19. fejezet

Hogy egy mi van a pincében?

Úgy szeretném, ha nem csinálnád ezt – nyafogta Harry, és hiábavalóan próbálta lelapítani a haját.

Csak álmodozz róla, Harry – vigyorgott rá Perselus. Valamivel hajnali három óra után járt, mire Harry végül kisurrant a férfi irodájából, helyére igazítva a kendőző bűbájokat, és maga köré tekerve az apja köpenyét, hogy az elrejtse őt a kíváncsi szemek elől.

A tanév második hete pont ugyanolyan jól indult, ahogy az első, leszámítva a kezdeti idegeskedést. Harry vidáman fedezte fel, hogy a korábbi tanulmányai lehetővé teszik számára a házi feladatai rekordidő alatti befejezését, ez a fordulat pedig biztosította, hogy a könyvtárban töltse az idejét, azt színlelve, hogy az elsőéves tananyagot olvassa, miközben a személyes tanulmányaival haladt tovább. Éjszakánként az animágus átváltozására koncentrált, mivel a szeptemberi feladatának azt tűzte ki, hogy képes lesz teljesen manccsá változtatni a kezét. Talán még a karja többi részéhez is hozzá tud kezdeni.

Épp valami ellentámadási varázslatokról olvasott – a könyvet jelenleg bűbájtankönyvnek álcázta –, és már le akart jegyezni egyet, ami állítólag megállítja az embert zuhanás közben, egy bűbájt, aminek egy jelentéktelenebb verzióját gyakran használták a seprűkészítők, amikor a testvére belépett a könyvtárba. Harry gondolatban még az eszébe véste, hogy olvasson jobban utána ennek a bűbájnak, aztán a figyelmét a testvérének szentelte. Ha Adrian magától tette be a lábát a könyvtárba, még ha épp nem is volt dühös, rossz jelnek számított.

– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel a mogyoróbarna szemű Potter fiú.

– Pontosan mit nem hiszel el? – érdeklődött Harry zavartan.

– A repülés óráinkat!

– Mi van velük? – kérdezte Harry megnövekedett kíváncsisággal. Már ő maga is várta azt az órát.

– Dupla óráink lesznek a mardekárosokkal! – harsogta Adrian, mire Harry megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Abból, ahogy viselkedtél, azt hittem, hogy törölték őket! – ismerte be Harry mosolyogva.

– Mardekárosokkal, Harry! – nyomatékosította Adrian. – Pont erre volt szükségem! Malfoyra, hogy elrontsa az első repülés óránkat. – Harry elgondolkozva figyelte őt; igazság szerint Malfoy valóban elég bosszantó volt, ahogy mindenkivel közölte, aki hajlandó volt meghallgatni – meg azzal is, aki nem, mivel nem számított –, mennyire tehetséges kviddicsező is ő.

– Csak ne figyelj rá, Adrian, és akkor rendben leszel. – Még ha Adrian a testvére is volt, Draco Malfoy és a seprűk felettébb ijesztő képet festettek az elméjében, ám ezt a gondolatot nem volt hajlandó megosztani Adriannal.

– Csinálni fog valamit, hogy tönkretegye az órát, Harry! – panaszkodott Adrian. – Tuti. – Harry maga is úgy érezte, mindez lehetséges, de úgy döntött, optimista lesz.

– Csak élvezzük az órát, és meglátjuk, mi fog történni. – Ezzel összeszedte a könyveit, és kivezette az ikerbátyját a könyvtárból, mivel Madam Cvikker már nagyon bosszús pillantásokkal méregette őket az íróasztala mögül. Másnap reggel, az első repülés órájuk előtt, Neville egy nefeleddgömböt kapott a nagymamájától. Valóban ritka tárgy volt, bár Harry kételkedett annak hasznosságában; mi jó van abban, ha emlékeztet arra, hogy elfelejtettél valamit, ha nem tudod megmondani, mi volt az? Malfoyt látszólag ugyanúgy érdekelte a nefeleddgömb, mivel kikapta Neville kezéből, csak hogy McGalagony professzor felbukkanása arra kényszerítse, hogy visszaadja azt.

A beszélgetés ezek után visszakanyarodott a kviddics taktikákhoz, és a Peruban megtartott Kviddics Világkupa tavaly nyári döntőjéhez. Harry elmosolyodott magában; Perselus és ő ott voltak minden egyes mérkőzésen, a szokásos álcájuk alatt elhagyva az országot. Adrian majd' megveszett, annyira el akart menni rá, ahogy Ron is, ami azt illeti, de lehetetlennek ítélték a dolgot, mivel nem tudtak egy hónapon keresztül Peruban maradni. Perselusnak és Harrynek sem kellett ezt tenniük; bár azért eltöltöttek ott néhány hetet, hogy végigjárják a látványosságokat; nyilvánvaló, hogy amikor valakinek megvan hozzá a képessége, hogy zsupszkulcsokat készítsen – még ha annak egy kissé illegális változatát is –, akkor az illető akkor mehet és jöhet, amikor csak kedve tartja. A világkupa győztesének Spanyolországot kiáltották ki, és a legközelebbi bajnokságot Angliában fogják megtartani. A három fiú gyorsan befejezte a reggelijét, és elindultak a birtokra, ahol Madam Hooch, egy rövid, szürke hajú nő várt rájuk, akinek olyan élénksárga szeme volt, akár a sólyomnak.

A nő bevezetőként elmondta, hogyan kezeljék a seprűiket, valamint beszélt a repülés alapjairól, miközben Harry azzal szórakoztatta magát, hogy eltűnődött, mi lenne, ha jövőre jelentkezne a Griffendél csapat fogó posztjára; közismert volt, hogy a fiatalabb tanulókat általában nem választják be a csapatba, de Harry – még ha maga állította is – hitte, hogy jó esélye van rá. Emellett a Griffendél csapat azóta keresgélt elég kétségbeesetten jó fogó után, amióta Ron bátyja, Charlie befejezte az iskolát. Madam Hooch megadta a jelet, és Harry kiadta a parancsot a seprűjének.

– Fel! – És a seprű, még ha csak egy régi modell is volt, egyenesen a kitartott jobb kezébe repült. – Egy Kométa 36, ez már múzeumba való! – jutott Harry eszébe. A repülés egyike volt annak a néhány dolognak, amelyekhez ösztönös tehetsége volt, és ez egyből visszaröpítette őt a legelső lovagló órájának időpontjára, ahol Perselus elmagyarázta neki, hogy a lovak érzékelik a lovasaik félelmét. Vajon a seprűk ugyanezt teszik? – gondolkodott el kíváncsian Harry, miközben felmászott a seprűre, és várta, hogy Madam Hooch visszaszámoljon. Neville nyilvánvalóan nem így tett, mivel kicsit elrúgta magát, a seprűje pedig irányítás nélkül a magasba lőtt. Harry együttérzően megvonaglott, amikor a fiú a földbe csapódott. Madam Hooch véleménye szerint eltört a csuklója, és Neville-t elvezette a gyengélkedőbe, figyelmeztetve mindenkit, hogy aki a távollétében kísértést érez a repülésre, az a Roxfortból is repülhet. Dracót kétségkívül mindez megint csak nem érdekelte.

– Láttad azt a bamba képét?

– Fogd be, Malfoy! – csattant fel Adrian fellobbanó hévvel. Hát ez a reakciója nem igazán vetíti előre a helyzet normális és csendes megoldását – vélekedett Harry gúnyosan, magában átkozva Malfoyt, amiért provokálta a testvérét.

– Igen, dugulj el, Malfoy! – értett egyet Parvati, aki azonnal Adrian pártját fogta.

– Szent Potter, és no lám! Neville szerzett magának egy barátnőt! – kiáltott fel Pansy Parkinson, egy mardekáros diáklány, akinek arca enyhén emlékeztette Harryt Marge néni kutyájára, amit egyszer fényképen látott. – Nem is tudtam, hogy így rajongsz a hájas bőgőmasinákért, Parvati.

– Nocsak! – mondta Malfoy felkapva valami fényeset a fűből. – Itt az a vacak, amit a nagymamája küldött Longbottomnak.

– Ne nyúlj hozzá, te szemét! – kiáltott fel erőteljesen Adrian, és ütésre készen előrelépett, ám Seamus és Ron – az utóbbi csupán félszívvel – visszatartották őt. Mindenki abbahagyta, amit épp csinált, hogy a jelenetet figyeljék.

– Kényszeríts rá! – Draco fapofával elvigyorodott. Harry kezdett feldühödni; nem csak azért, mert Draco épp arra készült, hogy bajba kerüljön, de Neville miatt is. A fiúnak épp elég gondja volt az alkalmazkodással és a beilleszkedéssel, nem volt szüksége valami olyasmire, ami a háta mögött zajlott. Különösen nem akkor, amikor megsérült.

– Add ide, Malfoy – szólalt meg nyugodtan Harry, és a tréfálkozás abbamaradt, mivel Harry hangja meglepően parancsolóan szólt. Malfoy ismételten elvigyorodott.

– Azt hiszem, itt hagyom valahol, ahol Longbottom könnyen megtalálja. Mondjuk… egy fán? – És a nefeleddgömböt a kezébe szorítva a seprűjével elrugaszkodott a levegőbe. Tényleg jól repült, ezt Harrynek is el kellett ismernie, miközben nézte, ahogy egyre magasabbra száll.

– Add vissza! – kiáltott utána Adrian, aki megpróbált felszállni a seprűjére, de Hermione elállta az útját, arról sápítozva, hogy ki is csaphatják miatta.

– Gyere, és vedd el, Potter! – gúnyolta őt Malfoy, és Adrian megmozdult, hogy a seprűre üljön. Harry felsóhajtott és döntésre jutott; magára vállalta a feladatot. Végtére is Draco nem kötötte ki, melyik Potternak mondta, és emellett eléggé felbosszantotta a fiatalabb Potter ikret is. Semmi joga gyötörni Neville-t csak azért, mert jelentéktelennek tartja. Egyáltalán nincs joga hozzá.

– Harry! – kiáltott utána a földről Adrian két lépés között megtorpanva a testvére merészsége láttán. A zöld szemű varázsló visszanézve rájött, hogy Adrian még sosem látta őt ezelőtt repülni. Éleset rántott a seprűjén, hogy még magasabbra repüljön, se perc alatt elérve a ledöbbent Malfoyt, miközben az osztálytársai elakadt lélegzettel figyelték őt.

– Add ide! – szólt higgadtan Harry –, különben lelöklek arról a seprűről.

– Igazán? – Malfoy vigyorogni próbált, de már nem látszott annyira magabiztosnak. Harry elvigyorodott, aztán kilőtt Draco irányába, annyira közel repülve hozzá, hogy a szőke fiú szorosan megmarkolta a seprűjét félelmében.

– Igazán. – Komor mosolyt villantott rá, és ismét Malfoy szemébe nézett; a mardekáros amúgy is sápadt arca hamuszínűvé változott. – Már elfelejtetted, hogy mi történt a vonaton, Malfoy?

– Hát akkor kapd el, ha tudod! – habogta Malfoy, és olyan messzire hajította a gömböt, amilyen messzire csak tudta; Harry képzett szeme figyelte, ahogy a nefeleddgömb először emelkedik, aztán a föld felé zuhan, mintha lassított felvételen keresztül nézné. Előredőlt a seprűjén, és nagy sebességgel egyenesen feléje indult. És ott, néhány centivel a zöld fű fölött, könnyedén elkapta azt, majd visszarepült az éljenző osztálytársaihoz. Épp csak leszállt a seprűjéről, a testvére és a diákok többsége szájtátva bámultak rá, amikor meghallotta:

– Harry Potter! – Minerva McGalagony eltéveszthetetlen hangja szakította félbe a hirtelen beállt csendet. Na, ez az én szerencsém! – gondolta Harry, majd megfordult, hogy szembenézzen a végzetével. A testvére és az osztálytársai tiltakozása közepette kihallotta McGalagony hangját.

– Hogy merészelte? Kitörhette volna a nyakát! – hőbörgött az átváltoztatástan tanárnő, és a zöldszemű varázsló engedte magát visszavezetni a kastélyba, ám meglepő módon a bűbájtan tanterem felé mentek.

– Elnézést, tanárnő, de az irodája nem erre van; hová megyünk? – kérdezte Harry, mikor a kíváncsisága felülkerekedett a félelmén; nem mintha félt volna a kicsapástól, hiszen tudta, hogy nem tett semmit, ami indokolta volna azt, de megígérte Perselusnak, hogy minden tőle telhetőt megtesz, és utálta megszegni azt az ígéretét.

– Hát Woodért* – jelentette ki egyszerűen a nő. Fáért? – lepődött meg Harry. Pontosan milyen fáért? Na, várjunk csak egy percet! – döbbenten kapott levegő után, amikor felfogta ezt az egészet – pontosan akkor, amikor McGalagony bekopogtatott egy ajtón. Wood a Griffendél kviddicscsapatának a kapitánya. És így igaz, egy tagbaszakadt, ötödéves fiú lépett ki a tanteremből, akinek arcán színtiszta meglepődés ült, miközben McGalagony bemutatta őket egymásnak azután, hogy egy üres terembe vezette őket, ahonnan minden teketória nélkül kiebrudalta Hóborcot.

– Potter, bemutatom Oliver Woodot. Wood, találtam magának egy fogót. – Harrynek tátva maradt a szája, és kábultan meredt a tanárnőre. Egy mit? Oliver arckifejezése ugyanezt tükrözte vissza, de hamarosan olyan arcot vágott, mintha minden álma most vált volna valóra, amikor McGalagony elmagyarázta neki, hogy mi is történt.

– Láttál már kviddicsmeccset, Potter? – kérdezte Oliver olyan képpel, mintha az idén korábban jött volna el a karácsony.

– Csak repültem egy kicsit a nyár folyamán, de sose játszottam igazán a játékot. – És ez bizonyos fokig igaz is volt, hiszen két ember nem igazán tud normálisan kviddicsezni.

– Az alkata is pont megfelelő! – kiáltotta Oliver könnyekkel a szemében. Harry visszafojtotta a vigyorát; nem, egyáltalán nem volt fogó alkata, voltaképpen magasabb volt, mint a korabeli fiúk többsége. Na, nem mintha ezt mások látták volna. De a fizikai állapota tökéletes, és mozgékony volt; tudta, hogy több mint jól képes megállni a helyét. Hamarosan megszületett a döntés, hogy Harry lesz a Griffendél csapatának a fogója – miután megígérte, hogy keményen fog edzeni, ez pedig mosolyt csalt ki McGalagony ajkáról. A tanárnő kijelentette, hogy az apja boldog lesz, ha ezt megtudja. Harry halványan emlékezett rá, hogy Ágas említette, hogy Sirius és ő hónapokon keresztül próbálkoztak bejutni a kviddics csapatba, amikor elsősök voltak. Egy mérföld széles mosollyal indult el a Nagyterembe! Ez akkora muri lesz!

– Most viccelsz! – rikkantott fel Ron két falat között, míg Adrian szeme tágra nyílt a szemüvege mögött.

– Dehogy! – válaszolt mosolyogva Harry, megtöltve mindazzal a tányérját, amit csak talált; az étvágya valahogy megduplázódott.

Fogó? – kérdezte Adrian fojtott hangon; az idősebbik iker arra törekedett, hogy később a csapat hajtója legyen. De hát még csak elsőévesek voltak!

– Aha! – vágta rá Harry egy kevés borsót lapátolva a szájába.

– De hát elsőévesek nem is… Te lennél a legfiatalabb játékos az elmúlt… – Ron igyekezett visszagondolni.

– Száz évben – felelte Harry, miután lenyelte az ételt. – Wood mondta.

– Nahát! – kiáltotta a két fiú.

– Tudom – felelte Harry boldogan. Tekintete a tanári asztal felé röppent, ahol McGalagony épp Perselushoz beszélt. A bájitalmester szeme elkerekedett, miközben kőkemény maszkot viselő arccal Harry felé fordult. A Nagyteremben ugyan senki nem tudta, de a férfi magában győzelmi táncot járt! Harry elmosolyodott, és visszafordult a testvéréhez és annak barátjához. – Jövő héten kezdem az edzéseket – magyarázta. – Csak ne mondjátok el senkinek. Wood titokban akarja tartani. – Fred és George ekkor döntöttek úgy, hogy odalopóznak mellé és gratulálnak neki. Wood nekik már elmondta, és ők is benne voltak a csapatban. Ennyit a titoktartásról…

– De anyának és apának megírhatjuk, igaz? – kérdezte Adrian csillogó szemmel.

– Igen, persze – válaszolt Harry derűs arccal. – Elképzelted már Sirius képét, tesó? – Adrianból kibuggyant a nevetés, és Harry is hamarosan követte a példáját. A zöld szemű varázsló épp Lee Jordant kérte, hogy adja oda neki a krumplipürés tálat, amikor észrevette Draco önelégült vigyorát a Mardekár asztalánál, aminek címzettje a testvére volt. Hát ez fura – vélte; az ikertestvéréhez fordult, aki cserében ádáz tekintettel szemlélte a szőke fiút. Lemaradtam valamiről? – tépelődött, mielőtt Seamus megzavarta őt, azt akarván tudni, hogy jól van-e, és pontosan mivel sikerült elérnie, hogy ne csapják ki őt. Ekkor kapta el Hermione Granger egyik halálos pillantását, ami a testvérére és Ronra irányult, és rádöbbent, határozottan lemaradt valamiről. Megpróbálta erőltetni a témát, de indulni kellett a délutáni első órájukra, így a három fiú a bűbájtan tanterem felé vette az útját, amely közben Ron meg Adrian szigorúan csak kviddicsről voltak hajlandóak beszélgetni.

Az óra önmagában mókás volt, mivel elkezdték azokat az apró bűbájokat, amiket Harry már hétéves kora óta képes volt végrehajtani, és ez olyasmi volt, amivel könnyedén szerzett pontokat a házának. Az óra végén Flitwick professzor cinkosan rákacsintott, mire Harrynek rá kellett döbbennie, hogy az egyetlen személy, aki nem kürtöli világgá a posztját a Griffendél csapatában, az valójában ő maga. A dolgokat tekintve Harrynek nem sikerült a halálos pillantás témakörét megbeszélni a testvérével. Ő és Ron korán lefeküdtek, egész álló nap fojtott hangon pusmogtak, és Harry, miután befejezte a tananyagon kívüli tanulmányait, követte a példájukat. Épp elhelyezkedett az ágyán, szorosan behúzta maga körül a függönyöket, egy gyors bűbájjal rögzítette is őket, amikor meghallotta Ron suttogását.

– Fél tizenkettő múlt. Jobb, ha indulunk. Micsoda? Indulni? Hova?

– Kész vagyok – súgta vissza Adrian. Kész? Mire?

– Nem gondolod, hogy szólnunk kellene a testvérednek is? – kérdezte Ron, miközben Harry hallgatta, ahogy készen állnak elhagyni a hálókörletet.

– Nem – jelentette ki Adrian. – Ő nagyszerű tanuló, de nem esett át ugyanazon a párbajedzésen, amin én. Csak nem akarom, hogy bajba kerüljön. – Őszintének hangzott, és Harryt ez ijesztette meg a legjobban. Mit akar csinálni a testvére? A két fiú kiosont a helyiségből, és Harry azonnal követte őket, amint így tettek. Miután felkelt, ismét visszahúzta a függönyöket, mintha még mindig az ágyban lenne – sosem árt óvatosnak lenni. Egy másodpercen belül követte volna őket, ha nem állította volna meg a nyilvánvaló: nem hallotta a ládanyitás zaját. Lehetséges, hogy… Igen, az – döbbent rá rosszkedvűen, ahogy előhúzta a láthatatlanná tévő köpenyt a testvére ládájából. A francba! Ha Adriannak muszáj kiszöknie a klubhelyiségből az éjszaka közepén, nem tudta volna magával vinni a köpenyt is? Végtére is erre való!

Harry a válla köré kanyarította a köpönyeget, teljesen befedve vele magát; kizárt dolog, hogy magára hagyja odakint Adriant! Tervezte, hogy jó alaposan beolvas a testvérének, amikor odalentről sutyorgó hangokat hallott. Hermione volt az, aki egyértelműen a bátyját és Ront szapulta, és pontosan úgy hangzott, mint aki tudja, miről beszél. Tehát Hermione tudhatja, mi történik, de én nem? Ez kicsikét fájt.

– Miért nem foglalkozol a saját dolgoddal? – sziszegte Adrian, miközben kiléptek a klubhelyiségből, és Harry pedig szorosan a nyomukban volt. Hermione figyelmeztette őket, hogy ne merjék elveszíteni azokat a pontokat, amiket McGalagony professzortól nyert, majd megfordult, hogy távozzon, csak hogy rájöjjön a Kövér Dáma látogatóba ment valahová. És hogy még jobb legyen, felfedezték Neville-t, aki az ajtó előtt aludt; bizonyára elfelejtette a jelszót. Harryt lefoglalta, hogy a haját tépje a tökéletes balszerencséjük miatt, amikor a kerek arcú fiú – abból, amit Harry látott, szerencsére meggyógyulva, na, nem mintha egy törött csukló gondot jelentett volna Madam Pomfreynak – is a többiek után csoszogott.

Harry némán követte őket, és a beszélgetésükből igyekezett összeszedni, mire is készültek. Volt valami köze Malfoyhoz és a trófeateremhez – mivel épp oda igyekeztek –, és Harry azonnal érezte összeszorulni a szívét. A testvére és három osztálytársa egyértelműen azt tervezték, hogy Malfoyra várva a helyiségben maradnak; na, de mi van Friccsel? Közismert volt, hogy legalább minden órában egyszer elhalad az említett terem mellett. Már épp készült megmondani nekik a magáét, amikor Hermione ismét megszólalt.

– Mennünk kellene – mondta ésszerűen. – Frics bármelyik percben itt lehet.

– Mi egy párbaj miatt vagyunk, Hermione! – kiáltott fel Adrian. – Nem mehetünk el! Ez becsületbeli kérdés! – Harry úgy érezte, kész fejjel a falnak rohanni. Mintha Malfoy betartaná a szavát!

– Aha! – támogatta őt azonnal Ron. – És egyben családi büszkeség kérdése is; Adrian nem utasíthat el egy kihívást! – Hermione pont olyan bosszúsnak látszott, mint amilyennek Harry érezte magát, míg Neville áhítatos arccal bámult Adrianra. Miféle kihívás? Egy kiskorú varázsló nem fogadhat el vagy kezdeményezhet hivatalos varázslópárbajt szülői beleegyezés nélkül! Ez Adriannak is tudnia kell! Harry most már biztosan tudta, hogy Malfoy nem fog feltűnni, és a félelmei beigazolódtak, amikor meghallotta, ahogy Frics Mrs. Norrisszal beszélget a helyiség előtt. Öt szempár nyílt tágra, és a négy fiatal villámgyorsan iszkolni kezdett, Harry pedig sietve szedte utánuk a lábát; Adrian sürgetően hajtotta őket előre egy falikárpit mögötti titkos átjárón át, ami a bűbájtanterem elé vezetett. Gyors gondolkodás; Harry legalább ezért megdicsérte a bátyját magában… Bárcsak gyakrabban használná az eszét…

Na, ez volt az a pillanat, amikor Neville eldöntötte, nekiáll berohanni a vaksötétbe, nekilökve Ront és őt az egyik páncélnak, hatásosan felriasztva vele Hóborcot; hogy a dolog még jobb legyen, Ron úgy határozott, szembeszáll Hóborccal, pont akkor, amikor Adrian már félig meggyőzte őt arról, hogy ideje indulniuk. A hangra felriasztott Frics, Hóborc „Mászkáló diákok! Mászkáló diákok a Bűbájtanteremnél!" kiáltásaitól övezve közeledett, és az említett diákok menekülőre fogták a dolgokat. Úgy tűnik, ezt ma éjjel sokszor műveljük – gondolta magában gúnyosan a zöldszemű varázsló. Én meg még azt hittem, hogy nem jutok elég erőnléti edzéshez itt, a Roxfortban, és… – Gondolatai hirtelen félbeszakadtak, amikor rádöbbent, pontosan merre is igyekeznek.

Ó, ne! – könyörgött Harry, amikor elértek egy zárt ajtóhoz, amit Hermione gyorsan kinyitott egy Alohomora bűbájjal. Harry eltátotta a száját, amint belépett mögöttük. Egyetlen védelemként egy záró bűbájt helyeztek el a tiltott folyosón levő ajtóra? Rövid ideig hallgatta, ahogy Hóborc gúnyolódik Friccsel, ám aztán a figyelmét sokkal fontosabb dolog vonta el. Csak állt ott, döbbenten meredve a hatalmas, háromfejű kutyára, ami a folyosót őrizte; tehát nem a záró bűbáj itt az egyetlen védelem; jó tudni! A négy nebuló gyorsan éberré vált, amint megpillantották a Cerberust – Harry emlékezete szerint így nevezték az effajta kutyákat –, aztán sarkon perdültek, hogy rögvest távozzanak, ám nem azelőtt, hogy a zöld szemű fiú – akinek a Perselusszal töltött évek megedzették a megfigyelőképességét – észrevett egy csapóajtót a kutya mellső mancsa alatt. Nem időzött, hogy megoldja ezt a rejtélyt, mivel arra szavazott, követi kifelé a testvérét a folyosóról, úgy ítélve meg, hogy az volt a legjobb ötlet, ami Adrian fejében egész éjjel megfordult.

Egyenesen a klubhelyiséghez indultak, ahová időközben a Kövér Dáma is visszatért az éjszakai sétájából, de mielőtt még elmentek volna lefeküdni Hermione beszélt nekik a csapóajtóról, és alaposan lehordta őket, hogy mindnyájukat ki is csaphatták volna. És ha már a lefekvés előttről van szó– vélte gúnyosan Harry, miközben elsőnek felszaladt a lépcsőn – még mielőtt a lány végzett a mondókájával –, és gyorsan visszagyűrte a köpenyt Adrian ládájába, majd az ágyába bújt. Adrian és Ron végigbeszélték az éjszakát a kutyáról, miközben Harry egymaga próbált rájönni az egész dologra. Tehát a kutya őrzött valamit; Harrynek el kellett ismerni, egy Cerberus ideális lény – egy vadászkutya után – ahhoz, hogy védjen valami értékeset. Eszébe jutott a Gringottsbeli lopáskísérlet; Hagrid mondott is valamit erről, nem? Most már fel tudta idézni azt az estét, nem kellett tartania tőle, hogy Perselus mérges lesz rá, és határozottan emlékezett Hagrid próbálkozására, hogy kerülje a témát. Adrian aznap, amikor megvették az iskolai felszereléseiket, látta, hogy Hagrid távozik a Gringottsból, és még meg is kérdezte, hogy mit csinált, nem? És Hagrid csak témát váltott, és valami egészen másról beszélt – valami olyan semmitmondó dologról, mint az időjárás? Harrynek gondot jelentett visszaemlékezni olyasmire, amire nem figyelt – akkor.

Bárki, aki csak ismerte Hagridot, tudta, hogy szörnyen hazudik, így a reakciója csakis azt jelentette, hogy el akar titkolni valamit. És mindennek tetejébe az a Cerberus! De mi lehet annyira fontos, amit a Roxfortban kell elrejteni? Nos, az ország legbiztonságosabb épülete a Roxfort. Nicholas egyszer azt mondta… Nicholas! Harrynek elkerekedett a szeme döbbenetében, ahogy visszagondolt mentora nyári nyugtalanságára és Perselus rejtélyes szavaira, hogy hamarosan ő maga is ki fogja találni. Ha ezt összeveti azzal a ténnyel, hogy Perselus valaki másnak is némaságot fogadott Nicholason kívül, és az alkimista Dumbledore jó barátja volt, és… ez az! Tehát bármit is őriznek a Roxfortban, az Nicholas tulajdona. A gond az – Harry kényelmetlenül nyelt egyet a gondolatra –, hogy csupán egyetlen olyan tárgyról tudta elképzelni, hogy az iskolában rejtegetik, és amit Nicholas nem érzett biztonságban a saját kastélyában.

Beszélnem kell Perselusszal, amilyen gyorsan csak tudok! – döntötte el Harry, majd megpróbált még egy keveset aludni; a puszta gondolat, hogy a Bölcsek Kövét őrizgetik az iskolában is nyugtalanító volt, anélkül is, hogy figyelembe venné azokat az okokat, miért is volt szükség megtenni ezeket a lépéseket. Szükségtelen mondani, hogy az álom messzire elkerülte őt aznap éjjel, így egy szörnyű fejfájástól gyötört fáradt Harry kelt fel az ágyából hajnalok hajnalán. A zöldszemű varázslónak nem volt esélye elérnie Perselust, csak kicsivel reggeli előtt. Előbb megpróbált beszélni a testvérével a tegnap éjszakáról, ám Adrian élénk beszélgetésbe merült Ronnal; azonnal abbahagyták a társalgást, amint Harry vagy bárki más közeledett hozzájuk, de a zöldszemű fiú még elcsípte a „csapóajtó" szót. Beletörődve, hogy nem fognak neki elmondani semmit, azzal hagyta el a Nagytermet, hogy még gyógynövénytan előtt el akarja küldenie a levelet a szüleinek arról, hogy ő lett az új fogó. Ezzel elindult a birtok felé, hogy miután elhagyta a folyosót, gyorsan a pince felé vegye az irányt.

Nem kellett sokáig várnia, mivel néhány perc múlva Perselus is feltűnt a sarkon és az irodája felé igyekezett. A szeme tágra nyílt, amikor megpillantotta Harryt, de nem nyugtázta ezt, amíg be nem léptek az irodájába. Amint becsukódott az ajtó, mosolyogva fordult a fiú felé.

– Szóval elsőévesen fogó? – kuncogott a bájitalmester.

– Aha! – vágta rá vigyorogva a fiú. – Látnod kellett volna McGalagony professzort, amikor közölte Wooddal, hogy én leszek a következő fogó. Szinte ragyogott!

– És hihetetlenül önelégült volt, amikor kijelentette, hogy a Kviddics Kupa az ő íróasztalán fog állni az év végén – tette hozzá Perselus, majd elkerekedett a szeme, mintha csak most jött volna rá valamire. – Én irányítom az ellenfelet! – kiáltott fel színlelt meghökkenéssel.

– És egészen jól, hadd tegyem hozzá! – vetette fel kacagva Harry. Ám gyorsan kijózanodott, amikor eszébe jutott az ok, hogy miért is jött. – De most nem emiatt vagyok itt – tette hozzá, majd elmesélte, mi történt a múlt éjjel. Perselus félig zavarodott, félig elborzadt arckifejezéssel hallgatta őt; nem tudta elhinni, hogy Harry egy helyiségben volt azzal a – nem talált rá jobb kifejezést – kutyával!

– És Adrian nem vitte magával a köpenyét? – kérdezte, leülve a sarokban álló íróasztal mögötti székre, miközben Harry fel-alá járkált a helyiségben.

– Nem! – kiáltott fel a fiú. – És mégis mit gondolt, amikor elfogadott egy párbajkihívást Malfoytól? Még csak nem is volt hivatalos! – Perselus bólintott, miközben végigvette, miféle kihágások történtek az éjszaka folyamán. Sajnálatos módon bizonyíték vagy Harry belekeverése nélkül nem tudta megbüntetni Malfoyt azért, amit tett.

– Nem vagyok boldog tőle, hogy követted őket. Jobban örültem volna, ha elkerülöd a Bolyhoskával való találkozást – tette hozzá szigorúan Perselus.

– Bolyhoska? – töprengett Harry hangosan. – Bolyhoskának hívják a cerberust? Ki nevezne egy háromfejű kutyát… – Rögvest Hagrid jutott az eszébe, és felsóhajtott. – Nem érdekes. – A bájitalmester némán elmosolyodott mellette.

– És észrevetted a csapóajtót is, igaz? – kérdezte Perselus lenyűgözötten.

– Ahogy Hermione is – vonta meg a vállát Harry.

– És, bármi ötlet ezzel kapcsolatban? – kérdezte a férfi várakozóan.

– Voltaképpen csak egy kérdés – vigyorodott el önelégülten Harry.

– Akkor hadd halljam.

– Ki akarja ellopni a Bölcsek Kövét, ami annyira megrémisztette Nicholast, hogy a Roxfortban rejtse azt el? – Perselus felkacagott Harry unott hangsúlyán, amivel feltette a kérdést – önmaga tökéletes utánzása volt, amikor igazán felkavart hangulatában megpróbálta elfedni az érzelmeit.

– Elég sokáig tartott – jegyezte meg a férfi. – Azt hittem, hogy már a Prófétában közölt cikk kapcsán megtalálod a kapcsolatot.

Harry felsóhajtott.

– Elterelődött a figyelmem – ismerte be színpadiasan.

– El tudom képzelni – állította Perselus. – Ami pedig a kérdésedet illeti, nos, gondoljuk végig: nem jut eszedbe senki, aki vissza akarja szerezni az életét, és elég kétségbeesett ahhoz – és képes is rá –, hogy betörjön a Gringottsba? – A zöld szemű fiú egy pillanat alatt kijózanodott, és enyhén elsápadt.

– Voldemort? – A tanár komoran bólintott.

– Természetesen ez csak spekuláció, mivel Dumbledore legutóbb úgy tájékoztatott, hogy még mindig a világ valamelyik távoli zugában bujkál, de én rá fogadok – erősítette meg a bájitalmester, miközben Harry elcsüggedve lehuppant egy székre.

– Gondolod, hogy Adriant akarja? – kérdezte hosszú szünet után. Elborzadt a gondolatra; a testvére ugyan sokkal előrébb tartott, mint az osztálytársai – őt kivéve –, de még közel nem állt készen arra, hogy szembenézzen egy halálfalóval, még kevésbé egy Voldemort kaliberű varázslóval.

– Úgy hiszem, lehetséges – felelte elgondolkodva Perselus. – De hacsak Adrian nem keresi őt aktívan, nem fog próbálkozni semmivel, amíg vissza nem nyeri a testét, és ez a legrosszabb forgatókönyv. – Harry értően bólintott. Ez némi megkönnyebbülést jelentett, mivel a követ jól őrizték.

– Szerinted lehet esélye a Kő közelébe jutni? – kérdezte mélyen elgondolkozó hangon Harry; a kilátás egyszerűen sokkal több volt, mint amit kezelni tudott.

– Ha kap belső segítséget – felelte a tanár hasonló tónusban.

– Belső segítséget? – tűnődött a zöldszemű varázsló. – Egy tanártól?

– Igen. – Egy ideig még törték a fejüket a lehetőségeken, amíg Perselus rá nem pillantott az órára, hogy felfedezze, Harrynek pontosan tizenöt perce maradt arra, hogy eljusson a növényházig. Elköszöntek egymástól, és azzal az ígérettel váltak szét, hogy péntek éjjel ismét beszélnek. Ettől a ponttól kezdve a szeptember úgy repült el, mint egy szellő, és már be is köszönt az október. Harryt lefoglalták a tanórái, az animágus átváltozása, a különórái, a kviddicsedzés és a Voldemort miatti aggódás, és mire pislogni tudott, már Halloween volt.

Az elmúlt két hónapban kapott egy új Nimbus Kétezrest és két hosszú gratuláló levelet – egyet a szüleitől, egyet pedig a túlontúl lelkes Siriustól, azzal az ígérettel, hogy eljön megnézni az első meccsét –, áttörést ért el a szigillium tanulmányaiban, és sikerült a teste legnagyobb részét farkassá változtatni; Perselus egészen biztos volt benne, hogy karácsonyra teljes sikert el. És ennek tetejébe Voldemort sem tett egyetlen lépést sem, így nem meglepő, hogy Harry jó hangulatban volt, amikor a halloweeni ünnepség reggelének első órára indult. Belépett a bűbájtanterembe, köszönt Flitwick professzornak, majd tovább indult, hogy leüljön. Az órán Neville-lel került egy párba, mivel nem akart kimaradni, amikor Adrian, őt fürgén kikerülve, Seamus mellé ült. Ron Hermionéval lett párba osztva – mindkettejük bánatára.

– Jó reggelt, osztály! – köszöntötte őket Flitwick jellegzetes hangján. – Ma elkezdünk dolgozni a tárgyak röptetésén, méghozzá a Vingardium Leviosa bűbájon. – Örömteli mormogás morajlott végig a termen, nem titok, hogy ez volt minden vágyuk, amióta Flitwick professzor körbereptette az osztályban Neville varangyát, Trevort. – Na, most, meg tudja nekem mondani valaki, hogy a jövőbeni tanulmányaik szempontjából miért olyan fontos elsajátítani ezt a bűbájt? – kérdezte a bűbájtan professzor. Hermione arca hatalmas koncentrációt mutatott, és Harry tudta, a lány megpróbál emlékezni, hol volt benne az indok a könyvükben. Nos, sehol. Ez csupán az általános bűbájelmélet része volt. Harry elmosolyodott magában a lány barátságtalan arcát látva, amikor ő felemelte a kezét.

– Mr. Potter! – szólította fel az apró tanár elégedett mosollyal.

– Nem maga a bűbáj, amit el kell sajátítanunk, hanem a pálcamozdulat – magyarázta Harry, és Flitwick egyetértően bólintott. – Ez egy olyan mozdulat, ami rengeteg bűbájnak, még a sokkal haladóbbaknak is, az alapja.

– Kiváló, Mr. Potter! – kiáltott fel Flitwick összecsapva a kezét. – Három pont a Griffendélnek! Most pedig, ahogy Mr. Potter mondta, ne feledkezzenek meg a finom csuklómozdulatról, amit gyakoroltunk… – És közben tovább magyarázta, pontosan mit is kellene tenniük. Harry fellebegtette a tollat, amivel ő és Neville gyakoroltak, és ezzel újabb dicséretet érdemelt ki a bűbájtan tanártól. Ezután igyekezett elmondani Neville-nek, hogyan szórja ki a bűbájt, amikor a rövid magyarázatát egy hangos, durranó hang vágta rövidre; Seamus felgyújtotta a tollat, amivel ő és Adrian gyakoroltak, és Adrian süvegével próbálta eloltani a lángokat. Ugyanakkor egy bosszús Ron is megkísérelte elvégezni a bűbájt, de elbukott vele – teljesen rossz pálcamozdulatot használt hozzá. Hermione először megpróbálta kijavítani őt, amitől a fiú még dühösebb lett, majd hogy megmutassa neki, mit csinált rosszul, elvégezte a bűbájt. Ron csak duzzogott, miközben a tanár gratulált Hermionénak az erőfeszítéseihez, Harry pedig visszatért segíteni Neville-nek. Amikor vége lett az órának, Harry követte a testvérét kifelé, és még időben ért melléje, hogy meghallja Ront, ahogy Hermionéról beszélt Adriannak.

– Nem csoda, hogy mindenki utálja, ez a lány kész rémálom! – Adriannak ideje sem volt válaszolni, amikor a nagyon felismerhetően bozontos hajú lány elhaladt mellettük, és nyilvánvalóan sírt.

– Szerintem meghallott téged – jegyezte meg Adrian.

– Szép húzás, haver! – kiáltott fel gúnyosan Harry.

– Jaj, ne már! – panaszkodott Ron. – Biztos ő is észrevette, hogy nincsenek barátai – állította a vörös hajú fiú. Harry csak felsóhajtott, és egyszerűen tovább indult. Ám aztán megállt, hogy kicsit jobban elgondolkozzon a helyzeten, és Ron felé fordult.

– Szerintem bocsánatot kellene kérned tőle, amikor legközelebb látod – mondta neki, csak hogy egy felettébb ronda pillantást zsebeljen be érte.

– Miért? Annyira tudálékos volt és…

– Megpróbált segíteni neked? – kérdezte Harry felvont szemöldökkel. – Noha kicsit fennhéjázó és erőszakos módon akarta, de jót akart, és ezt te is tudod – mondta a zöldszemű fiú, mire Ron elszégyellte magát és elpirult.

– Igaza van, haver – értett egyet Adrian.

– Jól van, jól van – morogta Ron az orra alatt. – Majd megmondom neki, hogy sajnálom, ha legközelebb látom – mondta, bár nem látszott túlzottan elégedettnek a helyzettől.

– Csak emlékezz; egy kényszeredett bocsánatkérés felér egy második sértéssel. A sértett fél nem akarja, hogy azért kárpótolják, mert a másik tévedett, ő azért akar elégtételt, mert megbántották – javasolta vigyorogva Harry, majd elindult az ünnepségre, maga mögött hagyja a hápogó Ront és a félig szórakozott, félig összezavarodott Adriant. Ah, a mindent magában foglaló oktatás gyümölcse… – Ezt később még meg kell köszönnie Perselusnak.

A Nagyterem varázslatosan fel volt díszítve az alkalomra, ezernyi élő denevér repkedett a fejük felett, meglobogtatva a tökhéjakba állított gyertyák lángját. Harry mosolyogva sétált a Griffendél asztala felé. Jó hangulata valahogy megcsappant – nem is kicsit – Parvati elmondására, mely szerint Hermione bezárkózott a pincében lévő lányvécébe, és sír. Harry észrevette, hogy a lány hiányzott a többi óráról, és bár aggódott, remélte, hogy az ünnepség idejére rendbe jön. Ron érdemére legyen mondva, hogy szégyenkezni látszott. Harry már épp rá akarta venni őt, hogy menjen és keresse meg őt, amikor a rémült Mógus lépett be a terembe.

– Egy troll… Egy troll van a pincében… Ezzel nem várhattam – közölte, amint elérte Dumbledore székét, aztán a földre roskadva elájult. Az egész iskola egyszerre kezdett el beszélni, miközben Harry arca hamuszürkévé vált, Perselus pedig felbőszülten meredt Mógusra. A zöldszemű varázsló csak találgatni tudott, hogy miért; de Mógus? Lehet, hogy ő az, aki segít Voldemortnak? Az igazgató minden tanulót arra utasított, hogy térjenek vissza a klubhelyiségükbe, és Harry vonakodva követte Percyt, félig-meddig azon törve a fejét, hogy a tiltott folyosóra indul, mivel úgy sejtette, Pers fogja biztosítani azt a területet, amikor az agyába villant; Hermione… pince… troll. A koboldok aranyára! Gyorsan megperdült, még időben, hogy lássa, ahogy Ron és a testvére is a pince felé indulnak. Na, most aztán valóban igyekeznie kell.

Gyakorlatilag repült lefelé a lépcsőkön, és szíve dübörögve vert a mellkasában, miközben előhúzta a pálcáját. Éles kanyart vett balra, aztán hátraugrott a sarokba. Adrian és Ron is a lányvécéhez értek, és meghűlt benne a vér, amikor észrevette, hogy a troll is odabent van. Hermionét veszély fenyegeti! A következő pillanatban aztán teljesen megfagyott benne a vér, amikor a bátyja és Ron összezárták a lányt a trollal. Megfordultak, hogy távozzanak, de Hermione sikításától észhez tértek, és a két fiú gyorsan visszatért az ajtóhoz. Kinyitották azt és beléptek a mosdóba, majdnem szívrohamot hozva ezzel Harryre.

Harry sprintelve közelítette meg a helyiséget, és azon kapta magát, hogy egy rémült, mosdó alatt kuporgó Hermionéra néz, Ron és Adrian pedig a trollt gúnyolják, miközben mindenfélével dobálják őt, maga a vécé pedig a pusztítás különböző fokait mutatja, és orrfacsaró bűz árad a törmelék közepén álló lényből. A troll eltakarta őt a két fiú elől, Hermione pedig csukva tartotta a szemét. Anélkül, hogy megállt volna gondolkozni, ráfogta a pálcáját a tizenkét láb magas lényre, és erőteljes átkot küldött rá, elég erőset ahhoz, hogy áttörjön a troll mágiának ellenálló bőrén, valószínűsíthetően eltörje az egyik lábát, pont akkor, amikor Adrian is intett a pálcájával, és egy gyenge kábító átkot küldött rá.

A troll megbotlott, és egy hangos puffanással elzuhant, fájdalmak közepette, de életben. Harry félig elrejtőzött az ajtóban – nem mintha a mosdóban tartózkodók kicsit is figyeltek volna rá –, miközben Ron pöccintett egyet a pálcájával. A troll bunkósbotja a levegőbe röppent, majd kupán kólintotta a lényt, amitől elájult. A zöld szemű fiú megkönnyebbülten felsóhajtott; most, hogy a kiabálás és a morgás abbamaradt, hirtelen közeledő léptek zaját hallotta meg a távolból. Egy csapatnyi tanár – Dumbledore-t is beleértve – tűnt fel másodperccel azelőtt, hogy sikerült behúzódnia egy páncél mögé. McGalagony professzor szólalt meg elsőként, és azonnal korholni kezdte Adriant és Ront, ám Hermione kiugrott a rejtekhelyéről, és védelmébe vette a két fiút, magára vállalva a teljes felelősséget. Pontok lettek levonva és adományozva, majd Dumbledore vette át a szót.

– A troll lába töröttnek látszik, kétségkívül egy átok okozta. – Harry szinte kihallotta a hangjából, ahogy a férfi szeme szikrákat szór; az igazgató rendkívül elégedett volt.

– Eltört? – kérdezte Sinistra professzor – De hát hatalmas erejű varázslatra van szükség ahhoz, hogy áthatoljon egy troll bőrén! – A csöndet Hermione félénk hangja törte meg.

– Adrian egy Stuporral átkozta meg a trollt – vetette fel, és Harry hallotta a rejtekhelyén, ahogy mindenki levegő után kap.

– Igazán rendkívüli, ha mondhatok ilyet magam – jegyezte meg Albus kuncogva, és Harry vágyott rá, hogy kövesse a példáját; tehát azt gondolták, hogy Adrian ütötte ki a trollt? Legalább valami jól ment aznap este! Egyébként sem akart volna valami óriási magyarázkodást. A három diákot visszakísérték a Griffendél-toronyba, elhaladva Harry mellett, nem is sejtve, hogy ott rejtőzködik. Harry lassan követte őket, meg-megbújva az árnyékban. Amikor elérték a harmadik emeletet, összetalálkoztak Perselus Pitonnal – Merlinnek hála!, gondolta Harry –, aki fürgén megindult a csoport felé, ahol a többiek sietősen tájékoztatták őt a történtekről. Amikor a csapat ismét megindult, a férfi Harry vélhető tartózkodási helye felé fordult, és mosolyogva suttogta:

– Szép munka, Harry. Valóban szép. – Majd csatlakozott a többi tanárhoz, maga mögött hagyva a büszkén mosolygó Harryt. Csak amikor a bájitaltan tanár megfordult, és fekete talárja vele perdült, vette észre a fiú, hogy a férfi nadrágszára – csaknem a teljes jobb lába, térdtől lefelé – foszlányokra szakadt.

* Wood – fáért; az angol Wood szó magyarul többek között azt jelenti, hogy fa, és a HP könyvekben Oliver Wood neve is egyben. Sajnos a magyarban már a könyvben sem jött ki a szójáték.

Egyes szövegrészek szó szerinti idézetek a könyvből.