30. fejezet
Zárolt bájitalok és egy különös napló
– Ez, Harry, egy újabb jó kérdés – jelentette ki Perselus, magában listát készítve az összes kígyófajta képességeiről, amiket ismert. Sok mérgező közülük, néhánynak vannak különféle típusú mágikus tulajdonságaik és sokan – legyenek mágikus tulajdonságúak vagy sem – képesek ölni. De kővé dermeszteni? – Méghozzá olyan, amire attól tartok, nem tudok válaszolni – foglalta össze sóhajtva a férfi. Máris érezte egy masszív fejfájás közeledtét.
Harry dúlt-fúlt; igaz, hogy nem az első alkalommal történt, de lassan kezdte frusztrálni a dolog. Adrian ismét Ronnal és Hermionéval pusmogott; elfojtott hangjuk miatt közel sem látszott annak a gyanútlan beszélgetésnek, mint amire törekedtek. És nem arról van szó, hogy ellene lennék annak, hogy Adriannek legyenek titkai és saját élete; képzelem, milyen álszentség lenne tőlem valami ilyesmit ellenezni, tekintettel az általam rejtegetett titkokra. De ikertestvérek vagyunk. És noha én is titkolózom – gondolta magában –, azt azért teszem, hogy megvédjem Adriant. Ha azzal, hogy elmondom, nem sodornám azonnali veszélybe, rögvest elmondanék neki mindent. Ám amit ők csináltak, nem egy élet-halál helyzet volt; sokkal inkább megint valami csínytevés, amibe Adrian belebonyolódott, belekeverve Ront és Hermionét, míg Harryt újfent nem vonta be a belső körébe.
Így Harry csak a bűbáj tankönyve mögül nézte, ahogy beszélgetnek és tervezgetnek, észre sem véve, hogy figyeli őket. A klubhelyiség többi tagja viszont valóban nem törődött a három barát cinkos sugdolózásával; griffendéles társait túlságosan lefoglalta a Weasley ikrek legújabb grandiózus pirotechnikai bemutatója ahhoz, hogy felfigyeljenek rájuk, így az aranytriónak – ahogy a diákok nevezték Adrian, Ron és Hermione hármasát – semmi oka nem volt azt hinni, hogy bárki szemmel tartja őket. Harry felsóhajtott és újból megpróbált a tankönyvére koncentrálni. Bűbájtant tanult, ezúttal valóban, csak épp nem a másodikos tananyagot. Ámbár, ha valaki megnézte volna, hogy mit olvas, sem lett volna bölcsebb; most épp a hatodikos tananyagot tanulmányozta.
Figyelme ugyanakkor elterelődött – szokás szerint –, amikor a bátyja tervezgetett valamit, minden valószínűség szerint az egészségére ártalmas dolgot. A hónap mozgalmasan telt, amióta Perselusszal rájöttek, hogy egy kígyó áll a támadások mögött. Még mindig nem tudták biztosan, milyen fajtáról van szó, és Perselus idegei a végét járták, sőt, egyenesen gyilkos hangulat uralkodott rajta, miközben egymás után bújta a témában fellelhető összes könyvet. Harry a maga részéről megosztotta az idejét, hogy megpróbálja kideríteni, miben sántikál a testvére, és közben haladni a saját tanulmányaival. A bájitalmester arra ösztökélte őt, hogy folytassa a tanulást, emlékeztetve rá, semmi jó nem sül ki abból, ha elmarad az ütemtervtől, csak meghiúsítja, hogy elbánjon a kígyóval, amikor arra kerül a sor.
Természetesen Perselusnak nem állt szándékában engedni, hogy Harry egyedül birkózzon meg Mardekár szörnyetegével – Harry szerint valószínűleg azt sem akarná, hogy az állat tíz mérföldes sugarában legyen –, de a tőle kitelő legjobb mértékben gondoskodott arról, hogy a zöld szemű varázsló ne váljon a dolog megszállottjává. Harry persze igyekezett minden mással kitölteni a szabadidejét, amióta a kígyós kutatás zsákutcába futott, így tovább olvasott az alkímia, bűbájtan, átkok, bájitaltan, rúnatan, sőt, még animágus átváltoztatás témában…
–… biztos vagy benne, hogy mindenünk megvan, amire szükségünk van? – kérdezte Ron a terem másik végéről. És ha már felmerült az animágia témaköre – gondolta a zöld szemű varázsló –, tulajdonképpen meg sem kellene hallanom ilyen messziről Ront. Végtére is a vörös hajú fiú suttogva beszélt. Már ezt megelőzően is felfigyelt hasonló esetekre, és kicsit figyelmesebben olvasta tovább a Nicholas gyűjteményéből származó egyik régi pergament, amit Perselus csempészett be neki a kastélyba, és ami igazolta a gyanúját; úgy tűnt, amint sikeresen lezajlik egy aminágus átváltozás, az emberi és állati formák alapvető tulajdonságai egymásba folynak. Általában az egyes alakok erősebb vagy a legerősebb vonásai – így Perselus és Harry is azt tapasztalták, hogy bekövetkezett némi javulás a hallásukban, ami a farkas egyik legelőnyösebb vonása. Szintén megmagyarázta Harry sejtését, miért koromfekete mindkettejük farkas alakja – a hajszínük miatt. És ez határozottan adott neki némi bepillantást Sirius jellemébe is.
– Ne aggódj, Ron, minden elő van készítve – biztosította őt Hermione, majd ismét visszatértek a korábbi beszélgetéshez; túl halkan sugdolóztak ahhoz, hogy Harry hallja, és a zsúfolt klubhelyiség is hangos volt hozzá, noha a tűzijáték bemutató már véget ért. Harry eleget tudott ahhoz, hogy megértse, amikor Ron azt kérdezte, minden megvan-e, amire szükségük van, akkor bájital hozzávalókra utalt. Egy katasztrofális bájitaltan óra után, amikor varázslatos módon egy Filibuster-csillagszóró tűnt fel az egyik Dudordagasztó sziruppal telt üst belsejében, ami szökőárként kirobbanva számos diákra ráfröccsent, a dühöngő Perselus felfedezte, hogy néhány hozzávalója eltűnt személyes raktárkészletéből.
Miután Harry hallgatózott egy keveset a bátyja környékén, sikerült összerakniuk a történteket, és a zöld szemű fiúnak úgy kellett megfékeznie Perselust, hogy ne csempésszen bele némi igazságszérumot Adrian csészéjébe, emlékeztetve őt, hogy némileg törvénytelen begyógyszerezni a diákokat. És bár semmilyen kézzelfogható bizonyítékkal nem rendelkeztek arról, hogy az aranytrió áll a lopás mögött, a bájitalmester nyugtalanító felfedezést tett arra nézve, hogy a hiányzó alapanyagokat elsősorban a százfűlé-főzet készítésére használják. Harry még mindig próbált mentálisan észhez térni ebből a felfedezésből.
– Bűbájtant tanulsz? – Neville hangja fáradtnak hangzott, ahogy lehuppant barátja mellé a kanapéra, kezében az SVK könyvével – oké, az egyikkel a sok közül –, és reménytelen tekintettel az arcán.
– Igen – felelte szimplán Harry együtt érzően elmosolyodva barátja kellemetlen helyzetén.
– Esküszöm, ha még egy sort el kell olvasnom arról, mennyire káprázatos is Lockhart, megátkozom őt, amint legközelebb látom!
– Ez aztán a bátorság! – kiáltott fel Harry, gratulálva Neville-nek, aki kissé maga is megdöbbent a saját kijelentésén.
– Esküszöm, Lockhart könyvei csak összezagyválják a fejem.
Hát, legalább neked nem ismeretlen fajtájú gyilkos kígyókkal kell foglalkoznod, Nev – gondolta magában fáradtan Harry.
– Szerintem az agyad fellázadt Lockart írásai ellen, ez tuti – jegyezte meg Harry. Jó volt látni, hogy Neville minden visszafogottság nélkül kifejezi magát, még ha Harry feltételezése szerint ezt csakis az ő társaságában tette ezt.
– Mógus és Lockhart mellett nem meglepő, hogy még akkor is képtelen vagyok elvégezni egy jó védővarázslatot, ha az életem megvédéséről is van szó! – állította a barna szemű fiú önbecsmérlően. Harry néhány másodpercre eltűnődött; valamikor a jövőben bekövetkezik egy háború, nem tudja, pontosan mikor; lehet az egy évtized múlva, de lehet egy hónapon belül is. Mi fog akkor Neville-lel történni? Beleborzongott a gondolatba, és az elméje tétovázás nélkül előrukkolt a megoldással.
– Figyelj, Neville – kezdte Harry. Elvett az asztalon heverő befejezett átváltoztatástan esszéje mellől egy üres pergamenlapot, és a tintába mártott pennájával könyvcímeket kezdett lejegyezni rá. Azoknak a könyveknek a címeit, amelyek neki segítettek az alapvető varázslásban; tudta, ha Neville javulni akar – és tudta, hogy a barátja nem csak akar, de meg is tenne mindent azért, hogy elérje a célját –, akkor az alapokkal kell kezdenie. – Itt van néhány könyv címe, amik valóban segítettek nekem. Kezd ezekkel, ki tudod kölcsönözni a könyvtárból, aztán folytasd a saját normális tananyagunkkal. Amint elolvastad ezeket, segítek neked gyakorolni. Hogy hangzik? – Neville teljesen elképedve csak bámulni tudott a kezében tartott lista és Harry között.
– Komolyan gondolod?
– Nem ajánlanám fel a segítségem, ha nem gondolnám komolyan – biztosította őt mosolyogva Harry. – Nem erre valók a barátok? – Neville válaszképpen adott mosolya vakító volt, és a fiú szeme elfátyolosodott.
– Pontosan erre valók a barátok! – válaszolt, és Harry felkuncogott a szerepcserén. Alig várta a karácsonyt, Neville el fog ájulni az ajándékától. Már hónapok óta dolgozott az ötletén, és Perselus oda volt az örömtől, hogy segíthet neki benne.
Nos, Perselus tényleg örült hogy Harry végre talált egy barátot a saját korosztályából, és teljes szívvel helyeselte a zöld szemű fiú választását; Neville Longbottom félénk fiú volt, de csak a neveltetése miatt. A férfi biztos volt benne, hogy a fiúban ott szunnyad a lehetőség, és örömmel beleegyezett, hogy segít megszervezni és kivitelezni, amit Harry kitalált. És ez volt az egyetlen, amit Perselus az utóbbi néhány hétben élvezett. Mindazzal, ami a fejében járt, már közel állt az összeomlás széléhez.
Így Harry számára nem jelentett meglepetést, amikor a bájitaltan tanár úgy döntött, hogy a felgyülemlett frusztrációját szabadjára ereszti és az egészet Lockhartra zúdítja. Nem mintha Harry egy cseppet is bánta volna; a pöffeszkedő idióta úgy döntött, párbajszakkört indít az iskolában, és azt színpadra viszi. Perselus ezért elhatározta, hogy jelentkezik és segít neki, így tényleges lehetőséget kap a feledésbe átkozni őt. Harry az egyike volt azoknak a diákoknak, akik megtapsolták, amikor Perselus egy erőteljes Capitulatusszal a terem másik végébe repítette Lockhartot. Még a visszataszító pojáca is rádöbbent, hogy kiesett a bajnoki szerepből, és gyakorlás céljából gyorsan párokba rendezte a diákokat.
Adrian már szembeállt Ronnal, hogy vele párbajozzon, míg Harry Neville felé fordult, amikor a testvére elcsípte Malfoy gúnyos pillantását a helyiség másik oldaláról, és a szempárbajból valódi bárbaj alakult ki. Lockhart rájuk kiabált, hogy csak le kellene fegyverezniük az ellenfelüket. A szőke fiú odáig ment, hogy némi alapszintű rügyfakasztó bűbájt küldött Adrianre, ami kiskorú varázslók közötti párbaj során megengedhetetlen, és komoly sérüléseket okozhatott volna, ha Adrian helyett valaki más az ellenfele. Az egyik Adrian pajzsáról visszaverődő átok majdnem arcon találta Justin Finch-Fletchleyt, aminek eredményeképpen szegény fiú a puszta sokktól elájult.
És mialatt Harry és Perselus sikertelenül próbálták kideríteni, milyen fajtájú kígyó áll a támadások mögött, egy nappal a párbajszakkör incidens után, kővé dermedten találtak rá Justinra. Megmenekült a Draco átka miatti sérüléstől, csak hogy Mardekár szörnyeteg kedvence támadja meg őt. És hogy mi lehet ennél rosszabb? A fiú mellett ott lebegett a kővé dermesztett Félig fej nélküli Nick is.
– Hogy a rohadt életbe lehet kővé dermeszteni egy kísértetet? – kiáltott fel Perselus irodájában aznap este dühösen Harry. Abból, hogy a bájitalmester nem szólt rá a zöld szemű fiúra a csúnya beszéd miatt, látni lehetett, mennyire elmerült a gondolataiban a férfi. A legrosszabb az volt, hogy mialatt Adrian felfedezte az áldozatot, addig Hóborc volt az, aki rábukkant Adrianre. Ezután villámgyorsan szárnyra kapott a pletyka, és a kopogó szellem csak táplálta a tüzet egészen addig a pontig, hogy az iskolában már mindenki arról beszélt, Adrian Mardekár utódja. Ez látszólag tovább erősítette a testvére azon elképzelését, hogy befejezzék, akármit is terveztek a barátaival, és Harry arra irányuló késztetését, hogy falhoz verdesse a fejét.
Végül eljött az idő, hogy már csak pár nap maradt hátra a karácsonyi szünidő kezdetéig. A testvérpár úgy tervezte, hogy ismét a kastélyban marad. A szüleik a szünet nagy részében amúgy is elfoglaltak lesznek, és bár az ikerpár egy nappal karácsony előtt hazatér a Hop-hálózaton keresztül, a szünet túlnyomó részét a Roxfortban töltik majd. Ez látszólag pont megfelelt Adriannak, de nem Harrynek, aki amellett, hogy rettegett attól, hogy katasztrofálisnak bizonyul az, amit a testvére tervez, de majd' meghalt a vágytól, hogy kipróbálja a legújabb modelljét;ha másra nem is, de azok az álmatlan éjszakák és a felgyülemlett aggodalom legalább arra jók voltak, hogy néhány nagyon ígéretes, késő éji tervet szüljenek a mellékes seprűkészítési projektjén.
– Bűbájtanra tanulsz? – kérdezte Fred, lehuppanva Harry mellé a kanapéra, kizökkentve a fiút a gondolataiból.
– Az ördögbe, haver! Csak ezt tudod csinálni? – kérdezte George felvont szemöldökkel.
Úgy tűnik, az ikrek sokkal komolyabban viselkednek, mint általában – vélte Harry, és önkéntelenül is eltűnődött ennek miértjén. Fred egy levelet tartott a kezében, amiből csak annyit tudott kivenni, hogy az anyjuk írta, ám az is elárulta neki a történet egy részét; a tény pedig, hogy az ikrek ismét büntetőmunkát kaptak, mert néhány napja Merlin tudja, mit robbantottak fel már megint, választ adott a többire.
– Gondok vannak otthon? – kérdezte nyugodtan, miközben a másik kettő egymásra nézett.
– Milyen éles szemű valaki, mi? – sóhajtott George. Akármi is volt abban a levélben, annak nagyon rossznak kellett lennie.
– Mondták már – értett egyet Harry bólintva. – Ezek szerint igazam van?
– Igen – erősítette meg Fred. – Anya értesült a legutolsó büntetőmunkánkról, és…
– Értem – biztosította őket Harry.
– Nem vagyok benne biztos, hogy igen – jegyezte meg George összenézve a testvérével. A zöld szemű varázsló figyelmesen vizslatta őket.
– És miért is? Az anyukátok biztosan nem lehet annyira mérges…
– Nem arról van szó. Csak…
–… mindenki tudja, hogy te egyfajta renegát hollóhátas vagy, aki csak a jobb kviddics csapat miatt csatlakozott a Griffendélhez – egészítette ki Fred a testvére mondatát tényszerű hangon.
– Mi van? – kérdezte Harry összezavarodva. – Senki nem hiszi ezt rólam! Ugye? – Hirtelen úgy érezte, mintha a klubhelyiség összement volna.
– Dehogynem; egyszer még Flitwick is mondta. – Harry szeme nagyra nyílt zavarában.
– Flitwick professzor azt hiszi rólam, hogy renegát hollóhátas vagyok?
– Nem, de azt mondta, hogy a Hollóhátban lenne a helyed, és… tudod, mit? Igazából pont ezért nem fogod fel. – A zöld szemű fiúcska hajlott arra, hogy egyetértsen velük; most már semmit nem értett.
– Be kell ismernem, elveszítettem a fonalat.
– Fred úgy érti – magyarázta George –, hogy te vagy a legjobb tanuló az évfolyamodon, és a Griffendél fogója. Anya beszélt Remusszal, aki mondott neki valamit egy újság előfizetésről, amivel tavaly karácsonykor lepett meg téged, és anya most elkezdett hasonlítgatni… – motyogta a fiú szinte hallhatatlanul. Harry szomorkásan elmosolyodott.
– Tudjátok, az én anyám ugyanezt csinálja. – Az ikrek figyelme a szőnyeg rosszkedvű bámulásából egy másodperc alatt Harryre irányult.
– Tényleg? – kérdezték kánonban, és két egyforma, összezavarodott, kék szempár bámult rá.
– Nem tudatosan, azt hiszem, de igen – biztosította őket Harry vállvonogatva. – Csak az én anyám… ő nem küldözget levelet ezzel kapcsolatban, de néha látom, amikor Adrian és én egy szobában vagyunk vele. Az én esetemben ezek apró dolgok, de tudom, mire gondoltok. – Fred és George kicsit másképpen néztek végig rajta, nem úgy, mint akit még soha nem láttak ezelőtt, csak mintha felfedeztek volna valamit vele kapcsolatban, amit sose képzeltek volna. És Harry a maga részéről megértette, hogy az ikrekben a játékosságnál és a csínytevéseknél sokkal több van.
– Talán tényleg érted – ismerte el Fred, és lopva Adrianre pillantott.
– Nos, neked legalább nem az arcodba nyomják bele a hasonlítgatást – jegyezte meg George.
– Ezúttal a büntetőmunka miatt volt? – kíváncsiskodott Harry.
– Nem csak – vallotta meg George.
– Jövőre jönnek az RBF vizsgák, és anya tudni akarta, mivel tervezünk foglalkozni az iskola után – fejtette ki bővebben Fred. – Anya azt reméli, hogy a Minisztériumban fogunk dolgozni, és onnantól kezdve, hogy azt mondtuk, nem, a dolgok igen kellemetlenné váltak.
– Értem. És mit akartok csinálni suli után?
– Azon gondolkodunk, hogy saját üzletet nyitunk az Abszol úton – ismerte be George rövid szünetet követően. – Egy vicc boltot, mint Zonkóé.
– Az biztos, hogy van hozzá tehetségetek – vágta rá Harry mosolyogva; lelki szemei előtt már látta is, hogy néhány év múlva ez meg is történik.
– Bárcsak anyánk is így gondolná. – George a Fred kezében tartott levélre nézett, miközben válaszolt.
– Nos, az nem olyan fontos, mint amilyennek most látszik – jelentette ki Harry. – Nem az alapján kellene a jövőtökről döntenetek, hogy mások mit várnak el tőletek. Végtére is a ti jövőtökről van szó.
– Igen, de…
– Nézzétek így – szakította félbe a zöld szemű fiú Fredet. – Ha olyan hivatást választotok, amit egyáltalán nem szerettek, szerencsétlennek fogjátok érezni magatokat, vagy végig úgy éltek, hogy közben azon tűnődtök, mi lett volna, ha az álmaitokat követitek. Gondoljátok, hogy az anyukátok ezt szeretné?
– Nem… – motyogta a két fiú.
– Pontosan. Ha megpróbáljátok az ő szemszögéből nézni, szerintem rájöttök, hogy csak fél; az anyukátok úgy gondolja, könnyebb lenne egyszerűen a Minisztériumban dolgozni. Az egy biztos állást és jó megélhetést nyújt nektek, ami kényelmes életet tesz lehetővé. Saját vállalkozást indítani sokkal kockázatosabb, azt hiszem. De ha valóban ezt akarjátok, és tesztek is azért, hogy valóra váltsátok, az anyukátokat is meg fogjátok nyerni, ne aggódjatok – mondta Harry próbálva megnyugtatni az ikreket.
– A mi kis Harrynk felnőtt, és a fejünkre nőtt! – kiáltott fel Fred vigyorogva, és szemében végre ismét feltűnt a csillogás.
– És milyen okos is! – kontrázott rá George.
– Annyira okos, hogy ritkán még meg is értem, amit mondok – állította Harry komolyan, amivel mindenkiből kuncogást váltott ki. – De most tényleg, ha egy üzlet megnyitása az, amit akartok, próbáljátok meg. Ami engem illett, én fektetnék pénzt ebbe az ötletbe.
– Még a szavadon fogunk, Potter! – fenyegetőzött George.
– Tehát számítsunk rá, hogy a mi ösvényünket követed, és nem leszel az a tökéletes iskolaelső, amire mindenki számít? – kérdezte Ferd.
– A tökéletes iskolaelső? Merlin ments! – kiáltott fel Harry színlelt rettegéssel a hangjában.
– Akkor mire számítsunk tőled? Talán egy kviddics karrier? – Harry jót kuncogott rajta.
– Azt mondod, kviddics? – kérdezte, a ládájában megbújt félig kész versenyseprűjére gondolva. – Micsoda gondolat!
– Micsoda örömteli meglepetés, drága fiam! – jelentette ki Fred a maga legjobb Dumbledore imitációjával.
– Azt mondanám, repes a szívem! El vagyok ragadtatva! – tette hozzá George, Percyt utánozva, miközben alaposan megrázta Harry kezét.
– Nem értem, miért lepődtök meg. Már amúgy is egy áruló hollóhátas vagyok, mint mondtátok, mi akadályoz meg, hogy egy igazi nagyágyú legyek? – ésszerűsítette vigyorogva Harry.
– Szerintünk semmi! – kiáltotta a testvérpár. Ezek után az este kellemesen telt, Harry pedig elhatározta, hogy a jövőben több időt fog tölteni az ikrekkel. Határozottan több volt bennünk, mint amennyi szemmel látható volt, és ez Harryre is igaz lehetett.
Eltelt a hét, és a diákok többsége hazatért a téli szünet idejére. Hermione, a Weasleyk, Neville, aki megkérte a nagymamáját, hadd maradhasson – megúszva ezzel a nagy családi összejövetelt, okként pedig azt hozta fel, hogy tanulnia kell – és a Potter testvérpár voltak gyakorlatilag az egyedüliek, akik a Griffendél-házban maradtak, és még Harry és Adrian is elmentek a karácsony előtti napon, mivel a szüleik elutaznak egy hétre, és csak Szilveszter után jönnek vissza. Harry úgy gondolta, lehet, hogy csak képzelte a dolgokat, de mintha valami olyan feszültséget érzékelt volna James és Lily között, ami korábban nem volt ott, ám amikor karácsony reggelén visszaértek, végül a képzelete terhére írta.
Ajándékok cseréltek gazdát, és miután jót nevettek Percy – a Weasley ikrek jóvoltából –újonnan megbűvölt jelvényén, amin pillanatnyilag az volt olvasható, hogy Tökfej, a zöld szemű Potter elindult a pincébe, Perselus irodájába. A testvére és a barátai aznap reggel túlságosan is izgatottnak tűntek, de végtére is karácsony volt, és emellett az egyetlen, amit kiszedett Adrianből, hogy amikor el kellett mennie Dumbledore irodájába – miután felfedezte Justint és Nicket –, hogy Fawkes újjászületett.
Így, eldöntve, hogy élvezni fogja a karácsony napját, Harry azt mondta Neville-nek, hogy még ne adja oda neki az ajándékát, és egy óra múlva találkozzon vele a Nagyteremben; így most a pince területén járt, és csak annyi ideje maradt, hogy kicserélje az ajándékait Perselusszal, mielőtt elkapja Neville-t a karácsonyi meglepetése végett.
– Boldog karácsonyt, Harry! – kiáltott fel Perselus, amint a szóban forgó fiúcska belépett az irodájába. Abból, amit Harry látott, a férfi jó hangulatban volt, és ez azonnal mosolyt csalt az ő arcára is. Perselus szerzett neki néhány frissen vágott kőrisfa ágat, amik tökéletesek voltak az általa tervezett seprűhöz, egy profi seprűkovácsoló készletet – a férfi magyarázata szerint minden prototípus modellhez olyat használnak –, és miután Harry túljutott a sokkon, hogy az említett eszköz színtiszta ezüstből készült, kapott még egy tekercset, amihez ragaszkodott, hogy majd később adja oda neki, csak hogy fokozza a további várakozás feletti izgalmat.
Harry a maga részéről három, sötétzöld csomagolópapírba burkolt, bájitalokról szóló vastag kötettel ajándékozta meg Perselust, amik a Scinncraeft Drence Bréowan, avagy a Bájitalkészítés művészete címet viselték, és a legfinomabb bőrkötés fedte őket, cirkalmas ezüst motívummal a hátoldalukon. Perselus olyan izgatottsággal nyitotta ki az elsőt, mint egy kisgyerek. A szája is elnyílt meglepődésében.
– Hol találtad ezeket a könyveket? – kérdezte, miközben tekintetével átfutotta a recepteket és a ritka vagy rég elfeledett bájitalokat.
– Megkértem Minnie-t, hogy keresse fel a széfem, és derítse ki, van-e ott bármi Nicholas gyűjteményéből ritka bájitalok témában. Főként különböző tekercseket és változó állapotban levő kopott pergameneket talált, de megkértem, hogy hozza el az iskolába azokat, amiket érdekesnek találtam. Egyszerre mindig csak párat, mivel a nyáron nem tudtam végezni az egésszel. Csak néhányat olvastam el részletesen, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kategorizáljam őket, és olvasható másolatokat készítsek az eredetikről. A címük és a rövid tartalomleírás elolvasása alapján úgy hiszem, az osztályozásom érthető – közölte Harry vállvonogatva, de továbbra is a szerszámos ládájában fekvő csodás ezüst eszközön tartotta. Majdnem elejtette a ládát, amikor Perselus az ölelésébe vonta őt.
– Muszáj minden egyes alkalommal meglepned, igaz? – érdeklődött nevetve a bájitalmester.
– Próbálkozom – érkezett Harry elfúlt válasza. – Úgy vélem, hogy tetszik az ajándékod.
– Úgy véled? – kérdezte a férfi széles mosollyal. – Imádom! – Puhán pörgette a lapokat, és mosolya másodpercről másodpercre szélesedett; el sem tudta hinni néhány bájital receptről, hogy ott áll benne.
– Jó – jelentette ki Harry, kifújva a levegőjét.
– Nem, Harry, ez tökéletes. – Perselus becsukta a könyvet, és óvatosan az íróasztalára tette. – Szeretlek, kölyök.
– Én is szeretlek téged, apu – válaszolta vissza a zöld szemű fiú. – És most arról a tekercsről…
– Ah, a tekercs – jegyezte meg Perselus, és elvette a pergament az íróasztalról. Mosolya szélessé vált, miközben odanyújtotta azt Harrynek. – Elvégeztem némi kutatást az animágus transzformációról szóló könyvön, amit tavaly karácsonyra adtam neked, és ez az, amire bukkantam. – A zöld szemű varázsló kitekerte a pergament, és olvasni kezdett; szeme minden egyes elolvasott szóval nagyobbra kerekedett.
– Ez valós?
– Olyan valós, ahogy ott áll.
– Többszörös animágus forma? – suttogta Harry, kezével kicsit megszorítva a pergament. Arcára döbbent mosoly ült ki, és szeme szikrákat szórt izgatottságában.
– Igen.
– De hogyan? – kérdezte a fiú, szinte ugrálva.
– Nem könnyű – magyarázta Perselus, elvéve a papírost Harry kezéből, mielőtt a fiú széttépi azt az ökölbe szorult markában. – Az első forma, amit megszerzel, ösztönös; az a mágikus magodhoz kapcsolódik, és főként a jellemedtől függ.
– De ha előre meg van írva, milyen alakot öltesz, akkor hogyan tudsz előhívni egy másodikat? – kérdezte Harry, mivel sietségében, hogy meggyőződjön, valóban létezik ilyen lehetőség, nem volt ideje átolvasni a pergamen egész szövegét.
– Amint egyszer az első átalakulásoddal készen vagy, amit gyakorlatilag már megcsináltál, meg kell tanulni, hogyan irányítsd azt a típusú mágiát, ami az animágus átváltozáshoz szükséges. Az állat, aminek alakját magadra öltöd, azon a ponton nem gond, mert érzed, mivé kellene változnod. A második átváltozás annak épp ellentéte – fejtegette a bájitalmester a felélénkült Harrynek, azt kívánva, bárcsak szabadon gyakorolhatná ezt akkor is, amikor tanít.
– Mennyiben ellentétes?
– Elég egyszerű, akár egy elgondolás, de sokkal nehezebb kivitelezni – folytatta a férfi. – Ezúttal már megvan a képességed, hogy átalakítsd a tested, így érted, hogyan működik a dolog, de magadban kell folytatnod az irányítást afelé az alak felé, amivé tudod, hogy változni akarsz.
– Tehát csak elképzelsz egy második alakot és…
– Attól tartok, nem olyan egyszerű – szakította őt félbe Perselus. – Ahogy mondtam, az első alak az benned rejlik; csak elképzeled, hogy a tested átalakul, és már meg is történik. Nem kell azon gondolkodnod, milyennek kellene lennie az izmaidnak, a csontjaidnak, vagy az artériáidnak, mert a tested már tudja, mit tegyen; csupán arra kell összpontosítanod, hogy felhasználd a mágikus képességedet, hogy megtegyed. – Harry bizonyos mértékben megértette, mit próbált Perselus elmagyarázni; korábban sosem tűnődött, hogyan lehetséges az, hogy farkassá változik anélkül, hogy tudja, hogyan működik egy farkas teste.
– Akkor hogyan valósulhat meg egy második transzformáció?
– Mivel az elméd nem tudja, hogyan kell végrehajtani, neked kell megtanítani rá – magyarázta vigyorogva a tanár.
– És ezen azt érted, hogy…
– Válassz magadnak egy állatot és tanulmányozd; a testfelépítését, ahogy jár és kommunikál, hogyan táplálkozik, hogyan lélegzik, valójában mindent – jelentette ki a bájitalmester. – Amint tudod, milyen végeredményt kell kapnod, a varázserőd gondoskodik a többiről. – Harry csak hápogva, áhítatos szemmel bámult fel Perselusra.
– És hogyhogy én erről még sosem hallottam? – kérdezte, bár nem igazán törődve a dologgal, mivel máris túlságosan az érdekelte, hogy elkezdjen dolgozni egy második átváltozáson.
– Nos, úgy vélem, az információ valamikor közismert volt, ám a tizenhetedik század során az animágus átalakulást illegálisnak tekintették – és egy századdal később a legtöbb régi, a témában fellelhető kéziratot megsemmisítettek –, és még ma is szigorúan ellenőrzik. Szükségtelen mondani, nagyon erős varázslónak kell lenni, vagy rengeteg segítségre van szükség ahhoz, hogy valakiből animágus legyen; egy másik átváltozáshoz még több kell. Elkötelezettség, és hónapokon, talán éveken át tartó tanulás – foglalta össze a férfi. – Ráadásul, van egy olyan érzésem, a könyv, amit a családi könyvtáramban találtam, egyike azoknak, amelyeket három évszázaddal ezelőtt minisztériumi szinten meg kellett volna semmisíteni.
– Néha biztosan utálod a minisztériumot – mormogta Harry, elgondolkozva figyelve a pergament; máris azt próbálta kitalálni, milyen állattá szeretne válni. – Tudod, mindig szerettem repülni – magyarázta egyszerűen, mire Perselus vigyorogva rábólintott.
– Majd meglátom, mit tehetek – ajánlotta a férfi, és belemerültek a téma megvitatásába. A beszélgetés közben repült az idő, és Harrynek – a bájitalmester jókora derültségére – úgy kellett visszarohanni a Nagyterembe, hogy elcsípje Neville-t. Zihálva, de nagyon izgatottan érte utol a barátját, aki épp lefelé sétált a lépcsőn.
– Én… Szia, Nev… kövess! – Azzal sarkon fordult, és ismét futva indult a pincébe, amikor a nevető Neville a vállára tette a kezét, hogy megállítsa őt.
– Miért nem próbálsz először levegőt venni? – kérdezte, kritikus szemmel végigmérve a barátját.
– Jó ötlet – ismert el Harry, visszavigyorogva.
– Akkor – érdeklődött Neville, miközben a zöld szemű varázsló igyekezett lélegzethez jutni – van rá bármi esély, hogy kapok valami célzást, mit szereztél nekem? – A fiú egy lila szalaggal, Harry sejtése szerint az ajándékát kötötte össze. Egy apró doboz volt, drágának látszó, arany csomagolópapírban, és határozottan felcsigázta Harry kíváncsiságát.
– Nem – vágta rá Harry nyeglén, mielőtt megkomolyodott; tudta, Neville mennyire fél Perselustól. – Csak bízz bennem ezzel kapcsolatban, rendben? – Neville szintén kijózanodott, és biccentett egyet.
– Természetesen. – Harry ismét elmosolyodott, és megindult előre, jelezve Neville-nek, hogy kövesse őt.
– Harry? – kérdezte a barátja, rémülten észlelve az irányt, ami felé a hollóhajú fiú vezette őt.
– Majd meglátod – válaszolt Harry derűs arccal. – Ígérem, tetszeni fog az ajándékod! – Mire Perselus irodájának bejáratához értek, Neville már teljesen sápadt volt, és enyhén remegett.
– Harry? – kérdezte újból, rettegéssel telt szemmel pillantva a barátjára.
– Nev, nincs mitől félned.
– De hát ez Piton professzor irodája! – panaszkodott a fiú. – Mi lesz, ha elkap minket itt?
– Először is, számít ránk. – Ám erre Neville arca hamuszürke színt öltött, és reszkető térddel hátrált egy lépést.
– Hogy? – kérdezte elfúlt hangon.
– Tényleg – állította egyszerűen Harry. – És ami a legfontosabb, Nev, engem gyakorlatilag Piton professzor nevelt fel. – Erre a fiú remegése egyből alábbhagyott, és helyét azonnal felváltotta az elképedt pillantás.
– Hogy mit csinált?
– Így van – biztosította őt a fekete hajú varázsló, boldogan, hogy végre szabadon megoszthatja valakivel ezt az információt. – A szüleim… Nos, ők mindig Adriannal voltak elfoglalva, és Pers anya egy régi barátja. – Perselus szilajul kitartott amellett, hogy Harry egyetlen barátja se reszkessen az ő látványától. Így Harry örömmel ajánlotta fel, hogy jobb fényben tünteti fel őt – már amennyire az lehetséges – Neville előtt. – És nem olyan rossz, mint amilyennek mások beállítják őt. Egyáltalán nem rossz! – És akkor ezzel még semmit sem mondott.
– De… – Úgy tűnt, Neville kicsit nehezen fogja fel a kedvelhető Perselus Piton ötletét.
– Nos, mint mondtam, engem ő nevelt fel – emlékeztette őt mosolyogva Harry. – És egészen jól sikerült lettem, nem? – Neville bólintott. – Adj egy esélyt neki, Nev, majd meglátod! Még az ajándékoddal is segített!
– Igazán? – kérdezte önkéntelenül Neville.
– Aha! – biztosította őt Harry. Neville látszólag eltöprengett azon, amit hallott, mielőtt döntésre jutott. Biccentett egyet – főként önmagának, mielőtt megszólalt.
– Akkor rendben.
– Kösz, Nev! – mondta Harry, aztán rákacsintott és bekopogott az ajtón.
– És Persnek szólítottad? – kérdezte Neville utógondolatként hozzáfűzve, miközben a szóban forgó bájitalmester feltűnt az ajtóban.
– Jó estét, Mr. Longbottom! – köszönt halkan a férfi, igyekezve nem elijeszteni a fiút. Érdemére szolgált, hogy Neville csupán elképedtnek látszott, nem rémültnek. – És Boldog Karácsonyt! – tette hozzá Perselus, felrázva a fiút a kábulatából.
– Boldog Karácsonyt, professzor – kívánta vissza egyből, miközben besietett az irodába. Perselus rákacsintott Harryre, amikor becsukta az ajtót; a fiú meg tudta állapítani, a férfi szintén élvezi a dolgot. Ez volt a legközelebb ahhoz, hogy önmaguk lehessenek anélkül, hogy levennék az álcázó bűbájaikat, amiket az elmúlt években viseltek.
– Tehát készen áll az ajándékára? – kérdezte a bájitalmester Neville felé fordulva, aki pipacspiros arcot öltött.
– Igen, azt hiszem – motyogta, és Perselus halványan elmosolyodott, mielőtt az íróasztalához sétálva előhúzott valamit az egyik fiókjából. Neville az elvonuló alakot bámulta azon mélázva, vajon a bájitalmester tényleg elmosolyodott, vagy csak a helyiség sarkában álló kandalló tüzének valami fénytörése miatt látta úgy. És ha már szóba került a kandalló…
– Felkészültél, Nev? – kérdezte Harry, miközben Perselus egy marék hop-port szórt a lángokba.
– Elmegyünk a Roxfortból? – kérdezte a fiú, sokkal inkább meglepetten, mintsem ijedten.
– Attól tartok, az ajándékod olyan jellegű, amit személyesen kell kiválasztani – válaszolt a zöld szemű fiú titokzatosan.
– És hová megyünk? – Harry válasz helyett odabólintott Perselusnak, aki a zöld lángokba lépett, és tisztán kijelentette:
– Abszol út! – A mágikus lángok körbeölelték a férfit, aki azonnal eltűnt.
– Mit akarsz nekem beszerezni az Abszol útról? És egyáltalán elhagyhatjuk a kastélyt? – kérdezte Neville, miközben Harry a kandalló felé tolta őt.
– Nos, Perselus gyakorlatilag szabadon használhatja a Hop-hálózatot, anélkül, hogy előbb egyeztetnie kelljen Dumbledore-ral. – Rávigyorgott Neville-re, aki csak belépett a kandallóba. – Ha bárki kérdezi, mi épp hógolyó csatázunk a tónál. – Odanyújtotta Neville-nek a hop-porral töltött edényt, aki egy másodpercnyi tétovázás után belemarkolt.
– Az Abszol út! – jelentette ki, és hamarosan kilépett a Foltozott Üst kandallójából, ahol már várt rá Perselus, és Harry szinte azonnal követte őt. Perselus kifelé menet odabiccentett Tomnak, és ha a csapos furcsának is találta, hogy a fekete taláros férfit nem egy, hanem két fiú követi, a hosszú évek tapasztalata megtanította, hogy ne tegyen megjegyzést rá.
– Gyere – szólt oda Harry Neville-nek, amint Perselus kinyitotta az útra vezető bejárót. – Gyalogolnunk kell egy keveset.
– De hová megyünk? – kérdezte a fiú, döbbenten figyelve, ahogy Perselus és Harry pajkosan összenéznek.
– Harry említette nekem – kezdte a bájitalmester, felkeltve ezzel Neville figyelmét –, hogy az apja régi pálcáját használja, ez igaz? – A fiúnak akkorára nyílt a szeme, mint egy galleon, amint rádöbbent, pontosan mit is mondott Perselus.
– Igaz, uram – felelt Neville dermedten.
– Nos – vette át szót mosolyogva Harry –, tudtad, hogy Ollivander karácsony napján is nyitva van? – A barátja arcán feltűnő kábult tekintet egyértelműsítette, hogy nem, nem tudta.
– Ollivander? – kérdezte sokkosnak tűnő hangon. – Egy pálca – jelentette ki. – Veszel nekem egy pálcát. – Ránézett a mosolygó barátjára, arra számítva, hogy azt mondja, ez csupán valami vicc. Harry azonban csak bólintott.
– Úgy hiszem, Mr. Ollivander pálcakészítő – közölte a zöld szemű varázsló. – Mi mást szerezhetnék be neked onnan? – A háromfős társaság megállt néhány pillanatra, amikor Neville megölelte Harryt – olyan szorosan, ahogy csak bírta, minden látható jele nélkül, hogy el akarná engedni őt.
– Köszönöm, Harry.
– Mit szólsz hozzá, ha azután köszönöd meg, hogy megkapod a pálcádat? Mr. Ollivander vár minket. – Neville gyorsan elengedte őt, lépett egy lépést hátra, és megpróbálta elrejteni a pirulását.
– Uraim, kövessenek – szólalt meg Perselus, és megfordult, hogy elrejtse a mosolyát. Néhány pillanattal később a hármas csoport belépett az üzletbe, ahol azonnal köszöntötte őket a pálcakészítő, és világoskék szemével áthatóan végigmérte őket. Harry érzékelte, hogy Neville kényelmetlenül érzi magát, ezért rákacsintott a barátjára, és beljebb terelte őt.
– Mr. Longbottom! – üdvözölte az aggastyán Neville-t. – Piton professzor tájékoztatott az ön… felettébb egyéni esetéről. Töprengtem, miért nem jött el soha az első pálcájáért! – ismerte be a pálcakészítő, magához hívva ugyanazt az ezüst mérőszalagot, amire Harry az előző évéből még jól emlékezett. – Természetesen arra gondoltam, hogy egy másik pálcakészítőt választott, de arra, fiatalember, sosem számítottam, hogy soha nem szerzi be a saját pálcáját!
– Én… tudja, én… – kezdte Neville, bizonytalanul, mit is mondjon.
– Már informáltam róla, hogy Mr. Longbottomnak személyes okai voltak arra, hogy az apja pálcáját használja – jelentette ki Perselus, megkímélve a fiút a magyarázattól. Neville áhítatos szemmel nézett rá, míg Harry szája széles mosolyra nyílt.
– Igen, igen, hát persze – felelte Mr. Ollivander szórakozottan. – Nem mintha ezen a ponton számítana. Azt mondom, jobb későn, mint soha! – jelentette ki az idős varázsló, miközben elkezdte levenni Neville méreteit a pálcájához. – És hogy szolgálja önt a pálcája, Mr. Potter? – kérdezte Ollivander, mialatt kezdte összegyűjteni a megfelelő pálcákat Neville számára.
– Tökéletesen működik – biztosította őt Harry, elfogultan pillantva a pálcájára.
– Látom, meg is őrzi az eredeti állapotában!
– Próbálom, uram. – A pálcakészítő bólintott, majd visszatért néhány pálcával Neville-nek. Néhány próbálkozás után meg is kapták a meggyfából kiszökő sárga és zöld szikraesőt.
– Ah, meg is vagyunk! – kiáltotta a pálcakészítő. – Tizenhárom hüvelyk, meggyfa, unikornis szőr maggal! Enyhén rugalmas és erős. – A férfi boldogan bólogatott. – Egy nagyon jó kis pálca. – Neville boldogan mosolygott, miközben könnyekkel a szemében vizslatta a pálcáját. Mialatt Perselus kifizetette a pálcát, Neville egyfolytában köszöngette, de még akkor is, miközben visszafelé tartottak a Foltozott Üstbe, sőt, még amikor Perselus vett nekik egy vajsört, mielőtt továbbindultak. Amikor végül visszatértek a Roxfortba, Neville megfordult, hogy távozzon, megígérve, hogy senkinek nem beszél a kis kiruccanásukról. Végtére is, Harry emlékeztette őt, hogy nem lenne szabad elhagyniuk a kastélyt. A fiú már majdnem kilépett a helyiségből, amikor eszébe jutott, hogy ő még nem adta át Harry ajándékát.
– Igazából semmiség – jegyezte meg Neville. – Nem összehasonlítható azzal, amit te adtál nekem, de… – Harry a szemét forgatva hallgatta a barátja motyogását, miközben kibontotta az ajándékát, hogy felfedjen egy…
– Egy zsebóra? – kérdezte Harry csillogó szemmel. Valóban zsebóra volt, ezüst, elegáns bronz mintával mindkét oldalán. – Honnan tudtad, hogy kedvelem őket? – kérdezte megölelve a barátját.
– Mindig magadnál hordasz egyet, szóval sejtettem… – vont vállat Neville.
– Jól sejtetted! – erősítette meg a zöld szemű varázsló. – Imádom, Nev! – Még egyszer boldog karácsonyt kívántak egymásnak, majd Neville elindult a bagolyházba, hogy postára adja a karácsonyi üdvözleteit a családjának, míg Harry maradt, hogy még egy kis időt együtt tölthessen Perselusszal. Miután Neville távozott, Harry továbbra is vidám hangulatban volt, Perselus pedig örömmel látta, hogy a fiú megnyílt egy barát felé. A beszélgetésük később visszatért egy másodlagos animágus alak kifejlesztésére, és a legvalószínűbb jelöltekre, amik közül választanának; az alak döntő – ebben mindketten egyetértettek.
Néhány órával később Harry azzal az ígérettel lépett ki Perselus irodájából, hogy másnap visszatér és elkezdenek dolgozni a seprű modelljén, miközben az elméjét betöltötték a különböző típusú ragadozó madarak. Felmászott a Griffendél-toronyba vezető lépcsőn, csupán percekkel takarodó előtt, ahol Fred és George köszöntötték őt a bejáratnál. Arcuk piroslott és izgatottságot sugárzott, a hógolyócsata bizonyítékául szolgálva, amiről most tértek vissza. Fred kihívta őt egy játszma Robbantós Snapszlira, és pontosan ezt is tették, miközben a kastély körül leszállt az éjszaka. Hamarosan csatlakozott hozzájuk a boldog Neville, aki szurkolt nekik, és minden egyes alkalommal hangosan kacagott, amikor valamelyik kártya felrobbant az asztalon.
Már tíz óra múlt, amikor Percy vöröslő arccal és dühösen visszatért a klubhelyiségbe; ekkor döbbent rá Harry, pontosan mi is hiányzik: sehol nem látta a testvérét.
– Jól vagy, Harry? – kérdezte tőle a kanapén ücsörgő Neville. – Sápadtan tűnsz.
– Attól félek, lehet, hogy megfáztam – állította Harry hezitálás nélkül. – De áruljátok el, tudjátok, merre van a testvérem?
– Ahol a miénk, ez nyilvánvaló – nézett körül Fred a helyiségben. – Hermione is eltűnt. És mindezt takarodó után! – Fred vigyorgott, mire Harry felsóhajtott. Harry megcsóválta a fejét, és annyiban hagyták a dolgot. Egy órával később az aranytrió két fiútagja visszatért, azt állítva, hogy Hermione beteg, és hogy el kellett vinniük őt a gyengélkedőre. Elég ijedtnek tűntek, és másnap reggel Perselus valóban igazolta, hogy ha a fekete szőr, a hegyes fülek és egy farok valóban egy új influenza jelei, akkor igen, Hermione beteg volt.
– Tehát úgy gondolod, hogy végül használták a százfűlé-főzetet? – kérdezte Harry, óvatosan formázva az első kőrisfa ágat, amit Perselus szerzett neki, törökülésben ülve a bájitaltan tanár irodájának vastag szőnyegén, minden energiáját a modellre összpontosítva, hogy ne átkozzon meg valamit.
– Így kellett lennie. A bájitalt azonban nem szabad állati átváltozáshoz használni, amit Miss Granger feltehetően megtett. Ámbár valószínűleg véletlenül – foglalta össze Perselus.
– Akkor gondolod, hogy Adriannél és Ronnál működött? – Egy része le volt nyűgözve; a százfűlé-főzet az egyike a legbonyolultabb bájitaloknak, és amellett, hogy lopniuk kellett a hozzávalókat, Adriannak, Hermionénak és Ronnak valahogy a receptre is rá kellett tenniük a kezüket.
– Minden bizonnyal; amilyen fafejűek, még Crak és Monstro is emlékeznének, hogyan kerültek egy bezárt seprűtárolóba a cipőik nélkül. És hogy beszéltek Malfoyjal, mialatt – úgy hiszem – eszméletlenül hevertek az említett szekrényben. – Perselus akarata ellenére is vigyorgott.
– Úgy tűnik, a testvérem és a barátai szintén Mardekár utódja után kutatnak – feltételezte Harry, felkapva egy kisebb szikeszerű eszközt, hogy befejezze a mintát a markolaton.
– Szerinted mit derítettek ki? – kérdezte Harry.
– Valószínűleg azt, amit én. – Harry biccentett. Egy nappal a kígyóról szóló beszélgetésük után, aminek a hangját Harry hallotta, Perselus már említette, hogy a kamrát egyszer már kinyitották, ötven évvel korábban, és hogy Hagridot hibáztatták érte, akit kicsaptak és eltörték a pálcáját. Dumbledore persze nem hitte el ezt, és az iskola vadőreként alkalmazta Hagridot. És bárki, aki egyszer is találkozott a félóriással, igazolhatta, hogy a veszélyes lényekhez való vonzalmát – valószínűleg elsősorban az sodorta abba a kalamajkába – félretéve, a férfi szíve aranyból volt.
Perselus szintén kiderítette, hogy akkor egy haláleset is történt, és hogy az iskolát majdnem bezárták; az tisztázatlan maradt, ki volt a lány, akit megöltek – mivel egy lány volt az –, mert Albus és Minerva, akik akkor már az iskolában voltak, arra az egyetértésre jutottak, hogy nem beszélnek róla. De Hagridot egy T. R. Denem nevű prefektus kapta el. Az igazgató szeméből látszólag mindig kihunyt a csillogás, amikor valaki arról az incidensről beszélt.
– És ki az a Denem személy? – kíváncsiskodott Harry, óvatosan súlyozva a seprűt, amit készített.
– Csak annyit derítettem ki róla, hogy iskolaelső volt, és kitüntetést kapott, amiért elkapta Hagridot, valamint neki adományozták a Mágia Érdemrendet – mutatott rá Perselus. – Azután látszólag eltűnt a föld színéről. Albus tud valamit, mint általában, de nem osztja meg, ami, hadd tegyem hozzá, szintén megszokott. – Harry biccentett egyet, és elgondolkozva nézte a különböző gallyakat a padlón.
– Bizonyára igazi tetű lehetett, ha Hagridot okolta a támadásokért – állította Harry, és Perselus egyetértően kuncogott. – Körte vagy tölgy?
– Megbocsáss, hogy? – kérdezte Perselus zavarodottan.
– Bocs, a seprő farkára gondoltam – tisztázta Harry.
– Ó! Fogalmam sincs, van különbség?
– Hatalmas, nekem elhiheted – közölte Harry a lehetőségeit mérlegelve.
– Akkor hallgass az ösztöneidre.
– Akkor körte – választott Harry, felkapva néhány gallyat maga előtt.
– Sikerült némi haladást elérned vele – fedezte fel a bájitalmester.
– Hát, a tényleges modell, amint az ember túljut a számításokon, a könnyű rész. Az azt követő ráolvasások jelentik a nehézséget. – Perselus csupán a plafonra meresztette a szemét; naná, hogy Harry könnyűnek találja a seprűmodellezést. Egy zsenit nevelt.
Február elsejét írtak, amikor Hermione elhagyhatta a gyengélkedőt; Madam Pomfrey egy nappal azután engedte el őt, hogy már nem köhögött fel szőrgolyókat.
Az iskola olyan csendes volt, mint amilyen a két kővé dermesztett diákkal lehetett, a mandragórák tökéletesen növekedtek, és Lockhart már rég nem csinált semmi ostobaságot. Harry azonban nem időzött hosszasan ezen. Egy könyv kötötte le minden érdeklődését. Ami önmagában még nem volt szokatlan; maga a könyv volt az, ami a különbséget jelentette.
Semmi extravagáns; csak egy sima napló, ami túl réginek látszott ahhoz, hogy a testvéréé legyen. Viszont Adrian volt az, aki magánál hordozta, és mostanában úgy tűnt, csak arra fókuszál. Harry nem is figyelt fel a könyvre úgy különösebben egészen február tizennegyedikéig, és a szörnyű fiaskóig, Lokchart Valentin napi látványos műsorával. Adrian kapott egy Valentin napi zenélő üdvözletet – Harry úgy vélte, a Weasley ikrek ötlete volt –, és amit az okozott, azzal végződött, hogy a mogyoróbarna szemű Potter iker táskája elszakadt, és az összes könyvét összepiszkolta a vörös tinta. És bár Harry látta, hogy a naplót is tinta borította, egyetlen tintapaca sem volt rajta, amikor Adrian felvette azt.
A Lockhart elleni bosszú tervét félretéve, miszerint összeüt egy gyors bájitalt, amit ráönt, amint alkalom adódik rá, Harry a naplóra fókuszálta a figyelmét. Ám a testvére ugyanígy tett, így azóta az este óta soha többé nem tévesztette el a szeme elől, és minden szünetben ellenőrizte.
– Ez annyira frusztráló! – fakadt ki egy este, nem sokkal a húsvéti szünet előtt. A napok gyorsan teltek, és az egyetlen izgalmas dolog annyiban kimerült, hogy kiválasztotta, milyen állat legyen a második animágus formája. Egy Falco Peregrinus, vagyis vándorsólyom mellett döntött; ez a világ leggyorsabb ragadozó madara volt, és eléggé elterjedt a világon ahhoz, hogy ne okozzon túl nagy feltűnést, ha valaki meglátja. Perselus teljes szívvel egyetértett a javaslattal és máris hozzálátott, hogy beszerezzen bármilyen dokumentumot, amit csak találni lehet az állattal kapcsolatban.
– Nem gondolod, hogy túlontúl sokat foglalkozol azzal a naplóval? – kérdezte Perselus, miközben néhány feljegyzést másolt le a farkasölőfű főzetéhez; kezdett közelebb kerülni naphoz, amit megcélzott; a stabilizáló alkotórészt kivéve már majdnem tökéletes volt a receptje.
– Ahogy Adrian is.
– Gondoltál már egyáltalán rá, hogy az valóban lehet az ő naplója? – érdeklődött fapofával a bájitalmester. – Lenne értelme, amiért nem akarja, hogy bárki is elolvassa.
– Adrian nem az a típus, aki naplót vezet – ellenkezett Harry, és oda sem figyelte rárajzolt néhány rúnajelet a pecsétre, amit tervezett.
– Sosem tudhatod, Harry. – A zöld szemű varázslónak azonban igaza lett, amikor egy nap, miután visszatért a kviddics edzésből, Adrian nyitva találta a ládáját, és a napló eltűnt. Harry hallotta, ahogy Ron Denem naplójaként utalt rá.
– Tisztán és világosan hallottam, esküszöm! – kiáltotta Harry.
– Hiszek neked – válaszolt Perselus mélyen elgondolkozva, miközben az ifjú griffendéles fel-alá járkált az irodájában.
– Egész idő alatt itt volt, itt az orrom előtt! – dühöngött a fiú. – És most?
– Ugye tudod, hogy ez mit jelent, igaz? – kérdezte Perselus komolyan, megpróbálva megformálni a válaszát. – Valaki nem akarta, hogy ismertté váljon az, ami abba a naplóba volt írva.
– És csak a grifendélesek tudják a jelszót a klubhelyiségbe.
– Pontosan – értett egyet a tanár. A dolgok kezdtek egyre zavarosabbá válni.
Tudom, mostanában elég ritka a friss fejezet, de azért szeretnék megnyugtatni mindenkit. Lassan (sajnos időhiány miatt tényleg lassan), de azért haladok a fordítással, és ha el is telik 1-2 hónap a frissítések között, azért fognak érkezni.
