37. fejezet

Legmélyebb félelmek és támadások

Dementorok – köpte Perselus, miközben a kandallója lobogó lángjait nézte. – Esküszöm, amint egy picit elfordulok, Caramel minden alkalommal egyre ostobább lesz. – Harry kötelességtudóan bólogatott; nem ez volt az első alkalom, hogy a bájitalmester fennhangon sorolta, milyen tökfilkó a miniszter, és fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy nem is ez lesz az utolsó. Ha csupán az utolsó egy hónapot nézte, ezek a kirohanások akkor is a kamasz fiú mindennapi életének részévé lettek, és nem segített rajta, hogy Perselus kedve jelentős mértékben leromlott a nem túl bájos esetet követően, ami magában foglalta Siriust, egy zöld hajfestéket és egy kudarcot vallott tréfát, aminek elvileg a legelső tanítási órán kellett volna megesnie.

Perselusnak csupán azért sikerült kicseleznie azt, mert Harry meghallotta, ahogy a keresztapja elmeséli a tervezett csínyt a felbőszült Remusnak. A zöld szemű fiú azonnal elsprintelt Perselus irodájába, és még pont azelőtt sikerült tájékoztatni őt arról, mit tervezett Tapmancs, mielőtt a férfi zuhanyozni indult. Sirius persze csalódott volt, és Perselus a nap további részében vasvilla szemeket meresztett mindenkire, mialatt Harry együtt kacarászott mindkettejük kárára Neville-lel, akivel megosztotta a titkot.

Anélkül, hogy észrevette volna, Neville, ahogy azt Harry remélte, egyre jobban és jobban kibújt a kagylóhéjából, és ennek eredményeképpen segített a zöld szemű varázslónak nyíltabbá válni. Saját maga lepődött meg a legjobban, amikor könnyedén elkezdett beszélni a barátjának Perselusról és Minnie-ről, noha Silbreithet még nem említette. És emlékei szerint ez volt az első alkalom, amikor nem Adriannek akarta elárulni a titkát. Esténként néha csak feküdt az ágyán, azt kívánva, bárcsak megoszthatná a legjobb, talán az egyetlen igaz barátjával mindazt, ami a fejében jár. És egy esős októberi éjszaka Harry eldöntötte, hogy felfedi a titkát valakinek, és az a valaki Neville lesz. Az egyetlen ember Perseluson és Flamelen kívül, aki valaha is vesződött azzal, hogy megismerje őt, ami ismét bebizonyította, hogy a barátok valóban az a család, amit az ember magának választ.

Még egy dolog történt októberben: talán az eddig létező legizgalmasabb órán vett részt sötét varázslatok kivédése tantárgyból. Mumusok. Harry természetesen hallott már róluk, de sosem volt esélye szembenézni eggyel. Először Neville került sorra, akinek a mumusa önmaga arcát öltötte magára, tekintete üres volt és hideg, a megjelenése tartózkodó, és gúnymosoly ült az amúgy kifejezéstelen arcán. A fiú mély lélegzetet vett, aztán kiszórta a megfelelő varázslatot, mire a párhuzamos énje eltűnt egy fehér füstgomolyag közepette. Harry lágy mosollyal figyelte, aztán finoman oldalba bökte őt, amikor Neville odasétált mellé, némán kommunikálva vele, hogy később majd beszélnek; a fiú elmosolyodott, amikor Harry felkészítette magát a saját körére.

Az igazat megvallva rendkívül aggódott, amikor megtudta, hogy szembe fog kerülni egy alakváltó lénnyel. Tudta, hogy mik a legnagyobb félelmei: ha elbukik, és nem tudja megvédeni a testvérét, elveszíti a szeretteit, nem sikerül cselekednie egy olyan helyzetben, amikor muszáj lenne – ezekkel tisztában volt. És aztán, amikor a sorban állva arra várt, hogy rákerüljön a sor, a gondolatai visszaszálltak Mógusra, és mindarra, amit tett. Ezzel egyidejűleg újabb félelem bukkant elő, egy olyan, amit igyekezett mélyen magába temetni. Mi van, ha olyan emberré válik, mint akit meg kell állítania? Egy gyilkossá? Persze bebizonyosodott, hogy az összes feltételezése téves volt. Mert abban a pillanatban, amint a mumus elé lépett, egy dementor tűnt fel előtte.

És még ha a rettegett lény egy jól irányzott Commikulust követően összegabalyodva végezte is a saját – abban a pillanatban épp egy élénk rózsaszínű – szőrmebundájában, Harry összezavarodottan állt. Az összes dolog közül, amiről úgy gondolta, hogy fél, a dementor meg sem fordult a fejében.

Ugyanazon a délután beszélnie kellett Neville-lel az ő mumus alakjáról. Ha számított is rá, hogy valami ilyesmi fog történni, akkor azt inkább magáról tudta volna elképzelnie, és az igazat megvallva rendkívül kíváncsi volt, mi járt Neville fejében, mialatt szembenézett az alakváltó lénnyel. A válasz egészen lefegyverző volt, és tovább erősítette a két barát között formálódó köteléket.

– Rettegek, hogy csalódást okozok nekik – mondta, amivel teljesen összezavarta Harryt, aki leült a tó melletti fűre.

– Nekik? – kérdezte a homlokát ráncolva, és próbálta felfogni, hogyan is értette a barna szemű fiú mindazt, amit mondott. A válasz abban a pillanatban felötlött benne, amint Neville magyarázni kezdett.

– A szüleimnek, a nagyanyámnak… válassz tetszésed szerint! – kiáltotta. – A szüleim harcoltak a háborúban. Tudod, mi történt velük, és hogy mára már csak a nagyim maradt az egyedüli családom. Félek, hogy olyanná válok, mint ami azzá tette a családomat, ami ma. – Lesütötte a szemét, és várta, hogy Harry ítélkezzen fölötte. A zöld szemű fiú meglepetten vette észre, hogy könnybe lábadt a szeme, miközben a válaszát próbálta megfogalmazni.

– Nem fogsz, Neville – jelentette ki határozottan, jól emlékezve egy hasonló beszélgetésre, amit egyszer Perselusszal folytatott. – Nem fogsz.

– De honnan tudod? Egyáltalán nem vagyok különleges; hogyan állíthatod, hogy nem fogom őket cserbenhagyni?

Harry rámeredt a barátjára, és jogos felháborodás bugyogott fel a mellkasában.

– Te vagy a legjobb barátom, Neville, és nem fogok állni és végignézni, ahogy menekülsz, még a saját szavaid elől is. – Ez úgy tűnik, felkeltette a másik fiú figyelmét, mert Neville bizonytalanul a barátjára pillantott. – Te jó srác vagy, Nev. Nagyszerű barát, és pont olyan nagyszerű varázsló, még ha tagadni próbálod is! – Muszáj volt hozzátenni az utolsó részt, mivel Neville készen állt tiltakozni. – Amióta megvan az új pálcád és újra elkezdtél edzeni, mérhetetlenül sokat fejlődtél. És a puszta tény, hogy amiatt aggódsz, hogy csalódást okozol a családodnak, az azt jelenti, hogy valószínűleg nem fogsz.

– Úgy gondolod? – kérdezte a fiú, és remény fénylett fel a szemében.

– Igen – jelentette ki Harry. – És emlékezz, ha valaha segítségre lesz szükséged, én mindig itt leszek. – Most Neville-en volt a sor, hogy könnyessé váljon a szeme. A két fiú szélesen egymásra mosolygott, és aztán tipikus tinédzser módon tagadni próbálták, hogy ez egyáltalán megtörtént. Neville belebokszolt Harry vállába, és egyszerűen közölte:

– Hasonlóképpen. – Harry rábólintott, és a beszélgetés a kviddicsre terelődött, sokkal természetesebb módon, mint az valaha előfordult Harry és Adrian között.

A zöld szemű kamasz újra és újra végiggondolta magában az esetet a saját mumusával, mígnem sikerült elkapnia Perselust, aki az irodájában edzett, és hosszúkardjával épp miszlikre szedte a gyakorlóbábját. A férfi végighallgatta az aggodalmait, néhány percig eltűnődött rajta, aztán kuncogott egy sort, majd folytatta a szerencsétlen báb kaszabolását. Csupán ennyit mondott Harrynek:

– Okos kölyök vagy. – Végül, miután megelégedett a keze munkájával, és a bábot felismerhetetlen cafatokban otthagyta a földön, megosztotta Harryvel, amit megértett a fiú mondandójából, mégpedig, hogy a legnagyobb félelme nem maga a dementor volt. A legnagyobb félelme önmagában a félelem, aminek a dementor a fizikai megtestesítője. És bár ennek már volt értelme, Harrynek akkor is szembe kellett néznie egy nagyobb problémával: nevezetesen azzal, hogy legnagyobb félelmének fizikai megtestesítője történetesen a Roxfort körül járőrözött.

És ennek szellemében megkezdődött a patrónusbűbáj megtanulása. Perselus több mint boldogan beszerzett egy mumust – maguk közt kijelentve, hogy hadat üzent az egész faj ellen egy olyan eset miatt, amit nem volt hajlandó megosztani Harryvel, és ami miatt a kamasz varázsló úgy hitte, az ügynek bizonyára köze van egy bizonyos kutya animágushoz –, hogy Harry gyakoroljon rajta. Néhány hét után, mialatt csupán ezüst ködöt tudott megjeleníteni, a patrónus alakja végre képes volt elüldözni az ál-dementort. Ő meg csak állt és boldogan figyelte, ahogy a hét láb magas farkas sarokba szorít egy köpenyes alakot, mielőtt a mumus megtört, és egy hangos, pukkanó hang keretében eltűnt.

– Mert az aurorok nem lettek volna elegendők, dehogy! – folytatta Perselus a kirohanását. – Muszáj volt dementorokat alkalmazni!

– Nos, pillanatnyilag nem tehetünk mást, mint elviseljük – érvelt Harry, amivel egy csúnya pillantást érdemelt ki magának a bájitalmestertől.

– Nem kellene ezt tennünk – jelentette ki egyszerűen a férfi, miközben továbbra is morgolódva leült Harryvel szemközt.

– Térjünk át könnyedebb témára; hallottad, hogy a legutóbbi jóslat szerint hogyan hal meg Adrian? – kérdezte széles mosollyal a varázsló tanonc, megpróbálva – sikerrel – kizökkenteni Perselust a rossz hangulatából.

– Volt egy újabb?

– Ó, igen – igazolta a zöld szemű fiú. Amellett, hogy minden tealevél olvasáskor látta a Zordót, Trelawney kezdett nem túl finom utalásokat tenni arra vonatkozóan, hogyan fog Adrian találkozni a végzetével. – Abból, amit összeszedtem, mintha említett volna valamit valami nyakazásról.

– Nyakazásról? – kérdezett vissza Perselus jókedvűen. – Hát nem állíthatod, hogy nincs aktív képzelőereje.

– Nos, természetesen van – helyeselt Harry.

– És hogy mennek a te óráid?

– Tulajdonképpen egész jól – ismerte be Harry. – Ha leszámítjuk azt a majdnem balesetet Dracóval az első mágikus lények gondozása órámon, azt mondanám, túl jól. – Harry visszagondolt a tanév első napjára, amikor Hagrid boldogan bemutatta nekik a hippogriff csordát. A vadőr úgy gondolta, hogy izgalmas lények, és ez egyszer Harry is egyet értett vele. Önmagukban a lények izgalmasak, másrészről viszont nem ők lennének az első lények, amiket egy tanárnak be kellene mutatni a harmadéves tanulóinak.

Hagrid elmondta nekik az alapokat: hogy hogyan közelítsék meg őket, hogyan hajoljanak meg, majd önként jelentkezőt kért. Mivel el akarta került a katasztrófát már a legelső órán, Harry előrelépett. Igaz, hogy még sosem lovagolt hippogriffen, de valószínűleg ő volt a diákok között az egyetlen, aki rendelkezett lovagló tapasztalattal. Így mélyen meghajolt a Csikócsőr névre hallgató hippogriff előtt, és még lovagolt is rajta egyet a birtok körül. Égbekiáltó hazugság lett volna azt állítani, hogy nem élvezte repülést; nem volt olyan kényelmes, mint lovon lovagolni, vagy Harry sejtése szerint akár egy szárnyas lovon – a túl sok toll nem hagyott helyet, hogy megvesse magát a hátán –, de a repülés mindig izgalmas élmény volt.

Persze, Malfoynak muszáj volt beleártani magát, és majdnem tönkretenni Hagrid első tanítási óráját. A fiút feldühítette, hogy Adriennek sikerült elérni, hogy a hippogriffje meghajoljon előtte, mielőtt Csikócsőr – aki mellé Malfoyt osztották – tette, és csak másodpercekre volt attól, hogy megsértse az állatot. Ez pedig biztos támadást eredményezett volna, mielőtt Harry közbelépett. Fél szemét végig a szőke mardekároson tartotta, biztosan tudván, hogy megpróbál valahogy belerondítani Hagrid órájába. Az, hogy közben talán ő maga is megsérülhet, meg sem fordult Malfoy fejében, így szó szerint a jó szerencsének köszönhette, hogy Harry elég közel állt ahhoz, hogy közbeavatkozzon és megnyugtassa az ingerült hippogriffet, ahogy egy lóval tette volna.

Némi sérülés így is bekövetkezett, mert ahhoz nem reagált elég gyorsan, hogy megakadályozza Csikócsőrt abban, hogy ne ágaskodjon két lábra és kezdjen fenyegetően kapálózni Malfoy felé. Draco beszélt az apjával, aki az ügyet a felügyelőbizottság elé vitte. Noha a bizottság végül nem csinált semmit, Hagridot annyira nyomasztotta, hogy egy diákja majdnem megsérült az óráján, hogy tanítását lekorlátozta a futóférgekre, amik a létező legunalmasabb lények közé tartoztak.

Túl jól, Harry? – kérdezte Perselus, visszatérítve Harryt a merengéséből.

– Bocs, hogy mondod? – kérdezte Harry, mielőtt eszébe jutott, miről beszélgettek. – Á, igen, túl jól. Szinte már várom, hogy most már bármelyik pillanatban történik valami.

– Nem vagy kissé paranoiás? – kérdezte Perselus, próbálva oldani a hangulatot. Ha be akarta ismerni magának, ő is meg-megugrott, amikor a járőrözése során árnyékot látott megmozdulni. Egyre még átkot is szórt.

– Mondja a férfi, aki megátkozott egy fegyveres páncélt – jegyezte meg fanyarul Harry. És elkövette azt a hibát, hogy ezt elmondta neked – gondolta Perselus a szemét forgatva.

– Csak egy apró ballépés volt – védte magát a férfi.

– És szerencsés véletlen, hogy Hóborc már tönkretett egy közeli tantermet. – Perselus bólintott, elfogadva a zöld szemű varázsló logikáját; az valóban sok magyarázkodástól megkímélte őt. – Csak kezdek belebetegedni a várakozásba, hogy mikor csap le egy másik őrült.

– Gyakorlatilag két éve vársz ugyanarra az őrültre – emlékeztette őt a bájitalmester.

– Szóval a változatosság kedvéért szerinted variálnunk kellene? Az egy örök állandó helyett több őrült? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Harry.

– Ez nem úgy jött ki, mint szándékomban állt – ismerte be Perselus vigyorogva.

– Hát remélem – jegyezte meg Harry, de hangjában jókedv bujkált.

Eljött a másnap és vele az új iskolai tanév első kviddics edzése. Oliver szokás szerint őrülten viselkedett; ez volt az utolsó éve a Roxfortban, mint ahogy erre emlékeztette a játékosait, és hajthatatlan volt, hogy a távozásának mély benyomást kellene keltenie. Azt akarta, hogy idén a Kupa ne csak a Griffendélben álljon – ahol a jogos helye volt, ahogy ő fogalmazta –, de oly módon nyerjék el, amivel lealázzák a többi házat is. Szenvedélyét annyira nyilvánvalóan sikerült továbbadnia, hogy még Harry is azon kapta magát, hogy egyetért vele. Egyetlen vágya az volt, bárcsak használhatná a Tűzvillámát. Nem mintha panaszkodni akart volna a régi seprűjére – de a koboldok aranyára! –, mégiscsak ő tervezte a Tűzvillámot! Az egyszerűen más volt. Még csak a hónap tizenhatodik napján jártak, amikor valami teljesen más természetű dolog keltette fel a figyelmét. Békésen üldögélt a klubhelyiségben, épp a Heti átváltoztatás legújabb példányát olvasta, amikor Lavender Brown zokogva lépett be a terembe. Jajveszékelve motyogott, Harry pedig önkéntelenül is tűnődni kezdett, mi is történhetett. Neville zavarodottan pillantott rá, aztán mindketten a legjobb tudásuk szerint igyekeztek álcázni a nevetésüket, miközben a lány magyarázatára vártak. Mivel a tapintatosság sosem tartozott Lavender erősségei közé, a kíváncsiságuk hamar kielégült: meghalt a nyuszija. Szomorú dolog, persze, ezzel Harry is egyetértett, valószínűleg ő is sírt volna, ha Hedvig meghal, de jajongani egy zsúfolt helyiségben? Micsoda drámakirálynő!

Lavender, és a lány hajlama, hogy mindent túlreagáljon, hamarosan háttérbe szorult, mivel figyelme Ron és Hermione felé terelődött, akik azon kezdtek el vitatkozni, hogy Ron mennyire könnyen felül a jövőt illető kétes jóslatoknak, míg a vörös hajú fiú azt vágta a lány fejéhez, hogy túl hidegszívű, és csak ahhoz ragaszkodik, ami le van írva a könyvekben. Harry emlékei szerint nem ez az első vita, aminek tanúja volt, amióta elkezdődött a tanév.

– Ó, egy újabb összezördülés. – Egy hang, Ginny hangja hangzott fel a bal oldaláról. A lány egy fotelben üldögélt, és a kivédés tankönyvét olvasta.

– Mostanában borzasztóan sokszor művelik ezt, nem?

– Enyhe kifejezés.– Ginny felhorkant, és ránézett a bátyjára és Hermionéra, akik épp bosszúsan meredtek egymásra, miközben Adrian próbálta csitítani őket. – Azon jár az eszem, mikor fognak rádöbbenni, hogy voltaképpen tetszenek egymásnak – merengett a lány, majd visszatért a könyvéhez. Harry érezte, hogy a szemöldöke magától ível felfelé.

– Úgy gondolod, hogy ez a valós okuk?

Te nem? – kérdezett vissza Ginny nemtörődöm módon, még azzal sem vesződött, hogy ránézzen.

Érdekes nézőpont – ismerte be Harry, majd szórakozottan Neville-re pillantott, aki egyszerűen egyetértően biccentett. És visszagondolva, Ginnynek talán igaza is volt.

– Huh – motyogta egyszerűen, majd visszatért az olvasáshoz. Ki tudja?

Közeledett Halloween hétvégéje, és Adrian a napok teltével mind komorabb és komorabb lett. Szüleik az utóbbi események fényében úgy döntöttek, hogy nem írják alá a szükséges nyilatkozatokat, ennek eredményeképpen pedig Harry és Adrian kénytelenek lennének az iskolában tölteni azt a napot.

– Ó, ugyan már, Adrian! – kiáltotta Harry, miután látta, hogy a testvére lehuppan mellette levő kanapéra. – Nem mintha még sosem jártunk volna ezelőtt Roxmortsban!

– Az iskola többi részével együtt még nem is! – vágott vissza Adrian, mire Harry a szemét forgatta. Amikor a bátyja eltökélte, hogy márpedig duzzogni fog, akkor duzzogott is, és lehetetlen volt elkerülni.

– Nos, én megyek a könyvtárba – jelentette ki Harry, miközben felállt a kanapéról és becsukta a gyógynövénytan könyvet, amit egy dolgozathoz kölcsönzött ki. – Akarsz jönni?

– Egy nagy frászt, dehogy! – morogta Adrian, homlokránca inkább tovább mélyült.

– Ahogy akarod – jegyezte meg Harry némileg derűsen. Neville már amúgy is ott várt rá, és Harry kedve a puszta gondolatra is tovább javult. A folyosón találkozott Friccsel, és meg kellett győznie, hogy a kezében tartott könyvet tényleg vissza kell vinnie a könyvtárba, aztán a klubhelyiségbe visszavezető úton belefutott Perselusba, aki egy füstölgő serleget tartott a kezében. – Remusnak viszed a bájitalát? – kérdezte Harry, aki azonnal felismerte a farkasölőfű-főzetet.

– Igen, ami azt illeti, valóban – válaszolt Perselus. – Még ha ez azt is jelenti, hogy valószínűleg újabb beszélgetést kell elszenvednem a korccsal, aki nem a legfinomabb módon hozza a tudomásomra, milyen ütősen néznék ki zöldben – tette hozzá gúnyos hangon. Harry próbálta elfojtani a mosolyát, miközben elkísérte a férfi a kivédés tanárok irodájába. Egy perc sem telt el, és Perselus bekopogtatott az ajtón, majd belépett rajta. Ahogy megjósolta, Sirius is ott volt, a kandalló mellett ült.

– Piton – vakkant oda üdvözlésképpen. – Szia, kölyök! Úgy döntöttél, hogy meglátogatsz minket? – tette hozzá vidámabban, amikor Harry is feltűnt a bájitalmester mögött.

– Sirius, Remus, sziasztok – köszöntötte őket Harry, miközben Perselus letette a serleget az íróasztalra, amely mögött Remus ült. – Visszavittem egy könyvet a könyvtárba, amikor összefutottam Piton professzorral, aki épp idetartott; csak vele tartottam.

– Elkészült a bájitalod – mondta Piton szárazon. – Ha többre van szükséged, egy teljes üsttel készítettem.

– Igen, valószínűleg holnap többre lesz szükségem. Köszönöm, Perselus. – A mindig udvarias Remus egy húzásra eltüntette a bájitalt. – Az íze rémes, mint mindig – állapította meg kedélyesen, grimaszolva az íztől.

– Mondd, Piton – kezdte Sirius. – Nem gondolod, hogy valamikor a jövőben a feketén kívül mást is kellene viselned? – Perselus válaszra sem méltatta a kérdést, de ez nem rettentette el az animágust a folytatástól. – Mivel úgy hallottam, idén a zöld lesz az új fekete szín, viselhetnél valami sokkal élénkebb színt a sápadt arcod mellé… – Perselus egy megvető pillantást küldött a férfi felé.

Ez volt minden, amit tett. Sirius csalódottan, hogy a bájitalmester nem reagált a sértésekre, újra próbálkozott volna, mikor Harry úgy döntött, közbelép. Az akvárium Remus asztalán megfelelő lehetőség volt.

– Hé, az nem egy kákalag? – kérdezte, és érdeklődve mutatott a vízidémonra. Perselus vette a lapot és kimentette magát, amint Remus azt kezdte magyarázni, hogyan tervezett áttérni a Kappákról a vízi szörnyekre. Sirius kelletlenül visszatért néhány minisztériumi akta olvasásához, miközben Harry mélyet sóhajtott, amiért sikeresen elhárította a krízist. Szórakozottan elgondolkodott, hogy most vajon mennyi idejébe telne Perselusnak széttépnie a gyakorlóbábut.

Mire visszaért a Griffendél hálókörletébe Neville-lel beszélgetve az utolsó gyógynövénytan projectjükről, addigra Ron és Hermione is megérkeztek magukkal hozva egy nagy adag finomságot a Mézesfalásból, Roxmorts híres édességboltjából. A cukor, úgy tűnt, némileg kiengesztelte Adriant, és sokkal jobb hangulatba került, mire elindultak a halloweeni mulatságra. Ahogy mindig, az étel most is ízletes volt, és alig lehetett olyan diákot találni, aki ne töltötte volna újra a tányérját. Még azok, akik meglátogatták a Mézesfalást is, késztetést éreztek, hogy megtömjék magukat a Roxfort híres sütőtökpitéjével, és a zöldszemű fiú könnyen meg tudta érteni, miért.

A finom ételtől eltekintve Harry képtelen volt szabadulni a rossz érzéstől, ami egész nap kísértette. Beletelt némi idejébe, de miközben a megbűvölt mennyezet sötét égboltját bámulta, rájött, pontosan mi zavarja őt. A Halloween; valami rossz szokott történni Halloweenkor. Nos, javította ki önmagát, rendszerint valami rossz szokott történni vele Halloweenkor. Mógus és a troll, Mrs. Norris támadása, és persze ki tudná elfelejteni, amikor egyéves korukban Voldemort megpróbálta megölni őt és a testvérét? De muszáj volt lehetőséget adnia az optimizmusnak, hisz eddig még semmi sem történt; talán ezúttal kaptak egy kis szabadidőt? Ahogy telt az idő és közeledett az ünnepség vége, Harry elégedetten kijelenthette, hogy egyetlen megszállott professzor sem rohant be a terembe, egyetlen Kimúlásnapi parti sem tűnt fel a láthatáron, és egyetlen magányos suttogás, egyetlen hihetetlen mese egy gyilkos kígyóról sem ütötte meg a fülét.

Ahogy az ilyen helyzetekben elvárható, Harry igen derűs hangulatban követte griffendéles háztársait vissza a klubhelyiségbe, miközben boldogan csevegett Neville-lel a lehetőségről, milyen új izgalmas lényeket fognak tanulmányozni SVK órán. A Weasley ikrek léptek melléjük, és megemlítették az új találmányukat, amin épp dolgoztak, amikor Harrynek sikerült nekiütköznie az előtte haladó Lee Jordanbe.

– Bocs, Lee – motyogta orrát dörzsölgetve a fiú.

– Nem a te hibád, Harry – biztosította őt az ötödéves diák.

– Miért nem mozdul senki? – kérdezte Harry, amikor nem csak neki kellett váratlanul megtorpanni. Az előtte vonuló griffendéles sor nem haladt előre, senki nem lépett át a Kövér Dáma festményén.

– Miért nem megy be senki? – hangzott fel mögülük Ron hangja. Jó kérdés – gondolta Harry, miközben megpróbált átnézni a bejárati folyosó előtt összetömörült emberek feje fölött. Az átjáró, úgy tűnt, zárva van, ami értelmetlennek látszott; a Kövér Dáma talán ismét a barátait látogatta? De hát – tűnődött tovább a zöld szemű kamasz – azt sosem tette takarodó előtt.

– Utat, engedjetek át, kérlek – érkezett Percy hangja, ahogy utat törve magának, fontoskodva igyekezett előre a tömegen át. – Mi ez a tolongás itt? Nem lehet, hogy mindenki elfelejtette a jelszót… szabad lesz, iskolaelső vagyok… – Hirtelen csend támadt, ami az első sorokból indult, aztán a dermedt csend szétterjedni látszott a folyosón. Ha bárki is dementorra gondolt volna, nem mutatta. Majd meghallották Percy hirtelen éles hangját. – Valaki hívja Dumbledore professzort. Gyorsan!

– Dumbledore-t? – töprengett fennhangon Harry. Mi lehet olyan fontos, hogy Dumbledore-ra van szükségük? Elméje elkerülhetetlenül visszautazott a tavalyi támadásokra. De a baziliszkusz meghalt, ebben biztos volt. Akárhogy is, bármi, amit célul tűzött ki, hogy megöl, az meghalt. És még a kígyók királya sem élhette túl a tavaly júniusi eseményeket.

Dumbledore hamarosan feltűnt, és a griffendélesek szétváltak, hogy át tudjon haladni köztük. Harry egyike volt annak a néhány embernek, aki követte őt. Távolról a portrélyuk továbbra is bezártnak tűnt. A keret rendben lógott a falon. A festmény többi része volt az, ami hiányzott.

A vásznat csúnyán felhasították, különböző méretű rongyfoszlányok lógtak az egykori Kövér Dáma festmény megcsonkított maradványából. Maga a nő megszökött – és szerencsére – mivel Harry egyetlen rózsaszín nyomot nem tudott felfedezni sem a keretben még lógó festménydarabkákon, sem a földön heverő nagyobb darabokon. Dumbledore gyors, komor pillantást vetett a tönkretett festményre, majd látta, ahogy McGalagony, Remus és Perselus sietnek feléje.

– Meg kell találnunk a Kövér Dámát – mondta Dumbledore. – McGalagony professzor, kérem, keresse meg Mr. Friccset és mondja meg neki, hogy keresse fel a kastély összes festményét a Kövér Dáma után. – Perselus alig leplezett dühvel figyelte a festményt; csak egyetlen ember nyerhetett valamit egy ilyen kétségbeesett lépéstől. Sosem számított rá, hogy Pettigrew akár valami gerinchez hasonlatosat fejleszt ki, de más magyarázat pillanatnyilag nem jutott eszébe. Talán a patkány szökése valami több mint aminek látszott…

– Nem fog örülni, ha megtalálják! – vihogta egy hang, félbeszakítva a gondolatfonalát. Elég volt egy pillantást vetni a feje fölé, hogy könnyedén megtalálja a hang forrását. Hóborc volt az. Nem mintha Harry ismert volna másik lényt ilyen nyikorgóan gúnyos hanggal. A kopogószellem örülni látszott valaminek, ami sosem volt jó jel.

– Mit akarsz ezzel mondani, Hóborc? – kérdezte higgadtan Dumbledore, hatásosan letörölve a gúnyvigyort a szellem arcáról; még Hóborc, a maga visszataszító természetével, sem mert gúnyolódni Dumbledore-ral. Felteszem, végtére is jó valamire – merengett Perselus.

– Szégyelli magát, igazgatóságos uram. Nem akarja, hogy meglássák. Teljesen össze van zavarodva. Láttam őt átfutni a negyedik emeleti tájképen, uram, ott bujkált a fák között. Borzasztóan sírt – mondta vidáman. – Szegényke – tette hozzá nem meggyőző hangon, miközben a vigyora megtízszereződött. Perselusnak úgy kellett visszafojtani a saját gúnymosolyát. A szeme sarkából elkapta, ahogy Harry bőszen a szemét forgatja, ez pedig olyan reakció volt, ami nagyon hasonlított az övéhez és ami a helyzet ellenére több mint szórakoztató volt.

– Megmondta, kitette ezt? – kérdezte halkan Dumbledore.

– Meg bizony, főprofesszor úr – susogta Hóborc, olyan hangon, mintha egy jókora bombát dajkálna a karjában. Perselus megtagadta magától az élvezetet, hogy kiszórjon a szellemre egy Suvickust, inkább megvárta a magyarázat további részét. – A Dáma nem akarta beengedni, attól dühödött így fel. – Hóborc kétrét hajolt, és a lába közül vigyorgott Dumbledore-ra. – Amilyen alacsony, olyan komisz természetű az a Peter Pettigrew. – Egyetlen pillantás elég volt Perselus és Harry között, hogy átadják egymásnak az üzenetet. Ami pedig nem volt más, mint az, „A rohadt életbe!", mivel ezúttal mindketten egy nyugodt Halloweenben reménykedtek.

A diákokat visszavezették a Nagyterembe, miközben a tanárok elindultak, hogy átkutassák az egész kastélyt. Dumbledore egy meglehetősen lenyűgöző átváltoztató varázslattal hálózsákokat varázsolt elő mindenkinek, aztán csatlakozott a kereséshez, otthagyva őrnek a felettébb nagyképűnek látszó Percy Wesleyt.

Miközben Hermione lehordta az osztálytársait, hogy az iskolába lehetetlen mágikus úton bejutni, beszélt nekik a védőbűbájokról és a dementorokról. Harry csupán elgondolkodva nézte a megbűvölt mennyezetet. Még ha Hermione nem is mondhatta el – ahogy Adrian, Ron, vagy ő maga sem tehette – azt a részt, hogy Peter hogyan jutott be a kastélyba, tekintve, hogy patkánnyá tudott változni, az még mindig csak félmagyarázat volt.

Kivéve, hogy egyáltalán nem lett volna szabad bejutnia az iskolába, mivel az összes átjárót levédték, kifejezetten arra, hogy kizárják az animágiát – a bűbájt csak akkor oldották fel, amikor vagy Sirius vagy McGalagony professzor mentek át rajta. Emiatt leginkább Perselus nyugtalankodott; kifogásokkal kellett előállnia, hogy ő miért nem tudná használni az átjárókat, és a kíváncsiskodás alóli kibúvója nem más volt, mint Sirius, aki azonnal jelentkezett a feladatra, hogy majd ő felügyeli a titkos bejáratokat. Perselus így könnyen elutasította, hogy olyan szorosan összedolgozzon Siriusszal és az igazgatóval, mivel, mint tudatta, el akarta kerülni a konfrontációt. Ez természetesen Harry számára sem tette lehetővé az átjárók használatát, de mindeddig nem is okozott gondot.

A kérdés azonban továbbra is megválaszolandó maradt: mi a fenéért próbálna meg Pettigrew belopózni a tanév első olyan estéjén, amikor senki nem tartózkodik a klubhelyiségben? Ha Adriant akarta volna megtámadni csupán kicsit tovább kellett volna várakozni a gyerekek érkezésére. Ugyanakkor ahhoz végig kellett volna mennie az egész Roxforton és Pettigrew-nak nem volt pálcája. Bármelyik negyedévesnél idősebb diák – ő és természetesen Adrian – könnyedén megállíthatta volna a férfit. Már ha ébren vannak. De még ha előtte aludtak is volna, valaki biztosan felébred és észreveszi, hogy egy férfi elhurcolja Adrian Pottert.

Ez az egész értelmetlen volt. A férfi vagy kétségbe van esve – gondolta Harry –, vagy valamiféle tervet követ. És mivel eddig értesüléseim szerint Pettigrew nem a legeszesebb férfi, ha egy tervet követ, akkor nincs egyedül. Úgy tűnt, ezzel a véleményével nem volt egyedül. Perselus alig néhány órával később ugyanezzel a kérdéssel kereste fel Dumbledore-t. Mi az ördögért viselkedne Pettigrew – egy olyan fickó, aki mindig is csak a saját hátsójával törődött –ennyire gondatlanul?