28. fejezet
Házimanók és hangok
– Koboldok aranyára! – kiáltott fel a zöld szemű fiú, felkapva az éppen széthulló bűbájtan könyvét, hogy egy gyors Reparót küldjön rá. – Tavaly Mógus, most meg ez! – Körülnézett, befogadva a pusztulást, ami egykor a Sötét Varázslatok Kivédése tanterem volt; kitört ablakok, földön heverő fém gyertyatartók, összetört padok, papír fecnik, amik egykor könyvek voltak, és dolgozatok, amiket a diákok lassan szedegettek fel. A manók legalább még eszméletüknél voltak. Harry odafordult Neville-hez, aki még mindig a táskáját igyekezett felfedezni. – Hallott valaha Dumbledore a szakértelem szóról?
Harry az ágyán fekve olvasott bele kicsit abba a könyve, aminek már a tanév kezdete óta neki akart állni. A könyv az alapfokú halandzs volt, a koboldok nyelve. Ez volt az a könyv, aminek beszerzésére Perselust kérte meg – közvetlenül azután, hogy elkészítette azt az első seprűt, ami repült. Mivel adott volt a tény, hogy ha valaki a varázsvilágban meg akarja szerezni az esélyt arra, hogy forgalomba hozzon egy árut, és abból profitot teremtsen – és Harry önkéntelenül is ezen gondolkozott –, akkor az illetőnek elsőként a koboldokon kell átjutnia. Az is köztudott volt, hogy a koboldok általában nem kedvelik a varázslókat; megtanulni a nyelvüket és a viselkedésüket, nagy lépést jelentene bármiféle barátsághoz hasonlító üzleti kapcsolat kiépítéséhez. Perselus, aki ténylegesen elsajátította a nyelvi alapokat, amikor bájitalmesternek tanult, úgy döntött, ő maga is újrakezdi a tanulást.
A zöld szemű fiú lassan szótagolva olvasta egy különösen nehéz ige kiejtését. Harry vélekedése szerint a halandzs nyelvvel az volt a gond, hogy noha igazából léteztek magánhangzók, azokat a kiejtés közben lenyelték, így néha az egész szó csupán morgásnak hangzott.
– Kahrậgur – ismételte Harry; ez egy kobold szó volt az intézkedik ige megfelelője. Így folytatta, miközben mindent külön leírt, amit később meg akart kérdezni Perselustól. A bájitalmester erősködött, hogy Harrynek jó nyelvérzéke van, hiszen fiatal kora ellenére is nagyon gyorsan megtanult franciául, pedig csak nyolc éves korában kezdte el tanítani őt. Harry egyszerűen csak azt bizonygatta, hogy Perselus nagyszerű tanár, és a Franciaországban eltöltött hétvégék beismerten sokat segítettek. Jó félóra további tanulás után becsukta a könyvet és megpróbált aludni. Az előző nap eseményei abban a pillanatban visszakerültek az elméje előterébe, amint becsukta a szemét.
Oliver Wood hajnal hasadtával belépett a másodévesek körletébe, felébresztette őt, és örömmel tájékoztatta, hogy lefoglalta a kviddics pályát egy kora reggeli edzésre. Harry a még mindig rózsaszín és arany eget tanulmányozta az ablakon át, miközben öltözködött, eltűnődve – nem először és minden bizonnyal nem is utoljára –, hogy vajon Oliver teljesen épelméjű-e, és persze közben irigyelte a bátyját, aki még aludhatott. Adriant a válogatáson tartalék hajtónak választották be a csapatba, épp ezért élvezhette az alvás luxusát. Oliver órák hosszat benntartotta őket az öltözőben, megmutatva neki az új mozdulatokat, melyeket a nyár folyamán a kviddics-csapatok használtak a világ minden táján, azt hangoztatva, hogy most, hogy az övék a Kupa, az a dolguk, hogy meg is tartsák azt. Csak jöttek és jöttek a sémákkal és új stratégiákkal felvázolt alakok, és a csapat fele hamarosan aludt. Harry hasa hangosan korgott, ezért az öröme tagadhatatlan volt, amikor a testvére belépett a helyiségbe, és hozott neki néhány pirítóst reggelire.
– Életmentő vagy, Adrian! – jelentette ki Harry a pirítósát majszolva.
– Ne is említsd.
– Még nem végeztetek? – kérdezte Ron zavartan, amikor a csapat kilépett az öltözőből. Ő és Hermione a lelátókon ültek a csapatra várva.
– Még el sem kezdtük.
Ám nyilvánvalóan nem csak Olivernek jutott eszébe a korai edzés. Amikor végre elérték a pályát, az vették észre, hogy a Mardekár csapata már ott van, azt állítva, ők foglalták le előbb a pályát. És Draco is velük volt, mint az új fogó, magával hozva hét vadonatúj seprűt; Harry tisztán le tudta olvasni a márkajelét: Nimbus kétezer-egy. Marcus Flint, a Mardekár csapat kapitánya kijelentette, hogy írásos engedélyük van használni a kviddicspályát, hogy letesztelhessék az új fogójukat. Harry eltűnődött, hogy Perselus vajon tisztában van-e vele, hogyan került bele Malfoy a csapatba; nos, természetesen igen, de mi mást tehetne. Ő volt a Mardekár félelmetes házvezetője a pince ronda, nagy denevére; fent kellett tartania a róla alkotott összképet.
És akkor Malfoynak persze muszáj volt Hermionét sárvérűnek nevezni, Ronnak pedig ezért megátkoznia őt, naná, hogy a Fúriafűz incidensben eltört pálcájával. Szegény srác egész délelőtt csigákat büfögött fel. Hagrid elmagyarázta Hermionénak, miért okozott akkora patáliát a bántó szó miatt, aminek Draco nevezte őt, miközben Harry gyorsan készített egy főzetet Ron gyomrára. Harry még mindig nem tudta eldönteni, mi a rosszabb: nézni, ahogy csigák potyognak ki Ron szájából, vagy megkóstolni azt a melaszos karamellát, amivel Hagrid kínálta őt, és aminek az alapanyagai között látszólag cement is volt. Sóhajtott és felállt; kizárt dolog, hogy el tudjon aludni. Az agya még mindig tele volt kviddics taktikákkal, átváltoztatástan varázsigékkel, az újonnan kipróbált szigillummal, halandzs szavakkal és olyan gondolatokkal, hogy vajon át kellene-e térnie kőrisfára a seprűkészítés terén.
Adrian a büntetőmunkáját tölti – segít Lockhartnak a rajongói leveleivel –eszmélt rá Harry. Talán ki kellene lopózni és megvárni őt Lockhart irodája előtt; visszafelé pedig tehetnénk egy gyors kitérőt a konyha felé.
Azonnal döntésre jutott, csendben előhúzta a láthatatlanná tévő köpenyt, a válla köré kanyarította, felkapta a jegyzetfüzetet, amibe a gondolatait szokta lejegyezni a seprűkről, amiket tervezett, meg egy ceruzát, arra az esetre, ha várnia kell. Ron – aki Friccsel volt büntetőmunkán – még mindig távol volt, a többi évfolyamtársa pedig már aludt. A zöld szemű varázsló kisurrant a klubhelyiségből, végigsétált a sötét folyosókon, az SVK tanár irodája felé. Amikor megérkezett, nem lepte meg, hogy az ajtót zárva találja. Egyszerűen leült a földre, és elkezdett végigmenni a jegyzetein; pont benne volt egy számmisztikai képlet leírásában, ami annak a normális törő bűbájnak a javítását szolgálta, amit gyakran használtak a seprűkön, hogy törhetetlenné tegyék azokat. Harry úgy hitte, van rá esély, hogy megérje az erőfeszítéseket.
Úgy talán egy órán keresztül olvasott és írta le a gondolatait, amikor végül elfogta az álmosság. Lassan kezdte megbánni, hogy olyan korán idejött; tudnia kellett volna, hogy Lockhartnak rengeteg rajongói levele van, amelyek megválaszolásra várnak. A szemhéja elnehezült, és minden tőle telhetőt megtett, hogy el ne aludjon a folyosón, amikor meghallott valamit, ami minden fáradtságot kiűzött a fejéből.
– Várok rád… Gyere… hadd szaggassalak szét… hadd tépjem ki a szíved… hadd küldjelek a pokolra…
Mi volt ez?Harry fürgén felpattant, és vadul körbefordult. Egy hangot hallott, ebben biztos volt. Nem igazán testetlen hang volt, nem olyan, mint számos kísérteté az iskolában. Ez egyenesen a falakból jött. Harry veszettül forgolódott maga körül. A folyosó sötét volt, de Harry éjjeli látása elég jó volt ahhoz, hogy lássa, a folyosó üres. És a hallása, ami az animágus átváltozása óta fokozatosan javult, határozottan elcsípte, hogy a hang a kőfalakon keresztül szólt. Hangot hallott, ami ölni akart.
Lockhart irodájának ajtaja feltárult, és a faajtó nyikorgó hangja megijesztette Harryt; Adrian kilépett az irodából, és minden képzeletet felülmúlóan megkönnyebbültnek látszott; Lockhart kiterelte őt, miközben mosolyogva kijelentette, hogy az idő mily' gyorsan repül, amikor jól érzi magát. A legkevésbé sem látszottak rémültnek, így Harry azonnal tudta, hogy sem a testvére, sem pedig a védelem tanár nem hallotta a hangot. Harry nagyot nyelve próbálta nyugtatgatni az idegeit. Már majdnem elaludt, amikor meghallotta a hangot, és a Roxfort kísértetei át tudnak menni a falon… Lerázta magáról a komor gondolatokat; csak utol kell érni magam alvásügyileg. Pillanatnyilag azonban beérte azzal, hogy a testvérét érte utol, aki már elindult, az orra alatt szidva Lockhartot.
– Psszt! – szólította meg a bátyját, aki hatalmasat ugrott ijedtében.
– Ne csináld ezt! – panaszkodott Adrian, amikor Harry kuncogva emelte meg kicsit a köpenyt, hogy a testvére is aláférhessen. – Mit csinálsz itt, Harry?
– Nem tudtam aludni, és úgy gondoltam, a Lockharttal egy szobában eltöltött órák után jót tenne neked egy konyhai kiruccanás.
– Igazad van.
– Tudom. – Óvatosan indultak el a konyha felé, ahol egy csapat izgatott házimanó árasztotta el őket mindenféle ennivalóval, amit csak meg tudtak enni. Harry udvariasan megköszönte nekik, ami felkeltette a testvére figyelmét. Adrian végignézett a sok manón, mintha arra számítana, kiszúr közöttük egy különlegeset. Ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ki is hunyt az érdeklődés Adrian szeméből, és a fiú minden figyelmével a karamellás ekler fánk felé fordult. Harry csupán megrázta a fejét, azt gondolva, ismét csak képzelődött, és rég esedékes egy kiadós alvás. Az ikerpár halkan nevetgélve indult vissza a Griffendél-toronyba, miközben Adrian a büntetőmunkáját ecsetelte.
A napok szinte békésen teltek; Harry részéről a szeptember teljes egésze és az október legnagyobb része csupán a kviddics edzések szempontjából jelentett nehézséget. Wood túlontúl dühös volt, hogy a mardekárosok szert tettek hét darab Nimbus kétezer-egy típusú seprűre a játékhoz, és ezt a tényt azzal igyekezett behozni, hogy a csapatot kétszer annyira megdolgoztatta az edzéseik során. Harry nem különösebben bánta volna mindezt, ha az ősz abban az évben nem olyan szokatlanul esős. Ám mivel az volt, az edzésidők felére már nyakig sáros volt. Adrian, akinek cserejátékosként szintén részt kellett vennie néhány edzésen, némán morgott az őket ért bánásmód miatt, miközben Harry igazi szakértője lett a sáreltávolító varázslatok minden formájának.
Harry az egyik délután épp az edzéséből tért vissza, amikor összetalálkozott a testvérével, aki még mindig csupa sár volt – a cserecsapat egy órával korábban befejezte az edzését, mivel Oliver egyik cserejátékossal nem volt megelégedve, mialatt Harry, lévén az egyetlen griffendéles fogó, arra kényszerült, hogy egy kicsivel tovább maradjon kint az esőben –, épp Félig Fej Nélküli Nickkel, a Griffendél kísértetével beszélgetett.
– Helló, Harry! – kiáltott oda a testvérének Adrian a folyosóról, ahol Nick pont akkor tűnt el. – Már le is zuhanyoztál? – kérdezte a mogyoróbarna szemű fiú, mire Harry a szemét forgatta.
– Nem, de történetesen varázsló vagyok. – És a pálcája egy intésével, meg a varázsige kimondásával Adrian talárja is sármentes lett. A fiú elmosolyodott.
– Kezdesz jó lenni ezekkel a varázslatokkal.
– Most az egyszer, tesó, inkább nem szeretnék – válaszolt Harry. – Az ott Félig Fej Nélküli Nick volt, akivel beszéltél?
– Aha! És nem fogod elhinni, mi történt… – Adrian elkezdte mondani, hogy milyen problémái adódtak Nicknek a Fejvesztes Futamra való benevezéssel, hogy Frics elkapta őt, amiért telecsöpögtette sárral a padlót, hogy a gondnok nagy valószínűséggel kvibli, és hogy meghívást kapott Sir Nicholas kimúlásnapi partijára.
– Kimúlásnapi parti? – kérdezte Harry zavartan. – Miért akarná valaki megünnepelni a saját halálát?
– Hát, ezzel megfogtál, de megígértem, hogy elmegyek. – Mosolyogva nézett a testvérére. – Mondd, Harry…
– Nem-nem, az nem fog megtörténni – jelentette ki a zöld szemű varázsló, helyesen tippelve arra, hogy az ikertesója megpróbálja beszervezni őt maga mellé Halloweenkor. – Hetek óta várok az ünnepre, emellett nem vagyok oda érte, hogy egy szobában legyek egy rakás kísértettel, akik bármikor átlebegnek rajtam. Passzolok; de lehet, hogy Ron és Hermione szívesen elmennének. – Adrian rosszkedvűen fújt egyet.
– Rendben! De ha végül baromi jól érezzük magunkat…
– Meghajlok a magasabb intelligenciád előtt – fejezte Harry a mondatát, színpadiasan meghajolva, hogy hangsúlyozza az álláspontját. Adrian csak kuncogott az öccse előadásán, és játékosan vállon bokszolta őt.
– Verseny vissza a klubhelyiségig! – kiáltotta el magát Adrian, azonnal elsprintelve. Harry csak kuncogott, majd futni kezdett, hogy utolérje őt.
A másnap este egy teljesen kimerült Harryt talált Perselus irodájában. A bájitalmester mosollyal az arcán hallgatta, ahogy a fiú Wood rabszolgahajcsár hajlamairól beszél.
– És esküszöm, azt hiszi, hogy a Vratsa Vulturest edzi, vagy ilyesmi! Vagy talán az angol nemzeti válogatottat! – kiáltotta a fiú egy csésze forró csokoládé fölött.
– Először is, ahogy mostanában a válogatott csapata játszik, az akár jó ötlet is lehetne.
– Kösz – jegyezte meg fanyarul Harry.
– Mi az? – kérdezte Perselus vigyorogva. – Ó, ugyan már! Már mennyire lehet rossz Wood?
– Majdnem minden nap edzünk, szakadó esőben – állította Harry. – Még McGalagony professzor – és tudod, hogy ő mennyire imádja az irodájában tartani a Kupát – is azt mondta neki, hogy pihenjen kicsit. – Perselus meglepetten vonta fel a szemöldökét. Minerva valóban imádta a Kviddics kupát az irodájában tudni.
– És miért hajtja idén olyan keményen a csapatát?
– Azok miatt az átkozott seprűk miatt, amiket Malfoy vett a Marderkárnak – magyarázta sóhajtva Harry. – Oliver meg van győződve róla, hogy csak edzés révén szerezhetünk vissza valamiféle előnyt.
– Olyan jók azok a seprűk? – kérdezte összezavarodva Perselus. Mérges volt Malfoyra, amiért bevásárolta magát a csapatba, de nem sokat tehetett anélkül, hogy el ne árulja magát. De akkor is, nem olvasott vagy hallott semmi túl izgalmasat az új Nimbus modellről.
– Pont ez a lényeg, hogy nem! – válaszolt erélyesen Harry. – Csupán öt mérföld per óra sebességgel haladják meg a kétezresét, és a formatervezésük teljesen egyforma; ha bármiféle változtatást végeztek volna rajtuk, az a nagy távolságokra történő utazások beállításait érintené. Ezt meg is mondtam Woodnak, de figyelt rám? Nem, mivel nyilvánvalóan, ki vagyok én, hogy tudjam?
Igen, mégis mit tudsz? – gondolta gúnyosan Perselus. Csupán úgy tűnik, tehetséged van a versenyseprűk tervezéséhez, ez minden.
– De hát miért akarna a Nimbus Co. a legutolsóhoz ennyire hasonló modellel előállni? – kérdezte Perselus némi fontolgatás után. – Ennek semmi értelme; azzal alapozták meg a hírnevüket, hogy minden modelljük sokkal jobb, mint az előző.
– Kering egy szóbeszéd, miszerint a Jólsep-R kereskedelmi cég megpróbál előállni egy új versenyseprűvel a két év múlva esedékes Kviddics Világkupára, és a Nimbus Versenyseprű Co. igyekszik lefőzni őket ebben; sietősen legyártották a Kétezer-egyet, miközben egészen másra összpontosítanak.
– És ezt te honnan tudod? – kérdezte kíváncsian a bájitalmester; a fiú sosem mulasztotta elképeszteni őt.
– Hallottam, amikor Adriannal a Kviddics a javából boltban voltunk nyáron az Abszol úton – magyarázta Harry. – Mindenesetre, ha a kétezer-egyes bármiféle jelzés, én nem látom, hogy valamiféle határidő szorította volna őket a piacra dobásban.
A következő hét eseménytelenül telt, a Halloween egyre közeledett. Adriant mind jobban és jobban frusztrálta, hogy beleegyezett a részvételbe Sir Nicholas partiján, de ahogy Hermione megjegyezte, már nem bújhat ki az ígérete alól. Ám amíg Hermione és Ron még mindig egész izgatottak voltak a parti miatt, Harry nem tudott elcsábulni. Így Halloween délutánján búcsút intett a bátyjának és két barátjának, majd megindult a Nagyterem felé. A dekoráció pont olyan látványos volt, mint mindig; élő denevérek repkedtek a mennyezet közelében, és abnormálisan nagy, faragott tökök, amiket Hagrid szerzett be, szolgáltatták a világítást.
Harry leült Ginny Weasley mellé a Griffendél asztalához, és hetek óta először sikerült alaposabban szemügyre venni őt; a lány sápadtnak tűnt és hallgatagnak, egyáltalán nem olyan volt, mint az a Ginny, akit ő ismert. Halványan eszébe villant, amikor Percy néhány napja megitatott Ginnyvel egy Kalapkúra főzetet. Most pedig játszott az étellel a tányérján, és csak hébe-hóba kapott be róla egy-egy falatot.
– Szia, Ginny – köszöntötte a lányt halkan. A vörös hajú úgy ugrott meg a székén, mint aki frászt kapott.
– Ó, helló, Harry – köszönt vissza végül. A hangja pont olyan fáradtnak hangzott, mint amilyennek kinézett, és a zöld szemű fiú úgy döntött, nem igazán tetszik ez neki; sokkal inkább szerette, ha Ginny mosolyog.
– Sajnálom megkérdezni, Ginny, de jól vagy? – nézett rá zavartan. – Úgy értem, fáradtnak látszol.
– Ó, hogy az. – Ginny ténylegesen elmosolyodott kicsit. – Mostanában nem alszom túl jól – ismerte be. – Még sosem volt távol otthonról; valószínűleg a stressz hozta ki belőlem. – Harry biccentett egyet, nem teljesen meggyőzve; próbálta belevonni őt egy könnyed társalgásba, de csak rövid válaszokat kapott – semmi gorombát, de nagyon nem Ginnyre vallóakat. Már ott tartott, hogy ismét megkérdezi, hogy tényleg jól van-e, amikor Fred félbeszakította őt.
– Ron, Adrian és Hermione valóban Félig Fej Nélküli Nick kimúlásnapi partiján vannak? – kérdezte széles vigyorral.
– Igen, ott – igazolta Harry, még mindig zavartan Ginny fura viselkedése miatt.
– Csúcs! – kiáltott fel az ikerpár.
– Nem annyira; lefogadom, mostanra már szinte éhen haltak – jegyezte meg Ginny halkan, enyhén meglepve vele Harryt.
– Miért is? – kérdezte George.
– Nem hiszem, hogy ételt is szolgálnak fel egy kísérteteknek tartott fogadáson – mutatott rá a húga. Harry mosolyogva bólintott – ezt tényleg olyasmi, amit nem igazán vett fontolóra.
– Tudjátok, mit? – kérdezte, eltüntetve az utolsó falatot a melaszos sütijéből. – Az ünnepségnek amúgy is mindjárt vége. Elsétálok a konyhára, hogy megnézzem, hátha be tudnának csempészni valamit a manók később a klubhelyiségbe.
– Téged úriembernek neveltek, ifjú Harry – jelentette ki Fred büszke arckifejezést öltve magára, míg George elmorzsolt egy képzeletbeli könnycseppet a szeme sarkában. Harry csupán a fejét csóválta a bohóckodásukra, jól tudva, ha ők lennének a helyében – bár ez valószerűtlen, mivel a Weasley ikrek mindig együtt kerültek bajba –, ugyanezt tennék. Otthagyta az asztalt, alig észrevételezve Ginny kijelentését, hogy fáradtnak érzi magát. Mondani sem kell, hogy a manók a konyhában túláradóan boldogak voltak a kilátásra, hogy kiszolgálhatják Adrian Pottert, és Harry félig-meddig azon vitázott magával, visszatérjen-e az ünnepségre, amikor meghallotta:
–… tépni… szaggatni… ölni… – Ugyanaz a hang volt, amit egyszer már hallott, amikor a testvérére várt, hogy vége legyen a büntetőmunkájának. A hang távolodott tőle, és ezúttal biztos volt benne, hogy a falakon túlról jön a hang. A fülét odanyomta a hideg kőhöz, és igyekezett fülelni. –… éhes vagyok… nagyon éhes… – Úgy hangzott, mintha a hang a mennyezeten keresztül jött volna. Talán egy kísértet lenne? Gyorsabban kezdte szedni a lábát, és elért a bejárati csarnokhoz vezető lépcsőhöz. Egy pillanatra azt hitte, hogy a még ünnepségen résztvevő diákok morajló hangja megakadályozza, hogy bármit is halljon, de rögvest bebizonyosodott, hogy téved. –… vér… VÉRSZAGOT ÉRZEK! – Harry gyomra összeugrott, miközben reménytelenül körülnézett maga körül; a hang valahonnan a sarok környékéről hallatszott. Elővette a pálcáját, és lassan arrafelé indult.
Az első, amit meglátott, amikor befordult a sarkon, a víztócsa volt a földön. Elég sötét volt, csak két fáklya égett, és a hold fénye kacsintott be a magas, íves ablakokon, de elég volt ahhoz, hogy Harry elkapja a visszatükröződést a kőpadlón. A következő dolog, amire felfigyelt, egy írás a falon, nagy, vastagon szedett betűkkel, a két ablak között.
FELTÁRULT A TITKOK KAMRÁJA
AZ UTÓD ELLENSÉGEI RESZKESSENEK!
És közvetlenül az ominózus felirat alatt még váratlanabb dolgot pillantott meg; ott, a farkánál fogva, egy fáklyatartó rúdjára akasztva, ott lógott Mrs. Norris, Frics macskája. Harry döbbenten ugrott hátra, beletoccsanva a víztócsába a lába alatt. Hogy lehetséges ez? Mrs. Norris nem úgy nézett ki, mint akit elkábítottak; sokkal inkább… élettelen volt, mint aki megdermedt. Léptek zaja szakította ki a fiút a tűnődéséből, és azonnal beindult a harcolj vagy menekülj ösztöne. A menekülés győzött, ő pedig hátraugrott és elbújt egy vastag falikárpit mögött, ami egy bemélyedést takart a falon. A léptek egyre közelebbről hallatszottak, és hangok párosultak mellé. Harry döbbentek ismerte fel bennük a bátyja és a barátai hangját.
– Talán maradt még valami a pudingból – motyogta reménykedve Ron.
– Nos, adhatunk neki egy esélyt, induljunk – mondta Adrian, ugyanakkora reménnyel a hangjában.
– Nem kellene vesződnünk vele, az ünnepségnek már majdnem… Nézzétek! – sikkantott fel zihálva Hermione. Bizonyára ők is meglátták az írást a falon – következtette ki Harry. És valóban ez történt – már ha a kiáltások jelzésértékűnek számítottak.
– Talán meg kellene próbálnunk segíteni rajta… – jegyezte meg Adrian.
– Hidd el nekem – rázta meg a fejét Ron –, jobb, ha nem találnak itt minket. – A három barát már mozdult is, hogy távozzanak, de elkéstek vele. Az ünnepi vacsora véget ért, és a diákok kiözönlöttek a Nagyteremből, elárasztva a folyosót. Harry óvatosan kikandikált a falikárpit mögül, amikor a hangok közelebb értek. Amikor rájött, hogy a diáksereg megáll előtte – néhányan még ugráltak is párat, hogy jobban lássák, mi folyik –, ő is elősiklott a rejtekhelyéről, és elvegyült a többi diák között. Sikerült is elvergődnie az osztálytársaihoz. A feje tele volt gondolatokkal. Azonnal fel akarta keresni Perselust, elmondani neki mindent, ami történt, de tudta, aznap este, még láthatatlanná tévő köpeny alatt is, veszélyes lenne elhagyni a Griffendél-tornyot. Egészen biztosan rendkívüli biztonsági intézkedések lépnek majd érvénybe, és a bájitalmester nagy valószínűséggel a folyosókon fog járőrözni.
Adriant, Ront és Hermionét azonnal elárasztották kérdésekkel, amiért a baleset helyszínén találtak rájuk, és Harryt bűntudat fogta el, hogy nem mondta, ő ért oda elsőként; de hogy jönne ki a magyarázat, mely szerint egy hangot követett oda. Ugyanebből az okból kifolyólag döntött úgy végül, hogy nem keresi fel Perselust; a bájitalmester vetett rá néhány furcsa pillantást a következő bájitaltan órájukon, de Harry, noha beismerte, hogy valami zaklatja őt, úgy döntött, nem tisztázza, mi az, amíg nem tudja maga megvizsgálni közelebbről a témát.
Adriant – most először – kerülni kezdték a diákok, de próbált nem sokat gondolni rá. Ahelyett, hogy azokkal a diákokkal foglalkozott volna, inkább úgy döntött, még szorosabb kapcsolatot alakít ki Ronnal és Hermionéval, és innentől kezdve napi szinten látni lehetett, ahogy az a három egymás között pusmog a klubhelyiségben. Harry, úgy döntve, hogy nem aggódhat folyton miattuk, megpróbált beszerezni egy példányt a Roxfort történetéből, de az összes elérhető könyvet már kivették a könyvtárból, és a várólista két hetes volt.
De honnan máshonnan tudhatja meg, hogy mi az a Titkok kamrája? Persze, megkérdezheti Perselust, de Harry nem azzal az elképzeléssel akarta felkeresni őt, hogy megőrült, és gyilkolni vágyó hangokat hall. Kérdéseit e témában meglepő módon Binns professzor válaszolta meg. Mint megtudta, a Titkok Kamráját maga Mardekár Malazár építette, és egy borzasztó szörnyeteget rejtett, ami megtisztítja az iskolát a mugliszülöttektől és kvibliktől. Ezek után Harry hangulata nem is lehetett volna rosszabb. A tanulások és a kviddics edzések között igyekezett bizonyítékok találni, hogy nem, nem őrült meg, miközben egyre jobban szimpatizált a pókokkal, akikről egy nap észrevette, hogy kezdik elhagyni a kastélyt.
És ahogy a napok egyre és egyre közelebb értek az évad első kviddicsmeccséhez, Harry idegei is egyre jobban kezdtek felőrlődni. Minden tanóra kész rémálom volt Lockharttal; a férfi már egyetlen élőlényt sem hozott be az órájára, ellenben boldogan olvasott fel fejezeteket a könyveiből és adott elő belőle egyes jeleneteket. Harry elégedetten látta Lockhartot elsápadni és elveszíteni azt a bosszantó mosolyát a fiú túlságosan is valóságosnak hangzó farkasüvöltésére.
Neville – akivel Harry egyre több időt töltött – gratulált neki, miközben próbálta az öklével elfojtani a nevetését, amikor Harry visszatért a közös padjukhoz. Az utóbbi időkben mind többször ültek egymás mellett, és Harry büszkén állíthatta, hogy új barátja tétován, de kezd előbújni a csigaházából. Jó érzés volt mindannak a zűrzavarnak a közepén, ami a Roxfortban – és a fejében – történt, egy barátot mondhatni magának.
A dolgok csak még rosszabbra fordultak egy nappal a kviddicsmeccs előtt. Alicia Spinnet lesérült, amikor leesett a lépcsőről; a lány nem emlékezett rá, hogy megbotlott volna, de jókora dudor keletkezett a fején és enyhe agyrázkódást szenvedett, ami nem is volt meglepő. Szintén nem volt meglepőnek mondható, hogy Madam Pomfrey megtiltotta a lánynak, hogy másnap kviddicsezzen. Adrian vette át a lány helyét, és Harrynek gyakorlatilag aznap este erővel kellett belediktálni néhány falatot. Igyekezett megnyugtatni a testvérét, emlékeztetve őt, hogy a szüleik is ott lesznek a meccsen, de csak sikerült még jobban megrémíteni őt. Nem számít, mit mondott Harry, nem tudta kiverni Adrian fejéből azt az őrült kitalációt, hogy Sirius és James sosem fogják hagyni neki kiköszörülni a csorbát, ha holnap veszítenek.
Harry aznap este az ágya körüli függönyt bámulta, képtelenül aludni. Minden aggodalma ellenére a pillanatnyilag a mérkőzés kötötte le legjobban a gondolatait, és Harry azon kapta magát, hogy csak hánykolódik és forgolódik az ágyában. Bármilyen további gondolata is lett volna a témában, abban a pillanatban megszűnt, amint meghallotta a testvére ijedt hangját felhangzani a szobában. Harry először azt hitte, hogy egy rémálom gyötri, de már indult megnézni őt, amikor meghallotta megszólalni.
– Mit keresel itt, Dobby?
Dobby? – kérdezte magában Harry zavartan.
– Dobby eljött, hogy figyelmeztesse uramat – válaszolt a hang; Harry már sokak hangját hallotta ebből a fajból, így kétség kívül tudta, hogy a testvére egy házimanóval beszél. Azonnal beugrott neki Adrian arca, ahogy nemrégiben végignézett a manókon a konyhában.
Tehát ismeri ezt a manót? Honnan?
– Figyelmeztetni engem? Mire? – suttogta Adrian.
– Adrian Potternek nem kellett volna visszatérnie a Roxfortba, uram! Dobby remélte, hogy amikor Adrian Potter nem tud feljutnia a vonatra…
– Honnan tudsz a… Te voltál! Te intézted úgy, hogy ne tudjunk felszállni a vonatra! – vádolta halkan a manót. Valaki – a hang eredetének hangzásából ítélve Neville – hangosan felhorkant, mire a beszélgetés a valószerűtlen pár között még elfojtottabbá vált, ám Harrynek valahogy mégsem esett nehezére hallani őket.
– Dobby büntetésképpen kivasalta érte a kezét, uram – mondta a manó siránkozva, és Harry beletörődve rázta a fejét; valóban nehéz volt hosszú időn keresztül haragudni egy házimanóra.
– Nem tarthatsz távol a Roxforttól, Dobby, már megmondtam neked.
Tehát ez a Dobby próbálta Adriant távol tartani az iskolától? De hát miért?
– Szörnyű dolgok vannak készülőben a Roxfortban, uram. Dobby csak a legjobbat akarja neked, uram. És most, hogy ismét kinyílt a Kamra… – Egy ziháló hang hangzott fel, és Harry nem tudta biztosra megmondani, hogy Adrian vagy a manó adta ki azt.
– Tehát a Kamrát egyszer már kinyitották? – kérdezte mohón Adrian.
Remek kérdés – gondolta Harry, miközben közelebb mozdult a függönyéhez, megpróbálva elcsípni minden szót, ami csak érkezhet a manótól.
– Dobbynak nem kellett volna mondania… rossz Dobby! – Aztán néhány puffogó hang hallatszott Adrian suttogó tiltakozásával egyidejűleg, ami tisztán jelezte, Dobby megbünteti magát.
– Hagyd abba, Dobby, ez parancs! – Még ha nem is Adrian volt a házimanó gazdája, a közvetlen parancs nyilvánvalóan elég volt ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a manó még jobban ártson magának.
– Adrian Potternek el kell hagynia a Roxfortot, uram, vagy szörnyű dolgok fognak történni.
Igen, felfogtuk; hajlandó lennél kifejteni? – gondolta Harry türelmetlenül.
– A testvérem és a barátaim itt vannak, Dobby, és az egyikük mugli születésű; nem hagyhatom itt őket és mehetek el. – A házimanó mámoros hangon áradozott Adrian nagyszerűségéről és lovagias szívéről, miközben a mogyoróbarna szemű Potter megpróbálta meggyőzni őt, hogy mondja el, amit a Kamráról tud. Sajnos a társalgásuk egyre nagyobb hangereje felébresztett valakit.
– Mijaz? – kérdezte egy bizonytalan hang a helyiség másik végéből, mielőtt egy halk, pukkanó hang jelezte a manó távozását.
– Ron, nem fogod elhinni, hogy mi történt már megint! – suttogta Adrian a vörös hajú barátjának; Harrynek volt egy olyan múló gyanúja, hogy holnap úgy kell majd repülnie, hogy csupán egy-két órát alszik. Igaza lett.
