25. fejezet
Veszteség
Egy bagoly huhogása állította meg őt. Végre, egy hét várakozás után Nicholas válaszolt. Perselus kibontotta a levelet és olvasni kezdte.
– Mit írt Nicholas? – kérdezte Harry.
– Várj! Még a „Kedves Harry és Perselus!"-on sem jutottam túl – jegyezte meg a bájitalmester a levelet nézve. Nekiállt elolvasni. Majd azt kívánta, bárcsak ne tette volna.
Harry gyakran elképzelte, hogyan töltené az első napját amikor ismét visszatér Perselus kastélyába. Úgy gondolta, magán kívül lenne örömében, hogy hazatérhet; egy kicsit lovagolna, az nagyon hiányzott neki, míg a Roxfortban volt. Elkezdene dolgozni a versenyseprű tervezési projektjén, felhasználva a könyveket, amiket Perselus vásárolt neki. Elvégezne némi további kutatást az animágia területén. Gyakorolná az alkímiát, megpróbálná elkapni az utolsó lépés lényegét a Bölcsek Köve elkészítéséhez. DeErre még álmában se gondolt.
Az élete megváltozott, amióta elolvasta azt a levelet Perselus irodájában; természetesen elsőként a bájitalmester olvasta végig. A férfi hamuszürkévé sápadt, lehuppant a székére, a levél pedig lazán lógott ki az ujjai közül. Miután Harry semmilyen reagálást nem kapott és hihetetlenül aggódni kezdett, elmarta a levelet, és maga olvasta el. Az pedig jobban megváltoztatta az életét, mint ahogy a Voldemorttal való fiaskó tette. Még most is szó szerint fel tudta idézni a levelet, annyira belevésődtek a szavak az elméjébe, fájdalmas jegyeket hagyva a lelkén.
Kedves Harry és Perselus!
Tudom, hogy ez a levél nem az lesz, amire számítottatok. Tudom, úgy gondoltátok, hogy a kővel kapcsolatos összes aggodalmatokat magatok mögött hagyhatjátok, és semmi nem okoz nagyobb fájdalmat, mint a tudat, hogy további terheket rovok rátok.
Albus megkeresett néhány napja – egészen pontosan másnap reggel, miután megkaptam a leveleteket – és elmondta a hivatalos verziót arról, ami a követ illetően a Roxfortban történt. Érdekes, hogy Albus néha mennyire nem vesz tudomást az igazságról, még ha az ott van közvetlenül az orra előtt. De elkalandoztam, most nem emiatt írom ezt a levelet.
A kő még aznap visszakerült hozzám, hogy Albus meglátogatott. Megkérdezte, mi a tervem vele; még nem mondtam el neki. Úgy gondoltam, elsőként veletek kell közölnöm. Elpusztítottam. Igen, megtettem! Ti ketten okosak vagytok. Máris értitek, hogy ez mit jelent. Perenelle-nek és nekem van még elég elixírünk, hogy elrendezzünk néhány ügyet, és aztán meghalunk. Mire ezt a levelet olvassátok, már túl is leszünk rajta.
Tudom, úgy gondoljátok, hogy kegyetlen vagyok, amiért egy levélen keresztül mondok búcsút. Ha úgy ítéltem volna meg, hogy a végső búcsú könnyebbé tette volna az elválásunkat – bármelyik részről is –, abban a pillanatban átmentem volna hozzátok a hop-hálózaton, amint eldöntöttük, hogy a kőnek pusztulnia kell. De ennek így kellett történnie; máskülönben túl sok lett volna azt ennek az öreg szívnek elviselni.
Azt mondom, ne sajnáljatok minket – teljes életet éltünk. Hosszabb volt, mint a legtöbb emberé, de ti voltatok azok, akik élettel töltöttétek meg azt. Hosszú-hosszú éveken keresztül csak Perenelle és én voltunk. És aztán jöttetek ti; mindig úgy gondoltunk rátok, mint a soha meg nem született gyermekeinkre. Életet hoztatok két nagyon öreg ember életébe, és ezért örökre az adósaitok vagyunk.
Perselus, azt akarom, hogy tudd, a teljes bizalmamat élvezed; sikerrel fogsz járni a kutatásodban. Helyesen fogod nevelni Harryt, úgy, ahogy eddig is tetted, és amikor eljön az idő, a legteljesebb életet fogod élni. Tudom, hogy meg kell őrizni a titkaidat, de nem fog örökké tartani.
Harry, sokkal tehetségesebb vagy az alkímiában, mint amilyennek valaha is szemtanúja voltam. Önmagamra emlékeztetsz, a te korodban, aki folyton a következő felfedezést keresi, sosem áll meg, sosem fárad. És az a kíváncsiság! Engem is állandóan az vezetett, hogy megtudjam! Közelebb vagy, mint hiszed, hogy megfejtsd a tudományom legmélyebb rejtélyét, de mindketten tudjuk, hogy a te tanulmányaid ott nem fejeződnek be. Emlékezz arra, amit a Kővel kapcsolatban mondtam neked, Harry. Nem én vagyok az egyetlen, aki megalkotta azt; én csupán az egyedüli vagyok, akinek sikerült elég megfontoltan használni azt, hogy ne érje őt emiatt idő előtti vég. Kreatív elméd van, Harry; használd, élesítsd, és sosem szűnj meg bízni önmagadban. Túl fogod élni ezt – tudom!
Az életem árán sem tudom, mi mást mondhatnék még! Tele van az elmém gondolatokkal, és semmi nem fontos közülük! Csak azt szeretném, ha tudnátok, hogy Perenelle és én is azért éltünk ilyen sokáig, mert mindig azt reméltük, hogy megtaláljuk azt, ami igazán értékessé teszi az életünket, és az már itt vár ránk a következő sarkon. És találtunk két makacs varázslót, akik pontosan ezt tették.
Mi most megyünk, tudván, hogy a Kő elpusztult, ezáltal pedig eggyel kisebb a veszély, eggyel kevesebb a mód Voldemort visszatérésére. Végignéztük az első háború kialakulását, és ha megakadályozhatjuk egy második megtörténtét, akkor megtesszük. Végtére is, olyasvalakik számára, akik annyi időt éltek, mint mi, a halál nem más, mint a következő nagy kaland.
Éljétek továbbra is az életeteket, legyetek boldogok, és emlékezzetek, fiaim: a ti életetek még csak most kezdődik. Ne hagyjátok, hogy bárki is a boldogságotok útjába álljon. Én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy vigyázzak rátok, bárhova is kerülök, és tudom, Perenelle ugyanezt fogja tenni. Bocsássátok meg nekünk a fájdalmat, amit okozhattunk, és tudjátok, hogy úgy szerettünk titeket, mint a saját gyermekeinket.
A viszontlátásig – remélhetőleg nagyon-nagyon hosszú idő múlva:
Nicholas & Perenelle Flamel
U.i: Kaptok egy levelet az ügyvédünktől egy zárt végrendelet felolvasásra. Remélem, néhány dolog lesz benne, ami a segítségetekre lesz, amikor mi már nem leszünk képesek rá.
Fájt. Akkor is fájt, amikor elhagyták Flamel ügyvédjének az irodáját, miután felolvasta nekik a végrendeletet. Még a temetésen sem tudtak részt venni – hogyan magyarázták volna meg a jelenlétüket? Harry családja el volt ragadtatva Adrian felgyógyulásán, és a boldogság általános légkörében elutaztak, hogy tovább képezzék Adriant ott, akárhová is mentek. Harrynek sikerült lepleznie a gyászát a családja jelenlétében. Tekintettel arra a kábult zsibbadtságra, amit érzett, ez nem is volt igazán nehéz. Az alkalmi gyötrelem-hullámok kivételével az érzelmek elkerülték a fiút.
Nicholas ráhagyta Harryre a magán könyvgyűjteményét, amiket átszállítottak és most ott hevertek a varázslók és koboldok által ismert összes varázslattal újonnan megerősített Gringotts-mélyi széfjében. Megkérte Perselust, hogy ugorjanak be, hadd vegyen magához Nicholas feljegyzései közül néhányat – muszáj volt elvégeznie valamit. Nem tudott csak úgy állni és hagyni, hogy teljen az idő, noha azt még nem tudta, mit is kell megtennie. Perselus megkapta Perenelle összes varázsnövényét, amelyeket Minnie éber tekintetétől kísérve átszállítottak a kastély növényházaiba.
Az éjszaka borzasztó lassan telt a kastély mindkét lakója számára. Perselus valamikor hajnali három óra felé adta fel, hogy megpróbáljon aludni, és átment a laborjába. Harry meg sem próbált aludni; csak ült az ágyán – még az ágytakarót sem vette le; Minnie ezért levette volna a fejét – a könyvvel, amit Nicholas adott neki karácsonyra, a tekercsekkel, amiket kivett a széfjéből, és a saját noteszével, ami nyitva volt előtte. Hajnal hasadtakor az összes kiválogatott tárgyat átköltöztette a laborjába. Csak egy tekercset tartott meg, amit magával vitt a reggelihez – egy ősrégi, elvékonyodott pergament.
Volt valami azon a sok rárajzolt szimbólum között… Az a pecsét, ami a lap közepére volt rajzolva… Gyorsan felfirkált egy pár sort a lap aljára… Sejtette, hogy az a kacskaringós minta létezett, és Nicholas látszólag könnyen megtalálható helyre tette – valahova az egyik könyvbe, amiről tudta, hogy Harrynek szüksége lesz azonnal elolvasni. Nem lehetett véletlen.
A zöld szemű fiúval szemközt az étkezőasztal túloldalán egy nagyon aggódó – és nagyon fáradt – bájitalmester ült. Nem arról volt szó, hogy ő nem gyászolt, pont akkora fájdalmat érzett, mint amikor a saját édesanyja távozott az élők sorából, és Nicholas volt az egyedüli igazi apafigura, akit az életében tudott. Viszont megértette. Legalábbis bizonyos mértékben. Flamelék választásra kényszerültek; meglehet, nem olyan döntés volt, amivel ő egyetértett, de attól még az ő döntésük volt.
Felfogták, azzal, hogy megtartják a Bölcsek Kövét, veszélybe sodornák azokat, akiket a legjobban szeretnek, és velük együtt az egész varázsló közösséget. Így Nicholas egyszerűen úgy döntött, hogy nem teszi, Perenelle pedig követte őt. Noha Perselus tudta, hogy ez volt a felelősségteljes döntés, hogy Flamelék áldozata sokak életét megmentheti, önkéntelenül is azt kívánta, bárcsak kicsit önzőbbek lettek volna. Mégis beismerte magában, hogy megérti őket.
Harry teljesen más eset – gondolta a bájitalmester. A fiú szinte teljesen megnémult, amióta előző délután elhagyták az ügyvédi irodát. Csak felkapott néhány könyvet és párat az alkimista jegyzetei közül, aztán visszavonult a szobájába, és ma reggelig elő sem bukkant onnan. Nem úgy tűnt, mint aki beszélgetni akar, és Perselusnak nem is állt szándékában erőltetni. Harrynek a saját maga módján kell megbirkóznia ezzel, és ezt a férfi is megértette. Ettől függetlenül remélte, hogy a fiú kijön és kiadja a magában tartott gyászt. Egy héten keresztül kényszerült eltitkolni azt, és nem engedni, hogy a felszínre kerüljön.
Harry gyásza, kiegészítve a félelmével, hogy elveszíti a testvérét és a – Perselus véleménye szerint teljes mértékben helytelen – bűntudatával Mógus halála miatt, olyan mély, befelé forduló, szemlélődő állapotba vezették a fiút, amit egyetlen gyereknek – nem számít, mennyire karizmatikus – sem szabadna megengedni, hogy átéljen.
Figyelte, ahogy Harry eszik – igazából teljesen étvágytalanul –, a zöld szempár röviden a régi tekercsre pillant, amit magával hozott, és pillanatnyilag a tányérja mellett, az asztalon hevert. A pergamenlap tele volt ismeretlen és titkos alkimista szimbólumokkal, amelyek számára teljesen értelmetlenek voltak, de amiket a fiú látszólag tökéletesen megértett. Harry váratlanul kiejtette a kezéből a villáját, becsukta a szemét, a keze, ami érintette – majdhogynem simogatta – a tekercset, megremegett.
– Harry? – kérdezte Perselus, próbálva sokkal összeszedettebbnek hangzani, mint ahogy őrült szívverése diktálta. A fiú válasz gyanánt kinyitotta a szemét – és Perselus szinte megbánta, amiért félbeszakította, bármin is tűnődött a gyerek. Perselus egy pillanatig úgy hitte, Harry végre kész utat engedni a könnyeknek, amiket egész idő alatt visszatartott. Aztán rájött, hogy nem fájdalom és nem is gyötrelem – habár Merlin tudja, mindketten érezték ezeket – égett a lángoló smaragd tűzben. Az eltökéltség volt!
– A laboromba megyek – jelentette ki a fiú, immár biztos kézzel felkapva a papírlapot az asztalról. Tett néhány lépést, majd megtorpant, hogy a válla fölött Perselusra nézzen. – Eltarthat némi ideig. – A bájitalmester rábólintott; legalább már csinál valamit – gondolta magában.
– Szánj rá annyi időt, amennyire szükséged van. – Harry viszonozta a gesztust és fürge léptekkel elhagyta a helyiséget. Tudta, hálásnak kellene lennie Perselus megértése miatt – apu ebben is bámulatos, gondolta futólag –, de a tudat ettől még nem vált valódi érzéssé, mivel a szíve köré képződött gát megakadályozta azt. Talán nem is gát az – vélte Harry. Sokkal inkább érződött tátongó lyuknak, egy feneketlenül mély szakadéknak, ami körülvette a szívét. Bármilyen érzés próbált áthatolni, elveszett annak mélyében, ugyanakkor az összes érzés, ami fájt, csapdába esett odabent.
Belépett a laborjába, és megdermedt; eltökéltsége egy pillanatra megingott. Utoljára a legutolsó alkimista leckéje miatt volt itt, közvetlenül az iskola kezdete előtt – megvonaglott a „legutolsó" szóra; bárcsak tudta volna akkor, hogy az az utolsó –, és Nicholas itt volt vele. Harry akkor megígérte, hogy mire elérkezik a nyár, megfejti a Kő létrehozása szintjeinek fő alapgondolatát, mire az alkimista felkuncogott, kijelentve, nem is számított ennél kevesebbre. Nos, Harry arra számított, hogy a férfi is itt lesz, de nem így történt. Szorosan összezárta a szemét, és mély lélegzetet vett, mielőtt rohamos munkába kezdett.
Könyveket nyitott ki és a jegyzeteket lapozott végig, mely közben az alkimista tanonc beleveszett a munkába. Immáron volt egy célja: nem fog megállni, mielőtt be nem fejezi, amit el akart érni. Meg kellett tennie. Muszáj volt. Eltelt a nap, majd az éjszaka. Perselus nem kérte, hogy fejezze be, nem kérte őt, hogy hagyja ott a laborját. Helyette odavitte az ételeit, sőt, keresett egy kényelmes kanapét, amit elhelyezett a helyiségben, ahol Harry a legtöbb éjszakáját töltötte, amikor aludni akart. A bájitalmester bevette magát a Harry melletti laborjába, hogy a saját kutatásaival foglalja el magát. Nem a legjobb megoldás, ha az ember agyondolgozza magát az ehhez hasonló helyzetekben, de úgy tűnt, ő és Harry is emellett a káros megoldás mellett döntöttek.
Teltek a napok, repültek az éjszakák, és egy hónapon keresztül Harry ritkán hagyta a laborját több miatt, minthogy felkeresse a nyugati tornyot, belenézzen a teleszkópjába, és néhány gyors feljegyzést készítsen arról, amit megfigyelt. És július közepének egy szerda reggelén, hajnal hasadtakor Harry elkészült.
A szobája közepébe sétált, ott egy alacsony, sötét kőből készült kútszerű szerkezet állt, egyharmadig feltöltve tizennégy hüvelyk vízzel. Harry egy pillanatig tűnődve bámulta a vizet. Nem mert remélni, még mindig tévedhetett. Emellett az érzései még mindig nem tértek egészen vissza a normális állapotukra. Még egyszer gondoskodott róla, hogy az összes szükséges hozzávaló karnyújtásnyi távolságra legyen. Miután ezt biztosította, Harry a mennyezet felé irányította a pálcáját.
– Adventum! –A varázsigéjére válaszul egy szigillium rajzolódott ki ott, aranylóan felragyogva, ahogy a varázsereje aktivizálódott. A kör a mennyezet legnagyobb részét befedte, és a közepe pont a kút fölött volt. Tekervényesen cizellált alkimista szimbólum volt, rúnákkal egybefonódva. A középső minta egy nyolcágú csillag volt, a többinél nagyobb, habár tökéletes szinkronban a hétszög, hatszög és ötszög szigilliumokkal, kombinálva a többi szimbólummal. Harry egy pillanatig tanulmányozta a munkáját – végtére is bő két hetébe telt megalkotni azt. Két hét, mialatt gyakorlatilag lemondtam az alvásról és a pihenésről, de az eredmény megérte – gondolta.
Visszafordította a figyelmét a vízre és elmosolyodott; elkezdte hozzáadni az alapanyagokat a szerinte remélt sorrendben, egy gyors varázslattal megkavarta, amikor látta, hogy szükséges; a folyamat végéig a folyadék feszínét csak a hozzávalók és mágia érinthette, semmi más. A készítmény több színváltozáson keresztülment, míg végül két órával később egy fehér ködpára emelkedett fel a kútból és kezdett elterjedni a helyiségben. Harry zsebre vágta a pálcáját és szétnyitott tenyérrel a víz fölé nyújtotta a két kezét, készen arra, hogy elvégezze az első szertartását.
"Concitasti et resurge
Mutabis, solidatae
Tu reges metalla iam
Tu vitam aridiate produces"
Két tenyere ugyanazzal a fénnyel ragyogott, mint amilyennel a szigillium azon a két arany színű pecséten, ami ott tűnt fel. A víz bugyogni és kavarogni kezdett, örvényt képezve a kút belsejében, miközben egy arany fény tűnt fel annak közepén. A folyadék megváltozott, és aztán köddé vált, ami körülvette azt, de nem párolgott el; ha bármi, inkább úgy tűnt, hogy az a ragyogó fény ott közben magába vonzza azt. Minél inkább odakoncentrálódott az a köd, annál jobban változott a fény színe aranyról vörösre, mígnem sötét karmazsinvörös lett. Harry kezei már égtek, de pislogni sem mert, nehogy elrontsa.
A forgás hirtelenmegállt, és a tenyeréből kiáradó fény semmivé fakult, az egyedüli világosság a mennyezeten levő pecsétből áradt, mivel a fali fáklyák kialudtak valamikor a varázslat alatt. Ránézett a két tenyerére, és félig meglepődve látta, hogy azok sértetlenek, noha tudta, semmilyen sebhely nem fog képződni; sikerrel járt – érezte. A kezével legyintett egyet, hogy eltüntesse a kút fölött gomolygó ködfátyol utolsó nyomait, aztán belenézett.
Miközben Harry a laborjában tevékenykedett, Perselus korán kelt, ahogy azt az utóbbi hónapban tette, és úgy döntött, elsétál a növényházba. Rákényszerült, hogy bővítse a már meglévő növényházakat, mivel azok a növények, amelyeket Perenelle hagyott reá, túl soknak bizonyultak a mostanihoz. Csendben lépkedett a ritka növénykülönlegességek között, olykor-olykor megérintve némelyik levelét; a növények, mintha megértették volna, hogy a gazdájuk eltávozott, sorvadoztak és csak az a mágikus bűbáj tartotta őket életben, amelyeket Perselus nap, mint nap kiszórt rájuk. Nem tudta, mihez kezdjen velük, ahogy azt sem tudta, mitévő legyen Harryvel.
A zöld szemű fiú nem bukkant elő a laborjából, kivéve, amikor felkereste a nyugati tornyot, és a bájitalmester egyre jobban aggódott. Ha ez így fog tovább menni, muszáj lesz a kezébe venni a helyzetet. Harrynek abba kell hagyni azt a mániákus megszállottságot, ami lefoglalja; talán már így is messzire ment… Igen – gondolta Perselus –, még ma délután megmondom Harrynek, hogy jöjjön ki a laborjából, még ha csak egy kis időre is. Talán egy kellemes lovaglás a tó körül…
– Apu? – Harry hangja hangzott fel a háta mögül, megugrasztva vele Perselust. A hang némiképp rekedten szólt, hiszen gyakorlatilag hosszú időn keresztül nem volt használva, de eltéveszthetetlenül Harryé volt. Perselus megfordult, és igen, tényleg Harry állt ott, kezében egy összegöngyölt sötétkék anyagdarabbal.
– Harry? – Perselus végigmérte a fiút; Harry sápadtnak látszott, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Ám a szemében több élet szikrázott, mint a Mógus ügy óta bármikor. – Befejezted a kutatásod? – kérdezte nyugodtan, mire Harry bólintott.
– Igen – közölte a fiú egyszerűen, aztán az asztal felé indult, amelyen néhány üres virágcserép állt. Letette rá az anyagdarabot, és Perselus most vette csak észre, hogy valami bele van csomagolva. – Gondolom, jó sokáig eltartott, igaz?
– Minden rendben, Harry – biztosította őt Perselus, több mint boldogan, hogy a fiú végre a pincén kívül van. – És min dolgoztál? – Harry halványan elmosolyodott.
– Itt, ezen – mondta, és az anyagra mutatott. – Miért nem bontod ki?
– Rendben – vágta rá a bájitalmester kíváncsian, és a kezét a vászondarabra tette. Elakadt a lélegzete; akármi is volt az, hatalmas mágikus erővel bírt. Érezte, ahogy az anyagon keresztül átszűrődik a mágia, szinte szúrta a tenyerét. Óvatosan megérintette a vászondarabot, felfedve a benne rejlő tárgyat; bármi is volt, az elég apró, és… – Mi ez… Harry! – Perselus teljesen sokkosan nézett le a szóban forgó tárgyra. Az nem lehet. Ez nem lehet az! Pillantását Harryre fordította, aki lágyan mosolygott, noha a mosolya nem érte el a szemét.
– Fura, hogy ez az aprócska dolog mekkora kárt tud okozni – jelentette ki halkan, a most már kibugyolált batyut bámulva. Ott, a kék bársonyanyag közepén egy diónál nem nagyobb sötétvörös kristály hevert. Ahogy ott feküdt, annyira ártatlannak látszott, de mindkét varázsló tudta, hogy minden, csak az nem. – Megérintheted, Pers, ígérem, nem harap. – Perselus pontosan így tett. Bizonytalanul előrenyújtotta a kezét és felvette a kristályt. Hűvös volt a felülete, hűvösebb, mint egy normális kristálynak. Eltéveszthetetlen volt.
– Egy Bölcsek Köve – mondta a bájitalmester, akinek hangja elmélyült a hitetlenkedéstől. – A kutatásod… Ezt készítetted? – kérdezte, miután letette a követ, szinte félt túl hosszú ideig a kezében tartani. Harry felhúzta a pólóját; az emblémája körül az egyik szimbólum, az, amelyik az alkímiát jelképezte, sötétvörös színt öltött, pont olyat, mit a kő színe.
– Igen, én csináltam – válaszolt Harry, aki szintén a követ nézte, majd hagyta, hogy a pólója visszacsússzon a helyére. – Olyan átkozottul kicsi, nem? – kérdezte Harry, és behunyt szemmel felsóhajtott. Perselus nem tudta, mit mondjon erre. Ez lehetetlen kellett volna, hogy legyen. És mégis, itt volt a kő, és itt volt Harry, a jellel, ami alkímia mesterként jelölte meg őt, és szomorú mosolyával, ami elárulta, hogy jelen körülmények között mily keveset jelentett mindez.
– Harry, ez… Ez… – Perselus mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. – Felfogod, hogy mit csináltál?
– Nagyon is – közölte Harry enyhén szélesedő mosollyal. – Végtére is ráment egy teljes hónapom.
– Egy teljes hónap? Egy hónap, Harry? – kérdezte Perselus hinni képtelenül, remegő kezével idegesen hátrafésülve a haját. – Másoknak az egész életük rámegy, és sosem járnak sikerrel. Csak Nicholas…
– Tulajdonképpen, nem; voltak mások is előtte és utána is – szakította félbe a férfit Harry. – Csak rossz célokra használták fel a követ, ez okozta, hogy meglehetősen erőszakos véget értek azok kezétől, akik maguk is vágytak rá. És Nicholas tizennégy éves korában készítette el az első kövét. – Perselus pont olyan lenyűgözött volt, mint korábban.
– Harry, te még tizenkettő sem vagy – emlékeztette őt – és magát – türelmesen.
– Nos, én éveken át Nicholastól tanultam. És valóban be akartam bizonyítani… – Fanyarul felkuncogott. – Tudod, még arra sem emlékszem, mit akartam bizonyítani! – Kuncogni kezdett, aztán nevetésben tört ki, kicsit furcsán hangzott a fülének – túl erőlködőnek –, de nem igazán erőltetettnek. Perselus úgy nézett rá, mint aki attól tart, hogy Harrynek elment az esze.
– Harry?
– Ó, csupán most jöttem rá, hogy minden nyilvánvaló ok nélkül készítettem egy Bölcsek Kövét. – És erre a magyarázatra ismét kacagni kezdett, és a helyzet tökéletes abszurditása azt eredményezte, hogy Perselus is csatlakozott hozzá.
– Nekem nem kell elmondanod, mennyire bámulatos mindez, Harry. Ebben az esetben a bámulatos szó sem fejezi ki a lényeget. – Perselus ismét a kőre pillantott. – Meglehetősen apró – ismerte el, mire mind a ketten újból kuncogni kezdtek. – Szóval egy alkimista mester, igaz?
– Már amennyit az ér – állította Harry, maga is a kőre tekintve.
– És kitaláltad már, mit kezdesz vele? – Harry homloka összeráncolódott a gondolkozástól – erre még nem gondolt. Csak csinálni akart valamit, ami leköti őt, valamit, ami bebizonyítja, hogy Nicholas valamilyen módon még mindig vele van. A kőről félrenézve körbepillantott, első ízben szemügyre véve a növények állapotát.
Ezek Perenelle növényei – észlelte kezdetnek. – Nem néznek ki túl jól. Hirtelen minden világossá vált.
– Igen. Igen, kitaláltam – jelentette ki Harry, elővéve a pálcáját, miközben Perselus továbbra is a követ nézte.
– És mi lenne az? – kérdezte a férfi.
–Reducto! – kiáltotta Harry, és a vakítóan fehér bűbáj finom porrá változtatta a követ. Perselus tekintete ide-oda járt a Bölcsek Kövéből lett por és Harry között.
– Mi? – kérdezte, mélyen magában jól tudva, hogy Harry helyesen cselekedett. De szívesen vett volna némi előzetes figyelmeztetést!
– Úgy hiszem, megállapítottuk, hogy a Bölcsek Köve több gondot okoz, mint amennyit ér – mondta Harry mosolyogva.
– És nem figyelmeztethettél volna előbb? – érdeklődött Perselus játékosan felhúzott szemöldökkel. – Mint tudod, előrehaladott korban járok; mi van, ha szívrohamot kapok, vagy valami? – Harry hahotázni kezdett, csodálkozva, mennyivel könnyebbnek érzi a szívét. Úgy tűnt, a kő porrá zúzásának végignézése valamiféle lezárást is magával hozott.
– Ezt nézd! – figyelmeztette Perselust Harry két kuncogás között. – Ha öreg korodból kifolyólag emiatt haldokolni kezdenél, készítek neked egy másik követ. Áll az alku?
– Áll – közölte Perselus elnevetve magát. – És felteszem, a kő ebben a formájában már használhatatlan, igaz?
– Mágikus úton nem lehet helyrehozni, és ami azt illeti, a képességeinek a legnagyobb részét elveszítette; ettől függetlenül még mindig fel lehet használni arra, hogy életet adjon ott, ahol aszály sújt – állította Harry komolyan
– Akkor tehát mit akarsz csinálni a porral? – kérdezte Perselus aggódva.
– Csak figyelj! – Néhány gyors bűbáj és pár pálcapöccintés, és a vörös por a levegőbe emelkedett, majd apró adagokban megtalálták az útjukat a növényház cserepeibe. Harry nem foglalkozott az összezavarodott bájitalmesterrel, hanem a víztömlőhöz sétált, kinyitotta a csapot, és a növényekre permetezte a vizet. Csupán néhány pillanatba tel, hogy a növények elkezdjék magukba szívni azt, ami a Bölcsek Kövéből maradt – a reakció azonnali volt.
Minden, ami eddig barna és száraz volt, zöld, lila, sőt vörös lett, ami épp a normális színük kellett legyen; a növények növekedni kezdtek, és virágzásba borultak, egészségesebbnek látszottak, mint valaha, a varázsvilág bármelyik gyógynövénytermesztője megirigyelte volna. Perselus álmélkodva nézett szét. Harry most…?
– Tessék – mondta Harry mosolyogva. – Szerintem Nicholas helyeselné, nem gondolod?
– Öhm, Harry?
– Igen, Pers?
– Csak képzelődöm, vagy valóban kerti trágyaként használtál fel egy Bölcsek Kövét? – Harry erre a kijelentésre üres tekintettel pislogott párat.
– Nos, működött, nem? – Egy pillanatig csak bámultak egymásra, aztán egyszerre nevettek fel. Még mindig mélyen bennük élt a fájdalom, ami még hosszú ideig fogja nyomasztani őket, de innen már tényleg tovább tudtak lépni.
