23. fejezet
A csapóajtón át
És amikor Harry visszaváltozott, elég volt egyetlen pillantást vetni az üveges szempárba, hogy igazolja a félelmeit. Nem tudta, mi folyik Harry fejében, és a fiú hajlamos volt rá, hogy túl sokat gondolkozzon. Nem tudta, mit tegyen, hogy rendbe hozza, bármi is legyen a baj. Perselus csupán annyit tudott csinálni, hogy szorosan átölelte Harryt, míg a fiú olyan kétségbeesetten sírt, amilyennek ezelőtt még sose volt tanúja mellette.
Perselus a távolból tanulmányozta Harryt; miután visszatértek a Tiltott Rengetegből, az első napokban úgy tűnt, a fiú csupán árnyéka önmagának, senkinek nem nézett a szemébe, folyton lopva figyelte a testvérét, csak hogy meggyőződjön róla, még mindig ott van. És aztán, teljesen váratlanul, néhány nappal a vizsgák kezdete előtt, új tűz lobbant fel Harry szemében, és elmondta Perselusnak, mi is történt.
A bájitalmester nem akart hinni a fülének; Harry komolyan önmagát hibáztatta amiatt, hogy megrémült a Sötét Nagyúrral való találkozástól? Hogy tanúja volt annak, ahogy az említett Sötét Nagyúr unikornis vért ivott egy sötét tisztáson, a Tiltott Rengeteg mélyén? Mindenki megijedt volna, a fenébe, ő is meg volt ijedve! És ezt el is mondta Harrynek; végtére is csak egy bolond vagy egy őrült lenne képes egy ilyen jelenetet félelem nélkül végignézni, és Harry egyik sem volt. De bármit is mondott, még ha az csillapította is a fiú bűntudatát – és Harry olyasvalami miatt érzett bűntudatot, ami fölött nem volt irányítása, amin nem lehetett változtatni –, az nem oltotta ki a szemében lobogó tüzet.
Harry látta Voldemortot, első ízben érezte, mennyire valós a fenyegetés, amit a sötét varázsló megszemélyesített, és eltökélt volt harcolni ellene. A bájitalmester nem tudta, hogy halálra rémítse-e vagy se az, hogy Harry ennyire elszánt. Valószínűleg rémültnek kellett volna lennie – mindig félt, hogy valami történik a fiúval, ez ellen nem tehetett –, ha nem lett volna ezzel egyidejűleg annyira büszke rá.
Harry a maga részéről minden tőle telhetőt megtett, hogy túljusson a bűntudatán; igazából nem tudta megmondani, hogy teljesen sikeres volt-e, de egy késő esti ráeszmélés – mialatt az átváltoztatástan vizsgájának átdolgozásán ügyködött – kirázta belőle az önsajnálkozást. Merlin nevére, mi a frászt művelek? Edzenem kellene, és fejlődnöm! Annyira mérges lett magára, amiért nem úgy reagált a dolgokra, ahogy kellett volna, hogy felvesz egy könyvet és elbújik mögötte? A dühe fellobbant, majd kiégette a félelem minden nyomát, ami még megmaradhatott benne; fellángolt, tombolva égett, majd egy végső lángra lobbanással kihunyt, olyan tisztaságot és nyugalmat hagyva maga után, amilyet ezelőtt még sosem érzett.
Edzeni fog. Fejlődni. És soha többé nem hagyja magát lefagyni egy ilyen helyzetben. Azt nem tudta magának megígérni, hogy félni sem fog, a szívét nem igazán tudta irányítani, és igazából hányszor, de hányszor figyelmeztette őt Perselus, hogy nehogy megpróbálja? De nem hagyhatja, hogy a félelme még egyszer megállítsa őt. Harry felkuncogott, a szívét pedig könnyebbnek érezte, mint napokkal korábban. Lerohant a klubhelyiségbe, és egyik karjával szorosan megölelte a testvérét, teljesen elképesztve őt.
– Mi volt ez? – kérdezte Adrian, aki épp mély társalgásba merült Ronnal és Hermionéval.
– Épp most fejeztem be, amire szükségem volt, hogy megírjam az átváltoztatástant, és úgy éreztem, meg kell osztanom – közölte Harry széles vigyorral, mielőtt visszaindult az ágyába, hogy ténylegesen befejezze a javításokat.
– Látod, Hermione, hogy mire képes a sok tanulás? – hallotta még Ron kérdését, ahogy elsétált. – Abba kell hagynod, mielőtt te is elveszted a… – Harry ezt követően tanulással töltötte a napjait, csak úgy, mint mindig, és eltökéltsége még jobban megerősödött. A vizsgák úgy suhantak el, akár a szellő, számára legalábbis. Úgy tűnt, Hermione elhatározta, hogy felülmúlja az ő pontjait, de még ő is meghátrált, amikor Harry a vizsgára kapott egeret színtiszta aranyból készült és drágakövekkel kirakott tubákos szelencévé változtatta, és annak díszítése annyira finoman megmunkált volt, hogy még McGalagony professzornak is muszáj volt elidőznie rajta, mielőtt szélesen a fiúra mosolygott.
Az utolsó vizsga – mágiatörténelem – általános örömmámorban ért véget; végre túl voltak rajta! Az eredményeket egy héten belül megtudják, és a két nappal későbbi utolsó kviddics mérkőzéssel hivatalosan is véget ér az első roxforti tanéve. Harry jó hangulata egészen addig a pillanatig tartott, amíg el nem kapta a testvére döbbent arcát, ahogy magával rángatta Ront és Hermionét Hagrid kunyhója felé; valami azt súgta neki, hogy Adrian végre eltűnődött azon, honnan is származhatott Norbert sárkánytojása. Ő és Perselus már rég kikövetkeztették, hogy az eset magán viseli Mógus kézjelét. Az időzítést tekintetbe véve, annak az esélye, hogy az egész csupán véletlen, egy volt a millióhoz, és Perselus meg Harry úgy gondolták, Mógus tudja, hogyan kell átjutni Bolyhoskán. Most már csupán a kedvező alkalom hiányzott.
Ezen ismeretek tudatában Perselus levelet küldött Nicholasnak; leírta benne az aggodalmait, de az alkimista – tudván, hogy ha a kő nincs biztonságban a Roxfortban, akkor sehol sincs – azt válaszolta, hogy vállalja a kockázatot. Harry felsóhajtott és remélte, hogy képesek lesznek megakadályozni Mógus bármiféle kísérletét. Épp Perselus irodájából tartott visszafelé, miután elolvasta a levelet, és azon gondolkozott, hogyan győzhetné meg Nicholast, hogy valahol máshol rejtse el a könyvet. Sóhajtozva lépett be a klubhelyiségbe, nem igazán számítva rá, hogy bárkit is ébren talál ilyen késő éjjel; jobban kellett volna tudni. Ott, a helyiség közepén, a földön fekve, Neville Longbottom egyértelműen sóbálvány-átokkal sújtott testére bukkant.
Harry agya azonnal akcióba lendült; Neville-t nyilvánvalóan azután átkozták meg, miután mindenki más aludni tért, különben valakinek észre kellett volna vennie. És mivel felettébb valószínűtlen volt, hogy Neville egy kintről érkező támadás célpontja volt, egy griffendélesnek kellett kimondania rá a Petrificus Totalust. És erre csupán egyetlen ok létezett – Neville valakinek az útjában állt. És százötven pontnyi veszteség, meg a Tiltott Rengetegben letöltendő büntetőmunka után csupán három ember volt, akikkel Neville szembeszállt volna, nehogy kiszökjenek az éjszaka. Emellett csupán három embernek lehetett oka így tenni. És ki tudja, mennyi ideje mehettek már el. Ó, tesó, mi a fenét műveltél?!
Harry azonnal sarkon perdült, anélkül, hogy magára vonta volna Neville figyelmét – aki látszólag amúgy is elbóbiskolt. Sietősen elhagyta a klubhelyiséget, és pálcával a kezében a harmadik emeleti tiltott folyosó felé indult. A legszívesebben előbb Perselusért ment volna, de most egyetlen másodpercnyi késlekedés is túl sok lehetett. A zöld szemű fiú olyan gyorsan szaladt, ahogy a lábai csak bírták, nem érdekelve – sőt ezen a ponton inkább remélve –, hogy belebotlik-e egy tanárba az útján. Nem így történt, és mire elérte a tiltott folyosót, már félig megőrült az aggodalomtól. Bolyhoska az ajtó mögött ugatott, és Harry rádöbbent, fogalma sincs, hogyan jusson túl rajta. Ám most az egyszer a finomság nem játszott lényeges szerepet; ha az kell ahhoz, hogy a testvéréhez jusson, akkor annak érdekében akár darabokra is tépi a cerberust. Halkan belökte az ajtót, mivel nem akarta azonnal magára vonni a kutya figyelmét.
Az állat a nyitott csapóajtó fölött csaholt, egyértelművé téve, hogy valaki átment azon; hát legalább a testvére túlélte azt. Gyorsan átfésülte a helyiséget, és a figyelmét két dolog vonzotta magára. Egy: a földre dobott láthatatlanná tévő köpeny, kettő: egy félig összetört hárfa néhány lépéssel távolabb. Egyetlen oka lehetett annak, hogy egy hárfa legyen ott. Egy gyors Reparót szórt a hárfára, felhívva ezzel a kutya figyelmét a hangszere, ami most pont olyan jó volt, mint újkorában. Egy újabb pálcaintés gondoskodott róla, hogy a hárfahúrok megpendüljenek: a bűbáj nem fog sokáig kitartani, és a hárfából szóló hangokat sem lehetett igazán dallamnak nevezni, de úgy tűnt, ettől függetlenül hatással volt Bolyhoskára: az állat becsukta a szemét és a padlóra omlott. Harry felkapta a köpenyt, maga köré tekerte és a csapóajtó felé indult.
Egy Lumost szórt a csapóajtón túlra, a pálcájából kitörő fény megvilágított egy kúszónövénynek látszó valamit. Miután erősen kételkedett annak lehetőségében, hogy Dumbledore azt kérte volna Bimba professzortól, hogy loncot ültessen, Harry a kezében tartotta a pálcáját, miközben leugrott. A növény megtörte a zuhanását, aztán hozzálátott, hogy megpróbálja összetörni a csontjait; indák tekeredtek a lábaira, és Harry ördökhurokként azonosította be a folyondárt.
– Erre most nincs időm – mormogta a fiú a növényre fogva pálcáját. – Incendio!Vakító piros fénycsóva csapott ki a pálcájából, mire az ördökhurok visszahúzódott a falhoz. A fiú abban a pillanatban futásnak eredt. A következő ajtót betolva egy olyan helyiségbe érkezett, amiben több ezer színes madár röpködött; a kijárat mellett, minő véletlen, három seprű hevert, és Harry csak találgathatott, kik használták azokat. Odament az ajtóhoz, de zárva találta, és ösztönösen tudta, nincs olyan bűbáj, amivel ki tudná azt nyitni az ajtót a kulcs nélkül. És ha már a kulcsról van szó…
Ismét felnézett; a madarakról kiderül, hogy azok egyáltalán nem azok, hanem szárnyas kulcsok. És az egyikük bizonyára nagyon régi – gondolta a fiú –, nagy, ezüst, és ha már kétszer használták, akkor megviselt állapotban van. Felkapta az egyik seprűt, és eliramodott, szemével mániákusan kutatva a megfelelő kulcs után. És néhány pillanattal később rá is bukkant; fogó reflexei kapóra jöttek, és szinte görcsös mozdulatokkal helyezte a kulcslyukba a kulcsot, majd nyomta le a kilincset. Erősebben szorította a pálcáját, megigazította maga körül a köpenyt, aztán kinyitotta az ajtót. Maga előtt egy hatalmas sakktáblát pillantott meg, míg a helyiség túloldalán egy nyitott ajtó várt rá.
Néhány másodpercig tartott tőle, hogy át kell játszania magát a pályán, hogy eljusson a túlsó ajtóig, amikor a szerencse úgy döntött, hogy az ő oldalára áll. Egy borzas és síró Hermione tűnt fel morgások közepette, és egyenesen a sakktábla felé szaladt, tekintetét valahova a helyiség bal sarkára szegezve, ahol az ájult Ron hevert; Harrynek nem volt ideje megállni. Remélve, hogy a vörös hajú fiú jól van, meglátta az esélyét és ki is használta – Hermionéval egyidejűleg keresztülszaladt a helyiségen. Olyasvalaki jelenléte, aki már győzött a táblán, elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne vegye kezdetét egy második sakkparti.
A következő kamrából érkező bűz elég figyelmeztetés volt arra nézve, mi várja őt ott, még az előtt, hogy az ájult troll a szeme elé került. Harry megduplázta a sebességét; tudta, hogy már csak egy próba maradt hátra. És aztán ott lesz a végső kamra, ahol a testvére egyedül van Mógussal sőt, akár Voldemorttal. Amint átsétált az utolsó előtti ajtón, lángok nyelték el a következő bejáratot és kijáratot egyaránt. Az üzenet, amit Perselus hagyott a pergamenen, világos volt, és Harry végigvette a választási lehetőségeit. Ez az – jött rá, felemelve egy apró fiolát. Az alig volt elég egy ember számára. Nem állt meg gondolkozni, csak lenyelte, és átsétált a fekete lángokon – olyan érzése támadt, mintha jég áradt volna szét a mellkasában.
Sebes léptekkel indult a következő terem felé, csakhogy a döbbenettől megtorpanjon. Ahogy arra számított, valóban ott volt Mógus, éppúgy, mint a testvére, szerencsére még mindig talpon, noha tetőtől talping vastag kötelek fonták őt körbe, és mögöttük ugyanaz a tükör állt, ami hat hónappal korábban oly nagyon elbűvölte Adriant. A tükör, ami az ember szívének leghőbb vágyát mutatja meg. Mennyire lehet az hasznos ebben a teremben? Nem túlzottan – Harry ezt le merte volna fogadni. Mógus közben épp azt taglalta fennhangon, hogyan engedte be a trollt az iskolába, és hogyan dolgozott Voldemortnak. Adrian bátor magatartást mutatott, de Harry meg tudta mondani, hogy félt.
– Látom a követ… Látom, amint átnyújtom a mesternek… De hol lehet? – motyogta magának Mógus, hátat fordítva Adriannak, aki csak dermedten állt. – Talán benne van a kő a tükörben. Össze kellene törnöm? – Az SVK tanár másodpercről másodpercre izgatottabb lett. – Vajon mit csinál ez a tükör? Hogy működik? Mester, segíts! – Harry sóbálvánnyá meredt, amikor egy hang felelt a tanár kérésére, és a hang mintha egyenesen Mógus testéből szólt volna.
– Használd a fiút… Használd a fiút… – Mógus Adrian felé fordult, és egy pálcaintésére a béklyók lehullottak Adrianról, hogy a fiú szabadon mozoghasson. A tanár megparancsolta, hogy lépjen közelebb és nézzen bele a tükörbe. És Adrian pontosan ezt tette. Harry egyszerűen nem értette, mi is történik.
– Nos? – faggatta Mógus türelmetlenül. – Mit látsz?
– É-én kezet rázok Dumbledore-ral – jelentette ki Adrian. Harry elég jól ismerte ahhoz a testvérét, hogy tudja, hogy hazudott. – Megnyertem a házkupát a Griffendélnek. – Mógus ismét dühösen szitkozódott, és félretolta a fiút. Adrian látszólag vette a célzást, és úgy döntött, futásnak ered. Megfordult, és a kezét rászorította a nadrágja zsebére. Ez volt az a pillanat, amikor Harry rádöbbent, hogy a testvére valahogy megszerezte a Bölcsek Kövét.
– Hazudik… Hazudik… – A magas, vékony hang ismét felcsendült, pedig Mógus ajkai nem is mozogtak.
– Potter, azonnal gyere vissza! – Adrian azonban nem állt meg. – Azt mondtam, gyere vissza! – Azzal elővette a pálcáját, hogy egy gyors kábító átkot szórjon a fiúra. Adrian elvágódott a padlón, miközben a hang ismét megszólalt.
– Hát így végződik… Adrian Potter, a Fiú, Aki túlélte, ma este meghal. Hadd nézzem meg, mielőtt meghal… Tíz évet vártam erre… – mondta a hang, miközben Harry néma csendben közelebb lopódzott, és a köpenye alatt Mógusra fogta a pálcáját; készen állt bármit megtenni, amit csak kellett…
– Mester, még túl gyönge vagy hozzá! – tiltakozott Mógus.
– Ehhez van… van elég erőm… – bizonygatta a hang, és Mógus elkezdte lassan letekerni a turbánt, míg végül a fejdísz a földre hullott, a férfi pedig megfordult. Harry az arcába harapott, nehogy felsikoltson; olyan erősen, hogy érezte a saját vére fémes ízét. Tehát ez volt Voldemort Nagyúr? A férfira nézett, aki megpróbálta megölni őt és a testvérét kisgyerekkorukban, a férfira, aki most ismét a testvére életét fenyegette, vagy legalábbis arra a valamire, ami a férfiból maradt. Arról a helyről, ahol Mógus tarkójának kellett volna lennie, egy deformált, kígyószerű arc, vörös szemekkel meredt színtiszta gonoszságot árasztva az ájult bátyjára.
– Ismét találkozunk, Adrian Potter – mondta Voldemort. – Többet vártam volna tőled; legutóbb, amikor szembe kerültünk egymással, sikerült a szemembe nézned – gúnyolódott. – Második esélyed nem lesz. Öld meg őt, és fogd a követ, ott lesz valahol nála! – adta ki a parancsot a Sötét Nagyúr hidegen.
– Igen, mester! – válaszolt engedelmesen, szinte áhítatos hangon Mógus.
– Viszlát, Adrian Potter – búcsúzott Voldemort, amikor Mógus az ájult fiú felé fordult. Miközben Voldemort beszélt, Harryt minden félelme elhagyta, testvére közelgő bukása miatt érzett gyötrelem, ami eddig dermedtté tette, most vörösen izzó, forró haraggá változott, majd abból fehéren perzselő dühvé. Voldemort egy szörnyeteg volt, és Mógus segített neki. A Sötét Nagyúr mindent fakóvá és szürkévé tett, amihez hozzáért, beszennyezve és elpusztítva azt. És most a testvérét akarta. Az egyik első alkímia leckéje furakodott be nyugtalan gondolatai közé, miközben szorosan megmarkolta a pálcáját a köpenye alatt.
– Ha minden más csődöt mond, Harry, mindig emlékezz erre; a tűz mindent megtisztít, ami szennyezett – csendült fel Nicholas hangja a fejében. Az elkövetkezendő években Harry gyakran vissza fog nézni és eltűnődni, hogyan sikerült megtennie azt, amit tett; nem arról volt szó, hogy korábban gyakorolta volna a nonverbális varázslást. Csak arra emlékezett, hogy amikor ezek után Mógus Adrianra emelte a kezét, ő a férfira mutatott, és minden akaratát egyetlen varázsigébe sűrítette, az egyetlen, nagy erejű varázslatba, amit ismert.
– Saevis Infernalis! – És bár egyetlen hang sem hagyta el a száját, egy nagy, sötétpiros lángcsóva hagyta el a pálcáját és érte el Mógus mellkasának középét – aki épp Adrian fölé hajolt, készen arra, hogy végső csapást mérjen rá –, a helyiség másik végébe hajítva őt. A Sötét Varázslatok Kivédése tanár teli tüdőből felsikoltott, amikor a tűz, ahelyett, hogy kihunyt volna, egyre csak nőtt és nőtt, körülötte örvénylett, akár egy belső tornádó, beburkolva őt, felfelé áradva, és a lángnyelvek már a mennyezetet nyalták.
Sötét füst, alig emlékeztetve emberi formára, röppent ki a dühöngő lángok közül, hogy egy rémült sikollyal kiszökjön az ajtón; a Sötét Nagyúr magára hagyta Mógust, és megfutamodott a csata elől. Menekülés közben elhaladt Adrian fölött, ismét átkozva őt amiatt az akármilyen mágia miatt, amit magában tárolt, és ami másodszor is csaknem a halálát okozta.
Harry csupán arra volt képes, hogy végignézze a Sötét Nagyúr szökését. A testvéréhez akart rohanni, meg akart győződni róla, hogy épségben van, hogy él, de a teste megtagadta az együttműködést, miközben az agya végre felfogta, mit is tett; a lángok továbbra is tomboltak, és Mógus közöttük volt; kizárt dolog volt, hogy meg tudjon szökni közülük. Megölte őt. Gyilkolt. Ahelyett, hogy a testvéréhez indult volna, hátrált egy lépést, a keze, ami továbbra is görcsösen markolta a pálcáját, az oldalára hanyatlott a köpeny alatt. Eltelt néhány másodperc, és a lángok kezdtek szétterjedni. Harry alig fogta fel a folyosón felhangzó fürge léptek visszhangját maga mögött, és csak akkor vette észre Albus Dumbledore-t, amikor a férfi elhaladt mellette.
Az idős férfi dermedten bámult a lángokra, mielőtt Adrian fölé hajolt. Harry nem tudta tovább elviselni ezt. A lépteit is alig volt képes irányítani; olyan volt, mintha Imperius-átok hatása alatt lépkedett volna, míg el nem érte a terem kijáratát. Ekkorra az általa gerjesztett tűz fénye már nem festette narancssárgára a falakat, és ez olyan volt, mintha felszállt volna a köd az agyáról, és tettének teljes súlya úgy zuhant rá, mintha egy tonnányi tégla temette volna maga alá; vad száguldásba kezdett, és megpróbált elfutni az emlékei és a bűntudata elől, egyenesen a kijárat felé iramodva. A felvonó varázslatot használta, hogy feljusson a csapóajtón, alig tudatában léve a saját cselekedeteivel. Bolyhoska még mindig aludt az alatt a varázslat alatt, amit Dumbledore használt rajta, de Harry nem állt meg, hogy alaposabban megnézze. Csak futott, azt sem vette észre, hogy a köpeny lecsúszik a válláról, és jó három lépésnyire a háromfejű kutyától a földre hullik.
Lerohant a lépcsőn, kétszer majdnem elbotlott és felbukott, de nem érdekelte, csak rohant tovább. Már apró kortyokban szedte a levegőt, de ez sem állította meg őt – futott előre. Tüdeje égett a megterheléstől, de nem foglalkozott vele – csak szaladt és szaladt. Ebben az órában egyetlen fáklya sem világította be a pincét, így a sötétben loholt előre, azzal sem vesződve, hogy fényt gyújtson maga előtt; addig, amíg fut, minden rendben lesz.
Elért az ismerős ajtóig és dörömbölni kezdett rajta, teljes erejéből, és azzal sem törődött, ki hallhatja meg. Perselus zavarodott arccal nyitotta ki az ajtót; épp olyasminek fejezte az olvasását, ami Farkasölőfű kutatásához kapcsolódott, és már készült leoltani a villanyt és nyugovóra térni. Megpróbálta megkérdezni Harryt, hogy mi történt, de a fiú sápadt és könnyáztatta arca elnémította őt; egyszerűen szélesebbre tárta az ajtót, engedve, hogy a gyerek besétáljon az irodájába, majd bezárta mögötte az ajtót.
– Mi történt, Harry? – kérdezte, de a fiú néma maradt, tekintete ködös, mintha valamiféle transzba esett volna.
– Találkoztam Voldemorttal – jelentette ki a gyermek halkan, néhány perc csönd után. Perselusnak elakadt a lélegzete, miközben érezte, hogy a világ megpördül körülötte. Mi?
– Harry…
– Amikor visszatértem a klubhelyiségbe, rádöbbentem, hogy Adrian, Ron és Hermione a kő után eredtek – magyarázta Harry; a pillantását továbbra a szemközti falra szegezte, valahova az üres Merlin festmény mellé. – Követtem őket, és akkor találtam rájuk, amikor Mógus már Adriant fenyegette; Adrian valahogy megszerezte a követ – ott volt előtte az a tükör, az, amiről karácsonykor beszéltem, és a kő benne volt – és aztán rájöttem, hogy Voldemort is ott van. Megszállta Mógust, vagy ilyesmi, osztozott vele a testén. Adrian megpróbált elmenekülni, Mógus erre elkábította őt, és Voldemort ekkor megparancsolta neki, hogy ölje meg. – A fiú itt megállt, tágra nyílt szeméből ismét könnyek folytak le az arcán.
– Harry, Adrian jól van? – kérdezte a bájitalmester a legrosszabbtól tartva. Harry megvonta a vállát.
– Eszméletlen volt, amikor ott hagytam, de Dumbledore pont akkor érkezett. Szerintem rendben lesz.
Ha nem Adrianról van szó, akkor mi a baj? – Mi történt, Harry? – kérdezte fennhangon, aznapjára másodszor Perselus.
– Apu, Mógus meg akarta ölni Adriant – jelentette ki a zöld szemű fiú rekedt hangon, egyenesen a bájitaltan tanár szemébe nézve – most először amióta az irodájába lépett.
– De nem tette – állította Perselus, mivel nem tetszett a beszélgetés iránya. Ezek szerint Dumbledore időben megállította Voldemortot?
– Nem, nem tette – értett egyet Harry, aztán elcsuklott a hangja, és egész testében remegni kezdett. – Mert én öltem meg őt előbb. – És a fiú érezte, ahogy a térdei megrogynak, ő pedig elsírta magát.
