27. fejezet
Hallott már valaha a „szakértelem" szóról?
– De tűnődsz valamin – unszolta őt a fiú.
– Nos, igen. – A bájitaltan tanár elvigyorodott. – Még csak egy elképzelés, de ha jutok valami különlegesre, te fogod megtudni elsőként. Lehet, hogy találok magunknak egy közös projektet a következő nyárra… – És erre a kilátásra Harry vakító mosolya egyszeriben tucatnyi Lumosszal is felvette volna a versenyt.
Harry kezdett aggódni. A Roxfort Expressz még csak most indult el a 9 és ¾ vágányról, de a testvérének semmi nyoma nem volt a vonaton. Adrian úgy döntött, hogy a nyár utolsó éjszakáját az Odúban tölti, és még ha a zöld szemű varázsló el is csípte a Weasley család védjegyéül szolgáló vörös hajkoronákat a peronon – másodpercekkel a vonat indulása előtt –, a testvére hollófekete üstöke nem volt közöttük. Csalódottan felsóhajtott; felállt az üléséről, kiengedte Hedviget a kalitkájából, hogy el tudjon repülni az iskolához, és a fülkét elhagyva a bátyja keresésére indult. És én még azt reméltem, hogy ez egy békés vonatút lesz!
Elsőként a Weasley ikrekkel futott össze, akik arról tájékoztatták őt, hogy Adrian és Ron közvetlenül a hátuk mögött voltak, amikor beléptek a peronra. Aztán odaintett Ginnynek, aki kábultan visszamosolygott rá; úgy tűnt, a lány mélyen elmerült a gondolataiban, miközben firkál valamit egy naplószerű könyvecskébe. Harry nem irigyelte őt; az első év első hetei tényleg sokkolóak tudtak lenni. Miután úgy határozott, hogy békén hagyja a lányt, folytatta a keresést. Ám nem Ron, és nem is a bátyja volt az, aki legközelebb a szeme elé került, hanem egy nagyon aggódó Hermione.
– Harry, láttad Ront és Adriant? – kérdezte, egyenesen a lényegre térve. Semmi, örülök, hogy látlak – gondolta Harry szárazon.
– Szia, Hermione. Nem, én is utánuk kutatok. – A griffendéles lány idegesen húzogatta az iskolai talárja sarkát. Nahát, már fel is vette?
– Ha megtalálod őket, kérlek, szólj nekem is. – Ezzel elfordult és távozott, továbbindulva a saját kutatóútján. Harry megcsóválta a fejét Hermione nevetséges viselkedésén. Ám az aggodalmát nem tudta lerázni magáról. Hol lehet Adrian? Másfél órával később visszatért a kupéjába, és mélyen elmerülve a gondolataiban végigfeküdt az ülésen. Nem volt mit tagadni: úgy tűnt, sem a testvére, sem pedig Ron nem voltak a vonaton. Ezer különböző forgatókönyv kezdett el lejátszódni a fejében, és rögvest megbánta, hogy Hedviget előreküldte a Roxfortba. Ha a madár itt lett volna, értesíthette volna szüleit.
Gondolkodj ésszerűen, Harry – utasította magát, miközben a Perselustól tavaly karácsonyra kapott kendőző bűbájt rejtő gyűrűjét forgatta a hüvelykujján. A szüleink ott voltak a peronon, ahogy Weasleyék is; ha Adriannak problémája támadt volna, ha bármilyen oknál fogva nem sikerül feljutnia a vonatra, anyáék megtalálták volna, és segítenek. Ez persze egyáltalán nem nyugtatta meg veszettül dobogó szívét, vagy békítette meg fantáziadús elméjét. Rossz érzés kerülgette őt; mikor tűnt el a testvére anélkül, hogy bajba került volna? Soha! – énekelgette egy hang az agya egyik zugából, mire a fiú ismét felsóhajtott.
A fülke ajtaja váratlanul kinyílt, és az enyhén zilált Neville Longbottom tűnt fel. A haja felborzolódott, az iskolai egyenruhája félre volt gombolva, Neville pedig izzadt volt és úgy zihált, mintha egyenesen Londonból szaladt volna a kupé ajtajáig. Pillantása azonnal Harryre esett, és a zöld szemű fiú szerint Neville szégyenkezve húzta be a nyakát.
– Gyere be, Neville! – mondta Harry üdvözlés helyett. – Jól vagy? – A fiú biccentett egyet, és belépett a fülkébe, behúzva maga mögött az ajtót. Némán leült Harryvel szemközt, és úgy tűnt, eltűnődik a legutóbbi kijelentésén – nos, bólintásán –, mielőtt visszavonja azt, és tagadóan megrázza a fejét. – Mi történt? – kérdezte Harry aggódva.
– Malfoy – volt a barna szemű fiú egyetlen válasza, majd szégyenkezve lehorgasztotta a fejét.
– Hát persze – motyogta Harry letéve a könyvet, amit egyébként sem olvasott, és minden figyelmével Neville felé fordult. – Ezúttal mit csinált?
– Ő… ungh… – Neville nagyot nyelt, és felemelte a fejét, hogy Harry szemébe nézzen. – Besétált a kupémba, és azzal kezdte, hogy gúnyt űzött belőlem, amiért egy varangy a háziállatom – kezdett bele a fiú a dudorra mutatva a talárja zsebén, ahol pillanatnyilag a kedvence, Trevor időzött. – Aztán azt kezdte kérdezgetni, hogy az idén is hoztam-e magammal nefeleddgömböt, és utána Pansy, mert ő is vele volt, azon kezdett el hangosan tűnődni, hogy hogyan kerülhetett egy olyan gyáva alak, mint én, a Griffendélbe. – A fiú elpirult és az alsó ajkába harapott, vagy azért, hogy ne fakadjon sírva, vagy pedig zavarában, hogy máris túl sokat mondott. Harry tudta, hogy mindig ez volt Neville egyik gondja; nem tartotta magát elég bátornak ahhoz, hogy helye legyen a Griffendélben. Harry személy szerint úgy vélte, Neville csökönyösen nem hisz ebben, és a konokság Griffendél egyik jellegzetes hibája.
– Ő csak egy zsarnokoskodó alak. Az összes barátja az – jelentette ki Harry komolyan. – Nem kellene olyan nagyon odafigyelned rájuk, Nev.
– De igaza van – tartott ki mellette Neville, ismét a földre szegezve a tekintetét. – Mindenki tudja, hogy majdhogynem kvibli vagyok. – Harry felhorkant, magára vonva a másik fiú figyelmét.
– Nem vagy kvibli, Neville – vetette ellen Harry. – Először is, semmi baj nincs azzal, ha valaki kvibli. De te már több mint bebizonyítottad, hogy tudsz varázsolni – emlékeztette őt a zöld szemű fiú. Neville halványan elmosolyodott, és előhúzva a pálcáját, töprengőn figyelni kezdte. Eléggé elnyűtt egy pálca – vélte Harry –, mintha egy év helyett már hosszú évek óta használnák. És mintha durvább napokat is látott volna – gondolta, mivel a saját pálcája még mindig úgy nézett ki, mintha vadiúj lenne. „A legnagyobb szövetségesed" – így nevezte Merlin, és Harry magáévá tette a varázsló szavait.
– Én csak meg akarok felelni a szüleimnek – ismerte be a fiú. Harry ide-oda nézett a pálca és Neville között, mielőtt megtalálta az összefüggést.
– Nev, ez… valamelyik szülőd pálcája? – Lenne értelme neki – gondolta a fiú –, és határozottan megmagyarázná a pálca állapotát – úgy néz ki, mint ami már látott csatákat –, valamint Neville összefüggéstelen teljesítményét a varázslatok kiszórásában.
– Igen, az, az apámé volt – vallotta meg a fiú lehorgasztott fejjel. – A nagyi azt mondogatja, keményebben kellene dolgoznom, hogy büszkévé tegyem az apámat. Azt mondta, hogy egy nap majd érdemes leszek a pálcájára, de nem tudom, hogy valaha is eljön-e az a nap. – Harry kerekre nyílt szemmel hallgatta a fiú monológját.
– Hidd el nekem, ha azt mondom, hogy nem akarok tiszteletlen lenni, de Nev, nem tudsz valaki más pálcájával varázsolni. Nos, tudsz – helyesbített, látva Neville zavarában elkerekedő szemét –, de az eredmény nem lesz ugyanaz. Ez a pálca – mutatott a szóban forgó darabra Neville kezében – nem ismer fel téged a gazdájaként. Nem téged választott, és nem is nyerted el párbajban. A pálca minden alkalommal küzd a mágiáddal, amikor varázsolsz vele – magyarázta Harry.
– Úgy hiszed? – kérdezte a fiú, kritikusan végigmérve a pálcát. A szemében valami picinyke remény tűnt fel, még csak apró szikra volt csupán, de úgy tűnt, megváltoztatja Neville egész arcát. – De… A nagyanyám azt mondja…
– Ő akar valamit, ami emlékezteti az édesapádra. De nem neked kellene annak lenned – mondta kedvesen Harry. – Szerintem egy saját pálca csodákra lenne képes a varázslataiddal.
– De mit mondok a nagyimnak? – kérdezte szinte rettegve. – Tavaly már megkérdeztem tőle, hogy kaphatnék-e egy saját pálcát, de úgy nézett rá, mintha megsértettem volna.
– Bizonyára be kell látnia… – kezdte Harry, de Neville kétségbeesett arca épp az ellenkezőjét állította. – Tudod mit? – kérdezte elvigyorodva. – Adj egy kis gondolkodási időt. – Már hallott történeteket Neville nagymamájáról. Augusta Longbottom jól ismert volt a szigorúságáról és úgy tűnt, Neville tőle örökölte a makacsságát. – Ki fogok találni valamit – ígérte, mire Neville szélesen elmosolyodott. Az elkövetkező néhány órában mindenféléről beszélgettek, vettek valami harapnivalót a büféskocsiról, és jót szórakoztak Bogoly Berti Mindenízű drazséjával.
Harry nem tudta elhinni, hogy tavaly nem töltött több időt Neville-lel. A fiú valóban érdekes volt, kétségkívül nagyon járatos gyógynövénytanból – ez volt a kedvenc tantárgya –, és nagyszerűen elbeszélgettek. Harry el is határozta, hogy azonnal elkezdi jóvátenni a tavalyi elhanyagolást – jó érzés volt egy vele egykorúval beszélgetni. Csak amikor Neville elment a ládájáért, megígérve, hogy a fiákereknél ismét találkoznak, jött rá Harry, mi is történt: megfeledkezett Adrianról! Hogyan feledkezhettem meg Adrianról? Persze biztos még Ronnal és a szüleikkel van az állomáson, de akkor is! Hogy feledkezhettem meg a testvéremről? Végtére is, ő az én felelősségem!
Kezdett esteledni, így Harry reszkető kézzel átöltözött az iskolai talárjába, egész idő alatt magát okolva – biztosan valami baj történt. Egész biztosan! Leszállt a vonatról, és követte a többieket abba az irányba, ahol – az elsősök kivételével, akiket csónakokon szállítanak – a Roxfort híres lovak nélküli fiákerei várták őket. Csak az elsősöket szállítják csónakokon. Az agya halványan emlékeztette őket, hogy a kocsikat valójában thesztrálok húzzák; láthatatlanok azok számára, akik még nem találkoztak a halállal, és a szőre egyike a pálcája magját képező alkotórészeknek. Számítania kellett volna rá, hogy milyen látvány fogadja őt, de annyira aggódott a testvérért, hogy meg sem fordult a fejében.
Minden gondolata Adrianról kiröppent a fejéből, amint szembenézett egy élettelen, fehér szempárral. A thesztrálok kinézete csontvázszerű volt, sörényük és farkuk koromfekete, szemük tejfehér és a fejük két oldalán szarv volt. És látta őket. Elméje visszaidézte a tomboló tűz képét és egy férfi sikolyát, amikor egy hang felrázta a révületéből.
– Nyugtalanító, mi? – kérdezte George Weasley. – Mármint hogy a kocsik maguktól mozognak – magyarázta.
– Ne aggódj túlzottan! – tette hozzá Fred, beterelve a fiákerbe a vonakodó Harryt. – Majd hozzászoksz. – Harry zsibbadtan bólintott, megpróbálva kiverni a haldokló Mógus képét a fejéből – kevés sikerrel. Intett Neville-nek, hogy csatlakozzon hozzájuk, és csupán fél füllel hallgatta a beszélgetést, miközben a thesztrálok elindultak a kastély felé. Csak miután elfoglalta a helyét a Griffendél asztalánál, és Percy fennhangon elkezdett tűnődni, hogy vajon hol lehet az öccse, sikerült kizökkennie a komor hangulatából.
– És Adriant sem látom! – jegyezte meg Seamus, egy homokszőke hajú fiú.
– Már a vonaton sem láttam őket – mondta Harry, mire az egész asztal suttogásba kezdett. Hamarosan kezdetét vette a Beosztási Ceremónia, és nemsokára csatlakozott a Griffendélhez a sugárzó arcú Ginny, így a susmorgás alábbhagyott kicsit, de csak addig, míg fel nem tűnt Frics úr, akinek sarkában ott volt Mrs. Norris, a macskája. A gondnok odasúgott valamit Perselusnak, akit eléggé sokkolt a gondnok mondandója ahhoz, hogy egy pillanatig hagyja kiülni azt az arcára, mielőtt felállt a székéből, és fürgén megindult a birtok felé, mögötte a vele lépést tartani igyekvő Friccsel. Ó, határozottan történt valami baj – gondolta Harry.
Olyan gyorsan evett, ahogy csak tudott, majd elkérte a jelszót Percytől, azt állítva, előbb akar távozni az asztaltól, hogy levelet írjon a szüleiknek, és megtudakolja, hogy jól van-e Adrian. Percy beleegyezett, hiszen alig tudta palástolni a saját aggodalmát az öccse iránt. Harry még azelőtt eliramodott a Griffendél klubhelyiségének irányába, hogy felszolgálták volna a desszertet, aztán amikor kikerült a többiek látómezejéből, a pince felé fordult. Minerva McGalagony, akit Frics, miután képtelen volt utolérni Perselust, tájékoztatott valamiféle incidensről, visszafordult a Nagyterem felé. Az átváltoztatástan tanár sápadt arca és összepréselt ajka mindent igazolt, amire Harrynek szüksége volt.
Gyorsított a tempóján, hogy mielőbb elérje Perselus irodáját, majd bekopogott. Senki nem felelt, így a fiú idegesen járkálni kezdett a folyosón. Szerencsére nemsokára feltűnt a sarkon Perselus, talárja mögötte örvénylett, és arcát harag torzította. Ahogy közeledett, észrevette Harryt, és miután kinyitotta az ajtót, beterelte a fiút.
– Mit csinált a testvérem? – kérdezte Harry beletörődve.
– Ő és Ronald Weasley nekiütköztek a Fúriafűznek egy repülő autóval. – Harry köhögni kezdett, aztán fulladozni, miközben megpróbálta értelmezni, amit hallott. Adrian… repülő autó… ütközés… Fúriafűz? Valamit biztosan félrehallott.
– Merlin nevére, honnan a fészkes fenéből tettek szert egy repülő autóra? – A fiú önkéntelenül is minden idők leghíresebb varázslójának üres portréját fürkészte, remélve, hogy feltűnik és válaszol neki.
– Van egy olyan érzésem, hogy Arthuré – vagyis csak volt –, de nem tudhatom biztosra. Ám abban egészen biztos vagyok, hogy az állomásra nem repült! – állította Perselus a tenyerébe ejtett arccal, miközben leült az íróasztala mögé.
– És tényleg nekimentek a Fúriafűznek? – krákogott Harry, noha nem volt benne biztos, hogy tetszeni fog a válasz.
– A roxforti park minden helye közül pont ott tudtak leszállni! – kiáltott fel a bájitalmester. – Sértetlenek, hadd tegyem hozzá, csodák csodája. Csak kicsit megrázta őket az eset. Minerva épp most veszi le a fejüket, mialatt beszélünk. – Harry csak bólintott.
– De miért használtak egy repülő autót?
– Úgy tűnik, lekésték a vonatot.
– Tehát ahelyett, hogy megvárták volna a szüleiket, úgy gondolták, hogy „Hé, miért nem repülünk inkább a Roxfortba? Képzelj csak bele, mekkora buli lesz!" – vágta rá a zöld szemű fiú zavarodottan.
– Nyilvánvalóan – felelte Perselus. Egy ideig csendben álldogáltak, mindketten a gondolataikba veszve.
– Bármi elképzelés, hogy miért maradtak le a vonatról? – kérdezte Harry. – Fred és George azt mondták, hogy ott voltak közvetlenül mögöttük, amikor a peronra léptek. – A bájitalmester tagadóan megrázta a fejét.
– Megjelent Minerva, mielőtt kellően túljutottam a túlélésük miatti sokkon, hogy megkérdezzem tőlük.
– Majd este kiderítem – ajánlotta fel Harry.
– Ettél egyáltalán valamit? – kérdezte Perselus, rádöbbenve, hogy annak érdekében, hogy még ő előtte az irodájához érjen, Harry nagy valószínűséggel kihagyta a vacsorát.
– Nem hiszem, hogy a gyomrom most bármit is be tudna fogadni… – Harrynek elakadt a hangja; Ágastól, Tapmancstól és Holdsáptól már mindent hallott a Fúriafűzről. A puszta gondolattól, hogy a testvére a közelébe ment, mi több, nekiütközött egy repülő autóval, kirázta a hideg.
– Tessék! – Perselus intett egyet és maga elé varázsol egy pohár fantasztikusan finom, forró csokoládét a konyháról. Harry hálásan elvette. Talán a forró csoki jót tesz neki. Kortyolt belőle párat, aztán forgatni kezdte a bögrét a kezében.
– Láttam a thesztrálokat – motyogta, és most, hogy valamiképpen megnyugodott, hogy a bátyja biztonságban van, a szellemszerű lovak képe ismét felbukkant az elméjében.
– Gondoltam, hogy láthatod – bólintott Perselus. – De jusson eszedbe, a thesztrálok, kinézetük ellenére, nem gonosz lények, és emellett a szőrük egyike…
– Tudom, benne van a pálcámban – mondta Harry. – Csak emlékeztettek… nos, az okra, hogy miért láthatom őket. – Perselus komoly tekintettel nézett a fiúra.
– Harry, erről már beszéltünk; nem hagyhatod, hogy ez uralja az életed. – A fiú bólintott.
– Tudom, és nem hagyom. – Keményen állta Perselus kutakodó pillantását. – Csak nehéznek bizonyul elfelejteni, ez minden. – A fekete taláros professzor felsóhajtott.
– Megmondom az igazat, Harry; teljes mértékben sosem fogod elfelejteni. Lesz alkalom, amikor eszedbe jut, de az idő előre haladtával egyre könnyebb lesz megbirkózni vele. – Harry ismét bólintott.
– Kölcsönkérhetek egy darab pergament és egy pennát? – kérdezte összezavarva kissé a bájitaltan tanárt.
– Minek?
– Elvileg azért hagytam ott az ünnepséget, hogy levelet küldhessek a szüleimnek; jobb, ha megírom, csak hogy levédjem magam. – Perselus biccentett, és mosolyogva odanyújtotta Harrynek a kért dolgokat. Harry sietve leírt néhány sort, majd tudván, hogy jobb, ha elindul, elköszönt Perselustól.
– És emlékezz arra, amit mondtam, Harry! – A fiú rábólintott, majd futva elindult a Griffendél-torony felé, csupán másodpercekkel megelőzve a többi griffendélest. Fel kellett rohannia a lépcsőn, hogy kapkodva Hedvig lábára erősítse a levelet és elküldje őt. Aztán lesétált a klubhelyiségbe, hogy köszöntse az osztálytársait. Néhány pillanattal később, amikor a testvére megjelent, és Harry meggyőződött, hogy még mindig egy darabban van, érezte, hogy a fáradtság utoléri őt. Jó éjszakát köszönve visszavonult az ágyába, bár előbb megígértette Adriannal, hogy reggel elmondja neki, hogy mi is történt pontosan. Adrian és Ron hamarosan követték a példáját.
A mogyoróbarna Potter iker valóban betartotta az ígéretét, és reggel elmesélte Harrynek, hogyan találták zárva a peronra vezető átjárót, és hogyan döntötték el, hogy elkötik az autót, amiről kiderült, valóban Mr. Weasley bütykölése. Amikor Harry megkérdezte őket, hogy van-e fogalmuk róla, miért volt blokkolva előlük az átjáró, amikor mindenki más simán átjutott rajta, rádöbbent, hogy a testvére valamit nem mond el neki. Az alig észrevehetőnek szánt pillantás, amit Ronnal váltott, sokatmondó volt, és Harry hirtelen ráeszmélt, hogy ő ismét ki van zárva valami nagyon fontosból a testvére életében.
A reggel úgy kezdődött, ahogy mindig is szokott. Nos, ami azt illeti, reggel két Rivalló is érkezett, egy Ronnak, egy pedig Adriannak címezve, és Harrynek ismét meg kellett lepődnie azon, mennyire hangos is tud lenni az édesanyja. Noha anya hangja mágikusan fel van erősítve, ez akkor is teljesítmény! – vélte Harry.
A növényház felé tartó séta egész érdekesnek bizonyult. Egy elsőéves, Colin Creevy nevű fiúnak sikerült lefényképeznie Adriant, aztán megkérdezte tőle, hogy aláírná-e neki. Adrian, aki mellette lépdelt, teljesen összezavarodott, és úgy kellett az üvegházak felé lökdösni őt, ahol – szerencsétlenségükre – belefutottak Lockhartba. A tanár makulátlan türkizkék talárt viselt, és a meglehetősen borzas hajú és bekötözött kezű Bimba tanárnő társaságában közeledett az összegyűlt másodéves diákok felé; Harry a távolban látta a hírhedt Fúriafűzfát, aminek számos ága fel volt kötve. A diákok többsége a hármas számú üvegház felé tartott, de az aranyszőke hajú tanár visszatartotta Adriant. Amikor Harry észrevette a testvére szinte félős tekintetét, úgy döntött, megszánja őt, és nem hagyja egyedül. Ezzel a szándékkal indult meg Bimba professzor felé.
– Tanárnő? – szólt félénken.
– Igen, Mr. Potter? – A nő nyilvánvalóan még mindig dühös volt Lockhartra, és ez megkönnyítette Harry dolgát.
– Azon töprengtem… Megvárhatnám itt Adriant? – A gyógynövénytan tanár egyértelműen nem számított ilyen kérésre. – Tudja, professzor, néhány hete belefutottunk Lockhartba a Czikornyai és Patzában, és ott volt egy, nos, egy incidens, amiben szerepet kapott egy riporter is a Reggeli Prófétából, és… – Harry tudta, hogy a tanárnő hallott az esetről, főleg, hogy a kép az újság címlapjára került. – Csak azt akarom kihozni ebből, hogy Adrian azóta kicsit kínosan érzi magát Lockhart professzor társaságában, és minden tisztelettel, de a professzor olykor elragadtatja magát…
– Rendben, Mr. Potter – jelentette ki a gömbölyded professzor, és vidám természete, amin tompított kicsit Lockhart kísérlete, hogy kritizálja a munkáját, visszatért. – Maradhat. És három pont a Griffendélnek, hogy kiáll a diáktársa mellett. – A tanárnő visszatért az osztályhoz, míg Adrian mosolyogva hagyta el a növényházat. Ez jobban ment, mint ahogy számított rá. De hát végül is Bimba professzor a Hugrabug házvezetője; nála a hűség számít a legjobban. A sarok felől hangokat hallott.
– Ejnye, ejnye, Adrian… – kiáltott Lockhart teátrálisan. – Mikor hallottam, de persze az egészről én tehetek… szóval legszívesebben fenéken billentettem volna magam.
Mi van? – Harry megtorpant, a kíváncsisága felülkerekedett rajta. Elszalasztottam valamit? Adrian nyilvánvalóan ugyanolyan zavart lehetett, mert még nem szólalt meg.
– Nem is tudom, mikor hallottam ehhez foghatót. Repülő kocsival érkezni a Roxfortba! Persze rögtön tudtam, miért csináltad. Nagyon kilógott a lóláb! Ejnye, ejnye, ejnye!
– Mi van? – tátogta hallhatatlanul Harry.
– Kóstolót kaptál tőlem a tömegek csodálatából, igaz? Bogarat ültettem a füledbe. A címoldalra kerültél velem, és alig vártad, hogy megint írjanak rólad, mi?
– Jaj, dehogy tanár úr. Az úgy volt, hogy… – Adrian pont olyan meglepettnek hangzott, ahogy Harry is érezte magát.
– Ejnye, ejnye, Adrian – folytatta Lockhart zavartalanul. Harry, aki kikukucskált a sarok mögül, látta, hogy a szőke tanár a testvére vállára helyezi a kezét. – Nekem nem kell magyarázkodnod, én megértelek. Természetes, hogy megjött az étvágyad, miután belekóstoltál – és ezért csak magamat okolhatom, hiszen tudhattam volna, hogy a fejedbe száll… – Harry némán felhorkant. Mintha egy knutot is adna a hírnévért… – De hallgass ide, fiatalember, nem kezdhetsz el rögtön autókkal röpködni, csak hogy felhívd magadra a figyelmet. Higgadj le, nagyon kérlek. Rengeteg időd lesz még erre, ha nagyobb leszel. Igen, igen, tudom, most azt gondolod, hogy „könnyen beszél ez a Lockhart, hiszen ő már nemzetközi hírű varázsló"! De hidd el, tizenkét éves koromban én is egy senki voltam, mint te most! A te nevedet azért már ismeri egy-két ember. Hisz ott van az a kis ügyed Tudodkivel! – Harrynek muszáj volt belülről az arcába harapnia, nehogy kitörjön belőle a röhögés. – Tudom-tudom, ez korántsem akkora teljesítmény, mint ötször egymás után elnyerni a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosoly Díját – ahogy én tettem –, de kezdetnek nem rossz, Adrian, kezdetnek nem rossz.*
– Na, várjon csak egy percet, professzor… – Adrian arca kezdett vöröses színt ölteni, ami mindkettejük híres természetének ismérve volt, amit az édesanyjuktól örököltek. És mivel Adrian esetében ez a természet James viselkedésével párosult, Harry elérkezettnek látta az időt a közbeavatkozásra, mielőtt a testvére azon kapja magát, hogy rögtön az első nap büntetőmunkában részesül.
– Jó napot, professzor! – köszönt Harry vidáman a páros felé lépkedve, látszólag észre sem véve a testvére dühös arcát. Ami egyébként Gilderoynak sem tűnt fel.
– Az ifjú Harry Potter, ha nem tévedek! – kiáltott fel Lockhart. – Úgy emlékszem, azt hallottam rólad, hogy az első vagy az évfolyamodban, igaz? És Adrian testvére.
Nem, a nénikéje! – gondolta gúnyosan Harry, de inkább megjegyzés nélkül hagyta.
– Igen, az vagyok. – A testvére felé fordult. – Bimba tanárnő küldött érted, Adrian; kezdjük az órát. – Rámosolygott a bátyjára, aztán ismét Lockhart felé fordult, majd a legjobb tudását igénybe véve hangot adott a belső Hermionéjának. – És majd meghalok, hogy megtudjam öntől, professzor, amikor lenyomozta azokat a vámpírokat a könyvében, A véres napok vámpírföldjében, akkor hagyományos nyomkövető bűbájt használt? Mert abból, amit tudok, egy variációjának kellett legyen, hogy olyan rendkívüli módon működjön! – Lockhart ragyogó mosolya elhalványult kicsit Harry kérdésétől.
– Á, igen, bármennyire szeretném átadni a tudásomat, attól tartok, máris túl sokáig feltartottam a testvéredet. Ideje indulni! – És egy szívből jövő kacsintással megfordult és távozott. Harry cserébe a bátyjára kacsintott.
– Úgy gondoltam, talán szükséged van egy kis mentőexpedícióra – jelentette ki, megnevettetve Adriant.
– A létező legjobb tesó vagy! – kiáltotta a mogyoróbarna szemű iker, Harry válla köré fonva a kezét. – Ez a rohadt tetű! – folytatta, vasvilla szemeket meresztve a távolodó Lockhart irányába. – Esküszöm, megbánja, ha továbbra is ezt fogja csinálni!
– Tudod mit, Adrian? – töprengett fennhangon Harry, akinek egy érdekes gondolat villant a fejébe.
– Mit? – Adrian, aki épp belépni készült az üvegházba, megtorpant.
– Szerinted nem nézne ki Lockhart pompásan zöld hajjal? – kérdezte Harry belépve az üvegházba, maga mögött hagyva az elképedt testvérét, aki csak néhány másodperccel később tudott utána csoszogni. Adrian odacsúsztatott neki egy darab fecnit, rajta egyetlen szóval, miután Harry megválaszolta Bimba tanárnő egyik kérdését a Mandragórákról. Nagyszerű! – állt a papírlapon, és Harry az ikertestvérére vigyorgott, aki halkan magyarázta Ronnak, hogy mi történt. Hát ez egy megfontolásra érdemes terv…
Bemutatkoztak egy Justin Finch-Fletchey nevű, másodéves hugrabugosnak, aki amellett az asztal mellett ült, ahol Harry ült a testvérével, Ronnal és Hermionéval. Kezet fogtak, majd bókoltak egymásnak, nos, Harry véleménye szerint úgy általánosságban a létezésükért.
A nap további része a tőle elvárható nyugodtsággal telt. És ami valóban úgy ment, ahogy arra Harry maximálisan számított, az az SVK óra volt. Lockart egyetlen szóval kezdte az órát: „Én" – és rámutatott a fényképére az egyik könyvén, majd elejtett valami ostoba viccet a mosolyáról. A zöld szemű varázslónak több sem kellett ahhoz, hogy igazolja, az egész év kész csalódás lesz. És bár ehhez semmiféle igazolásra nem volt szüksége, a feladatlap, amit Lockhart kiosztott, pontosan ezt a célt szolgálta; huszonöt Lockhartról szóló kérdés után – amire egyedül Hermione tudta jól a válaszokat – a védelem tanár bemutatta a jórészt vidám osztálynak a lényeket, amiről aznap tanulni fognak.
– Igen – jelentette be Lockhart drámai hangon, lerántva a leplet egy hatalmas kalitkáról az asztalon. – Frissen befogott kelta tündérmanók. – Az osztály kuncogni kezdett, és Harry maga is elmosolyodott kissé. A kelta tündérmanók kellemetlenkedő kis bajkeverők voltak, de addig, amíg zárva tartották őket… Harry elsápadt, amikor Lockhart a ketrec felé mozdult.
– Ezek nem… ezek nem annyira… veszélyesek – jegyezte meg Seamus, aki pont a ketrec előtt ült, mosolyogva.
– Csak ne becsüld le őket! – emelte fel a mutatóujját bosszankodóan Lockhart. – Ördögi kis bestiák tudnak lenni! – Harry figyelmesen nézte Lockhartot; túlságosan is közel volt az acélkék színű, hegyes képű teremtményekhez, akik pillanatnyilag megelégedtek azzal, hogy a ketrecüket rázzák, vagy fenyegetően fintorogjanak a körülöttük ülőkre. – Helyes – szólt fennhangon Lockhart, kezét a ketrec ajtajára téve. Harry levegő után kapva felhördült. Nem teszi meg… – Lássuk, mihez kezdtek velük! – És kinyitotta a ketrecet.
– Megtette – suttogta Harry előhúzva a pálcáját. Felállt a székéről, ahol eddig ült, és a testvére mellette egyből követte a példáját. Mögöttük Ron és Hermione ugyanígy cselekedtek, és készen álltak szembenézni az elszabadult pokollal. Néhány egyenesen kirepült a csukott ablakon, aminek következtében üvegcserepek zápora zúdult a padlóra. A többi manó hozzálátott az osztályterem átrendezéséhez, míg kettő megragadta Neville-t a fülénél fogva, és a csillárra akasztotta őt. A diákok az asztalok alá bújtak, miközben Lockhart arra bátorította őket, hogy nézzenek szeme a manókkal. A saját kísérlete – egy meglehetősen cikornyás pálcamozdulat és egy bugyuta varázsige, amiről Harry még sosem hallott és valahogy úgy hangzott, hogy: Hessberöpsi tündemanca! – teljesen hatástalannak bizonyult, sőt, az egyik manó megkaparintotta a pálcát, és kihajította az ablakon. Ezt további könyvek és pergamenek követték. Neville-nek majdnem a fejére esett a csillár, amikor az leszakadt a súlya alatt. Ami elég, az elég.
– Desimotus! – Ez egyike volt azoknak a varázslatoknak, amiket Harry a tavaszi szünetben talált Perselus könyvtárában, mialatt olyan varázsigék után kutatott, amiket felhasználhat a seprűkészítéskor. Egy apró golyó – átlátszó és látszólag levegőből álló – hagyta el a pálcáját, és érte el az egyik manót. Az érintés után egyetlen körkörös hullám indult el a tanteremben, az összes manót megdermesztve a levegőben. Harry a ketrecre mutatott, beküldve oda a manókat, majd maga is mellélépett, és amint a lények odabent voltak, rájuk zárta az ajtót. Megfordult, hogy a pad alatt rejtőzködő Lockhartra nézzen. A tanár kinyitotta a száját, vagy azért, hogy mondjon valamit, vagy önkéntelenül, de megmentette a csengő.
– Nagyon jó, Mr. Potter, tizenöt pont a Griffendélnek! – Ezzel eliramodott az ajtó felé, amilyen gyorsan csak tudott, úgy, hogy az még ne tűnjön futásnak, maga mögött hagyva a kábult tanulókat. Harry felsóhajtott, zsebrevágta a pálcáját, és elindult Neville felé, hogy felsegítse őt.
– Kösz, Harry – motyogta a fiú, lesimítva a talárját.
– Ne is említsd. Jól vagy, Nev?
– Igen – felelte a fiú, aztán leginkább magához beszélve hozzátette: – Miért kell, hogy mindig én legyek az?
– Ez. Csúcs. Volt! – kiáltott fel Ron, megveregetve Harry vállát. A fiú elvigyorodott.
– Harry, ez valóban nagyszerű volt! – tette hozzá Adrian, aki még mindig elképedve nézte a ketrecbe zárt manókat. Még néhány diák gratulált neki, miközben a többiek megpróbálták megmenteni a tankönyveiket a következő órára.
– El tudod hinni őt? – panaszkodott Ron, miközben visszaszerezte az átváltoztatástan könyvét a terem másik végéből.
– Kit? – kérdezte Adrian.
– Lockhartot.
– Csak azt akarja, hogy gyakorlati tapasztalatot szerezzünk – védte őt Hermione, a pálcáját használva, hogy eltüntesse a tintafoltot a bűbájtan házi feladatáról.
– Gyakorlati tapasztalatot? – Harry felhorkant. – Hermione, fogalma sem volt róla, hogy mit művel…
– De hát olyan tapasztaltnak látszott, mialatt a pad alatt rejtőzködött! – jegyezte meg Adrian, megnevettetve Ront és Harryt.
– Badarság – méltatlankodott Hermione. – Hiszen olvastátok a könyveit. Fantasztikus dolgokat művelt…
– Mármint mondja, hogy ő csinálta… – motyogta Ron, és Harry teljes szívéből egyetértve bólintott.
– Koboldok aranyára! – kiáltott fel a zöld szemű fiú, felkapva az éppen széthulló bűbájtan könyvét, hogy egy gyors Reparót küldjön rá. – Tavaly Mógus, most meg ez! – Körülnézett, befogadva a pusztulást, ami egykor a Sötét Varázslatok Kivédése tanterem volt; kitört ablakok, földön heverő fém gyertyatartók, összetört padok, papír fecnik, amik egykor könyvek voltak, és dolgozatok, amiket a diákok lassan szedegettek fel. A manók legalább még eszméletlenek voltak. Harry odafordult Neville-hez, aki még mindig a táskáját igyekezett felfedezni. – Hallott Dumbledore valaha szakértelem szóról?
Megjegyzés: a *-gal jelzett részek szó szerinti idézetek a Harry Potter és a Titkok kamrája c. könyvből.
