16. fejezet

Tavasz

– Ahogy mondtam, Harry tehetséget mutat az alkímia iránt. Nem ő az első személy, akivel találkoztam és aki ekkora tehetséget produkált, de ő az egyetlen, aki ilyen fiatal korban ekkora jellegzetességet mutat – magyarázta Nicholas. – Ez a gyerek még nagy dolgokat fog véghezvinni. És én segíteni akarok. – A férfi szavainak őszinteségén Perselus csakis mosolyogni tudott.

Szombat volt, és majdnem éjfélt ütött az óra. Nyolc hónap telt el azóta, hogy Nicholas kifejezte a vágyát, hogy a tanítványává szeretné fogadni Harryt. Ezen az áprilisi éjjelen Harry Potter a Hydra felé fordította a teleszkópját; már több mint két órája tanulmányozta az eget, és ezt volt az utolsó csillagkép, amit meg akart vizsgálni, mielőtt aludni tér. Mivel szüksége volt rá, az utóbbi időben rengeteget foglalkozott a csillagászattal, nem csak azért, hogy fejlessze az általános ismereteit, de a bájital és az alkímia tanulmányaihoz is elengedhetetlen volt.

Rá kellett döbbennie, hogy az asztronómia – a mágiatörténelem, a gyógynövénytan, a számmisztika és a rúnatan mellett –, amit az elmúlt hónapok során szintén felvett a tantárgyai közé, kétségkívül hasznos volt az általános tanulmányai során, habár azt nem sorolták a mágia külön ágába, így annak a jele nem is tűnt fel a szimbólumai között. Példának okáért a bájitalkészítés nagyban támaszkodott a gyógynövénytanra, a csillagászatra és bizonyos esetekben még az ősi rúnatanra is, míg a számmisztika segített a bűbájai és a mágiaelméletek általános megértésének során.

És ha már azokról a dolgokról is szó esett, amelyek nem tűntek fel a jegyén, Perselus felfedezett egy hihetetlenül hasznos könyvet a könyvtárában, miután Harry szert tett egy rúnajelre, ami az átváltoztatástan gyakornokaként jelölte meg őt. Voltaképpen kellően mérges is lett magára, amiért az első kutatásakor átsiklott fölötte, de Harry csupán kinevette; Perselus akkor is nyakig elmerült a tekercsekben és könyvekben, miközben tanított, és folytatta a Farkasölőfű kutatásait.

Mindenesetre a könyv szerint egy embléma nem a megszokott értelemben jelöl valakit tanoncnak vagy mesternek a mágia egy-egy ágában. Kiderült, hogy akkor ismeri el inasnak a mágia egy területén, ha elkötelezettséget mutatott és keményen dolgozott a maga elé kitűzött célért. A mesteri fokozat egészen más dolog volt; a szimbólum nem akkor tekintett valakit mesternek, amikor minden lehetséges tudást elsajátított egy tárgyból, dehogy, akkor állította róla, hogy mester, ha elért benne egy bizonyos mélységet –, és a könyv határozottan homályos utalásokat tett csak a teljesítményre –, az csak az elkötelezettség mértékét jelölte a mágia azon területén. Harry feltételezte, hogy az alkímiában a végső elkötelezettség jelének a Bölcsek Kövének elkészítését lehetne tekinteni – az inasi szimbólum csak néhány nappal korábban tűnt fel, amire azóta is büszke volt és nagyon örült neki. Ami, mint ahogy Harry felfedezte, nem egy könnyen teljesíthető mutatvány.

Alkímiai tanulmányai az előző nyáron kezdődtek, és azóta az augusztusi délután óta megállás nélkül folytatódtak. Nicholas és Perenelle a maguk különleges módján részesévé váltak Harry és Perselus mindennapi életének, és a zöldszemű fiú most már saját alkimista laborral rendelkezett – még nem olyan lenyűgözővel, mint Nicholasé – a kastély pincéjében található bájitallaborral szemközt. Ám Harrynek remekül megfelelt, mivel így képes volt átszaladni a saját laborjából Perselushoz, és ha tudott, segíteni neki a kutatásaiban.

Időközben – mialatt megfelelő hozzávalókat keresgélt a Farkasölőfűhöz – Perselus haladt egy keveset a maga feladatával; majdnem tökéletesítette a bájitalt, amit Harry látásának megjavításához használt, és most tovább folytatta, hogy a szembetegségek más típusaira alkalmazható különféle változatait is elkészítse. A Roxfort bájitalmestere még néhány gyógyító főzetet is előállított, de azokat félre kellett tennie, hogy folytassa a munkáját a Farkasölőfű-főzeten.

El kellett ismerni, hogy Perenelle növényháza hatalmas segítségére volt mind a bájitalmesternek – aki ritka növénymintákra tett szert, amelyek segítették a munkáját, és immár a saját növényházában is növekedtek –, mind Harrynek egyaránt, mivel mindez segített neki gyarapítani a tudását gyógynövénytanból.

Flamelék megtartották az ígéretüket – gondolta Harry, miközben tintába mártotta sastoll pennáját, és beírta a térképére az összes csillag pontos helyét, amelyek a Hydra csillagképet alkották, néhány megjegyzést téve a jegyzetfüzete margójára. Persze a házaspár először felvonta a szemöldökét azon az első szombaton, amikor először látták meg őket fedőbűbáj nélkül, de tényleg csak ennyi történt. Ami azt illeti, Perenelle túláradóan boldognak látszott, amiért valójában sokkal egészségesebbek, mint amilyennek előző alkalommal kinéztek, és persze nem is mulasztotta ezt elmondani nekik. Nicholas még hozzá is tett a kendőző bűbájaikhoz, felajánlott nekik néhányat a sajátjai varázslatai közül, amiket még nehezebb felfedezni. Harry nem is lehetett volna boldogabb a reakciójuktól; az érzés, hogy elfogadták őt, méghozzá örömmel fogadták el annak, aki volt, kicsit könnyített a szívén.

Leírta az utolsó egy-két sort a füzetébe, aztán elfojtott egy ásítást; gyors pillantást vetett a zsebórájára – Nicholastól kapta karácsonyra –, ami igazolta, hogy már fél tizenkettő van. Zsebre vágta az óráját, gyorsan összeszedte a jegyzeteit és a teleszkópját; úgy vélte, jobb, ha lesétál a pincébe. Több mint valószínű, hogy Perselus még mindig ott van és dolgozik, mivel egy héten belül telihold lesz. A fiú megdörzsölte a tarkóját, kinyújtózott, majd elindult lefelé a nyugati toronyból. Odaintett néhány portrénak, amik még ébren voltak, majd galériákon és rejtett folyosókon sétált tovább a pince irányába.

A tanulás segített neki kiverni a fejéből a dolgokat, de most, hogy nem csinált valamit, ami szellemileg kihívást jelentett, hogy lefoglalja az agyát, volt szabadideje; idő, amit áruló elméje arra használt, hogy a múlt péntek reggeli eseményeken töprengjen. Azon ritka péntekek egyike volt, amikor esélye nyílt rá, hogy együtt reggelizzen a testvérével, mielőtt elhagyja a kúriát; rendszerint éjjel beszélgettek, és csak ritkán voltak egyedül. De aznap reggel Harry rettentően boldog volt, hogy a testvére társaságában lehet.

Adrian és Harry élénken társalogtak, amióta csak kora reggel felébredtek – ez ritka jelenség volt a mogyoróbarna szemű iker részéről. Harry figyelmesen hallgatta, ahogy idősebb testvére azokról a helyekről mesél neki, ahová a szüleikkel utaztak.

– És Párizsnak van ez az óriási kerülete a város varázsrészén, ahol szinte minden bűbájkönyvet megszerezhetsz, amiről csak álmodtál! Anya abban a pillanatban megőrült, amint betettük a lábunkat a piacra, de apu és én együtt rohantunk körbe, hogy megtaláljuk a legközelebbi kviddics felszerelési boltot… – Harry fényes szemmel bólintott a müzlis tála fölött; szinte évek teltek el, amióta ténylegesen volt ideje így beszélgetni a testvérével. Adrian ugyanolyan volt, mint mindig – optimista, vidám, kicsit hangos, és a kviddicset tekintette az élet értelmének. Még ha egy tető alatt laktak is, hiányzott neki.

– És az Arrondissement des Sorciersben laktatok? – kérdezte Harry, visszagondolva arra, amikor tavaly novemberben Perselusszal elutaztak Párizsba; Párizs nem hivatalos huszonegyedik kerületében jártak, amit úgy is neveznek, hogy a varázslók kerülete vagy az „Arrondissement des Sorciers".

– Honnan tudod, hogyan nevezik azt? – kérdezte meglepetten Adrian. Harry csak vállat vont.

– Utánanéztem, mialatt elmentetek – mondta, és rákacsintott. – Tudod, én is tudok ám olvasni! – Adrian kuncogva nézett az öccsére, és hozzávágott néhány müzli darabkát, amiket Harry könnyűszerrel kicselezett. – Ez a sok edzés erőszakossá tesz – jegyezte meg a zöld szemű fiú vidáman, mire az ikertestvére roppant éretten felkapott egy tekercs papírtörölközőt, hogy azzal találja el őt.

– Miért kellett emlékeztetned? – kérdezte Adrian, és feje – a kezében tartott papírtörölközőt feledve – nagyot koppant a tányérja mellett az asztalon.

Ó, ugyan, már! – nyaggatta őt Harry. – Nem lehet az olyan rossz, ugye?

– Fogalmad sincs róla, milyen pocsék! – panaszkodott a mogyoróbarna szemű fiú, és pillantása összekapcsolódott az ikertestvére smaragdzöld szemével. – Mindenféle védekező varázslatokat tanulok, és múlt hónapban már elkezdtem az elsőéves támadó varázslatokat is! Miért? Úgy értem, elvileg három évig még nem is megyünk a Roxfortba! – Harry magában felsóhajtott, de tartózkodott tőle, hogy a szemét is forgatni kezdje. A testvére panaszkodott, és kicsit jobban le volt maradva, mint ahogy ő szerette volna, de haladt; a védekező varázslatokról határozottan jó volt tudni.

– Nos, te legalább varázsolhatsz! Nekem tizenegy éves koromig várnom kell, és iskolába járnom hozzá! –Még ha ez hazugság is volt, de legalább a testvére ettől felvidult kicsit.

– Gondolom, az is valami – felelte Adrian szélesedő mosollyal. – És szerintem egyre jobb leszek a varázslatok kiszórásában is; amikor első alkalommal használtam a Piroinitiót – tudod, azt a tűzgyújtó varázslatot –, majdnem leégettem vele Ron haját! Még sosem láttam őt olyan gyorsan futni korábban, és… – De Harry ezek után már nem figyelt. Ron? Mit keres Ron az ő testvérének az edzésén?

– Gyakran van ott Ron, amikor edzel? – kérdezte, igyekezve elleplezni a hangjából a megbántottság minden nyomát.

– Ó, igen – válaszolt Adrian könnyedén, észre sem véve öccse hangulatváltozását. – Néha, amikor a Roxfortban edzem, Mr. Weasley elhozza őt, hogy utána kviddicsezhessünk. – Harry bólintott, hogy érti, miközben tovább folytatta a reggelijét, noha minden étvágya elszállt. Ron ott lehet, miközben Adrian edz, de neki még azt sem engedik, hogy kitalálja, mire is képezik a testvérét? Lily ebben a pillanatban belépett a konyhába, és Perselus néhány perccel később szintén megérkezett, hogy James Potter gúnyos pillantásaitól kísérve elvigye őt. Aznap éjjel Harry zokogott, miközben Perselus a karjai közt tartotta őt.

A zöld szemű varázsló felsóhajtott, mialatt megtette a bájitalmester laborjába vezető utolsó néhány lépést. Nem mondhatta, hogy meglepte, amiért fényt látott kiszűrődni Perselus laborjának ajtaja alól. Kettőt kopogott, majd belépett.

– Még mindig afölött a tekercs fölött izzadsz, Pers? – kérdezte, amint a pillantása a bájitalmesterre esett. A férfi a karosszékében ült, és gyilkos szemmel meredt egy ősi tekercsre az íróasztalán; ha a pillantással ölni lehetne, az a tekercs mostanra hamuvá porladt volna.

– Helló, kölyök – köszöntötte őt Perselus fáradtan dörgölve a szemét. – Végeztél mára az asztronómiával?

– Igen, csak néhány feljegyzést kellett tennem az összeállások alkímia bűbájokra gyakorolt hatásairól. Azt hiszem, megértettem a kapcsolatot az alkímiai fermentációval, de… – Perselus kuncogni kezdett.

– Jó látni, hogy még mindig azt hiszed, megértem, miről beszélsz – jegyezte meg, megnevettetve ezzel Harryt. A fiúnak szokása volt ilyen-olyan tényeket elszórni az alkímiáról a bájitalmester felé, aki csak kedvesen mosolyogva hallgatta őt; szinte már feladta, hogy folyton emlékeztesse rá, fogalma sincs, miféle alkimista folyamatokról hablatyol neki össze.

– Nagyszerűen ment – mondta végül egyszerűen a gyerek, miközben Perselusszal szemközt leült.

– Elkezdtél már dolgozni ezeken a bűbájokon, amikről beszéltél? – kérdezte a férfi, mire Harry bólintott. Kétségtelen, hogy az alkimista bűbájok és sima bűbájok a mágia teljesen különböző megjelenési formái voltak. A legeslegfontosabb differencia ezek közül az volt, hogy az alkimista bűbájok kiszórásához nem kellett pálca, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt szükség varázsigékre; az alkimista bűbájok apró üvegecskék voltak mágikus alapanyagokkal megtöltve, és különböző típusú olajakkal összevegyítve, amiket szorosan bedugaszolva és fémdrótokkal megerősítve tartottak. Ezek néha rúnákat, és – a legbonyolultabbak – a szigilliumokat tartalmaztak, melyeknek az volt a céljuk, hogy erősítsék az alkímiai folyamatokat, mint például a fémek átalakítását. Némelyek a biztonság fokozására szolgáltak és erősítő védőpajzsokként működtek, míg mások védelmi vagy támadó konstrukcióként viselkedtek. Nicholas említett egy alkimista bűbájt, amit ha egyszer aktiválnak, negyedmérföldnyi területet képes teljes sötétségbe borítani, képtelenség eloszlatni, mielőtt a bűbáj hatása elmúlik, és csak a létrehozója tud átlátni rajta.

– Elkezdtem tanulni az egyszerűbbeket. – A fiú az íróasztalra tette a jegyzetfüzetét. – És hogy halad a tekercs megfejtése? – kérdezte Harry a pergamenre mutatva. Az régi és helyenként repedezett volt; Perselus teljesen véletlenül tett szert rá, amikor tavaly karácsonykor Norvégiában jártak; a férfi emlékezett Harry megjegyzésére, hogy nagyon szeretné látni Skandináviát, és úgy döntött, a téli szünet második hetében elviszi őt oda. A Potter család többi része épp Párizsban tartózkodott, egy átváltoztatástan elmélettel foglalkozó szakembert látogattak meg, akinek talán lehet némi elképzelése Adrian sebhelyét illetően. Perselus magában sok szerencsét kívánt nekik, majd azonnal lefoglalt egy faházat a fjordok közelében. Az utazás során botlottak bele egy kereskedőbe, aki eladta nekik a tekercset.

Perselus azonnal észrevette rajta a képeket; mindegyiken egy ember változott át vérfarkassá. Harrynek még mindig nehézséget okozott elképzelni, hogyan lehetséges egyáltalán ez az átváltozás; a rajzok nagyon részletesek voltak, és tökéletesen kivehető volt a férfi arcára festett fájdalom. Harry beleborzongott, ha arra gondolt, hogy Remusnak – a mindig udvarias és kedves Remusnak – minden hónapban egyszer végig kell szenvednie ezt a tortúrát.

– Lefordítottam a rúnákat – közölte Perselus tényszerűen. – De úgy tűnik, valami kódrendszerben íródott, és a legrosszabb, hogy valamiféle növényről ír, ami képes kontrollálni a változást, szabályozni, ha úgy akarod – mondta, és rámutatott egy pár rúnajelre a tekercs alján. – Itt van a neve, de olyan formában, amit csak az észak-skandinávok ismertek egykor. Bárcsak ki tudnám találni, mi volt az eredeti neve… Annyira közel járok, és ez olyan frusztráló! – kiáltott fel a férfi, és ajka olyan formát írt le, amit csakis ajakbiggyesztésnek lehetett mondani. Harry felkacagott. – Mi az? – kérdezte Perselus meglepődve.

– Koboldok aranyára! Az a bi-biggyesztés! – mondta Harry, miközben próbált ismét levegőhöz jutni.

– Miféle biggyesztés? –érdeklődött a férfi sötét hangon, összeszűkülő szemmel.

– Te duzzogsz, Pers! – magyarázta a fiú, amikor kijózanodott.

– Nem duzzogok! – dohogott sértetten Perselus. – Maximum mérgelődöm rajta! És, mint ennek a kastélynak a tulajdonosa és ez ősi vérvonal utolsó örököse, jogom van mérgelődni – állította elmélkedve. – Tulajdonképpen, ha meg akarom becsülni a rangomat, sokkal többet kellene mérgelődnöm. – Harry ismét nevetni kezdett, miközben Perselus felállt a karosszékéből és kinyújtózott.

– Készen állsz befejezettnek tekinteni a mai napot? – kérdezte Harry, aki szintén felállt.

– Mennyi az idő? – érdeklődött ásítva a bájitalmester.

– Hajnali egy óra múlt tizenöt perccel – válaszolt a fiú az órájára pillantva.

– Már egy órával ezelőtt is készen álltam – állította a férfi az órát figyelve. – Nagyon szereted azt az órát, igaz?

– Azt hiszem, úgy általánosságban szeretem a zsebórákat – felelte Harry a vállát vonogatva.

– Mondok valamit – jelentette ki Perselus, miközben elindultak az ajtó felé, miután Harry felkapta a jegyzetfüzetét az íróasztalról, és még egy utolsó pillantást vetett a tekercsre. – Mit szólnál hozzá, ha a hálószobába menet megállnánk a konyhában egy forró csokoládéra? – Harry elvigyorodott.

– Azt mondanám, hogy mutasd az utat, Pers.

– Jó fiú – közölte Perselus mosolyogva. Majdnem elaludtak a saját lábukon, mire elérték a konyhát és Perselus elkészítette a két csésze forró italt, majd az egyiket Harry elé tolta.

– Imádom a csokoládét – sóhajtott a fiú, miközben kortyolt egyet.

– Én is – erősítette meg Perselus a csészéjébe vigyorogva.

– Szóval, mi annak a rejtélyes virágodnak a fordítása? – kérdezte a zöld szemű varázsló, a szék háttámlájának dőlve; a viccet félretéve, Perselus már heteket töltött el a tekercs lefordításával.

– Ha az egész fordítás helyes, és jól fejtettem meg a szöveget, anélkül, hogy bármit is kihagytam volna – és elhiheted, hogy nem tettem –, akkor a növényt elvileg úgy hívják, na, most figyelj: a bíbor kő füve. – Harry zavartan vonta fel a szemöldökét erre.

– A mi? – Eléggé közönséges névnek hangzott.

– Jól hallottad. Abból, amit a tekercsből megértettem, a növény nem volt része a természetes növényvilágnak, úgy vitték oda az utazók. Feltételezésem szerint, akárki írta is a tekercset, fogalma sem volt a növény tényleges nevéről, és ezért megmaradt annál, hogy körülírja azt; így aztán bármi lehet! Bármiféle növény, akármelyik országból, ahonnan az utazó származott!

– Egy kicsit… kevésbé drámai annál, amire számítottam. És akkor mi teszi annyira fontossá? – kérdezte Harry.

– A hatása; a tekercs leírása szerint ismétlődik, és fájdalomcsillapító hatással bír. Ez lehet a kulcs, ami engedi, hogy az Eloḯsa virág megőrizze azt a képességét, hogy bizonyos mértékben reagál a holdra – magyarázta Perselus mélyen a gondolataiba merülve. – Nem tudom.

– Nos, ahogy időről időre elmondtam, ha valaki meg tudja oldani ezt, akkor az te vagy – állította a gyerek meggyőződéssel.

– Köszönöm, Harry – felelte Perselus a csokoládéját iszogatva, miközben továbbra is figyelmesen nézett a fiúra. – Még mindig zavar, igaz? – kíváncsiskodott, Harrynek pedig még azt sem kellett megkérdeznie, hogy mire is utal Perselus.

– Igen – válaszolta szimplán. – Egyszerűen nem tudom felfogni, apu! – kiáltotta. – Úgy értem, az egy dolog, hogy engem nem képeznek, de azt gondoltam, hogy az egész célja annak, hogy nem engedik tudnom, mi folyik Adrian képzésén, azért van, hogy titokban tartsák! Ha Ron ott lehet, ÉN miért nem? – A kérdés jogos volt, ezt a bájitalmester sem tagadhatta.

– Nem tudom megmondani, hogyan működik az szüleid elméje, Harry – mondta komoran, miközben a Harry szemében felgyűlt könnyeket figyelte. – De ha ez jelent valamit, szerintem Ron nem igazán van ott, miközben Adrian edz; valószínűleg csak utána jelenik meg, hogy együtt kviddicsezhessen a testvéreddel. – És valószínűleg ez így igaz – gondolta Perselus. Kizárt dolognak tartotta, hogy Potterék vagy Dumbledore megengedné, hogy az oktatókon kívül bárki is figyelje Adrian kiképzését. A kockázat túl nagy volt ahhoz. Harry biccentett egyet; Perselus ugyanezt mondta neki tegnap éjjel is, de még mindig érezte a keserű szájízt, amit a testvére kijelentése okozott. – És beszélhetünk erről akár egész álló éjszaka, de későre jár, és azt javaslom, menjünk aludni, mielőtt Minnie elcsíp minket itt – tette hozzá komoly hangon Perselus, mire Harry megitta a maradék forró csokoládéját.

– Az nem lenne túl kellemes – bólintott a fiú, apró mosollyal a szája sarkában, és Perselus is nyomatékosan rábólintott. A házimanónak aranyból volt a szíve, de olykor egy trollt is képes lett volna elijeszteni. Harry bemászott az ágyába, és gyakorlatilag kiájult, miután néhány sornyit elolvasott Shakespeare: Velencei kalmár című művéből, ami egyike volt azoknak az irodalmi műveknek – ebben az esetben színdarabnak –, amelyeket Perselus kötelezően elolvasandóaknak ítélt. A bájitalmester hajthatatlannak bizonyult abban, hogy a Bogar bárd meséin kívül is olvasnia kell valamit. Nem mintha panaszkodott volna; ez remek olvasmány volt, valami más, és időről időre pusztán az olvasás kedvéért is elővette, még ha nem is értette a mű összes rejtett értelmét. Perselus ugyanakkor biztosította őt, hogy idővel a megértés is megjön, így Harry úgy döntött, pillanatnyilag mindössze élvezi a történetet.

Szeme lecsukódott, ahogy álomba szenderült, továbbra is a kezében tartva a könyvet; aznap éjjel Harry arról a napról álmodott, amikor az egész világ megtudja, mire volt képes. Álmodott a napról, amikor végre a testvérével egyenrangúnak fogják látni őt az emberek, akiket ismert és nem csupán egy múló gondolatnak. Másnap reggelre az álma minden emléke elszállt; csupán egy büszke mosoly képe maradt meg Perselus arcán, és – elég furcsa módon – egy fekete és szürke ló rohangálása a távolban.

A vasárnap békésen telt; tanulással, lovaglással, egy kis kviddics gyakorlással, és Harry lelki békéje apránként helyreállt. A hétfő hamar megpirkadt, ami már ismét a pince edzőtermében találta Harryt, amint az átváltoztatásokat gyakorolja, és Perselust a Roxfortban, amint próbára teszi a türelmét. Nem arról van szó, hogy nem szeretek tanítani – vélte, miközben egy másodéves hollóhátas diák felé igyekezett, aki Merlin tudja, mit művelt a főzetével. A szóban forgó leánytanuló apróra zsugorodott félelmében, és csupán bólogatott az utasításaira. Néhány szót intézett a harmadik Weasley fiúhoz, Percyhez, aki immár a Roxfortban tanult, és alig vett levegőt, amíg a fekete ruhás férfi arrébb nem mozdult. Nem, nem utálta a tanítást; felettébb szerette azt.

És elképzelte, mennyire szeretné a munkáját, ha anélkül az álarc nélkül taníthatna, ami mögé elrejtőzött. Amikor elkezdett a Roxfortban tanítani, természetes reakció volt az álarca mögé bújni, nem akarta ismét felfedni magát a világnak. De most? Hát, úgy érezte, egy próbát megérne. Ám – emlékeztette magát egy önelégült vigyor kíséretében (mivel a Roxfortban sosem mosolygott – Harry biztonsága az első, és annak érdekében, hogy a jelenlegi status quo változatlan maradjon, az összképet fenn kell tartani. Emellett – vélte, és vigyora tovább szélesedett a dolgozat mögött, amit elvileg olvasott –, amikor eljön az idő, hogy mind én, mind pedig Harry ledobjuk a maszkjainkat… nos, alig várom a reakcióikat. Feljegyezte magának, hogy lefényképezze Harryt, amikor elérkezik az a nap.

Órái további részét csendben töltötte, mindössze utasításokat adott és megpróbált megfelelni annak az előítéletekkel teli férfinak, aki elvileg volt. Albus idén kinevezte őt a Mardekár ház vezetőjének, ő pedig mindent megtett, ami tudott, hogy feszélyezze a férfit; sokkal nagyobb figyelmet kellett volna szentelnie Harrynek, amikor meg volt rá az esélye!

Hogy tovább növelje Dumbledore rossz közérzetét, folyton megpályázta a Sötét Varázslatok Kivédése állást, tökéletesen tudva, hogy Voldemort átokkal sújtotta azt néhány éve. Albus természetesen megtagadta a kérését, így Perselus mind jobban és jobban nyomult, hiszen teljesen tisztában volt vele, hogy az igazgató nem fogja neki adni a posztot. Idén különösen – főleg Quintus döntése után, hogy a következő tanévtől kezdve két évet kihagy, hogy az elméleten túl gyakorolhassa a hivatását – élvezte, hogy nógatja az igazgatót, adja neki azt az állást, amire már rég nem vágyott.

A Farkasölőfű-főzetre irányuló kutatása tovább szították a bájitalok iránti szenvedélyét, és a világ minden kincséért sem cserélte volna el az állását. Eltűnődött, mi történne, ha Albus neki adná az állást. Minden erejét össze kellett szedni, hogy visszatartsa a nevetését; a vén flúgos tutira bedilizne. Az ebédszünet alatt – mivel nem merte megkockáztatni, hogy az igazgató felé pillantson amiatti félelmében, hogy elneveti magát – inkább arra azt utazásra koncentrált, amit meglepetésnek szánt Harry idei nyarára. Ősszel és télen bejárták egész Európát, kivettek néhány hétvégét Harry alkímia leckéiből, és ellátogattak Franciaországba – Perselus még egy kicsit a nyelvet is tanítgatta Harrynek –, Gibraltárba, Spanyolországba, Olaszországba, és Skandinávia több részét is bejárták. Így a bájitalmester a nyárra valami különlegeset tervezett.

Ezúttal nem volt semmilyen alapanyagra szüksége; a legtöbb dolgot amúgy is meg tudja rendelni, ha akarja – annak az átkozott növénynek a kivételével! –, ezúttal azonban magát az országot akarta meglátogatni. Színlelt rosszkedvűséggel turkálta az ételét, miközben azon járt az agya, hogyan fog Harry reagálni, amint elmondja neki, hogy Indiába mennek. Elvigyorodott; az egészen biztosan olyasmi lesz, amit érdemes lenne filmre venni!


Szigilliumtan: (A pecsétek tudománya) Elsősorban amulettek, talizmánok, medalionok és szigilliumok készítése. Az amulett mágikus védőeszköz bizonyos ellenséges hatalmak ellen. A talizmán szerencsét hozó mágikus tárgy, általában abraxasgemmákkal, karakterekkel és héber szerencsehozó formulákkal ellátott gyűrű vagy nyaklánc. A medalionok többféle célból készülnek, készítésekor figyelembe veszik a fémek és bolygók kapcsolatát, majd mágikus négyszögeket és karaktereket vésnek rájuk, valamint intelligenciák és démonok neveit. A szigilliumok olyan mágikus pecsétek, melyek bizonyos mágikus erőket képesek magukba zárni és koncentrálni. Fontos segédtudományok a szignatúratan, a szimbólumtan és a karakterológia.