Áttörés
Harry a testvére ágyával szemközt ült, kezét fáradtan nyomta rá a szemére, miközben Ron meséjét hallgatta arról, ami történt. A vörös hajú fiú volt az egyetlen, aki a három ott tartózkodó közül egyelőre ébren volt, Jamesszel néhány órával korábban álomtalan álom főzetet itattak, és Adrian még mindig nem ébredt fel. Lily kicsit pánikba esett, amikor a férje még a fia előtt magához tért, de Madam Pomfrey kijelentette, hogy ez várható is volt. Adrian már azelőtt is fáradt volt, hogy szembekerült volna a dementorokkal, és abban a röpke időszakban, amíg ébren volt, James azt állította, hogy a fiú szórta ki a patrónust, ami elűzte a lényeket.
– Roxmortsban voltunk – mondta Ron, miközben megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni. Az aurorok nem sokkal James és Adrian után találtak rá, eszméletlenül és törött lábbal feküdt a Szellemszállás padlóján. – Váratlanul egy őrült ugrott elő a semmiből, kikapta a kezemből a pálcámat, és azzal kezdett fenyegetődzni, hogy megöl, ha Hermione nem szól Adriannek, hogy találkozzon vele a Szellemszálláson. Elkábította Hermionét és az erdőszélre hoppanált velem, ahol engem is elkábított. Amikor magamhoz tértem, már a Szellemszálláson voltam, a fickó pedig arról motyogott, hogy minden munkát neki kell elvégezni, miközben valami nő arra vár, hogy megmentsék…
– Nő? – kérdezte Dumbledore. A mágus néhány perccel azután lépett a gyengélkedőre, hogy Harryt is odahívták, de előtte még vitázott egy sort a miniszterrel, hogy azonnal hívják vissza a dementorokat a Roxfort területéről. Harry hallotta, ahogy McGalagony odasúgja Madam Pomfrey-nak, hogy volt egy pont, ahol az igazgató már a pálcája után nyúlt. A lényeg, hogy a dementorokat azonnal kivonták, és a környező területeken indítottak új kutatást az ismételten elmenekült szökevény ellen. Mivel az azkabani őrök túlontúl arra összpontosítottak, hogy kishíján megöljék Jamest és Adriant, a patkány meglógott; esélyes volt, hogy már félúton jár London felé.
– Nem mertem megkérdezni, hogy ki volt, de nem is kellett – folytatta Ron. – Be nem állt a szája, szinte magához beszélt. Azt mondta, hogy egy évvel ezelőtt az ő cellája mellé költöztették Bellatrix Lestrange-t
– Bellatrix Lestrange-t? – kérdezte Lily elkerekedő szemmel. Rémülten nézett össze Mollyval, miközben Dumbledore intett a fiúnak, hogy folytassa.
– A nő ötlete volt, mármint a szökés. Tudta, hogy Pettigrew animágus, és elkezdte figyelni a védővarázslatokat. Pettigrew elmondása szerint Lestrange érzékelni tudta, mikor szórták ki azokat. – Ront látszólag meglepte ez az apró információ, de Harry higgadtan fogadta. Tudta, hogy lehetséges érzékelni egy adott tárgyra kiszórt mágiát, és a védővarázslat kifejezetten erős és maradandó nyomot hagy maga után. Ő maga is képezte e tárgyból magát, hiszen a vérmágia nagyrésze igényelte azt. Teljesen érthető, ha egy varázserő birtokában levő boszorkány, mint Bellatrix, tisztában van ezzel. Hatalommal bíró és a végletekig megzavarodott – merengett Harry. Dumbledore, akinek nyilvánvalóan hasonló gondolatok jártak a fejében, bólintott.
– Igen, ő képes lenne erre – igazolta, és komoly arccal bólogatott.
– Azután Pettigrew azt mondta, beleegyezett, hogy idejön a Roxfortba és megpróbálja elcsalni Adriant a védelmezőitől, ha Bellatrix elárulja neki, hogyan tudna átváltozni és megszökni az Azkabanból. Ekkor lépett be Adrian – magyarázta tovább Ron.
– És mi történt ezután? – kérdezte Lily, kezét az idősebb fián nyugtatva, aki ott aludt mellette.
– Pettigrew meglepődött – válaszolt a vörös hajú fiú. – Nem hitte, hogy Adrian ilyen gyorsan oda tudna érni, de Adrian bizonyára rálépett egy korhadt deszkára, vagy valamire, ami megreccsent, és Pettigrew így ki tudta védeni a kábítóátkot, amit Adrian kiszórt rá. – Ron nagyot nyelt, mire az anyja hozott neki egy pohár vizet, és csak azután folytatta, hogy megitta azt. – Köszönöm, anya. Mindenesetre Pettigrew fedezékbe bújt, és közölte Adriannel, hogy vegye le a köpenyét, különben engem fog bántani. Gondolom, Adrian nem mozdult elég gyorsan, ezért Pettigrew rám fogta a pálcáját és kiszórt egy varázslatot, ami eltörte a lábamat. – A fiú megborzongott az emlékre, és Harry együtt érzett vele.
– Ó, szegény kicsikém! – kiáltott Mrs. Weasley, és szorosan átölelte legkisebb fiát. Ron mélyen elpirult zavarában, amiért az anyja az igazgató jelenlétében ölelgette őt.
– Jól vagyok, anya – biztosította a nőt, aki vonakodva elhúzódott tőle.
– Tehát feltételezem, ezek után Adrian levette a köpenyét – folytatta Dumbledore a kérdezősködést.
– Igen – helyeselt Ron. – Pettigrew mondott valamit arról, hogy mindig is utálta azt a köpönyeget, és hogy Adrian apja sosem engedte neki, hogy egyedül használja. Ekkor azt hiszem, Adrian megpróbált némi időt nyerni, hogy kigondolhassa, mit tegyen, mert kérdezgetni kezdte őt olyanokról, hogy miért csinálja ezt, hogy egyáltalán hogyan sikerült bejutnia a Roxfortba, amikor a környék tele volt dementorokkal… – Hát legalább a bátyám jó kérdéseket tett fel – gondolta beletörődően Harry.
– Válaszolt rájuk Pettigrew? – akarta tudni Dumbledore teljes figyelmét az ifjú griffendélesnek szentelve. Ron kényelmetlenül fészkelődött az átható kék szempár súlya alatt, de válaszolt, bár hangja némileg bátortalanabb lett.
– Azt mondta, hogy csatlakozna Tudjukkihez, és segítene neki visszatérni. Azt felelte, hogy megjutalmaznák miatta, és ő lenne a leghűségesebb szolgája. – Harry erősen összeszorította a szemét, és egy pillanatra engedett a jóslat iránti mély gyűlöletének. Ám gyorsan rádöbbent, hogy Ron elhallgatott. Rápillantott a fiúra, aki viszont meglehetős kíváncsisággal McGalagonyt nézte.
– Azt is elmondta, hogyan sikerült belépnie a kastélyba? – kérdezte Dumbledore. Ron habozni látszott, mint aki egyáltalán nem akar válaszolni erre a kérdésre, és Harry felkészítette magát: vajon mennyire lehet rossz? – gondolta, mielőtt némán elkáromkodta magát. Ez pont egy olyan kérdés, amivel a legjobban lehet provokálni a sorsot, és mostanra már jobban tudhatná.
– Elmondta – ismerte be vonakodva Ron.
– Hogyan? – Az egész terem várakozóan tekintett a fiúra – Harryt kivéve, aki a kezeit bámulta, részben kíváncsian, részben óvatosan –, aki nagyot nyelt.
– Azt felelte, hogy eredetileg az volt a terve, hogy egyszerűen elszökik az Azkabanból, és megpróbálja először csónakon elérni a szárazföldet, de… – A fiúnak ismét elakadt a szava, és az átváltoztatástanárnőre nézett, mintha az engedélyét kérné.
– Senki nem hibáztatja magát azért, ami történt, Mr. Weasley – biztosította őt a nő. Harry valamiért úgy gondolta, hogy nem is ez a probléma gyökere. És igaza is lett.
– Csak… Azt mondta, hogy a fal melletti résben rejtőzött a ketrece mellett, mivel senki sem kutatott utána annyira közel. – Nyelt egyet és folytatta. – Azt mondta, ott volt, amikor maga odaért, professzor – folytatta félénken, meglepve ezzel a Griffendél házvezetőjét. Perselus, aki eddig a pillanatig lehető legjobban igyekezett elkerülni a többiek figyelmét, most zavart pillantást váltott a szoba másik oldalán ülő Harryvel.
– De mi… – Ron nem hagyta, hogy a nő befejezze a mondatát, mivel látszólag eldöntötte, az a legjobb, ha egyszerűen egy szusszal elmondja, amit kell.
– Maga kiabált az őröknek, és pont az előtt a hely előtt állt, ahol Pettigrew rejtőzött. Egyszerűen felkapaszkodott a maga talárjára és bemászott a zsebébe. Amikor megérkeztek a Roxfortba, kimászott onnan. – Dermedt csend állt be. Harry gyors pillantást vetett az átváltozatástan tanárnő talárjára, és összerezzent, hogy milyen könnyű dolga is lenne egy olyan lesoványodott, patkány alakot öltött varázslónak ezt tenni. A boszorkány kedvelte a hosszú, bő redőkben leomló, rendszerint kockás mintájú talárokat. És mivel korábban már látta feldühödve, Harrynek nem volt oka mást hinni, minthogy a nő azon a ponton nem fókuszált semmi másra, csak arra, hogy levezesse a haragját.
– De… Hogyan… – McGalagony hamuszürkére sápadt, a székébe rogyott és apróbbnak látszott, mint valaha; életében először Harry azt vette észre, hogy a nő valójában alacsonyabb, mint az anyja. Csak azzal, ahogy kihúzta és tartotta magát, mindig egy erős, tiszteletet parancsoló nő benyomását keltette, és így látni őt egyszerűen… rossz volt. Harry pedig ezért még egy kicsivel jobban a pokolba kívánta Pettigrew-t.
– Biztos ebben, Mr. Weasley? – kérdezte Dumbledore, miközben együttérzően a most már síró professzorra nézett. Ron bólintott, mire McGalagony némán belezokogott a zsebkendőjébe. Molly, Lily és Madam Pomfrey azonnal az oldalára siettek, és a lehető legjobban próbálták vigasztalni.
– Azt mondta, így járkált ki és be az iskolából; egyszerűen megvárta, amíg vagy Sirius, vagy McGalagony professzor áthalad az átjárón, és kiosont, amint elég sötét volt számára, hogy elrejtőzzön az árnyékban. – Dumbledore fáradtan megdörzsölte a szemét, aztán intett Ronnak, hogy folytassa.
– Aztán Adrian megkérdezte tőle, hogy miért próbált bejutni Halloween estéjén a klubhelyiségbe, amikor senki nem volt ott; azt felelte, hogy a Tekergők térképét kereste. Látta, hogy Fred és George használták. – Most az ikreken volt a sor, hogy elpiruljanak, a szeplőik így még jobban virítottak az arcukon. Az egész Weasley család közelebb lépett hozzájuk, mintha csak reflexből tennék, és Harry enyhén elmosolyodott erre.
– De honnan tudott a térképről? – kérdezte George zavartan.
– Ő Féregfark – motyogta Lily, amitől az ikrek még inkább megdöbbentek.
– Elmesélte, hogy az volt az egyetlen módja, hogy kiszúrják őt, és annak megszerzése a segítségére lenne abban, hogy mindig tudja, merre jár Adrian – tette hozzá Ron, akinek nem tetszett, ahogy az általában vidám testvérei kinéztek abban a pillanatban.
– De hát sosem láttuk őt a térképen! – tiltakozott Ron.
– Nem is láthattátok. – Harry órák óta először szólalt meg, és egy pillanatra minden figyelem rá összpontosult. – Csak akkor bukkant fel a térképen, ha a folyosókon mászkál, vagy bizonyos helyiségben, de patkányként át tudott kelni a falak repedésein, és ismerte az összes titkos átjárót; akkor sem látszott volna a térképen, amíg ott volt. Ezt Sirius mondta. – Az összezavarodott ikrekre nézett, majd sietős magyarázatba kezdett. – Sirius nem más, mint Tapmancs. – Ez a legújabb kijelentés akkora sokkot okozott, hogy az ikrek megszólalni sem tudtak.
– Nos, ezután megpróbálta megátkozni Adriant – közölte Ron, aki már valóban nagyon szeretett volna túlleni az egész dolgon; mostanra kezdett elálmosodni, és Harry nem igazán tudta hibáztatni érte. Ő csupán erősen próbált nem arra fókuszálni, hogy milyen közel került aznap este ahhoz, hogy megöljék. – Ám ő félreugrott, és szintén harcba lendült. Egy ideig köröztek a szobában, de Adriannek végül sikerült lefegyvereznie őt. Pettigrew addigra az ajtó mellett volt, így inkább a szökés mellett döntött. Adrian várt néhány pillanatot, hogy lássa, visszatér-e, majd visszafutott hozzám, hogy megbizonyosodjon róla, a lábamon kívül nem sérültem-e meg máshol is. Aztán utána futott. Nem tudom, hogy ezután mi történt. Azt hiszem, elájulhattam, mert a legközelebbi emlékem, hogy néhány auror térít magamhoz, és aztán idehoztak.
– Így szerezte azt a mély vágást az arcán? Mármint Adrian? – kérdezte Lily finoman megérintve idősebb fia immár teljesen begyógyított, sima arcát.
– Nem, azt hiszem, az már akkor is rajta volt, amikor belépett – válaszolt Ron. Tehát a Fúriafűz okozta – találgatott Harry. Perselus ekkor átvette a szót, és néhány rövid mondatban elmagyarázta, hogyan találtak rá Hermionéra, és hogyan indultak Ron és Adrian megmentésére, majd rátért Remus átváltozására és hogy James Adrian után rohant.
– Amint sikerült elszöknöm Lupin elől, a nyomukba eredtem, de már messze előttem jártak; pont akkor értem oda, amikor Adrian elájult a tónál, és még tanúja voltam, ahogy Potter kiszórja a patrónusát. Az egyik, amit megidézett, eltűnt, de mielőtt megidézhettem volna a sajátomat, még egy patrónust küldött útjára, aztán ő is elájult. Nem… nem tudom, pontosan miért, de az az utolsó patrónus fényesebbnek látszott, és elűzte a dementorokat. – Dumbledore bólintott, mintha ő valami többet megértett volna a többieknél, mintha egy mögöttes jelentést fabrikálna az ügy mögé – feltételezte helyesen Harry.
– Meglepődnél, Perselus, mit meg nem tenne egy férfi, hogy megvédje a gyermekét, ha úgy hinné, hogy mindketten meghalnak; a korlátok azon a ponton megszűnnek létezni – még a mágiában is. – Lily szerető szemmel nézett a férjére, miközben Perselus azon tűnődött, hogy bár az, amit az igazgató mondott, igaz – hisz ő minden alkalommal megérezte, ha Harry bajban volt –, talán nem kellene megpróbálnia megmagyarázni az olyan benyomásokon
nyugvó eseményeket, melyeket ő maga sosem tapasztalt. Legyen bármilyen durva, gondolta, de azon a ponton nem igazán érdekelte, az igazgató pillanatnyilag nem tartozott a kedvencei közé. Harry pedig gondolatban felírta magának, hogy majd később kérdezze meg Perselustól, mi is történt valójában.
Néhány órával később esélye is nyílt rá, amikor hajnal előtt a bátyja végül felébredt, és Dumbledore, miután megbizonyosodott róla, hogy jól van, elkezdte kérdezgetni őt. Weasley-ék valamikor reggel három környékén távoztak, amikor Ron elaludt, és mint olyan, amint Adrian beszélni kezdett, Harrynek megengedték, sőt, mi több, az iskola javasasszonya utasította, hogy hagyja el a helyiséget, míg Perselus kimentette magát és követte őt. Nem kellett beszélniük ahhoz, hogy tudják, Harry még nem fog visszatérni a klubhelyiségébe.
– Tehát Ágas egyetlen patrónussal elűzött száz dementort, miközben elájult? – kérdezte Harry pár perccel később, miután Perselus irodájának ajtaja becsukódott és a férfi bezárta azt.
– Megtörténhetett volna! Tudnod kell, hogy egy: James egyértelműen tudja, hogyan kell patrónust idézni, és kettő: abszolút lehetséges egyetlen patrónussal dementorok százait elűzni – jelentette ki higgadtan Perselus. – A másik hírem az, hogy a patrónusom többé már nem őz; úgy tűnik, az utóbbi időben minden farkassá változik. – Harry egy másodpercig figyelmesen vizslatta az idősebb férfit, mielőtt kibuggyant belőle a nevetés.
– Természetesen. Észrevetted, hogy az emberek folyton kényelmesen elájulnak, amikor szükség lenne rájuk? – kérdezte a kamasz, és letörölt néhány könnycseppet az arcáról.
– Még szerencse, hogy így tesznek, különben nekünk kellene elkábítani őket. – Harry bólintott, majd a kandalló lángjaiba nézett.
– Mi van, ha rossz döntést hoztam, apu? – kérdezte, majd a mellette álló, meglepődött bájitalmesterre nézett.
– Rossz döntést? Hogyan? – Harry mélyen a gondolataiba merült, és amikor ismét megszólalt, úgy tűnt, mintha leginkább magához beszélne.
– Mi lenne, ha előálltam és azt mondtam volna, hogy én vagyok a Fiú, Aki Túlélte? Akkor vajon a testvérem most is ott feküdne a betegágyon? – Perselus nem lepődött meg annyira a kérdésén, mint a fiú gondolta volna.
– Harry, ezt a kérdést lehetetlen megválaszolni. – A hatalmas zöld szempár várakozóan fordult feléje. – Nem csak azt nem tudom, hogy alakultak volna a dolgok, ha anno megteszed, de azt sem tudom megmondani, mi történne, ha most elmondtad volna nekik. Harry, elmondhatnád nekik, de az változtatna a jellemeden? A testvéredén?
– Nem tudom. Miért kérded?
– Azért – magyarázta Perselus –, mert úgy hiszem, a bátyád így vagy úgy, de mindenképp abban az ágyban végezte volna. – A fiú összezavarodva nézett rá, mielőtt a férfi folytatta. – Lehet, hogy Adrian nem mondta el, hogy este mit tervezett, de te fordított helyzetben elmondtad volna neki. És most valószínűleg ugyanabban a helyzetben lenne, mint Ron most. És ne felejtsd el – folytatta –, hogy ha nincs az a kiképzés, amin te átmentél, talán nem is tudtál volna megbirkózni olyan hatékonyan a helyzetekkel, mint ahogy tetted. Nézd csak meg a testvéredet: Elég tehetséges, de bármilyen kiképzést is kapott, csak annyit tudott bizonyítani, hogy képes kezelni egy meglehetősen gyenge képességű árulót. Nem azt mondom, hogy le kell kicsinyelni a képességeit, csak azt a képzést, amit kapott. Adrian él, ahogy te is; amiatt a döntés miatt, amit hoztál. Ebben sose kételkedj! – Harry csupán aprót biccentett.
– Csak néha nehéz nem kételkedni magamban. – Perselus sötéten felkuncogott.
– Az lenne természetellenes, ha nem kételkednél magadban. Még Dumbledore is kételkedik. Ritkán és akkor is elhessegeti a gondolatot, de attól még… – Az a hányavetiség, ahogy ezt a kijelentést tette, akaratlan nevetést váltott ki, amit lehetetlen volt abbahagyni.
– Köszönöm, apu, erre szükségem volt. – Perselus bólintott, majd halkan, jóval visszafogottabban hozzátette:
– Emellett Voldemort egy nap vissza fog térni. Ezt most már biztosan tudjuk. – Keze ökölbe szorult a gondolatra. – És amikor visszatér, nem marad meg az illúzió, hogy a bátyád állította meg őt ilyen sokáig. Elég egy közeli pillantás és tudni fogja. – Harryhez fordult, aki visszatért a lángok bámulásához. – Amikor az megtörténik, Adriannek minden védelemre szüksége lesz, amit csak kaphat.
– A leggyengébb láncszem, igaz? – kérdezte, és hangja mélyebben csengett, mint valaha. Sokkal érettebb, mint lennie kellene – töprengett komoran Perselus. A fiú mellé lépett és támogatóan megszorította a vállát.
– De te ott leszel neki. Neked pedig ott leszek én. – Harry megfordult és a bájitalmesterre mosolygott.
– És készen állunk majd, igaz? – Perselus bólintott.
– Amennyire készen állhatunk.
A rákövetkező hét villámgyorsan eltelt; elérkezett a karácsonyi szünet, és a diákok többsége úgy döntött, hogy elhagyja a Roxfortot az ünnepekre. Harry háborgott; hálókörlete ágyán fekve bámulta a plafont. Szülei Merlin tudja, hova cipelték Adriant, ahol további képzéseket kap, és Harry ezúttal még csak bűntudatot sem érzett amiatt, amin a testvérének keresztül kell mennie. Adrian a Pettigrew-ügy utáni első nap, amikor kiengedték a gyengélkedőről, visszafogott volt, sztoikusan fogadta szülei összes korholását és Harry rosszalló tekintetét. Ám ahogy teltek a napok, már csak egy új kalandnak tekintette az egész dolgot, és boldogan csevegett a karácsonyi terveiről.
Nyilvánvalóan az, hogy majdnem megölték, nem volt elegendő ahhoz, hogy a kedvét szegje, és bár Harry nem kívánta, hogy a testvéréből kivesszen a szikra, az energia, ami mindig ott égett benne, Adrian olyan messzire ment volna, hogy akár Bellatrix Lestrange-t is üldözőbe veszi, ha ott lett volna, és a nő nem csak Pettigrew-t küldi. Harry a helyiség másik oldalán ült, fáradtan hallgatta a testvérét, miközben elméje annyira zsibbadt volt, hogy még egy cikornyás káromkodást sem tudott megereszteni. A mellette ülő Neville, aki másnap akart elutazni az ünnepek idejére, szomorú pillantás vetett rá, némán üzenve, hogy tudja, a baj, amiről Harry beszélt, még el sem kezdődött. Neville sosem kényszerítette válaszokra, és Harry nem is lehetett volna hálásabb érte.
Másnap a szülei levelet küldtek neki, és azt kérdezték, hogy maradhatna-e idén karácsonykor a Roxfortban. A legújabb jóslat egyértelműen arra kényszerítette őket, hogy lépjenek tovább Adrian kiképzési programjával, és még a karácsony sem lehet elég ok a pihenésre. Harry visszaírt, hogy megérti, és búcsút intett a testvérének. Csak remélte, a szülei is megértenék őt – már, ha valaha megtudnák –, hogy az ünnepeket Silbreithben tölti Perselusszal. Végtére is a karácsony családi ünnep.
Meglehetősen keserű szájízt hagyott benne az, ahogy a dolgok alakultak: Pettigrew megszökött, egy jóslat Voldemort felemelkedést jövendölte, és Adrian látszólag fel sem fogta, mennyire könnyen el lehetne venni az életét. És a családtagjai közül senki – Perselust kivéve – nem gondolt rá. Nem igazán számított rá, hogy felajánlják neki, hogy együtt edzik Adriannel, és nem is akarta volna. De egy egyszerű köszönet azért, hogy szólt nekik, hogy Adrian nincs a kastélyban – még ha a szülei abban a hülye levélben is említik is –, elegendő lett volna.
Nos, igazság szerint a családjában senki nem mutatta, hogy törődne vele; hallotta, ahogy Sirius vitatkozott miatta Ágassal. A kutya animágus javasolta, hogy Harry csatlakozzon hozzájuk, saját magát és Lupint ajánlotta tanárként, de legjobb barátját mégsem tudta meggyőzni. Igyekezniük kell – mondta –, és Adriané az elsőbbség. Sirius csüggedtnek látszott, de elfogadta, hogy nem tehet többet, hogy meggyőzze örök makacs barátját, de
tekintete elárulna, hogy még nem áll készen ejteni a témát. És bár Harrynek fájt, hogy a szüleinek fontosabb a testvére és rá nem is gondolnak, az, hogy Sirius és Remus mellette állnak, balzsam volt egy rég üszkösödő sebre. Kellemes volt a tudat, hogy keresztapja nem felejtette el azt a reggeli beszélgetésüket, mielőtt elszabadult a pokol.
Még ugyanaznap este felkereste Dumbledore irodáját, épp azelőtt, hogy az igazgató elindult volna, hogy csatlakozzon Potterékhez, bárhol is jártak. Könnyedén elnyerte az engedélyét, hogy a Roxfort helyett Perselus házában maradjon, majd távozott. Gyengéden végigsimított Fawkes tollain, mialatt az igazgató készülődött, és egy apró tarisznyába pakolta az összezsugorított eszközöket. A madár úgy dőlt bele az érintésébe, mintha érzékelné, hogy vigaszra volt szüksége.
Most, egy nappal később, Harry türelmesen várakozott a körletében; egyedül volt és várta, hogy az óra elüsse az ötöt. A szünet előtti utolsó bájitaltan óra alatt baleset történt, és Perselusnak még fel kellett takarítani a koszt, mielőtt hazaindulhattak volna. A zöld szemű varázsló elővette a vérmágiáról szóló jegyzeteit és nekiállt tanulmányozni, miket írt le tegnap éjjel. Aztán elérkezett az idő, és Harry azon kapta magát, hogy Perselus irodája felé lépked. Egy roppant bosszús férfi fogadta az ajtóban.
– Harry – közölte szimplán, és gyengéd köröket rajzolt a halántékára, miközben a kandalló felé indult.
– Ennyire rossz, hmm? – kérdezte mosolyogva a fiú, amikor meglátta Perselus ingerült arcvonásait.
– Elolvadt az üst, Harry. Elolvadt! – Harry csak kuncogott, majd belemarkolt a hop-porba és a lángokra szóra, és amikor azok zöldre váltottak, közéjük lépett. Silbreith sokkal impozánsabb kandallóján lépett ki a folyosóra, és várta, hogy Perselus is megérkezzen. A bájitalmester néhány másodperccel később követte őt, és azonnal feloldotta magán az álcázó bűbájokat. Harry ugyanígy tett, és mosolyogva szemlélte a szemközti falon lógó tükörben a tükörképét. Hónapok teltek el azóta, hogy valóban magát látta volna a tükörben, és félig-meddig meglepetést okozott a látványt, hogy ismét nőtt.
– Azt hiszem, megint nőtem – jegyezte meg a tükör felé lépve. Amikor észrevette, hogy Perselustól nem érkezik válasz, hátrafordult megnézni, hogy mit csinál. A férfi épp akkor ült le egy karosszékbe duzzogni, miközben Minnie érkezett futva, hogy üdvözölje őket otthon.
– Perselus gazdám! Harry úrfi! Isten hozott itthon! – Harry közelebb lépett az apró teremtményhez, majd lehajolt és megölelte őt.
– Hiányoztál, Minnie! – A házimanó elpirult, és amikor Harry elengedte, elhátrált, hogy szemügyre vegye az „úrfit".
– Az úrfi megint nőtt – közölte büszkeséggel a hangjában.
– Pont ezt mondtam én is – felelte Harry kuncogva. – De apu a sarokban duzzog, és attól tartok, nem figyel.
– Nem duzzogok! – kiáltott fel méltatlankodva Perselus. – Én…
– Tépelődsz, tudjuk – felelte fanyarul Harry, megránduló ajakkal.
– Valami baj van, Perselus gazda? – kérdezte aggódva Minnie.
– Semmi túl aggasztó, Minnie, ne izgulj! Csak tegnap egy bájital baleset történt a laborban – biztosította a manót Harry.
– De senki sem sérült meg, ugye? – kérdezte az apró manó magas hangon, és alapos vizsgálat alá vette a két gazdáját, miközben karcolások és horzsolások után kutatott.
– Senki nem sérült meg, Minnie. Ne aggódj! – biztosította őt Perselus is. – Csak azt terveztem, hogy dolgozom kicsit a Farkasölőfű néhány részletén, hogy aztán hátradőlhessek és lazíthassak néhány napig. – A manó bőszen rázni kezdte a fejét.
– A gazdának többet kellene pihennie – motyogta a lábát bámulva. Perselus felnevetett.
– Talán igazad van, Minnie. – A házimanó tétován elmosolyodott. – Miért nem készítesz nekünk egy kis forró csokoládét? Az mindkettőnkkel csodát művelne, és meghozná a karácsony szellemét is. – Minnie boldogan bólogatott és távozott, amikor Harry is nyomatékos bólogatásba kezdett. Merlin tudja, mekkora szüksége volt egy kis szünetre abból a rengetek őrületből, amin mostanában keresztülment.
– Még mindig azt a növényt tanulmányozod, ugye? – kérdezte Harry, figyelmét a bájitalmester felé irányítva.
– Mikor nem? – kérdezte Perselus. Összehúzott szemöldökkel hátradőlt a fotelben. – Pont az ötödik századi Norvégia térképét tanulmányoztam, és feltett szándékomban állt óra után is folytatni, de nem! Hat órámba telt felvakarni az üstöt a padlóról, és aztán ott voltak a dolgozatok, amiket ma még ki kellett javítanom – dohogott a bájitalmester, miközben Harry csak mosolygott.
– Nagy volt a kosz, igaz?
– Még azt sem tudom, mi okozta ezt a heves reakciót! – ismerte be a férfi. – Nos, kivéve azt az apróságot, hogy Miss Brownt jobban érdekelte, hogy a horoszkópját olvassa, minthogy odafigyeljen arra, amit csinált. És bumm, elszállt az üst – gondolta Perselus, ahogy eszébe jutott a sötétrózsaszín füst meglehetősen érdekes robbanása. Pedig mennyire reménykedett, miután megtalálta azt a térképet…
– Jó kis robbanás lehetett… – állította továbbra is kuncogva Harry. – Az ember ilyesmire Seamustól számítana, azt hiszem, nem Lavandertől. – Perselus megesküdött volna rá, hogy a szíve is kihagyott egy ütemet. Nem. Ennyi év után. Az nem lehet.
– Mit mondtál? – kérdezte halkan, úgy érezte, hogy forog vele a világ.
– Hogy egy ilyen robbanásra inkább Seamustól lehetne számítani, nem Lavendertől. – A bájitalmester még jobban elsápadt. – Apu? – kérdezte Harry és gyorsan Perselus mellé lépett. – Jól vagy? – Ám úgy tűnt, a férfi nem is hallja. Ehelyett halkan motyogott maga előtt, elkerekedett szemmel.
– Hát persze… Sziklás terepen nő. És akkoriban nem lehetett importálni annyira fent északon, Így nem tudhatta… csak a leírás volt meg… lila köves növény… Még muglik is használják… Antiszeptikus, fájdalomcsillapító… – Miután felkutatta a földteke összes ritka növényét… – Koboldok aranyára! – kiáltott fel Perselus. Harry döbbenten bámult a bájitalmesterre; úgy tűnt, a férfi, annyi gyötrő év után, végre megoldotta a rejtélyes növény problémáját. De hogyan?
– Apu? Mi történt? – Bárcsak annyi knútom lenne, ahányszor feltettem már ezt a kérdést – gondolta szórakozottan Harry.
– Hát nem érted, Harry? – Perselus a vállánál fogva megragadta, és Harry azon kapta magát, hogy egy túláradóan boldog Perselus arcába bámul. A férfi szeme égett és nevetni kezdett, miközben felállt és beleborzolt a saját hajába.
– Mi kell értenem? – kérdezte, mialatt Perselus a laborja felé vonult.
– Levendula, Harry. Nyavalyás levendula – kiáltott vissza a válla fölött a bájitalmester és nevetése visszhangot vert a folyosón. Harry csak másodpercekig bámult a visszavonuló hátra, amíg fel nem fogta.
– Nyavalyás levendula – motyogta, mielőtt ő maga is felkacagott.