17. fejezet

A tizenegyedik év

Ezúttal nem volt semmilyen alapanyagra szüksége; a legtöbb dolgot meg tudja rendelni, ha akarja – annak az átkozott növénynek a kivételével! –, ezúttal azonban magát az országot akarta meglátogatni. Színlelt rosszkedvűséggel turkálta az ételét, miközben azon járt az agya, hogyan fog Harry reagálni, amint elmondja neki, hogy Indiába mennek. Elvigyorodott; az egészen biztosan olyasmi lesz, amit érdemes lenne filmre venni!

Harry a Potter kúria konyhaasztalánál ült, és türelmesen várta, hogy a testvére és az apja visszatérjenek a kviddics pályáról. Lassan majszolta a reggelijét, ezúttal húzta az időt. Az anyja a szobájában készülődött, és Sirius meg Remus is most már bármelyik pillanatban megérkezhettek. A zöldszemű varázsló sóhajtva tanulmányozta a pálcáját. A mai nappal eljött a pillanat, amikor az Abszol útra megy a családjával – és valószínűleg néhány Weasleyvel, valószínűleg Ronnal és az ikrekkel, meg talán még Percyvel, bár ő amúgy is ritkán maradt velük –, hogy megvegyék az ő és Adrian elsőéves felszerelését a Roxfortba.

Nem arról volt szó, hogy Harry nem volt izgatott a kilátásra, hogy a Roxfortba megy; á, dehogy! Az olyasmi volt, amire már ötéves kora óta sóvárgott, amióta megértette, hogy mi is az a Roxfort. De az iskolába menés egy csomó dolog bonyolult láncolatát vetette fel; először is hónapokat kell majd távol töltenie a kastélytól, amit sokkalta többször hívott az otthonának, mint valaha gondolta volna, és csak a nyári szünetekre fog visszatérni oda; hiányozni fog neki a hely, ahol leginkább felnőtt. Aztán ott volt a tény, hogy állandó jelleggel fenn kell majd tartania a kinézetét. Furcsa érzés volt tudni, hogy hat hüvelykkel magasabb a testvérénél, de igazából ennek sosem volt tanúja, mivel az álcázó bűbájok remekül működtek a visszaverődő felületeken. Így tehát érezhette, hogy magasabb, érezhette, hogy szélesebbek a vállai, érezhette, hogy nem az a cingár fiú, aki visszanéz rá a tükörből. Csak éppenséggel látni nem látta. Legalább a szemem színe nem változott – észrevételezte Harry, hiszen mindennap a smaragdzöld tekintett nézett vissza rá; ez volt az egyetlen igazság az arca hazugságaiból.

Hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak, ahogy visszagondolt az elmúlt két évre. Az indiai út igazi élmény volt; az ország minden apró-cseprő részét imádta, és Perselus még az indiai Mágiaügyi Minisztériumba is elvitte őt látogatóba, ami a legendás – épp ezért feltérképezhetetlen és muglimentes – Fekete Taj Mahalban volt. Itt volt megtalálható a kelet egyik leghíresebb könyvtára, ami igazi kincsnek bizonyult a világ összes alkimistája számára. És Egyiptom volt a másik nagy kedvence.

Még Perselust is rabul ejtette az ország varázsa – gondolta Harry kuncogva; a bájitalmester végre feloldódott a gyengébbik nemmel szemben, és – az országhatáron kívül – Harry jókora derűjére, még vissza is flörtölt. Annyira más volt a fedőbűbájok alatt, sokkal egészségesebb és boldogabb, eltűnt a szeméből az árnyék, amikor végre nem volt a nyilvánosság szeme előtt. És élvezte a rajta és a benne bekövetkezett változásokat, még ha elő is fordult néhány incidens, amikről Harry megesküdött, hogy soha többé nem említi azokat újra; például ott volt az a kis ügy azzal az írországi druida nővel, tavaly tavasszal, meg a nő absztinenciáról szóló esküjéről. Na, az, nagyon jó volt.

Harry ismét felidézte a jelenetet, és majdnem megfulladt a narancslevétől, amikor eszébe jutott Perselus arckifejezése, amikor másnap reggel besétált a szobájukba. Hulla sápadt volt, és olyanokat motyogott maga elé, hogy: „Honnan kellett volna azt tudnom?", meg „Miféle szövetség követel manapság absztinenciát? Még az az átkozott Nővériség sem!". Harry esküdt tett rá, hogy sosem fogja engedni, hogy Perselus kiheverje a dolgot. Ahogy azt az esetet sem a herceg lányával, aki talán már el volt jegyezve. Perselus cserébe viszont arra esküdött fel, hogy sosem hagyja majd Harrynek elfelejteni a madarakról és a méhekről szóló beszélgetést, amit Sirius roxforti előkészítésük részeként, idén júniusban fejtett ki neki és a testvérének, ezért Harry úgy ítélte meg, hogy egálban vannak.

Bárcsak mások is láthatnák a valódi Perselust… Ó, egy hétig nem térnének magukhoz a sokktól! Harrynek volt egy olyan érzése, hogy a többieket az is sokkolná, ha az ő igazi énjét ismernék, beleértve a Fiú, Aki Túlélte dolgot. Az elmúlt két évben alaposan elfoglalt volt, újabb két tanonc emblémát is beszerzett, egyet fehér mágiából – a gyógyító varázslatok kétségkívül annak számítottak – és egyet, meglepő módon, vérmágiából.

Perselus és Harry is megzavarodott ettől a dologtól, mígnem a bájitalmester minden követ megmozgatva kiterjedt kutatásokat végzett a témában Nicholas segítségével. A vérmágia varázsigékből, bűbájokból, sőt, alkímiából állt; Harry az évek során tanulmányozta egy kicsit ennek a mágiának a területét, és amint elkezdett olvasni a dolgok megpecsételéséről, a mérleg egyensúlya átbillent afelé az oldal felé, hogy tanoncnak nyilvánuljon. Mivel azóta elvégzett némi kutatást, rájött, mi is választja el a vérmágiát a mágia többi ágától; nem más, mint a szertartások.

Harryt elbűvölte a gondolat; a rituálé egyfajta varázsige, amihez nincs szükség pálcára, viszont a szövege sokkal hosszabb, mint ami egy bűbájhoz vagy egy átokhoz kell. Ami még ennél is érdekesebb, hogy a szertartások ritkák; Harry még mindig a könyvárat kutatta bármiféle rítus után, amiket a könyvek lapjai között találhat – eddig kevés szerencsével. Ám ez nem jelenti azt, hogy abbahagyja! Emellett a vérmágia nagyszerű kapocs a védőbűbájokhoz, és ez egy lépéssel közelebb vitte őt ahhoz a tervhez, ami hét éves korában kezdett formát önteni a fejében…

Kitartása több helyzetben is a segítségére volt, és nemrégiben, a Nicholastól kapott leckék alatti alkimista tanulmányai során, az egyik legnagyobb meglepetése az volt, hogy a fémek átalakítása – még ha az tartalmazott is aranyat – nem igényelte a Bölcsek Kövét. Az alkimista a legutóbbi karácsonyi szünetet követően világosította fel kis diákját erről a részletről, és Harry kis híján elájult. Nicholas adott neki egy feladatot; azt mondta, folytathatják az elmélettel is, de ha gyakorolni akarja, igazán gyakorolni az alkímiát, akkor legalább egy kis darab aranyat elő kell állítania a laborjában.

A zöld szemű fiú valóban a szívére vette a feladatot, és minden megspórolt szabad percét a laborjában töltötte, mígnem három hónappal később, nem a kért kicsi darab arannyal bukkant elő, hanem egy két hüvelyk széles, négy hüvelyk hosszú aranyrúddal. Nicholas túláradó boldogsággal gratulált neki, Perselus pedig azzal ünnepelte meg az eseményt, hogy a következő hétvégén egy rögtönzött olaszországi kirándulásra vitte el Harryt.

Mivel július végén Harry betöltötte a tizenegyedik évét, megnyílt a lehetőség, hogy saját számlát nyisson a Gringottsban, így Perselus elvitte őt, és pontosan ezt tették; a zöld szemű gyermek szert tett egy saját széfre a varázslóbankban, ahol az első aranyrudat lassan követték Harry alkimista tanulmányai alatt előállított többi terméke, és néhány galleon, amit azzal keresett, hogy eladta az említett termékeket – természetesen Nicholason keresztül. A legelső eladott aranyrúd haszna – és az elsőt még sok másik követte – egyenesen arra a számlára került, amit Remus nyitott öt évvel ezelőtt azoknak a vérfarkasoknak a számára, akik képtelenek voltak megvásárolni maguknak a Farkasölő-füvet. Perselus olyan erősen ölelte meg a kisfiút, hogy Harry úgy gondolta, mindjárt megfullad.

És ha már szó esett a Farkasölő-fűről, a bájitalmester hatalmas előrelépést tett azzal kapcsolatban; kemény munkája végre kifizetődött, és már csak egyetlen lépésre volt a főzet befejezésétől. Az pedig az a misztikus növény volt, amit az a bizonyos tekercs említett, és ez volt a kulcs – Perselus ebben biztos volt; na, nem mintha ez megakadályozta volna a többi bájitala előmenetelét, és ez a tény vezette őt most a siker kapujához. Most már sokkal optimistább volt. Még Nicholas is segített neki, amiben csak tudott, ahogy Perenelle is nagy segítségére volt a kiterjedt gyógynövény ismereteivel, de még ők ketten is bosszúsak voltak amiatt a rejtélyes, fránya növény miatt. Mind a ketten egyetértettek abban, hogy a növény neve sokkal inkább leírás, mintsem tudományos katalogizálás, de ez volt minden, amivel pillanatnyilag elő tudtak rukkolni. Nos, ez, és egy jókora lista azokról a növényekről, amik lefedik az említett leírást.

Harry készen állt egy újabb kitérőt tenni az emlékek tavába, amikor az édesanyja a konyhába lépett. Lily odasétált hozzá, és szerető puszit nyomott a feje búbjára.

– El sem tudom hinni, hogy a fiaim a Roxfortba készülnek! – szólalt meg, és fátyolos szemmel nézett Harryre.

– Pedig jobb, ha elhiszed válaszolt Harry mosolyogva.

– És azt sem tudom elhinni, hogy anélkül szerezted meg a pálcád, hogy ott lettem volna – tette hozzá a nő rövid szünet után. Ah, igen. Ez egy fájó pont volt Harry és a családja között, Perselus részéről viszont egy zseniális terv. Mivel Harrynek valahogy igazolnia kellett, hogy már nem kell pálcát venni a részére, így Perselusszal eldöntötték, hogy az a legjobb stratégia, ha felfedik az igazság egy részét. Így Harry kijelentette, hogy Perselus már megvette neki a pálcát, mint születésnapi ajándékot, és valahogy elfelejtette megemlíteni, hogy az melyik születésnapjára is volt. Azt is elhatározták, hogy az igazság egy részének megfelel a pálca magjának említése is: végtére is a főnixtoll mag egészen közel állt az igazsághoz.

– Anya! – tiltakozott Harry. – Pálca helyett vehetsz nekem egy baglyot, és akkor rendben leszünk, jó? – Lily csak rámosolygott a fiára, majd megölelte őt.

– És azt sem tudom elhinni, hogy mekkorát nőttél!

És ha csak tudnád – gondolta magában Harry.

– Én nem kapok ölelést? – kérdezte James, miközben Adrian kíséretében belépett az ajtón. Megkapta a kért ölelést a feleségétől, majd Adrian következett.

– Anya! – tiltakozott az idősebbik Potter iker, mire Harry elvigyorodott. Noha ők ketten teljesen eltérő jellemek voltak, és nem hasonlítottak úgy, mint a Weasley ikrek, néhány dologban nagyon is egyformán reagáltak. Jó érzés volt ez a kapcsolat a testvérével.

– Helló, Harry! – kiáltott James, beleborzolva Harry hajába.

– Szia, Ágas! – üdvözölte őt Harry. Mióta csak az eszét tudta, Ágasnak szólította az apját, és úgy tűnt, James igazán kedveli ezt – mindig is ragaszkodott a tekergős becenevéhez.

– Készen álltok az Abszol úti bevásárló körútra? – kérdezte, miközben leült, és az asztalon levő palacsintákkal kezdett szemezni. Adrian követte a példáját, és egy nagyon jameses mozdulattal megigazította a szemüvegét.

– Csupán ötéves korom óta – jegyezte meg egy önelégült vigyor keretében Harry. James jó alaposan megnézte magának azt a vigyort; pont úgy, ahogy számtalan alkalommal tette már ezt megelőzően, és megpróbált rájönni, mire is emlékezteti az pontosan. Mivel semmi ismerőset nem talált, megvonta a vállát, és visszatért a palacsintaevéshez.

– Harrynek igaza van – igazolta Adrian, és az ikertestvérére kacsintott, aki visszamosolygott rá. – Hiszen láttad az első reakciónkat, amikor betettük a lábunkat a kastélyba. Nem kellene úgy meglepődnöd.

– Hát, nekem még mindig furcsa belegondolni, hogy nem foglak itthon látni titeket – mondta Lily, narancslevet töltve Adriannak. – Nos, én amúgy sem voltam olyan sokat a kúriában – jegyezte meg magában Harry, miközben beleharapott a palacsintájába.

– Alig várom, hogy a Roxfortban lehessünk! – kiáltott fel Adrian széles vigyorral. – Lefogadom, hogy a Griffendél klubhelyisége csodálatos lesz! És egy kastélytoronyban élni… – Hát, pont ez az – tűnődött Harry. Nem az, hogy egy kastély tornyában fog élni, hiszen azon már túl volt és minden pillanatát élvezte. A szülei azonban hittek abban, hogy a Griffendélbe lesznek beosztva, akárcsak előttük a teljes Potter család. Ám Harry nem volt biztos magában. Először is, őt Pers nevelte, aki a Mardekárba járt, és a férfi nem egy jellemvonását szedte magára. Aztán ott volt Nicholas befolyása is, aki egykor hollóhátas diák volt. Harry úgy vélte, a három ház bármelyikében jól megállná a helyét; nem arról volt szó, hogy nem hitte magát elég hűségesnek a Hugrabughoz, csak kicsit túl sok ravaszság volt benne ahhoz, hogy a tisztesség és az igazság házába kerüljön.

Amikor ez a téma néhány héttel korábban felvetődött, Perselus kijelentette, hogy ő biztos abban, hogy Harry a Griffendélbe kerül, amivel annyira sokkolta a fiút, hogy az képtelen volt megszólalni. A bájitalmester hajthatatlan volt afelől, hogy Harry az oroszlános házban lesz. Véleménye szerint, mivel mind a négy ház sok ismertetőjelét meg lehet találni Harryben, így a süveg arra fog kényszerülni, hogy a fiú szívébe nézzen. Harry pléhpofával jelentette ki, hogy ha a süveg az alapján ítélkezne, hogy mi lakozik az ember szívében, akkor Perselus is a Griffendélbe került volna. Ezért a megjegyzésért egy ölelés és némi hajborzolás lett a jutalma. Harry felsóhajtott; egyszerűen muszáj lesz kivárnia.

– Készen álltok, fiúk? – Sirius Black hangja a folyosóról hangzott fel.

– Mit gondolsz, hallottak téged, Sirius? Talán kicsit hangosabban kellene ordítanod, nem? – A jókedvű – és kevésbé hangos – hang Remus Lupinhoz tartozott.

– Mutass már egy kis izgatottságot, Holdsáp! – javasolta a kutya animágus kifejezéstelen arccal. – Ez a fiúk első roxforti bevásárló mulatsága. – Eddigre a konyhába értek, csakhogy a teljes Potter család nevetésben törjön ki.

– Ó, fiúk! – szólt Lily. – Rátok mindig számíthatunk, ha egy jót akarunk nevetni.

– Természetesen – jelentette ki Sirius szégyentelenül, miközben lehuppant Harry mellé az asztalhoz.

– Hogy ityeg, kölyök? – kérdezte mosolygós szürke szemmel.

– Azt hiszem, úgy értette, hogy jó reggelt – tisztázta Remus.

– Mi is rájöttünk, Holdsáp – törölgette James a szemét. – És igen, készen állunk indulni, ha csak nincsenek további terveitek, hogy a reggelinkbe fojtsatok minket.

– Ugyan, felkészültünk a mai napra – állította Sirius. Ez követően – mármint azután, hogy James és Adrian megették a palacsintájukat – a hopon át az Abszol útra indultak. A reggel viszonylag jól telt – vélte Harry, kivéve James és Sirius néhány undorító megjegyzését Perselusra, amikor szóba került Harry pálcája.

– Meggyőződtél róla, hogy működik? – kérdezte nevetve James.

– Még nem varázsolhatok – felelte Harry félrevezetően, miközben az ajkába harapott. Utálta, amikor az apja és Sirius olyan aljasul beszéltek Persről. – De Mr. Ollivander azt mondta, hogy tökéletesen illik hozzám.

– Csak úgy mondtuk, kölyök – jegyezte meg Sirius. Tartózkodtak a további megjegyzésektől, mivel Lily szigorú pillantásokat vetett feléjük. A bevásárlás fennakadás nélkül lezajlott – számítani lehetett rá, hogy néhányan megbámulják Adriant –, Harry pedig őszintén elmondhatta, hogy izgatottan várta az első hivatalos roxforti tankönyveinek beszerzését; lehet, hogy már elkezdte az ötödéves tananyagot is a magántanulmányai során, de iskolában lenni mégis csak új érzés. Rá kellett döbbennie, hogy énjének egy része alig várja már a szeptember elsejét. Az utolsó bolt, amit aznap felkerestek, miután jó tíz percen át bámulták a kirakatban lévő új Nimbus 2000-t, a Mágikus Menazséria volt. Fél órával később Harry és Adrian két bagollyal léptek ki; Adrian egy hatalmas barnával, amit gyorsan elnevezett Apollónak, Harry pedig egy hóbagollyal. A zöld szemű fiú azonnal megkedvelte a baglyot, és a Hedvig nevet választotta neki – egy viking boszorkánykirálynő után, aki dicsőségre vezette az embereit, amikor még Merlin is a fénykorát élte.

Találkoztak Wealeyékkel – Arthurral, Mollyval, Ronnal, az ikrekkel és Percyvel – a Foltozott üstben, és a fiúk beszélgettek egy kicsit a kviddicsről. Szóba kerültek a csapatok, akiknek szurkoltak, és a Chudley Csúzlik esélyei, hogy vajon megnyerik-e az idei bajnokságot. Harry csak mosolygott, és ő is hozzátette a maga véleményét a sarokból; a fiúk semmiképp nem tudhatták, de ő és Pers igazi rajongói voltak a bolgár Vratsa Vultures csapatának, és gyakran ellátogattak a meccseikre, még ha ez egy külföldi utazást jelentett is. Az országból a Hollyheadi Hárpiákat támogatták, már az első megnézett meccsük után a híveik lettek, amikor Harry hét évesen, ajándék gyanánt, megvette azokat a jegyeket Perselusnak.

Azzal a könnyed búcsúzással váltak szét, hogy szeptember elsején találkoznak a peronon. A következő hét úgy suhant el, akár egy szellő, és az augusztus harmincegyedike a kastély balkonján találta Harryt és Perselust, amint a tavat lesték, ahogy minden nyáron tették.

– Hiányozni fog ez a hely – mormolta Harry, miközben Perselusra nézett. – És hiányozni fog, hogy önmagam legyek.

– A Roxfortban is önmagad leszel, Harry – jegyezte meg a bájitalmester bánatos mosollyal.

– Tudod, hogy értem, Pers – felelte a fiú a kezeit bámulva, mintha azok is hiányolná majd. Igen – gondolta magában Perselus –, pontosan tudom, hogy érted. – És azt hiszem, muszáj lesz meglapulnom, megpróbálni átlagosnak mutatkozni, és…

– Hé! – állította le őt Perselus, amivel zavart pillantást váltott ki a fiúból. – Átlagos? – kérdezte hitetlenkedve a bájitalmester. – Miért gondolod ezt?

– De hát muszáj lesz a háttérbe szorítani a képességeimet, és…

– Persze, nem kezdhetsz el ötödéves varázslatokat szórni, vagy nemesfém rudakat előállítani a pincében, de átlagos? Honnan szedted ezt? – kérdezte a férfi a jeges teáját kortyolgatva.

– Szóval azt mondod…

– Azt mondom, hogy átkozottul mérges leszek, ha nem te leszel az osztályelső az évfolyamodból, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy csukott szemmel is képes vagy rá – jelentette ki Perselus könnyedén.

– Apu? – kezdte mosolyogva Harry.

– Igen, Harry? – nógatta őt a férfi, miközben a fiú arckifejezését utánozta. Harry megölelte őt.

– Szeretlek.

– Tudom – válaszolt a férfi fojtott hangon. – Én is szeretlek téged, kölyök. – Egy ideig csak nézték a tájat, mielőtt Perselus ismét megszólalt. – Mindent összepakoltál már?

– Igen. Azt hiszem – válaszolt a gyerek.

– Rátetted a kiábrándító bűbájokat a tananyagon kívüli könyveidre? – Megegyeztek, hogy Harry magával vihet néhány külön könyvet a Roxfortba, hogy folytatni tudja a tanulmányait.

– Igen, és az összes záró és védővarázslatot és bűbájt is, ami csak eszembe jutott, a ládámra tettem. És akkor még meg sem említettem azokat az erősítéseket, amiket te ráraktál…

– Az alkimista jegyzeteidet is elpakoltad?

– Igen, és ha bárki kinyitja – feltéve, hogy előbb ki tudja nyitni a ládámat –, üresnek fogja találni. – Harry pillanatnyilag a szigilliumokon dolgozott, ami az alkímia része volt, mint azt Nicholas elmagyarázta, és gyakorlásként valami kreativitást követelt. Amikor Harry a bájitalokat javasolta, Nicholas emlékeztette őt, hogy az ember csak addig lehet kreatív egy bájitallal, amíg az fel nem robban; helyette a főzést javasolta, és a zöld szemű varázslófiú azon kapta magát, hogy se perc alatt nyakig lisztes. Az igazat megvallva Perselus is besegített a főzésbe, és abba is, hogy a gyereket mindenhol liszt borítsa. – Ha már az alkímiáról beszélünk, Nicholas kicsit izgatottnak látszott az utóbbi hónapban, vagy csak én képzelem ezt? – kérdezte Harry aggódva. Perselus sóhajtott.

– Aggódott valami miatt, Harry, ennyit elmondhatok neked. De a szavamat adtam neki, hogy nem fogom felfedni az indokot, hogy miért. – Harry tiltakozni kezdett. – Nekem sem mondta el; én jöttem rá egy teljesen más forrásból – aki titoktartásra esketett, de eltérek a lényegtől –, és Nicholas megkért rá, hogy ne mondjam el neked, nehogy nyugtalankodni kezdj.

– És az, hogy nem tudom, nem fog nyugtalanítani? – kérdezte Harry felvont szemöldökkel. – És mi az a másik forrás? – kíváncsiskodott a fiú zavartan. Perselus kuncogott.

– Úgy hiszem, elég hamar magad is rá fogsz jönni; így viszont én is megtarthatom a szavam, meg te is képes leszel csillapítani a nyugtalanságod – állította Perselus. – Emellett nem ismerem Nicholas aggodalmának a tényleges okát – tette hozzá a bájitalmester.

– De…

– Semmi de, kölyök. Jobb, ha arról gondoskodsz, hogy jól érezd magad a Roxfortban, és ez parancs! – közölte ellentmondást nem tűrően.

– Így lesz – ígérte Harry nevetve. – Pers?

– Igen?

– Tényleg nem fogod bánni, ha a Griffendélbe kerülök? – A fiú hangsúlya hanyagnak hangzott, de a tekintete elárulta, milyen mélyen gyökerezik az aggodalma.

– Hát persze, hogy nem fogom! – biztosította őt a férfi. – Azt akarom, hogy élvezd, bármelyik házba is osztanak be, és ez szintén parancs. Farkas becsszavamra! – esküdött Perselus az animágus alakjára. Harry születésnapja után mind a ketten megitták a bájitalt, hogy kitalálják, milyen alakot öltenének. A bájitalmestert kicsit megdöbbentette, amikor farkas lett – ami kicsit túl közel van a kutyához gondolta, de rájött, hogy a Farkasölő-fűvel kapcsolatos kutatásai révén akár várható is volt mindez. Harry csak mosolygott, és emlékeztette őt, hogy az animágus forma elvileg az ember jelleméről is árulkodik, és Perselus mindkettejüket harsány kacagásra késztette, amikor felvetette, hogy ezek szerint mélyen magukban mind a ketten hátra akarják vetni a fejüket és üvölteni a holdra, amivel egy felettébb érdekes belső képet festett le. Harrynek meg kellett esküdnie, hogy minden este dolgozni fog az átváltozásán, és ha más lehetőség nem adódik, a karácsonyi szünetben mindenképpen megmutatja neki, mennyit fejlődött.

– Rendben, Pers – közölte Harry sokkal könnyedebb hangon.

– És most térjük rá a sokkal fontosabb dolgokra – mondta Perselus felállva. – Megkértem Minnie-t, hogy készítse el nekünk azt a csokoládétortát…

– Király! – kiáltott fel Harry, és elhúzott a konyha felé, maga mögött hagyva a kuncogó Perselust. Másnap reggel nem az édesanyja ébresztette őt, ahogy arra számított, hanem az apja, aki a nappaliba terelte őt és Adriant, majd odaadta nekik az utolsó ajándékát, mielőtt elindulnak a Roxfortba.

– Ez a… – kezdte Adrian áhítatosan, megérintve a selymes anyagot.

– A láthatatlanná tévő köpenyed? – kérdezte Harry, és hangját ugyanúgy áthatotta a rajongással határos csodálat, mint Adrianét; minden jó történet, amit az apjuk valaha is elmondott nekik, ezzel a köpönyeggel kezdődött, vagy a sztori bizonyos pontján kapcsolódott hozzá.

– Aha! És azt akarom, srácok, hogy a tiétek legyen; odaadnám nektek a térképet is, de azt Frics elkobozta tőlünk az utolsó évünkben, és sosem tudtuk visszaszerezni… – magyarázta James, és hangjából világosan kihallatszott, hogy még mindig fájdalmasan érinti őt a veszteség.

– A köpeny nagyszerű lesz, apu – állította Adrian, és Harry is bólintott.

– Csak ne kerüljetek túl sok zűrbe, miközben ezt viselitek, különben az anyátok engem fog megölni. – A fiúk hangosan felkacagtak, de készségesen beleegyeztek, és a köpeny hamarosan Adrian ládájában végezte. Elindultak, hogy összepakolják a maradék személyes dolgaikat, vagyis inkább Adrian tette ezt, miközben Harry megetette Hedviget, és a kalitkájába zárta azzal az ígérettel, hogy a Roxfortban majd repülhet, mihelyst leszállnak a vonatról.

Az állomásra tartó út felettébb érdekes volt az autóval, aminek belső terét mágikusan megnövelték, hogy elférjen benne a teljes Potter család, Ron, aki ott aludt náluk, Sirius, Holdsáp, három láda és két bagolyketrec. Sirius megpróbálta meggyőzni a három leendő diákot, hogy idén a beosztásban helyet kap egy troll is; Ron majdnem bevette, mivel Fred és George hasonlókat mondott neki, még úgy is, hogy Adrian egy hónappal ezelőtt elszólta magát a Teszlek Süvegről.

Megérkeztek a King's Cross állomásra, ahol összetalálkoztak Weasleyékkel – sokkal inkább véletlenül, mintsem gondos tervezés eredményeképpen –, és amint elérték a 9 és ¾-ik vágányt, búcsúzkodni kezdtek. A vörös gőzmozdonynak tíz perce volt még az indulásig, amikor Harry észrevette, hogy Weasleyék magukkal hozták a legkisebb gyereküket is, Ginnyt; a vörös hajú kislány kisebb korában teljesen odáig volt Adrianért, ám ez az évek során mindinkább elhalványult, és Harry rájött, hogy szereti vele tölteni az idejét, okos, bár meglehetősen szégyenlős lánynak találja őt. Miközben felszállt a vonatra, odaintett neki, mire a kislány visszamosolygott rá, majd ismét azzal kezdte nyaggatni az anyját, hogy ő mikor mehet végre a Roxfortba.

Túl voltak az utolsó öleléseken, a vonat elindult a Roxfort felé, és Harry meg Adrian visszanézett a könnyes szemű szüleikre, akik integetve búcsúztak tőlük. Harry még éppen látta, ahogy az apjuk vigasztalóan átöleli az anyjuk vállát, mielőtt a vonat elfordult, és az állomás eltűnt a szemük elöl. A Potter ikrek egymásra mosolyogtak, majd leültek a fülkében, amit Ronnal találtak. Adrian és Ron felszínes beszélgetést folytattak arról, hogy mire számítanak a Roxforttal kapcsolatban, míg Harry azon fáradozott, hogy még egyszer átvegye az elsőéves bűbájkönyve varázsigéit, s közben egy csokibékát rágcsált, amit a büfés kocsiról vett; biztosra akart menni, hogy nem használ haladóbb varázslatokat, míg az iskolában van, legalábbis a karácsonyi szünetig, mert addigra már kifogásként használhatja a könyvtárat az említett varázslat forrásaként. Éppen azon gondolkodott, mennyire másként fog viselkedni Perselus a Roxfortban – a bájitalmester előre figyelmeztette erre a zöld szemű varázslót –, amikor a kupé ajtaja kinyílt, és Neville Longbottom – egy fiú, akit Harry egyszer vagy kétszer látott már eddig – lépett be, és azt kérdezte, nem látták-e a békáját.

Miután biztosították őt, hogy nem, a fiú elment, csakhogy percekkel később egy bozontos hajú boszorkánnyal lépjen be, aki már az iskolai talárját viselte. Történetesen pont abban a pillanatban, ahogy a lány belépett, Ron elővette a pálcáját, miközben Adrian egy egyszerű lebegtető bűbájt próbált megtanítani neki.

– Ó, varázsolni próbáltok? Remek, lássuk! – A lány hangja parancsolgató volt, vette észre Harry, és a két metszőfoga kicsit túl nagy, de barna szeme semmilyen rossz szándékot nem mutatott. Ron felettébb meghökkent a lány utasításától.

– Öhm… hát jó. – Fogta a pálcáját, és rámutatott egy ezüst sarlóra, az érmére, amit célpontként használtak. Harry véleménye szerint első próbálkozása az kicsit nehéz volt, de hát Adrian is elsajátította már az elsőéves tananyagot. Amikor Harry meghallotta, hogy Adrian milyen messzire jutott a tanulmányaiban, Harry kicsit csalódott volt, de Perselus elmagyarázta neki, hogy már ez is csodálatra méltó mutatvány egy korabeli gyerektől. Aztán büszkén Harryre mosolygott, és tovább folytatta a lényegesen bonyolultabb átváltoztatás elméletének magyarázatát a zöld szemű kis varázslónak.

Vingardium Leviosa – mondta Ron határozottan, teljesen elhibázva a hangsúlyt és a pálcamozdulatot.

– Biztos vagy benne, hogy jól csinálod? – kérdezted a bozontos hajú lány. – Csak mert én is kipróbáltam már néhány egyszerű ráolvasást, és nekem mindegyik működött. Olvastam is erről a bűbájról, de még sosem próbáltam. A családomban senkinek nincs varázsereje… – És csak beszélt és beszélt a Roxfortról, de Harry már oda se figyelt rá. – Amúgy Hermione Granger vagyok. És ti? – A három fiú alaposan megdöbbenve nézett a lányra.

– Én Ron Weasley vagyok.

– Adrian Potter.

– Harry Potter. – Hermione azonban már nem is figyelt oda rá, mivel látszólag megakadt Adrian nevénél, és elkezdte felsorolni az összes könyvet, amiben a fiú szerepelt. Harry csak vigyorgott, amikor Adrian céklavörössé változott.

– Na jó, megyek, megkeresem Neville békáját. Ti meg öltözzetek át, mert szerintem mindjárt megérkezünk. – Azzal kilépett a fülkéből, magával rángatva Neville-t is.

– Mindegy, hova osztanak be, de remélem, nem oda, ahol ő van – motyogta maga elé Ron, mire a két Potter fiú felkacagott.

– És ne aggódj a varázslat miatt, Ron – jegyezte meg Adrian –, ez egy igen bonyolult bűbáj. – Majd úgy tűnt, eszébe jutott valami. – Hé, Harry!

– Igen, Adrian? – kérdezte Harry, még mindig Ron megjegyzésén vihogva.

– Megígértem, hogy tanítani foglak, amint iskolába megyünk, emlékszel? – kérdezte szélesen mosolyogva a mogyoróbarna szemű Potter iker.

Ó, hogy arra.

– Igen, emlékszem – válaszolt Harry mosolyogva; Adrian emlékezett egy évekkel ezelőtt tett ígéretére, és még ha Harrynek nem is volt szüksége gyakorlásra, ez a gondolat egymagában sokkalta többet számított, mint a világ összes kiképzése.

– Na, szeretnéd megpróbálni? – kérdezte Adrian. – Majd kijavítalak, ha valamit rosszul csinálsz. – Harry elmosolyodott, előhúzta a pálcáját, és megfordult a fejében, hogy a látszat kedvéért rosszul szórja ki a varázslatot, amikor eszébe jutott Perselus buzdítása, hogy ő legyen az évfolyamelső. Jobb, ha korán lefekteti az alapokat.

Vingardium Leviosa – adta ki a parancsot, mire az érme azonnal felemelkedett a padlóról, és könnyedén lebegett fel a levegőbe, ahova Harry mutatott a pálcájával. Ronnak leesett az álla, és Adrian is pislogott párat.

– Ez nagyszerű, Harry. Tényleg remek. – És büszkén elmosolyodott.

– Elolvastam az új könyveinket – állította a zöld szemű fiú, miközben visszaeresztette a padlóra az érmét, majd odaadta a bátyjának.

– Anyu örülni fog, hogy legalább az egyikünk ráütött! – jelentette ki kacagva Adrian, mire Harry és Ron is követték a példáját. Még akkor is nevettek, amikor a fülke ajtaja ismét kinyílt, ajtóban pedig Draco Malfoy állt meg. A Malfoy és a Potter család között évek óta kölcsönös ellenszenv uralkodott, de Harry megpróbált túllátni ezen, amikor először mutatták be őt a Malfoy örökösnek. Sajnálatos módon a szőke nem viszonozta ugyanazt a szívélyességet.

– A Potter ikrek és a Vízlipatkány – mutatta be őket gúnyolódva a két oldalán álló barátjának. Azok sokkal nagyobbak voltak a szőke fiúnál, és olyan magasak, mint Harry, amikor nem álcázta őt a kendőző bűbáj. – Látom, még mindig képtelenek vagytok megkülönböztetni az érdemtelent a rossztól – jegyezte meg Ronra pillantva.

– Kösz szépen, szerintem remekül megvagyunk – jelentette ki Harry nyugodtan, és hogy kihangsúlyozza, mennyire érdekli őt ez a vita, felkapta a bűbájkönyvét, és visszatért az olvasásához. Vagy legalábbis úgy tett, mintha, és várta, hogy a három fiú távozzon. Draco ezt a pillanatot választotta arra, hogy ne csak Ron családját ócsárolja, hanem megparancsolta a két talpnyalójának – Craknak és Monstrónak –, hogy szedjék össze a maradék csoki békáikat. Harry csak sóhajtott, és ismét elővette a pálcáját. Két egyszerű, mégis hatásos lábbilincselő ártást szórt ki, amitől a két előrelépő fiú megbotlott és a földre zuhant.

– Hát ez pazar volt, haver! – kiáltott fel Ron, miközben Adrian füttyentett egyet. Harry csak nézett az elképedéstől sóbálvánnyá vált Dracóra, majd higgadtan megszólalt.

– Leveszem róluk a varázslatot, ha fogod a haverjaidat, és elkotródsz, Malfoy. – A szőke fiú tágra nyílt szemmel meredt rá, miközben a két földön tanyázó a szőke döntésére várt. – Hallottál?

– Igen – válaszolt Draco.

– Akkor jó. – Egy pálcapöccintéssel megszüntette az ártásokat, Crak és Monstro pedig sietősen felálltak, és kibotladoztak a kupéból. – És értékelném, ha a jövőben nem sértegetnéd a barátaimat – tette hozzá Harry. Draco résnyire húzta a szemét, és sértetten fújt egyet, mielőtt távozott.

– Hát te valóban előre kiolvastad a könyveinket, nemde? – kérdezte Adrian derűs mosollyal.

– Aha, valóban – válaszolt Harry a vállát vonogatva.

– Ez pazar volt! – ismételte Ron, miközben visszaültek az üléseikre. Csak néhány szót sikerült váltaniuk, mielőtt Hermione ismét visszatért hozzájuk, tájékoztatva őket, hogy most már bármelyik percben elérhetik a Roxfortot. A fiúk sietősen kiterelték a lányt, hogy át tudjanak öltözni fekete talárjaikba, amit alig tudtak megtenni, mielőtt egy láthatatlan hang felbúgott, és közölte, hogy hagyják a poggyászaikat a vonaton, és készülődjenek a leszálláshoz. Harry majdnem biztos volt benne, hogy az valami bűbájféleség volt. Perselus már elkezdte tanítani őt, hogy érzékelje a varázslatokat, de a tanév kezdetéig csak az alapokat sikerült elsajátítani. Harry mély levegőt vett, majd megtette az első néhány lépést, ami elválasztotta őt a perontól.

– Első évesek! Első évesek, ide hozzám! –Hagrid hangja a távolból hallatszott, mindannyiukat magához szólítva. Hát, itt vagyunk! – gondolta Harry, miközben követte a háztájőrző hangját.