34. fejezet

Függetlenné válás

Egy újabb roxforti év ért véget, a nyár pedig még csak most kezdődik; és Merlinre, vannak terveim a nyárra – gondolta Harry elvigyorodva a könyve mögött.

Elméje egy pillanatra – legalábbis elméletben – a ládájában lapuló kész modellre fókuszált.

Harry az elmúlt fél órában fel-alá járkált James dolgozószobája előtt, a Potter kúriában. A tizenhárom éves varázsló általában türelmes volt, amit a griffendélesek többsége irigyelt, de bizonyos körülmények között ő is ugyanúgy kész volt a falnak menni. Mostanra szinte megszokta, hogy a szülei figyelmének nagyobb részét Adrian kapja. De ez egyszer – gondolta Harry – remélem, elég figyelmet fordítanak rám, meghallgatják, mit akarok mondani, mielőtt ellentmondanak.

Tudta, igazából nem kellene ennyire idegesnek lennie; nem arról volt szó, mintha olyasmit kérne, amit a szülei – elméletben – elleneznének, és igazából korábban sose kért tőlük semmit. De Merlinre, ezt valóban nagyon akarta! És csak az apja beleegyezése választotta el a céljától. Sóhajtva meredt az ajtóra, alig várta, hogy véget érjen a Dumbledore-ral való megbeszélés. Már több mint egy órája beszéltek Adrian kiképzéséről; vajon mennyi időre lehet még szükségük? Visszagondolt az elmúlt hónapra és arra, hogyan jutott el erre a pontra.

Nem sokkal azután, hogy hazatért az iskolából, el is hagyta a Potter kúriát, hogy Sibreithbe menjen, mivel a szülei ezen a nyáron korábban hozzá akartak látni Adrian edzéséhez. Jamest felizgatta a fejlemény Adrian mágiájában, míg Lily aggódott, ez pedig látszólag némi feszültséget okozott a kapcsolatukban, így összességében Harry boldogan indult a kastélyba, amit az otthonának nevezett. Minnie, akinek Harry legutóbbi kunsztját követően Perselus nyilvánvalóan minden aggályát kiöntötte, ezelőtt még sosem kezelte őt annyi csokitortával, és a bájitalmester voltaképpen utasította a zöld szemű fiút, hogy kis ideig ne foglalkozzon a tanulmányaival, csak lazítson. Harry néhány napig panaszkodott, hogy le fog maradni, és megpróbált belopózni a könyvtárba, de végül feladta, és pár hétig igyekezett egyszerűen hátradőlni. Mivel képtelen volt csak henyélni és semmit nem csinálni, a seprű tervére fókuszált. Már javában benne jártak a nyárban, csupán néhány nap volt hátra a születésnapjáig, mire elkészült a seprű.

Harry tett egy lépést hátra, majd az elkészült seprűre nézett. Egy évébe telt a tervezés, ami kipróbálással és hibajavítással folytatódott, de megcsinálta. Előtte, pont a tökéletes fellépő magasságban, ott lebegett munkája gyümölcse. Igazából sokkal jobban sokkolta, hogy elkészített egy versenyseprűt, mint amikor megalkotta a Bölcsek Kövét. A kő hosszú évek tanulmányának produktuma volt egy olyan alkimistával, aki ténylegesen tudta, hogyan kell elkészíteni a követ, és aki a megfelelő irányba terelgette őt. De ez a seprű? A fiatal varázsló álmélkodva nézett az előtte lebegő prototípusra, miközben büszkeség öntötte el; ezt teljesen egymaga csinálta.

Egyetlen további percet sem vesztegetett, felkapta immár teljesen kész seprűje tervrajzát a jegyzeteivel, és Perselushoz indult, magát a seprűt pedig a szobájában hagyta. A bájitalmesternek fogalma sem volt, hogy már ténylegesen készített egyet, mivel a férfi tovább dolgozott a farkasölő projektjén. Tudomása szerint Harry még mindig kísérletező fázisnál tartott. A zöld szemű fiú csaknem az egész utat futva tette meg a bájital laborig, ahol vidáman bekopogott.

– Szia, Harry – köszöntötte őt a mosolygó Perselus. – Épp készültem felmenni egy kis jeges teáért. Csatlakozol hozzám?

– Persze! – bólintott Harry lelkesen. – És van valamim, amit meg akarok mutatni neked! – Perselus tanulmányozta az izgatottságtól csaknem ugráló fiút és a kezében tartott feltekert pergament.

– Akkor menjünk – helyeselt Perselus felcsigázott kíváncsisággal. – Szóval, mit akarsz mutatni nekem? – kérdezte, miután leültek a nappaliba és a teájukra vártak.

– Emlékszel, hogy megpróbáltam megtervezni egy seprűt? – kérdezte a fiú szélesen mosolyogva.

– Igen – mondta a férfi bólogatva, miközben Minnie két pohár teát tett le a dohányzóasztalra. – Köszönjük, Minnie. – A manó bólintott és távozott.

– Nos, befejeztem – állította a fiú, és a kitekert tervrajzott átnyújtotta a meghökkent bájitalmesternek. Perselus összezavarodott pillantást vetett Harryre, mielőtt figyelmét a tervre fordította. Elkerekedett szemmel nézett újból a fiúra. Harrynek önelégült kifejezés ült az arcán.

– Ez… Mármint a számítások… És a terv… – Újraolvasta a jegyzeteket a pergamenen. – Ha sikerül készítened egy seprűt, ami így működik, a legjobb versenyseprű lehet a kezedben – jelentette ki döbbent hangon a férfi; néhány ötlet Harry tervén haladó mágiát igényelt, és a hozzáadott jellemzők többsége újdonságnak számított, jelezve, mennyire éles elméjű a fiú. Büszkén nézett végig az ifjú varázslón.

– Ha készítek egy ilyen seprűt? – kérdezte vigyorogva Harry. – Invito! – kiáltotta, és a még mindig névtelen prototípusra gondolt a szobájában. A seprű berepült a szobába és pontosan Harry előtt állt meg. Perselusnak leesett az álla.

Megcsináltad? – motyogta hitetlenkedve a bájitalmester.

– Ez a mintadarab azon a terven alapul, amit láttál – mondta Harry. – A nyele kőrisfa, a farokrészen levő ágak pedig körtefából készültek. A lábtámasz acélból van, amit az alkímia laboromban kovácsoltam, és leválaszthatatlan. Gyémánt keménységű lakkal lett kezelve. Tíz másodperc alatt képes százötven mérföld per órás sebességre gyorsulni, megtörhetetlen a Fékező bűbáj, amit rátelepítettem, és ezennel kihívlak, hogy magad próbáld ki az egyensúlyát. – Perselus áhítatos arccal nézett a seprűről Harryre, mielőtt megragadta a seprűt, és az erkélyajtóhoz indult. Anélkül, hogy egy szót szólt volna, felmászott a seprűre és kilőtt vele.

Az élmény elképesztőnek bizonyult; akármit is tett Harry, az határozottan működött. Mintha a seprű a gondolatainak engedelmeskedett volna a mozdulatai helyett, és a csúcssebesség szédítő volt. Perselus manőverezett, a föld felé bukott, és puszta izgatottságában csak az utolsó pillanatban fékezett, a seprű minden mozdulatát tökéletesen kivitelezte. Harry csak nézte őt a földről. A bájitalmester mosolya elég ragályos volt ahhoz, hogy ő is vigyorogni kezdjen.

– Jól szórakozol odafent? – érdeklődött az zöld szemű varázsló boldog arccal. Perselus felé fordult, a föld felé fordította a seprűt, és csak a földet érés előtti másodpercben fékezett. Perselus közvetlenül Harry előtt leugrott a seprűről; haja összekócolódott, de úgy vigyorgott, akár egy ötéves kisfiú, aki túl sok édességet evett.

– Te egy zseni vagy! – kiáltotta a férfi, tiszteletteljesen kezében tartva a seprűt, miközben lélegzetvétele a normális ütemre lassult. – És, választottál már társaságot? – kérdezte, miután végzett az új seprű lelkes dicsérgetésével.

– Társaságot? – kérdezte Harry összezavarodva. Perselus csak kifejezéstelen arccal meredt rá, és kettőt pislogott.

– Piacra dobod, igaz? – kérdezte, és Harry döbbent arckifejezése láttán hitetlenkedés ült ki az arcára.

– Gondolod, hogy valaki meg akarná venni? – kérdezte Harry halkan.

– Én igen! – vágta rá azonnal a férfi. – És a világ bármelyik seprűvállalata. – Ahelyett, hogy megjegyzése lázba hozta volna Harryt, a fiú szeméből minden szikra eltűnt, ahogy lehorgasztotta a fejét.

– De nem tehetem – jelentette ki. – Meghúzódunk a háttérben, emlékszel? – Perselus, aki végre felfedezte a probléma gyökerét, felnevetett. Tehát ezért nem gondolt rá Harry, hogy mit kezdjen a seprűvel, amint befejezi. – Mi olyan vicces?

– Harry, a seprű alkotójaként nem muszáj a nevedet is publikálnod; az annak a társaságnak a neve alatt lesz áruba bocsátva, amelyik céget kiválasztod.

– De csupán tizenkét éves vagyok – emlékeztette őt Harry. – Gondolod, hogy bárki is bele akarna fektetni egy tőlem származó projektbe?

– Négy napon belül tizenhárom leszel – mutatott rá Perselus. – Amennyiben rendelkezel a családfőd, jelen esetben James engedélyével, a varázstörvény értelmében bárhol dolgozhatsz, ha akarsz. És nem muszáj tájékoztatnod őket a korodról, amikor először elküldöd nekik a seprű alaptervrajzát és a leírását. Ha akarod, ott leszek veled, amikor találkozol velük, és kihangsúlyozhatjuk, hogy amennyiben akarják a seprűt, a nevednek titokban kell maradnia, amíg másként nem gondolod. Egy mágikus szerződés igazán jó módszer erre.

– És az, ha azt mondom Ágasnak, hogy piacra akarok dobni egy versenyseprűt, amit én terveztem, nem leplez le minket? – kérdezte zavarodott arccal Harry.

– Az engedélyét kéred, hogy nyári munkát vállalhass; nem kell részletezned, mifélét – válaszolta Perselus, ismételten igazolva, hogy nem ok nélkül ő a Mardekár ház vezetője. Harry elmosolyodott.

– Szerinted működni fog? – kíváncsiskodott reménykedve Harry, mire Perselus csak önelégült mosollyal felelt.

– Én éveken keresztül kezeltem a család vagyonát anélkül, hogy bárki tudott volna róla – mutatott rá Perselus. Harry immár szélesen mosolygott. – És most mesélj még nekem arról a fékező bűbájról, amit megalkottál.

– Hát, csupán a Horton-Keitch fékező bűbáj egy variációja… – magyarázta Harry.

Minden pontosan úgy történt, ahogy a bájitalmester előre megjósolta: elküldték a Nimbus Versenyseprű Vállalatnak az alaptervrajzot és a leírását mindannak, amire a seprű képes, és már a rákövetkező napon időpontot is kértek Harrytől, amit a fiú örömmel megadott az utána való hétre. Perselus egészen odáig ment, hogy elintézte egy kobold képviselővel, mely szerint ő képviselje Harry pénzügyeinek mozgását. Az Abszol úton találkoztak vele, és Perselus bizonygatta, hogy senki nem tud jobban félelmet kelteni egy mást kihasználni próbáló üzletember szívében, mint a kobold tanácsadó.

Így tehát most itt volt, a tizenharmadik születésnapján, és arra várt, hogy a szülei szenteljenek neki néhány percet az idejükből. Most az egyszer szüksége volt James beleegyezésére. Mozgást hallott az ajtó másik oldaláról: székeket toltak be, majd olyasvalaki lépései hangzottak fel, mint aki távozni akar az irodából. És valóban, az ajtó kinyílt, az igazgató pedig lágy mosollyal az arcán elindult Harry felé.

– Boldog születésnapot, fiam – köszöntötte őt, miközben elhaladt mellette.

– Jó reggelt, professzor, és köszönöm.

– Örülsz, hogy visszakaptad a családodat a születésnapodra? – kérdezte Dumbledore, amikor Harry többi családtagja is csatlakozott hozzájuk a folyosón.

– Nagyon, uram – állította Harry. James mosolyogva nézett a fiatalabbik fiára.

– Kérdezni szerettél volna tőlem valamit, igaz? – kérdezte, amikor melléje ért.

– Igen, ha van egy kis időd – felelte Harry diplomatikusan.

– Persze, Harry – válaszolta gyengéden James. – Hadd kísérjem Albust a kandallóhoz, és máris itt leszek veled. – Harry lágyan elmosolyodva bólintott, ismét szép napot kívánva az igazgatónak. Adrian fáradt arccal fordult Harry felé.

– Tudod, néha egyáltalán nem látom értelmét az edzéseimnek; a varázserőm látszólag csak akkor csinál dolgokat, amikor épp meghalni készülök. – Harry elvigyorodott.

– Hát, mivel most épp nincs kéznél egy Sötét Nagyúr, mondhatjuk azt anyának, hogy sikerült eltörnöd a vázáját – jelentette ki a zöld szemű varázsló.

– De hát nem is tettem – ellenkezett zavarodottan Adrian.

– De ő ezt nem tudja – magyarázta Harry. – És ha valami élet-halál helyzetbe képes sodorni téged, akkor ez az. – Adrianból kibuggyant a nevetés. Pont ekkor tért vissza James és Lily, kíséretükben pedig Remus és Sirius, akik Merlin tudja min civakodtak. A két férfi visszatért az irodába.

– Miről maradtunk le? – kérdezte Lily a mosolygó fiaitól.

– Ó, ahhoz ott kellett volna lenned – állította Harry, arra gondolva, hogy a kedvenc váza eltörésének említése – még ha viccelődve is – pillanatnyilag nem segítene az ügyén.

– Szóval mit akartál kérdezni, Harry? – tűnődött James, miután mindannyian visszaindultak az irodába.

– Nos, azon gondolkoztam… – kezdte Harry, miközben kinézett a nyitott ablakon; James irodája pont a kviddicspályára nézett, és Harry összeszedte a bátorságát. – Ti mind távol lesztek nyáron, míg én csak ülök és nem csinálok semmit – mondta. Lily egyből közbeavatkozott.

– Harry, ha biztonságos lenne magunkkal vinni téged, akkor megtennénk, de ha Merlin ments' elkapnának, akkor… – Harry felkuncogott, és jelezte az anyjának, hogy hagyja abba.

– Nem, anya, nem erre gondoltam. – A családja felé fordult és nyugtatóan rájuk mosolygott; az utolsó, amit akart, hogy követi őket, bárhol is képezzék Adriant. – Felfogom, miért nem mehetek veletek, ne aggódj. – Vagy – gondolta, amikor Lily elmosolyodott – felfogom, miért gondoljátok úgy, hogy nem mehetek veletek.

– Akkor mi az, kispajti? – kérdezte Sirius, miközben egy süteményen csámcsogott, amit a James íróasztalán lévő tányérról csórt el.

– Hát csak én is valami építő jellegűt akarok kezdeni a nyarammal, és mivel ma betöltöttem a tizenhármat… nos, azt reméltem, hogy engedélyt adsz rá, hogy nyári munkát vállaljak. – Bármire is számított a család, az nem ez volt.

– Munkát? – kérdezte zavartan James, és ránézett Siriusra, aki ugyanolyan elképedten meredt maga elé. Adrian úgy nézett rá, mintha megőrült volna, míg Lily és Remus csak mosolyogtak.

– De hát miért? – kérdezte Sirius.

– Mert az nyújt nekem némi tapasztalatot, ami jó lesz a sorba, amikor befejezem az iskolát, és tudok csinálni valamit, míg ti távol vagytok – magyarázta Harry.

– És miféle munkára gondoltál? – kérdezte Lily, büszkén mosolyogva a kisebbik fiára.

– Egy Abszol úti boltra gondoltam; tudtátok, hogy még a Nimbus Versenyseprű Vállalatnál is kérnek segítséget? – Ezzel megfogta Siriust és Jamest, akik megértően bólogattak.

– Kviddics, most már értem – mondta James. Harry rájött, hogy Ágas sokkal készségesebben adja a beleegyezéséit, ha valahol megemlíti a kviddicset, emellett amúgy sem mondhatná, hogy egy boltban fog dolgozni az Abszol úton, ha aztán sosem tűnik fel ott. Néhány egyszerű kérdés az apjától a bolt tulajdonosának, és álcája máris apró darabokra hullana.

– Biztos vagy benne, hogy dolgozni akarsz a szünetben? – kérdezte óvatosan Remus. – Az iskolában is nagyon keményen dolgozol.

– És nem akarom, hogy elhanyagold az iskolai munkád… – mutatott rá Lily.

– Már befejeztem a nyárra feladott házi feladatokat, és tényleg szeretnék valami mást is csinálni azon kívül, hogy egész nap a lábamat lógatom – erősködött Harry. – És még az is lehet, hogy meg sem kapom az állást; csak meg akarom próbálni. – Az anyja mosolya visszatért. – Tehát? – kérdezte Harry az apja felé fordulva.

– Nos, felteszem, nem mondhatok nemet, amikor a fiam ténylegesen könyörög nekem, hogy dolgozhasson – jelentette ki James. Arcán apró mosoly ült, mogyoróbarna szeme csillogott.

– Köszönöm, Ágas! – kiáltotta Harry és megölelte az apját… majdhogynem esetlenül, mert hatéves kora óta nem kezdeményezett egyetlen ölelést sem felé.

– Bár még mindig nem értem, miért nem akarsz egyszerűen lazítani a nyáron. – Adrian szintén rábólintott erre a megjegyzésre.

– Te se, és ne se, apu – mondta, és a két barna szempár egyetértően összenézett.

– Mit mondhatnék erre? – kérdezte vállvonogatva Harry. – Munkamániás vagyok. – Sirius nyomatékosan bólintott erre.

– Szóval kapcsolatba kell lépnem a Gringotts-szal a szükséges dokumentumok végett, és… – Harry félbeszakította az apját, elhagyta az irodát, majd pár pillanattal később néhány pergamennel a kezében visszatért.

– Vettem a bátorságot és magam hoztam el a szerződéseket; csak az aláírásokra van szükségünk. A tiédre, az enyémre, két tanúéra, és már mehetek is – tisztázta Harry, mialatt Remus és Sirius kuncogni kezdtek James döbbent ábrázata láttán.

– Valóban ezt akarod tenni, igaz? – kérdezte, feltolva az orrán a szemüvegét, miközben végigolvasta a szerződést. Átlagos szerződésforma volt, amit a Gringotts az ilyen esetekre ajánlott. Az állt benne, hogy a családfő engedélyezi egy kiskorú családtagjának, hogy munkát keressen, és hogy kezelje az erőfeszítéseiből származó pénzt, ameddig az a saját neve alatti széfbe kerül, és nem a családéba. – Szükséged lesz egy új széfre, mielőtt munkát keresel…

– Már gondoskodtam róla. Megkértem Piton professzort, aki néhány napja elvitt a Gringottsba ezekért a papírokért és az új széf miatt. – Lily felnevetett, amikor James hitetlenkedve bámult a fiára.

– Akkor jó – jelentette ki, majd két legjobb barátjához fordult. – Holdsáp, Tapmancs, ha idejönnétek aláírni ezt… – Harry elmosolyodott, a szíve sebesesen vert; alig tudta elhinni, hogy ez valóban megtörténik. – Harry, neked is alá kell írni. – A zöld szemű fiú előrelépett, és boldogan írta rá a nevét a megállapodásra.

– Nagyon szépen köszönöm – mondta a szülei felé fordulva.

– Ne is említsd, Harry – ölelte meg őt Lily. – Na, ki kér egy kis sütit? – Harry boldogan jelentkezett, és remegő lábakon elhagyta az irodát, kezében az engedéllyel, miközben arra gondolt, egy kis cukorbevitel a szervezetébe több mint jól hangzik. Holnap elmegy az Abszol útra Perselusszal, és mindent elrendeznek. De ma még teljes mértékben rákészült, hogy élvezi a szülinapját. Még Neville is átjön délután. Ez volt a legelső alkalom, hogy áthívott egy barátot, és Neville nagymamája beleegyezett, hogy az unokája ott töltse az éjszakát. A dolgok virágzásnak indultak – gondolta Harry, miközben beszélgetést kezdeményezett a testvérével arról, milyen esélyei vannak, hogy állást kapjon nyárra a Nimbus vállalatnál.

Eközben, pont e beszélgetés időpontjában, egy vörös hajú lány kinézett a hotelszobája ablakán a távolban látszódó homoksivatagra. Ginny szerint ez az egyiptomi kirándulás volt legjobb, ami történhetett vele. Két hónap telt el azóta, hogy magához tért a Titkok Kamrája padlóján, és Denem immáron valóban csak egy rossz emlék volt. Ám ezen a ponton ő még nem úgy érezte, hogy csupán egy emlék.

Az ébredése utáni első hetekben nagyrészt zsibbadtság töltötte ki a napjait. Minden éjjel Álomtalan Álom főzetet ivott, és a kastély szokásos derűs légkörében – azzal, hogy a kővé dermesztett diákok életre keltek, a vizsgákat pedig törölték – könnyű volt visszazökkenni a megszokott rutinba, és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Amikor a tanév utolsó napján McGalagony professzor az irodájába hívatta őt, és megkérdezte tőle, gondol-e arra, ami az elmúlt tanévben történt vele, egyszerűen azt válaszolta, hogy nem. Akkoriban nem is gondolt rá; a házvezetője csak szomorkásan elmosolyodott, és megkínálta egy csésze teával, emlékeztetve őt, hogy az ajtaja mindig nyitva áll, amennyiben szükségét érzi, hogy beszéljen valakivel. Ginny bólintott, nem hitte, hogy szüksége lesz rá. Most azonban már értette, mennyire naiv is volt.

Egy nappal azután kezdődött, hogy visszatért az Odúba. George és Fred reggeli közben a barátnőjével ugratták Percyt, szokás szerint kirobbanásig ingerelve általában visszafogott bátyjukat.

– Csak hogy tudjátok, meg is halhatott volna! – ordított fel Percy. – Ti meg csak azzal törődtök, hogy vajon csókolóztam-e vele, miközben járőröztünk! – Ezután kiviharzott, és felrohant a szobájába, maga mögött hagyva Fredet és George-ot, akiket jól leszidott az anyjuk. Az ikrek beismerték, hogy csak azt akarták, hogy Percy ellazuljon, és elmesélje nekik, hogyan jött össze Penelopéval, majd túláradóan bocsánatot kértek. Molly megjegyezte, hogy az ő kis Percyje felnőtt, mire Ron kuncogni kezdett a müzlije felett, Ginny pedig csak állt ott, villámsújtottan, és úgy érezte magát, mint akinek egy tonnányi tégla esett a szívére, és összenyomja azt.

„Csak hogy tudjátok, meg is halhatott volna!" – Ezt mondta Percy. Amint véget ért a reggeli, a lány fejfájásra hivatkozva visszavonult a szobájába. Az anyja aggódó pillantást vetett rá, de mivel mindent meg kellett szervezni az egyiptomi útra, és Ginny mosolya biztosította őt, hogy valóban csak a feje fáj, Molly megnyugodott.

Ginny felment a lépcsőn a szobájába, finoman becsukta maga mögött az ajtót, be is zárta azt, majd leült az ágya szélére. „Csak hogy tudjátok, meg is halhatott volna!" – Még mindig a fejében visszhangzott Percy mondata. Igen, Penelope meghalhatott volna. És vele együtt Hermione is. Meg az összes többi tanuló, akik a tanév során kővé dermedtek. Csoda, hogy senki nem halt meg. És ki lett volna érte a felelős? Visszatekintve látta, hogy a zsibbadtság első két hetében másokat hibáztatott, próbálta magát elhatárolni, hogy elgondolkodjon azon, ami valóban történt.

Okolta Tomot, azért, aki volt, és aki elbűvölte őt, megszállta, hogy behódoljon az akaratának. Aztán elsősorban Lucius Malfoyt, amiért odaadta neki azt a naplót. Dobbyt, a házimanót, miután Ron elmondta neki, hogyan szabadult fel, és hogy megpróbálta figyelmeztetni Adriant. És azért is, hogy nem árulta el nekik azonnal, ki az Utód. Még a saját bátyját, Percyt is, amiért akaratlanul is megakadályozta, hogy a végén elmondja, megszállták.

De mélyen legbelül tudta, mindig is tudta, hogy az egész az ő hibája. Egész életben úgy nőtt fel, hogy az apja történeteit hallgatta megbűvölt tárgyakról, amelyek önállóan gondolkodtak, és hogy azokban nem lehet megbízni. És mi volt az első dolga, amint rátalált egyre? Kiöntötte neki a lelkét. Ennyire magányos lett volna? Ennyire kétségbeesetten szüksége volt valakire, aki meghallgatja? Jobban kellett volna tudnia. Csakis saját magát okolhatja, senki mást, döntötte el ott és akkor. Az egész délelőttöt sírással töltötte.

Amikor előbukkant a szobájából, már ismét mosolygott. A családja még épp elég mindenen ment keresztül miatta, gondolta, és semmi szükség megosztani velük a bűntudatát is. Talán a következő tanévben megfogadja McGalagony tanárnő tanácsát, és végül beszél vele.

Innentől kezdve minden nap kész küzdelem lett. A családja előtt bátran viselkedett, de éjjeleit rémálmok töltötték meg. Már számon sem tudta tartani, hányszor ébredt fel, párnáiba fojtva sikolyait. Álmaiban szerepelt halál, kezét vér borította, és ismét a Kamrában volt. Tom egyfolytában mosolygott, szájának sarka kegyetlenfintorra kunkorodott.

Egy ilyen álom ébresztette fel most is. Ginny próbált délután szunyókálni, mivel volt valami helyi látványosság, ahová este Bill el akarta vinni az egész családot, hogy megnézzék. A pihenés ismét azzal végződött, hogy a Kamráról álmodott – miért számított valami másra? Tom ezúttal ténylegesen beszélt is hozzá az álmában.

– Te ölted meg őket! – Ezzel a családja, a barátai és a korábban kővé dermesztett áldozatok holttesteire mutatott. – Az egész a te hibát, te ostoba lány. – Csak nevetett, hideg hangon, miközben egy baziliszkusz sziszegett mellette. Ginny zihálva ébredt fel, verítékben úszva az ágyán.

– A fenébe, ő nincs többé! – káromkodta el magát, miközben a távolban meghúzódó sivatagra bámult. – Ő elment, a napló hamuvá porlott, visszament oda, ahonnan jött, és az a nyavalyás kígyó megdöglött! – Felsóhajtott és a falba csapott. Az is ott volt. Hogy az ördögbe halt meg a baziliszkusz? Amikor felébredt odalent a kamrában, az első, ami felkeltette a figyelmét, a döglött kígyó volt. Hogy ne lett volna az, ott hevert a terem közepén, és sebéből vér szivárgott. Aztán, miután néhány percen keresztül elcsodálkozott azon, hogy él, elfordult a baziliszkusztól, és körülnézett a Kamrában. Döbbenten eszmélt rá, hogy az félig romba dőlt.

És ott, a döglött hüllő és az ájult Adrian Potter mellett egy másik fiú állt. Magas volt, koromfekete hajú, és csillogó kardot tartott a kezében. Jobb kezét és fehér, roxfortos ingét vér borította. Egy karmazsinvörös színű madarat nézett, akiről Ginny később megtudta, hogy az Fawkes volt, Dumbledore igazgató főnixe, és a fiú arra kérte őt, hogy juttassa ki őket. Aztán, amikor a fiú felsóhajtott és feléjük fordult, Ginny ösztönösen cselekedett és becsukta a szemét. Fémes csörgést halott a kőpadlón, és egy kiszórt varázslat légáramlatát érezte. Tétován kinyitotta a szemét, csakhogy ismét elkapjon egy villanást a fiúból, aki eltűnt a levegőben. A megcsendülő hang biztosan valami ékszer lehetett, ami a földre hullott, és most Adrian kezében volt. Adrian is ébredezni látszott, és álmélkodva bámult a halott baziliszkuszra. Mi történhetett? És miért volt annak a furcsa fiúnak olyan hangja, mint Harrynek?

Biztosan Harry volt az – később egyre többet gondolkodott ezen –, még ha akkor máshogy is nézett ki. Ginny persze nem vehette készpénznek, ahhoz még mindig túl kábult volt, túlságosan összezavarodott, hogy biztosra vehesse, és Harry aznap este másnak látszott; másnak, de valahogy mégis teljesen felismerhetőnek. Először is biztos, hogy magasabb volt. Határozottan magasabb, mint amilyenre emlékezett, vagy mint amilyennek másnap látta, amikor ismét találkozott vele.

Másodszor pedig volt benne valami: az, ahogy kihúzott háttal állt, magabiztosan, miközben Fawkesszal beszélt, mintha a főnix nem egy halott baziliszkuszon gubbasztott volna. Még arról is volt elképzelése, hogyan tűnhetett el. Ron gyakran beszélt Adrian láthatatlanná tévő köpenyéről, és hogy hogyan szokták használni, hogy éjszaka kiosonjanak. Mivel Adrian nem viselte, miért ne lehetett volna Harrynél? A láthatatlanná tévő köpeny nem olyan dolog, amit az ember csak úgy talál! Felettébb kételkedett benne, hogy egynél több diák szert tett volna olyanra. Ha azonban Harry volt ott, akkor az azt jelentette, hogy ő nézett szembe Tommal.

És ez volt az éjszakának egy olyan újabb részlete, ami csaknem az őrületbe kergette őt. Úgy, ahogy a naplónak sosem sikerült. Ha Harry volt ott, neki kellett lemészárolni a baziliszkuszt. Ginny látta, hogy a kezében tartja a kardot, hallotta, hogy ledobja az eszméletlen testvére mellé, mielőtt eltűnik. És miközben ő eltűnt, Adrian pedig felébredt, Ginny egyre azon töprengett, Merlin nevére, mégis mi történt.

Hogyan heverhet Adrian, a Fiú, Aki Túlélte, eszméletlenül a földön, míg az öccse végezte el az összes munkát helyette? És anélkül, hogy magáénak akarta volna tudni az érdemet, eszmélt rá Ginny. Aznap este túl bódult volt, hogy bármit is mondjon az igazgató irodájában, és amikor megpróbált rákérdezni Dumbledore-nál, hogyan lehet benne biztos, hogy Adrian ölte meg Mardekár szörnyetegét, hisz a fiú semmire nem emlékszik belőle, egy futó pillantás Fawkestól csomót kötött a nyelvére. És ekkor, még zavartsága teljében, leesett neki: Fawkes, Dumbledore bizalmasa tudta, hogy Harry belekeveredett dologba, mégis úgy döntött, megtartja a fiú titkát. A főnix segíti Harryt, döbbent rá Ginny, és ki ő, hogy az ellenkezőjét tegye?

Mégis, teljesen összezavarodott, és átkozott legyen, ha úgy tesz, mint aki nem rendkívül kíváncsi. Harry titkol valamit, és az hatalmas horderejű. Kábán megrázta a fejét és felsóhajtott, miközben az ablak előtt, a bazárban elhaladó embereket figyelte. Csaknem egész életében ismerte a zöld szemű varázslót, és sosem vett észre semmit, ami arra utalhatott, hogy szabadidejében bestiákat mészárol. De hát, vélte Ginny, mennyit tudhat az ember egy olyan fiúról, aki alig volt ott?

Ez, vette észre, Harry legjellegzetesebb vonása: hogy nem volt ott. Persze a nyaralásokat és a születésnapokat a családjával töltötte, de az igazat megvallva, Ron többet időzött a Potter kúrián, mint Harry. És hol volt ezalatt Harry? Ron száján egyszer kicsúszott, hogy a zöld szemű fiú Piton professzornál tartózkodik. Pont Pitonnál! Ginny feje forgott a sok gondolkodástól. Harrynek volt egy egész élete távol a családjától, ám ettől Ginny még nem lett okosabb. És ha a fiú nem akarja, hogy erről mindenki tudjon, akkor Ginnynek semmi oka rá, hogy az akarata ellen tegyen. Amúgy sem hitt volna neki senki…

Ám egy dolog biztos. Harry a legérdekesebb ember, akivel valaha találkozott. És az életével tartozott neki. Határozottan megpróbál több időt tölteni vele, és jobban megismerni őt. Amint eljön a következő tanév, fogadkozott magában. Bárcsak megtalálná a módját, hogy megköszönje neki valahogy, amiért megmentette az életét. Nem mintha persze Harry beismerné a dolgot. Magában összerázkódott a gyerekes kísérletére, hogy a vonaton rávegye őt, hogy beismerje. „Tudok titkot tartani, Harry" – mondta neki, vagy valami hasonlót. Mérhetetlenül örült, amiért a fiú akkor látszólag valami teljesen másra gondolt, és nem figyelt a szavaira. Az utolsó, amit akart, hogy úgy jöjjön, ki, mintha valami leselkedő lenne. A fejét csóválva sóhajtott egyet; ami történt, megtörtént. Mély lélegzetet véve igyekezett megnyugodni. Muszáj aludnia, ha ébren akar maradni azon a bemutatón, amire Bill akarja elvinni őket. A bátyját ismerve tutira valami látványosság lesz, és a világért nem akarná elszalasztani.

Visszatért az ágyába, azon imádkozva, hogy a rémálmok kíméljék egy időre, bár kételkedett benne, hogy megérdemelné. Idén mindent rosszul csinált. Annyira bolond volt. De igyekezni fog, ígérte meg magának, hogy jobb legyen. Tudta, hogy a jövőben is követ el tévedéseket, de nem lesz hajlandó engedni a többieknek, hogy ők szenvedjenek értük. És azzal kezdi, hogy megtartja a szavát Harrynek, akármilyen éretlenül is tette azt. A fiú titkai a sajátja, és megmentette az életét. Ginny megfogadta, hogy egy árva léleknek sem tesz róla említést.

És valahol a távolban, egy olyan országban, amit érintetlenül hagyott az idő, egy látó elmosolyodott, mivel a régen tett jövendölésének egy újabb szála lendült mozgásba és lépett rá a neki kijelölt ösvényre. Hamarosan, eszmélt rá, miközben elindult, hogy tájékoztassa a férjét a legújabb fejleményről, a kirakós minden darabkája a helyére kerül.

Hamarosan.