26. fejezet
Új és nem annyira új arcokról
– Öhm, Harry?
– Igen, Pers?
– Csak képzelődöm, vagy valóban kerti trágyaként használtál fel egy Bölcsek Kövét? – A kérdésre Harry üres tekintettel pislogott párat.
– Nos, működött, nem? – Egy pillanatig csak bámultak egymásra, aztán egyszerre nevettek fel. Még mindig mélyen bennük élt a fájdalom, ami még hosszú ideig fogja nyomasztani őket, de innentől már tényleg tovább tudtak lépni.
Három hét telt el a Bölcsek Kövének megalkotása, majd ezt követő elpusztítása óta, és a dolgok kezdtek visszarendeződni a megszokott kerékvágásba. Harry ismét folytatta a tanulmányait, Perselus pedig újból a kutatásaival foglalkozott. Már július vége volt, amikor hirtelen eszükbe nem jutott, hogy Harry tizenkettedik születésnapja pontosan egy évtizedes évfordulója annak, hogy először találkoztak.
– Tyűha! – jelentette ki ékesszólóan Harry, amikor Perselus vajsörrel töltötte meg a poharaikat. – Egy évtized?
– Tudom – értett egyet mosolyogva a férfi. – Néha el sem tudom hinni, hogy te vagy az a kisbaba, akire emlékszem. Megnőttél, Harry. – A bájitalmester szándékosan tőmondatokban beszélt, mert nem bízott benne, hogy nem csuklik-e el a hangja.
– Felteszem, ennek így kellett történnie – intézte el egy vállrándítással Harry. – De egy évtized? – Perselus feltételezte, hogy egy évtized Harrynek sokkal többet jelent, mint olyasvalakinek, aki annyi idős, mint Nic… Olyasvalakinek, aki jóval idősebb. Még mindig fájt, ha az alkimistára gondolt. Nem mintha az ellenkezőjére számított volna, de akkor is, úgy vélte, képes kordában tartani az érzelmeit; legalábbis ezzel kérkedett. Flamelék elvesztése azonban továbbra is fájó seb volt, és pont annyira bántotta őt, mint amikor a szülei haltak meg. Talán kicsivel még jobban is.
– Még mindig fiatal vagy; amikor idősebb leszel, egy évtized sokkal kisebb jelentőséggel fog bírni.
– Mondja ezt az aggastyán – forgatta erre a kijelentésre a szemét Harry. – Mert most tényleg, a harminckettő annyira, de annyira vén kor! – A szarkazmus tisztán kihallatszott a gyerek hangjából, és Perselus elkuncogta magát, mert a fiú hanglejtése felettébb hasonlított az övére.
– Jól van, lehet, hogy igazad van – ismerte be Perselus.
– Tudom, hogy igazam van – közölte pléhpofával Harry. – Hé, Pers? – folytatta a fiú rövid szünettel később. – Mit gondolsz, hol leszünk újabb tíz év múlva?
– Ki tudja? – tűnődött a férfi. – Remélhetőleg ezen a verandán, és valami erősebbet iszogatunk, hisz akkor már nagykorú leszel – viccelt könnyedén.
– Talán addigra már tartós párkapcsolatban élsz! – Harry elvigyorodott, amikor Perselus méltatlankodva fújt egyet. – Sőt, házas vagy!
– Most épp házasságkerítőt próbálsz játszani, Harry?
– Nem. Az azt jelentené, hogy már megtaláltam a párod, és ez még nem történt meg. Még!
– Jaj, neked… – fenyegette színlelt haraggal a bájitalmester, majd hozzávágott egy párnát.
– Ilyen erőszakos vagy? – kérdezte Harry játékosan, elégedett mosolyt csalva Perselus arcára; lassan visszatér az a Harry, akit ismer.
– Egyébként – szólt Perselus magasba emelve a poharát –, az elkövetkező tíz évre; legyen az pont olyan őrült, mint az elmúlt tíz. Máskülönben unatkoznánk.
– Azért a halálközeli élményeket faragjuk minimálisra – javasolta Harry, mielőtt inni kezdett.
– Így legyen – helyeselt Perselus, csatlakozva a hőn áhított gondolathoz, mielőtt belekortyolt az italába. És ha már arról volt szó, hogy a dolgok ne legyenek unalmasak, a zöld szemű varázsló a szabad idejében megkezdte – ahogy ő fogalmazott – a kísérletezést a régi seprűkkel; és a kísérletezésen azt értette, hogy szétszedte, majd ismét összerakta őket. Egy héttel korábban megpróbált egy saját seprűt megépíteni; semmi túl bonyolultat persze. Csak azt akarta látni, mi kell ahhoz, hogy egy seprű repüljön.
Harry a tizenkettedik születésnapja után néhány nappal – egész pontosan azután, hogy a szülei hazaugrottak és megint elutaztak – döntötte el, hogy kipróbálja a seprűkészítést; Adrian meglehetősen bosszúsnak látszott a neki felállított edzésprogrammal. Úgy tűnt, a tény, hogy Harry varázslatát Adrian rejtett mágikus erejének tulajdonították, újabb kiterjedt körű mágikus vizsgálatokat sürgetett, hogy lássák, a rendkívüli ereje ismét megmoccan-e, amikor az idősebb Potter iker szükséghelyzetbe kerül. Eddig a pontig kétségkívül semmi nem történt, de ettől még nem hagyták abba.
A zöld szemű fiú elvigyorodott, amikor eszébe jutott a testvére aznapi arckifejezése, amikor ismét el kellett indulnia edzeni; Harry úgy vélte, mérhetetlenül jót fog tenni Adriannek. És míg a testvére Merlin tudja, hová utazott, Harry továbbhaladt a magántanulmányaival. Noha még mindig képtelen volt betenni a lábát az alkímia laborjába – amióta befejezte a Bölcsek Kövével folytatott szertartást, gondosan kerülte a helyiséget –, voltak egyéb tárgyak, melyek kisajátították a figyelmét és elterelték a gondolatait élete fájdalmasabb pontjairól.
És mint ilyen, Harry azon a meleg augusztus nyolcadiki reggelen azon kapta magát, hogy a kastély hátsó tornácán üldögél, kezében a Perselustól karácsonyra kapott könyvvel. A Roxfortban nem volt sok ideje rá, hogy fordítsa, de most teljesen belefeledkezett a könyv lapjaiba. Volt pár röpke és halvány információ-morzsa, amelyeket talán félrefordított. Azokra majd rá kell kérdeznie Perselusnál. És ha már Perselusról van szó – gondolta Harry a könyve fölött kinézve az erdőre –, vajon hol lehet most?
Harry egy héten keresztül tesztelte, hogy hogyan érje el az akaratával, hogy néhány fadarab lebegjen, majd hagyta kicsúszni a száján, hogy bármilyen kísérletezés a seprűkészítés terén sokkal produktívabb lenne, ha különféle fafajtákkal próbálkozna. Perselus – miután kijelentette, hogy segíteni akar – az erdőbe ment, de azóta már jó néhány óra eltelt. Vajon merre tűnhetett el? – tűnődött. Harry visszatért a könyvéhez, de csak félig tudott odafigyelni; mostanában túl sok rossz élmény érte ahhoz, hogy egy ilyen késésnél nyugodt tudjon maradni.
– Na, tessék! – kiáltotta Perselus valahonnan Harry háta mögül, eléggé megijesztve őt ahhoz, hogy elejtse a könyvét. A fiú szélsebesen megfordult; úgy tűnt, Perselus meghozta a beígért fát. A látványra Harry nevetni kezdett.
– Perselus, ugye emlékszel, hogy varázsló vagy, igaz? – kérdezte, megpróbálva normálisan lélegezni.
– Igen – jelentette ki a férfi zavarodottan felvonva a szemöldökét.
– És arra is, hogy a pálcádat is tudtad volna használni, hogy vágj néhány faágat? – kérdezte a bájitalmester jobb kezében lévő baltát szemlélve. Perselus elmosolyodott.
– Úgy döntöttem, a hagyományos megközelítést választom – kuncogta el magát. – Ráadásul úgy éreztem, jól esne valami verejtékkel járó munka.
– Igen, pont úgy is nézel ki – helyeselt Harry színlelt komolysággal.
– Rendben, csak folytasd nyugodtan; még mindig visszavihetem a fát, amit hoztam neked, és…
– Oké! Ígérem, abbahagyom! – jelentette ki Harry, és előhúzta a pálcáját, hogy arrébb lebegtesse a fadarabokat a földről. Az utóbbi időben gyakorolta a nonverbális varázslatokat, és az egyszerűekkel egészen sikeresen boldogult; megpróbálkozott egy Stuporral is, de úgy döntött, még jobban utána olvas a néma varázslásnak, mielőtt ismét kiszórja azt; Perselus megesküdött, hogy a nagyszalonban levő hatalmas falikárpit már soha többet nem fog ugyanúgy kinézni, mint előtte. Harry az élete árán sem tudta megérteni mind a mai napig, hogyan fagyhatott meg a kárpit – még csak nem is arra célzott! Befejezte a néma varázslatokról szóló tűnődést, inkább végignézett a nyolc előtte lebegő különböző faágon; mindegyik tökéletes méretű volt, megtisztítva a falevelektől és a korábban rajtuk levő kisebb faágaktól.
– A három vastagabb tölgyfa, a három világosabb fűzfa és a másik kettő pedig kőris – közölte Perselus.
– Tökéletesek, Pers. Köszönöm.
– Nem kell megköszönnöd; mindössze ott akarok lenni az első alkalomnál, amikor működő seprűt készítesz az egyikből – mondta a bájitalmester vigyorogva; végtére is a dolog meg fog történni. Ha Harry el tudta készíteni a Bölcsek Kövét, akkor egy seprű gyerekjáték lesz.
– Ha nem bánod, hogy kísérleti patkány legyél, akár le is teszteltethetem veled őket – jelentette ki Harry boldogan.
– Ó, dehogy bánom! – Perselus, a széles mosolyával és a csillogó szemével, úgy nézett ki, mint egy ötéves.
– Csak később be ne perelj, és használhatsz, amit csak akarsz azokból, amiket elkészítek – közölte mosolyogva Harry. Innentől kezdve lassú folyamat vette kezdetét; az egyik fűzfaággal kezdte, és elsőként a megfelelő formát kellett kialakítania belőle. Ha néhány hónappal korábban valaki azt mondta volna neki, hogy egy kviddiccsel kapcsolatos tevékenységhez számmisztikát fog használni, egy szempillantás alatt a Szent Mungóba utalta volna az illetőt. És tessék, most pontosan ezt csinálta; körültekintően készített újabb és újabb diagramokat, hogy megállapítsa, a seprű a helyes formát kapná-e. Még saját kezűleg is próbált megrajzolni néhány konstrukciót, hogy milyenre szerette volna a végeredményt, de még mindig nagyon távol állt attól, hogy üdvrivalgásban törjön ki.
Hetek teltek el – kiegészítve egy ötnapos meglepetés utazással Tunéziába, Perselus jóvoltából –, és mielőtt Harry észrevette volna, már augusztus utolsó hetében jártak, egy estével a szülei által tervezett Abszol úti bevásárló túra előtt. Harry ezúttal a Potter kúriabeli szobájában vizsgálgatta az egyik saját tervezését. Van benne valami ígéretes – gondolta, miközben feltekerte a pergament és elhatározta, hogy a vacsora előtt még belenéz kicsit a haladó átváltoztatástan tanulmányaiba; jelenleg az élettelen tárgyak tartós átváltoztatásaival foglalkozott. Ezt általában a Roxfort hetedévében vették át. Szükségtelen mondani, hogy a fiút teljesen elvarázsolta a dolog.
Végül egészen éjfél utánig tanult, és alig sikerült rávenni magát, hogy elalvás előtt még fogat mosson. Majdnem biztos volt benne, hogy a szomszéd szobából – a testvére szobájából – dörömbölést hall, de még az előtt elaludt, hogy eltűnődhetett volna rajta. A másnap reggel igazán érdekesen kezdődött, mivel az egész ház az alvás különböző fázisaiban járt, amikor Lily úgy döntött, hogy reggel hétkor ébreszti őket. Adrian, bár már magára öltötte a talárját, még mindig a pizsama alsóban volt, és eléggé belefeledkezett valamibe, James a korai ébresztés tisztességtelen mivolta és kegyetlensége miatt dörmögött, Sirius pedig egyenesen lázadni látszott – még a kispárnáját is magával cipelte a konyhába, és pillanatnyilag fejét az étkező asztalon pihentetve aludt.
– Bárhol képes elaludni, mi? – kérdezte Remus, mosolyogva nézve örök barátjára.
– Szerencsés fattyú… – dünnyögte James, amivel kuncogást váltott ki a fiaiból, Lilytől ellenben egy fejbekólintást kapott.
– James, vigyázz a szádra! – szidta a nő, mire James a szemét forgatta. – Te jó ég, egy ötéveshez mentem feleségül.
– Úgy tűnik – csicseregte vidáman Harry a zabpelyhe fölött. Ő volt az egyetlen, akire látszólag hatástalan volt a korai ébresztés.
– Borzasztóan vidámnak látszol ma reggel – morogta oda neki bosszúsan Adrian. – Ez nem természetes.
– Ugyan, csupán mindig nagyszerű vagyok – vágott vissza gúnyosan Harry, nevetésre sarkallva az asztal körül ülőket, Sirius pedig motyogott valami érthetetlent álmában. Remus a bóbiskoló kutya animágus felé mozdult, és kihúzta a párnát a feje alól, amitől a férfi meglehetősen hirtelen felébredt.
– Ébren vagyok! Ébren! – kiáltott pánikba esett hangon, de mielőtt ráeszmélt volna, hogy mi is történt, a hahotázó nevetés és a párna Remus kezében, jelezte neki. – Holdsáp! – nyafogta. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted!
– Én pedig nem tudom elhinni, hogy elaludtál az étkező asztalnál, mégis megtetted – vágta rá a vérfarkas fapofával, miközben Sirius duzzogott. A hangulat végig derűs maradt, miközben az Abszol útra igyekeztek, és ugyanebben a szellemben folytatódott, amikor találkoztak Weasleyékkel. Adrian odaszaladt Ronhoz, és azonnal suttogni kezdett neki valamiről. Harry megcsóválta a fejét; volt egy olyan érzése, hogy hamarosan hallani fog róla. Megfordult, és végignézett a csoport többi tagján; az anyja odalépett Mollyhoz, és ugyanolyan fojtott hangon diskuráltak, míg a csoport másik nőnemű tagja mögöttük lépkedett, és enyhén jókedvűnek látszott. Ginny az idén kezdi meg az első évét a Roxfortban – jutott eszébe Harrynek, miközben odasétált Weasleyék egyetlen leánygyermekéhez.
– Nos, hogy érzed magad az első roxforti utad előtt? – kérdezte a zöld szemű fiú, miközben a Gringotts felé tartottak.
– Izgatottan, azt hiszem. Boldog vagyok. Rettegek – válaszolt a lány félénk mosollyal.
– Igen, ez így nagyjából helytálló – értett egyet Harry, jól emlékezve a saját tavalyi érzéseire. – Csak légy önmagad, nagyszerű leszel; a Süveg tudja, mit csinál, emellett pedig, ha bármire szükséged van, négy bátyád jár a Roxfortba, akikhez fordulhatsz, nem beszélve Adrianról és rólam. – Ginny vidám mosollyal jutalmazta. A népes csoport együtt sétált végig az utcán, miközben a gyerekek az iskolai listájukat bámulták. Harry sóhajtott; a levelében végig valami Lockhart alak neve szerepelt. Úgy gondolta, hogy a szőke varázsló fényképe természetellenes, ahogy vakító, fehér foggal mosolyog a Szombati Boszorkány címlapjáról, és ismét sóhajtott. Megpróbálta elolvasni néhány könyvét, és bár a kalandok mögötti teória helyesnek látszott, volt bennük valami, amit hamisnak érzett. Harry elhessegette az érzést, ráfogta a szerző dagályos stílusára, és örömmel tette le a könyvet azzal, hogy soha többé nem olvassa egyetlen művét sem.
Az anyja és Mrs. Weasley – és abból, amit Adriantól és Ron panaszkodásából hallott, akkor Hermione is – teljesen másképpen reagáltak Lockhartra. Mrs. Weasley rendszerint magas hangú kuncogásba kezdett, ha megemlítették előtte Gilderoy Lockhart nevét, az anyja pedig álmodozóan sóhajtozott. Harry viccesnek találta mindezt – az apja viszont egyáltalán nem. Meglehetősen készségesen pocskondiázta a szőke varázslót, Lily pedig folyton dühöngött, amikor így tett.
Az új felszerelések megvásárlása – minden más beszerzése után, ami addig nem igényelte a könyvesbolt felkeresését – megközelítették a Czikornyai és Patzát. A könyvesbolt előtt különböző korú boszorkányok lehetetlen hosszúságú, nagyrészt rendezett sora kígyózott. Harrynek nem tartott sokáig kitalálni, hogy miért. Odabent Gilderoy Lockhart dedikálta az „Egy elbűvölő ember" című könyvét, és a tömeg azért csődült össze, hogy egy pillantást vethessen rá. A zöld szemű fiú felsóhajtott, és az anyjára meg Mrs. Weasleyre pillantva az „összeesküvés" szó vastagon szedett betűi kezdtek el villogni az elméjében.
– Ó, ugyan már, Lils! – panaszkodott szemforgatva James. – Nem jöhetnénk vissza holnap?
– Abszolút nem! – jelentette ki kategorikusan a felesége, és a sor felé indult. Hermione is itt van a szüleivel – vette észre Harry; amikor a bozontos hajú lány integetni kezdett nekik a sorból, és arca teljesen kipirult a várakozástól. Harry halk kuncogást hallott, és a hang felé fordult – az egyetlen felé, aki se nem panaszkodott, se nem morgolódott, de még csak nem is kuncogott magas hangon –, és azt kellett észrevennie, hogy Ginny hitetlenkedve bámulja a látványt maga előtt. Abban a pillanatban, amint észrevette, hogy Harry őt nézi, az arca lenyűgöző vörös árnyalatot öltött, de a fiú bátorítóan rámosolygott; jó volt látni, hogy az ország nem minden nőnemű lakosa őrült meg.
– Gyerünk, gyerekek! – kiáltott fel Molly. – Elég hosszú a sor anélkül is, hogy ti feltartanátok.
– Muszáj nekünk is menni? – panaszkodott Fred.
– Jaj már, gyerekek! Jó szórakozás lesz! – vetette oda Sirius, sikeresen utánozva egy fekete hajú nőt, aki néhány lépéssel előttük győzködte a gyerekeit. Ezzel sikerült mindenkit megnevettettetnie. Harry úgy vélte, hogy a várakozás elviselhető lett volna, ha Lockhart nem dönt úgy, hogy megragadja Adriant és rákényszeríti, hogy együtt pózoljanak a Reggeli Prófétának. Szegény fiú kábultnak látszott, fészkelődött, és minden tőle telhetőt megtett, hogy elrejtőzzön a fotósok meg a szélesen mosolygó Lockhart elől. Amikor Lockhart ingyen felajánlotta Adriannak az összes művét, James már készült tiltakozni, de hirtelen elhallgatott, mivel a varázsló bejelentette, hogy ő lesz a következő sötét varázslatok kivédése tanár.
Hát sosem lesz normális tanárunk ebből a tantárgyból? – lamentált Harry, miközben reményei, hogy idén ténylegesen csinálnak valami érdekeset, kiröppentek az ablakon. Az előző tanára egy flúgos volt, akit megszállt Voldemort, most meg ez? Már majdnem kifejtette a gondolatait Ginnynek, amikor valami más keltette fel a figyelmét; Malfoyék léptek be a boltba, és összetalálkoztak a Weasleykkel – név szerint a Weasley családfővel. Harry nagyot nyelt, a keze ösztönösen a pálcája köré szorult, miközben a ricsaj felé közeledett; valamilyen furcsa oknál fogva tudta, hogy ennek nem lesz jó vége.
– A híres Adrian Potter – köszönt Draco gúnyosan Adrianre, aki az újonnan beszerzett könyvek súlya alatt imbolygott; a fiú teketóriázás nélkül Harry karjaiba dobta azokat, arról motyogva, hogy égesse el őket, vagy valami, miközben Draco folytatta: – Még egy könyvesboltba sem tud úgy bemenni, hogy ne kerüljön a címlapra.* – Harry Ginny üstjébe tette Lockhart műveit, azt tátogva, hogy ő majd vesz magának újakat, majd Malfoy felé fordult, mielőtt a bátyja megszólalhatott volna.
– Én vigyáznék ezzel a hangsúllyal, Malfoy – jegyezte meg a zöld szemű fiú nyugodtan. – A megjegyzésednek erősen féltékenység íze van. – Draco résnyíre szűkült szemmel fordult a fiatalabb Potter iker felé, míg Adrian halkan kuncogott.
– Mi folyik itt? Apa azt mondta, hogy látta Malf… – kezdte Ron a Potter ikrek felé lépkedve. – Ó, te vagy az – mondta, amikor megpillantotta Malfoyt, és úgy nézett végig rajta, mintha valami undok ragacs lenne a cipője talpán – Csodálkozol, hogy itt látod Adriant, mi? – kérdezte vigyorogva, kezében szorítva az új SVK tanár könyveinek gyűjteményét. A mellette álló Hermione zsémbes cöcögésbe kezdett a vörös hajú fiú reakcióját látva. Harry egy pillanatra eltűnődött, hogyan is sikerült meghallania azt az általános káoszban körülötte. A hangzavar kicsit hangosabb volt a szokásosnál, de ezt eddig a dedikálásnak tudta be; most ugyanakkor…
– De még jobban csodálkozom, hogy téged egy boltban látlak, Weasley – vágott vissza Malfoy, hatásosan kiszakítva Harryt a merengéséből. – Felteszem, a szüleid egy hónapig éhezni fognak, ha kifizetik ezt a rakás könyvet.* – Ron paprikavörösre pirult, és szintén Ginny üstjébe pottyantotta a könyveit. Megmozdult, hogy Malfoyra támadjon, de Adrian és Hermione visszatartották őt. Haszontalan tettnek bizonyult, mivel Lucius Malfoy és Mr. Weasley – miután az idősebb Malfoy durva megjegyzést tett Ginny könyveinek állapotára – úgy döntöttek, nagyszerű ötlet lenne a zsúfolt üzletben egymásra támadni.
Még az üzlet panaszkodó tulajdonosa sem tudta őket szétválasztani, miközben a Weasley ikrek, James és Sirius egész idő alatt Arthurnak szurkoltak. Minden résztvevő szerencséjére egyszer csak feltűnt Hagrid – minden bizonnyal meztelencsiga riasztót vásárolt a Zsebkosz közben, és ez egyforma, pajkos mosolyt csalt a Weasley ikrek arcára –, és viszonylag sértetlenül szétválasztotta a dulakodó feleket.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt csináltad! – jegyezte meg Lily a férjére pillantva. – Csak ott álltál és szurkoltál? Auror vagy, James! – A nő dühösen fújtatott, miközben Ágas bocsánatot kérve motyogott valamit; de Lily kifakadását össze sem lehetett hasonlítani Mrs. Weasley saját férjére vetett dühtől villogó tekintetével. A tény, hogy a nőnek alig sikerült kikerülni a Nővérségről íródott vaskos kötetet, ami kis híján kiszúrta a szemét, szintén nem segített.
– Te aztán jó példát mutatsz a gyermekeidnek… Nyilvános helyen pofozkodni! Mit gondolhatott rólunk Gilderoy Lockhart… – Arthur kellőképpen leszidottnak látszott, sőt, egyenesen szerencsétlennek, ahogy a vérző ajkát tapogatta.
– Tetszett neki a dolog – tájékoztatott Fred mindenkit. – Nem hallottátok, mit mondott, amikor kijöttünk? Rá akarta beszélni azt a béna újságírót, hogy a verekedést is említse meg a riportjában. Azt mondta, jó lesz ingyenreklámnak.*
Harry csupán az égre bámult; egy év Lockharttal, holott már most attól tartott, hogy mind meg fogják tanulni, hogyan pózoljanak hatásosan, hogy a fényképezőgép csakis az előnyös oldalukat ábrázolja.
– Lockhart igazán bájosnak hangzott – motyogta Harry mellett Ginny. A fiú feléje fordult, és rávigyorgott.
– Csak képzeld el azt a rengeteg tudást, amit átadhat nekünk! – súgta vissza a zöld szemű fiú, rendkívül hatásosan eljátszva a lenyűgöző áhítatot. – Már látom magam előtt; egy teljes hónap a kedvenc divatirányzatának szentelve. Ó, micsoda élvezet! – Ginny jót kuncogott a fiú szarkazmusán.
– Hát, kell lenni némi tudásnak is abban a felvágásban – jegyezte meg a vörös hajú lány. – Végtére is ő írta az a sok könyvet… – emlékeztette a lány, mire Harry bólintott.
– És az elmélet helyes is, de az, ahogy ír…
– Felteszem, arra gondolsz, ahogy megemlíti, hogy a kedvenc színe a lila, noha az teljesen lényegtelen abban, hogyan győzte le azt a Jetit? – kérdezte, mire Harry szeme meglepetten kerekedett el.
– Már olvastad a könyveit? – kérdezte a hollófekete hajú fiú. Ginny mélyen elpirult.
– Nem, csak azt az egyet, a Jószomszédom, a Jetit – magyarázta a lány. – Anya nagy rajongó, és a könyv ott hevert a házban, úgyhogy úgy gondoltam, miért ne? – Harry mosolyogva bólintott.
– És igen, hogy válaszoljak a kérdésedre, valóban lényegtelennek gondolom, hacsak az a szegény Jeti le nem ugrott a sziklaszirtről, amikor meglátta, hogy közeledik, mivel kiégette a szemét a tökéletesen lilaruhás selyemfiú. – Ginny majd' megszakadt a nevetéstől, magára vonva a családja figyelmét, még ha csak egy másodpercre is, mielőtt Sirius mindnyájukat magával rángatta Florian Fortesque szalonjába fagyizni. A férfi gyerekes magatartása ugyanakkor kicsit jobb kedvre derítette őket, és Harry úgy sejtette, pont ez volt a szándéka. Harry az együttlétük nagy része alatt Ginnyvel beszélgetett; a lány arról mesélt neki, hogyan támadtak rá egyszer a Zsebkosz közben.
– És mit kerestél a Zsebkosz közben? – kérdezte a fiú kíváncsian.
– Nagyjából ötéves voltam, és elvesztem – magyarázta Ginny. – Annyira féltem, hogy esküszöm, már mindenfélét képzeltem. – Harry csak bólintott, hogy ismeri az érzést; Merlin tudja, hány rémálma volt az utóbbi időben.
– És mi történt?
– Fogalmazunk úgy; ha úgy gondolod, hogy apa ijesztő volt, ahogy Malfoyjal verekedett, akkor, abban a helyzetben egyenesen rémisztőnek találtad volna. – Harry felkacagott, ahogy megpróbálta elképzelni a rendszerint nyugodt vérmérsékletű Mr. Weasleyt egy csoport varázslóval hadakozni. Nos, az biztos, hogy megtenné – gondolta –, különösen, ha az egyetlen lányát kellene megmentenie.
A Potter kúriába való visszatérés eseménytelenül telt; Ron velük jött, hogy náluk aludjon, és pillanatnyilag odakint volt a birtokon és a tóban úszott. Harry visszatért a szobájába, és utána nézett, mit is kellene tanulnia idén, kijegyzetelve azokat a tantárgyakat, amiket esetleg át kell néznie, mielőtt iskolába megy. A lista nem meglepő módon rövidnek bizonyult; Harry előszedte a mágiatörténelem tankönyvet, és megtette, amit tudott, hogy az eszébe vésse mindazt, amit a kobold felkelésekről tudnia kellett volna. Tekintve, hogy tizenöt volt belőlük, a feje már zsongott, mire lement vacsorázni. Adrian és Ron ismét belevesztek egy kviddicsről folyó vitába. A fiú elnézően megcsóválta a fejét, majd asztalhoz ült.
A nyár többi része úgy suhant el, akár egy szellő; Harry annyira a tanulmányaira összpontosított – részben azért, hogy ne jusson túl sokszor az eszébe a május és a június –, hogy alig vette észre, hogy vége az augusztusnak, és mindjárt elkezdődik a tanév. Megint Perselus kastélyának hátsó tornácán ültek a kanapén – ez egyfajta rituálévá vált a nyár utolsó napjára –, ő pedig a részleteket véste az első, saját kezűleg elkészített seprűjére; egy megmunkálatlan példány volt, Harry jól tudta, és a párnázó bűbáj is sok kívánnivalót hagyott maga után, de eltéveszthetetlenül seprű volt, és ami még fontosabb: repült!
– Ez tényleg repül… – Perselus keze a seprű fölött időzött, és elcsuklott a hangja. Harry önelégülten elvigyorodott.
– Ahhoz képest, hogy néhány hete még mennyire biztos voltál a sikeremben, most felettébb meglepettnek hangzol, Pers – jegyezte meg.
– Nos, arra egyáltalán nem számítottam, hogy ennyire gyors leszel! – vágta rá a bájitaltan mester pléhpofával, ravaszkás arckifejezéssel. – És fent is marad, amikor elkezd mozogni, vagy robbanásra számítsak? – Harry szeme résnyire szűkült, megragadta a seprűt, és egy gyors mozdulattal felpattant rá. – Csak vicceltem! – kiáltott a férfi, amikor Harry felröppent. A fiú készséggel beismerte, hogy közel sem volt olyan jó, mint a Nimbus Kétezrese. A számításai azonban helyesek voltak, és bár a seprű híján volt a kényelemnek és a gyorsaságnak, az első modellje aerodinamikailag tökéletesen rendben volt, egyenletesen szelte a levegőt. Harry elmosolyodott, tett néhány kört a veranda körül, mielőtt úgy döntött, nem kísérti a szerencséjét.
– Robbanás? – kérdezte boldogan. – Attól félek, semmi olyan drámaiban nem lesz részed.
– Koboldok aranyára, ez tényleg repül! – kiáltott fel izgatottan Perselus, kikapva a seprűt Harry kezéből, és követte a fiú példáját, miközben Harry csak kacagott a férfi bohóckodásán. – És még kiegyensúlyozott is! – harsogta a bájitalmester Harry fölül.
– Ezen a szinten pont ez volt a lényeg – válaszolt Harry visszaülve a kanapéra, és előszedte a jegyzetfüzetet, amiben a seprűmodellek rajzait tartotta, lefirkantva néhány szót, hogy miket kell még elvégeznie; a könyvsorozatot, amit Perselus vett, már kiolvasta, és most azzal a néhány további bűbájjal akarta folytatni, amiket a kutatásai során talált. És ha ez nem számít képzeleterősítő tevékenységnek – gondolta a zöld szemű varázsló –, akkor nem tudom, mi számít annak.
– Ez az emlék megérné, hogy Merengőt vásároljak érte! Épp most készítettél el egy működő seprűt! – állította Perselus leszállva róla.
– Nahát, izgatottabbnak látszol, mint amikor a követ készítettem – figyelt fel rá Harry kacagva.
– Akkor sokkos állapotban voltam, Harry; ezúttal legalább előre figyelmeztettél. – A fiú egyetértően bólintott.
– Elég fair – válaszolta. – Igazán kár, hogy a Merengők annyira ritkák. Talán tudnék készíteni egyet, de az összességében egy új mágiaág lenne; a vérmágia, az átváltoztatástan, rúnaismeretek és az alkímia mellett. És még ott van a Pecséttan is! – Harry megrázta a fejét. – Évekig tartó kutatásba telne, mire egyáltalán megkísérelhetném. – Perselus bólintott.
– És némi bájitaltan tudást is igényel – tette hozzá tűnődőn a férfi.
– Nem azon gondolkodsz, hogy készítesz egyet, igaz? – kérdezte Harry hitetlenkedve; Perselus kétségkívül briliáns elme volt, de a merengő-készítés egy nagyon specifikus, nagyon titokzatos tudomány volt.
– Nem egészen – dörmögte a bájitalmester.
– De tűnődsz valamin – unszolta őt a fiú.
– Nos, igen. – A bájitaltan tanár elvigyorodott. – Még csak egy elképzelés, de ha jutok valami különlegesre, te fogod megtudni elsőként. Lehet, hogy találok magunknak egy közös projektet a következő nyárra… – És erre a kilátásra Harry vakító mosolya egyszeriben tucatnyi Lumosszal is felvette volna a versenyt.
* A csillaggal jelzett részek szó szerinti idézetek a Harry Potter és a Titkok Kamrája c. könyvből.
Tudom, eltelt némi idő az előző rész óta, és ezért minden olvasótól elnézést kérek. Ezután sem tudom megígérni, hogy gyorsabban jönnek az új részek, csak azt, hogy jönni fognak. Ahogy tudok, haladok velük. Pillanatnyilag a 29. fejezet közepén tartok, és ahogy azzal végzek, felteszem a következő fejezetet.
