Az író néhány megjegyzése:
Többen kérdeztetek a gyakornoki szimbólumokról, így egy kis magyarázat: Nicholas kivételével, aki felajánlotta, hogy Harry mestere lesz az alkímia tanulmányaiban, Perselus csupán bájitaltanból mestere, noha mindenre tanítja őt. Harry összes jele annak a mágiaágnak a gyakornokaként jelöli meg őt, amit a szimbólum jelképez. Ezek a jelölések még a Teszlek Süveg megalkotása előtt éltek a gyakorlatban, és mire azt létrehozták, már ki is mentek a használatból, így arra gondoltam, hogy a Süveg csakis az alapján ítélhet majd, amit a varázsló elméjében lát – remélem, ennek van így értelme.
Ami Harry és Perselus fedőbűbájait illeti: mielőtt bármit is mondanék a témában, hadd hangsúlyozzam: némileg eltúlozzák. Szánt szándékkal. Emlékezzetek, tudnak egy jóslatról, ami kettejükről szól, de nem ismerik azt teljes részleteiben. És a reakciójukat a rendkívüli óvatosság vezérli. Harry főként azért megy bele a dolgokba ilyen mértékig, mert nem akarja, hogy Perselus legyen az egyetlen, aki fedőbűbájokat visel – gondolom, ezt az előző fejezetben is kihangsúlyoztam. Ha nem, akkor elég nagy ostobaság volt tőlem, és most pótolni fogom. A különbség itt annyi, hogy míg Perselus kellően megszokta már, hogy elrejtse, ki is ő valójában, Harry csak egy gyerek, aki csak néhány év múlva éri el a pubertás kort…
És végül Harry beosztása… ó, nos, gondolom, ezt el kell olvasni ahhoz, hogy meglássátok.
18. fejezet
A tanév kezdete
Harry mély levegőt vett, majd megtette az első néhány lépést, ami elválasztotta őt a perontól.
– Első évesek! Első évesek, ide hozzám! – Hagrid hangja a távolból hallatszott, mindannyiukat magához szólítva. Hát, itt vagyunk! – gondolta Harry, miközben követte a háztájőrző hangját.
Harry egyszer csak egy csónakban találta magát a testvére és Ron társaságában, követve a többi diákot a tavon át, a távolban látszó, méltóságteljesen magasodó kastély irányába. A zöld szemű varázsló azt vette észre magán, hogy az elméje az izgatottság és a rettegés között ingázik. Elismételte magában, hogy nincs mitől félnie, ám nem igazán járt sikerrel. De utálta volna hagyni, hogy a félelem maga alá gyűri, így egyszerűn csak nézte a kastélyt, és próbált nyugodtan lélegezni. Nem volt könnyű feladat.
Az elsőéveseket McGalagony professzor üdvözölte, aki pont olyan szigorúnak látszott, mint mindig, ahogy kimért, metsző tekintettel végigmérte a riadt tizenegy éveseket. Egy kisebb terembe vezette őket a folyosó végén. Nehéz nem lenyűgözöttséget érezni a kastély iránt – vélte Harry, ahogy felnézett a boltíves mennyezetre –, nincs még egy olyan hely, mint a Roxfort! McGalagony tanárnő elmagyarázta, mik azok a házak, és nagyvonalakban beszélt a hamarosan megkezdődő Beosztási Ceremóniáról, és mielőtt otthagyta őket várakozni, még megdorgálta őket, hogy simítsák le a talárjaikat, és nézzenek okosan, ahogy fogalmazott, a tekintete pedig elidőzött kicsit Ron maszatos orrán és Neville köpenyén. Neville, aki addigra megtalálta a varangyát, Trevort, ügyetlenül igazgatni kezdte félrecsúszott köpenyét, míg Ron megdörgölte az orrát.
Harrynek is küzdenie kellett, hogy ne kezdjen fészkelődni vagy lesimítani a haját; csak azért sikerült, mert eszébe jutott, hogy az is része a fedőbűbájoknak, és úgysem járna eredménnyel semmilyen kísérlet annak megfékezésére. Nem mintha a zabolátlan haján amúgy lehetne segíteni. Ám amikor McGalagony azzal a tekintettel néz valakire, az önkéntelenül eltűnődik, hogy elér-e egyáltalán valamit azzal, ha kisimítja a ruháját, vagy vigyázzállásba vágja magát.
Amikor McGalagony professzor nem sokkal később visszatért, arra kérte őket, hogy sorakozzanak fel, mielőtt egy hatalmas ajtón keresztül a Nagyterembe vezette őket; odabent, a négy ház asztalánál, a lebegő gyertyák ezreinek fényétől megvilágítva ültek az iskola diákjai. A megbűvölt mennyezet az éjszakai égbolt tökéletes képét mutatta nekik, és bár Harry tudta, hogy ez csupán káprázat, azon kapta magát, hogy megpróbálja felderíteni a különböző csillagképeket. Ez az ismerős tett viszont kicsit megnyugtatta az idegeit. A zöld szemű varázsló alig tudta kivenni terem másik végén ülő Perselus Pitont. Harry halványan elmosolyodott; akármi is fog történni, nem lesz egyedül, Pers is itt van.
Együtt lépkedett a többi leendő elsőssel, de a szívét már kicsit könnyebbnek érezte. McGalagony tanárnő egy elnyűtt süveget helyezett egy lócára; ez a Teszlek Süveg – jött rá Harry; felismerte Perselus és James leírásából. A beosztási ceremóniától való idegeskedése ellenére Harry alig várta ezt a pillanatot. És hogy senkinek se okozzon csalódást, egy szájszerű szakadás tűnt fel a süveg elején, pont a karima fölött, majd dalra fakadt:
Kalapok közt keresgélve
Találsz talán szebbet,
De nem hordott még fején a föld
Nálam eszesebbet!
Én vagyok a Teszlek Süveg.
A híres? Naná!
Más sapkákkal ne végy engem
Egy kalap alá!
Én látom, mit senki más:
hogy mit rejt a fejed.
Próbálj fel, és menten mondom,
hol van a helyed.
Ha vakmerő vagy s hősi lelkű,
Házad Griffendél.
Oda csak az kerül, ki
Semmitől se fél.
Hugrabugnak nyájas népe
békés, igazságos.
Oda mész, ha türelmes vagy
S jámbor - ez világos.
A bölcs öreg Hollóhátban
Éles elmék várnak.
Kiknek a tanulás kaland,
Oda azok járnak.
Hogyha agyafúrt s ravasz vagy,
Ne is tekints másra:
A Mardekár való neked.
Ott lelhetsz sok társra.
Hát vegyél fel, és ne remegj!
Forog ez az agy!
Bár nincsen mancsom, nálam mégis
Jó kezekben vagy!
Miközben mindenki a süveg dalát tapsolta, Harry észrevette, hogy McGalagony professzor ismét előrelép, és ezúttal egy tekercs is van a kezében, ami kétségkívül az elsőévesek neveit tartalmazta, mivel elkezdte őket ábécé sorrendben kiszólítani. Eközben az ifjú varázsló a Teszlek Süveg szavain merengett; ha az képes bármit meglátni valaki elméjében, nem jelent veszélyt, hogy el is mondja azt valakinek? Perselus, miután alaposan átbeszélték a dolgokat, rámutatott, hogy a bűbáj, ami lehetővé tette a süveg működését, az iskolához van kötve, és arra kényszeríti azt, hogy megtartsa a titkait. Amit a diákok fejében lát, az az iskola titkainak részét képezi, így ugyanaz a varázslat, ami megkülönbözteti őt egy egyszerű süvegtől, szintén köti őt ahhoz, hogy megtartsa magának mindazt, amit megtudott. Ám mivel nem a süveg volt az egyetlen, amitől tartott, hogy belenéz az elméjébe és kifecsegi, hogy mit látott, gyorsan leellenőrizte az okklumencia pajzsait.
Perselus figyelmeztette őt, hogy az igazgató mestere a legilimenciának, és a nyáron megtanította neki az alapokat. Természetesen még a közelében sem járt a bájitalmester tudásának szintjéhez, de fejlesztette a képességet, hogy elkülönítve tárolja a gondolatait, és olyan erős pajzsot emeljen, ami riasztja őt, ha valaki megpróbál behatolni az elméjébe, és elég időt adjon neki arra, hogy megszökjön és segítséget keressen.
– Hermione Granger! – szólt az átváltoztatástan tanárnő, és a bozontos hajú boszorka, akivel a vonaton találkoztak, izgatottan megindult a süveg felé, majd mohón a fejébe húzta azt. Harry észrevette, hogy Adrian és Ron összenéznek, aztán szinte összeroskadnak, amikor a lányt a Griffendélbe osztották be; Ron még tiltakozóan fel is nyögött. Neville is a Griffendélbe lett beosztva, Draco Malfoy viszont a Mardekárba került – micsoda sokk! Malfoy valószínűleg könyörgött volna a süvegnek, ha szerinte nem illett volna be abba a házba, de Harry kicsit irigyelte, amiért abban a házban lesz, amiben Perselus, ám aztán…
– Adrian Potter! – szólította a tanárnő, mire a teremben szétáradt a pusmogás.
– Pottert mondott? – kérdezte az egyik.
– Ez az az Adrian Potter? – kíváncsiskodott egy másik.
– Én is ezt hallottam – értett egyet vele egy újabb. Harry csak a szemét forgatta; most igazán, Adrian utálta a figyelmet, ő pedig nem akarta, hogy a testvére kellemetlenül érezze magát a Roxfortban, hiszen erről álmodott, amióta csak az eszét tudja. Eközben Adrian eltökélt pillantással a fejére rakta a süveget; nem kellett sokáig várakozni. Alig tíz másodperccel később a Süveg kijelentette:
– Griffendél.
Harry mindenki másnál erősebben tapsolt a teremben, miközben a bal oldali asztal éljenzésbe kezdett. Világosan kihallotta Fred és George kántálását:
– Nálunk van Adrian! Nálunk van Adrian!
– Harry Potter! – hívta a süveghez McGalagony apró mosollyal az arcán. Harry magasra szegett fejjel lépkedett, egy utolsó, lopott pillantást vetve Perselusra, aki támogatóan bólintott. Az ő nevének szólítása semmilyen ovációt nem okozott, de Harrynek jobban is tetszett így. A szeméig húzta a Süveget, és a Nagyterem eltűnt a tekintete elől.
– Szóval a másik Potter iker – suttogott egy hang a fejében. – És aki ismeri valamelyest az okklumenciát! Egészen lenyűgöző a te korodban! És most lássuk, mit… Hatalmas Merlin! – kiáltott fel a Süveg hirtelen szóra képtelenül. – Te, ifjú Harry, több titkot rejtegetsz, mint az összes diák együttvéve, akiket volt szerencsém beosztani. És amiket titkolsz… Elképesztő
– Nem fogod elmondani, ugye? – gondolta magában halkan Harry, és egész testében megvonaglott.
– Még ha nem is kényszerülnék arra, hogy megtartsam magamnak mindazt, amit látok, sem tenném; látom, mennyire védelmezed a testvéred, ifjú Harry, és ez csodálatra méltó. – Majd a Süveg tépelődni kezdett. – De hova tegyelek? Van eszed bőven, és tehetséged is van, ó de még mennyi, így a Hollóhát nagyon is illene hozzád; elég ravasz is vagy, hogy elrejtsd a titkaid, ezért a Mardekár is megfelelne. És a hűség is ott van a bátorsággal és a lovagiassággal együtt, igen. De melyik lenne a legjobb?
– Nem lóg ki valami? – tűnődött a fiú, akit érdekelt a beszélgetés; elvégre hogy is ne akarta volna tudni, mit is gondol róla egy mágikus tárgy, aminek évszázadok óta az volt a dolga, hogy a diákok fejébe nézzen.
– A te fejedben, kedvesem, minden kilóg! – magyarázta a Süveg. – Mit mondhatnék? Az ott alkímia? Ó, fiam, te ismered az alkímiát! Nem számít, melyik házba leszel beosztva, azt tanácsolom, nézz utána a tananyagon kívüli tevékenységeknek, amit az iskola kínálni tud! – A zöld szemű fiú bólintott magában, és lágy vigyor formálódott az ajkán; ez nem is olyan rossz, mint amilyennek gondolta. És miközben a Süveg folyamatosan mérlegelt és dünnyögött magának Harry jellemvonásairól – melyek keveredtek futó gondolatokkal, a legutolsó vita épp a szabályokkal szembeni bizonyos semmibe vételéről szólt – Harrynek eszébe jutottak Perselus szavai.
– Segítene, ha belenéznél a szívembe? – kérdezte magában halkan. Nem számít, melyik házba illik bele, már előre látta, hogy sokáig fog tartani.
– És megengeded, hogy a szívedbe nézzek, ifjú? – kérdezte a Süveg komoly hangon.
– Rengeteg dolgot kell titkolnom, de nem a szívemben – válaszolt Harry eltökélten, hirtelen bátornak érezve magát. A Süveg kuncogni kezdett.
– Én csak azt látom, ami a fejedben van, de ha bele tudnék nézni a szívedbe, akkor sem hiszem, hogy szükség lenne rá. Nagy bátorságról tesz tanúbizonyságot – talán a legnagyobbról –, ha valaki bepillantást enged a szívébe, Harry. És mivel az elmédhez is illik, a szíved is otthonra lel majd ott, hát legyen a… GRIFFENDÉL! – Az utolsó szót már hangosan kiáltotta a Süveg, és Harry elmosolyodott; Perselus is így tett, noha alig észrevehetően. De igazán élvezte, amikor igaza volt.
– Szép munka, tesó! – veregette meg Adrian az öccse hátát, és boldogan mosolygott rá. A zöld szemű varázsló visszamosolygott; mindent jól ment – Ron is a Griffendélbe került –, és végre elkezdődnek a roxfortos évei. Nem is jött rá, mennyire éhes volt, amíg a beosztási ceremónia véget nem ért, Dumbledore meg nem tartotta az tanévnyitó beszédféleségét, és Harry magát is meglepve az utolsó morzsáig el nem tüntette a tányérjára pakolt ételhegyet, amit aztán lekísért egy szelet melaszos tortával és – természetesen – némi csoki felfújttal.
Az ünnepség barátságos légköre némiképp elhalványult Dumbledore komoly figyelmeztetésére, mely szerint a diákok nem mehetnek a harmadik emeleti, jobb oldali folyosóra, ha nem akarnak fájdalmas halált halni. Suttogások indultak meg a Nagyteremben, és Harry elméje gyorsan kattogni kezdett, hogy különféle forgatókönyveket rakjon össze. Az egyetlen ok, amiért Dumbledore nem engedné meg, hogy a diákok belépjenek az iskola valamely részére, mert van ott valami, amit védenek a Roxfortban – ami az ország legbiztonságosabb helye, legyőzve még a Gringottsot is. De mi az, amit így kell védeni, és veszélyt jelenthet a diákokra? Mi lehet olyan fontos? Ködös elméje alig észlelte, hogy valamit kihagy a számításból, volt valami kapcsolat, amit nem vett figyelembe, noha kellett volna, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy tovább erőlködjön.
Csak követte Percyt – aki prefektus lett, és nyilvánvalóan büszke volt rá – a Griffendél-toronyba; nem volt szüksége rá, hogy memorizálja az odavezető utat, mivel – még ha nem is töltött volna olyan sok időt a kastélyban – a mesék, amiket a Potter kúriában hallott, szinte tökéletesen lefestették, merre található az oroszlánok klubhelyisége. Harry mosolyogva vette szemügyre a Kövér Dáma festményét, aztán csak egyenesen az ágyához botorkált. Megpróbálta megtisztítani az elméjét fogmosás közben, de csupán az okklumencia alapjaiig jutott, mivel úgy érezte, kész ott helyben összeesni, és a földön elaludni.
Másnap reggel Harry és Adrian levelet kaptak a szüleiktől és a keresztszüleiktől, amelyben gratuláltak nekik, amiért a Griffendélbe kerültek.
– Hogyan tudták meg ilyen hamar? – töprengett hangosan Adrian. Harry biztos volt benne, hogy Ágas és Tapmancs még az ünnepséget követő este kifaggatták Dumbledore-t. A zöld szemű fiú egy aláírás nélküli levélkét is kapott, amiben precíz folyóírással – amit bárhol felismert volna – csupán ennyi állt:
Gratulálok.
Ui: Én megmondtam.
Harry mosolyogva vetett egy lopott pillantást a bájitalmesterre, visszatartva a nevetését, majd gyorsan eldugta a cetlit, mielőtt bárki megláthatná. Egész nap suttogások követték őket a testvéréről, amiktől Adrian folyamatosan pirult, de Harry nem foglalkozott velük – ő csupán azt akarta, hogy megkezdődjenek a tanórák. Bármennyire is akart segíteni a bátyjának, jó érzés volt megvalósítani valamit önmaga miatt, hogy saját maga miatt ismerjék el az erőfeszítéseit, és persze büszkévé akarta tenni Perselust.
Az első órájuk gyógynövénytan volt, és az első évesek azon kapták magukat, hogy a növényházak felé bandukolnak – méghozzá az egyes számú növényházba –, ahol Bimba tanárnő minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megtanítsa nekik, hogyan lehet felismerni a gombákat és a gyógynövényeket. Harry, aki a Flamel és a Perselus kastély növényházainak köszönhetően már alaposan elsajátította a gyógynövénytan alapjait, mindent felismert, sőt, még hozzá is tett néhány dolgot a felhasználhatóságukról – nem túl sokat, hogy azok ne legyenek benne a tankönyv lábjegyzeteiben –, meglepte a tanárnőt, aki csak az ő jóvoltából tizenöt ponttal jutalmazta a Griffendél-házat. Adrian gratulált neki, Hermione pedig megpróbálta őt sarokba szorítani néhány kérdéssel azokról a különleges ínyencségekkel kapcsolatban, amikről beszélt, de Harry gyorsan kicselezte őt, és elindult a következő órájára.
Harry tökéletes mértékben csalódott a mágiatörténelem órájában, mivel Binns professzor, aki egy kísértet volt, egyáltalán nem törekedett arra, hogy felkeltse a diákjai érdeklődését. A fiú próbált jegyzetelni, de hamarosan haszontalan feladatnak találta; Perselus mindent megtanított már neki – vagy legalábbis mindent, amit tudni kellett – a koboldfelkelésekről, és félholtra unta magát az óra alatt.
A Sötét Varázslatok Kivédése óra újabb csalódás jelentett, pedig az olyan óra volt, amit Harry előre várt, látni akarta, hogyan reagálna egy igazi párbaj során, mivel ő még nem állt Perselus szintjén, hogy párbajozzon vele. Az egész tanterem bűzlött a fokhagymaszagtól, és Mógus professzor látszólag rettegett a saját tantárgyától.
A bűbájtanóra végre szórakoztatónak bizonyult; még el sem kezdték az igézéseket, de Flitwick professzor már leesett a székéről – vagy inkább székére tornyozott könyvekről, amiken állt –, amikor felolvasta Adrian nevét a tekercséről. Harry elfojtotta a nevetését a könyve mögött, míg Adrian céklavörössé vált. Az asztronómia lendületes volt; Sinistra professzor teljes mértékben elégedett volt Harry tudásával a témában, az osztálytársai pedig ugyanolyan elégedettek voltak a pontokkal, amiket a Griffendélnek szerzett. Hermione odáig ment, hogy számon kérte rajta, miért nem a Hollóhátba osztották be őt. Harry csak megvonta a vállát, és rámutatott, hogy bagoly mondja verébnek; végül a lány csak elmosolyodott, és visszafordította a figyelmét arra, hogy megtalálja a körletükbe vezető helyes utat.
Az első átváltoztatástan óra érdekes élménynek bizonyult; McGalagony tanárnő igen világossá tette, hogy nem tűr el ostobaságokat az óráin, kisebb szónoklatot tartva, amint a tanterembe lépett. Aztán azzal folytatta, hogy malaccá változtatta az íróasztalát, majd vissza, amitől az egész osztály egy emberként – igen, még Harry is, aki imádta nézni az átváltoztatásokat – kapott levegő után. A nő ezután kiosztotta a feladatukat: egy gyufaszálat kellett tűvé változtatni. Harry úgy tett, mint aki pár percen keresztül a teóriát olvassa, miközben az osztálytársai már a varázsigével próbálkoztak – többnyire sikertelenül, bár Adriannak sikerült hegyessé varázsolnia a gyufa fejét. Harry ekkor magabiztosan suhintott egyet a pálcájával, és tökéletes tűvé változtatta a gyufaszálát. McGalagony tanárnő, aki körbe-körbe járt a tanteremben, megállt, majd az íróasztalához lépett, felvette a tűt, és miközben megmutatta az egész osztálynak, szokatlanul meleg mosolyban részesítette Harryt.
– Szép munka, Mr. Potter – dicsérte meg, és szemüvege mögül átható pillantással méregette őt. – Próbálta ezt a varázslatot már korábban is? – Az igazság az, hogy Harry ezta varázslatot még nem használta, mivel Perselus azzal kezdte az oktatását, hogy kisebb kavicsokat kellett gombokká változtatni, mielőtt a jóval bonyolultabb varázsigék felé haladtak.
– Nem, tanárnő, de alaposan elolvastam az elméletet, és apukám könyvei között is kutattam egy keveset – válaszolt Harry, magában hozzátéve, hogy természetesen Perselus kastélyának hatalmas könyvtárára gondolt.
– Ah, igen – bólintott a nő, és ismét elmosolyodott. – Jamesnek mindig volt érzéke az átváltoztatástanhoz. – És miután öt pontot adott a Griffendélnek, folytatta a körútját. Harry rávigyorgott Adrianra, aki a gesztust egy felemelt hüvelykujjal viszonozta a megszerzett pontokért. Az óra végére Harry után csupán Adrian tökéletesítette az átváltoztatást, míg Hermionénak félig sikerült tűvé változtatni a gyufáját.
És mielőtt Harry pisloghatott volna, már péntek volt – az első bájitaltan órájuk ideje. A mardekárosokkal közös volt az óra, de nem az aggasztotta Harryt. Most, hogy látta Perset, hogyan viselkedik a Roxfortban, nem volt benne biztos, hogy tetszik neki. A bájitalmester ugyan figyelmeztette őt, hogy a külsője egyáltalán nem az, amihez Harry hozzászokott. A zöld szemű varázsló rámutatott, hogy számított erre, de igazság szerint kicsit mélabús volt: szerette volna látni, hogy Perselus úgy tanít, ahogy tudott, és főként azt szerette volna, hogy azt a többi diák is láthassa. Elindult a pince felé, és elméje alig fogta fel a megjegyzéseket, amiket Ron tett Perselusra, vagy arra, hogy Adrian meghívta a vörös hajú fiút, tartson velük délután Hagridhoz. Épp csak leültek, Harry és Adrian közös padba, míg Ron Adrian jobbján foglalt helyet Neville-lel, amikor Perselus lendületesen kivágta az ajtót, bevonult, és fekete talárja mögötte örvénylett. Harry azonnal tökéletesen megértette, miért is fél tőle minden diák, és még mielőtt visszafoghatta volna magát, önelégülten elvigyorodott; nahát, fiú, lesz még részed mostanában egy-két meglepetésben!
Perselus megindult a terembe, és közben elmagyarázta nekik, pontosan mit is fognak csinálni bájitaltan órán, és hogy azoknak mi is a fontosságuk. Hangja kimért és közönyös volt, nélkülözve azt a melegséget, amihez Harry hozzá volt szokva. Mégis mindenki figyelmét könnyedén felkeltette, és Harry alig észrevehetően elvigyorodott a „tökkelütöttek" kifejezés hallatán: van néhány dolog, ami nem változik. Aztán azzal folytatta, hogy felolvasta a névsort, és csakúgy, mint Flitwick, elért Adrian nevéhez. Ám azt semmilyen komikus reakció nem követte; Piton csupán áthatóan végigmérte Adriant, amitől a fiú fészkelődni kezdett, aztán folytatta tovább Harry nevével és a maradékkal.
A zöld szemű fiú tudta, mi következik most; Perselus megkérdezte tőle, mennyire haladt előre Adrian a bájitaltan anyagában, így Harry is megérdeklődte ezt a testvérétől. Az idősebbik Potter iker csak jót nevetett, és kijelentette, hogy az apjuk nem gondolja, hogy a bájitalok még szükségesek lennének a képzéséhez, így csupán a varázsigékre koncentráltak, és csak egy picit néztek bele az elsőéves tankönyvbe. Perselus elkékült a dühtől; úgy tűnik, James hagyta, hogy az ellenségeskedésük belecsússzon a fia oktatásába is. Mi történne, ha Adriant egy bájitallal vennék célba? Mi van, ha muszáj lenne előállítania magának egy gyógyító főzetet? Vagy akár egy ellenszert?
Épp ezért úgy döntött, leellenőrzi, pontosan mennyit is tud Adrian a bájitalokról; Harry tiltakozott; tudta, hogy azt talán felhasználnák Perselus ellen, de a bájitalmester csak vigyorogva lerázta az aggodalmát, emlékeztetve őt, hogy pont ilyen reakciót várnak el tőle. Nem mintha ettől az ötlet jobban tetszett volna Harrynek.
Miután felolvasta a névsort, a bájitalmester váratlanul – legalábbis az összes többi diák számára váratlanul – a mogyoróbarna szemű Potter felé fordult, és a nevét szólította.
– Mr. Adrian Potter – kezdte. – Mit kapok, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverek? – Adrian elveszettnek látszott, és rásandított Ronra, aki éppoly bután bámult, mint ő. Hermione keze viszont már a magasban volt. Draco, Crak és Monstro a tenyerükbe kuncogtak, míg Harry mindössze elfojtotta a sóhaját. Ez alapvető elsőéves ismeret volt, és olyasvalakinek, mint Adrian, akit már képeztek, könnyedén meg kellett volna válaszolnia a kérdést; nyilvánvaló, hogy a testvére egyáltalán nem vesződött a tantárggyal.
– Semmi? – kérdezte Perselus, nyugtázva az idősebb Potter iker arcán látott üres tekintetet. Magában azonban forrt a düh; valóban nem kellene a haragját kivetítenie rá, de a fiúnak tényleg tudnia kellene ezt, legalább az alapokkal tisztában kellene lennie. – Próbáljuk meg újra. Ha azt kérném, szerezzen nekem egy bezoárt, hol keresné? – Várakozóan pillantott Adrianra, miközben a fiú szeme hatalmasra kerekedett a szemüvege mögött. Harry a fogát csikorgatta kínjában, hogy fel ne nyögjön; ezt a könyv második fejezetében említik, közvetlenül a halálos főzetek és hozzávalók után. Hermione keze ezen a ponton ismét magasba lendült, de Perselus ügyet sem vett rá.
– Nem tudom, uram – felelte Adrian. Ron vasvilla szemeket meresztett Perselusra, miközben Draco hangosan felröhögött.
– Mi a különbség a sisakvirág és a farkasölőfű között? – kérdezte végül a tanár, és Harry megvonaglott testvére üres arca láttán; ez pedig az első fejezet legelső bekezdésében szerepelt, ott, ahol arról volt szó, hogy a bájital hozzávalókat számos országban különböző néven ismerik. Merlin szerelmére, a könyv tizenegyedik oldalán olvasható!
– Nem tudom. De úgy látom, Hermione tudja. Miért nem őt kérdezi? – jegyezte meg Adrian, halk kacagást előcsalva néhány emberből. Perselusnak elég volt egy éles pillantást vetnie Hermionéra, hogy lány keze az oldalára hulljon; Harry gyanította, hogy Adrian tudatlansága miatti bosszúsága mellett Perselus azt sem tolerálja, ha engedély nélkül félbeszakítják az óráját – még ha az egy jelentkező kéz formájában történik is, amit maga Harry enyhén bosszantónak talált.
– Egy pontot levonok a Griffendéltől a szemtelen válaszért, Mr. Potter – jelentette ki a bájitaltan tanár, majd Harry felé fordult. – Mr. Harry Potter – mondta, mire Adrian szeme résnyire szűkült. A testvérére pillantott, aki bátorítóan rámosolygott. Harry szívesen az asztalába verte volna a fejét. Perselusnak muszáj ugyanúgy viselkednie vele, mivel ő is egy Potter, és ami csak tovább szélesíti a szakadékot a bájitalmester és a családja között. Hát, én legalább tudom a választ – gondolta magában. – Gondolja, hogy meg tudja válaszolni a kérdéseket, amiket a testvérének feltettem?
– Igen, uram – válaszolt bólintva Harry. – Az aszfodéloszgyökér és az üröm keveréke, más alapanyagok hozzáadásával, altató főzetet képez, és olyan erős hatású, hogy az Élő Halál Eszenciájának is nevezik, egy olyan bájital, amit még a mugli folklórban is megemlítenek – közölte a zöldszemű fiú. – A bezoár a kecske gyomrából kivett kő, és védelmet nyújt a legtöbb méreggel szemben, kivéve azokat, amikben sárkányvért használtak. Szerencsére a sárkányvér csupán maroknyi főzet hozzávalói között szerepel, mivel hajlamos azokat megtisztítani, és épp ezért nem is vegyíthető a legtöbb halálos mérgű bájital kulcsfontosságú alapanyagaival – magyarázta Harry, emlékezve arra, amit Nicholas mondott neki a sárkányvérről. Ez az információ széles rétegek számára elérhető volt, és mivel Harrynek eszébe jutott, hogy a Potter kúria könyvespolcán is megtalálható Dumbledore e témakörben írt könyvének egy példánya, úgy gondolta, az abban olvasottakat is elmondhatja. – Ami a sisakvirágot és a farkasölőfüvet illeti, a kettő egy és ugyanaz, és főként gyógyító főzetben használják. Ebrontófűnek avagy Aconitumnak is nevezik. – Ennyi nagyjából elég is lesz – vélekedett Harry. Adrian sugárzó mosollyal pillantott rá, mire Harry szégyenlősen visszamosolyogott a testvérére. Pillantásával elkapta Seamus tekintetét, aki rákacsintott, aztán Hermionéét, aki elképedtnek látszott.
– Nos, mire várnak még? Miért nem írják? – kérdezte Perselus, miközben belül ragyogott a büszkeségtől; fel is jegyezte magának gondolatban, hogy öt ponttal jutalmazza a Griffendélt, amint egyedül lesz az irodájában. Az óra további része könnyedén lezajlott, mármint a mardekárosok számára. Harry azt vette észre magán, hogy két dolog között őrlődik: olykor szívesen felröhögött volna hangosan, ugyanakkor magát okolta, amiért ezen kell Perselusnak keresztülmennie… Talán ha én nem lennék, neki sem kellene olyan erősen próbálkozni – tűnődött magában, miközben megakadályozta, hogy Neville, akivel az óra során párba lett osztva, elolvassza az üstöt, amin dolgoztak; a fiú látszólag összezsugorodott a bájitalmester jelenlétében. A szóban forgó tanár elkapta Harry arckifejezését, és tudta, beszélnie kell a fiúval; rettegett, vajon mit gondolhat róla Harry az óra után, és a legrosszabb félelmei látszottak valóra válni.
A délután homályos ködfoltként telt el, Harryt csak Hagrid kőkemény teasüteményei rángatták vissza önként magára vállalt bűntudatából, és egyszerre azon kapta magát, hogy hármasban sétálnak vissza a Griffendél körletébe. A zöldszemű fiú felment a hálószobába, hogy felkapja az elsőéves átváltoztatástan könyvnek álcázott szigilliumokról szóló könyvét – ahogy azt minden este tette, amikor a pillantása a baglyára tévedt; Hedvig meglepő módon a négyoszlopos baldachinos ágy bal sarkában álló ülőrúdon gubbasztott, és egy levél volt a lábára kötve. A szöveg egyszerű és rövid volt.
Találkozzunk az irodámban ma este; használd a köpenyt. Beszélnünk kell!
Harry elgondolkozott rajta, mi lehet a baj, és elméje azonnal a legrosszabb dolgokra ugrott; Perselus ráeszmélt, mennyivel könnyebb lenne az élete, ha nem kellene az ő kedvéért színlelni. Nagyot nyelt, előszedte a könyvét, majd egy gyors Incendióval elégette a levélkét. Bármennyire is érdekesek voltak a pecsétek, képtelen volt koncentrálni, agya csakis a későbbi találkozáson járt. Türelmesen megvárta, amíg mindenki elalszik, és jó példával elől járva maga is ágyba bújt. Ugyanakkor ébren várta, míg az óra elüti az éjfélt, majd előszedte a testvére ládájából a láthatatlanná tévő köpenyt, és a pincébe osont, maga mögött hagyva a meglehetősen zavart Kövér Dámát. Gyakorlatilag leszáguldott a főlépcsőn, ám amint elérte Perselus irodáját, megdermedt. Kissé hülye vagy – vádolta magát, és kopogott, mielőtt belépett. Perselus ott volt, a székén ült, és nem viselte az álcázó bűbájait. Harry gyorsan követte a példáját, majd belépett és levette a köpenyét.
– Szia, Pers – kezdte Harry könnyedén, de amikor belenézett a férfi szemébe, az övé tágra nyílt meglepetésében; arra számított, hogy bosszúságot lát majd benne, talán egy kis bűntudatot, de nem aggodalmat.
– Harry – köszönt Perselus, és indítványozta, hogy üljön le. – Egyenesen a tárgyra térek – folytatta a bájitalmester, lassan kieresztve az eddig benntartott lélegzetét. Többféle módszert is végiggondolt, ahogy el akarta mondani mindazt, amit kigondolt, de még mindig az egyenes út látszott a legjobbnak: ő amúgy sem a kertelésről volt híres.
– Persze, Pers – válaszolt Harry, és most már inkább zavarodott volt.
– Tudom, hogy már beszéltünk erről az egészről, de önkéntelenül is észrevettem, hogyan reagáltál a délelőtti bájitaltan órádon; Harry, ugye tudod, hogy az nem igazán én vagyok, igaz? Az csak egy maszk, amit viselnem kell – magyarázta egy szusszal a férfi. – Azt akarom, hogy erre mindig emlékezz! – Meglepetésére Harry felnevetett. – Mi az? – kérdezte összezavarodva, miközben a fiú még erősebben nevetett.
– Erről van szó? – kérdezte Harry a szemét törölgetve. Még mindig nem tudta, hogy a könnyek azért buggyantak-e ki a szeméből, mert annyira erősen nevetett, vagy a puszta megkönnyebbüléstől; valószínűleg mind a kettő közrejátszott benne.
– Mi másról lenne szó? – kérdezte Perselus a fiúra koncentrálva. – Miért, mit gondoltál, mit fogok mondani?
– Azt, hogy belefáradtál az említett maszk viselésébe, és hogy engem okolsz, amiért tönkretettem az életed – jelentette ki Harry könnyed hangon, miközben Perselusnak leesett az álla. Hogy mit gondolt?
– Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve. Perselus behunyta a szemét, és lassan masszírozni kezdte a halántékát. – Nem megmondtam, hogy ne állj közvetlenül az üstöd fölé, amikor a bájitalod forrásban van? A gőzök rossz hatással vannak rád. – Harry újból kacagni kezdett.
– A jövőben megpróbálom elkerülni, Pers – ígérte.
– De most komolyan, Harry. – A bájitaltan tanár kinyitotta a szemét, és közelebb lépett a fiúhoz; kezét Harry vállára tette, és egyenesen a szemébe nézett. – Hogy gondolhatod azt, hogy tönkre tetted az életem, kölyök? Mindenképp viselném ezt az álarcot, akár a te érdekedben, akár csak azért, hogy készen álljak, mire Voldemort visszatér; ez egy olyan választás eredménye, amit még a születésed előtt meghoztam, és ennek terhét egyedül nekem kell viselnem Előtted én magam voltam a maszk: hideg és elveszett, egy knútot sem adtam volna azért, hogy mi történhet velem; te hoztál vissza az életbe, kölyök. És ezért hálás vagyok neked. – Harry elmosolyodott, és szorosan megölelte a bájitalmestert.
– Nem volt olyan rossz, mármint az óra – ismerte be Harry. – Próbáltam nem felröhögni, amikor eszembe jutott, milyen képet vágnának, ha tudnák, milyen vagy igazából – vigyorodott el a fiú.
– Ezt magam is gyakran elképzelem – ismerte be Perselus kuncogva.
– És apu?
– Igen, Harry?
– Lehet, hogy viselned kell azt az álarcot, de nem vagy egyedül, rendben? – kérdezte Harry halkan, amivel kiérdemelt magának egy újabb ölelést.
– Köszönöm, Harry – biccentett Perselus komolyan. Néhány percig teljes csend honolt a helyiségben, de aztán Harry felkiáltott:
– Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, mennyi minden hiányzik Adrian kiképzéséből! – Harry erősen bosszankodott; Adrian túlélése miatti félelme újult erővel visszatért; nem akarta magát gyakran emlékeztetni erre, de tudta – mélyen legbelül biztos volt benne –, hogy egy nap Voldemort visszatér. És amikor ez megtörténik, Adrian célponttá válik; talán ő lesz az elsődleges célpontja, ha Voldemort nem jön rá a tévedésére, ami elég valószínűnek látszott, hiszen elvonult rejtőzködni, és teljesen megszűnt a kapcsolata azzal a világgal, akik Adrian Pottert kikiáltották A Fiúnak, Aki Túlélte.
– Tudom – válaszolt Perselus komoran, majd felsóhajtott. – De pillanatnyilag semmit nem tehetünk; csak próbáld őt noszogatni a helyes irányba; muszáj fejlődnie! – jelentette ki a férfi, aztán elvigyorodott. – Ha már a tanulásról beszélünk, hogy haladsz az átváltozásoddal? – Harry elmosolyodott.
– Még nem tudok óriási haladásról beszámolni – közölte, miközben előhúzta az egyik kezét. – De ezt azért már meg tudom tenni. – És miközben beszélt, a kezét fekete szőr borította be, miközben a körmei meghosszabbodtak, és farkas karom formát öltöttek.
– Már ez is egy kis haladás – mosolygott rá büszkén Perselus.
– És te? – kíváncsiskodott Harry, mire a bájitalmester önelégülten elvigyorodott, majd átváltoztatta a kezét, ami átmenet volt a mancs és az emberi kéz között, és az ő fejlődése sokkal nyilvánvalóbb volt, mint Harryé.
– Hát ez nagyszerű! – kiáltotta Harry, újabb mosolyt előcsalva a tanárból.
– Tudom – jelentette ki önelégülten.
– Ó, most azt hiszed, hogy annyira ügyes vagy, mi? – kérdezte Harry kicsikarva magából egy tettetett, felbőszült sóhajt.
– Nem, én úgy gondolom, hogy imádnivaló vagyok – közölte Perselus halálos komolysággal, mire mindkettőjükből kirobbant a nevetés. Még jó órán keresztül beszélgettek; Harry elmesélte neki, mi minden történt az első héten, Perselus pedig tájékoztatásul közölte, mennyire dicsérte őt az iskola minden tanára a tanév első tanári értekezletén.
– Tényleg dicsértek? – kérdezte Harry felcsillanó szemmel.
– Naná, hogy dicsértek, kölyök – vágta rá Perselus, beleborzolva a fiú hajába.
– Úgy szeretném, ha nem csinálnád ezt – nyafogta Harry, és hiábavalóan próbálta lelapítani a haját.
– Csak álmodozz róla, Harry – vigyorgott rá Perselus. Valamivel hajnali három óra után járt, mire Harry végül kisurrant a férfi irodájából, helyére igazítva a kendőző bűbájokat, és maga köré tekerve az apja köpenyét, hogy az elrejtse őt a kíváncsi tekintetek elől.
