20. fejezet
Kviddics
– Szép munka, Harry. Valóban szép. – Majd csatlakozott a többi tanárhoz, maga mögött hagyva a büszkén mosolygó Harryt. Csak amikor a bájitaltan tanár fekete talárja megperdült, ahogy megfordult, vette észre a fiú, hogy a férfi nadrágszára – csaknem a teljes jobb lába, térdtől lefelé – foszlányokra szakadt.
Harrynek aznap este akkor kellett visszalopakodnia a szobájába, míg a klubhelyiség többi tagja – a Roxfort házimanóinak jóvoltából – evett, mivel az ünnepségük némiképp félbeszakadt – csak hogy rövid idővel később felbukkanjon a lépcső tetején, biztosítva, hogy mások lássák is, ahogy megjelenik, és hogy elővegye a legjobb döbbent arcát, amikor a testvére elmesélte neki, hogy mi történt. Vagy inkább, ami szerinte történt.
– Ugye, tudod, hogy anyu élve megnyuvaszt ezért a kunsztért? – kérdezte Harry felvont szemöldökkel. Adrian elsápadt, mire a testvére jót kuncogott; örült, hogy a bátyja él és virul, holott – szivárgott be a gondolat a szívébe – az a troll meg is ölhette volna. Megölelte Adriant; magában pedig ismét megesküdött rá, hogy vigyázni fog a balesetekre hajlamos testvérére.
– De Ágas és Sirius – persze csak miután magukhoz térnek a kezdeti sokkból, ezt ne feledd – büszkék lesznek rád. Még az is lehet, hogy megajándékoznak valamivel. – Adrian is felkacagott és megveregette az öccse hátát. – És az, hogy kiütöttél egy teljesen kifejlett trollt, szerintem csúcs! –közölte Harry képtelenül arra, hogy visszafogja magát; tényleg csúcs volt, ha szabad ilyet mondani magára!
– Kösz, öcskös! – mondta Adrian, aztán kaja után nézett. Harry ismét felnevetett.
– Ó, ti hárman, ragadjatok meg valamit, amit ehettek; biztosan majd éhen haltok! – jelentette ki Harry, és gyorsan követte is a saját tanácsát. Várnia kellett néhány órát, mielőtt mindenki elaludt, hogy kilopódzhasson a láthatatlanná tévő köpennyel. Perselus megsérülhetett. – Csak ez járt az eszében. Persze nem bicegett vagy ilyesmi, amikor lement a lépcsőn, de az apja időnként olyan makacs tudott lenni, akár egy griffmadár, különösen olyankor, amikor fájdalom vagy kényelmetlenség nyomainak kimutatásáról volt szó. A férfi inkább vérzett volna el, mintsem hogy megmutassa! Ezzel a gondolattal megkettőzte a sebességét, és rekordidő alatt leért a kastély pincéjébe. Elég erőteljesen bekopogott az ajtón, és úgy a negyedik koppintás után Perselus – aki nem úgy nézett ki, mint aki aludni próbált – kinyitotta az ajtót. Amikor nem látott senkit, gyorsan félreállt, majd elvigyorodott, ahogy megérezte Harryt elhaladni maga mellett, és becsukta az ajtót.
– Mi szél hozott erre, Harry? – kérdezte a férfi, amikor a zöld szemű fiú levette magáról a láthatatlanná tévő köpenyt. – Még több troll, akikről tudnom kellene? – Harry a szemét forgatva huppant le az egyik fotelba.
– Esküszöm, Adrian időnként megpróbál halálra rémíteni, de nem emiatt jöttem.
– Ó, csakugyan? – Perselus halkan kuncogott egy sort a fiú hivatalos hangnemén, ami a sajátjára emlékeztette őt, amikor aggódott.
– Megsérültél? – kérdezte Harry a férfi lábára szegezett szemmel.
– Hogy én megsérültem-e? – kérdezett vissza Perselus meghökkenten; hát erre nem számított.
– Elmentél ellenőrizni Bolyhoskát, amíg én megpróbáltam megakadályozni, hogy a testvéremet péppé verje egy troll, nem igaz? – jegyezte meg Harry nyeglén, de a hangsúlya nem tudta sikerrel leplezni az aggodalmát.
– Ami azt illeti, így volt.
– És Bolyhoska… – Harry pillantásából kiveszett a tűz, és felváltotta azt valami könnyes és finom csillogás, ami egy esdeklő tekintettel párosult, és amit Perselus a fiú úgynevezett „kölyökkutya tekintetének" nevezett. Ó, ne… – Bolyhoska megtámadott, igaz? Láttam, hogy a jobb lábad… – Harrynek elcsuklott a hangja, a szeme pedig kérőn elkerekedett. Perselus szíve pocsolyává olvadt a könnyfakasztó látványra; Harry egyenesen imádnivaló tudott lenni, amikor akart. Vagy talán nem is szándékosan csinálta. Igen, így igaz…
– Nézd, Harry, én…
– Ne próbáld meg eltitkolni, ha megsérültél, apa, jó? – Perselus mosolyogva felsóhajtott.
– Megsérülhettem volna; az az átkozott dög majdnem elkapta a jobb lábam, de úgy tűnik, a kardvívó leckék jót tettek a reflexeimnek. – És hogy hangsúlyozza az állítását, megmutatta a szóban forgó lábat, ami csontos volt, a fedőbűbájoknak köszönhetően túlontúl sápadt, de máskülönben tökéletesen ép. – Az utolsó pillanatban elugrottam az útból, de a körmeivel sikerült széttépnie a nadrágszáramat. Ha engem kérdezel, ez csekély ár volt!
– Tehát nem sérültél meg? – kérdezte Harry szélesedő mosollyal.
– Nem! – jelentette ki Perselus, miközben a fiú egy hangos „Hurrá!"-val megölelte őt.
– És azon kívül, hogy majdnem megkarmolt egy cerberus, hogy alakult az estéd? – kérdezte Harry; most, hogy tudta, hogy Perselus sértetlen, visszatért a kíváncsisága.
– Mármint láttam-e nyomát bárkinek is, aki meg akarja szerezni a követ? – találgatott a bájitaltan tanár, elfoglalva a Harryvel szemközti széket.
– Azt akartam kérdezni, hogy, láttad-e Mógust a kőért menni, de igen. – A bájitalmesternek egy pillanatra elkerekedett a szeme, aztán nevetni kezdett.
– Tehát nem én vagyok az egyetlen, aki észrevette, mennyire illő, hogy egy troll, pont egy troll törjön be az iskolába, miközben mindenki az ünnepségen volt jelen? – kérdezte Perselus, miután kijózanodott.
– Úgy érted, hogy senki más nem vette észre? – zavarodott össze Harry. – De… a trollok ostobák! És Mógus a sötét varázslatok kivédése tanár, és kényelmesen elájult, míg az iskola többi része vagy a körletébe, vagy a pincébe rohant! – dühöngött Harry, és fel-alá kezdett járkálni a helyiségben. – És tudjuk – te mondtad –, hogy Voldemort belső segítség után fog nézni, hogy megszerezze a követ! – A végére már kiabált, aztán olyan kimerülten rogyott vissza a székébe, mintha mérföldeket futott volna. Az agya pörgött, és kapkodva szedte a levegőt. Közel járt ahhoz, hogy hiperventillálni kezdjen, és a bájitalmester már ugrott is a megmentésére.
– Harry! Kérlek, nyugodj meg. – Egy pálcaintéssel magához hívott két csésze forró csokoládét a konyhából, és az egyiket letette az aggódó fiú elé.
– Kösz, Pers – motyogta Harry, majd aprót kortyolt meleg italból. Úgy tűnt, muszáj lesz kordában tartania az izgatottságát.
– És akkor most gondolj bele kicsit, Harry. A többi diák nem tud arról, hogy a Bölcsek Köve az iskolában van. A tanárok nem tudják, hogy miért van itt a kő; én is csak Nicholas révén tudom, és azért, mert, nos, kikényszerítettem Albusból, hogy árulja el, csak úgy heccből. – Harry elnevette magát a gondolatra. – És még ha tudnák is, hogy Voldemort a követ akarja, gondolod, hogy pont Mógusra gyanakodnának? A dadogós, saját árnyékától is rettegő Mógustól? – kérdezte a bájitalmester, miközben Harry a csészéjét vizslatta.
– Felteszem, nem. – Felnézett, bele Perselus szemébe. – De mi van Dumbledore professzorral? Ő nem gyanakszik Mógusra? – Perselus felsóhajtott, és a plafonra emelte a tekintetét.
– Dumbledore-nak szokása hagyni, hogy az emberek hasznot húzzanak a kételkedésből; ez néha több veszélyt rejt, mint amennyi jó sülhet ki belőle, de ő rendíthetetlen ebben a témában. – Ránézett Harryre, aki próbálta megemészteni ezt az utolsó részletet. – Megpróbálom szóbahozni ezt a témát vele, de nagyon makacs tud lenni.
– Értem – válaszolt Harry üres tekintettel, a szikra a szemében teljesen kihunyt.
– De ebből ennyi elég is egy estére! – közölte Perselus egyre szélesedő mosollyal, ahogy az összezavarodott tekintetű fiúra nézett.
– Mi?
– Azt mondtam, hogy elég ebből; ma este senki nem jutott nálam közelebb a kőhöz, senki nem sérült meg, neked pedig sikerült egyetlen átokkal térdre kényszeríteni egy trollt – magyarázta Perselus. – Úgy hiszem, az esti svindlik fényesebb oldalát kell néznünk, nem? – Harryből kirobbant a nevetés, és ezzel Perselus elérte a célját.
– Svindlik, Perselus? – kérdezte két nevetőgörcs között a fiú. – Tényleg?
– Nos, igen, tényleg – biccentett komolyan a bájitaltan tanár, majd intett a pálcájával, hogy levegye magáról a kendőző bűbájokat. – Máris jobb – ismerte be, és Harry követte a példáját. – Most pedig szeretném hallani, valójában mi is történt az este – nógatta a fiút, aki hozzá is látott a mesélésnek. Az éjszaka ezután egész nyugodtan telt, mindkét varázsló a tőle telhető legjobban igyekezett az elméje leghátsó zugába űzni a nemkívánatos gondolatokat.
Beköszöntött a november, ami ugyanolyan hideget hozott magával, amihez Harry már hozzászokott az évnek ebben a szakában. A novemberrel pedig kezdetét vette a kviddics évad is. A borzasztó hideggel ellentétben Harrynek abban még nem volt része, és ennek eredményeképpen fogalma sem volt róla, hogyan birkózzon meg vele. Egyrészről mindig akart igaziból kviddicsezni, és Wood az egész iskolában dicshimnuszokat zengett a zöld szemű fiú képességeiről, erősítve vele Harry magabiztosságát, és lelkesítve az első mérkőzésére. Másrészről azonban még sosem játszott igazi kviddicset, ami azt jelentette, hogy nem tudhatta, hogyan fog reagálni egy valódi meccsen, nyomás alatt, és ez az egyszerű tény rettegéssel töltötte el őt. Nem tudta eldönteni, hogy a két egymással ellentétes érzés, a rettegés és az izgatottság közül melyiket kellene követnie, és Harry kicsit mindkettőt érezte. Nehéz helyzetén Perselus boldogan kuncogott – bár csupán titokban.
A szülei küldtek neki egy bátorító levelet, emlékeztetve őt, hogy ott lesznek az első mérkőzésén. A levél persze sokkal biztatóbb lett volna, ha nem kíséri azt egy vörös boríték, egy egészen felismerhető Rivalló, amit a testvérének címeztek. Adrian és Harry se gondolta soha, hogy az anyjuk így tud kiabálni. Perselus, amikor Harry aznap este megkérdezte erről a véleményét, kevésbé látszott meglepettnek.
Az elmúlt két hónaphoz képest azonban történt egy lényeges változás, ám sokkal nagyobb köze volt ahhoz, ahogyan Adrian és Ron viselkedtek Hermionéval szemben, illetve a lány hozzájuk való viszonyulásához. Úgy tűnik, azóta a halloweeni este óta ezek hárman összenőttek – gondolta vigyorogva Harry. Van néhány dolog, amit nem lehet megosztani a másikkal anélkül, hogy ne kedvelnék meg egymást – merengett a zöldszemű fiú –, és egy tizenkét láb magas hegyi troll legyőzése – vagy legalábbis annak hite – bizonyosan azok közé tartozik. Ez persze azt jelentette, mármint abból, amit Harry látott, mivel a testvére erősen kirekesztette őt abból a témából, hogy a bozontos hajú lány most már sokkal aktívabban részt vett a kutatásaikban, hogy vajon mit is rejtegethetnek az alatt a csapóajtó alatt.
A napok egyre csak teltek, és a meccs ideje gyorsan közeledett. Harry úgy próbálta meg legyőzni az idegességét, hogy elvégzett néhány – ő csak úgy nevezte – hobbikutatást a könyvtárban. Akkor állt elő ezzel a fogalommal, amikor Perselusnak segített a kutatásaiban, azt állítva, hogy mivel nem a saját anyagaihoz kellett keresgélnie, ezt a színtiszta hobbiból tette. Perselus ugyanakkor úgy nyilatkozott, hogy az egyetlen dolog, ami felér egy ötórányi, poros kötetek közötti kutatással, amit úgy jellemeznek, hogy hobbi, az a név, amit Harry aggatott rá. Mindketten tisztában voltak vele, hogy ha Harry egy szót is szólna, Perselus megengedné neki, hogy ott maradjon vele a laborban; egyikünk sem bánt volna rámutatni erre a tényre.
A kutatás szó használata alatt a zöld szemű fiú azt értette, hogy lejegyezte azokat a varázslatokat és bűbájokat, amiket a seprűkön használtak, hogy hibás működés nélkül lehessen velük repülni és azokat irányítani. Rengeteg varázslatot talált – néhányuk igen hasznos lesz majd a többi tanulmányi területén –, amelyek azonnali beszélgetést igényeltek Perselusszal a mérkőzés előtti napon. Egy-egy csésze forró csokoládéval a kezükben ültek Pers irodájában, ahogy az szokásukká vált, és Harry tétován megfogalmazta a gondolatait.
– Pers?
– Igen, Harry? – kérdezett vissza a tanár, megpróbálva leplezni a mosolyát; az összes alkalom, amikor Harry így kezdett hozzá a társalgáshoz, azt jelentette, hogy a fiúnak eszébe jutott valami, amit majd' meghal, hogy elmondjon neki.
– Mostanában kutattam egy keveset – kezdett hozzá a fiú.
– Ez önmagában nem túl meglepő, de folytasd. – Harry rámosolygott a férfira, és pontosan így is tett.
– Mivel egyre jobban közeledik a meccs, úgy gondoltam, kereshetnék néhány seprűvel kapcsolatos dolgot, ha már úgyis a könyvtárban vagyok, tudod, hogy elterelhessem a figyelmem a tényleges játékról – ismerte be a fiú, miközben Perselus figyelmesen hallgatta.
– Tovább – nógatta őt, és Harry, miután mély lélegzetet vett, folytatta.
– És az jutott eszembe, amit Nicholas mondott arról, hogy foglaljam el magam valamivel, ami rákényszerít, hogy kreatív legyek, és az segíthet abban a folyamatban, hogy alkimistává váljak – mondta Harry Perselusra nézve. – Gondolod, hogy talán, nem tudom, trükközhetnék egy kicsit az egyik régi seprűvel, amikor ismét hazamegyünk? – Perselus szemöldöke annyira felugrott, hogy szinte eltűnt a haja vonalában. – Mármint ameddig nem hagyom, hogy meggátoljon a tanulásomban – szúrta közbe sietősen a fiú, félreérte Perselus arckifejezését. – Ígérem, csak a szabadidőmben csinálnám, és…
– Harry, állj le! – kiáltott fel Perselus mosolyogva. – Természetesen megteheted. Még csak kérdezned sem kell.
– Tényleg? – kérdezte a gyerek fénylő szemmel.
– Igen, tényleg – biztosította őt a tanár. – Szereted a kviddicset, nem?
– Hát persze! – kiáltotta a fiú, mintha ez lenne a világ legkézenfekvőbb dolga.
– És szeretnél kicsit kutatni a témában – állította Perselust, mire Harry lelkesen bólintott. – Akkor azt akarom, hogy csináld, Harry. Miért gondoltad, hogy nem engedném?
– Hát, Voldemort miatt meg minden, hogy többet kellene gyakorolnom, és nem elpocsékolnom az időmet azzal, hogy…
– Hogy élj? – vágott közbe Perselus felvont szemöldökkel. – Harry, Merlin tudja – és szerintem ő tényleg tudja –, hogy milyen keményen tanulsz! – jegyezte meg a bájitalmester komolyan.
– Muszáj, Pers; nem arról van szó, hogy nem élvezem a tanulást. De ha nem folytatom, lehet, hogy nem élem túl. – Perselus szíve összefacsarodott a mellkasában.
– Harry, nézz rám egy pillanatra – szólt halkan, mire a fiú felemelte a tekintetét az idősebb varázsló arcára. – Igen, tanulnod kell, és igen, ez segít neked a túlélésben. De áruld el nekem, mi a jó a túlélésben, ha nem tudsz egy kicsit élni? – Harry szeme elkerekedett, miközben megpróbált előállni egy életképes válasszal.
– Hát, én… én…
– Olvass többet ezekről a varázslatokról, és amikor eljön a nyár, elkezded azokon a régi seprűkön, amik csak a port gyűjtik a pince egyik zugában – jelentette ki eltökélten a férfi. – Még segíthetek is, ha szeretnéd. – Jutalmul Harry egyik kétségkívüli medveölelésében részesült, amit Perselus igennek tekintett.
Harry gyomra másnap reggel látszólag teljesen lesüllyedt, és valahol a térde környékén foglalta el az új helyét. A szíve percenként egymilliót vert, és zúgott a füle. Talán így nem is kellene játszania; úgy érezte, ebben a pillanatban sokkal alkalmasabb jelölt lenne a gyengélkedőre, mintsem a kviddicspályára. Mégis magára parancsolt, hogy egyen valamit a reggelijéből – ami egyébként biztosan nagyon finom volt, abból ítélve, milyen mohón falta Ron –, és a csapattársaival egyetemben hamarabb hagyta el a Nagytermet, mint a többi tanuló. Még időben elcsípte Perselus tekintetét, mielőtt a férfi elhagyta a helyiséget, és a szinte észrevehetetlen bátorító bólintást, amit feléje küldött.
Gyorsan átöltözött a vörös-arany talárba, mivel minden csapat a házuk színeibe öltözve versenyzett, és közelebb lépett a csapat többi tagjához; Wood a szokásos beszédét adta elő, amibe az ikrek boldogan kotyogtak közbe, hiszen nyilvánvalóan túl sokszor hallották már. A közeledő léptek zaja megzavarta Harry ábrándozását, és az egész csapat felkészült, hogy kilépjen a pályára. Madam Hoochhoz köré gyűltek, aki a játékot vezette, és hallgatta a csapatoknak adott utasításait a tiszta, szép játékról, hisz a két ház rivalizálása a múltban nyilvánvalóan a kviddicspályára is kiterjedt. A nő főként a Mardekár csapatkapitányához, egy Marcus Flint nevű fiúhoz intézte a szavait, akinek a kinézetében volt valami trollszerű. Harry mély lélegzetet vett; ideje élni egy kicsit – döntötte el, és felmászott a seprűjére. Madam Hooch megadta a jelet, és a mérkőzés kezdetét vette.
A hányástól való félelme, valamint az összes aggodalma eltűnt, amint a levegőbe emelkedett, és a szél belekapott a hajába és a talárjába. Gyorsan körülnézve keresni kezdte a nehezen megfogható aranycikeszt, miközben fél szemmel a játékot figyelte. Ahogy kutatott, a tekintete egy táblára esett, amit a testvére és az osztálytársai készítettek neki; „Potter a király" állt rajta, és ez a fiút széles mosolyra késztette. Úgyszintén elcsípte a hosszú, vörös hajat, ami vitathatatlanul az édesanyjához tartozott, aki az emelvényen ült a játékosok családtagjaival, rögtön a tanárok mellett. Gyorsan visszafordult a játék felé, miközben a Griffendél gólt szerzett.
Körülnézett a pályán, de a cikesznek nyomát sem lelte; folytatta a keresgélést, és egy gyors fordulással kikerült egy gurkót, amit a másik csapat terelője küldött felé. Hirtelen pördülése bizonyára mindenkit meglepett, de ő csak a kollektív felhördülést és a tapsot hallotta, ahogy tovább folytatta a cikesz utáni nyomozást.
– Szép volt, Harry! – kiáltott felé Fred vagy George Weasley, némi haraggal visszaküldve a gurkót Flint felé. Harry kuncogott egy sort, aztán ismét a cikeszt keresve meresztgette a szemét. Az egyetlen fényes ragyogás, amit eddig látott, az egyik iker órájának csillogása volt, de aztán… Ott volt! Pontosan a mardekáros karikák alatt, és ténylegesen egy helyben lebegett. Harry úgy gondolta, nem is vette volna észre, ha nincs az a sok edzés otthon, a mezőn; Perselus kastélya egy szabályos méretű kviddicspályával volt felszerelve – az, amit a Roxfortban használtak, nagyjából csak a háromnegyede volt egy profi pályának –, és Harry gyakran ragaszkodott hozzá, na, nem mintha Perselus panaszkodott volna, hogy maradjanak kint szürkületig, miközben ő a cikeszt űzi. Itt, fényes napvilágnál felfedezni igazán könnyű volt. A szeme sarkából kiszúrta Alicia Spinnetet, az egyik griffendéles hajtót, aki a kvaffal a kezében elindult a gólkarikák felé; ez ígéretesnek látszott.
Anélkül, hogy túl sokat gondolkozott volna rajta, ugyanabba az irányba fordította a seprűjét, mint Alicia, és, mivel nála magasabban volt, lefelé indult, hogy megelőzze őt, mániákusan felgyorsítva, amivel elérte, hogy az összes játékos szétrebbenjen a pályán. Az út immáron tiszta volt Alicia előtt, aki eldobta a kvaffot, újabb tíz pontot szerezve a Griffendélnek. Harry ugyanakkor nem maradt ott, hogy figyelje, mivel még jobban alábukott és a cikesz felé indult, ami megmozdult, és Harrynek egy hátraszaltóval felérő mozdulattal kellett felrántania a seprűjét. A zöld szemű fiú zavartalanul felemelkedett onnan, ahonnan repült, a zöld fű közeléből, majd ismét magasba hágott, jobb öklét a levegőben tartva, mivel az aranycikesz megpróbált meglógni az ujjai közül. Felhangzott a játék végét jelző füttyszó, a csapat tagjai mellé repültek, a tömeg pedig ujjongott. A mardekáros csapatkapitány gyilkos pillantásokkal méregette őt, de a Mardekár-ház vezetőjének szeme büszkén csillogott.
– Nyertünk! – kiáltott fel Oliver Wood újra és újra, amikor Lee bemondta az eredményt – 170:0 –, jó hangosan ahhoz, hogy az éljenző tömeg fölött is hallhassák. Később, a Griffendél öltözőjében Harrynek gratuláltak a szülei, a mosolygó Remus és a döbbent Sirius.
– A fészkes fenébe, Harry! – kiáltott a kutya animágus, és meglepettség színezte minden egyes szavát. – Nem tudtam, hogy te ilyen jól tudsz játszani!
– És az a hátraszaltó a végén? – szólalt meg büszkén James. – Egy vérbeli zseni, én mondom!
– Nos, mindig mondtam, hogy sokkal jobban hasonlít rám… – kezdte Lily, amitől mindenki – Jamest kivéve – hahotázásban tört ki.
– Hol van Adrian? – kérdezte Harry aggódva, némi jelentéktelen fecsegés után.
– Hagriddal beszélgetett, és vele volt Ron, meg egy barna hajú lányka – közölte Sirius a szemöldökét vonogatva. – Adrian talált magának egy barátnőt?
– Úgy hiszem, Hermione csak egy barát – válaszolt Harry, megmentve a testvérét Sirius könyörtelen ugratásától. A Weasley ikrek közeledtek hozzájuk, és mosolyogva, két teljesen egyforma mosollyal az arcukon üdvözöltek mindenkit.
– Á, hát itt vagy, Harry! Nagyszerű meccs volt, haver! – mondta az egyikük, valószínűleg George.
– Csak azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk…
–… hogy Oliver agyba-főbe dicsér téged mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni…
–… szóval, ha erre jön, jobb, ha futsz…
–… mielőtt sírig tartó szerelmet vall neked! – És ezzel a két fiú távozott, magára hagyva egy elképedt Harryt, és a nevetéstől rázkódó családját.
– Nos, ez érdekes volt – jegyezte meg a fiú, miközben észrevette, hogy McGalagony professzor közeledik feléjük. – Jó reggelt, tanárnő – köszöntötte őt, mire a nő halvány mosollyal tüntette ki a fiút.
– Mr. Potter – üdvözölte őt. – Örömmel látom, hogy a döntésem, hogy beengedem a csapatba, kifizetődött. – Aztán a családjához fordult. – Örülök, hogy mindnyájatokat látlak.
– Téged is jó látni, Minnie! – kiáltott fel Sirius, miközben Harry megpróbálta elfojtani a nevetését. Minerva metsző pillantást vetett Siriusra.
– Sirius. – Ezzel visszafordult Harry felé. – Csak azt remélem, hogy az a sok gyakorlás nem akadályozta meg abban, hogy befejezze az átváltoztatás házi feladatát, igaz? – kérdezte a professzor, megmosolyogtatva Harry, és ezzel meglepve a családját. Senki nem szokott mosolyogni Minerva pillantásainak súlya alatt; Harry sem szokott – általában inkább úgy érezte, hogy tisztelegnie kellene a nőnek, vagy ilyesmi – de a mérkőzés megnyerése miatti jókedv még mindig ott volt benne, és emellett:
– Már tegnap este befejeztem, tanárnő, tudtam, hogy ma nem lenne rá időm. – Minerva ismét elmosolyodott a válaszán, és bólintott.
– Csak, hogy tudjátok, az ifjú Harry az első az évfolyamában – tájékoztatta őket a nő, amivel elérte, hogy a fiú pipacspirossá váljon, az édesanyja pedig megölelje őt.
– Nem is mondtad nekünk, Harry! – panaszkodott a nő, beleborzolva ifjabb fia hajába.
– Sokat tanulok – hessegette el vállat vonva a gyerek.
– Első az évfolyamában? – kérdezte Sirius színlelt elborzadással, mire James bólintott.
– Ha nem vigyázunk, se perc alatt tökéletes leszel! – Tettetett reszketése valódivá vált, amikor Lily villogó szemmel a férje felé fordult. – Csak vicceltem, Lils!
– Gratulálok, Harry – mondta Lupin nem is izgatva magát legjobb barátai bohóckodásai miatt. – És ne is figyelj arra, amit az apád mond; nagyon is büszke rád. – Mivel az apját mindig szidta az anyja, Harry egy pillanatra Perselusra gondolt, remélve, hogy a férfi valóban büszke rá.
– Remek játék volt, tesó! – hangzott fel Adrian hangja az ajtóból, és hamarosan, egy gyors bemutatkozással később, a kis csoport visszatért a kastélyba. Harry úgy gondolta, látott némi összeesküvő pillantást a testvére, Ron és Hermione között, de most lehetetlen volt erőltetni a témát, és amúgy is el kellett köszönnie a családjától; mire visszafordult, a testvére és a barátai már Merlin tudja, hova tűntek.
