35. fejezet
Kellemetlen meglepetések
És valahol a távolban, egy olyan országban, amit érintetlenül hagyott az idő, egy látó elmosolyodott, mivel a régen tett jövendölésének egy újabb szála lendült mozgásba és lépett rá a neki kijelölt ösvényre. Hamarosan, eszmélt rá, miközben elindult, hogy tájékoztassa a férjét a legújabb fejleményről, a kirakós minden darabkája a helyére kerül.
Hamarosan.
Harry csalódottan nézte maga előtt a vázlatokat. Ez olyan cselekedet volt, amire immáron legalább két órát szentelt az aznap délutánjából. Midőn először hallott az elképzelésről, először értesült a lehetőségről, hogy a farkason kívül másik állat alakját is magára tudná ölteni, úgy gondolta, az csodálatos lenne. Teljesen fellelkesült, amikor ráeszmélt, hogy az a másik forma akár egy madár is lehet, ami lehetővé tenné a számára, hogy mindenféle mágikus segédeszköz nélkül, csupán az átváltozás révén repüljön. Felvillanyozta a pillanat, amikor Perselus megvette neki a madárként kiválasztott sólyom egy anatómiailag tökéletesen megegyező modelljét. És amikor ténylegesen elkezdte tanulmányozni az említett példányt, úgy érezte, legszívesebben a falba verné a fejét.
Igazán tudhatta volna, hogy nem lesz könnyű; legalább ennyit le kellett volna szűrnie Perselus figyelmeztetéséből, vagy a tényből, hogy az a sajátságos mágikus gyakorlat mára szinte elfeledetté vált, és már jóval a betiltása előtt is kivételesen nehéznek tekintették. Tudnia kellett volna, de az izgatottsága elködösített minden más gondolatot az agyában, mígnem biztos volt benne, hogy a második animágus formát nem is lesz olyan nehéz elérni. Csak áltatta magát.
– Ez lehetetlen – mormolta legalább tizedjére aznap délután. Valahogy memorizálnia kellene a sólyom minden izmát, összes idegvégződését, és apró csontjait, amivé átalakulni vágyott. Egyedül a szem megtanulása hónapokba telne! – Felsóhajtott és az órára pillantott. Hivatalosan is elszalasztotta az ebédet. Már megint.
– Ha továbbra is kihagyod az étkezéseket, Minnie engem fog megfojtani, amiért odaadtam neked ezeket a tekercseket. – Perselus hangja a fiú bal válla fölül hangzott fel. Harry ijedten ugrott egyet, és miközben megperdült, a vadul verő szívére nyomta a kezét.
– Ha továbbra is így fogsz meglepni, én fojtalak meg – vágott vissza, mialatt Perselus leült mellé és tekercsekre nézett, amiket a fiú Silbreith könyvtárának egyik íróasztalán terített széjjel.
– Én is szeretlek, kölyök – jelentette ki Perselus megbánás nélkül. – Még mindig ezek fölött izzadsz?
– Úgy tűnik – felelte Harry, és fáradtan megdörzsölte a szemét. Egy kimerítő hét állt a most már tizenhárom éves fiú mögött. Először találkoznia kellett a Nimbus Vállalat egyik igazgatójával. Perselusnak természetesen igaza volt; a kobold pénzügyi tanácsadó – aki nagyon lelkesen segített attól a pillanattól kezdve, amint rájött, hogy az a varázsló, akit képvisel, beszél halandzsul – minden lehetséges csalási kísérletet meghiúsított, ami arra irányult, hogy a kora miatt becsapják őt. És a cég annyira akarta ezt a seprűmodellt, hogy a mágikus szerződést hamarosan alá is írták. Néhány napon belül a Nimbus Versenyseprű Vállalat hivatalos tervezője lett, akinek személyazonosságát – addig a pillanatig, míg ő úgy nem dönt, hogy felfedhetik – titok fedi.
Persze a szerződés eme pontjában volt némi nyomás, amikor a cégvezetés rájött, ki is Harry – elég jó reklám lett volna a számukra, hogy a Fiú, Aki Túlélte ikertestvére tervez a vállalatuknak –, de Harry kedvesen emlékeztette őket – Perselus nem kis derűjére –, hogy még mindig elviheti máshová a seprűjét. Ez hatásosan elhallgattatta őket, és Harry széfje mostanra megtelt galleonokkal, amelyek tovább fognak gyarapodni, tekintve hogy jókora százalékra tett szert az eladott darabokból befolyó nyereségből. És a Tűzvillám – mert a korábban kitalált Meteor rosszul csengett, és a cég korábban már amúgy előrukkolt ezzel a névvel, még az előtt, hogy egyáltalán tervbe vették volna a modellt, hiszen bíztak az ég ihlette nevekben – nagyot fog szólni.
– Hát ne tedd – mondta Perselus rövidre vágva a boldog gondolatait a seprűjéről. – Úgy sem érsz el semmi sikert, amíg ennyire fáradt vagy.
– Tudom – ismerte el Harry. – Bocs, hogy annyira…
– Behízelgő voltál? – kérdezte Perselus vigyorogva. – Ah, a kamaszlét öröme. – Harry csúnyán nézett rá, de csak annyit ért el, hogy a bájitalmester kuncogni kezdett.
– Akármi. – Ezután megengedte magának, hogy alaposabban szemügyre vegye Perselust. A férfi szeme körüli fekete karikák elég feltűnőek voltak, és Harry eltöprengett rajta, vajon mi okozza azokat. Az biztos, hogy előző éjjel a férfi nem tartózkodott a laborjában, mert Harry este tizenegy körül hagyta el a sajátját, így látta volna, amikor elhaladt előtte. – És tudod, Minnie valószínűleg azért is megfojt majd, ha nem alszol eleget.
– Fel sem tudom fogni, miért van az, hogy téged sosem fenyeget vele – panaszkodott a férfi duzzogva.
– Hát mert engem jobban szeret – válaszolt Harry a vállát vonogatva, amitől újabb mosoly tűnt fel Perselus arcán. – Na, bökd ki, mi aggaszt téged?
Perselus felsóhajtott.
– Nem tudom kiverni a fejemből Denem naplóját – vallotta be. Harry összezavarodottan meredt rá.
– Miért?
– Nos, még ha el is feledkezünk a tényről, hogy az megpróbált megölni téged…
– Sikertelenül – szúrta közbe Harry.
– … akkor is szemben áll mindazzal, amit a mágiáról tudok – folytatta a férfi, nem is figyelve Harry közbeszólására.
– Hát, lehet, hogy Voldemort egy abszolút tökéletes rohadék – jegyezte meg Harry –, de attól még okos rohadék.
– Ezt én is tudom – ismerte el Perselus. – De továbbra sem értem, hogyan volt képes megalkotni egy olyan naplót.
– Ezt kifejtenéd? – kérte a zöld szemű kamasz.
– Akkor nézzük erről az oldalról: az a Tom Denem, akivel elvileg találkoztál, egy emlék, igaz? – kérdezte Perselus.
– Ha ér bármit is a szava, ezt mondta – felelte a fiú.
– Pont ez a lényeg; nem lehetett emlék! – kiáltotta Perselus. – Legalábbis nem csupán emlék.
– Mennyiben? – érdeklődött Harry.
– Nem azt mondom, hogy az emlékeket nem lehet csapdába zárni egy élettelen tárgy belsejében – akart tisztázni Perselus. – A merengő a legjobb bizonyíték rá, hogy egy képzett varázsló képes ilyen mágikus tárgy létrehozására. De a tárgyakban tartott emlékek akkor is csak emlékek. A múlt visszhangjai, nem rendelkeznek szabad akarattal. És az is biztos, hogy sosem fogod azt látni, hogy valaki egy személy életerejéből táplálkozik, aztán kiugrik a merengőből!
– Értem, mire gondolsz – jelentette ki elgondolkozó hangon Harry. – Tehát, ha nem emlék volt, akkor mi? – Perselus arckifejezése komorrá vált.
– Pont ez a problémám: fogalmam sincs. – Harry komolyan bólintott. Utálta, amikor Perselus nem tudta, mi zajlott körülötte. Valamilyen ösztönös része mindig azt hitte, hogy Perselusnak minden kérdésére van válasza, és azt feltételezte, ez sosem fog megváltozni.
– És ez tart ébren éjszakánként?
– Nos ez, és úgy általában az emlékek témaköre. – Harry összeráncolta a homlokát. Tavaly nyáron nem egy hasonló beszélgetést folytattak le?
– Nem beszéltünk erről már korábban? – kérdezte a bájitalmestert, aki csak elmosolyodott a kérdésre.
– Hát persze, hogy emlékszel – jegyezte meg gyengéden.
– Nem beszéltünk akkor a merengőkről is? – kérdezősködött Harry, visszaküzdve a dejá vu érzést, ami elkapta őt. – Miután elkészítettem az első, működő seprűmet, nem? Tavaly nyáron?
– Igen, úgy hiszem, akkor – helyeselt Perselus. – És arra is emlékszem, hogy azt mondtad, igénybe vehetem a segítségedet, ha végeztem a gondolkozással. – Harry elmosolyodott.
– Én is emlékszem rá. – A fiú már kezdte érezni az izgatottságát. – Szóval gondolkodtál rajta?
– Emlékszel, hogy azt mondtuk, egy merengő elkészítése hihetetlen mennyiségű időbe telne? – érdeklődött Perselus.
– Igen – bólintott egyetértően az ifjú varázsló.
– Hát, gondolkodtam; az a gond a merengőkkel, hogy erőteljes mágiát igényelnek, hogy magukban tartsák az összes emléket, és hogy képesek legyenek előhívni bármelyik emléket, nem számít, milyen régi vagy mennyire elfeledett az – magyarázta a bájitalmester.
– Eddig értelek.
– De mi van, ha olyan emléket akartál tárolni benne, ami csupán kialakulófélben volt? – folytatta Perselus fellelkesülve. – Ha olyasmit akartál felvenni, ami épp akkor történt?
– Mint az a mugli találmány? – kíváncsiskodott Harry. A fiút mindig is érdekelték a mugli találmányok, de a mágia bármiféle formája túltöltötte azokat. – Hogy is hívták? Ó, a videokamera?
– Az bizony! – igazolta Perselus. – Elméletben azt sokkal könnyebb lenne megtervezni, mint egy merengőt, és már ki is találtam néhány varázslatot, ami működhet.
– És miben segíthetek én? – kérdezte összezavarodva Harry.
– Nos, meg tudok birkózni azzal a részével, ahogy a képeket felveszik és visszajátsszák; valamiféle bájitalra gondolok és talán, öhm, néhány tucat bűbájra – közölte Perselus.
– Könnyűnek hangzik – állította gúnyosan Harry.
– Sosem állítottam, hogy az lenne – kacsintott rá Perselus. – Azon járt az agyam, hátha elő tudnál állni egy móddal, ami magában tudná tartani az emléket – kettőnk közül neked vannak kovácsoló hajlamaid.
– Ott a pont – bólintott rá Harry.
– Szóval? – kérdezte Perselus. – Mit mondasz rá?
– Ó, benne vagyok! – vágta rá Harry, fellendítve a kezét, azzal is jelezve: „ez egyértelmű!"
– Ez az én fiam! – kiáltott Perselus, és kitörölt egy képzeletbeli könnycseppet a szeméből, miközben egész idő alatt mosolygott. – Valami ötlet? – kérdezte, Harry máris koncentráló arcát figyelve.
– Voltaképpen egy Nefeleddgömbre gondoltam… Lehet, hogy fel kell tennem egy-két kérdést Neville-nek. Talán át is küldhetné nekem a Nefeleddgömbjét, ha még megvan neki – jelentette ki Harry, miközben elméje visszautazott az első roxforti évébe. Perselus elmosolyodott.
A nyár hetei elröppentek, és az augusztus közepe már Bulgáriában érte utol Harryt és Perselust. Azzal töltötték a napjaikat, hogy bejárták a Balkánt, Perselus majd' megőrült a területen honos rengeteg mágikus növényért. Épp maguk mögött hagyták a Rodope-hegységet és a Tigrad Gorge szorost, és pillanatnyilag az ország másik oldalán, Vratsa városában állomásoztak. Harry nem is lehetett volna izgatottabb; már látták játék közben a Vratsa Vulturest, ez olyan élmény, amit pár nappal később meg is ismételnek, mielőtt hazatérnek Angliába. Sőt, mi több, a „Melyik seprűt?" legújabb kiadása is megjelent. És a lista legtetején nem más szerepelt – úgy reklámozva, hogy piacon kapható legjobb seprű, és a jövő évi Kviddics Világkupa nemzeti csapatainak választása –, mint a Tűzvillám.
– Na, ez már valami – állította Perselus ragyogva a büszkeségtől, amikor elolvasta a képet kísérő cikket. Harry cékla piros arcot öltött.
– Sose hittem, hogy ekkora durranás lesz, valóban nem – ismerte be; tudta, hogy jó seprűt alkotott, sőt, nagyszerűt, de olyat, amit a kiválasztanak Világkupára? – Ennek bekövetkeztét tényleg nem láttam előre.
– Én viszont igen. Gratulálok, Harry.
– Kösz, apu – mondta Harry, és olyan szélesen mosolygott, ahogy az emberileg csak lehetséges volt, miközben tekintete a Tűzvillám képére szegeződött az oldalon. A másik, amire nem számított, az a családja reakciója volt a művére.
– Láttad ezt, James? – kérdezte Sirius, gyakorlatilag a nyálát csorgatva ugyanerre a Melyik seprűt? magazinra egy héttel az iskolakezdés előtt.
– Mit? – kérdezte Ágas, és felnézett a Reggeli Prófétából.
– Ezt, James! – válaszolta elkerekedett szemmel, és a barátja elé tolta a kezében tartott újságját, miközben Harry megpróbált felszívódni a müzlijében. – A Nimbus cég legújabb seprűjét.
– Kijött a Nimbus kétezer-három? – kérdezte felélénkülve Adrian, aki egyből közelebb lépett, hogy belenézzen a magazinba. – Malfoyt meg fogja ütni a guta, ha ezt meghallja!
– Nem, ez nem tartozik bele a szokásos Nimbus sorozatba – tisztázta Sirius, mialatt James és Adrian olvasni kezdték az újságcikket. – Ezt Tűzvillámnak hívják.
– Tíz másodperc alatt képes felgyorsulni nulláról százötven mérföld per óra sebességre? – kérdezte elképedve James, miközben olvasta a szóban forgó leírást.
– Itt az áll, hogy egy példánya ki van állítva a Kviddics a Javából kirakatában, az Abszol úton – mondta Adrian csillogó szemmel. – Elmehetünk megnézni?
– Hát persze, hogy mehetünk – javasolta Sirius. – Azt mondják, hogy valamikor novemberben lesz kint a piacon. Gyere, nézd meg, Harry!
– Én már közelről láttam a seprűt – jelentette ki Harry, mire lenyűgözött pillantásokat kapott a családjától. – Mi az? – kérdezte.
– Hol láttad? – akarta tudni áhítattal telt hangon Sirius.
– Elfelejtetted, hogy nyári munkára jelentkeztem a Nimbus Vállalathoz? – kérdezett vissza Harry. Azt mondta a családjának, hogy végül nem állt munkába, úgy döntve, hogy inkább jövőre kezd hozzá. – Ott voltam, amikor behozták a Tűzvillámot.
– Megérintetted? – puhatolózott Adrian álmodozó pillantással. Harry próbált nem felnevetni.
– Tulajdonképpen igen. Azt hiszem, az volt a prototípus. – Ezzel nem is hazudott. A prototípust megtartotta magának. Perselus bizonygatta, hogy egy nap még vagyonokat fog érni, így most a hálószobája falát díszítette Perselus kastélyában. Harry tulajdonképpen a Tűzvillám fogóknak szánt kiadásán dolgozott; egy kis pluszt akart hozzáadni, és most, hogy az alapkivitelt már tökéletesítette, az már nem is volt igazán nehéz.
– Te. Megérintetted. A prototípust? – rikkantott fel Sirius.
– Aha! – vágta rá egyszerűen Harry, miközben a már kiürült tányérját a mosogatóhoz vitte, magára hagyva a szinte hiperventilálló Siriust, akit James és Adrian igyekezett megnyugtatni. A dolgok csak rosszabbodtak, amikor ténylegesen felkeresték az Abszol utat, és sikerült közelebbi pillantást vetni a seprűre. Lilynek kellett közbeavatkozni, mielőtt James és Sirius berohantak volna az üzletbe, hogy két Tűzvillámot rendeljenek, mialatt Adrian és Ron – aki a Foltozott Üstben találkozott velük, hogy megvehessék a következő évi iskolai felszerelésüket – kábultan meredtek a seprűre.
Harry, aki szinte seggre esve nézte az ablaktáblát körülvevő tömeget és a tényt, hogy a kirakatban csupán a Tűzvillám volt az egyetlen seprű, eltűnődött rajta, mi történne, ha Sirius és James megvennék a seprűket, aztán kiderülne, hogy ki készítette azokat; úgy képzelte, valószínűleg nem lenne kellemes. Hermione is megérkezett, és elhúzta két barátját az üveg elöl, hogy folytathassák a vásárlásukat. A lány az új, hatalmas termetű, vörös szőrű macskáját, Csámpást tartotta a kezében – egy fél murmáncot, jegyezte meg magában Harry – és úgy döntött, egyetlen további percet sem hajlandó vesztegetni egy seprű bámulására.
Amikor ismét elindultak az üzletek felé, Harry rövid kitérőt tett, hogy felszedje Neville-t a Foltozott Üstből. Élénk beszélgetésbe elegyedve tárgyalták meg a nyári szünetüket, mielőtt csatlakoztak a patika előtt rájuk váró kis csapathoz.
Felkeresték a Czikornyai és Patzát, ami újabb fénypontját jelentette a bevásárló körútjuknak. Harry – Ronnal és a testvérével egyetemben – a Legendás lények gondozása tantárgyat választotta, de jóslástan helyett ő számmisztikára és ősi rúnatanra jelentkezett. A nyár folyamán váltott néhány levelet Neville-lel, akit meggyőzött, hogy a jóslástant cserélje fel a rúnatannal, amit a fiú szívesen választott volna, de biztos volt benne, hogy úgy is megbukik belőle, mielőtt Harrynek sikerült őt meggyőznie az ellenkezőjéről. Hermione ugyanakkor az összes elérhető tantárgyra jelentkezett, és Harry elképzelni sem tudta, hogyan lesz képes időnyerő nélkül minden órán részt venni.
A nap döbbenete akkor érte őket, amikor elmentek megvenni a legendás lények tankönyvüket; a Szörnyek szörnyű könyve méltónak bizonyult a címéhez, és Harry meglepődve látta, hogy ez ugyanaz a könyv, amit Hagrid az ő és Adrian születésnapjára adott nekik. A könyv azzal a felirattal érkezett, hogy „hasznosnak fog bizonyulni", és a zöld szemű varázsló most értette meg, hogy miért. Az üzlet tulajdonosa csaknem könnyekben tört ki, amikor Neville, Ron és Hermione három példányt kértek belőle.
Az ezt követő napok viszonylagos nyugalomban teltek; Sirius roppant önelégültnek tűnt valami miatt, amit meglepetésnek akart tartani, és Harry remélte, hogy nem ment el rendelni egy Tűzvillámot, vagy valami hasonló. A viccet félretéve, jobb szerette volna, ha a családja nem költi a pénzét – nem számít, mennyi is volt belőle – olyasmire, amit ő készített. Ezen kívül azonban az élet a megszokott mederben folyt.
Harry a fő kontúrjait rajzolta annak az eszköznek, amit Perselus tervezett készíteni; egy kicsit trükkös volt, tekintve, hogy ezelőtt még sosem dolgozott üveg előtt, de ebben az esetben az átlátszóság szükséges volt. Gyors pillantást vetett az éjjeliszekrényén levő órára, ami azt jelezte, hogy jóval elmúlt éjfél. Felsóhajtott; nem értette, hogyan szaladhatott el megint ennyire az idő. Épp bebújni készült a takaró alá, hogy nyugovóra térjen, amikor néhány emelettel lejjebbről sietős léptek vertek visszhangot a házban. Aztán jöttek a kétségbeesett hangok, amiket elnyomott a távolság és a forrásuk között álló tárgyak, de ahhoz elégnek bizonyultak, hogy felkeltsék az ifjú varázsló kíváncsiságát, sőt, meg is ijesszék kicsit.
Egy másodpercet sem vesztegetve Harry némán kisiklott az ágyából, és elindult lefelé a hangok irányába. A kúria sötétbe borult, de a kandallóból és a félig nyitott irodaajtóból jövő fény lehetővé tette, hogy lássa, hova is megy. Megállt a saroknál és figyelmesen fülelt, miközben igyekezett hangtalan maradni. És csak a tudatos erőfeszítésével sikerült némának maradni, és megakadályozni, hogy felhördüljön, amikor meghallotta a felfordulás okát.
– … nem így szökött meg. – Sirius hangja visszhangzott a folyosón.
– De ennek lehetetlennek kellett volna lennie – tiltakozott Lily, akinek hangjából kihallatszott a mély döbbenet. – A ketrece körüli védelemnek önmagában meg kellett volna…
– Nem frissítették az átváltozás elleni védelmet, Lily. – Remus fáradt hangja szakította félbe a nőt.
– Azért mert Caramell egy kész idióta! – kiáltott fel James. – Peter veszélyes, ő az oka annak, hogy a fiaimat kis híján megölték, és bizonyítottan animágus! Hogy nem tudták biztosítani a védővarázslatokat? – Harry megdermedt; Peter? Mármint Peter Pettigrew? Egyszer látta a férfi fényképét egy újságban. A férfi fiatalabb kori fényképeit mind elpusztították vagy kidobták a Potter házból. Az apró gombszemek és kövérkés arc, amire Harry emlékezett, teljesen ellentéte volt annak, mint amire egy hithű halálfalótól számított volna. Talán amit egy árulótól várt volna. És kijutott az Azkabanból?
– Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, mi lesz a következő lépése – jegyezte meg Sirius sötéten.
– Gondolod, hogy Adrian után indul? – kérdezte Lily rémülten; Harry még sosem hallotta ennyire ijedtnek az anyja hangját. Nyugtalanító volt, az biztos.
– Mi mást tehetne? – kérdezte Remus. – Ha csupán elbújva marad, a minisztérium végül be fogja mérni a tartózkodási helyét, ha csak nem patkányként éli le a hátralévő életét. De még ha azzal is próbálkozik, ha Voldemort visszatér, még az animágus formája sem menti meg őt a Sötét Nagyúr haragjától.
– Szóval azt mondod, hogy csak menteni próbálja a hátsóját? – kérdezte felbőszülten Sirius.
– Miért, csinált valaha is mást? – töprengett fennhangon James. Szavait csend követte, miközben a helyiségben mindenki ennek a legutóbbi fejleménynek a velejáróin elmélkedett. Apró vigaszt jelentett, de Harry pont ezekben az időkben volt a legboldogabb, hogy az árnyékban kell maradnia, és engedni, hogy a testvére viselje a Fiú, Aki Túlélte címet. Nem mintha jobb szeretett volna biztonságban maradni, amikor Adriant veszély fenyegeti, dehogy; csupán úgy döntött, nem bolondítja magát. Amikor egy halálfaló bosszúra éhes – különösen ez a bizonyos halálfaló, aki messzire menne, csak hogy biztonságban maradjon –, a gyengébb célpontot fogja célba venni; ez pedig logikusan nézve a másik testvér.
Majdnem felhorkant azon, ahogy ez hangzott. Harry elmélázott a dolog furcsa visszásságán. Ha Adrian lenne a helyében, nagy valószínűséggel ő lenne a képzetlen. Ő lenne a csalimadár, ahogy a muglik oly ékesszólóan mondják. Most ő állna folytonos megfigyelés alatt, míg Harry lenne a helyében, hogy megvédje magát, vagy legalább annyi időre elterelje a támadója figyelmét, hogy kereket oldhasson.
– És akkor most? – kérdezte beletörődve Sirius.
– Folytatjuk a kutatásokat – felelte James. – Figyelünk, és természetesen megerősítjük a Roxfort védelmét. – Pillanatnyilag ez látszik a legjobb opciónak – gondolta a zöld szemű varázsló. – Szerencse, hogy idén te leszel a kivédés tanár, Tappmancs.
Tehát ezért vigyorgott egész nyáron. Harry helyeslően bólintott. Lehet, hogy Sirius úgy nézhet ki, mint aki nem törődik a világgal, de legalább ismeri a tárgyat, amit tanítani fog.
– Azzal, ahogy a kutatás folyik, nem tudom, hogyan fogom mindezt kiügyeskedni – ismerte be a kutya animágus.
– Muszáj leszel! – kiáltotta Lily. – Adriannek minden elérhető segítségre szüksége lesz… – Ez fájt egy kicsit. Mintha úgy vélték volna, hogy Harryre mindez nem is lesz kihatással.
– És menni is fogok – biztosította őt Sirius, aki most sokkal érettebbnek hangzott, mint amilyennek Harry valaha is hallotta őt. – Csupán azt mondom, hogy az én segítségemet is igénybe fogják venni a keresés során; én vagyok az aurorparancsnok-helyettes, és egykor ismertem Petert – emlékeztette a nőt. Ez pedig lényeges pont volt.
– Lehet, hogy azzal én is segíthetek – ajánlotta fel Remus.
– Hogyan?
– A helyzet ismeretében átvehetném az órák felét – folytatta Holdsáp. – Így egyikünk mindig a Roxfortban maradna.
– Meg tudnád tenni? – kérdezte James némileg nyugodtabb hangon.
– Caramellnek jelenleg nem érdeke elutasítani egy ilyen kérést – közölte egyszerűen Remus.
– Nem is tudom – motyogta Lily. – Talán idén itthon tarthatnánk a fiúkat, magándiákként tanulhatnának. – Harry összerándult a kilátásra.
– Lily! – tiltakozott hangosan James. – Az én fiaim sosem fognak elrejtőzni az olyanok elől, mint…
– Ők az én fiaim is! – kiabált vissza a vörös hajú nő. Remus és Sirius gyorsan közbeavatkoztak, mielőtt a vita tovább fajulhatott volna.
– A kiabálás nem old meg semmit – csendült fel tisztán Sirius tekintélyt parancsoló hangja; Harry azt sem tudta, hogy a keresztapja ilyet is tud.
– Emellett, Lily – érvelt Remus –, a Roxfortban ott van Dumbledore és az ősi védőbűbájok, amelyek valóban működnek.
– Tavaly pedig szintén ott volt egy baziliszkusz, két éve meg maga Voldemort – kontrázott rá Lily.
– A baziliszkuszt a saját fiad ölte meg, Lily. – Igaz – gondolta Harry. – És egy tanár hozta be Voldemortot; az idén csak én és Remus leszünk az egyedüli új professzorok – emlékeztette a boszorkányt Sirius. – A fiú itt sem lesznek nagyobb biztonságban; mint mindig, a Roxfort a legjobb választásunk.
– Továbbra sem tetszik – jelentette ki Lily, aki nem állt készen beismerni a vereségét.
– Mi mást tehetnénk, Lils? – kérdezte James halkan. – Nekem muszáj csatlakoznom a kutatócsoporthoz, és még ha te ki is veszel egy évet, akkor sem tudnánk biztosítani, hogy Adriant nem fogja támadás érni. – Tessék, már megint – gondolta magában Harry. – Arra nem is számítanak, hogy engem megtámadhatnak. Ésszerűtlenül naivak.
– Mindkét fiad nagyobb biztonságot élvez a Roxfortban – jegyezte meg Remus, és Harry érezte, hogy a szíve kicsit felmelegszik tiszteletbeli bácsikája megjegyzésére.
– És ott továbbra is élhetik az életüket; legalábbis a normálishoz hasonló mederben – tette hozzá Sirius. – Úgy értem, el tudjátok képzelni Adriant Ron és Hermione nélkül egy éven keresztül? Vagy Harryt Neville és Roxfort nélkül? Az a kölyök imád ott lenni! – Köszönöm, Tappmancs. A zöld szemű varázsló lágyan elmosolyodott.
– Tudom, Sirius – ismerte be röpke szünetet követően Lily. – Csak nem tetszik. Úgy tűnik, mindenhol ott a veszély.
– Azóta tudjuk, amióta meghallottuk a jóslatot, hogy így lesz – felelte erre James. – Legalábbis, amíg Voldemort örökre el nem pusztul. – A megjegyzést követő csend fülsiketítőnek tűnt.
– Nos, a Roxfortban legalább ott van Minerva – jegyezte meg Sirius, oldani próbálva a hangulatot.
– Minerva, Tappmancs? – kérdezte összezavarodva Remus.
– Aha – igazolta a kutya animágus ugatós nevetéssel. – Tudjátok, ő volt az első, aki a szökés után elérte az Azkabant.
– Micsoda? – Lily hangszíne zavart tükrözött. – Miért?
– Ő volt az, aki az eredeti varázslatokat elhelyezte Peter ketrecén, nemde? – vetette fel James.
– Igen, és egyértelmű utasításokat hagyott hátra nekik, hogy ezután mit kell tenni, hogy hogyan kell felfrissíteni azokat – válaszolt Sirius. – Nem volt ott, amikor ez történt, de úgy hallottam, Minerva tombolt. Senki nem mert közeledni felé, amikor visszaviharzott a Roxforthoz, még ha gyakorlatilag rátámadt egy tucatnyi minisztériumi hivatalnokra. Haver, azt kívánom, bárcsak ott lehettem volna… – Halk kuncogás csendült fel, és Harry úgy vélte, épp eleget hallott.
Mélyen a gondolataiba veszve tért vissza a szobájába, és nem tudva, mi mást tegyen, elővett egy darab pergament és egy pennát. Néhány napig nem fogja látni Perselust, és nem tudta nem megírni neki, hogy mi történt, bár a férfi valószínűleg már tudja. Alig bírta kivárni, hogy Hedvig visszatérjen a vadászatáról, mielőtt odaadja neki a levelet. Nézte, ahogy a fehér alakja elhalványul az éjben. Visszatért az ágyához, de jól tudta, aznap éjjel nem fog aludni.
Azon fog járni az agya, ezúttal mit tartogat számára a tanév vége.
