, miről beszél, de úgy döntök, egyikünket sem sértem meg ezzel. Ehelyett inkább megkérdezem; mihez akar kezdeni ezzel a tudással? – kérdezte a bájitalmester higgadtan.
– Perselus, mindig jellemző volt rám a kíváncsiság – közölte mosolyogva Nicholas. – Nem tehetek róla. Csak tudni szeretném.
– Rendben – bólintott Perselus, miközben mérlegelte a lehetőségeit. – Harry vezetékneve Potter; ő A Fiú, Aki Túlélte ikertestvére. – Úgy döntött, semmi szükség elmondani neki a teljes igazságot. Harrynek biztonságban kell maradnia. – És igen, mindketten kendőző bűbájokat viselünk, de hogy miért, az magánügy. És ha már ezt elrendeztük; lehet, hogy nem rendelkezem az ön tapasztalatával, de az okklumencia mestere vagyok; megvédem a titkaimat – jelentette ki jeges hangon a férfi. Tessék!
– Kétségem sincs afelől, hogy megteszi – bólintott rá elgondolkozva Nicholas. – Harry egy… különleges fiatalember. Intelligens, maga is tudja, hogy az, megvan benne a tanulás iránti vágy, és átkozott lennék, ha nem vettem volna észre, mennyire tehetséges. Ráadásul egy nagyszerű fiú; igen jól nevelt; felteszem, főleg az ön érdeme. – Perselus zavarodottan nézett rá.
– Elég sokáig éltem, hogy számos titkot megtartsak, Perselus; az elején még nehéznek találtam megtenni, de mára?
– De mára mi?
– Rájöttem, hogy a legjobb módja egy titok megtartásának egyszerűen az, hogy sose tudja meg az ember! – jelentette ki Nicholas, majd felkacagott a bájitalmester nyíltan döbbent arca.
– Elnézést, hogy? – kérdezte az elmúlt tíz percben már másodjára Perselus.
– Ez tényleg egyszerű – mondta az alkimista. – Nem kell elmondania, miért van szükség erre az álcára, én pedig nem kérdezem. De szeretném, ha ön és Harry úgy éreznék, nem kell álcázniuk magukat, míg ezek között a falak között tartózkodnak; senki nem léphet be a házamba az engedélyünk nélkül, és Perenelle illetve jómagam is évszázadokkal ezelőtt elsajátítottuk az okklumenciát – tette hozzá Nicholas.
– Tehát azt állítja, hogy egy árva léleknek sem fog beszélni erről? – kérdezte Perselus komolyan. – Még Dumbledore-nak sem?
– Albus a barátom és egy régi kolléga, de nem látom, miért kellene ezzel fárasztani őt. Nem, nem fog hallani erről semmit. Kész vagyok letenni a Megszeghetetlen Esküt, ha szükséges, ahogy Perenelle is, amint elmagyarázom neki a helyzetet. – Ez készületlenül érte Perselust.
– De miért? – kérdezte, miközben közelebb lépett az alkimistához. – Miért tenne ilyen dolgot? – Nicholas azonban csak kuncogott.
– A korom már sokszor előjött e beszélgetés során, de még egyszer előhozom; egész életem során egyszer sem döntöttem úgy, hogy tanítani akarnék valakit, Perselus. – Ez a kijelentés kisebb sokként érte a fekete ruhás férfit.
– Akkor Harryt miért?
– Ahogy mondtam, Harry tehetséget mutat az alkímia iránt. Nem ő az első személy, akivel találkoztam, és aki ekkora tehetséget produkált, de ő az egyetlen, aki ilyen fiatal korban ekkora jellegzetességet mutatott – magyarázta Nicholas. – Ez a gyerek még nagy dolgokat fog véghezvinni. És én segíteni akarok. – A férfi szavainak őszinteségén Perselus csakis mosolyogni tudott.
