29. fejezet

Kővé dermesztett diákok és gyanús körülmények

– Mijaz? – kérdezte egy bizonytalan hang a helyiség másik végéből, mielőtt egy halk, pukkanó hang jelezte a manó távozását.

– Ron, nem fogod elhinni, hogy mi történt már megint! – suttogta Adrian a vörös hajú barátjának; Harrynek volt egy olyan múló gyanúja, hogy holnap úgy kell majd repülnie, hogy csupán egy-két órát alszik. Igaza lett.

Harry másnap reggel erős fejfájással ébredt a rengeteg információ miatt, amikhez előző éjszaka hozzájutott. Fejfájását csak növelte a szokásos kviddicsmeccs előtti szorongás és az erős inger, hogy a mérkőzés után azonnal beszéljen Perselusszal. Már így is túl régóta halogatta, és látta a bájitalmesteren, hogy igen közel áll egy büntetőmunka kiosztásához annak érdekében, hogy beszélhessen vele. Ledobta magáról a takarót, megdörzsölte a szemét, majd elindult a fürdőszobába, hogy némi vizet locsoljon az arcába. Közben a testvérét is felébresztette.

A két fiú, valamint Neville, aki felkelt, hogy sok szerencsét kívánjon Harrynek, hamarosan a Nagyteremben ültek a csapat többi tagjával, és néma csendben reggeliztek a Griffendél asztalánál, mielőtt kimennek a pályára. Harry csaknem elfeledkezett a saját idegességéről, annyira igyekezett megnyugtatni hamuszürke arcú testvérét. Adrian egyfolytában fészkelődött, a szemüvegét igazgatta, ami le sem akart csúszni az orráról, megpróbálta lesimítani a haját vagy a talárját.

– Amint odakint leszel, sokkal jobban fogod érezni magad – bizonygatta Harry magabiztos mosollyal. Nem mintha olyan sok magabiztosságot érzett volna a játék megnyerésével kapcsolatban, de azt biztosra tudta, hogy az idegesség jórészt csak addig tart, míg ki nem ér a pályára. Amint az ember odakint van, sokkal inkább a játékra koncentrál, mintsem arra, hogy ténylegesen a nyugtalanságával törődjön.

– Gondolod? – kérdezte Adrian reménykedőn.

– Tudom – jelentette ki Harry a testvérére kacsintva, tökéletesen utánozva Lockhartot.

– Csapat, sorakozó! – szólította őket Wood, ők pedig lépteket hallottak maguk fölött, hihetetlen jeleként annak, hogy a diákok már a lelátókon gyülekeznek.

– Hát megint itt vagyunk – motyogta George.

– A mardekárosoknak jobb seprűik vannak, mint nekünk – kezdte Wood. – Ezen nincs mit tagadni. Mi seprűinken viszont jobb emberek ülnek. Keményebben edzettünk náluk, repültünk, ha esett, ha fújt… („Az biztos – morogta George Weasley. – Augusztus óta nem sikerült rendesen megszáradnom.) …és most teszünk róla, hogy sírva emlegessék napot, amikor hagyták, hogy az a nyálkás kis féreg Malfoy bevásárolja magát a csapatba. – Mindenki szeme őrülten csillogott Wood buzdító beszédére, aki most Harryhez fordult. – Te fogod megmutatni nekik, Harry, hogy egy gazdag apánál több kell egy igazi fogóhoz. Kapd el azt a cikeszt, Harry, még Malfoy előtt, akár az életed árán is, mert nekünk itt ma nyernünk kell, egyszerűen muszáj!*

– Szóval csak lazán – vigyorgott Fred, a zöld szemű fiúra kacsintva.

– Wood mindig ilyen? – kérdezte Adrian kicsit ijedten.

– Ijesztő és paranoiás? – kérdezett vissza Harry vidáman.

– Aha.

– Aha – ismételte válaszként Harry.

– Ó! – Csak ennyi volt Adrian reagálása, és végre halványan elmosolyodott. A csapat hatalmas éljenzés közepette kivonult a pályára – még a Hollóhát és a Hugrabug is nekik szurkolt, mivel mindkét csapat túl sokszor veszített a mardekárosok ellen ahhoz, hogy ne nehezteljenek rájuk ezért –, míg a Mardekár zöldruhás rajongóitól fújolást kaptak. Szakadt az eső, de a két csapat rá sem hederített, miközben összegyűltek a pálya közepén. Miután tiszta játékot ígértek Madam Hoochnak, a csapatok felszálltak. Harry azonnal keresni kezdte a nehezen megfogható arany labdát, nem akarván, hogy Malfoy tegye rá elsőként a mancsát.

A szőke fogó bebizonyította, hogy nem áll távol tőle a csalás, amikor megfogta hátulról Harry seprűjét, csak hogy megakadályozza abban, hogy elkapja a cikeszt. Harry odafordult Fredhez és George-hoz, hogy lássa, miért nem célozzák meg egy gurkóval Malfoyt, ám azt kellett látnia, hogy az ikrek minden erejükkel a testvérét védik egy gurkótól, aki látszólag kimondottan Adriant szemelte ki magának célpontul. Miután néhányszor majdnem eltalálta Adrian fejét, Wood időt kért.

Adrian vehemensen visszautasította, hogy feladja a meccset csak azért, mert egy gurkó megpróbálja lefejezni őt, és Harry – őrlődve a szokásos vágy, hogy megvédje a testvérét és a győzelem iránti szomja között – megesküdött, hogy a lehető leggyorsabban elkapja a cikeszt. Pont ezt is tette; megkaparintotta a cikeszt, méghozzá Malfoy orra elől. Szó szerint, mivel a mardekáros fogót annyira lefoglalta, hogy gúnyt űzzön Adrianból, aki minden erejével a gurkót kerülgette, hogy nem vette észre a feje mellett lebegő cikeszt.

A csapat összegyűlt ünnepelni a pálya közepén, amikor Harry észrevette a szeme sarkából; a gurkó, ami az egész mérkőzés alatt Adriant célozta, ismét elindult felé; egyenesen mellkason találta Adriant, és lelökte őt a seprűjéről, mielőtt visszatért, hogy bevégezze a munkáját. Harrynek nem volt ideje előkapni a pálcáját ebből a távolságból, így egyszerűen a testvére és a gurkó közé vetette magát. A visszataszító reccsenés és az égető fájdalom a bal karjában azonnal tudatta vele, hogy eltört a csontja. Jobb kezével gyorsan elővette a pálcáját és a gurkóra fogta.

– Reducto! – ordította el magát, és a pálcájából kiáradó mágia finom porrá változtatta a gurkót.

– Harry! – kiáltott fel döbbenten Adrian. – A karod. Mit gondoltál? – Adrian szavai elmosódottnak hangzottak, és Harry rájött, hogy a testvére az esésnél alaposan beütötte a fejét.

– Azt, hogy a tesóm inkább a nyakán tartsa a fejét – ismerte be fájdalmas mosollyal. – Mellesleg, AU!

– Adrian! Harry! – Lily hangja visszhangzott fel a mezőn, minden ricsajt felülmúlva. – Harry, jól vagy?

– Nagyszerű kapás volt, kölyök! – szólt a nő háta mögül Sirius. – Malfoy azt se tudta, mi történt. – Lily rondán bámult a férfire, aki azonnal abbahagyta. – Bocs, Lily.

– Attól még remek kapás volt – tette hozzá James.

– James, abbahagyhatnád! – kiabált rá Lily, majd minden figyelmével visszafordult a jókedvű, jóllehet szenvedő fiához. – Harry, te meg mégis mit gondoltál? És Adrian, te jól vagy? – tette hozzá észrevéve az egyre növekvő dudort Adrian fején. A fiú egyszerűen bólintott, ám abban a pillanatban meg is bánta, hogy megmozdította a fejét. Harry sokkal hangosabban válaszolt.

– Miért kérdezi mindenki ezt tőlem? Jobb lett, volna, ha hagyom, hogy inkább Adriant üsse meg? – A kérdés kiengesztelte kicsit a nőt, és azonnal a karjaiba vonta a fiatalabbik fiát, vigyázva a karjára.

– Nagyszerű testvér vagy, Harry. Én pedig büszke vagyok rád, de ha még egyszer valami ilyesmit művelsz, tizenhét éves korodig szobafogságon leszel – jelentette ki Lily könnyek között.

– Utat kérek, utat kérek! – tört át Lockhart hangja a köröttük gyülekező tömegen. Neville, aki követte őt, futott, ahogy csak tudott, hogy ő érjen elsőként Harryhez, miközben végig Lockhart kezére mutogatott. A szőke professzor pálcája elő volt húzta, és Harry sejtette, hogy meg akarja próbálni meggyógyítani a kezét. Hálásan bólintott oda Neville-nek a felvilágosításért, mielőtt a családjához fordult.

– Mit szóltok hozzá, ha felmennénk ezzel a gyengélkedőbe? – kérdezte, s több mint boldog volt, hogy a szülei azonnal egyetértettek vele, és elvitték őket a csalódott Lockharttól. Harry elcsípte Perselus tekintetét, és olyan pillantást küldött felé, ami egyértelműen jelezte neki, hogy „később beszélünk". A bájitaltan tanár bólintott, majd halványan elmosolyodott, mielőtt megrázta a fejét és elindult a Mardekár csapata felé. Ez egyike volt ama néhány alkalomnak, amikor simán leszidhatta Malfoyt anélkül, hogy a bármiféle gyanakvást keltene, és ki nem hagyta volna.

– De hát miért csinálna ilyet egy gurkó? – tűnődött fennhangon Remus, mialatt Madam Pomfrey Harry kezén dolgozott. – Azoknak nem szokásuk kifejezetten játékosokat célba venni.

– Nos, ez azt tette – jegyezte meg Sirius töprengve.

– Nem tudom, hogyan köszönjem meg, Harry – motyogta Adrian abban az órában már vagy tizedszerre. A mogyoróbarna iker feje be volt kötve és a Harry melletti ágyon feküdt.

– Badarság! – vágott vissza Harry. – A testvérem vagy, Adrian; a legkevesebb, amit megtehetek érted, hogy egy megkergült gurkó elé ugrom. Inkább gyorsabbnak kellett volna lennem! – Adrian halványan elmosolyodott és biccentett. Harryt nem tudta átvágni; számított rá, hogy a következő tíz percben még újra és újra meg fogja köszönni neki. Adriannak agyrázkódása volt, és néhány megzúzódott bordája, úgyhogy az éjszakát majd a gyengélkedőn kell töltenie.

– Nagyon bátor dolog volt – állította Lily, beleborzolva a zöld szemű fia hajába.

– Az egy Reducto átok volt, amit a gurkón használtál? – érdeklődött James.

– Igen, az.

– Az a te korodhoz képest haladó varázslat, Harry – jegyezte meg mosolyogva James. – És ez erős is volt!

– A múlt hónapban találtam a varázsigét a könyvtárban; még nem igazán próbáltam. – Ez igaz is volt; ezt a bizonyos varázsigét még nem próbálta ezelőtt. Csupán ez volt az első odaillő varázslat, ami az eszébe jutott.

– Az én fiam, kis könyvmoly – mondta Lily kedveskedőn.

– Ezt visszautasítom – pufogott Harry bosszúsan, kiváltva vele némi kacagást. – Nem, most tényleg! Itt vagyok a gyengélkedőn, törött csonttal kezelnek, mert kviddicseztem, erre te könyvmolynak nevezel!

– Ebben igaza van, Lily – jegyezte meg jókedvű vigyorral Sirius.

– Ha már a törött karodról beszélünk – kapcsolódott a beszélgetésbe Madam Pomfrey –, te már el is mehetsz. Csúnya törés volt, és lehet, hogy ma még sajogni fog kicsit. Ha a következő néhány órában nem erőlteted meg, akkor estére tökéletesen rendbe jön.

– Köszönöm, Madam Pomfrey – mosolygott a nőre Harry. – Te rendben leszel? – fordult a testvéréhez enyhe bűntudattal, hogy ő előtte távozhat.

– Harmadjára mondom, hogy rendben leszek, Harry! Ron és Hermione úgy is beugranak később; csak menj, szórakozz jól. – Harry rávigyorgott és beleegyezően bólintott. Az ötfős csoport elindult felfelé a Grinfendél-toronyba, ahol a felnőttek erős nosztalgia érzéssel elköszöntek tőle, és hagyták a fiút visszatérni. A háztársak üdvözlése hangosra sikerült – és ez enyhe kifejezés volt. Fred és George néhány tűzijátéka a helyiségben röpködött, és a körülöttük heverő tömérdek ételből ítélve valaki egyértelműen járt a konyhán is.

– Remek kapás volt, Harry! – kiáltott Neville, aki sietett üdvözölni a barátját. – De jól van a kezed? És hogy van Adrian?

– Ő jól van – biztosította a fiút Harry. – Kicsit ijedt és kába a jókora dudortól, amit sikerült beszereznie a fejére, de máskülönben sértetlen. És Madam Pomfrey se perc alatt meggyógyította a karomat – folytatta mosolyogva. – Mellesleg kösz, Nev; ki tudja, mi történt volna, ha Lockhartnak sikerül elérni engem!

– Ne is említsd, Harry! – jelentette ki Neville, visszamosolyogva a zöld szemű varázslóra. – Erre valók a barátok, nem? – Harry mosolya tovább szélesedett erre a kijelentésre, azzal fenyegetve, hogy szétszakítja az arcát. Barátok. Szerette azt gondolni, hogy korábban is voltak barátai, de az a cím főként Ront és Hermionét foglalta magában. És azok ketten a testvére barátai voltak, akik alkalomadtán együtt lógtak vele is. De egy saját barát? Valaki, aki vele akar barátkozni? Neville előtt ilyennel nem büszkélkedhetett.

– Pontosan erre valók a barátok, Nev! – értett egyet vele Harry, az ikrek felé tolva a barátját, akik ismét bemutatták az összes, tréfához kapcsolódó dologhoz való rátermettségüket ott a helyiség közepén.

Már késő éjjel volt, mire Harrynek végre lehetősége lett kivenni a köpenyt a testvére ládájából, és kilopózni a klubhelyiségből. Próbált valami könnyű megközelítési módot találni, hogy felvesse a témát Perselusnak, miszerint hangokat hall; egyáltalán létezik mód arra, hogy felvetődjön egy ilyen téma anélkül, hogy ne hangozzon őrültnek az illető? Már a főlépcső alján járt, amikor meghallotta:

–… szaggatni… ölni… – Harry megmerevedett.

– Ne már megint! – motyogta maga elé, miközben a pálcáját előkapva futva indult a hang irányába. Ésszerűen nézve helytelen volt, amit tett, mármint hogy egy azonosítatlan veszély felé rohan. De mi mást tehetnék? Legutóbb Mrs. Norris dermedt kővé, mi van, ha ezúttal valami rosszabb történik?

– Érzem a szagod… annyira éhes vagyok… – A hang ismét felfelé tartott, és Harry követte.

–… ölni… ideje ölni… – A hang még mindig néhány folyosóval feljebbről hallatszott. Nagyon közel a… gyengélkedőhöz? Harrynek eszébe jutott a testvére, és megduplázta az erőfeszítéseit.

–… halj meg, sárvérű! – Harry felrohant a néhány lépcsőn, majd ledermedve torpant meg a látványra, ami fogadta őt. A földön egy hason fekvő alak hevert, egy vékony test, aki még mindig az arcához tartotta a fényképezőgépét. A padlón a kővé dermedt Colin Creevy feküdt. Harry nem tudta megmondani, mennyi ideig állt ott; az alatta levő lépcsősorról zajt hallott, és amikor lenézett, az igazgatót pillantotta meg gyapjú köntösben és hálósipkában, gőzölgő csészével a kezében, amint felfelé tart. Mivel nem akarta, hogy ott találják, Harry lassan elindult a folyosón hátrafelé, és csak akkor kezdett el futni, amikor elért az első sarokig. Teljesen kifogyva a szuszból kopogott be Perselus irodájának ajtaján.

– Nyugodj meg, Harry! – kiáltott Perselus, amikor a fiú belépett az irodájában félig láthatatlan formában. – Mi történt?

– Colin Creevy. Kővé dermesztették őt, apu, én pedig pont ott voltam! A hang tette. Azt követtem oda. – Harry nehezen szedte a levegőt, és fel-alá járkált a helyiségben. Hogy történhetett ez?

– Egy kővé dermesztett diák? – kérdezte zsibbadtan a férfi. – És te egy hangot követtél? Miféle hangot? – A kandallóban a lángok zöldre váltottak, mire Perselus gyorsan Harryre terítette a láthatatlanná tévő köpenyt, majd sietősen kicserélte a kendőző bűbájait; Minerva McGalagony arca bontakozott ki az égő parazsakban.

– Perselus! – kiáltott a nő; a hangjából idegesség, sőt, pánik hallatszott.

– Minerva? Valami probléma adódott?

– Albus egy diákot talált a főlépcsőn. Egy elsőst, kővé dermesztve! Ez borzasztó, Perselus! – Harry még sosem hallotta a rendszerint összeszedett igazgatóhelyettest ilyen hangsúllyal beszélni.

– Nyugodj meg, Minerva – felelte Perselus higgadtan. – A diák a gyengélkedőn van?

– Igen, Albus odavitte. – A nő mély lélegzetet vett. – Oda tudnál jönni? Szükségünk van a megerősítésedre, hogy ugyanaz történt vele, mint Frics macskájával.

– Már úton is vagyok. Értesítsem a diákokat?

– Albus azt mondta, hogy ne tegyük; holnap úgy is meg fogják tudni, és nem kellene pánikot keltenünk az éjszaka közepén. – A bájitalmester bólintott.

– Néhány perc, és ott vagyok. – McGalagony arca eltűnt a kandallóból, Perselus pedig visszafordult Harryhez, aki levette a köpenyt.

– Pers, én…

– Maximum egy órán belül visszajövök. Addig maradj itt, és próbálj megnyugodni; aztán azt akarom, hogy mindent elmondj. – Meglendítette a pálcáját, mire egy csésze forró csokoládé jelent meg, miközben Harry leült az egyik székre.

A percek lassan vánszorognak – vélte Harry. A hang biztosan valós volt, másképp hogyan tudna odavezetni a támadás helyszínére? De miért csak én hallom? – Mélyen elgondolkodva az üres festményre bámult a falon. Vajon ez az első alkalom, hogy ilyesmi történt a Roxfortban?

Időközben Perselus elérte a gyengélkedőt. A diák valóban egy elsőéves griffendéles volt, Colin Creevy, Adrian Potter nagy rajongója. Nyilvánvalóan kilopódzott a Griffendél klubhelyiségéből, hogy elkattintson egy képet a hőséről. Remélve, hogy a fiú elcsípte a támadóját, Albus kinyitotta a fényképező fedelét; tette nyomán vastag, szürke füst szállt fel, és az égett műanyag csípős szaga belepte a helyiséget. Úgy tűnik, Dumbledore tudja, ki az Utód – gondolta Perselus, miközben visszatért az irodájába, miután igazolta, hogy Creevyt ugyanaz a végzet érte utol, mint ami Mrs. Norrisszal történt. Albus tudta, látszólag mégis zavartnak látszott, hogy ez hogyan is lehetséges. És egy összezavarodott Albus sosem jó hír.

És aztán itt van Harry – jutott eszébe a bájitaltan tanárnak, megnyújtva a lépteit. A fiú hetek óta kerüli, hogy beszéljen velem; ez már önmagában is felettébb szokatlan. A tény, hogy látszólag belefeledkezett a gondolatokba, nyugtalanító volt. Az, ahogy korábban kinézett, egyenesen zavaró volt; sápadtnak látszott, és egyfolytában valami hangot emlegetett, ami a bűntény helyszínére vezette őt. Kinyitotta az irodája ajtaját, és a fiú smaragdzöld szeme azonnal az övébe fúródott.

– Collin tényleg…

– Igen, kővé dermedt – erősítette meg Perselus; Harry visszaroskadt a székre.

– Ó – motyogta halkan.

– Mielőtt Minerva hívott, valamit el akartál mondani nekem – emlékeztette őt a férfi, miközben leült a fiúval szemben. Harry tűnődőn ráemelte a tekintetét, mintha a megfelelő szavakat próbálná megtalálni. Ez szintén sosem volt jó jel.

– Tavasszal Ron Weasley azt mondta, hogy elmegy az eszem az állandó tanulástól – kezdett bele Harry, visszaidézve a májusi beszélgetést.

– És ez mennyiben vág ide?

– Azt hiszem, igaza volt.

– Abban, hogy túl sokat tanulsz? – próbált viccelődni Perselus, hogy oldja a hangulatot.

– Nem abban. Az elmegy az eszem részben – javította ki őt Harry.

– És miből gondolod, hogy elmegy az eszed?

– Én… – Harry elszontyolodva nézett a földre. – Talán, mert olyan hangokat hallok, amiket senki más nem hall – ismerte be végül.

– Hangokat?

– Hát, igazából egyet. Egy elég vérszomjasat; folyton azt ismételgeti, hogy meg akar ölni valakit… – Harry félve nézett bele Perselus szemébe.

– Azt mondtad, ölni? – kérdezte Perselus. Az, hogy Harry hangokat hall, valóban nem jó dolog. Főként azért, mert Harry az, aki hallotta azt, és ez valószínűleg sokkal inkább mágikus fenyegetésre utal, mintsem őrületre. És a mostani támadásokkal…

– Aha. – Harry megpróbált egyetérteni, de nem sikerült gondtalan hangot megütni. – Egy gyilkos hangot hallok a falakból. Attól tartok, nem igazán jó jel az épelméjűségemre.

– Csak a vita kedvéért – kezdte Perselus, felemelkedve a székéből, hogy az íróasztala sarkára telepedjen, és így közelebb legyen Harryhez. – Mondjuk, hogy nem vagy – és őszintén hiszem, hogy nem vagy az – őrült. – Harry bólintott, eléggé tetszett neki az ötlet. – És ha nem vagy őrült, akkor kell lennie más magyarázatnak a hangra.

– Mint például? – kérdezte Harry felegyenesedve a székén.

– Azt mondtad, te vagy az egyetlen, aki hallja?

– Igen – igazolta Harry. – Adrianre vártam, hogy befejezze Lockharttal a büntetőmunkáját, amikor először hallottam – magyarázta a szemét dörgölve. – Úgy gondoltam, Adriannek jól esne egy baráti arc a sok-sok óra után, amit egy szobában kellett Lockharttal töltenie, miközben a rajongói leveleire válaszolt, de a büntetőmunka egy örökkévalóságig tartott, én pedig félig elaludtam a földön. Amikor meghallottam a hangot, elhessegettem azzal, hogy biztosan csak egy szellem szórakozott, minden valószínűség szerint Hóborc.

– Elég ésszerű – értett egyet Perselus.

– Másodszor közvetlenül azelőtt hallottam, hogy Mrs. Norris kővé dermedt. Adrian, Ron, és Hermione valahogy beleegyezett, hogy részt veszt Félig Fej Nélküli Nick kimúlásnapi partiján, ahol étel és ital nélkül maradtak, míg én valahogy kibújtam alóla, hogy a halloweeni ünnepségre menjek; mindenesetre úgy döntöttem, megkérem a házimanókat, hogy készítsenek nekik össze valamit és vigyék a klubhelyiségbe, amikor meghallottam a hangot, amint kijelenti, hogy ölni akar, és a Nagyterem felé igyekszik. Épp csak elolvastam a feliratot a falon, amikor felbukkant Adrian; elbújtam a falikárpit mögé, majd elvegyültem a diákok között, amint az ünnepségnek vége lett.

– És miért nem beszéltél nekem erről akkor? – kérdezte megdöbbenve Perselus.

– Akartam, de azt hittem… Csak valami jobb magyarázattal akartam szolgálni annál, hogy megőrültem, mielőtt bármit is mondok. – Úgy tűnik, Harry szégyelli magát, ahogy beismeri, miért is került; ez persze butaság – mármint hogy Harry valaha is azt higgye magáról, hogy megőrült – gondolta magában Perselus.

– Ugye tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz? – kérdezte a bájitalmester.

– Ühüm.

– És akarom is, hogy beszélj; még ha az olyan hangokról szól is, amiknek nem kellene ott lenniük. – Kicsit jobban átgondolta a kijelentését. – Főként akkor, ha hangokat hallasz – javította ki magát.

– Te… – Harry nagyot nyelt. – Gondolod, ha hamarabb elmondtam volna neked, akkor Colin nem…

– Ne! Ne akard a válladra venni ezt a terhet is – figyelmeztette őt Perselus. – Fogalmunk sincs, ki a felelős azokért a támadásokért, és hogy ki az Utód. Nos, Dumbledore látszólag tudja, de még ő sem tudott semmit tenni azért, hogy megakadályozza a legutóbbi támadást. – Harry biccentett egyet, nem teljesen meggyőzötten.

– Akárhogy is, ma este hallottam harmadjára; egészen odáig követtem, ahol megtaláltam Colint. De akkor már úton voltam hozzád, hogy elmondjam. Miután Dobby felbukkant tegnap éjjel…

– Dobby? – kérdezte Perselus hökkenten.

– Egy házimanó, aki meglátogatta a bátyámat az éjjel… – magyarázta Harry, majd elmondta, amit hallott. A bájitaltan tanár fáradtan dörzsölte meg a szemét; honnan tudhatná egy házimanó, hogy mi lesz a Roxfortban, még azelőtt, hogy megtörténik? Honnan tudhatna egy manó a támadásokról? És ha a manó, ez a Dobby tudta, miért Adriant figyelmeztette és nem az igazgatót?

– Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk, mielőtt az én eszem megy el – javasolta Perselus.

– Rendben.

– Először is, ígérd meg, hogy mindig eljössz hozzám, amikor valami zavar; ahogy én látom, az én munkaköröm meghallgatni téged és segíteni bármilyen módon, ahogy csak tudok. – Harry elmosolyodott.

– Megígérem, apu. – Perselus visszamosolygott.

– Akkor most térjünk vissza a hangra; úgy hiszem, biztosra mondhatjuk, hogy az nem a képzeleted szüleménye – magyarázta Perselus. – Már kétszer is elvezetett a támadások helyszínére.

– Tehát úgy gondolod, hogy a hang és a támadások összekapcsolódnak? – kérdezte Harry.

– Ismerd be, hogy már te is gondoltál erre, még ha csak futólag is – mondta Perselus felvont szemöldökkel. Harry bólintott; igen, gondolt rá, de csak a második támadás után. Végtére is, az első esetben egyetlen kővé dermesztett áldozat sem volt.

– A ma este után, igen, gondoltam.

– És ha nem csak az elméd szülöttje, akkor valós dolog. És ha valós, miért csak te hallod azt? – kérdezte Perselus. A kérdésre mindketten néma tűnődésbe kezdtek.

Harry koncentrált, a lehető legjobban igyekezett összeszedni fáradt elméjét. Miben különbözik a többi, jelenleg a kastélyban lakó személytől, ami miatt hangokat hallhat? Nos, én alkimista vagyok – gondolkozott Harry –, de hangokat hallani (akárcsak a legtöbb mágikus tudományágban – talán a jóslástan figyelemreméltó kivételével) még az alkimisták között sem jelent jót. A szeme elkerekedett a következő lehetőségre; egyrészről annak lenne értelme, mármint lényegében, mivel a birtokában van egy olyan képesség, ami lehetővé teszi, hogy hangokat halljon, amiket a többiek nem. Másrészről azonban semmi értelme nem lenne. Miért támadna meg egy kígyó mugliszülötteket?

– Pers? – kérdezte bizonytalanul Harry.

– Valami elképzelés?

– Csak egy.

– Mégpedig? – nógatta őt a bájitalmester.

– Annak, hogy párszaszájú vagyok, lehet bármi köze ahhoz, hogy hangokat hallok? – Perselus felvonta az egyik szemöldökét, miközben végiggondolta a zöld szemű gyerek felvetését. Mert miközben igen, ez a legéletképesebb magyarázat – főként, hogy amikor Mardekár Malazár belekeveredett valamibe, ott mindig voltak kígyók is –, az semmi jót nem sejtetett.

– Nagyon valószínű, hogy igen – helyeselt Perselus, szórakozottan bólintva. – Abban azonban közel sem vagyok biztos, hogy ez megnyugtató.

– Jobb szeretnéd, ha inkább megőrültem volna? – kérdezte lágy vigyorral a fiú.

– Nem. Nem igazán – felelte a bájitaltan tanár, bár arckifejezése még mindig elárulta az aggódását. – Mégis, azért azt felfogod, ugye, hogyha valóban egy kígyót hallasz – és mi mással lehetne elképzelni Mardekár utódját a Roxfortban? –, akkor az a kígyó emberölő hajlamú, erős előítélettel viseltetik a mugliszülöttek iránt, és megvan a képessége, hogy kővé dermessze őket. Ráadásul valahogy láthatatlanul csúszkál a kastélyban, készen arra, hogy teljesítsen bármilyen óhajt, akárki is az állítólagos utód. – Harry hátradőlt a székén.

– Értem, mit akarsz mondani – ismerte be. – Amit nem értek – folytatta Harry hosszabb szünet után –, hogy miféle kígyó képes valami ilyesmire? Milyen fajnak van meg az ereje a dermesztésre?

– Ez, Harry, egy újabb jó kérdés – jelentette ki Perselus, magában listát készítve az összes kígyófajta képességeiről, amiket ismert. Sok mérgező közülük, néhánynak vannak különféle típusú mágikus tulajdonságaik és sokan – legyenek mágikus tulajdonságúak vagy sem – képesek ölni. De kővé dermeszteni? – Méghozzá olyan, amire attól tartok, nem tudok válaszolni – foglalta össze sóhajtva a férfi. Máris érezte, hogy egy masszív fejfájás közeledik.