33. fejezet

Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant

És miközben Harry távozott, a tágra nyílt szemű Adrian pedig megpróbálta felfogni, mi is történt, egy másik szempár is felnyílt, az elmúlt két percben immár másodjára. Ginny Weasley megpróbálta megérteni, mi történt vele. Utolsó emléke az volt, hogy Tom Denem előjött a naplóból. Mégis, most itt volt, ott feküdt a Titkok Kamrájának padlóján, ahol összeroskadt, néhány lépésre tőle egy döglött baziliszkusz hevert, rajta egy főnixmadárral, a napló pontosan középen át van szúrva, és a varázsvilág hőse álmélkodva tekint jobbra és balra a halott hüllő és a kezében tartott szikrázó kard között. Ginny pedig csak arra volt képes, miközben Adrian a nevét szólította, hogy arra a rejtélyes pontra meredt, ahol Adrian ikertestvére eltűnt.

Harry csak azután hagyta el a griffendéles fürdőszobát, miután vagy jó harminc percen keresztül állt a víz alatt. Fel sem fogta azt a mennyiségű piszkot, festéket és vért, amivel sikerült összekoszolnia magát, míg a Kamrában volt. Miután feljutottak Myrtle mosdójába, különvált a testvérétől, Rontól, Ginnytől és az átlagosnál jóval háborodottabb Lockharttól, még egy futó pillantást vetett rájuk, ahogy lassan befordultak a sarkon. Adrian a kezében tartotta Griffendél kardját. Harry ezután egyszerűen megfordult és a fürdőszobába ment, örült a léptei által kiadott halk hangoknak a kőpadlón; a némító bűbáj, amit használt, már rég megszűnt. Sose képzelte volna, hogy eljön a nap, amikor értékelne egy ilyen hangot.

Miután néhány percig élvezte, hogy a meleg vízpermet a vállát veri, Harryt irányíthatatlan röhögő görcs kapta el, hátradőlt a falnak, és ahogy az érzelemhullámok átcsaptak fölötte, összeroskadt a zuhanyzófülke padlólapján. Megkönnyebbültség, rémület, izgatottság, kimerültség; egymásnak ellentmondóak érzések, mégis egyidejűleg léteztek, ő pedig küzdött, hogy visszaszerezze fölöttük az irányítást.

Ez kicsit hosszabb ideig tartott, mint amennyire számított, így végül csak húsz perccel később sikerült viszonylag ellenőrzés alá vonni az érzelmeit. Felöltötte a láthatatlanná tevő köpenyt, ismét felhelyezte magára a fedőbűbájokat, és újonnan kisuvickolt talárjában feltett szándéka volt visszatérni az ágyába, mielőtt valaki a keresésére indul. Felmászott a lépcsőn, és a Kamrában szert tett adrenalin fröccs utolsó cseppjeit használva sikerült rekordidő alatt bemászni az ágyába, Adrian ládájába visszatenni a köpenyt, ami szerencsére vérmentes volt; úgy tűnt, semmi nem tudott foltot ejteni az anyagon, amiből készült.

És épp időben ért vissza; nem telhetett el tíz percnél több, amikor McGalagony professzor felkeltette őket egy rögtönzött lakomára. Nem mintha aludni tudtam volna – gondolta magában gúnyosan Harry. – Hisz minden nap baziliszkuszokat kaszabolok, miért is lennék fáradt? Ám igazság szerint amúgy sem lett volna képes elaludni, tényleg nem, és némi étel bevitele a szervezetébe jó ötletnek tűnt.

Így hát lement az ünnepségre, ahol csak az első fogásra sikerült maradnia, mivel hamarosan az igazgatói irodába hívták. Ott találta Perselust, az egész családját – Siriust és Remust is beleértve –, valamint az igazgatót, amint mély beszélgetésbe merültek. Adrian, akit az éjszakai kalandjából kifolyólag továbbra is vér és iszapos nyálka borított, fáradtan Harryre mosolygott, amit Harry viszonzott, s a lehető legjobban megpróbálta előadni a derűs személyt, akinek abszolút fogalma sincs a helyzetről. Perselus csak egy egyértelmű „később beszélünk" pillantást vetett rá, nyilvánvalóan nem győzte meg őt, bármit is hallott az imént. Harry bólintott neki, és úgy tűnt, a férfinak csak erre a megerősítésre volt szüksége. A bájitalmester finoman a mennyezetre emelte a tekintetét, majd összefonta a karját a mellkasa előtt, és hagyta, hogy arcvonásai ismét felöltsék a hűvösség álarcát. A belül érzett pánikrohamnak, ami elkapta őt, miután Harry gyakorlatilag beismerte, hogy része volt az esti eseményekben, látszólag még várnia kellett néhány percet.

– Mi történt? – kérdezte Harry a legjobb meglepődött hangján. – Mindenki jól van? McGalagony professzor mondta, hogy Ginny visszatért. – Lily és James odaléptek, hogy röviden megöleljék a fiukat, majd figyelmüket a véráztatta ikertestvérére fordították. Enyhe megbántottság áradt szét Harry mellkasában, de aztán emlékeztette magát, hogy a szülei nem tudták az igazságot. Perselus azonban tudja – jutott eszébe, és a megbántottságot hamarosan felváltották azok a gondolatok, hogyan fog reagálni az apukája, amint meghallja a valódi történetet. Kellemes melegség öntötte el, hasonló ahhoz, amit Fawkes éneke váltott ki benne korábban, és eldöntötte, hogy család ügyben talán ő kapta a dolog jobbik részét. Arra is rájött, valószínűleg a nyár hátralevő részére szobafogságban lesz része, legalábbis, Perselus összeszoruló és ellazuló ökléből ítélve; ám még akkor is megérte.

– Az, hogy Adrian újabb futamot tudott le a Sötét Nagyúrral! – közölte Sirius fuvolázó hangon, megpróbálva könnyednek hangozni. Amikor Tapmancs megpróbált, méghozzá sikertelenül, vidám hangot megütni, mindig intő jelnek számított, arra utalt, mennyire veszélyes vagy komoly is volt a helyzet.

– Hogy? – kiáltott fel Harry, látványosan összeborzongva, miközben leült a neki felkínált székre. Esküdni mert volna, hogy látta Perselus ajkát egy másodpercre megrándulni.

– Hadd magyarázzam el – ajánlotta Dumbledore, és elkezdte mesélni mindazt, amit Adrian már elmondott nekik; Harry figyelmesen hallgatta őt, most először hallva a történetet a testvére szemszögéből. Dumbledore megállt, kedvesen Adrianre nézett, amikor ahhoz a ponthoz ért, amikor Ronnal rájöttek, hogy a bejárat a Kamrába Myrtle mosdójában található. Adrian a földet bámulta, enyhén zavarban volt amiatt, hogy ilyen nyíltan beszéltek arról a rengeteg szabályról, amit megszegett. – És ezzel el is értünk a ma esti eseményekhez – folytatta az igazgató; Harry egy pillanatig azt hitte, felfedezték, hogy az utóbbi néhány órában nem volt kellően óvatos. Dumbledore azonban továbbra is Adriant nézte, büszke mosollyal az arcán. Olyannal, amiben keveredett az aggodalom, és ami a többi felnőtt arcára is kiült, Perselust leszámítva.

– Adrian ismét tette a dolgát, amihez ért – magyarázta Sirius széles mosollyal, és vállon veregette a piruló Adriant. Csekélység lenne azt állítani, hogy ezzel rendkívül kíváncsivá tette Harryt.

– Ezúttal mit csináltál, bratyó? – kérdezte a zöld szemű varázsló szintén mosolyogva, miközben megkönnyebbültség árasztotta el most, hogy felfogta, valaki előállt egy magyarázattal a kunsztjaira. És ha úgy érezte, hogy aprócska csalódottság nyilallt is bele, amiért látszólag senki nem gondolta, hogy valami nincs rendben, nos, ő minden tőle telhetőt megtett, hogy eltusolja azt.

– Semmit, amire emlékeznék – motyogta Adrian, aki továbbra is harcot vívott a pirulásával.

– Ami várható is volt, fiam – biztosította őt Albus, miközben Harry ránézett Perselusra magyarázatért, hogy ez a kijelentés értelmet nyerjen. A bájitalmester csupán felvonta az egyik szemöldökét, és hagyta, hogy a jelenet kibontakozzon.

– Még mindig nem értem – mondta Harry, úgy döntve, csak akkor kap válaszokat, ha direkt rákérdez.

– Ismét engedd meg nekem, hogy én fejtsem ki; ezt, úgy hiszem, a szüleitek is szeretnék hallani – szólt az igazgató. – Először is be kell lépnünk magába a Kamrába; az egyik fő oka annak, hogy senki nem tudott rábukkanni a Kamrára, még kevésbe belépni oda, a tény, hogy a bejárat kinyitásához párszaszájúnak kell lenni, ez pedig olyan képesség, amivel Adrian nem rendelkezik.

– És Merlinnek hála érte! – közölte James. – Sötét képesség, amilyenné teszi őket, azokat a párszaszájúakat. – Harry meddőn elgondolkozott, mit szólt volna Merlin egy ilyen kijelentéshez, lévén, hogy ő maga is párszaszájú volt.

– Akkor viszont hogy tudott Adrian belépni a Kamrába? – kérdezte összezavarodva Harry.

– Egyszerűen megparancsolta neki – válaszolt Dumbledore, vadul csillogó szemmel. Harry későn kapcsolt.

– Csak úgy egyszerűen? – kérdezte mosolyogva. Az igazgató jobban elfedi a nyomait, mint bármilyen történet, amivel ő elő tudott volna állni. – Végtére is, mit vártál? – fordult Adrianhez. – Anya temperamentumát örökölted, az pedig bizonyítottan falakat képes lebontani. – Harry megjegyzésére mindenki felnevetett, még Perselus is majdnem csatlakozott hozzájuk.

– Nekem mondod? – jegyezte meg James.

– Először azt hittem, nem fog kinyílni – ismerte be Adrian. – Aztán Lockhart megpróbált megszökni...

– Ahogy arra számítani lehetett – szúrta közbe Remus.

– … és amikor visszatértünk a mosdóba, a mosdó lesüllyedt, és egy cső tűnt fel a padlóban.

– Te meg úgy döntöttél, hogy beleugrasz – mondta James. – Határozottan az én fiam!

– Ne bátorítsd őt, James! – figyelmeztette a férfit Lily. – Amit tett, nagyon veszélyes volt, meg is halhatott volna!

– De nem tette – ellenkezett a férje.

– Ne most, James! – jelentette ki szárazon a nő, és az igazgatóhoz fordult. – Kérem, folytassa. Még el kell magyaráznia a részleteket, hogy mi történt Adriannel. – Albus bólintott és folytatta. Pont olyan szépen elmesélte az eseményeket, ahogyan azokra Harry emlékezett, leszámítva a saját részvételét, egészen addig a pontig, amikor Denem elkábította Adriant.

– És ez az a pont, ahogy Adrian ereje ismét a felszínre bukkant – állította Dumbledore. Harry zavartan nézett a férfira. Elkábított és földön fekvő testvére képe még mindig élénken – és fájdalmasan – élt az elméjében.

– Hogyan? – kérdezte a zöld szemű fiú.

– Részletekkel nem szolgálhatok; úgy tűnik azonban, hogy a varázsereje hevesen reagált a fenyegetésre, átvette az irányítást Adrian teste fölött, és küzdeni kezdett. Adrian nyitva hagyta a bejáratot… – Tudtam, hogy elfelejtettem valamit – jutott Harry eszébe. – … így Perselusszal lementünk közelebbről megnézni, mi történt a Kamrával. – Tehát ezért van itt Perselus. – Drága fiam, a varázserőd visszahatása óriási kellett, hogy legyen – jelentette ki Dumbledore széles mosollyal az arcán Adrianre nézve. – A Kamra majdnem elpusztult. – Nem volt az olyan vészes – gondolta Harry szégyenlősen. Csak néhány oszlopot döntött le. És talán pár szobrot. És persze ott volt a döglött baziliszkusz a terem közepén. Na jó,romba döntöttem a helyet – ismerte be magának Harry, és minden tőle telhetőt megpróbált, hogy elfojtsa kikívánkozni akaró ideges kuncogását.

– De mi van Mardekár szörnyetegével? És mi köze az egészhez Voldemortnak? – kérdezte Harry, úgy gondolva, minél több részletet hall, annál kevesebb az esély rá, hogy később olyasmi csúszik ki a száján, amit nem kellene tudni. Mint például a tény, hogy a szörnyeteg igazából egy baziliszkusz volt. Dumbledore elmagyarázta, hogy a napló tulajdonosa Tom Denem, valójában maga a Sötét Nagyúr volt. Beszélt Fawkes közbeavatkozásáról, és hogy Adriannek bizonyára elő kellett húzni a kardot a Teszlek Süvegből, amit minden bizonnyal a varázsereje hívott segítségül.

– És mit mond erről az egészről az a régi fejfedő? – kérdezte Sirius, és Harry igyekezett nem pánikba esni. Megfeledkezett arról a nyavalyás süvegről!

– Sajnos a süveg mágiája csupán akkor működik, amikor valakit be kell osztani a roxforti itt tartózkodása kezdetén. Ezt követően a beosztáskor csupán azt tudja elmondani, mi a véleménye az illetőről, és az is bizalmas dolog marad a süveg és a diák között – magyarázta Dumbledore, mire Harry izmai ellazultak. Hát ez tiszta szerencse! – De Fawkes, aki ott volt, igazolta, hogy a baziliszkuszt a karddal ölték meg, és hogy az valóban a süvegből került elő. – Harry elcsodálkozott a főnix képességén, hogy az igazat mondta anélkül, hogy felfedte volna a részleteket; a baziliszkuszt valóban Griffendél kardjával ölték meg, és azt valóban a süvegből húzták ki. Hogy ki volt az és hogyan tette, rejtve maradt az igazgató elől.

Albus pedig tovább mesélte a részleteket, hogy szerinte hogyan zajlott a mágikus kitörés; nyilvánvalóan mindig volt egy teória arról, mely szerint minél idősebb Adrian, és minél közelebb kerül az érettséghez, annál nagyobb lesz erejének megnyilvánulása, amíg aztán irányítani fogja tudni. Bizonyára az, hogy majdnem kamasz, és hogy ilyen borzasztó helyzetbe került, váltotta ki ezt a reakciót.

– De hát utána elájult – jegyezte meg Remus.

– Ahogy az várható is volt; az a mennyiségű mágia, amit szabadjára eresztett, ki kellett, hogy merítse őt. – És a tény, hogy lehet, hogy ténylegesen elkábították, meg sem fordult senki fejében? – Harry hinni képtelenül meredt az igazgatóra. Annyira túlzás volt arra gondolni, miután ő és Perselus később beléptek a Kamrába, hogy valaki más tehette azt?

– De mit jelent ez Adrian számára? – kérdezte Lily, megragadva az idősebb fia kezét.

– Talán erről inkább magunk között kellene beszélni – javasolta Albus. – Perselus, miért nem kíséred vissza az ifjú Harryt az ünnepségre? Még biztosan tart. – Hogy megint Adrian kiképzéséről beszélhessenek? Minő váratlan – gondolta Harry. – És engem persze megint nem hívtak, hogy csatlakozzam a megbeszéléshez; hogy ez is mennyire megdöbbentő!

– Természetesen, Albus – mondta a bájitalmester, és kinyitotta az ajtót, hogy kikísérje Harryt a helyiségből. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Perselus jelezte, hogy induljanak el. Csak amikor Perselus irodájának ajtaja becsukódott mögöttük, és felkerült a záróbűbáj, nézett a férfi egyenesen Harry szemébe. – Merlin nevére, mi történt? – kérdezte feszült és mogorva hangon.

– Voldemort, ahogy azt te is hallhattad. Ő és a háziállat baziliszkusza – közölte a zöld szemű varázsló.

– Részleteket akarok, Harry. Mit gondoltál? – kérdezte szigorúan Perselus, leszedve magáról az álcázó bűbájokat – a mogorva kinézett megmaradt. – Azt hittem, megígérted, hogy a segítségemet kéred, ha felmerül a szükség. – A sötét szempár az előtte ülő fiúra fókuszált, és Perselusnak össze kellett kulcsolni a kezeit, hogy megakadályozza azok remegését. Ezek az évi összefutások Voldemorttal éveket fognak elvenni az életéből, ha máris nem tették volna.

– Nem az én hibám volt – magyarázta Harry komoly arccal. – Adrian szűkös időkeretet szabott nekem. Már reggel rosszul indult a sötét varázslatok kivédése óra után… – Elbeszélése elszórtan egybevágott azzal, amit Albus nyújtott, és láthatóan jóval nagyobb hatást tett a bájitalmesterre. Amikor Harry befejezte a meséjét, Perselus előrelépett, és szoros ölelésbe vonta a fiút, magas alakja remegett, miközben úgy ölelte, mintha az élete múlna rajta. Harry szeme elkerekedett, és visszaölelte őt, felfogva, hogy a bájitalmester közel áll a síráshoz.

– Felfogod, milyen könnyen meghalhattál volna? – kérdezte a férfi, miután eléggé kijózanodott ahhoz, hogy egész mondatokban beszéljen. – Egyetlen harapás attól a kígyótól, és te… – Ahelyett, hogy befejezte volna a mondatát, még erősebben ölelte a fiút.

– Jól vagyok, apu – biztosította őt Harry. – Tényleg.

– Azt kívánom… Bárcsak ne kellett volna mindezen keresztülmenned – vallotta be Perselus.

– Én is – válaszolt Harry halkan. – De megtörtént. És sokkal rosszabb lett volna, ha te nem vagy. – Perselus hátrahúzódott, hogy Harryre nézzen.

– Nagyszerűen meglettél volna nélkülem is.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos – tiltakozott Harry. – Minden, amit tudok, tőled, vagy miattad van – ismerte be a zöld szemű fiúcska. – Csak azt próbálom mondani, hogy köszönöm, apu. – Perselus szimplán bólintott, az enyhe mosoly az arcán éles kontrasztban áll a szemében fénylő nedvességgel.

– Te vonzod a halálos helyzeteket, igaz? – kérdezte Perselus, humorizálni próbálva.

– Sokkal inkább a halásos helyzetek vonzanak engem – feleselt Harry a szemét forgatta.

– Ó, nos felteszem, nem is te lennél azok nélkül a halált megvető mutatványok nélkül – jegyezte meg a bájitaltan tanár hanyagul. – Merlin ments, hogy normális éved legyen a Roxfortban! – A hangjából kihallatszó szarkazmus kiváltotta Harry fölényes válaszát.

– Miért akarnék normális lenni, amikor önmagam lehetek? – kérdezte ravaszul a zöld szemű varázsló.

– Szemtelen poronty! – kiáltott fel kedveskedve Perselus, röviden eltöprengve, hányszor is nevezte így Harryt – és miért is volt igaza minden alkalommal, amikor megtette.

– Te csak tudod! – vágott vissza fapofával Harry, majd elvigyorodott. A tanév utolsó néhány hete olyan nyugodtan telt, ahogyan csak lehetett az elmúlt néhány hónap eseményei után. Hagrid visszatért az Azkabanból, még a baziliszkusz megölésének estéjén, és a kővé dermesztett diákokat is meggyógyították – csupán néhány órával később. Hermione legnagyobb elborzadására a vizsgákat törölték – ez volt Dumbledore első hivatalos bejelentése, mihelyst visszahelyezték a pozíciójába. Lockhart – miután sikeresen eltalálta magát a saját bűbájával, amivel Adriant és Ront célozta – memóriája tartós károsodást szenvedett, és ezért eltávolították a tanári karból, az egész iskola helyeslésére. Lucius Malfoyt felmentették a kötelezettségei alól, mint a Roxfort igazgatótanácsának egy tagja, és Adrian egy trükkel még arra is rábírta őt, hogy felszabadítsa Dobbyt, aki, mint kiderült, a Malfoy ház egyik házimanója volt.

Mindent egybevéve – gondolta Harry – úgy tűnik, minden visszatér a normális mederbe, vagy bármi, amit normálisnak lehet mondani az életemben – elmélkedett a zöld szemű fiú. Nos, azt leszámítva, hogy Perselus még védelmezőbb volt, mint amiről valaha is gondolta, hogy képes lenne, sólyomként figyelte őt, és minden este forró csokoládét küldött neki Minnie-vel. Adrian már kezdett tűnődni, hogyan lehetséges, hogy a konyha házimanói ennyire kivételeznek vele, de Harry egyszerűen csak lerázta magáról.

És ha már szó esett Adrianről… – Harry mindent megtett, hogy ne érezzen bűntudatot, végtére is ő mentette meg a testvére életét, de nehéznek találta; a szülei és Dumbledore egyszerre voltak izgatottak és féltek az állítólagos varázserő növekedése miatt, ezért úgy döntöttek, hogy megduplázzák az erőfeszítéseiket, hogy reprodukálják az eredményeket. Az orvosok és specialisták felkeresését immár nem tartották biztonságosnak, de a kiképzési időszakot megkétszerezték, és Adrian napokig duzzogott emiatt, miközben Harry magában egyfolytában bocsánatot kért. Perselus erre csak a szemét forgatta, mondván, szokás szerint többet gondol a helyzetbe, mint kellene.

A dolgok derűsebb oldala, hogy a Griffendél – annak a négyszáz pontnak köszönhetően, amit Adrian és Ron kapott – ismét megnyerte a Házkupát, és Ginny ismét normális volt. Együtt nevetett és viccelődött a testvéreivel, még az is kicsúszott a száján, hogy az a kővé dermesztett hollóhátas prefektus, Penelope Clearwater, Percy barátnője. Az ikrek ténylegesen térdre ereszkedtek, úgy köszönték meg a húguknak ezt az információt, miközben szemük szikrázott a legújabb zsarolási anyagra.

– Nem túl kedves, hogy így elárulod Percy titkát – jegyezte meg vigyorogva Harry, az ikrek elvonuló hátát figyelve, miközben elfoglalta a helyét a Roxfort Expressen, és a vonat indulására várt.

– Nos, Percy akadályozta meg aznap, hogy elmondjam neked, mit tudok a Kamráról, emellett úgy sem tudta volna sokkal hosszabb ideig titokban tartani – felelte Ginny vállvonogatva, mint aki egyáltalán nem érez bűntudatot. Harry összenézett Neville-lel. Kölcsönösen egyetértettek abban, hogy Percy élete kész kínszenvedés lesz a nyáron.

– Van igazság a szavaidban – ismert el Harry. Valóban csoda, hogy Percy eddig is képes volt titokban tartani ilyen dolgot Freddel és George-dzsal egy házban.

– Egyébként meg, nem volt ez olyan fontos – folytatta Ginny. – Azok, akik jól ismernek, tudják, hogy rendkívül jó vagyok a fontos titkok megtartásában, Harry – jelentette ki komolyan a vörös hajú lány. Harry észrevette a viselkedésében beálló változást, és eltűnődött, vajon emlékszik-e valamire abból az időből, hogy Voldemort befolyása alatt állt. Nem számít, mi volt az, volt valami a lány tekintetében, amitől elhitte, hogy igazat mond. Ebben a pillanatban kicsivel jobban értékelte Ginny döntését. Talán jövőre többet is együtt lóghatnánk; jó lenne velem egykorú barátokra szert tenni – az ikreken kívül. Lágyan elmosolyodva visszafordult a könyvéhez, és ebben a pillanatban a gőzmozdony is elindult.

Egy újabb roxforti év ért véget, a nyár pedig még csak most kezdődik; és Merlinre, vannak terveim a nyárra – gondolta Harry elvigyorodva a könyve mögött.

Elméje egy pillanatra – legalábbis elméletben – a ládájában lapuló kész modellre fókuszált.