40. fejezet

Gyerekrablás és egy patkány

– Perselus! – Albus Dumbledore mosolyogva üdvözölte iskolája bájitaltan tanárát. – És az ifjú Harry? – kérdezte, és meglepődött arca elkomorodott az előtte álló két ember komolyságát látva. – Mi történt?

Úgy tűnik, ez a nap kérdése – gondolta magában gúnyosan Harry.

– Harry hallott valamit, amiről azonnal tudnia kellene – jelentette ki fagyos hangon Perselus; ezt a témát nem lehetett másképp megközelíteni, csakis a lényegre töréssel. És ez olyan jóslat volt, amiről Dumbledore-t tájékoztatni kellett. Harry bólintott és ismét megismételte, mi történt a Trelawney professzorral való találkozása során. Az igazgató eleinte csaknem hitetlenkedve meredt a fiúra, mielőtt arca tovább komorodott.

- Lennél olyan kedves, fiam, hogy megmutatod nekem azt az emléket? – Az irodájában levő egyik polcán álló merengőjére mutatott.

– Természetesen – felelte egyszerűen Harry, és odalépett a merengőhöz.

– Akkor most gondolj arra a bizonyos emlékre – kérte Albus, és Harry pont ezt tette. Maga is el tudta volna végezni a varázslatot, de az igazgatónak nem kell többet tudnia az abszolút szükségesnél. Amikor megérezte a pálca hegyét a halántékánál, a percekkel korábban hallott próféciára összpontosított. Ez ezüst fonal, emlékének a másolata lógott az igazgató pálcáján, aki óvatosan behelyezte azt a merengőbe. Intett Perselusnak, hogy lépjen közelebb, és a két férfi hamarosan elmerült az emlékben. Amint végignézték az egész történést, Perselus visszanézett Harryre. A férfi máskülönben fagyos ábrázatán most együttérzés látszott, az igazgató azonban túlságosan elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy észrevegye.

– Akarja, hogy idehívjam Lupint és Blacket? – kérdezte Perselus, akinek hangja nem árulta el az érzelmeit.

– Igen – felelte Dumbledore –, kérem, tegye meg. És kísérje vissza Harryt a klubhelyiségébe. Én pedig hívom Lilyt és Jamest. – Harry a legszívesesebben tiltakozott volna, hisz maradni akart! Maradnia kellene! De hogy kérhetne ilyet? Perselus egy olyan pillantást vetett rá, ami megértésről árulkodott, és néma ígéretet hordozott, hogy mindent el fog mondani neki. Hamarosan. Harry összeszorított foggal bólintott. Legalább Perselus megértette őt.

– Dumbledore professzor úr? – szólt vissza távozó félben Harry.

– Igen? – Az igazgató rá se nézett, miközben beszélt, teljes figyelmét a merengőnek és a benne kavargó emléknek szentelte. A zöld szemű fiú érezte, ahogy a harag egyre forr benne. Olyan nagy dolog lenne legalább egy pillantást vetni rá?

– Kérem, tájékoztassa a testvéremet – mondta. – Adriannek tudnia kell. – Ez talán megállítaná őt, hogy elkövesse azt a meggondolatlanságot, amitől tartott, hogy a testvére tervez. Az igazgató végre elég hosszan felemelte a tekintetét a merengőről, hogy az ifjú varázslóra nézzen, mielőtt kurtán biccentett.

– Küldd ide a testvéred, ha a klubhelyiségben van. Ha nincs, várd meg, amíg visszatér, és amint találkozol vele, add át neki, hogy azonnal keressen fel engem. Erről pedig senkinek se beszélj! – Harry bólintott, és Perselust követve kilépett az irodából. A bájitalmester gyakorlatilag érezte, hogy a fiú haragja hullámokban tört elő belőle. Meg tudta érteni. Az a vén bolond! Hogy lehet valaki ennyire vak?

– Harry? – szólalt meg a férfi, miközben elindultak. A fiú nem akart megszólalni, nehogy valami sértőt mondjon, így csak ránézett, jelezve, hogy hallja. – Ő bolond, ráadásul egy vak bolond – állította a bájitalmester. – Egy nap muszáj lesz némi értelmet verned a fejébe. – Harry halványan elmosolyodott, és dühe némiképp csillapodott.

– Egy nap meg is teszem – ígérte. – Csak figyelj! – Perselus bólintott, majd a főlépcső előtt szétváltak. A fiú a klubhelyiség felé indult, míg a bájitaltan tanár a két kivédés tanárhoz igyekezett. Harry gyakorlatilag úgy vonszolta fel magát a Griffendél-toronyba, és amikor végre elérte a klubhelyiséget, csak annyi ereje maradt, hogy lehuppanjon egy kanapéra és hátradőlve a plafonra meredjen. A testvére nem volt a szobában, de hamarosan vissza kellene jönnie, mégis hová mehetne? Nem mintha a dementorok engednék, hogy átjusson rajtuk; egy körözött gyilkos igen, de határozottan nem egy kamaszodó fiú – gondolta keserűen. Ekkor lépett be Neville, akinek tekintete azonnal megakadt legjobb barátja szánalmas alakján.

– Harry – köszönt, és leült a szemközti kanapéra. – Mi a baj? – Harry sóhajtott, és tehetetlenül nézett rá. Most mindennél jobban szerette volna, ha elmondhatná, hogy mi történt. És óvatosság ide vagy oda, muszáj volt mondania valamit arról, ami felzaklatta, mielőtt felrobban.

– Lehet, hogy Adrian bajba került, Nev – közölte egyszerűen. Az ujjait végighúzta a szeme előtt, majd fekete tincseibe túrt. – Lehet, hogy mind bajban vagyunk.

– Gondolom, nem fogod kifejteni, igaz? – kérdezte Neville apró mosollyal az arcán.

– Nem tehetem, Neville. – Nem fecseghette ki csak úgy a jóslatot, amit hallott. Nem volt hajlandó pánikba kergetni Neville-t, és talán számára is túl korai volt még beszélni róla. Még saját maga sem tudta megemészteni, amit hallott.

– Nem tehetem, Neville – ismételte meg lesütött szemmel. Talán meg sem érdemlek ilyen hűséges barátot – gondolta.

– Jogosan hiszem azt, hogy annyit sem lett volna szabad elmondanod, amit mondtál? – Hangjából némi jókedv csendült ki, így Harry felkapta a fejét, és belenézett a barátja barna szemébe.

– Gyakorlatilag megígértem, hogy egy mukkot sem mondok senkinek – ismerte be Harry, és arcán halvány mosoly gyúlt, amikor észrevette, hogy Neville nem tűnik haragudni rá.

– Hát – szólt a fiú elővéve a gyógynövény tankönyvét – ebben az esetben csak leülök ide olvasni, társaságot szolgáltatok neked, és úgy teszünk, mintha nem mondtál volna semmit. – Ezzel rákacsintott Harryre, aki visszavigyorgott rá.

– Egy nap, Nev, mindent megmagyarázok – ígérte Harry, mire a barátja elmosolyodott és rábólintott. Harry tudta, hogy Neville nem érti az ígérete súlyát, de ettől még be fogja tartani. – És kösz a megértésed.

– Én csak ilyen bámulatos vagyok – felelte Neville vállvonogatva, amitől Harry a próféciaeset óta először elnevette magát.

– Igen, az vagy – helyeselt Harry, és miközben becsukta a szemét, csendben maradt, az újabb probléma ismét lefoglalta a gondolatait.

Elméje felsorakoztatta a lehetséges forgatókönyveket, egyik sötétebb volt, mint a másik. Voldemort visszatérése csakis egy dolgot jelenthetett: háborút. Hallott történeteket arról, hogy milyen volt az első háború a Sötét Nagyúr ellen. El sem tudta képzelni, ezúttal mi történik, ha valóban erősebben tér vissza, mint valaha. Az elkövetkező néhány órára a fejében egymást kergették a sötét gondolatok, miközben a nap járását követte az ablakon túl. Már dél volt, és tudta, hogy hamarosan indulnia kell ebédelni a Nagyterembe. Nem mintha éhesnek érezte volna magát, de enni muszáj. Nos – gondolta különösebb erőfeszítés nélkül, hogy megmoccanjon –, még mindig ott a vacsora. Neville sem mozdult el a kanapéról, és Harry némi vigaszt merített a barátja jelenlétéből.

Csak miután az első diákok visszatértek a Nagyteremből és Roxmortból, tudott túllendülni a sokkon és felfogni, mi a baja ezzel az egész képpel. Felállt a helyéről, a szíve ismét gyorsabb ütembe kezdett. Végignézett az arcokon a klubhelyiségben. Mind ismerős volt persze, de egyik sem az, akit keresett. Hol a pokolban van a bátyja? Harry felugrott, és odalépett a kandalló melletti íróasztalnál tanuló Ginnyhez.

– Ginny, láttad a testvéremet? – A lány felnézett, és amikor meglátta Harry aggódó arcát, úgy döntött, hagyja a tréfát.

– Reggeli óta nem – felelte, aztán ijedten nézte, ahogy az általában sápadt arc még tovább sápad. – Miért? – Harry már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor két vidám hang szólította meg őt a bejárattól. Fred és George tértek vissza Roxmortsból, és kezük tele volt a szerzeményeikkel Zonko bazárjából, arcuk kipirult.

– Szia, Harry! – üdvözölte őt George, és kicsit távolabb ledobta a cuccait az asztalra. Harry közelebb lépett hozzájuk, akár őket is megkérdezheti. Ám mielőtt akár egy szót is kinyöghetett volna, Fred odahajolt hozzá, és cinkosan a fülébe suttogott.

– Már vissza is jöttél? – Harry szeme elkerekedett meglepetésében.

– Vissza? Honnan? – kérdezte. George és Fred pajkosan összenéztek.

– Természetesen – jelentette ki George, mintha Harry kérdése mindent megválaszolt volna. – Ha bárki kérdezi, egész délelőtt itt voltál. Világos! – A zöld szemű fiú bosszúsan nézett rájuk. Erre most valóban nem volt ideje.

– Miről beszéltek? – Az ikerpár meglepetten nézett rá. Aztán ismét egymásra, majd megint vissza Harryre. Arckifejezése láttán valami kattant a fejükben.

– De… – Fred összezavarodva nézett Harryre. – Te nem voltál Roxmortsban? Adriannel? Nem vitt magával? – A zöld szempár tágra nyílt, a szíve kihagyott egy ütemet. Adrian lement Roxmortsba? Épp most? Pont ma?

– Micsoda? – kérdezte döbbenten.

– Nem mondta el neked? – kérdezett vissza George. – A francba, Harry, azt hittük, hogy miután odaadtuk neki… azt hittük, megosztaná veled! – Harry megpróbálta felfogni, mit is hallott; az ikrek odaadtak valamit Adriannek, ami lehetővé tette számára, hogy tetszése szerint elhagyja a kastélyt. Ezt könnyedén megtehették, mivel többször látta őket mindenfélét behozni, hogy eladják a Roxfortban. Úgy sejtették, hogy Adrian megosztja vele azt a valamit, de nyilvánvalóan nem tette. Nos – gondolta elkeseredve, ahogy visszagondolt a fojtott hangú sutyorgásokra Ronnal –, a bátyám nem osztotta meg velem.

– Jól figyeljetek! – kezdte sötét hangon. – Mondjátok meg, hogy mit adtatok a bátyámnak, ami kivezethette őt a kastélyból. Méghozzá most! – Hangja nem emelkedett, de a fagyos hangra az ikrek gyorsabban kezdtek beszélni, mintha kiabált volna.

– Találtunk egy térképet Frics irodában, az iskola térképét – kezdte magyarázni Fred, amitől Harry szíve hirtelen megállt. Az nem lehet…

– Megmutatja az iskola kijáratait, a titkos átjárókat meg mindent – tette hozzá George.

– Adrian annyira lesújtottnak látszott, azt gondoltuk, az felvidítaná őt és…

– Odaadtátok neki a Tekergők térképét? – kérdezte Harry, félbeszakítva az összezavarodott Fredet.

– Te tudsz róla? De Adrian nem mutatta meg neked? – Harry egy pillantásra sem méltatta őket. Figyelmen kívül hagyta a kiáltásukat; cifra, halandzs nyelvű káromkodást eresztett meg, és kirohant a klubhelyiségből, csupán egy pillantást vetett Neville–re, aki bólintott. Harry visszaindult az igazgatói irodába, villámsebesen elérte, a bejáratnál elkiáltotta a jelszót és kopogás nélkül berontott. Perselus, a szülei, Sirius, Remus, valamint az igazgató voltak odabent, és mindnyájan döbbenten meredtek az ifjabb Potter iker váratlan feltűnésén.

– Adrian lement Roxmortsba! Nincs az iskolában! – zihálta. – És még nem jött vissza!

– Micsoda? – kérdezte James kábultan. – Harry, miről beszélsz?

– Fred és George Weasley megtalálták a Tekergők térképét, valahogy kilopták Frics irodájából, és pár napja odaadták Adriannek – hadarta Harry, miközben mindenki arcára kiült a felismerés. Harrytől már Perselus is hallott a térképről. – Csak az imént találkoztam velük a klubhelyiségben, és megkérdezték tőlem, hogyhogy én már visszajöttem Roxmortsból. Elmondták, hogy Adrian lement, és azt hitték, én is vele vagyok.

– Merlinre! – kiáltott fel Lily, aki arcát a kezébe temetve rogyott le egy székre.

– Biztos vagy benne, Harry? – kérdezte Dumbledore.

– Még azt se tudtam, hogy a Weasley ikreknél van a térkép, még kevésbé, hogy Adrian hozzájutott, de reggeli óta nem láttam őt – jelentette ki Harry. Az igazgató bólintott, majd akcióba lendült.

– Azonnal meg kell kezdenünk a keresését – közölte, majd a főnixéhez fordult. – Fawkes, tájékoztasd a tanárokat. – A főnixmadár feltrillázott és egy lángcsóva keretében eltűnt. – Az előírások szerint vészhelyzet esetén az összes diáknak fel kell sorakoznia a kastély főbejárata előtt. Menjünk oda előbb, és nézzünk szét… ne Adriant keressük, hanem Mr. Weasleyt és Miss Grangert, mivel Adrian nagy valószínűséggel magán tartja a láthatatlanná tévő köpenyt. Attól tartok, nincs vesztegetni való időnk. – Mindenki bólintott és távozott, magára hagyva az irodában Harryt a hitetlenkedő bájitalmesterrel.

– Nem tudom elhinni, hogy csak így itt hagytak! – hőzöngött a fiú Perselusra pillantva.

– És nekem is mennem kell – mondta a férfi. – Harry, tudom, hogy te is jönni akarsz, de ezúttal nem követhetsz. – A fiú már tiltakozni akart, amikor rájött, hogy valóban nem teheti. A folyosókat anti-animágus bűbájjal védték le, a többi kijáratot pedig dementorok őrzik. Perselus kisétálhat a kastélyból, ha Sirius és Minerva társaságában teszi, de ha ő próbálná elhagyni a kastélyt az egyik titkos átjárón keresztül, a riasztók azonnal beindulnának, és rá irányítanák a figyelmet. És bár Harry elég biztos volt benne, hogy le tudná hagyni a tanárokat és kiszökhetne a kastélyból, egyszerűen kizárt, hogy engedné nekik abbahagyni az Adrian utáni kutatást, csak hogy egy üldözőbe vegyenek egy ilyen téves figyelemelterelést.

Bârzuln! – Ismét halandzs káromkodásba kezdett, mire Perselus vékonyra préselt ajakkal elmosolyodott.

– Mennem kell! Menj vissza a klubhelyiségbe, és ha a bátyád a kutatás vége előtt épségben visszakerül magától, átkozd meg valami borzasztóval. – Harry rábólintott, Perselus pedig az ajtóhoz lépett. – Vissza fogom hozni Adriant – jelentette ki. – Ugye bízol bennem?

– Hát persze, hogy bízom. – Perselus biccentett, majd sietős léptekkel elhagyta az irodát. Utol kellett érnie a többieket, és visszafognia magát, hogy ne szórjon rájuk valami rémségeset; hogy hagyhatták csak úgy ott Harryt? Lehet, hogy most mentette meg a bátyját – megint, még ha ezt a többiek nem is tudták –, és így semmibe veszik őt? Kész csoda, hogy még mindig segíteni akart… Végigszáguldott a folyosókon, és végül a Nagyteremben érte be a kutatócsoportot.

– Mi tartott ilyen sokáig, Perselus? – kérdezte Lily zaklatott hangon. Életében először Perselus hinni képtelen bosszúsággal meredt a gyönyörű nőre maga előtt.

– A fiad – mondta végül egyszerűen.

– A fiam odakint van, valószínűleg veszélyben! – kiáltotta Lily komolyan. A kétségbeesés beszélt ugyan belőle, de akkor is… Perselus igazából sosem nézett Lilyre úgy, hogy hibát találna benne. De most… Mivel nem tudta, mit mondjon neki, vagy hogy hogyan reagáljon, ez egyszer megkönnyebbült, amikor Sirius félbeszakította őket.

– Készen állunk az indulásra, Lily. A diákok felsorakoztak. – A vörös hajú nő azonnal megperdült és kirohant az ajtón. Perselus megpróbálta követni, amikor egy kéz a vállán megakadályozta ebben.

– Mi akarsz, Black? – kérdezte bosszúsan. Most valóban nem volt ideje a korcs bohóckodásaira.

– Köszönöm. – Ez teljesen felkészületlenül érte Perselust. Kíváncsian mérte végig az előtte álló férfit.

– Mit?

– Amit az előbb Harryért tettél. Lehet, hogy a végén még van remény a számodra, bármilyen fájdalmas beismernem ezt. – Perselus szeme elkerekedett, de biccentett. Sirius szintén fejbólintással felelt, és pont elengedte Perselus vállát, amikor Remus belépett. A vérfarkas megtorpant, a köszönete jeléül odabólintott a bájitalmesternek, mielőtt megkérte őket, hogy csatlakozzanak a kereséshez odakint. Perselus kábultan nézte, ahogy a két férfi futva elhagyja a termet

– Lehet, hogy még számotokra is van remény – motyogta halkan, aztán ismét utánuk iramodott.

A Mardekár-ház feje szerint a kutatás látszólag az örökkévalóságig tartott; minden diákot számba vettek, kivéve Adriant és két barátját. Perselus már készen állt gyilkolni és a legvalószínűbb áldozat Albus Dumbledore volt, több okból, mintsem kifejteni akarta volna. Pillanatnyilag csupán azért, mert csak állt ott elveszetten a kutatás közepén, miközben a világ többi része pánikolt. És mert ő, Perselus, az ígéretét adta Harrynek.

– Nincs itt… – motyogta James. – Hol lehet? – Perselus elhaladt a pánikba esett auror mellett, miközben elindult az igazgató felé. Bele sem akart gondolni, ő hogyan viselkedne, ha inkább Harry tűnt volna el. Harry azonban sosem viselkedett volna annyira észszerűtlenül, hogy csak úgy magára kanyarít egy köpönyeget és elfut; nem úgy lett nevelve.

– Hívd az aurorokat, Albus – javasolta sürgetően Perselus. – Fésültesd át velük az erdőt, amíg mi a falut vizsgáljuk át. – Az idősebb varázsló végignézett a fiatalemberen, pislogott egyet, aztán még egyet, mielőtt összeszedte magát.

– James! – kiáltott hangosan. – Hívd az aurorokat! Kiszélesítjük a kutatást! – Perselus megkönnyebbülten kifújta a levegőt, majd csatlakozott a falut átkutató csapathoz. Lily és James a kapu elé hoppanáló aurorokhoz társultak, akik szétszóródtak az iskola körül, hogy felkutassák az eltűnt diákokat. Perselus észrevette, hogy nem sokkal később Molly és Arthur is megérkezett, és hogy tovább bővítsék a gyerekük után kutató rémült szülők létszámát.

Miközben körbejárta Roxsmortsot, leellenőrizve az összes utat és sikátort, kezdett nyugtalan lenni; majdnem másfél óra telt el, és a három főből álló csapat – jómaga, Remus és Sirius, ki gondolta volna, hogy ez valaha megtörténhetne? – átkutatták a varázsfalu alsórészét. Kezdte komolyan fontolgatni, hogy lebont egy falat, ami egyszerűen az útjába állt, amikor meghallotta Lupin kiáltását a következő keresztútról.

– Ide! Gyorsan! – szólt, és hangja visszhangot vert az üres utcákon. A falut evakuálták, a lakókat ideiglenesen Roxfortba szállították. Perselus odaszaladt, ahol a vérfarkas állt egy lány hason fekvő alakja fölé tornyosult; Hermione Granger volt az, Perselus azonnal tudta, amint Remus egy Renervate élesztő varázst szórt ki rá. A lány kinyitotta a szemét, néhány pillanatig mozdulatlanná dermedt, mielőtt megrémült és veszett forgolódásba kezdett, mint aki keres valakit.

– Elkapta őt! Kérem, keressék meg őket! Kérem! – kiáltott rémülten a lány, miközben Remus megpróbálta lefogni őt. Perselus már majdnem elindult az irányba, amerre a lány mutatott, de még időben rádöbbent, azt se tudja, kit kaptak el és hol. Ez az egész végződhet valami teljesen mással is. Remélte, hogy így van. Sirius elsuhant mellette és letérdelt, hogy a síró Hermione arcába nézzen.

– Mi történt, Hermione? – A férfi reszketett, de hangja nyugodt maradt; ha nem ilyen pocsék helyzetben lennének, Perselus még akár el is ismerhetné, hogy Sirius, az ő jelenlétében először, a korának megfelelően viselkedett.

– Ronnal pont kijöttünk a Három Seprűből. Mi… – A hangja megingott és megtört, újabb könnyek törtek elő a szeméből. – Vitatkoztunk valami butaságon, aztán meghallottuk Adrian hangját, amint minket szólongat. Én teljesen ledöbbentem, de Ron tudta, hogy jönni fog; azt mondták, csupán meg akartak lepni. – Letörölt pár könnycseppet, de újak gördültek alá. Ha Perselus nem tudta volna, hogy az ő vigasztaló szavai csak tovább nyugtalanítanák a lányt, megtette volna, színjáték ide vagy oda; szegény gyermek a szeme előtt omlott össze.

– Láttad Adriant? – kérdezte Remus, időt adva ezzel a lánynak, hogy összeszedje magát.

– Nem – válaszolt Hermione. – Rajta volt a láthatatlanná tévő köpenye. Csak a hangját követtük, és amikor bekanyarodtunk egy sikátorba, lehúzta magáról egy picit, hogy bebizonyítsa, ő az. Egy ideig csak sétáltunk, Adrian megint láthatatlan volt, és pedig igyekeztem meggyőzni őt, hogy vissza kellene mennie az iskolába; a kirándulás amúgy is majdnem véget ért már, de ő azt mondta, nem történhet semmi, hisz viseli a köpenyt. Még egy kicsit sétáltunk, mielőtt hallottuk, hogy a tanárok szólítanak, hogy gyülekező a kapu előtt. Ron mondott valamit, hogy biztos valami rossz történt, és Adrian elszaladt egy mellékutca felé, mondván, hogy vissza kellene mennie az iskolába. Ronnal előrementünk, és ekkor…– Ismét sírva fakadt, Remus pedig vigasztalóan paskolgatta a hátát.

– Pettigrew volt az? – kérdezte Sirius, mire Hermione bólintott. – És elvitte Adriant? – A kutya animágus teljesen elsápadt. Perselus is megszédült kicsit. Hogy sikerülhetett félre ennyire minden?

– Nem! – jajdult fel Hermione, miközben három szempár szegeződött rá. – Ront vitte el!

Ront? – kérdezte összezavarodva Sirius.

– Nem tudta, hogy Adrian velünk volt! Ráugrott Ronra, és elvette a pálcáját. Ráfogta és a pólójánál fogva megragadta. Azt mondta, hogy amikor magamhoz térek, mondjam el Adriannek és kizárólag neki, hogy mi történt, aztán figyelmeztessem, hogy ha élve akarja látni a legjobb barátját, akkor egyedül megy a Szellemszállásra. – Hermione ismét pánikolni kezdett. – De én láttam Adriant a sarkon, előhúzta a pálcáját, és a köpeny szétvált egy kicsit, mielőtt Pettigrew elkábított!

– Tehát Adrian megtámadta őt? – kérdezte Remus rettegve.

– Nem tudom! – rázta meg a fejét Hermione.

– Tudsz járni, Hermione? – A lány elszántan biccentett egyet. – Jó. Azt akarom, hogy menj és mondd el mindenkinek, hogy hol vagyunk; a következő utánatok kutató aurorcsapat Zonko bazárjának közelében van. Gondolod, hogy el tudsz sétálni addig? – kérdezte Sirius.

– Azt hiszem, igen.

– Akkor indulj, és mondd meg nekik, hogy várjanak a Fúriafűz előtt, rendben? – A lány zavarodottnak látszott, de úgy döntött, az utasításoknak megfelelően cselekszik. Remus segítségével felállt és elindult, de még egy utolsó pillantást vetett a három férfira. Sirius előhívta a patrónusát, és elküldte a célpontot Jamesnek, majd felkészült a hoppanálásra.

– A Fúriafűz? – kérdezte Perselus. – A Szellemszállás csupán egy mérföldre van innen.

– Roxmorts felől nem juthatsz be – magyarázta Sirius. – Albus levédte, amikor gyerekek voltunk; az egyetlen bejárat abban a nyavalyás fában van elrejtve. – Perselus bólintott, majd a két baráttal egyetemben hoppanált. Amint földet értek, a James vezette öt fős csapat kilépett a sűrű bokrok mögül és feléjük indultak. Sirius eléjük futott, hogy tájékoztassa őket arról, hogy pontosan mi történt, miközben pálcával a kézben elindultak kifelé az erdőből a fűzfa irányába.

Perselus biztos volt benne, hogy valami balul fog elsülni, minden annyira gyorsan zajlott. Nulláról gyorsítottak százötvenre, a Tűzvillámnál is sebesebb tempóra, és semmiféle tervet nem követtek. Pettigrew a Szellemszálláson várakozott, ebben biztos volt; máskülönben már megtalálták volna a Weasley fiút, gondolta végig a bájitalmester. Természetesen holtan, mivel a kezében lett volna Adrian, így minden fölös súlytól meg kellett volna szabadulnia.

A bájitalmester fényt gyújtott a pálcája hegyén. Leszállt az éj és a kastély fényei túl távol voltak ahhoz, hogy a segítségükre legyenek. Figyelmesen nézte, ahogy Sirius kutyává változik, és ügyesen előrekúszva kikerüli a csapkodó ágakat, hogy megérintse a göcsörtöt a törzsön. Amint a fa mozdulatlanná vált, a többi varázsló is arrafelé indult. Sirius hátrafordult és kiegyenesedett, majd visszasétált a csoporthoz.

– Figyeljetek ide! – kezdte James az aurorcsoportnak címezve szavait. – Egy gyerek biztosan odabent van egy körözött és kiszámíthatatlan bűnözővel. Lehetséges, hogy a fiam is ott van. – Egy pillanatra megállt, próbált megbirkózni a történtekkel. – A folyosó túl szűk, hogy egyszerre hatoljunk be, így egyesével kell belépnünk. Andrew, Hunter! – A két auror bólintott. – Azt akarom, hogy tájékoztassátok a többi csapatot és őrizzétek a bejáratot. Ha Pettigrew előttünk jönne ki, meg kell állítani őt. Öljétek meg őt, ha muszáj. – Az aurorok bólintottak és James visszafordult a többi emberéhez. – Sirius és én megyünk elsőként, aztán… – Perselus kizárta Jamest a tudatából, mert elcsípett valamit a fatörzs alján, és elkerekedett szemmel mutatott az emberi faj selejtjére, aki akkor bukkant fel.

– Te! – kiáltott fel Lupin. A vérfarkas is meglátta Pettigrew-t. Mindenki a fegyenc felé fordult, aki megkövülten állt, egy másodpercig senki nem mozdult. Mindenki;túlságosan meg volt döbbenve. Perselus meg akart győződni róla, hogy a két fiú nincs a férfival, mielőtt kiszór egy varázslatot. A felhők szétváltak, és Lupin felmordult. Felmordult? És ekkor elszabadult a pokol.

Mihelyst a holdfény ezüstbe borított mindent, mindenki akcióba lendült. Remus a földre zuhant, háta ívbe hajlott, ahogy megkezdődött az átalakulás. Perselus azonnal ráeszmélt, hogy ebből nagy baj lesz, Remus nem itta meg az aznapi bájitalát. Hogy honnan tudta? Egyszerű: nem jutott hozzá, hogy elvigye neki. A kétségbeesett Harry pont akkor robbant be az irodájába, amikor arra készült, hogy megtegye, így szükségtelen is mondani, hogy utána meg kiment a fejéből.

– Hátra! – kiáltott Sirius, aki ugyanerre a következtetésre jutott. – Nem hiszem, hogy megitta a mai adag bájitalát. – Mindenki tette, amit mondtak neki, míg a férfi néhány percen belül másodszor is kutyává változott. Mire másodszor tette, az átalakulás majdnem teljes volt. Pettigrew kihasználta a helyzetet és ő maga is patkánnyá változott. Perselus már mozdult, hogy megátkozza őt, amikor Adrian – egy továbbra is vérző vágással az arcán, és ziláltan – előbukkant az átjáróból és egyenesen a bájitalmester és célpontja közé lépett. A fiú észrevette, hogy Pettigrew patkánnyá változva menekülni készül, és pont azt tette, amitől Perselus tartott: utána rohant.

– Adrian, ne! – kiáltott utána James, majd űzőbe vette a fiát. Perselus egy pillantást vetett a háta mögé. Lupin teljesen átváltozott, és pillanatnyilag épp Siriusszal harcolt, mialatt az aurorok elszaladtak, hogy fedezékbe bújjanak. Perselus lebukott és arrébb gördült, amikor Lupin figyelme feléje fordult, és épp csak elkerülte, hogy megsebezze őt a vérfarkas karma. Egy ideig cselezgetett, amíg Sirius visszanyerte annyira az erejét, hogy sikerült elterelni irányíthatatlanná vált barátja figyelmét. Perselus felállt és a Fúriafűz felé pillantott: nyomát sem látta Jamesnek vagy Adriannek.

Átvéve Harry szokását, folyékony halandzs káromkodásba kezdett, és utánuk eredt. Vajon milyen messzire juthattak? Arrafelé indult, amerre James tette. A sötétség nem könnyítette meg a dolgát, ahogy az a tény sem, hogy a tó felé igyekeztek, át a sűrű erdő egy másik ösvényén. Iránytű gyanánt James kiáltásait használta, ahogy a fiát szólongatta, de még az sem volt elég segítség, hogy bemérje őket. Nem, ami valóban megmutatta neki a helyes irányt, az a hideg volt; a tó az iskola határainak közelében helyezkedett el. Ami azt jelentette, hogy a dementorok járőröztek. Dementorok, akiket nem érdekelt, hogy egy gyilkost vadásznak-e le, vagy egy diákot; csak azt, hogy valaki, ami megpróbált áthaladni köztük.

Perselus nem igazán tudta elhinni, hogy a dementorok felé szalad, de gyorsított és a tó irányába haladt tovább. A hideg egyre erősebb lett, ahogy a havas területen vonult keresztül, és erővel söpörte félre a sötét gondolatokat a fejéből; megígérte Harrynek, hogy visszaviszi a testvérét. És mivel az az ígéret nem igazán számított boldog emléknek, nem lehetett elvenni tőle: ez hajtotta őt előre. Attól a jelenettől, ami azonban várta, amikor elérte a tavat, majdnem megállt a szíve.

Adrian ájultan feküdt a befagyott tó kavicsos partján, miközben James fölötte állt, és egymás után szórta ki a patrónusait; a pálcájából előugró ezüst szarvas azonban csak egy ideig tartotta magát, mielőtt megremegett és eltűnt, amint a dementorok törhetetlennek látszó falába csapódott. Perselus a tó jegén csúszkálva lassan megközelítette a két alakot, miközben a sötét lényeg szintén fenyegetően siklottak feléjük. Perselus káromkodott, amikor James újabb bűbája hunyt ki, és a férfi térdre omlott, felszínesen kapkodva a levegőt. Ennyi dementorral szembenézni gyakorlatilag öngyilkosságot jelentett, még olyasvalaki számára is, aki nem küzd érzelmi zűrzavarral és nem a gyermeke életét félti. James pont ezt tette, és máris megviselte őt; még kiszórt egy utolsó patrónust, aztán a földre zuhant a fia mellé. Perselus nézte, ahogy az ezüst szarvas megrebben és kihuny. És most jön az igazi öngyilkos jelölt!, gondolta gúnyos-vidáman, majd kilépett a fák mögül, ahol eddig állt.

A dementorok továbbra is lassan haladtak a parton fekvő két alak felé, és nem vették észre a helyszínt megközelítő harmadik varázslót. Évek teltek el azóta, hogy Perselus utoljára idézett patrónust. Akkor is az iskola területén volt, de még diákként. Ám ez nem jelentette azt, hogy ne tudná megtenni. Harry bízott benne, ő pedig sosem hagyná cserben a fiát. Összpontosított és megtette; előhívta a patrónusát, és rábízta a dementorokat. Ezüst fényt húzott végig a tó fölött és ahogy haladt, csaknem gyönyörűnek látszott. Ám nem ez keltette fel a férfi figyelmét.

Ma minden farkassá válik, gondolta zsibbadt aggyal, miközben figyelmesen nézte az ezüstös lényt. Semmiképp nem lehetett összetéveszteni egy őzsutával. Ez egy farkas volt, magas és büszke, nagyjából akkora, mint Harry patrónusa, mégsem egyforma azzal. Ez kicsit karcsúbb volt és talán kicsivel rövidebb, pont olyan, mint Harry, amikor farkassá változott. A hirtelen ráébredés egy sokkal hatalmasabb belső változást hozott magával, mint amire Perselus számított. Abban a pillanatban úgy érezte magát, mint aki… szabad.

Olyan volt, mintha átbillent volna a tengelye és végre ráébredt, hogy nem kell, hogy továbbra is a múltja irányítsa őt. Örömmámor hullámzott végig a testén, és az ezüst farkas fényesebben kezdett ragyogni, egyesével kezdte legyőzni a rikoltozó dementorokat. A patrónus jelentette a jövőjét, ragyogó volt, fényes és ígéretes; sosem feledheti a múltját, ebben biztos volt. De már nem az határozza meg őt többé. Mialatt az ezüst farkas elűzte az utolsó dementort is a tó mellől, úgy tűnt, tudat alatt már ő is felfogta ezt. Ideje tudatos döntéssel is elengedni azt.

A patrónus elvégezte a munkáját és visszatért hozzá. Magasabb volt nála, de lehajtotta a fejét. Gyöngéden beledőlt Perselus érintésébe, miközben a bájitalmester beleborzolt a bundájába. A farkas még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán eltűnt, csupán egy mosolygó Perselust hagyva maga után. A férfi a tóparton fekvő két alakra pillantott, és sietős léptekkel megindult feléjük, miközben egy életképes alternatív történetet talált ki arról, ami csökkenthetné az ő részvételét. Remélte, hogy James valóban elájult, mire előidézte az utolsó patrónusát. A bájitalmester még egyszer felkuncogott. Meggyőződött róla, hogy mindkét Potter lélegzik, és zöld szikraesőt szórt ki a pálcájából, hogy a többi csapat rájuk találhasson. Alig várom, hogy elmondhassam Harrynek, mi történt, gondolta, miközben a kutatócsoport érkezésére várt.