38. fejezet

Viták és egy patrónus

A napok elég gyorsan teltek a Griffendél-toronyban történt incidens után, ahogy azt most a diákok maguk között nevezték. Harry koncentrációja erőteljesen elterelődött arról, hogy megpróbáljon eligazodni Pettigrew támadásán – Perselusszal ellentétben, aki makacs megszállottsággal foglalkozott az eseménnyel –, főként a kviddics miatt. A szezon első meccsét a Griffendél játszotta a Mardekár ellen, és Harry mentálisan felkészült egy aljas játékra. A mardekáros csapatot azonban más ügyek foglalkoztatták.

Harry – és Perselus – hatalmas bosszúságára a meccs előtti nap Marcus Flint, a Mardekár kapitánya bemasírozott a pályára, ahol épp edzettek, és közölte velük, hogy Malfoy megsérült gyakorlás közben, ezért nem tudnak versenyezni, így a Griffendél ellenfele végül a Hugrabug lett. Neville, aki az oldalvonal mellől figyelte a vitát, csupán a szemét forgatta, és az eget elborító sötét felhőkre mutatott. Harry egyetértően bólintott.

– A seggem sérült meg, az! – kiáltott fel George, miután Flint levonult a pályáról. – Csak nem akarnak játszani ebben az időben! – És Harry tökéletesen egyetértett vele; az elmúlt három nap folyamán egyfolytában szakadt az eső, és minden jel arra mutatott, hogy a meccs napja még viharosabb szelet hoz, mint az azt megelőzőeké. Ami még a témába vágó új hírnek számított: kiderült, hogy a Hugrabugnak új kapitánya van Cedric Diggory személyében, aki egyben a csapat fogója is volt. Harry szórakozottan elvigyorodott, amikor meglátta, hogy a csapat leánytagjai hogyan reagálnak erre az ínyencségnek számító hírre, de úgy tűnt, ő az egyetlen hímnemű, aki így tett. George és Fred egyáltalán nem vették jó néven, és később, a vacsora folyamán, csak további hangsúlyt fektettek annak kifejezésére, hogy mennyire nem tetszik nekik ez a dolog. Harry végig csak bólogatott, és igyekezett a krumplipürébe fojtani jókedvű horkantásait. Legjobb barátja fuldokolni is kezdett a krumplipürétől, és a két tini nyílt kacagásba kezdett, amint Fred és George elhagyták az asztalt.

Mivel többet úgysem tudtak tenni, a csapat folytatta az iskolai tevékenységeit; először is eldöntötték például, hogy ők nem alacsonyodnak le és mondják le a játszmát, másodszor pedig, hogy mivel az időjárás valóban nem engedélyezett számukra több gyakorlást, még Oliver is elismerte, hogy valószínűleg a legjobb stratégia most az, ha nem a játékkal foglalkoznak. Másnap Sirius, aki a telihold miatt azon a héten tanította őket, több mint boldogan ellátta őt tippekkel, hogyan stabilizálja a fogását, ha szakadó esőben kell repülnie. Harrynek nem volt szíve megmondani neki, hogy ő valószínűleg többet tud a seprűnyél kezeléséről, mint Sirius, így ott maradt, és figyelmesen hallgatta őt. Meglepő módon Neville-t érdekelte a férfi mondandója, és Harry elraktározta ezt az információt a későbbre, ő maga inkább nem arra figyelt, amit Sirius magyarázott, hanem magára a kutya animágusra.

Azok számára, akik tudták, nyilvánvaló volt, hogy a keresztapját az utóbbi időben nagy mennyiségű stressz érte; feltűnőek voltak a szeme alatti karikák, és úgy tűnt, fogyott is valamennyit. Harry tudta, hogy Pettigrew szökését személyes dolognak tekinti. Bele se mert gondolni, ő hogyan érezné magát, ha rádöbbenne, hogy egykori barátja belépett abba az iskolába, amit elvileg ő őrzött.

Azt már tudta, hogy az anyja kis híján infarktust kapott a hír hallatán. Adrian egy rendkívül hosszú levelet kapott, hogy legyen sokkal óvatosabb, mint eddig volt, hogy soha ne hagyja el a klubhelyiséget takarodó után és egyéb hasonló utasításokkal, amiktől a bátyja duzzogni kezdett. Harry csak remélte, hogy kicsinyes bosszúból kifolyólag Adrian nem próbál valami veszélyeset csinálni. Ikertestvére nyughatatlan természetét ismerve simán kész volt rá. Még a Weasley ikrek is furcsa pillantásokat vetettek rá egész héten. Vajon mi lehet annak hátterében?

Ám a meccs napján Harrynek minden gondolatát félre kellett tenni; épp vízlepergető védőszemüveget és ruhákat készített az egész csapatnak, amikor egy igencsak elázott Sirius és egy ugyanolyan vizes Adrian lépett be a szobába.

– Helló! – köszöntötte őket Harry, miközben az utolsó bűbájt helyezte el Alicia Spinet szemüvegén. – Ez megteszi, Alicia.

– Életmentő vagy, Harry.

– Vízlepergető bűbájokat szórsz? – kérdezte Sirius büszke mosollyal a keresztfiától.

– Úgy gondoltam, segíthet kicsit – ismerte be Harry, miközben a saját ruháit és felszerelését is ellátta a bűbájokkal. A kviddics pálya közelében megdördült az ég, ami egy időre megakasztott minden beszélgetést. – Nem tudom, észrevetted-e, de esik – jegyezte meg Harry megtörve a csendet.

– Valamit észleltem – felelte a férfi, és egy pálcaintéssel megszárította a saját és Adrian ruháit.

– Nos, felkészültél a meccsre? – kérdezte Adrian.

– Aha – biztosította őt Harry, és próbált a lehető legmagabiztosabbnak tűnni. Ismét azt kívánta, bárcsak a Tűzvillámán repülhetne inkább.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Sirius. Harry a szemét forgatva fordult a keresztapja felé.

– Seprű kipipálva – kezdte, felmutatva feléjük a Nimbusz kétezresét. – Vízlepergető ruha, hogy túléljem az özönvizet, pipa – folytatta, kuncogásra késztetve a testvérét. – Vízlepergető védőszemüveg, hogy tényleg lássak valamit az említett özönvíz közepette, szintén pipa. Pálca, mert paranoiás vagyok, pipa.

– Rendben kölyök, meggyőztél – mondta Sirius, és hátba verte a kamaszt.

– Csak azért jöttünk, hogy sok szerencsét kívánjunk – jegyezte meg Adrian. – Csak azt kívánom, bár Malfoy lenne, akit megvernél, de a Hugrabug is megteszi. – Harry bátorítóan a testvérére mosolygott, időről időre jó volt Perseluson kívül mástól is hallani, hogy meg tudja tenni.

– A testvérednek igaza van, Harry – tette hozzá Sirius –, remekül fogod csinálni. – Harry bólintott, és mosolyogva nézte elvonuló hátukat, miközben felkészült, hogy a pályára lépjen.

– Egyetértek! – Neville hangja a terem hátsó részéről hangzott fel, ahol Oliver belerángatta őt egy megbeszélésbe, miközben azt próbálta elmagyarázni, a csapatnak hogyan kellene működnie a játszma közben. – És kérlek, emlékeztetnéd Olivert, hogy én valójában nem vagyok része a kviddics csapatnak? Szerintem elfelejtette. – Harry hangosan felkacagott, és ránézett a hirtelen elnémult Oliverre, és gyorsan átfutott a terven, amivel a múlt hét folyamán állt elő.

– Nem hiszem, hogy ezen a ponton számít, Nev – ismerte be Harry kuncogva. – Úgy gondolom, Oliver még Trevornak is megpróbálná elmagyarázni a stratégiát, ha épp idekeveredne. – A fiúk még egyszer vidáman felnevettek, mielőtt Neville sok szerencsét kívánt a barátjának, és kiszaladt, hogy csatlakozzon a házához a lelátón.

Ha Harry később visszatekintett volna erre a napra, rádöbbent volna, hogy emlékezete szerint ez volt az egyetlen nap, amikor Oliver nem mondott beszédet a mérkőzés kezdete előtt. A griffendéles csapatkapitány olyannyira elszánt volt, hogy a létező legjobb kviddics évaddal a háta mögött végez a Roxfortban, hogy még a beszédkészsége is elhagyta őt. Egy újabb elsőnek számított, hogy amikor kiléptek a pályára, alig hallották a közönség éljenzését. Annyira szakadt az eső, hogy Harry sejtése szerint a csapat többi tagja sem hallotta őket. A két csapatkapitány kezet fogott, és a játszma kezdetét vette.

Harry felszállt, és lehető legstabilabban tartotta a seprűjét, bár nem nagy sikerrel; a szél olyan erősen fújt, hogy minden eddiginél jobban kellett kapaszkodnia. Tett néhány kört a pálya fölött, és közben figyelte az ellenfél fogóját. Oliver abban reménykedett, hogy a szörnyű időjárásnak köszönhetően Cedric és az ő nagyobb testalkata hátrányt jelen majd a pályán. A dolog viszont úgy állt, hogy a világ összes varázslata sem tudta becsapni a szelet; lehet, hogy senki nem látta, de a pubertás kor elérése óta Harry egyre csak növekedett, a magassága immár elérte a százhetven centit. Perselus szokta mondogatni, hogy úgy néz ki, mint akit nyújtó átokkal sújtottak, mivel két hónap alatt majdnem nyolc centimétert nőtt. Harry csak homlokráncolva nézett, miközben a bájitalmester újraalkalmazta a kendőző bűbájt, amit használni szoktak, még ha Perselus meg is győzte, hogy az év előrehaladtával hagyja, hogy új magassága fokozatosan megmutatkozzon.

Most ugyanakkor a szél több gondot okozott neki, mint amire számított; Harry minden tőle telhetőt megtett, hogy a lehető leggyorsabban bemérje a cikeszt. Minél gyorsabban ér vissza a földre, annál jobb, tekintetbe véve a balesetekre hajlamos természetét. Ő ugyan nem tudott róla, de Perselus pont ugyanezek a gondolatok foglalkoztatták; ki az az épelméjű, aki ilyen időjárási körülmények között engedélyezne egy kviddics meccset? Senki, gondolta a bájitaltan mester. De Albus Dumbledore-t, bár számos jó tulajdonsággal rendelkezett, épelméjűnek határozottan nem lehetett nevezni. Ronda pillantást vetett az említett igazgatóra, majd még időben nézett vissza a játékra, hogy elkapja a pillanatot, melyben Harry pont elkerül egy gurkót, ami elég látványosan épp a fejét vette célba.

A zöld szemű varázsló erősen kapaszkodott a seprűjébe, miközben a pálya fölött körözve a fürge kis aranycikesz után kutatott. Úgy vélte, egyszer megpillantotta, de egy jól célzott gurkó megakadályozta a további keresésben. Nem mintha szándékos lett volna; Cedric épp olyan elveszett volt, mint ő, és látszólag elszántan követte őt azzal a szándékkal, hogy ha kiszúrják a cikeszt, ő gyorsabban elkapja azt.

Harrynek el kellett ismernie, a hatodéves hugrabugos jó volt. Ő maga is úgy döntött volna, hogy az ellenfél fogóját követi, ha rádöbben, hogy a másiknak nagyobb esélye van kiszúrni a cikeszt. Ugyanakkor kezdett bosszantó is lenni. Párszor megpróbálta becsapni őt, és bár részben működött, ezúttal nem érte meg a dolog. Az idő túl rossz volt ahhoz, hogy a szükségesnél több manővert próbáljon ki. Nos, nézett végig a csapata többi tagján, legalább a vízlepergető varázslatok kitartottak; ők vezettek, és sokkal jobban néztek ki, mint az ellenfél játékosai.

És miközben kezdett bosszankodni mind az időjárási körülmények, mind Cedric Diggory miatt, aki látszólag vég nélkül őt üldözte a cikesz helyett, meglátta azt: egy arany villanást közvetlenül a föld felett, a Hugrabug karikák mellett. Széles vigyorral alábukott, és lehető legnagyobb sebességre kapcsolt. Egy másodperc nem telt el, amikor megérezte: a hideg szurkáló bizsergést a bőrén, mintha ezer tű bökdösné, egy haldokló férfi egyelőre még távoli, de fokozatosan erősebb sikoltozását a fülében. Az idő megállni látszott, ahogy a nézők minden vidámsága is elillant, és mindenkit megrémített a bejáratnál lebegő dementorok magas, csuklyás alakja.

Harry szédülni kezdett; a dübörgés a fejében annyira ádáz volt, hogy szorítása majdnem ellazult a Nimbuszon. Végül azonban dühében és nem félelmében szűkült résnyire a szeme: nem fog ismét ledermedni a félelemtől! Évekkel ezelőtt megesküdött, és egyetlen dementor miatt sem fogja megszegni az esküjét. Elővette a pálcáját, és dementorok felé irányította, miközben összegyűjtötte a létező legboldogabb emlékeit: a tűzvillámát, Perselus büszke arcát, amikor elhagyták a Nimbusz irodáját, hogy a testvére minden megpróbáltatás után életben volt, magát, ahogy szívből nevet a világ különböző helyein, kacagott Neville-lel, amikor első alkalommal ébredt rá, milyen érzés az igazi barátság, megmenti Adriant…

– Expecto Patronum! – Hangja végigmorajlott az elnémult pálya fölött, miközben ezüst fényű hatalmas robajlás jelentette, hogy sikeresen elővarázsolta a patrónusát. Ez volt az az egyetlen varázslat, amivel Perselus is egyetértett, hogy ami nem számít, mennyire haladó szintű, nyíltan használhatja. Szélesen elmosolyodott a fülében visszavonuló csengésre, majd figyelmét visszafordította az aranycikeszre. Patrónusának feltűnése, bár megrázó volt, úgy tűnt, megtörte a dementorok bűbáját a hugrabugos fogón is, mivel a szőke fiú szintén alábukott. Ráadásul ekkor közelebb volt a cikeszhez.

– Gyerünk, húzz bele! – nógatta Harry a seprűjét. – Gyorsabban! – Amennyire csak tudott, ráhajolt a Nimbuszára, és nem tudta visszatartani a győzedelmes nevetést, amikor megelőzte Cedricet, és másodpercekkel ugyan, de sikerült elkapni az apró aranycikeszt a másik fogó előtt. Felhúzta a seprűjét ujjai között szorosan tartva a még mindig vergődő cikeszt, miközben Madam Hooch lefújta a meccset, Lee Jordan pedig kiáltva jelentette be a Griffendél győzelmét az ég felé. Harry nem emlékezett rá, hogy valaha is része volt mennydörgőbb üdvrivalgásban, úgy tűnt, a tömeg hangosabban ordított és tapsolt, mint a vihar. Még földet sem ért, amikor a csapattársai odarepültek, hogy megöleljék őt.

– Egy patrónus! – kiáltotta Oliver. – Egy igazi patrónus! És te kaptad el a cikeszt! A. Létező. Legjobb. Fogó! – hadarta gyorsan valószínűleg egy szusszal, miközben úgy kapaszkodott Harrybe, mintha az élete múlna rajta.

– Megfojtod őt, Oliver! – szólt Angelica valahonnan a bal válla mögül. Igaza is volt, mert Harry gyorsan kékült. Mielőtt végiggondolhatta volna, hogy halálra ölelik, a csapattársai kiragadták őt Oliver kezei körül, és gratuláltak neki. Miközben átkukucskált George vagy lehet, hogy Fred vállán – a felhőszakadástól nem tudta megállapítani –, szemével a tartózkodó bájitalmestert kereste.

Az említett férfi elégedetten mosolygott, miközben a tanári kar többi tagjával egyetemben Harry felé sétált, akiket a tátott szájú Sirius, egy összezavarodott Dumbledore és – koboldok aranyára! – az ugrándozó McGalagony professzor vezetett. Harry egyszerűen feléjük mosolygott, készen arra, hogy előálljon a történetével. Abban a pillanatban, hogy sikerült létrehoznia az első patrónusát, tudta, hogy szüksége lesz egyre. Perselus már hallotta, kicsit finomított rajta, és immár készen állt az elmondásra.

– A fészkes fenébe, Harry! – kiáltott Sirius, és döbbenten végignézett a keresztfián. – Mi volt ez?

– Gratulálok, Mr. Potter! – gratulált a mosolygó McGalagony, aki egyáltalán nem tűnt olyan nyugtalannak, amiért kiderült, kitől ered a patrónus, legalábbis nem ezen a ponton, gondolta vidáman Harry.

– Igen, igen – kezdte Albus, bár ez egyszer a hangja valahogy tompán szólt. – Nagyszerű játék volt, és még nagyszerűbb varázslat.

– Mi a fene volt ez, Harry? – kérdezte ismét Sirius, kuncogásra késztetve a zöld szemű varázslót.

– Nem bánod, ha ezt bent beszéljünk meg? – kérdezte az égre nézve. – Kezdek elázni, a vízlepergető varázslat csupán eddig tartott. – Neville csak ott állt, és büszke mosollyal, csillogó szemmel nézte legjobb barátját. Harry kitalálta, hogy hamarosan meg kell tanítania Neville-t, hogyan működik a patrónus bűbáj. Elmosolyodott a kilátásra és biccentett egyet, mielőtt tekintetét visszafordította az igazgatóra.

– Igen, természetesen – helyeselt Dumbledore. És ezzel a tanári kar nagyobbik fele, hangos éljenzés közepette, követte a Griffendél kviddics csapatát az öltözőbe. Amikor elhaladt Cedric mellett, Harry megállt és feléje nyújtotta a kezét.

– Nagyon jó voltál odakint – mondta, és rámosolygott az idősebb fiúra, aki a kezdeti meglepődés után elmosolyodott, és kezet rázott Harryvel.

– Nos, te jobb voltál.

– Mondjuk azt, hogy mindketten kitettünk magunkért. Ez egy jó meccs volt – állította kuncogva Harry.

– Az már biztos! – értett egyet Cedric, szintén felnevetve. Elköszöntek egymástól, és mindketten a saját öltözőjük felé vették az irányt. Perselus fel is jegyezte magának, hogy vegyen valami hatalmas dolgot Harrynek karácsonyra, mivel a fiú gratulált az ellenfél játékosának egy jól játszott mérkőzés után; igazi kis úriembert nevelt, a fenébe is! És nem fogsz sírni, emlékeztette magát. Elég volt visszafordulni a nyíltan lenyűgözött Siriusra, hogy visszatérjen a vigyora. Abban a pillanatban, amint beléptek az öltözőbe, Harryt ismét több millió kérdéssel kezdték bombázni.

– Elmondod végre, hogy mi az ördög volt ez az egész? – kérdezte felbőszülve Sirius, immár harmadjára.

– Igen, azt hiszem, mindnyájan szeretnénk tudni – bizonygatta Dumbledore is, mire a helyiség elcsendesedett, miközben Harry csak megvonta a vállát.

– Először is kezdjük azzal, hogy Lupin professzor elmondta, hogy a mumusom egy dementor alakját ölti magára? – kérdezte a fiú az igazgatót, aki tagadóan megrázta a fejét, hiszen soha nem is kérdezte. Sirius ugyanakkor bólogatott, ahogy McGalagony professzor is. – Nos, miután először szembesültem velük a vonaton idefelé, utánanéztem a könyvtárban, hogy milyen varázslatokat lehet használni ellenük; a patrónus bűbájt pedig nem olyan nehéz megtalálni, hiszen hetedévben tanítják is.

– Egyetértek – mondta Albus, majd jelezte a fiúnak, hogy folytassa.

– Nos, megtanultam a varázsigét, és hogy hogyan tudom megvalósítani, de még egy hónappal később, amikor végre elő tudtam varázsolni egy megtestesült patrónust, akkor sem tudhattam, hogy valóban működne-e a dementorok ellen. És amikor szembenéztem a mumussal és rájöttem, hogy ha azzal gyakorolnék, miközben a dementor alakját veszi magára, és működne a bűbáj, akkor az igazi dementorok ellen is használható lehetne – magyarázta Harry.

– Ez igazán észszerű – jelentette ki Flitwick. – És nagyon hollóhátas öntől, Mr. Potter!

– Köszönöm, professzor úr – felelte Harry mosolyogva, és eszébe jutott az ikrek állítása, miszerint Flitwick úgy gondolta, hogy ő egy álruhás hollóhátas.

– Szóval mit csináltál? – kérdezte Sirius zavarodottan.

– Hát hallottam, hogy Lupin gyakorolt Adriannel, és önt, uram lefoglalta a Pettigrew elleni kutatás, így…

– Így engem kért meg, hogy keressek neki egy mumust – ismerte be Perselus kifejezéstelen arccal. A csend ismét teljessé vált.

– Téged? – kérdezte Sirius, és úgy fogta a fejét, mintha szédülne. A többi griffendéles döbbenten meredt a bájitaltan tanárukra.

– Igen – közölte Perselus közönyös hangon. – Szereztem neki egy mumust és egy üres tantermet. Felteszem, gyakorolt. – Úgy adta mindezt elő, mintha csalódott lenne amiatt, hogy Harry sikerrel járt, és ez némiképp megnyugtatni látszott a griffendéleseket, akik valószínűleg azt gondolták, a tanár abban reménykedett, hogy a mumus vagy végez Harryvel, vagy péppé veri őt.

– Igen, uram, gyakoroltam – válaszolta Harry segítőkészen. – Csak néhány napja sikerült működésre bírni a bűbájt. – Ez ugyan hazugság volt, de Adriannek a mérkőzés előtt néhány héttel sikerült elővarázsolni egy testet öltött patrónust, és Harry nem akarta tudatni velük, hogy neki sokkal gyorsabban ment – minden tekintetben –, ráadásul egy dementor ellen.

– Ez megmagyaráz dolgokat. – Dumbledore vidáman csillogó szemmel fogadta el a magyarázatot. Harry helyesen feltételezte, hogy a varázsló valamiféle következtetésre jutott, és vidám arckifejezéséből ítélve, tévesre. Ó, remek. – Húsz pont a Griffendél javára a fogójuk megoldása miatt. – Az öltözőben taps és éljenzés csendült fel, ami még inkább fokozódott amikor Flitwick professzor további tíz pontot adományozott neki.

– Tíz pont a rendkívüli mágikus teljesítményért és eltökéltségért. – Az apró professzor ezzel távozott is, és ismét azon tűnődött, hogy a Teszlek Süveg talán ez egyszer tévedett, és az ifjabbik Pottert a Hollóhátba kellett volna tennie. McGalagony professzor követte a példáját, ő is még egyszer gratulált a csapatnak, miközben azon járt az esze, hogy még a dementorok sem lophatják el a Kviddics Kupát az irodájából. Az igazgató azzal a gondolattal indult útjára, hogy Perselus talán valóban változni kezdett, méghozzá jobb irányba, amióta Harryt nevelte. Sirius pedig morogva követte a büszke – kifelé mégis nyugalmat mutató – Perselust az ajtón túl, miközben azon morfondírozott, hogy valami nem stimmel az imént elhangzott beszélgetésben, de eltökélte, hogy kideríti, mi az.

– Van kedvetek ezt a partit a klubhelyiségben folytatni? – kérdezte Fred, akinek javaslatát éljenzés és taps üdvözölte. Harrynek be kellett ismerni, ez a nap határozottan egy meglehetősen hektikus hét fénypontját jelentette. Teljes mértékben arra készült, hogy visszatérve a Griffendél klubhelyiségébe lazít kicsit, talán bekap valamit enni, mivel az étvágya szokás szerint eltűnt a meccs előtt, beszél Neville-lel, és elkezdi magyarázni, hogyan kell patrónust varázsolni. Arra viszont nem számított, hogy egy vita közepén találja magát.

– Nézd, ha Harry meg tudja tenni, akkor te is képes vagy rá, Ron! – Egy dühös Hermione vádolta a vérig sértett legifjabb Weasley fiút. – Merlin tudja, mióta próbál Adrian megtanítani rá, hogyan kell! – Harry félig pánikba esve nézett össze a tágra nyílt szemű Neville-lel, aki abban a pillanatban lépett be az öltözőbe, amikor a tanárok elhagyták azt, és a csapattal együtt indult a Griffendél-toronyba, hogy az ő szemszögéből magyarázza el, mi történt, amikor a dementorok a pályára léptek.

– Mi van? – tátogta Neville a megdöbbent griffendéles fogónak, aki csak a vállát vonogatta, és az ikrekhez fordult információért.

– Úgy tűnik, a kisöcsénk bajba került – állította Fred, miközben ránézett George-ra.

– Bizony nagyon úgy tűnik, ó, bölcs ikertestvérem – jelentette ki George, és vigyora pont a testvére tükörképe volt.

– És mit szándékoztok tenni ezügyben? – kérdezte Harry fejcsóválva a barátai bohóckodása láttán.

– Semmit! – vágták rá kórusban.

– Ő keverte bele magát ebbe…

–… és most neki is ki kell keverednie belőle! – fejezte be Fred a testvére mondatát, és követte őt a rögtönzött svédasztalhoz, amit a konyháról gyűjtöttek össze. Bármilyen más helyzetben Harry követte volna nemtörődöm példájukat, de mivel elhangzott a neve, az nem jelenthetett jót.

– Segíts! – tátogta oda Neville-nek, amikor testvére kérte a figyelmét.

– Harry! – szólította meg a megkönnyebbült Adrian, és túláradó örömmel nézte ikertestvére érkezését. – Segíts! – súgta az idősebb iker, miközben hátba veregette a testvérét.

– És kockáztassam közben az életemet? Hogyan keveredtem egyáltalán ebbe a vitába? – kérdezte a zöld szemű fiú ijedten.

– Harry! – kiáltott fel Ron, boldogan, hogy kiutat talál egy kezdődő vitából. – Csúcs játék volt, haver.

– Köszönöm, Ron – felelte Harry, óvatosan közeledve hozzá. Neville mindössze pár lépéssel lemaradva követte őt. Hermione meghökkenten meredt rá.

– Hol tanultad meg, hogyan kell patrónus bűbájt végrehajtani? – akarta tudni a barna hajú lány. Harry ellenállt a késztetésnek, hogy a szemét forgassa; Hermione valóban jót akart, de időnként annyira erőszakos tudott lenni. A lány felvont szemöldökkel várta a választ, amit Harry nem óhajtott megadni; miért nem tudja szépen kérni?

– Ó, ugyan már, Hermione! – hangzott fel Ginny hangja a fiú háta mögül. – Mintha kihallgatás alá akarnád vonni Harryt. Mellesleg kitűnő meccs volt, Harry. És egy igazi patrónus. Mi volt az? Kicsit messze ültem ahhoz, hogy lássam.

A zöld szemű varázsló megfordult és a vörös hajú lányra mosolygott.

– Kösz, Ginny. És egy farkas volt.

– Egy kicsit nagy volt farkasnak, nem? – kérdezte a fiatal lány derűsen. – Nagyobbnak látszott egy medvénél.

– Ilyen jó vagyok, Weasley – állította Harry vigyorogva. Ginny a szemét forgatva fordult vissza a barátaihoz, de előtte még odamorogta:

– Nagyon el vagy telve magadtól, Potter. – Harry kuncogott, de jókedvét elrontotta a várakozó Hermione.

– Sosem mondtad nekem, hogy tudod, hogyan kell. – Úgy tűnt, alig tud ellenállni, hogy ne toppantson mérgében, és Harry megadóan sóhajtott. Ugyanazzal a történettel áll elő, mint a mérkőzés után. Ronra és Adrianre nagyobb hatással volt, mint a lányra.

– Piton? – kérdezte Ron hitetlenkedve. – Piton segített neked?

– Ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem csalódottnak látszott, amiért a mumus nem falt fel téged vagy hasonló – szólalt meg Fred, aki végighallgatta az eddigi beszélgetést. – Felettébb bosszúsnak tűnt rád.

– Sokkal inkább mérgesnek – javította őt ki George. Harry csak megrázta a fejét.

– Szerintem mindig így néz ki, amikor Sirius a közelében van. – Az ikrek bólintottak a logikus megjegyzésre.

– Mégis, Piton segítsége nem az a fajta elgondolás, amit az ember könnyen megemészt – állította Adrian. Neville lágyan elmosolyodva Harryre pillantott – ő már kezdte felfogni, hogy az a kép, amit Piton professzor a Roxfortban mutat magáról, meglehetősen különbözik attól, amilyen valójában. Ahogy a Harryvel való kapcsolata is. Biztos volt benne, hogy jóval több annál, amit mutatni engednek. Egy ideje már tudta, hogy Harry eldöntötte, megmutatja neki és csak neki, mennyire különböznek a dolgok közte és a bájitalmester között, és akaratlanul is hatalmas terhet rótt rá, hogy ekkora bizalmat kapott; Neville tudta, mit jelent titokban tartani a lénye egy részét. Az, hogy valakivel megoszthatta a legbelsőbb félelmeit és aggodalmait olyan volt, mintha testvérre lelt volna, és ez olyasmi, amire már kiskora óta vágyott.

– Itt nem az a lényeg – mutatott rá Hermione, mindnyájukat félbeszakítva, amivel megtörte Neville további merengését. A lány ismét Ron felé fordult. – Látod? Harrynek azért sikerült, mert gyakorolt; ha már együtt edzel Adriannel, legalább megpróbálhatnál szorgalmasabban…

– Ó, fejezd már be, Hermione! – vágta rövidre Ron a lány kirohanását, és egészen a füléig vörösödött. Nem igazán élvezte, hogy egy lány szidja le a bátyjai előtt. – Rohadtul nem az én hibám, hogy több órát vállaltál fel, mint amit el tudsz viselni, és nincs időd csatlakozni a patrónus edzéshez! – Amióta Adrian megemlítette, hogy csak Ron gyakorol vele, Harry pont azon töprengett, hogyan történhetett az.

– Nem az én hibám, hogy a jóslástannal a könnyebb utat választottad! – kontrázott Hermione egyre hangosabban. Harry nagyot nyelve hátrálni kezdett, ennek nem lesz jó vége. Riadt pillantást vetett Fredre, aki intett neki, hogy hátráljon messzebbre. Neville óvatosságból már korábban tett néhány lépést hátra.

– Adrian ugyanazokat a tárgyakat választotta, amiket én! – emlékeztette őt sértett hangon Ron; immáron a ház többi tagjának is kezdték felkelteni a figyelmét.

– De ő emellett külön edzéseken vesz rész, és…

– Nem lehetünk mindnyájan bosszantó, basáskodó okoskodók! – vágta oda Ron, és Harry elborzadva figyelte, hogy Hermione szeme könnybe lábadt.

– Időnként olyan kibírhatatlan vagy! – kiáltotta a lány, felrohanva a lányok hálótermébe; alig tudta visszatartani a könnyeit. Harry lehangoltan rázta meg a fejét – időnként mind a ketten kibírhatatlanok tudtak lenni. Neville némán odanyújtott neki egy pohár töklevet, és a büféasztal felé mutatott, jelezve, hogy neki is hoz valamit.

Ron épp a sarokban duzzogott, amikor az ikrek ismét összenéztek, majd egyik kezüket Adrian vállára helyezték. Harry egy ideig figyelte őket, ahogy kivezették a testvérét a teremből. Szándékában állt követni őket, ám megállította az örvendező Oliver, aki kviddics stratégiákról akart beszélgetni. Harry nem tudta, ettől a ponttól kezdve mi nyugtalanította őt jobban: Oliver szemének csillogása, mintha magas láz gyötörné, miközben a kviddicsről beszélt, vagy az ikertestvére ugyanolyan csillogó szeme, amikor visszatért a klubhelyiségbe.

Fordító megjegyzése:

Tudom-tudom. Már vagy félév eltelt. A helyzet úgy áll, hogy próbáltam más módon elősegíteni a fordítás felgyorsítását, de végül zsákutcába futottam vele, így ismét a saját kezembe vettem a dolgokat. Ha jelen némi pozitívumot, akkor talán jó hírnek számít, hogy a következő fejezet is elkészült, már csak átnézésre és bétázásra vár.