22. fejezet
Az ott egy sárkánytojás volt? Naná, hogy az volt!
Aztán felsóhajtott, és hátat fordított a tükörnek, és annak hamis ígéreteinek. Ha valaha is valóra akarja váltani ezt a vágyát, akkor nem kellene itt állnia és kívánságokkal emészteni magát; cselekednie kell. Becsukta maga mögött az ajtót, és úgy sétált el, hogy kicsit utálta a tükröt. És amikor másnap éjjel a testvére és Ron ismét eltűntek, Harry már nem vesződött azzal, hogy kövesse őket.
Testvére éjszakai látogatásai a tükörhöz még néhány napon keresztül folytatódtak, aztán egyszer csak hirtelen véget értek, még azelőtt, hogy Harrynek sikerült volna túlságosan megijednie. Adrian látszólag úgy döntött, hogy a karácsonyi szünet további részében nem használja a köpenyt, mélyen eltemette azt a ládájában, és a zöld szemű varázsló nem is lehetett volna boldogabb a döntése miatt. A tanév kezdete felszínre hozta Oliver Wood fanatikus oldalát; a Griffendél második kviddicsmeccse egyre közeledett, és ezúttal a Hugrabug ellen fognak játszani. Harry boldogan felkacagott, amikor visszatért az egyik legpiszkosabb edzéséről, amiben valaha részt vett, eszébe jutván, hogy Perselus megemlítette, hogy még bíráskodni is hajlandó, ha ez lehetőséget biztosít neki arra, hogy repüljön.
Gyorsan lezuhanyozott és a klubhelyiségbe indult, ahol egy ugráló Neville-lel találkozott össze a bejárat közelében. Harry egy másodpercig csak dermedten nézett rá, mielőtt odament mellé, és kiszórta rá az ellenátkot; elég nyilvánvaló volt, hogy valaki egy lábbilincselő ártással átkozta meg őt.
– Jól vagy, Neville? – kérdezte Harry, és segített a kerekarcú fiúnak egyenesen megállni. – Mi történt?
– Malfoy – motyogta a fiú, miközben beléptek a klubhelyiségbe. – A könyvtár előtt találkoztam vele. Azt mondta, hogy épp keres valakit, akin gyakorolhat. – Közben elérték Adriant és a barátait, és Hermione meghallotta, miről társalognak.
– Miről beszéltek? – Neville röviden elmagyarázta a dolgokat, és Hermione azonnal reagált. – Menj el McGalagony tanárnőhöz, és jelentsd neki! – Neville lemondóan rázta a fejét.
– Nem akarok még több bajt. – Ron bátorítani kezdte a szégyenlős griffendélest, hogy ne hagyja, hogy Malfoy átlépjen rajta, de Neville rosszul értelmezte az üzenetet.
– Semmi szükség rá, hogy te is megmondd, nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy a Griffendélben legyek, ezt Malfoy már megtette!
– Ron úgy értette – kezdte Harry –, hogy nem kellene hagynod, hogy Malfoy elnyomjon. Ne feledd, a Teszlek Süveg osztott a Griffendélbe; ami pedig már jó ideje teszi a dolgát ahhoz, hogy tudja, mit keressen, és nyilvánvalóan elég bátornak ítélt meg. Tucatnyi Malfoynál többet érsz. – Neville meglepetten pillantott az ifjabbik Potter ikerre.
– Harrynek igaza van! – tette hozzá Adrian a zsebébe túrva, ahonnan kihalászott egy csokibékát, és Neville-nek nyújtotta. – Griffendéles vagy! És hol van Malfoy? A tetves Mardekárban. – Harry nem szükségszerűen értett egyet a kígyós házra mondott jellemzővel, de hagyta elsiklani, mivel észrevette a halvány mosolyt, ami megjelent Neville arcán.
– Kösz, Adrian… – mondta Neville, elvéve a békát. – Asszem, most lefekszem. Tessék a kártya. Gyűjtöd, nem? – És ezzel odaadta Adriannak a kártyát. Harry szívverése kihagyott egy ütemet, amikor megpillantotta a képen az igazgatót, és eszébe jutottak Perselus szavai. Egy lágy, éneklő hang a fejében egyből emlékeztette őt, hogy semmi igazán jó nem marad büntetlen.
– Megint Dumbledore – jegyezte meg Adrian mogorván. – Már vagy ötször megvan. Most már csak néhány hiányzik, a… – Egyszerre elakadt a lélegzete, és úgy fordította a kártyát, hogy elolvashassa a szöveget. Ronra és Hermionéra nézett, mintha mondani akarna valamit, aztán a testvérére tekintve gyorsan be is csukta a száját. Harry tudta, hogy ezen a ponton úgy sem tudni mit csinálni, így elmosolyodott – vagy legalábbis próbált, noha egyáltalán nem volt biztos benne, hogy sikerült –, és megfordult, hogy távozzon.
– Megyek, olvasom kicsit a Heti Átváltoztatástant. Wood edzései miatt még nem sikerült belenéznem a legutóbbi számba. – Ezzel felment a hálókörletébe, gyorsan felkapta az említett hetilapot, majd visszaszaladt, haladtában még elcsípve a bátyja örömkiáltását.
– Megtaláltam! – A francba! Hermione már sehol nem volt, mire visszaért, de a lány hamarosan felbukkant egy könyvvel; Harry felismerte. Ugyanannak a könyvnek egy példánya volt, amit otthon, a Potter kúriában is látott Dumbledore munkásságáról. Amikor Hermione lapozott párat, és megmutatta az oldalt a döbbent Adriannak és Ronnak, Harry nem vesztegette tovább az időt. A megtalálással elfoglalt trió észre sem vette, ahogy elhagyta a klubhelyiséget. A zöld szemű fiú nyugodtan lépdelt, amíg a Kövér Dáma portrényílása be nem csukódott mögötte; ezután viszont őrült iramban lerohant a pincébe, megrémítve néhány diákot, akik az útjába kerültek, és figyelmen kívül hagyva a portréalakok dorgálását, hogy lassítson – szerencsére egyetlen tanárba sem futott bele –, hogy aztán teljesen kifogyva a szuszból bekopogjon Perselus irodájának ajtaján. A bájitaltanár kinyitotta az ajtót, és összezavarodott, amikor Harry beviharzott mellette.
– Van egy kis gondunk! – jelentette ki Harry levegő után kapkodva.
– Mintha nem lenne mindig – motyogta Perselus, erre Harry magyarázni kezdte a felmerült helyzetet. – Igen, úgy tűnik, van egy kis gondunk – értett végül egyet a halántékát dörzsölve. Minden rohadt balszerencse közül…
– Én is pont ezt gondoltam – bólintott Harry komolyan. – És most mit csinálunk?
– Semmit, mégis mit tennénk? – kérdezte Perselus sóhajtva. – Mostantól kétszer óvatosabbnak kell lennünk, hogy ne engedjük a testvérednek még a csapóajtó közelébe se kerülni. Nem mintha olyan könnyedén át tudna jutni Bolyhoskán, vagy bármelyik más próbán, de jobb, ha addig se ér el. – A fiú bólintott; hallott már a követ őrző kamra előtt felállított próbákról; Perselus ugyanazon az éjszaka beszélt neki róla, mint amikor ő elmondta a férfinak, hogy tud a Bölcsek Kövéről.
– Ez akkor is olyan frusztráló! – kiáltott fel Harry némi gondolkozás után. – Úgy érzem, ha így folytatja, egyenesen magát fogja Voldemort elé vinni.
– Nem hagyjuk, hogy az megtörténjen, Harry – jelentette ki eltökélten Perselus. – De emlékezz, nem akarjuk, hogy Voldemort tudjon még a tévedéséről, ha eddig még nem tud róla. Fél szemed tartsd a testvéreden, én is ugyanezt teszem Mógussal. Pillanatnyilag csupán ennyit tehetünk. – A fiú ismét biccentett, noha nem igazán tetszett neki a lehetőségük.
– Gondolod, hogy van még valami, amit tehetnél Mógussal kapcsolatban? – kérdezte a gyerek, mivel nem volt ínyére való az elképzelés, hogy a hamis tanár szabadon jár-kel az iskolában.
– Talán ideje bepótolnunk egy kis megkésett beszélgetést; akár meg is fenyegethetem őt szemtől szembe, hogy lássam, arra mit lép. – Az legalább jelentene némi haladást – gondolta Harry.
A napok ezek után elég gyorsan teltek, és hamarosan eljött az évad második kviddicsmeccse. Talán a cikesz úgy érezte, hogy Harry szívét túl sok minden nyomasztja ahhoz, hogy hosszasan a játékra tudjon hangolódni, és úgy döntött, gyorsan a kedvében jár; talán csak elég tehetséges volt ahhoz, hogy elkapja. Nem számít, hogy történt, mindenesetre úgy tűnt, ez volt a leggyorsabb cikesz elfogás, amire bármelyik jelenlévő néző emlékezni tudott. Egyik csapatnak sem sikerült egyetlen pontot sem dobnia, mivel a zöld szemű varázsló kevesebb, mint négy percen belül elkapta az aranygolyócskát. Oliver magán kívül volt örömében, fel-alá ugrált boldogságában. Ezzel elsők lettek a Házkupáért folyó versenyben, és közvetlenül a Mardekár előtt álltak.
A szülei ezúttal nem tudtak jelen lenni, de Harry legnagyobb örömére Sirius eljött. A kutya animágus lenyűgözötten nézett rá, és máris nekiállt Harry profi kviddics játékosi karrierét megtervezni. Adrian voltaképpen egyetértett Siriusszal, ami nem sokat segített Harry ügyén.
Ezután könnyed beszélgetésre váltottak át, amibe már Remus is belekapcsolódott. A férfi, mindössze három nappal teli hold után, elképzelhetetlenül sápadtnak látszott. Harry egy idő után úgy döntött, visszaviszi a Nimbuszát a tárolóba, mielőtt visszatér a kastélyba, így szétváltak az útjaik. A keresztapja és a tiszteletbeli bácsikája úgy döntöttek, visszakísérik Adriant a Roxfort épületébe, mielőtt elhagyják a kastélyt.
Harry a gondolataiba veszve lépkedett, meglepő módon ezúttal nem a Kövön, és nem is Voldemorton tűnődött; Sirius száján kicsúszott valami a szülei második nászútjával kapcsolatban, de a Holdsáp arcán feltűnő barátságtalan pillantásra Sirius gyorsabban váltott témát, mint hogy Harry pislogni tudott volna; úgy tűnt, a szülei utazása nem igazán járt sikerrel. Épp elhagyta a seprűtárolót, amikor egy csuklyás alak, meglehetősen sietős léptekkel, kilépett a kastélyból. Kapucni ide, kapucni oda, Harry bárhogyan felismerte volna Perselust. Ezzel egy időben azonban meghallotta egy másik ember lépteinek zaját, ami kizökkentette őt a merengéséből, és ösztönösen elbújt egy szekrényben. A másik alakról pedig kiderült, hogy nem más, mint Adrian.
A mogyoróbarna szemű fiú belépett a tárolóba, és néhány másodperccel később egy iskolai seprűvel – Harry Nimbus 2000-ét nem sikerült megszereznie, mivel a zöld szemű fiú elég bűbájjal látta el ahhoz, hogy még a helyéről se lehessen kimozdítani; meg még néhány gorombábbat is hozzátett, ha valaki nagyon állhatatosan próbálkozna vele. Adrian nyilvánvalóan azt remélte, fentről követheti a bájitalmestert. Harry csalódottan felsóhajtott, és visszament, hogy elővegye a saját seprűjét. Miért, ó, miért, történik folyton-folyvást ez?
Harry a hosszabb kerülőutat választva követte a testvérét a levegőben, miközben furcsa déja-vu érzése támadt. A bátyja végül leszállt egy fán, Perselus hangjának közelében, és Harry hangtalanul követte a példáját egy vastagabb faágon Adrian háta mögött; innen csak két árnyékot tudott kivenni a sötét tisztáson maga alatt.
– Úgy gondoltam, jobb, ha ez köztünk marad. Végtére is diákok előtt nem beszélhetünk a Bölcsek Kövéről – mondta hűvösen Piton. – Rájöttél már hogyan lehet kijátszani Hagrid bestiáját? – kérdezte Perselus, és Harrynek nem kellett hallania a dadogást, hogy tudja, Mógus az, aki válaszolt. Úgy tűnik, Perselus úgy döntött, csak megejti ezt a beszélgetést – vigyorodott el magában a fiú.
– De-dehát… Perselus, én…
– Ne akarj magadra haragítani, Mógus! – csattant fel a bájitaltan tanár, mire Harry legszívesebben tapsolt volna neki az alakításáért.
– Ne-nem tudom, miről beszélsz.
– Dehogynem, nagyon is jól tudod, mire célzok. – Harry észrevette, hogy Mógus reszketett. Remek! – A zöld szemű varázsló megpróbálta kivenni, amit Perselus mondott erre, de egy, a fák között rejtőző bagoly hangos huhogása megakadályozta ebben.
–… pont úgy, ahogy a troll balesetnél tetted Halloweenkor. Én tudok várni.
– De-de én ne-nem…
– Hát jó. Hamarosan újra elbeszélgetünk; addig lesz időd végiggondolni a dolgokat, és eldönteni, kihez akarsz hűséges lenni. – És ezzel Perselus ismét az arcába húzta a csuklyáját, majd maga mögött hagyta a tisztást és a látszólag sóbálvánnyá vált Mógust. Harry megvárta, amíg az SVK tanár és a testvére is távoznak, mielőtt ő maga is visszarepült az iskolába, és felszaladt a Griffendél-toronyba. Így legalább most – képzelte – Adrian elfelejti azt a bolond téveszmét, hogy Perselus áll a dolgok mögött. Reményei hiábavalónak bizonyultak, mivel, miközben a klubhelyiségbe tartott, észrevette, hogy Adrian, Ron és Hermione beszaladnak egy üres tanterembe; némi hallgatózással később a zöld szemű fiú kész volt falba verni a fejét. Jó erősen!
Kiderült, hogy az egész konfrontáció az erdőben épp az ellenkezőjéről győzte meg Adriant. Úgy tűnt, azt hiszi, hogy Perselus most már nem csak ellopni próbálja a követ – világos, hogy a trió már rájött, hogy a Bölcsek Kövét őrzik a csapóajtó alatt –, de most már abban is biztosak, hogy a bájitalmester eresztette be a trollt az iskolába – átkozott bagoly meg a huhogása! –, és hogy Mógus áll közte és a célja között. Leegyszerűsítve, meg volt győződve, hogy Mógus az egyike azoknak, akik védik a követ, míg Perselus az, aki el akarja lopni azt. Rohadt előítéletek!
Harry mogorván ment vissza a klubhelyiségbe, ahol azonnal elözönlötték a bulizó háztársai, hogy gratuláljanak neki a kivételes győzelemért. Perselus imádni fogja ezt! – gondolta gúnyosan Harry.
Nos, Perselus nem imádta, még a maga csípős humorérzékével együtt sem. Ugyanakkor mindketten szórakoztatónak találták, hogy rajtakapták a triót, amint a fülüket a tiltott folyosó egyik ajtajára téve hallgatóznak, megpróbálva kifülelni, hogy Bolyhoska ott van még, él, és köszöni, jól van.
– Tudod – jegyezte meg Perselus az egyik heti kardvívó gyakorlásuk alkalmával –, érdekesnek találom, hogy a testvéred úgy hiszi, hogy a Cerberus és a köztem folyó harcban én győznék. – Harry, aki ekkor épp egy forgás közben tartott, majdnem elveszítette az egyensúlyát a szeme előtt lejátszódott képsorra. Viszont közel sem találták szórakoztatónak, hogy képtelenek tovább cselekedni.
Harry ismét bevetette magát a könyvtárba, épp annak a könyvsorozatnak a második részét olvasta, amit Perselus vásárolt neki, amikor Hagrid tűnt fel; ez már önmagában is furcsa kép volt; nem mintha Hagrid ostoba lett volna, dehogy, csak jobban szerette a dolgok gyakorlati oldalát megközelíteni, mint kutatásokat végezni. A zöld szemű varázsló a szeme sarkából figyelte a férfi mozgását, megpróbálva felmérni, milyen témakörű köveket nézegetett. Természetesen a könyvtár magizoológiai részlege volt, de az a három könyvespolc kizárólag olyan könyveket tartalmazott, amik… sárkánygondozásról szóltak. Sárkánygondozás? Na, ebből semmi jó nem sülhet ki!
Pont amikor Hagrid indulni készült, Harry pedig felállt, hogy megnézze magának azokat a könyveket, Hermionéék léptek a férfi mellé. Miután tudta, hogy azt a beszélgetés biztosan hallani akarná, a lehető legközelebb mozdult, miközben igyekezett feltűnésmentesen, ugyanazon a padon ülve maradni. Épp csak ki tudta venni a hangjukat.
– És azt is kiderítettük, hogy mit őriz a kutya: a Bölcsek K… – állította Ron, mire Hagrid azonnal csitítani kezdte őt, csak hogy ekkor Adrian kezdjen el kérdezősködni arról, hogy Bolyhoskán kívül mi őrzi még a követ. Harry úgy érezte, fel kell készülnie a legrosszabbra, amikor meghallotta, hogy a félóriás az otthonába invitálja a három jó barátot azzal, hogy majd később mindent megmagyaráz.
Anélkül, hogy sokat fontolgatta volna, Harry felszaladt a Griffendél-toronyba – miközben azon agyalt, mennyit rohangál mostanában Adrian és a barátai miatt –, és felkapta a láthatatlanná tévő köpenyt, majd eldugta azt a talárja alá. Ezt követően lazán sétálva a Nagyterem felé vette az irányt, arra várva, hogy a testvére is megérkezzen; kerek húsz percbe telt, hogy a trió is feltűnjön.
Harry megvárta, amíg elhagyják a helyiséget, aztán követte őket; amint elérte az első sötét sarkot, a köpeny alá bújt. Mindössze néhány lépéssel mögöttük haladt, és sikerült a testvérével és a barátaival együtt belépni az óriás kunyhójába, ahol aztán leült Hagrid otthonául szolgáló, egyetlen térből álló helyiség legtávolabbi sarkába.
Hagrid egy jókora székben üldögélt. A jó idő ellenére a szék mögötti kandallóban hatalmas lángokkal lobogott a tűz, és bár odakint még világos volt, az összes függöny be volt húzva, noha a sok esős hét óta ez volt az első napos idő. Harry csak ült ott, próbálta visszafojtani döbbent zihálásait, amikor Hagrid mindent elmagyarázott az ikerbátyjának – noha a három osztálytársa képe megfizethetetlen volt, amikor azok megtudták, hogy Perselus egyike azoknak, akik a kő védelmével voltak felruházva. Nem mintha ez olyan sokat mondott volna, mivel Mógus is meg volt bízta a kő védelmével, de… Viszont képtelen volt visszafogni a zihálását, amikor Adrian kiszúrta a sárkánytojást a kandallóban. Hagrid ténylegesen ki akarja azt keltetni? De ami ennél is lényegesebb: honnan szerezte? Ahogy azt Ron helyesen megjegyezte, a sárkánytenyésztés háromszáz éve be volt tiltva! Harry aznap délután úgy hagyta el a kunyhót, hogy még egy okkal több aggódnivalója akadt.
– Hogy egy mire tett szert? – kérdezte Perselus teljesen sokkoltan. Úgy vélte, azt hallotta, hogy Hagrid szert tett egy norvég tarajossárkány tojásra, amit a házában akar kikeltetni, de biztosan félreértette.
– Egy norvég tarajossárkány tojást akar kikelteni a kunyhójában – ismételte Harry.
– Minek? – Perselus csak ennyit tudott kérdezni; minden más kérdés eltörpült emellett.
– Én is ezt kérdezem magamtól, amióta megláttam azt a tojást.
– Valami ötlet?
– Mármint, hogy miért akart sárkánytojást, vagy hogy mihez akar kezdeni vele? – kérdezte a fiú.
– Azt mondanám, mindkettő, de az ép elmém kedvéért, vagy legalábbis azért, ami még maradt belőle, maradjunk a mihez kezd vele résznél – javasolta Perselus. Harry rántott egyet a vállán.
– Ha bárkinek is beszélünk a tojásról, Hagrid elveszíti az állását, és lehet, hogy az Azkabanban végzi, amiért veszélyeztette a diákok életét – jegyezte meg a hollóhajú fiú. – Hagrid lehet, hogy olykor kicsit… meggondolatlan, de ez az állás az élete. Nem akarom látni, hogy elveszíti. – Perselus bólintott.
– Tudom, mit akarsz ezzel mondani – értett egyet a bájitaltan tanár lágy mosollyal. – És az Azkaban valóban nem neki való hely. De azt a tojást sem tarthatja meg.
– Nem hiszem, hogy megválna tőle, mielőtt kikel – szúrta közbe Harry.
– Azt mondod, hogy már a nyílt tűz fölé helyezte?
– Igen.
– Ebben az esetben a költési folyamat máris megkezdődött; a sárkány néhány napon belül ki fog kelni – tájékoztatta őt Perselus.
– Bájos – érkezett erre Harry
– Legalább senki más nem tud róla, csak Adrian és a barátai.
– Nem, csak a testvérem, Ron, Hermione és most már mi ketten. – Perselus bólintott.
– De mit csináljunk a sárkánnyal? – Mindketten eltűnődtek a kérdésen, majd Harryben váratlanul felgyúlt az isteni szikra.
– Charlie!
– Ki? – kérdezte Perselus felrévedve a tűnődéséből.
– Charlie Weasley, Ron egyik bátyja, az, aki sárkányokkal dolgozik Romániában! – kiáltott fel Harry. – Elhinthetnék valamit Adriannak, amitől Charlie fog elsőként felbukkanni a fejében. Már ők is próbálták rávenni Hagridot, hogy szabaduljon meg a tojástól.
– Ez a legjobb, amit tehetünk – helyeselt Perselus. – És reméljük, hogy senki nem fog rájönni semmire. – De ebből végül semmi sem lett; a Roxfortban élő összes ember közül úgy tűnt, pont Draco Malfoynak kellett rájönnie a titokra. Harry persze nem lehetett ebben biztos, mivel nem követte az ikertestvérét mindennap Hagrid kunyhójához, de tudta, hogy a sárkánybébi kikelt, hogy Hagrid Norbertnek nevezte el őt, és hogy Malfoy túlságosan önelégülten vigyorog a trió irányába ahhoz, hogy ne tudja. Micsoda mocsok; majdnem olyan, mint amilyen Ron keze volt, amikor Norbert az új rágókájának nézte.
És akkor, négy nappal azután az incidens után, Harry meghallotta, hogy a testvére, Hermione és Neville – ki hitte volna, hogy ez a nap is eljön – egyetlen este százötven pontjába kerültek a Griffendélnek, mivel megpróbáltak kicsempészni egy sárkányt a kastélyból. Még büntetőmunkát is kaptak. A fenébe! És a büntetőmunkát, ahogy azt Perselus a dühöngő Minerva McGalagonytól megtudta – a Tiltott Rengetegben kell letölteniük.
– A Tiltott Rengetegben? – hápogta Harry hitetlenkedve.
– Nem tudom, mit mondott a testvéred, de nagyon felmérgesíthette Minervát – bólintott a férfi.
– De nem hagyhatjuk őket egyedül bemenni az erdőbe! – kiáltott fel Harry, és őrültnél őrültebb képsorok kergették egymást a fejében.
– Nem, nem hagyhatjuk. – Perselus elgondolkodóan bólintott, mielőtt elvigyorodott. – Tudod, talán ideje esélyt adni a farkasformáinknak, hogy szabadon futkározzanak a természetes közegükben. Nem gondolod? – Az erre válaszoló vigyor tökéletesen megegyezett a férfiéval. A kérdés eldőlt; másnap este a testvére után Harry is elhagyta a klubhelyiséget, és sietve indult, hogy Perselusszal a pince kijáratánál találkozzon; ez kicsit tovább tartott neki a vártnál, mivel Adrian elhagyta a köpenyt; nyilvánvalóan a csillagvizsgáló toronyban felejtette, miközben Norbertet csempészték ki. Természetesen ezt egyikük sem említette a szüleiknek, mivel amikor a mogyoróbarna szemű Potter iker megkapta az idei tanév második Rivallóját, ez a kis részlet kimaradt a tirádából.
– Épp időben – suttogta Perselus abban a minutumban, amikor befordult a sarkon. – Frics most vitte ki Adriant és a többieket a birtokra; mindig szokása, hogy hosszas beszédet mondjon azoknak, akik büntetőmunkát kapnak, így elég időnk van. – Harry bólintott, és elindultak; a két kámzsás alak az árnyékokban megbújva gyorsan elérte az erdőt. Amint elrejtőztek, a pálcáikat pálcatartóikba tették, amit Perselus szerzett nekik – zseniális találmány volt, tényleg együtt feszült vagy lazult az animágus átváltozó testével, engedve, hogy a személy akkor is magánál tartsa a pálcáját, amikor átváltozott –, és mindketten fekete farkasokká változtak. Perselus, aki sokkal jobban ismerte a Tiltott Rengeteget, mutatta az utat.
Fürgén szaladtak a vastag törzsű fák között, mivel ebben az alakban sokkal jobb volt a látó- és hallóérzékük. Az ágak között előttük feltűnő fény és Hagrid hangja, ahogy Fricset szidta, tudatta velük, hogy elérték a célállomásukat. Figyelték, ahogy a hat főből álló csoport –Hagrid kutyáját, Agyart is beleszámolva – két részre válik, és követik az erdő talaján az ezüstös nyomot – az unikornis vérét. Harry megfordult, hogy Perselusra nézzen, aki csak megrázta a fejét; semmit nem hallott unikornis vérről. Ez rossz volt, nagyon rossz. Csak egyetlen személyt – már ha lehetett annak nevezni azt – ismertek, aki elég elszánt volt ahhoz, hogy megöljön egy unikornist a véréért, és ha a feltételezésük helyes, Adrian sokkal nagyobb bajban volt, mint azt eredetileg gondolták.
Adrian először ugyanabban a csoportban volt, amelyikben Hermione és Hagrid; útközben találkoztak két kentaurral, Goronnal és Ronannal, akik látszólag célzatosan ismételték, hogy a Mars szokatlanul fényesen ragyog aznap este. Harry nem igazán hitt a jóslástan kentaurféle verziójában – nem mintha a varázslók technikájában igen, bár ez nem ide tartozik – de az, hogy újra és újra ezt ismételték, nem jelenthetett jót. De ők akkor is valódi kentaurok voltak, és minden aggodalma ellenére önkéntelenül is áhítatot érzett emiatt. Malfoy egy felettébb ostoba húzását követően a csoport összetétele hamarosan megváltozott, és ettől Perselus felmordult; így Adrian azon kapta magát, hogy a szőkével és Hagrid kutyájával képez egy csapatot.
A sors úgy hozta, hogy a nyom, amit követtek, egyenesen arra a tisztásra vezette őket, ahol a halott unikornis feküdt. Harry szíve elszorult a mellkasában; a földön fekvő halott egyszarvú képe alapvetően rossznak tűnt; elméje gyorsan felidézte a harci unikornist, aminek megvolt rá a módja, hogy sokkal agresszívabban megvédje magát, mint ahogy fehér szőrű unokatestvére tudta tenni a támadójával szemben. Na, azt megnéztem volna!
Nem mintha néhány másodpercnél tovább eltűnődött volna az elméjében felötlő képen, ahogy a Sötét Nagyurat egy feldühödött, hétláb magas, harci unikornis üldöz. Egy csuklyás alak lépett ki ugyanis a tisztásra, és hajolt le az unikornis mellé, hogy igyon a véréből. Egy vérfagyasztó sikollyal később – Draco Malfoy jóvoltából – a csuklyás alak, aki nem volt más, mint maga Lord Voldemort, felegyenesedett, és megindult a ledermedt idősebb Potter fiú felé. Harry már kész volt visszaváltozni, és… nem tudta, mit is tehetne pontosan. Valamit. Bármit. De mit?
Közeledő hangok állították meg a csuklyást; egy harmadik kentaur, egy fiatalabb, hamuszőke hajú és palomino testű, ugrott át egy fatörzsön és támadt rá a kámzsás alakra. Voldemort elfutott – illetve sokkal inkább elrepült –, és a kentaur odalépett Adrian mellé.
Firenzeként mutatkozott be, és Harry úgy érezte, közel áll a síráshoz; a testvérét majdnem megtámadta a Sötét Nagyúr, itt, pont az szemük láttára. A szíve vadul kalapált, az elméje elborult. A testvére majdnem meghalt, és ő nem csinált mást, csak nézte. Követte Perselust, aki viszont Firenze nyomában haladt, aki a hátára vette Adriant, és visszakísérte őt Hagridhoz. Alig figyelt fel az útjukat keresztező két dühös kentaurra, és a megkönnyebbülés sem ért el a szívéig, amikor az ikertestvére újból együtt volt a csoport többi tagjával.
Harry értéktelennek érezte magát; hiába volt minden edzése, nem csinált semmit, az agyalefagyott rémültében. Mi lett volna, ha Firenze nincs ott? Időben reagált volna, vagy Perselusnak kellett volna közbeavatkoznia? A bájitalmester visszavezette magukat oda, ahol beléptek az erdőbe, és visszafordította az animágus átalakulást. Hamarosan már a zöld szemű fiú mögött állt a saját testében, és várta, hogy ő is ugyanezt tegye.
Ösztönösen tudta, hogy valami baj van a fiúval, több mint a puszta sokk, hogy összetalálkozott az évszázad legfélelmetesebb sötét varázslójával. És amikor Harry visszaváltozott, elég volt egyetlen pillantást vetni az üveges szempárba, hogy igazolja a félelmeit. Nem tudta, mi folyik Harry fejében, és a fiú hajlamos volt rá, hogy túl sokat gondolkozzon. Nem tudta, mit tegyen, hogy rendbe hozza, bármi is legyen a baj. Perselus csupán annyit tudott csinálni, hogy szorosan átölelte Harryt, míg a fiú olyan kétségbeesetten sírt, amilyennek ezelőtt még sose volt tanúja mellette.
