21. fejezet

Karácsonyi kívánságok

Harry úgy gondolta, látott némi összeesküvő pillantást a testvére, Ron és Hermione között, de most lehetetlen volt erőltetni a témát, és amúgy is el kellett köszönnie a családjától; mire visszafordult, a testvére és a barátai már Merlin tudja, hova tűntek.

Egész hónapban folytatódtak a cinkos pillantások és a fojtott hangú sustorgások, a karácsony közeledtével pedig Harry idegei egyre jobban megviselődtek. De legalább az animágus átalakulásom majdnem teljes – gondolta büszkén. Az egész testét farkassá tudta változtatni a feje kivételével, de a folyamat majdnem teljes volt. Épp a könyvtárba indult, hogy tanuljon még egy kicsit a pecsétekről – miközben elvileg bűbájtant tanult –, amikor észrevette a testvére és annak két barátja igen felismerhető alakját; a trió az utóbbi másfél hónapban teljesen szétválaszthatatlanná vált. És ők is könyvtár felé tartottak.

Oké, azt el tudom fogadni, hogy Hermione megkurtítja a szabadidejét, hogy tanuljon, na de Adrian és Ron? Ilyen közel ebédidőhöz? Kizárt! Emellett nem ez volt az első eset, hogy valami ilyesmi történt. A zöld szemű fiú gyakran kapta rajta Adriant és két barátját, ahogy a könyveket bújják a könyvtárban, de mivel általában ő volt ott elsőként, nem volt módja megközelítenie őket anélkül, hogy meglátnák. Ma azonban kivételesen lehetősége adódott rá.

Félretette a további tűnődést, és megvárta, amíg a hármas belép a könyvtárba, majd miután elszámolt százig, követte őket befelé. Gyors pillantást vetett feléjük, csak hogy feljegyezze magában, milyen témakörben keresgélnek. Életrajzok és Modern történelem? Miért? Gyorsan kiválasztotta a mögöttük levő sort. Befúrta magát két könyvszekrény közötti rés közé, és minden tőle telhetőt megtett, hogy kihallgassa a sutyorgásukat. Erőfeszítései hamarosan kifizetődtek, amikor meghallotta Ron bosszús, elfojtott hangját a szekrény másik oldaláról.

– Biztos vagy benne, hogy a megfelelő könyvekben keresgélünk? – kérdezte a vörös hajú fiú szinte nyafogós hangon.

– Ron, ezek a könyvek mind a századunk legnagyobb varázslóiról és boszorkányairól íródtak! Ha Nicholas Flamel neve bárhol is említve van, akkor itt kell lennie! – válaszolt Hermione háborogva, és Harry agykerekei megkésve ugyan, de forogni kezdtek. Nicholas… Könyvek… Adrian… Mi?

– Igen, de a fenébe, már másfél hónapja keressük! – panaszkodott Ron.

– Nézd, Ron… – kezdte Adrian, és szavait halk puffanó hang kísérte, jelezve, hogy eközben feldöntött néhány könyvet. – Ha nem jövünk rá, ki ez az Flamel, akkor fogalmunk se lesz róla, mit őriz Bolyhoska. Tudják, hogy Bolyhoskának hívják a kutyát? De honnan? Harry megpróbált visszaemlékezni, mikor is kezdtek el olyan furcsán viselkedni. Amint azt Ron oly' nagylelkűen említette, másfél hónapja… Igazából közvetlenül az első kviddicsmeccs után. De mi okozhatta ekkora változás bekövetkeztét?

„Hagriddal beszélgetett, és vele volt Ron, meg egy barna hajú lányka". Meglepő módon a keresztapja hangja csendült fel Harry elméjében. Ez az; Adrian aznap azért késett, mert Ron, Hermione és ő Hagriddal beszéltek. Hagriddal, aki odaadta a cerberust az igazgatónak, ami most a követ védi. Hagriddal, aki kétség kívül tudta, miért pont egy háromfejű kutyára van szükség, hogy bármit is megvédjenek az iskolában; Dumbledore elmondhatta neki. Hagridnak, aki akkor sem tudna hazudni, ha az életét kellene mentenie; néhány kérdés, egy apró nyelvbotlás, és a testvére máris könnyedén tudomást szerezhet Nicholasról.

– De miért nem kérdezhetünk meg már valakit? – nyafogott Ron; voltaképpen ez egy jó kérdés volt.

– Azért, Ron, mert az a legkönnyebb módja annak, hogy Piton rájöjjön! – suttogta vissza Adrian, és Harry zavartan vonta fel a szemöldökét; mi köze ennek az egészhez Pershez?

– Nem hiszem el, hogy Dumbledore nem csinált még semmit azzal a szemét alakkal! – kiáltott fel Ron. Na, álljuk csak meg egy percre!

– És a támadás estéjén ott volt a harmadik emeleti folyosón! – értett egyet Hermione.

– És gondoljatok csak bele, hogy a tesóm mennyi időt töltött vele, míg felnőtt! – tette hozzá Adrian dühösen. – Apu mindig is azt mondta róla, hogy egy visszataszító alak!

– Lefogadom, hogy ezért olyan vézna és sápadt Harry! Piton biztosan egész álló nap dolgoztatja! Így igaz– tűnődött a szóban forgó varázsló; egy kastélyban kell élnem, és bejárnom a világot. Szegény én! Harry nem akart hinni a fülének; ezek azt hiszik, hogy Perselus áll az egész mögött?

– Jaj, hagyjátok már abba mindketten! – súgta Hermione. – Folytatnunk kell a keresést! Nekem meg mennem kell – gondolta magában Harry azzal a szándékkal, hogy azonnal Perselus Piton keresésére indul. A bájitalmester biztosan dühös lesz – vélte Harry –, és minden joga meg is lesz rá.

– Nos, akkor tegyük ezt egyenesbe; azt hiszik, hogy én állok a dolgok mögött? – kérdezte Perselus majd' megszakadva a nevetéstől. A zöld szemű csak meglepődve nézett rá.

– Azt hiszem, nem hallottál. Azt gondolják, hogy…

– Ó, remekül hallottalak! – biztosította őt Perselus a könnyeit törölgetve. – De legyünk őszinték, Harry; szerinted kire kellene gyanakodnia a testvérednek? Flitwickre?

– Csak azt reméltem, hogy ő… nem tudom! – mondta Harry, és mélyebben besüllyedt a duruzsoló kandalló melletti fotelba, Perselus irodájában. – Azt reméltem, hogy Adrian túl tud nézni az összes szemétségen, amit Ágas és Sirius mondtak rólad. Azt hiszem, tévedtem… – motyogta az utolsó részét.

– Tényleg minden rendben; ezt a káprázatos színészi képességem elismerésének tekintem – jelentette ki Perselus komolyan, megnevettetve vele Harryt, és épp ez volt az egész lényege.

– Legalább fogalmuk sincs róla, hogy hol keresgéljenek Nicholas után. Úgy értem, én nyolcéves voltam, amikor először hallottam a nevét, és már akkor is tudtam, hogy valami fontosra kell emlékeznem vele kapcsolatban; az ember azt hinné, hogy Adriannak, azzal a rengeteg képzésével, már olvasnia kellett róla valahol – panaszkodott a fiú.

– Hát, még mindig ott vannak azok a csokibékás gyűjtőkártyák… – mondta Perselus vontatottan, kuncogásra késztetve Harryt.

– Nem tudtam, hogy Nicholasnak is van kártyája. Ő nagyon igyekszik a háttérben meghúzódni.

– Nem szerepel egy kártyán se; viszont Dumbledore-én meg van említve a neve.

– Te csak tudod – jegyezte meg Harry fanyarul. – Néha úgy hiszem, te sokkal édesebb szájú vagy, mint Remus, és az már mond valamit.

– Valóban – értett egyet vigyorogva Perselus. – Mindenesetre, amíg a rossz könyvekben keresgélnek, mi tiszták maradunk. És jó látni, hogy eléggé félnek tőlem ahhoz, hogy ne merjenek kérdezősködni; megeshet, hogy végül pont a rossz személytől érdeklődnének – zárta le a vitát Perselus.

– Mint például Mógustól?

– Pontosan, például Mógustól – értett egyet Perselus komoran. – És most áruld el nekem, még mindig azt tervezed, hogy a Roxfortban maradsz az ünnepekre?

– Aha. Adrian könyörgött, hogy hadd maradhasson, mivel Ron is marad, mert a családja Romániába készül, hogy meglátogassák Charlie-t, meg minden, én meg úgy gondoltam, hogy az a legjobb, ha én is maradok – válaszolt Harry. – Emellett Ágas úgy döntött, hogy elviszi anyut külföldre; valami második nászútról beszélt. – Harry rögtön azt kívánta, bárcsak lenyelte volna a nyelvét; hogy engedhette, hogy valami ilyesmi kicsússzon a száján? Perselusnak azonban aznap folyton sikerült meglepnie őt.

– Jó – jelentette ki a férfi. – Lily megérdemli, hogy olykor-olykor elkényeztessék. – És teljesen komolyan is gondolta azt, amit mondott. Még magát is meglepte vele egy kicsit, de végül sikerült úgy Lilyre és Jamesre gondolnia együtt, hogy még egy aprócska, fájó szúrást sem érzett a gyomrában. Csak azt akarta látni, hogy a nő, akivel törődött, boldog, és ha James Potter az, aki ezt meg tudja adni neki, akkor minden rendben van. Rá kellett jönnie, hogy még mindig szerette Lilyt. Ő volt az első és a legjobb barátja, emellett pedig egy nagyszerű asszony. Csak már nem volt szerelmes belé. A rádöbbenés mosolyt csalt az arcára.

– Jól vagy, apu? – kérdezte Harry, mire Perselus mosolya tovább szélesedett.

– Voltaképpen nagyszerűen, köszönöm, Harry. – Köszönök mindent, kölyök – gondolta magában, miközben végigmérte a meglepett varázslópalántát. – Csak azért kérdeztem, mert szerintem ez egy remek lehetőség lenne befejezni az animágus átváltozásunkat.

– Tényleg? – kérdezte Harry, és annyira mosolygott, hogy szinte szétrepedt az arca.

– Tényleg.

– Te is jól tudod, hogy te már nagyjából egy hónapja be tudtad volna fejezni az átváltozást – jegyezte meg Harry elfogódottan. – Nem kellett volna megvárnod…

– Harry, meg akartalak várni; ezt együtt kezdtük el – jelentette ki az ő „nem viccelek" hangján, mire a fiú ismét elmosolyodott.

A szünidő hamarosan a kezdetét vette, és a karácsonyi szünet első napján Harry látta, amint Hermione Granger elhagyja a kastélyt, ám előtte még súg valamit Adriannak és Ronnak, de túl távol volt tőlük ahhoz, hogy hallja. Nem mintha meg kellett volna erőltetnie a képzelőerejét, hogy kitalálja, miről volt szó. Felsóhajtott; annyira szerette volna, ha a testvére őt is belevonja abba, amit terveztek! De hát –jött rá –, az egy kicsit nagy követelés lenne, figyelembe véve, hogy ő mennyi mindent titkol a testvére elől! Ám ettől még talált okot arra, hogy boldog legyen; aznap este sikeresen befejezte az átváltozását; csak annyit kell tennie, hogy megvárja, amíg mindenki elalszik, aztán elcsenni a köpenyt. Elmosolyodott a gondolatra.

Az éjfél még mindig mosolyogva talált rá; ekkor osont ki a klubhelyiségből a felettébb meglepődött Kövér Dáma orra előtt. Perselus már az első kopogásra kinyitotta az ajtót, aztán megszabadultak a fedőbűbájaiktól, majd akcióba lendültek. Végiggyakorolták a különböző testrészek átváltoztatását, mielőtt Perselus késznek ítélte magukat a teljes átváltozásra.

– Csak végig tartsd az eszedben, hogy mivé akarsz átalakulni; képzeld magad elé a farkast – emlékeztette őt a bájitalmester, mire Harry bólintott. A fiú becsukta a szemét, és koncentrálni kezdett. Szem előtt tartotta a fekete farkast, akivé átváltozni próbált, és megparancsolta a testének, kezdje meg az átalakulást. Elsőként a bizsergő érzést tapasztalta meg, ami végigfutott a testén; aztán jött az a furcsa benyomás, hogy a testét addig húzták és vonták, amíg fel nem vette a parancsba adott alak formáját. Amikor úgy érezte, hogy nem jön több változás, kinyitotta a szemét. A világ másmilyennek látszott körülötte; a színek eltűntek, és… tényleg meghallotta jó négylábnyi tömör kőfalon keresztül, hogy valaki egy emelettel fölötte járkál a padlón? Nyilvánvalóan igen. Ó, és a helyiségben, vele szemközt volt még egy farkas is, aki várakozóan figyelte őt. Majdnem ugrott egyet, amikor rájött, hogy az Perselus. Megeresztett egy vakkantást, ami a farkasoknál látszólag egyenértékű volt a kuncogással.

Harry megközelítette Perselust, és a mancsát használta arra, hogy kicsit hátrébb lökje őt; a bájitalmester – immáron farkassá változva – megveregette a tarkóját, és valamiféle önelégült, farkasi vigyor keretében felhúzta fogínyét. A farkas Perselus nagyobb nálam – jegyezte meg magában Harry –, de valószínűleg azért, mert én fiatalabb vagyok. Izgatott kacagással – egy ordítással – Harry a magasba ugrott, és négy lábra érkezett, majd egy ideig körbe-körbe rohangált a helyiségben, alig észrevéve, hogy Perselus szórakozottan ingatja a fejét. A bájitalmester visszaváltozott, indítványozva Harrynek, hogy ő is tegyen így; ez igényelt némi összpontosítást, de a fiú hamarosan a normális testében találta magát, és széles mosollyal nézett a bájitalmesterre.

– Ez csúcsszuper volt! – döntötte el, és Perselus felkacagott a fiú viselkedésén.

– Egyet kell értenem – jelentette ki. – És most lássuk, sikerül-e az átváltozási folyamatunkat gyorsabbá tenni; ennek olyannak kell lennie, mintha a másik énünk lenne. – És pontosan így is cselekedtek; nagyjából egy órán keresztül gyakoroltak, mielőtt bármelyikük is elégedett volt a haladással, és aludni indultak. Harry gyakorlatilag fel-alá ugrándozott örömében; animágus lett! Egy tökéletesen kivitelezett és igazi animágus! És ennek bizonyítására – ahogy azt sejtette is – ott volt a jel az embléma peremén. Érezte a szokásos melegséget, ami csak azt jelenthette, hogy valami változás történt a jelében; valóban megjelent az a két rúna, amit még ő is le tudott fordítani magának, közvetlenül az alatt a vonás alatt, ami párszaszájúként jelölte őt, és ami egyike volt azoknak a vízszintes vonásoknak, amelyek belülről alkották az emblémáját: animágus.

Amikor elhagyta Perselus irodáját, úgy mosolygott, mint egy mániákus, és a hóna alatt egy könyvet szorongatott, amit a férfi otthonról hozott; Perselus néhány nappal korábban bukkant rá, és úgy vélte, a fiú biztosan szeretne egy pillantást vetni rá. A címe: Eormenláf Déordrýa, vagy ami angol nyelven, Az animágia hagyatéka. Rúnanyelven íródott, és a bájitalmester azt akarta, hogy Harry próbálja meg lefordítani. A fiú a legtöbb éjjel pont ezt csinálta.

Így nem is meglepő, hogy két nappal később durva ébresztőben részesült – véleménye szerint túlságosan is korán –, amikor karácsony reggelén az örökké türelmetlen Adrian felrázta őt, hogy bontsák ki az ajándékaikat. Harry nevetett is volna a testvére viselkedésén, ha az ágya melletti óra nem azt mutatja, hogy csupán öt órát aludt; még mindig azon a könyvön dolgozott, és miközben haladt, a margóra jegyzetelt; nagyon érdekes olvasmánynak bizonyult, különösen azok a részek, amelyek azt taglalták, hogy milyen hatással jár az átváltozás a varázsló emberi alakjára, valamint hogy mennyire befolyásolja az átváltozás kimenetele az illető személyiségét. Nyilvánvalóan voltak olyan jellegzetességek, amelyek átcsúsztak egyik alakból a másikba, de Harry még mindig tanulmányozta azt a szakaszt. Visszatérve a jelenbe, egy nagy rakás ajándékkal nézett szembe az ágya végénél, valamint egy izgága ikertestvérrel, aki jóformán az ágyán ugrálva ébresztette őt.

– Gyerünk, Harry! – kiáltott Adrian izgatottan. – Megkaptuk az ajándékokat!

– És neked is Boldog Karácsonyt, Adrian. – Harry kuncogni kezdett, amikor a testvére a vállát vonogatva viszonozta a jókívánságot.

– Boldog karácsonyt, Harry! – mondta Ron ásítások közepette, elég nyilvánvalóan jelezve, hogy ugyanolyan ébresztőben részesült, mint a zöld szemű varázsló.

– Igen, igen! Mindenkinek Boldog Karácsonyt! Most már kinyithatjuk végre az ajándékainkat? – kiáltott fel bőszen Adrian, miközben szemrevételezte a csomagokat az ágyán. Harry és Ron ránevettek, de most, hogy már némiképp ők is felébredtek, eleget tettek a kérésnek. Harry tudta, hogy később meg kell látogatnia Perselus irodáját, hogy megszerezze az ajándékát a bájitalmestertől és Flameléktől, de a most előtte heverő ajándékok ugyanolyan ígéretesnek látszottak.

Nekiállt kicsomagolni, és az ajándékok között talált egy saját készítésű furulyát Hagridtól, egy vadonatúj, és szintén házi készítésű, smaragdzöld pulóvert Mrs. Weasleytől – Harry nagyon szerette azokat, és a meleg érzést, ami minden kötésszemben megbújt. Ezen kívül kapott egy bűbájokkal teli könyvet a legjobban kiaknázható csínyekről Siriustól, és egy éves előfizetést a Heti Átváltoztatások magazinra Remus jóvoltából, amihez egy kísérőcédula is mellékelve volt, mely szerint lehet, hogy nem mindent ért majd, amit olvas, de a javára fog válni, még ha csak a fele is igaz annak, amit Minerva állított a benne rejlő lehetőségekről. És ez, Minerva McGalagonytól, állította a vérfarkas, nagyon nagy szó. Remusnak fogalma sem lehetett róla, hogy a fiú már évek óta szeretett volna előfizetni a magazinra, de nem tudta, hogyan intézze el a szülei tudta nélkül; magában megjegyezte, hogy ezt ne felejtse személyesen megköszönni Remusnak.

A szüleitől egy vadonatúj kviddics felszerelést kapott, beleértve egy seprűápoló készletet az új seprűjéhez, amit Harry mosolyogva fogadott. A szülők épp Párizsban voltak, ahogy arról a levél tájékoztatta őt, és nyilvánvalóan élvezték. Harapott egyet abból a finom csokis karamellából, amit Mrs. Weasley a pulóver mellé csomagolt, mielőtt Fred és George berohantak, hogy elrabolják őket egy családi kiruccanásra, ahogy ők nevezték. Harry azon kapta magát, hogy egész nap mosolyog – ehhez határozottan volt valami köze ahhoz a virágmintás kalaphoz, amit Dumbledore a varázslósipkája helyett viselt; Harry látta az apró jeleket, hogy Perselus is minden tőle telhetőt elkövet azért, hogy visszafojtsa a nevetését.

Egy órával takarodó előtt fürge léptekkel igyekezett Perselus irodája felé, megemlítve a testvérének, hogy – meglehetősen kényelmes megoldásként – a pincében felejtette a bájitaltankönyvét, de nem sikerült még visszaszerezni. Ron nem tudta megérteni, mi a fenéért akarja Harry önszántából felkeresni a pincét pont karácsony napján, mire a zöld szemű varázsló gyorsan emlékeztette őt arra a háromláb hosszú esszére, amit a bájitalkészítés nyolc alapvető hozzávalójáról kell írniuk. Ron csupán elsápadt és barátságtalanul bólintott, amikor Harry elhagyta a klubhelyiséget. Bekopogott Perselus irodájának ajtaján, gyorsan belépett, majd bezárta maga mögött az ajtót, és megszabadult az összes fedőbűbájtól, ami rajta volt.

– Boldog Karácsonyt, apu! – kiáltotta, miközben futva indult, hogy megölelje a bájitaltan tanárt, aki viszonozta a gesztust.

– Neked is Boldog Karácsonyt, Harry! – kívánta neki vissza a tiszteletbeli apja. – Nos, hogy telt az első karácsonyod az otthontól távol?

– Furcsán – jelentette ki azonnal Harry. – De bármelyik nap, amikor Dumbledore úgy dönt, hogy virágos kalapot hord, furcsa lenne. – Perselusból kitört az a nevetés, amihez egész nap nem jutott hozzá.

– Az az ember időnként túl sok szegény idegeimnek; próbálj meg közömbös arcot vágni, miközben egy ilyen látvány mellett ülsz! – értett egyet a bájitalmester, aztán előhúzta a pálcáját, és az asztala mögül magához húzott két csomagot. – Felteszem, az ajándékaidat akarod – jegyezte meg egy vigyor keretében.

– Igen, nagyon szeretném őket – bólogatott semleges hangot öltve Harry, mielőtt rávigyorgott a kezében tartott csomagokra. Valamiféle könyveknek látszottak, és az első kisebb volt; kiderült, az Nicholas és Perenelle ajándéka. Valóban egy könyv volt benne, az alkimista személyes gyűjteményéből, legalábbis a kísérőlevél alapján. A címe Rubedo* volt, és Harry néhány percen keresztül csak tátogva állt, mielőtt Perselus megtörte a csendet.

– Felteszem, nem számítottál ilyen ajándékra? – kérdezte szórakozottan a bájitalmester.

– Számítani? Ez a… az a… – motyogott Harry érthetetlenül.

– És most teljes mondatban, ha kérhetlek – szólalt meg Perselus kuncogva, miközben Harry összeszedte magát.

– Ez a könyv az utolsó lépés a Bölcsek Kövének megalkotásához – mondta végül Harry halkan. – Az alkímia minden titkának titka, a Magnum Opus utolsó kötete. – Perselus most már ugyanolyan áhítattal meredt a könyvre, mint Harry. – Fel tudod fogni, hogy mi ez? Ezt magának Nicholasnak kellett írnia! – kiáltott fel Harry, miközben vigyázva forgatta az egyértelműen kézzel írott könyv lapjait. Hát íme: a végső lépcső ahhoz, hogy teljesen kiképzett alkimista palánta váljon belőle.

– Azt próbálod ezzel mondani, hogy Nicholas elküldte neked a Bölcsek Köve előállításának leírását? – kérdezte Perselus hitetlenkedő hangon.

– Nem, nem a leírást – magyarázta Harry óvatosan fogva a könyvet, mintha attól tartana, hogy el fog tűnni. – Ez a szöveg azt írja le, hogyan néz ki a folyamat, és a végeredmény, ha úgy akarod; minden alkimistának magának kell megtalálni a módját, hogy elérje, de… Ez olyan, mintha Nicholas úgy ítélné, hogy méltónak tart arra, hogy megpróbáljam elérni azt a szintet. Ez… Ez… hatalmas dolog, Pers – fejtette ki komolyan a fiú, és Perselus a vállára tette a kezét, megértve, mit jelent neki ez a pillanat.

– Nagyszerűen csináltad, kölyök – jelentette ki egyszerűen, mire Harry elmosolyodott, mielőtt elfehéredett, és rátört a pánik.

– De… Ez túl korai! – kiáltott fel váratlanul. – Hogyan állhatnék máris készen?

– Harry, lélegezz! – utasította őt a bájitaltan tanár. – Te magad mondtad; ez nem valami használati utasítás; még évekig tarthat, amíg eléred azt a szintet. – Úgy tűnt, a fiút megnyugtatta Perselus logikája.

– Bocs – kért pirulva elnézést. – Ez csak… Nicholas ajándéka némiképp meglepett.

– Észrevettem – vigyorgott rá a tanár. Harry elővigyázatosan letette a könyvet Perselus asztalára, mielőtt nekiállt kibontani a bájitalmester ajándékát. Az első, amit észrevett, egy ezüstgyűrű volt, belevésett rúnákkal, és Perselus elmagyarázta neki, hogy egy nagyon erős „ne kövess" bűbájjal van ellátva. – Addig, amíg rajtad van – mondta neki a férfi –, egyetlen mágikus nyomkövető eszköz sem fog tudni kimutatni téged; még a Minisztérium sem tud követni, feltéve, hogy csupán néhány alacsonyabb szintű varázslatot végzel muglik lakta területen. Úgy találtam, hogy ez könnyebb, mint minden héten megújítani azt a varázslatot. – Harry elmosolyodott, és a jobb keze hüvelykujjára húzta a gyűrűt, majd egy kendőző bűbájjal elfedte azt. Ezután az ajándék nagyobbik feléhez lépett. Egy másik könyv volt, amelynek a címe…

– Ez lehetetlen! – kiáltott fel, majd rohant megölelni Perselust, olyan szorosan, ahogy csak tudta, miközben erősen fogta a kezében a Seprűbűvölés művészete címet viselő könyvet. – Hol találtad ezt a könyvet?

– Talán igaz, talán nem, hogy megvettem az Obscurus Könyvkiadó tulajdonjogának egy százalékát, és meglehet, hogy kinyomtatták a seprűkészítők eredeti tankönyvét – válaszolt Perselus, és higgadtan nézett a hápogó gyermekre.

– Tényleg? – Az idősebb varázsló önelégült mosollyal bólintott. – Csúcs!

– Az – értett egyet Perselus, mielőtt nevetésben tört ki. – De komolyra fordítva a szót: ez a sorozat első könyve. Amint befejezed, odaadom a többit is, hogy elolvashasd.

– Köszönöm, apu! – válaszolt Harry ragyogó arccal.

– Ne is említsd; ha valóban érdekel, hogy tanulj valami újat, utálnám magam, ha nem segítenék neked benne – biztosította őt a bájitalmester. Harry elmosolyodott, aztán elővette a kicsi, sötétkék színű papírba szépen becsomagolt ajándékát, amit arany szalaggal kötött át. – Az mi? – kérdezte Perselus összezavarodva.

– Egy trágyagránát, csak szépen van feldíszítve – közölte fanyarul Harry. – A karácsonyi ajándékod! – Perselusnak elkerekedett a szeme; Harry mindig megajándékozta őt karácsonykor – valójában ő volt az egyetlen, aki ajándékot adott neki –, de idén arra számított, hogy mivel itt az iskola meg minden… Nem mintha Harry nagyobb ajándékot tudna adni neki annál, hogy apunak szólítja őt, de akkor sem tudott tenni az ellen a melegség ellen, ami szétáradt a mellkasában.

– Köszönöm, Harry – mondta a férfi, elvéve a csomagot a fiú kinyújtott kezéből.

– Előbb nyisd ki… – motyogta Harry. – Ne számítsd valami nagy dologra; mármint hogy ezt magam csináltam, mivel nem volt időm venni semmit… Ha nem tetszik… – Perselus időközben óvatosan kicsomagolta az ajándékát és kibontotta az apró dobozt. Egy ugyanolyan aprócska, lepecsételt fiolát talált benne, ami valamiféle fekete fémdróttal volt átfonva, és egy sötétkékes, színjátszó, kristályos anyagot, meg egy pici heliodort** tartalmazott, amin egy vésett sigilllium volt. Az üvegcse valamilyen átlátszó olajjal volt feltöltve, és halvány, kék fény és erős mágiahullám áradt belőle.

– Ez… – Perselusnak elcsuklott a hangja.

– Egy alkimista varázslat – válaszolt Harry elpirulva. – Ez itt egy varázslatot erősítő típus, és az a feladata, hogy segítsen neked a bűvölésben – magyarázta Harry. – A pecsét lehetővé teszi, hogy az a fel nem használt mágia, ami egy varázsige kiszórása után megmarad, elraktározódjon a fiola belsejében; bármikor használhatod, csupán meg kell fognod az amulettet, amikor kiszórsz egy másik varázslatot… – foglalta össze a fiú mélyen elpirulva. Perselus csak bámult.

– És ezt te magad csináltad? – kérdezte a férfi, áhítatos arccal meredve az amulettre, majd leült a székére.

– Nos, megkértem Nicholast, hogy küldje el bagollyal a hozzávalókat, de én készítettem a pecsétet, és raktam össze a bűbájt, szórtam ki az elmúlt hónapban a szükséges varázslatokat, szóval igen. Tudom, hogy nem sok, de…

– Harry. – Perselus félbeszakította őt, és egyenesen a fiú szemébe nézett. – Ez – mutatott az amulettre – egy nagyon ritka és nagyon értékes mágikus tárgy. És az, hogy egymagad készítetted…

– De hát ez csak egy alap sigillium bűvölés – állította Harry. – Bármelyik alkimista meg tudja…

– És hány alkimista létezik? Úgy értem, akik mai napig aktívan tevékenykednek – érdeklődött Perselus komolyan. – És azok közül szerinted hányan vennének részt egy ilyen varázslat megalkotásában önként? – Harry összezavarodva nézett rá; erre még sosem gondolt. Tényleg, hány alkimista lehet? – Nagyon kevesen, erről biztosíthatlak – mondta Perselus, mintha olvasna a gondolatai között. – És egyikük sincs Nicholas szintjén. Bízz bennem, amikor azt mondom, hogy ez az amulett… ez rendkívüli, Harry. – A fiú még jobban elvörösödött.

– Köszönöm – motyogta alig hallhatóan, miközben Perselus magához húzta, hogy megölelje őt.

– Említettem már az utóbbi időben, hogy zseni vagy? – Erre mindketten felnevettek. Harrynek hamarosan távoznia kellett, mivel már majdnem takarodó volt. Mindkét könyvet a táskájába tette, elköszönt Perselustól, magára hagyva a férfit, hogy az tovább csodálhassa az amulettet, mielőtt indulnia kell járőrözni. Harry visszatért a Griffendél-toronyba. Amint belépett a klubhelyiségbe, azonnal a hálókörlet és az ágya felé vette az irányt, mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak tudta, anélkül, hogy még ne futott volna. Behúzta maga körül a függönyöket és elővette Nicholas ajándékát a táskájából; nem tudta, mennyi ideig olvasta – biztosan órák teltek el –, de a figyelmét váratlanul egy láda felnyíló és becsukódó nesze keltette fel a máskülönben csendes helyiségben. A zöld szemű fiú kikukucskált a függönye mögül, és alig sikerült elcsípnie a testvére alakját, mielőtt az eltűnt volna a láthatatlanná tévő köpeny alatt.

Olyan szép nap volt ez eddig… Harry visszafojtotta a sóhaját, és felállt, hogy kövesse a testvérét; gyorsan kiszórt rá egy nyomkövető bűbájt, mielőtt kilépett a klubhelyiségbe vezető ajtón. Most nagyon óvatosnak kell lennem, és remélni, hogy Adrian nem dönt úgy, hogy átmegy azon a területen, ahol Perselus fog járőrözni az éjszaka. Ami mi is? A könyvtár és környéke? Koboldok aranyára! Adrian tényleg oda… Kizárt! De Harrynek rá kellett jönnie, hogy Adrian valóban a könyvtár felé indult. Az ifjabbik Potter az árnyékos beugrókba meghúzódva követte az ikertestvére nyomát a folyosókon, majd odakint várt, amikor Adrian belépett a könyvtárba; oda semmi értelme nem lett volna követni. Nem volt köpenye, emellett nagyon jó elképzelése volt arra vonatkozóan, hova is igyekszik a testvére. Ha igaza van, csak néhány percet kell várnia, mielőtt…

A várt, velőt rázó sikítás felharsant, és apró szilánkokra zúzta az éjszaka csendjét. Talán Adriannak egyszer meg kellene fogadnia Hermione tanácsát és elolvasni a Roxfort történetét. Ha olvasta volna, tudná, hogy a zárolt szekció minden könyve úgy visít, mintha ölnék, ha egy tanuló engedély nélkül próbálja elolvasni azt. Frics senkinek sem okozott csalódást azzal, hogy már fel is tűnt az egyik titkos átjárón keresztül – Harry magában meg is jegyezte, hogy vésse jól az eszébe annak a helyét –, és futva indult a könyvtár felé, a macskája, Mrs. Norris, pedig közvetlenül mögötte haladt. Az ikerbátyján elhelyezett nyomkövető tisztán jelezte, hogy Adrian most szaladt el Frics kinyújtott karja alatt – micsoda irónia –, és a keleti szárny felé fut tovább, egyre távolabb a főlépcsőtől. Valami azt súgta Harrynek, hogy a testvére teljesen eltévedt.

Harry megvárta, amíg Frics elhagyja a könyvtárat és belép abba a titkos átjáróba, amin keresztül érkezett, mielőtt követte volna a testvérét. Miközben továbbra is megbújva haladt előre, két ember lépteit hallotta, akik az ő irányába tartottak; az egyikük bizonyára Frics, míg a másik…

– A tiltott könyvek között? No, majd mindjárt elkapjuk, még nem járhat messze. – Perselus hamisan hideg hangja visszhangzott végig a folyosón, miközben Harry elrejtőzött egy üres tanteremben és várt. Amikor a két férfi elhaladt mellette, kilépett a helyiségből és ismét a testvére nyomába eredt. Úgy tűnt, Adrian elbújt egy tanteremben, két ajtónyira onnan, amit ő választott, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy a közeljövőben távozni óhajtana. De mit csinálhat egy üres tanteremben?

Akármi is az, már legalább fél órája tart – gondolta Harry némi további várakozást követően. A távolban megcsörrent egy páncél – valószínűleg Hóborc tért vissza a régi trükkökhöz –, és ez emlékeztette Adriant, hogy meg kell mozdulnia; szinte hangtalanul elhagyta a helyiséget és futva indult el abba az irányba, ahonnan érkezett. Harry követte volna, de nem tudott ellenállni feléledt kíváncsiságának; mi lehet abban a teremben? Gyorsan átlépett az ajtón, amit a testvére résnyire nyitva hagyott, és körülnézett. Első pillantásra pont úgy nézett ki, ahogy azt az ember egy üres tanteremtől elvárja; a padok és a székek felpakolva a fal mentén, sötét alakjuk tisztán kivehető volt a háttérben. Ami oda nem illő volt, az a helyiség közepén állt, és egyből felkeltette a figyelmét.

Ez egy mennyezetig érő, díszes, aranykeretbe foglalt, két, karmos lábon álló pompás tükör volt. A keret felső felén bevésett felirat állt: Edevis amen ahze ekryt docr amen. Milyen nyelven van ez? Biztosan nem óangol… – töprengett Harry néhány másodpercig az íráson, mielőtt leesett neki. Végül is ez egy tükör; miért ne olvasná visszafelé a feliratot. Nem arcod tykre ez, hanem a szivede. Ennek bizonyos módon már több értelme volt, ugyanakkor még több kérdést vetett fel. De mit jelenthet a felirat? – törte tovább a fejét, aztán végül belenézett a tükörbe. A lélegzete a torkában akadt; a tükörkép azt mutatta meg neki, aki ténylegesen volt az álcázó bűbájok nélkül. Elfelejtette volna magára ölteni őket? Ugyan, dehogy! Világosan emlékezett rá! Amikor ismét belenézett a tükörbe, észrevette, hogy a tükörképe nem teljesen saját maga. Maga mögé nézett, de a helyiség üres volt.

Mégis, a tükörben, ott állt mellette Perselus, aki egyik kezét a vállán tartotta. De nem az a Perselus, akit mindenki ismert, és akitől mindenki félt; ez az a Perselus volt, akit csak Harry ismert, az igazi önmaga. Sirius és Ágas sem néztek undorodva Persre, és Remus egészségesebbnek látszott, mint valaha. Harry elmosolyodott a tükörképen, arra gondolva, milyen nagyszerű is lenne, ha… Hirtelen összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét. Mit is mond a felirat? Nem az arcod tükre… Tehát a leghőbb vágyam mutatja? – gondolta Harry. Hogy szabadon önmagam lehessek, és hogy mindenki olyannak fogadjon el? A zöld szemű varázsló bizonytalanul megérintette a képet. Aztán felsóhajtott, és hátat fordított a tükörnek, és annak hamis ígéreteinek. Ha valaha is valóra akarja váltani ezt a vágyát, akkor nem kellene itt állnia és kívánságokkal emészteni magát; cselekednie kell. Becsukta maga mögött az ajtót, és úgy sétált el, hogy kicsit utálta a tükröt. És amikor másnap éjjel a testvére és Ron ismét eltűntek, Harry már nem vesződött azzal, hogy kövesse őket.

*Rubedo – vörösség latin nyelven

**Magnum Opus – Vagy másnéven a Nagy Mű az alkímiai kísérletek csúcsát, az arannyá változtatást, illetve a Bölcsek Kövének a megszerzését jelenti, ami örök életet (és ifjúságot) biztosít. Ennek elég nagy és nem teljesen koherens irodalma van, sokak szerint az ólomból arany készítés csak jelkép, igazából a halandóból halhatatlanná válást jelenti. Négy kötetből áll:

– Nigredo – feketeség v. feketítés

– Albedo – fehérség v. fehérítés

– Citrinitas – sárgaság v sárgítás

– Rubedo – vörösség v. vörösítés/pirosítás

*** Heliodor: a berill napsárga változata, a berill pedig egy drágakő. Berill név azokat a berillcsoportba tartozó drágaköveket foglalja össze, melyek nem smaragdzöldek, ill. nem kékek. Minden más színt berillnek nevezünk.