24. fejezet
A bűntudatról és a fájdalomról
– Apu, Mógus meg akarta ölni Adriant – jelentette ki a zöld szemű fiú rekedt hangon, egyenesen a bájitaltan tanár szemébe nézve – most először, amióta az irodájába lépett.
– De nem tette – állította Perselus, mivel nem tetszett a beszélgetés iránya. Ezek szerint Dumbledore időben megállította Voldemortot?
– Nem, nem tette – értett egyet Harry, aztán elcsuklott a hangja, és egész testében remegni kezdett. – Mert én öltem meg őt előbb. – És a fiú érezte, hogy a térdei megrogynak, ő pedig elsírja magát.
Perselus nem akart hinni a fülének. Harrynek meg kellett… Merlinre, ne! Ő csak egy gyerek! Még tizenkét éves sincs, és máris meg kellett… Voldemort meg fog halni – döntötte el ott és akkor Perselus; talán nem az ő kezétől, de segíteni fog, és ha lesz beleszólása, akkor az a gazember lassú és fájdalmas halált hal. A bájitalmester letérdelt és szorosan átölelte Harryt; kellett némi erőfeszítés hozzá, mivel a fiú látszólag nem akarta, hogy hozzáérjenek. Perselus túlságosan is jól ismerte az érzést.
– Harry, nézz rám! – parancsolta, és hangja tisztán jelezte, hogy nem tűr ellenvetést. A gyermek felnézett, zöld szeme elveszettnek látszott. – Tudom, hogy ez most pokoli érzés, de nem a te hibád volt!
– De én öltem meg őt! Ott álltam, ráemeltem a pálcámat és megöltem őt. Elégettem őt, Pers! – válaszolt Harry, akinek a hangja szinte felismerhetetlen volt a fájdalomtól. Idősebbnek hangzott – mintha egy évtizedet öregedett volna az utolsó órában. Perselus lehunyta a szemét és felsóhajtott.
– Harry, amikor tizenkilenc éves voltam, csupán másfél évvel azelőtt, hogy te megszülettél, Dumbledore utasítására kémkedtem a Rend számára a halálfalók soraiban – mondta a bájitalmester, mire Harry zavartan ránézett. Végre enyém a figyelme – gondolta a férfi. – Tizenhat évesen csatlakoztam a Sötét Nagyúrhoz, még az iskolát sem fejeztem be; és nem én voltam az egyetlen a házamból, aki abban évben csatlakozott hozzá. Volt egy fiú, Benjamin Alexander, ő ötödéves volt, de Voldemort sosem törődött sokat azzal, hány évesek az újoncai. Egy szegény családból származó félénk fiú volt, és csak azért követte őt, hogy ne alázzák meg az alacsony származása miatt. Amikor betöltöttem a tizennyolcat és itt hagytam az iskolát, felajánlottam, hogy bármiben a Rend rendelkezésére állok, megpróbálva valami jót kihozni életem legnagyobb tévedéséből. Benjamin… ő más utat választott.
– De mi köze ennek ahhoz, hogy… – kezdte Harry, ám Perselus félbeszakította őt, mielőtt folytathatta volna a kérdését.
– Majd meglátod – biztosította őt a bájitaltan tanár szomorkás mosollyal. – Ahogy mondtam, Benjamin más ösvényt követett; ő mindig is formálható személyiség volt, és a sötét varázslatokban való részvétele végül elrontotta őt…
Nincs jó és rossz… Csak a hatalom, és azok, akik gyengék megragadni. Mógus valami hasonlót mondott a testvéremnek – hasított bele Harry fejébe. Vajon Mógus mindig ilyen volt?
– Mire betöltöttem a tizenkilencedik évemet, már teljes munkaidőben kémkedtem a rendnek, Benjamin pedig Voldemort egyik legjobb embere volt; válogatás nélkül kínozta és ölte meg azokat, akiket utasításba kapott, és sosem mutatott könyörületet. – Perselus látszólag elveszett a jelennél sokkal sötétebb idők emlékeiben. – Egy éjjel Voldemort kiküldött egy halálfaló csoportot, hogy kutassa fel a Rend néhány bujkáló tagját; én Benjaminnal kerültem párba. Minden erőfeszítésem ellenére kiderítettük az egyik Rendtag lakhelyét. A varázsló egy mugli nőt vett el és három gyerekük volt, még egyikük sem volt ötéves. Benjamin betört a házukba még mielőtt én odaértem volna – nem szeretett várni. Mire elértem a házat, ő már fél órája crucióval kínozta az anyát, és az egészet végignézette a gyerekeivel. Amint meglátott engem, felnevetett. – Perselus szorosan összezárta a szemét. – Nevetett, Harry, és azt mondta, válasszam ki azt a gyereket, amelyiket elsőként szeretném megölni. És hogy bebizonyítsa az álláspontját, kiszórta a gyilkos átkot az anyára – ott, a szemem előtt. A gyerekek sírtak, az apa teljesen elveszettnek látszott, én pedig semmit nem tehettem, hogy segítsek. Benjamin pedig közölte, hogy mivel nem tudtam eldönteni, ő választ elsőként. Ráfogta a pálcáját a legkisebb gyerekre, egy kétéves kislányra.
– És mi történt? – kérdezte Harry; a hangja már kevésbé hangzott zavarodottnak, a könnyek sem folytak a szeméből.
– Én is választottam; és Benjamin mellett döntöttem – jelentette ki Perselus. – Tizenegy éves kora óta ismertem őt, de az a fiú, aki megismertem és az a férfi, akivé vált, két teljesen különböző ember volt. Rászórtam az Avada Kedavrát, módosítottam a család emlékeit, hogy ne emlékezhessenek az arcomra, aztán távoztam. Soha nem éreztem magamat annyira üresnek – ismerte be Perselus, és ismét lecsukta a szemét. Ezt a történetet még soha, senkivel nem osztotta meg ezelőtt; nem is gondolta, hogy valaha is megteszi, de ezúttal ez látszott a helyes lépésnek. Puha érintést érzett a kezén, és amikor felnyitotta a szemét, látta, hogy Harry tette rá a tenyerét az ökölbe szorított kezére.
– Nem a te hibád volt, apu – közölte a fiú. – Megölte volna azt a kislányt, ha nem állítod meg őt; az a férfi már túl messzire ment.
– Igen, megölte volna azt a gyereket – értett egyet Perselus. – És Mógus mit tett volna, ha te nem állítod meg őt? – A fiú csendben maradt. – Harry?
– Megölte volna Adriant – motyogta a gyerek.
– Igen, ezt tette volna. Hogy tudtad volna nem megvédeni a bátyádat, Harry? – kérdezte Perselus.
– Lefegyverezhettem volna… Meg tudtam volna tenni…
– Nem, nem tudtad volna – jelentette ki Perselus. – Mógust Voldemort szállta meg; a lefegyverzéséből semmi jó nem származott volna neked.
– De…
– Emellett, Harry – folytatta Perselus – Mógus abban a pillanatban meghalt, amint lemondott a testéről a Sötét Nagyúr javára. Voldemort csupán porhüvelyként használta őt; sosem engedte volna meg neki, hogy éljen. Mógus csupán egy élő, lélegző tanú lett volna a leggyengébb óráiról, és azt sosem engedte volna – állította a férfi. – Azt is kétlem, hogy Mógus sokáig túlélte volna, ha Voldemort távozik a testéből, miután olyan hosszú időn keresztül összeolvadt vele. Nem, ő már azóta halott, hogy belement ebbe az egészbe.
– És te… te nem utálsz engem? – kérdezte Harry. – Nem gondolod, hogy pont olyan vagyok, mint ő?
– Nem! Dehogy utállak! – tiltakozott hangosan Perselus, megragadva a fiú vállait, és jó alaposan megrázta őt. – És egyáltalán nem vagy olyan, mint ő; még ha nem is állna fent a tény, hogy a testvéred életét akartad megmenteni, akkor is itt állsz most, és egy olyan ember halála fölött siránkozol, aki egy szempillantás alatt megölt volna téged. – A fiúcska szemében új remény szikrázott fel, ahogy magába itta a bájitalmester szavait. Talán nem indult el azon az úton, hogy ő legyen a következő sötét nagyúr úgy, ahogy attól rettegett.
– De akkor miért fáj? – kérdezte komolyan, elkerekedett szemmel. Perselus érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, de igyekezett magát tartani, már csak Harry érdekében is.
– Azért, mert érdekel, Harry. És mivel érdekel, sosem tudsz félvállról venni egy életet – állította Perselus mosolyogva. – Mindössze azt akarom, hogy megérts valamit; ha valaha is veszélybe kerül az életed, vagy olyasvalaki életét fenyegetik, akit szeretsz, nem tétovázhatsz. Ígérd meg nekem, hogy ilyen esetekben mindig vigyázol magadra, Harry. – A fiú továbbra is sápadt volt, de az első sokk lassan elhagyta a szervezetét, és a színtiszta megkönnyebbülés, hogy mind ő, mind a testvére élnek, Voldemortot pedig megállította, átlyukasztotta az imént átélt élmények hatására a szíve körül képződött rettegés páncélját.
– Ígérem – mondta halkan; viszont legalább határozottabb volt, mint korábban.
– És most szeretném, ha megtennél nekem egy szívességet – folytatta Perselus. – Készítek neked egy enyhe Álomtalan Álom főzetet, és szeretném, ha bevennéd és aludnál egy keveset. – Észrevéve a gyerek arcán feltűnő pánikot, azonnal hozzátette. – Aludhatsz itt, a kanapén, de muszáj aludnod; pillanatnyilag még dolgozik benned az adrenalin, de már nem tart sokáig. – Harry panaszkodni akart, ám a szemhéját hirtelen nehéznek érezte. Talán tényleg fáradt volt. Vagy legalábbis egy kicsit. Elindult a kanapé felé, míg Perselus gyorsan összevegyített néhány alapanyagot egy üveg lombikban. Amint végzett, odanyújtotta a bájitalt Harrynek.
– És mi lesz Adriannal? – kérdezte a fiú a főzetet méregetve.
– Megyek és ellenőrzöm a kedvedért; emellett kétlem, hogy reggel előtt magához térne – biztosította őt a bájitalmester. – És fedezlek, amiért nem vagy a hálókörletedben, csak pihenj. – Harry biccentett egyet, pálcáját – amit még mindig a markában szorongatott – visszatette a pálcatartó tokba, majd egy korttyal eltüntette a bájitalt, aztán kényelmesen elhelyezkedett kanapékon levő a puha párnákon.
– És apa? – szólt Harry, kicsit ásítva.
– Igen, Harry?
– Szeretlek – mondta a fiú lecsukódó szemmel.
– Én is szeretlek, fiam – válaszolt a bájitalmester, gyengéden megpuszilva a fiú feje búbját. – És büszke vagyok rád. – Harry légzése egyenletessé vált. Perselus egy pillanatra behunyta a szemét, és megkönnyebbülten, hosszan kifújta a levegőt. Egy része sírni akart; mélyen magában tudta, hogy Harrynek egyszer majd küzdenie kell, és lévén az, aki, meg kell állítania Voldemortot, sőt harcba kell bonyolódnia, amiben véget kell vetnie valaki életének. De hogy ez ilyen gyorsan megtörténjen…
Ó, igen, lényének egy része egészen reggelig sírni akart. De volt egy másik része is, és az győzött. Az a része törni-zúzni akart. Előhúzta a pálcáját, kilépett a lakosztályából, végigvonult a folyosón, majd belépett az egyik pincében található jókora raktárhelyiségbe; a helyiség tele volt régi padokkal és más bútordarabokkal, amiket már nem használtak az iskolában. A mennyezet magas és boltíves volt, a hegyekben álló fa bútorok egészen odáig magasodtak. Tökéletes!
Perselus becsukta maga mögött az ajtót, bezárta, némító bűbájt tett rá, aztán a pálcáját a bútorrakásra emelte. Gondolatai csak kusza zagyvaságok voltak, a látása homályos, ahogy elkezdett varázslatokat szórni minden irányba. És bár egy mukk se hallatszott az ajtón kívül, Perselus üvöltve ontotta a varázslatait jobbra és balra, porrá zúzva könyvespolcokat és padokat. Hogy engedhettem, hogy ez megtörténjen?
Újabb íróasztal halom robbant fel egy gyors bunkósbot bűbáj eredményeképpen. A bájitaltan tanár körülnézett, szemében vadállati fény csillogott. Kiszúrt egy újabb rakás bútort, és agyának egy csöppnyi részét felvidította, hogy a Roxfortban ennyi fölösleges bútor halmozódott fel. Miért nem tudtam megvédeni Harryt, amikor a leginkább szüksége volt rám?
A létező összes robbanó átkot végigvette, ami csak az eszébe jutott, tört és zúzott mindent, amit maga körül talált. Hosszú percek teltek el, miközben ő levezette a frusztrációját. Vadul nézett körül a helyiségben, próbálva felfedezni még valamit, amit összetörhet – de már semmi nem maradt. Ekkor megállt, és végignézett az egykori bútorok elszenesedett fadarabjain. Ezt tényleg én műveltem? – sóhajtott fel, de persze tudta, hogy ő tette.
Mostanra már némileg összeszedte magát, és hozzálátott, hogy megjavítsa azt, amit összetört; nem minden volt menthető: volt egy tócsává olvadt fém a padlón, amit Perselust eltakarított, arra sem emlékezett, hogy bármilyen fémtárgy lett volna a teremben, nem hogy elolvasztotta volna, de miután végzett, a helyiség nem különbözött sokban az eredeti állapotától. Visszatért az irodájába, hogy leellenőrizze Harryt, aki még mindig aludt.
Tiszta szerencse volt, hogy épp visszaért, mert néhány perccel később a rémült Minerva McGalagony kopogtatott az ajtaján. A nő arca sápadt volt, az ajka vékony vonallá préselődött. A tekintetében némi nyugtalanság látszott, ami megkönnyebbüléssé, aztán zavarrá változott, amikor a pillantása a férfi kanapéján alvó Potter gyerekre esett.
– Tehát Harry itt van? – kérdezte döbbenten. – Már mindenütt kerestük… Kezdtem attól félni, hogy…
– Harry fél órája futva érkezett az irodámba; felébredt, inni akart egy kis vizet, amikor észrevette, hogy a testvére eltűnt – kezdett bele a magyarázatába Perselus. – Nem sikerült kihúznom belőle a részleteket, mert eléggé rémült volt; azt mondta, hogy a testvére tudott a háromfejű kutyáról, és attól fél, hogy talán a tiltott folyosóra ment. Úgy vettem ki, hogy Harry nem tud többet annál, mint amit a bátyjától hallott a témában, de tartok tőle, hogy Adrian talán többet tud arról, mi van a csapóajtó alatt, mint ami bölcs lenne. – Perselus igyekezett semleges arcot vágni, miközben beszélt; a feladatot most különösen nehéznek találta, mivel a szíve még mindig a mellkasában kalapált; minden szívdobbanás újabb fájdalomnyilallást húzott elő belőle, amikor arra gondolt, mennyi minden sülhetett volna el tragikusan aznap éjszaka. – Épp csak meggyőztem Harryt, hogy igyon meg egy adag Álomtalan Álom főzetet, és indulni készültem, hogy tájékoztassalak. De miért keresed őt?
– Harrynek igaza volt, ahogy neked is – magyarázta Minerva, miközben levette a szemüvegét, hogy megdörzsölje a szemét. – Adrian rájött, hogy a kő van odalent, így ma este Ronald Weasley és Hermione Granger társaságában leereszkedett a csapóajtón. Pillanatnyilag ő és Weasley is eszméletlenek. Sok mindent nem sikerült megtudnom, de benne volt Ő, Akit Nem Nevezünk A Nevén, és Albus elmondása szerint Mógus is. Perselus, Adrian megakadályozta őket abban, hogy megszerezzék a Bölcsek Kövét! – kiáltott fel Minerva. – Merlin tudja, hogyan, de megtette! – Perselus becsukta a szemét, és aprót sóhajtott. Igen, Minerva; Adrian. Egy nap majd megtudod…
– Potteréket értesítették már a ma esti eseményekről? – kérdezte, finoman próbálva témát váltani.
– Igen, de amikor megpróbáltuk elérni Harryt… – A nő elhallgatott, és az alvó fiúra nézett. – De miért nem hozzám jött, amikor nem találta a testvérét? Végtére is én vagyok a házvezetője! – McGalagony hitetlenkedő szemmel fordult Perselus felé.
– És – ahogy azt tudod, csak úgy tűnik, megfeledkeztél róla –, én vagyok az, aki segített felnevelni őt – jelentette ki Perselus reményei szerint nyugodt hangon, még ha nem is tudott segíteni a szavait átható fagyos hangon. Minerva szeme elkerekedett, mielőtt a földre nézett.
– Természetesem, Perselus – mondta egyszerűen, újra összeszedve magát. – Indulnunk kellene Albushoz; a tanári kar többi tagjával együtt a te jelenlétedre is igényt tart. – A férfi csupán bólintott.
– Csak hadd írjak gyorsan pár sort Harrynek; a bájital nem volt nagyon erős, és felébredhet, mielőtt visszatérek. Tudni akarja majd, hogy a testvére biztonságban van. – Minerva bólintott, majd miután tájékoztatta a kollégáját, hogy a gyűlést Dumbledore irodájában tartják, távozott. Perselus elővett egy pergament és leírta rá, amit Minerva mondott neki, és amit erre válaszul mondott, hogy fedezze őt. Leírta, hogy Adrian jól van, és hogy bűbájt helyezett el a pergamenen, amitől az üresnek látszik, amíg Harry ki nem mondja rá a megfelelő varázsigét. Összehajtotta a feljegyzést, és ráírta a hátára Harry nevét, mielőtt elindult az értekezletre.
Potterék nagyjából egy órával azután érkeztek, hogy hajnali három óra harminckor Harry berobbant Perselus irodájába. Rendkívül aggódtak, ahogy az természetes is volt, és hamarosan csatlakozott hozzájuk Sirius Black és Remus Lupin. Perselus csupán a távolból figyelte őket, de egy része szerette volna megvigasztalni a könnyáztatta arcú Lilyt. A nő még mindig a barátja volt, nem számít, mi történt. De nem tudott a közelébe menni, mivel a férje, és a tökkelütött korcs barátja élve megnyúzták volna. Ők négyen – Lupint is beleértve – Adrian ágya körül lézengtek; Lily egy széken ült, és a fia kezét fogta.
– Mi történt vele, Albus? – kérdezte James az igazgatót abban a pillanatban, hogy a férfi a gyengélkedőbe lépett.
– Attól félek, ez egy hosszú történet… – kezdte, csakhogy félbeszakítsa egy morgás, ami nyilvánvalóan Siriustól származott.
– Van időnk; kezdj beszélni. Most! – Sirius hangja jeges volt és tökéletesen az ellentéte annak, amit Perselus várt tőle. Talán a korcs mégsem olyan rossz – gondolta magában a bájitalmester, miközben küzdött kényszerrel, hogy elvigyorodjon.
– Ahogy óhajtod. – A férfi belekezdett a mesébe a Bölcsek Kövéről és hogyan tartották azt az iskolában. Amikor ezzel a résszel végzett, elmagyarázta, hogy Adrian valahogy rájött a Kőre, és hogy hogyan akadályozta meg Voldemortot abban, hogy megszerezze azt.
– Voldemort itt volt? – kérdezte Lupin, borostyán sárga szemét az igazgatóra szegezve.
– Igen, itt.
– És hogyan állította meg őt a fiam? – kérdezte Lily első ízben megszólalva azóta, hogy meglátta a fiát. Hiába, bámulatos – tűnődött magában Perselus, miközben gondolatai az irodájában alvó fiúra fókuszáltak. Ez érdekes kérdés, amire amúgy is hallani akarta a választ.
– Amikor odaértem hozzá, Adrian eszméletlen volt, és Mógust – aki Voldemort porhüvelyeként szolgált – lángok emésztették. Alig maradt belőle valami, mire a lángok elhamvadtak – mondta komolyan Albus.
– Lángok? – kérdezte James. – Albus, azt próbálod ezzel mondani, hogy… Mit próbálsz elmondani? – akarta tudni az apa az igazgatóra meredve; nem igazán akarta elhinni, amit hallott.
– Úgy tűnik, hogy Adriannak ismét sikerült elérnie ugyanazt a mágiát, ami segített első alkalommal is megállítani Voldemortot. A varázsereje újfent reagált a fenyegetésre, ami megmentette őt – magyarázta Albus. Perselus tudta, hogy most megkönnyebbülést kellene éreznie, amiért nem is gyanakszanak Harry képességeire. Még nem jött el a megfelelő idő…
– Hogyhogy nem tudtad, Albus? – kérdezte Lily, le se véve a szemét a fiáról. – Hogy léphetett be Adrian abba a helyiségbe úgy, hogy te nem tudtál róla?
– Sosem számítottam rá, hogy átjut a cerberuson, Lily – ismerte be Dumbledore komolyan. – Úgy gondoltam, a kő jól védett; hogyan számíthattam rá, hogy három gyerek, alig tizenkét évesen megpróbálják elérni azt? Nos, egy is elég hozzá – gondolta Perselus. Weasleyék ebben a pillanatban érkeztek, és futva közeledtek az ágyhoz, ahol Ron feküdt, Adrian mellett. A következő percben az ikrek és Percy is megérkeztek, még mindig a pizsamájukban, amikor valaki Harry felől érdeklődött.
– Az irodámban alszik – közölte Perselus, mire James azonnal vádlóan fordult felé.
– És pontosan miért is? – kérdezte összeszűkült szemmel. Perselus örült, hogy volt ideje apró cafatokra rombolni azt a helyiséget, így most el tudta fojtani a késztetést, hogy a feledésbe átkozza Jamest. Ugyanazt felelte neki, amit Minervának is mondott.
– Úgy hiszem, bűntudata van, amiért tudta, hogy Adrian közel jutott ahhoz a kutyához, és nem mondta el senkinek; úgy tűnt, meg volt győződve, hogy a testvére valahogy bajba került, és hogy ő megakadályozhatta volna – tette hozzá a férfi. Ez nem is állt messze az igazságtól, és megmagyarázhatja Harry bűntudatának egy részét. James látszólag kicsit meghátrált ezek után. Perselus elhagyta a gyengélkedőt, és visszakísérte Albust a csapóajtó alatti termekbe. Az igazgató felvette a láthatatlanná tévő köpenyt a földről, ahol hevert, és sóhajtva nézett rá.
– Trükkös egy köpeny ez; a védelemre szolgál, de remekül segített a mostani tulajdonosának bajba kerülni, nem igaz, Perselus? – A bájitalmestert a legkevésbé sem érdekelte a köpeny, de azért rábólintott – az igazgatót mindig is érdekelte ez a ruhadarab. Perselus felkészítette magát arra, hogy most meglátja, min ment keresztül Harry. Minerva, Fillius és Pomona Bimba is csatlakozott hozzájuk, hogy így jobban fel tudják mérni, mi is történhetett.
Az ördöghurok esetében magától értetődő volt, még ha a legtöbb bizonyítékot arról, hogy mi történt, eltakarták az égésnyomok, amiket Dumbledore maga okozott a helyiségben, miközben megpróbálta elérni Adriant. És ez igen szerencsés –vélekedett magában Perselus. Ők is használták a seprűket, és a megfelelő kulcs segítségével továbbjutottak, bár Flitwick megjegyezte, hogy valaki megpróbálta az Alohomora varázsigét használni a záron. Minerva még midig nem tudta elhinni, hogy tizenkét évesek győzni tudtak az ő megbűvölt sakktáblája ellen, de Perselus emlékeztette őt, hogy az ő próbáján ugyanolyan könnyedén képesek voltak átjutni. A férfit akkor érte a legnagyobb sokk, amikor beléptek abba a terembe, ahol a követ rejtegették. Ott állt az a tükör, amiről Harry beszélt neki, és Perselus elvi kérdést csinált belőle, hogy ne nézzen bele; már amúgy is tudta, mi az ő leghőbb vágya, látni is azt talán túl sok lett volna. De nem is a tükör keltette fel a figyelmét.
A terem túlsó fala ki volt égve, az arany-bézs színű kő, ami a helyiség többi falát alkotta, itt koromfekete volt. Ugyanolyan elfeketedett kör látszott a földön, nagyjából tíz, talán tizenegy láb átmérőjű. És annak a közepén feküdt valami, ami úgy nézett ki, mintha egykor egy lila anyag tulajdonosa lett volna, és egy turbán a tükör előtt. Perselus látta, miért volt annyira rémült Harry, amikor belépett az irodájába. Bármilyen varázslatot is használt, az nagyon erős volt, csoda, hogy képes volt kiszórni, irányítani, aztán elsétálni – nem hogy futni, amit a fiú sejtése szerint csinált –, végig ezeken a folyosókon, le az irodájába. Ez egy komoly igézés volt, és normál esetben, az ő korában, nagy károkat kellett volna okoznia az erejében. De hát Harry sosem csinált semmit normálisan.
– Ezt Adrian művelte? – kapott levegő után Pomona. Nem, ami azt illeti nem – gondolta Perselus az okklumencia falai mögött; nem mintha úgy hitte volna, hogy Dumbledore legilimenciával próbálkozna ebben a döbbent állapotában, de sosem árt az óvatosság.
– Igen, ő tette – igazolta Dumbledore. Perselus a megégett kövekre pillantott, aztán annak az embernek a maradványaira, aki megpróbálta megölni Adrian Pottert, és azt kívánta – aznap már századjára –, hogy bárcsak ő ölte volna meg Harry helyett Mógust.
Amikor reggel tájt visszatért az irodájába, annyira mélyen elmerült a gondolataiban, hogy majdnem összeütközött Harryvel, mivel a fiú pont ekkor lépett ki az irodájából, kezében a neki írt levéllel. A fiú várakozóan tekintett fel rá.
– Hogy van Adrian? – kérdezte, és szeme hatalmasra nyílt az aggodalomtól. – Magához tért már?
– Amikor elhagytam a gyengélkedőt, még nem; jókora dudort szerzett magának a fején, de Madam Pomfrey biztos benne, hogy reggelre rendbe jön. Mostanra már ébren kell lennie. – Harry megkönnyebbülten felsóhajtott, és Perselus kinyitotta az irodája ajtaját, hogy zavartalanul beszélhessenek egy ideig.
– Gondoltam, hogy beütötte a fejét; elég keményen zuhant a földre, miután Mógus rászórta a kábító átkot… – A fiú zöld szeme a földre szegeződött, amikor megemlítette Mógus nevét.
– Ha nem tetted volna azt, amit tettél, Harry, a testvéred egyáltalán nem ébredne fel – emlékeztette őt a bájitaltan tanár. Gyorsan elmagyarázta, mit mondott a szüleinek arról, ami történt, és még egy kicsit dolgoztak Harry meséjén. Fél órával később a fiú készen állt rá, hogy meglátogassa az ikertestvérét.
– És Pers? – fordult vissza Harry az ajtó előtt.
– Igen, Harry?
– Köszönöm; korábban valahogy elvesztem egy kicsit – ismerte be Harry.
– Harry, mindent figyelembe véve, nagyszerűen kezelted a helyzetet. – Harry bólintott. – Csak élvezd, hogy életben vagy, és hogy a testvéred is él. Menj, látogasd meg őt; nekem meg kell írnom egy levelet mindkettőnk nevében. Tájékoztatnom kell Nicholast.
– Megpróbálom jól érezni magam; üdvözöld a nevemben is Nicholast. – Alig lépett be a gyengélkedőbe, már az édesanyja ölelő karjai között találta magát; meghallgatta a tegnap este történtek hivatalos változatát, aztán elmondta azt a történetet, amit Perselusszal találtak ki. Hogy az éjszaka felébredt arra, hogy szomjas, és sem Adrian, sem pedig Ron nem voltak az ágyukban, ellenben megtalálta a sóbálvány átokkal sújtott Neville-t a földön fekve, és azonnal rohant Perselushoz, hogy tájékoztassa őt, mivel a legrosszabbtól tartott, mert hallotta, hogy a testvére egyszer arról beszélt, hogy tudja, pontosan mi van a tiltott folyosó zárt ajtaja mögött. A meséjét könnyedén elfogadták.
Adrian valamikor tizenegy óra után ébredt, Ron pedig két órával korábban. Elmesélte a maga oldaláról, hogy mi is történt, hogy hogyan jöttek rá a Kőre, és hogy miért kellett utána menniük. Harry úgy tett, mint aki nagyon meg van lepődve, nem túl sikeresen, mivel még ő maga is eléggé döbbent volt. Szerencsére rá pillanatnyilag senki sem figyelt.
– És amikor meghallottuk, hogy Dumbledore nincs az iskolában, tudtuk, hogy… – McGalagony professzor volt az, aki röviden megszakította Adrian beszámolóját, ahogy hangosan kifújta az orrát a skótkockás zsebkendőjébe.
– Eljöttek hozzám, én pedig azt mondtam nekik, hogy a Kő biztonságban van! – Mindenki döbbenten nézett a tanárnőre, nem voltak hozzászokva ilyen kitörésre a mindig szigorú professzortól. Harry, aki megértette, mekkora súllyal képes nyomni az ember vállát a bűntudat, úgy döntött, hogy megszólal.
– Nem tudhatta, tanárnő. – Mindenki feléje fordult, a döbbenet, hogy sírni látják az átváltoztatás tanárt, most a zöld szemű diákra szállt. – Az igazgató úr maga sem sejtett semmit, amikor távozott az iskolából, akkor honnan tudhatta volna ön?
– Harrynek igaza van, Minnie – szólalt fel Harry mellett Sirius. – Nem tudhattad. – Az, hogy Minerva nem szólt rá a férfira a becenév használata miatt, jól mutatta, mennyire zaklatott volt. Beszélgettek még egy kicsit, Weasleyékkel és Hermionéval egyetemben, aztán a téma sokkal inkább az iskolai témákra terelődött. Az igazgató tájékoztatta őket a pletykákról, amik máris szárnyra keltek az iskolában, és hogy néhány mardekáros diák – Malfoy, morogta Ron az orra alatt – megpróbálta ezt még tovább fokozni azzal, hogy azt állította, Adrian olyan súlyosan megsérült, hogy át kellett szállítani a Szt. Mungóba.
– Tegyél meg nekem egy szívességet, Harry – szólalt meg sötéten a mogyoróbarna szemű ikerfiú.
– Persze, bármit.
– Rúgd szét a hátsójukat a holnapi meccsen! Meccs? – tűnődött Harry. – Ó, igaz, a Kviddics. Teljesen el is feledkezett róla, de valahogy valami ilyen normálisnak a megígérése megnyugtatta kicsit. Az élet végül is megy tovább – gondolta, miközben rábólintott.
– Meglesz, bratyó! – Másnap pontosan így is lett, hosszú évek után segített megnyerni a Griffendélnek a Kviddics Kupát. Wood egy teljes órán keresztül könnyezett örömében, és a klubhelyiségben megtartott parti jóval éjfél után is folytatódott. Egy héttel ezután minden simán haladt a saját medrében – leszámítva Harry rémálmait, akinek álmában különféle variációk váltogatták egymást, ahol eléri a testvérét, de másodpercekkel később, vagy nézte magát, ahogy egymás után szórja a különböző varázslatokat. Perselus azt mondta neki, hogy ez el fog múlni, csupán emlékeztetnie kell magát arra, hogy azért cselekedett, hogy a bátyját védje, és azt tette, amit tennie kellett.
A vizsgák eredményei nem voltak túlzottan meglepőek; Harry végzett az évfolyam elején, őt követte Hermione és a testvére, akit a képzése már amúgy is a rangsor elejére sorolt. Ami meglepő volt, hogy a Griffendél nyerte meg a Házkupát, miután az igazgató kiosztott néhány pontot még a tanév végére. Harry aznap éjjel felkereste Perselus irodáját, a változatosság kedvéért vidáman kacagva a bájitaltan tanár most épp felháborodott arckifejezésén.
– Mintha a Kviddics Kupa elvesztése nem lett volna elég! – kiáltott fel a tanár fel-alá járkálva az irodájában. – Honnan jöttek ezek a pontok?
– Felteszem, Voldemort megállítása tananyagon kívüli elfoglaltságnak számít, igaz? – kérdezte Harry könnyed hangon, a köves incidens óta első alkalommal nyíltan mosolyogva. Másnap reggel itt hagyják az iskolát, és Harryt különösen boldoggá tette a tudat, hogy alig egy rövid hét elteltével újra otthon lesz; hiányzott neki a kastély, ahol felnőtt – jobban, mint gondolta volna.
– Érdekes nézőpont – jegyezte meg szárazon Perselus, miközben Harry újfent nevetésben tört ki. – Tudatom veled…– Egy bagoly huhogása szakította őt félbe. Végre, egy hét elteltével Nicholas válaszolt. Perselus kibontotta a levelet és olvasni kezdte.
– Mit írt Nicholas? – kérdezte Harry.
– Várj! Még a „Kedves Harry és Perselus!"-on sem jutottam túl – jegyezte meg a bájitalmester a levelet nézve. Nekiállt elolvasni. Majd azt kívánta, bárcsak ne tette volna.
Valamiért ide elfelejtettem feltenni ezt a fejezetet, így most egyszerre kettő is felkerül.
