Másodszor
A karácsonyi szünet utáni hónapok viszonylagos békében teltek. Adrian fáradtan és bosszúsan tért vissza a kiképzésről. Abból, amit Harry összeszedett, Adrian a szünet nagy részét még haladóbb szintű védelmi varázslatok tanulásával töltötte , és ezt a döntést Harry is megtapsolta magában. Ő maga az ünnepek jó részében segített a túlontúl felbuzdult Perselusnak, vagy felfrissítette a tanulmányait; jócskán meglepődve vette tudomásul, hogy elsajátította a hatodéves tananyag zömét, és kitartóan halad a hetedéves tankönyvek felé. Ennek eredményessége önkéntelen büszkeséggel töltötte el. Ha minden a tervek szerint alakul, jövő ilyenkor – talán még hamarabb is – végezni fog az iskolai anyaggal.
A legnagyobb meglepetés az iskolába való visszatérésekor érte, és tulajdonképpen abból eredt, ami Sirius száján csúszott ki, amikor rövid látogatást tett az irodájába. Úgy tűnt, hogy miközben a férfi Remust próbálta győzködni, hogy a tanév végén ne hagyjon fel a tanítással – a vérfarkast hatalmas bűntudat gyötörte, amiért elfelejtette bevenni a Farkasölőfű-főzetet –, McGalagony professzor mindnyájukat megdöbbentve beadta a saját felmondását. Ha igaz, amit Sirius mondott, az igazgató egy hetet töltött azzal, hogy lebeszélje róla. Látván, hogy a nő ott volt, amikor belépett a második félév első átváltoztatástan órájára, sikerült meggyőzni őt. Ugyanakkor a szokásosnál sokkal könnyebben lehetett feldühíteni, és hajlamos volt a legcsekélyebb tévedés miatt is pontokat levonni.
Aztán ott volt Ginny. Harry csaknem elájult, amikor egyik délután – egy héttel a szünet után – a lány odament hozzá, hogy beszéljen vele. A kedvenc karosszékében ücsörgött Neville mellett a tűznél, és azokat a vérmágia-szertartásról szóló feljegyzéseket tanulmányozta, melyekre akkor bukkant, miközben átvizsgálta azt a több ezer könyvet, amiket Nicholas hagyott rá, amikor egy kezet érzett a vállán. Becsukta a jegyzetfüzetét és felemelte a fejét, hogy meglássa Ginnyt, amint lágyan mosolyog rá. Gyomra kisebb bukfencet vetett, ahogy a lány mosolya szélesebbé vált.
– Szia, Harry – köszöntötte őt, mialatt a fiú azon tűnődött, vajon miről akar beszélni vele Ginny.
– Szia, Ginny. Hogy telt a szünet?
A lány megvonta a vállát.
– Csak a szokásos családi dolog, bár Charlie hazajött Romániából. Tulajdonképpen rávett, hogy jelentkezzek egy nyári programra a sárkányrezervátumban, ahol dolgozik. Nos, nem panaszkodom; ingyen nyaralás Romániában! – Ginny olyan lelkesen beszélt, hogy az Harryt is megmosolyogtatta. A lány észrevette, hogy elvitte őt a hév, és kicsit elpirult, majd megköszörülte a torkát. – És a tiéd?
– Jól. Semmi különleges nem történt. Kivéve, hogy tanúja voltam, a tartós Farkasölőfű-főzet létrehozásának –tette hozzá magában. – A karácsonyt Per… öhm, Piton professzorral töltöttem. – Akár észrevette, akár nem, Ginny nem tette szóvá a nyelvbotlást.
– Sok időt töltesz Piton professzorral – jegyezte meg a helyette. Mivel továbbra is mosolygott, Harry döbbenten észlelte, hogy ezzel csupán egy tényt közölt, nem pedig lekicsinyelni próbálta őt, amiért bármilyen módon vagy formában Perselusszal tölti az idejét. – Milyen ember iskolán kívül? – kérdezte egyszer csak. Harry szeme elkerekedett a váratlan kérdéstől. Bárcsak nyíltan elmondhatná az igazat, akkor nem csodálkoznának annyira, miért tölt vele annyi időt… – Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz – biztosította őt Ginny kuncogva, félbeszakítva a gondolatait. Nem úgy tűnt, mintha erőltetni akarná a választ, de Harry azért felelt rá.
– Más – mondta semmitmondóan, és Ginny egyszerűen csak bólintott. – Szóval mondani akartál valamit, vagy… – Harry nyitva hagyta a kérdést, nem tudta, mit mondjon. Teljesen felkészületlenül érte ez a fajta társalkodás.
– Ó! – kiáltott fel Ginny tágra nyílt szemmel. – Igen, akartam. – Kicsit játszott a blúza szegélyével, mielőtt folytatta. – Tudom, hogy te voltál az, aki mindenkinek elmondta, hogy Adrian eltűnt. Ron lehet, hogy… – Elakadt, és felemelte a fejét, hogy tekintete összetalálkozzon Harry ijedt pillantásával. – Ron meghalhatott volna, ha a segítség valamivel is később érkezik. Lehet, hogy néha egy csöppet nehéz felfogású, de ő a testvérem, és valószínűleg megmentetted az életét. – Harry néhányszor pislogott zavarában. Mindig szerette volna hallani, hogy valaki megköszöni neki azt, amit tett, de miután olyan sokáig várt erre, akaratlanul is feladta az elképzelést. És most eljött a pillanat, neki meg fogalma sem volt arról, mit kéne mondania.
– Én tényleg nem… – kezdte halkan.
– Köszönöm, Harry – mondta komolyan Ginny, mielőtt biccentett egyet, mintha csak magát nyugtatná, majd elindult, hogy csatlakozzon a barátaihoz. Harry figyelte a lány távozását, képtelen volt feldolgozni amit hallott. Néhány pillanattal később csak elmosolyodott, és visszatért a könyvéhez. Mellkasából egész éjjel nem távozott a melegség, a színtiszta boldogság, amiért valaki megállt és egy egyszerű „köszönöm"-öt mondott.
Az eset után az iskolai élet szokatlanul zökkenőmentesen folytatódott. Még úgy sem volt több életet veszélyeztető cselekmény, hogy Pettigrew szabadon járt-kelt, és ahogy teltek a napok, Harry kezdett attól félni, ez csupán a vihar előtti csend. Mégis, miközben próbált nem figyelni a belső pesszimista énjére, úgy találta, sokkal könnyebb koncentrálni, amikor nem kell szembenézni halálosan veszélyes kígyókkal vagy őrült sötét nagyurakkal, ahogy az elmúlt két évben tette.
Neville-lel való barátsága minden nappal tovább mélyült, és az az érzés, ami először járta át, amikor ott ültek a tóparton, hogy ilyen kapcsolatban kellene lenni a testvérével, csak erősödött. És hirtelen azon kapta magát, hogy megérti, miért állt Sirius és Remus olyan közel egymáshoz, hogy hogyan tudnak olyan jól kommunikálni anélkül, hogy akár egy szót is mondanának. Testvérek voltak, minden olyan értelemben, ami számított, és ugyanez kezdett működni Neville-lel is. A barátok az a család, akiket választasz, mondta Perselus Harrynek, és hosszú évek óta első alkalommal érezte, hogy valóban van egy testvére.
Hétvégéjét azzal töltötte – mialatt Adrian valahol edzett –, hogy Perselusnak segített tökéletesíteni a Farkasölőfű-főzetet. A bájitalmester a fellegekben járt az elért sikerektől, évek kemény munkája után végre az összes bájitalhozzávaló a helyére került. Harry néha hagyta, hogy a férfi némán jegyzetelje a folyamatot, míg ő csendben ült az irodában és a közös témájukon dolgozott; a legközelebbi Hollóhát elleni kviddicsmérkőzésre az emlékgömb körvonalai – a nevén továbbra is dolgoztak – kirajzolódtak.
A játék elég egyszerű volt, és sosem ismerte be, hogy majdnem elszalasztotta a cikeszt, mert Cho Chang édesen rámosolygott. Kizárt dolog! De Perselus sem hagyott fel a próbálkozással, hogy rávegye őt a beismerésre. Ahogy Neville – aki a barátja közelében már rég túllépett egykor szégyenlős természetén – sem mulasztotta el emlékeztetni őt minden alkalommal, amikor Cho a közelben volt. A szezon második meccse után nem sokkal újabb meglepetés érte Harryt; Hermione, belefáradva, hogy folyton azt hallgassa, a Zordo Adrian nyomában jár, otthagyta a jóslástant, pont az egyik tanóra közepén. Adrian még azóta is ezen nevetett; Trelawney professzor arckifejezése kimondottan látványos volt. Harry oda se figyelt, csak szórakozottan bólintott; az időnyerő ilyen sűrű használata valóban megköveteli a maga áldozatát.
Nem sokkal a húsvéti szünet előtt az óra után Harryt magához intette a számmisztika tanára, Septima Vector professzor, egy nagyjából negyven év körüli boszorkány. Pár nappal korábban írtak dolgozatot, és a nő lelkesnek tűnt, hogy megbeszélje Harry eredményét. Harry bizonytalanul közeledett a professzorhoz – biztos volt benne, hogy jól sikerült a dolgozata…
– Árulja el, Mr. Potter, ön szerint milyen lett az utolsó dolgozata? – kérdezett rá egyből a nő. A professzor sosem köntörfalazott, Harry mégsem számított a kérdésre.
– Én… öhm… szerintem jó – habogott. – Miért? Volt valami gond, professzor? – A boszorkány megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott; Harry ezt jó jelnek tekintette.
– Gond? – kérdezett vissza a professzor, és figyelmesen végigmérte az előtte álló kamaszt. – Igen, volt.
– Tényleg? – Harry magában újra átvette az összes számítást, amire emlékezett a dolgozatból. Alaptananyag volt, amit már akkor elsajátított, amikor először kezdte tanulmányozni az alkímiát. Sőt, még valamivel az előtt.
– Igen, tényleg; attól tartok, hogy kezd unatkozni az órán, Mr. Potter – mondta Vector professzor. Harry szeme kissé elkerekedett; ez váratlanul érte. Unatkozni?
– Igen. A válaszai tökéletesek voltak. De haladóbb elméletet használt, olyat, amit határozottan nem tanítottam ezen az órán. – Harry elsápadt, amikor rájött, a nő igazat mond. Azzal a sok számítással, amit a tanulmányai végett folytatott, a számmisztika sokkal bonyolultabb és sokkal-sokkal haladóbb elméletei szinte már természetesek voltak a számára. – Árulja el, Mr. Potter, egyedül tanulmányozta az aritmetikát?
– Igen – ismerte be Harry, és agya máris dolgozott a megfelelő válaszon, hogy miért is tanulna többet. – Egyszerűen érdekesnek találom ezt a tantárgyat, professzor. A szabadidőmben olvasok, tanulok a könyvtárban, amikor tudok… – A válasz még a saját fülének is gyengének tűnt, de a tanára mintha pont ezt várta volna.
– Magam is így gondoltam, Mr. Potter – felelte a nő szélesen elmosolyodva. – Vettem a bátorságot és leellenőriztem a többi tárgyban elért osztályzatát, és úgy néz ki, ön kiválóan teljesít. Felteszem, komolyan veszi a tanulmányait. – Harry bólintott, eszébe jutott, hogy anyja említette, Vector professzor egykor hollóhátas volt.
– Igen – erősítette meg, mire a tanár mosolya még szélesebbé vált.
– Kiváló! – kiáltott fel, és előhúzott egy pergament az íróasztala fiókjából. – Ez – mondta átadva a pergamentekercset a meglepett fiúnak – egy olyan órai tanterv, amit tanítok; haladó számmisztika tanulmányok, és néhány évvel ezelőtt állítottam össze, hogy kicseréljem azoknak az ötödikes-hetedikes diákoknak a normál tananyagát, akik messze előrébb járnak a tananyagukban. Jövőre két ötödéves diák lesz benne és maga, ha úgy dönt, hogy csatlakozik.
Harry csak bámulni tudott döbbenetében.
– De… én még csak negyedikes leszek, és…
– És az idejét vesztegeti a normális tanórán – vágott közbe a professzor. – Nem kényszerítem rá, Mr. Potter; azt javaslom, gondolkodjon rajta. És nem csak a húsvéti szünetben – folytatta, amikor látta Harry eltöprengő arcát. – Ön előtt áll az egész nyári szünet, hogy megfontolja; ha beleegyezik, írjon nekem egy levelet a nyári szünet utolsó hetében, és amikor visszatér a tanévre, az első héten tesztet kell írnia. Fontolja meg, Mr. Potter, lehetséges, hogy ez egy korai RBF és RAVASZ vizsgához vezet. Eggyel kevesebb miatt kell aggódnia ötödikben és hetedikben. – Ez elég csábítónak tűnt, mivel akár egy vizsgával kevesebb is mennyei érzés lehet az RBF és a RAVASZ hektikus időszakában.
– Rendben, így teszek – ígérte, s keze összeszorult a tekercs körül.
– Remélem, így tesz, Mr. Potter – mondta a nő, és további szép napot kívánva elköszönt tőle. Harry úgy döntött, kihagyja az ebédszünetet, hogy megossza a hírt Perselusszal. A bájitalmester el volt ragadtatva.
– Természetesen igent fogsz mondani – jelentette ki felháborodva, miután Harry kifejtette az indokait, miért érzi úgy, hogy nem kellene.
– Elég feltűnő lesz – emlékeztette őt Harry.
– De igent akarsz mondani – felelte Perselus. – És mit mondtunk a tanulmányaiddal kapcsolatban?
– Hogy minden mástól függetlenül a legjobbat hozzam ki magamból – közölte Harry mosolyogva.
– Így van! – jelentette ki Perselus elégedett vigyorral. – Mondd meg Septimának, hogy a tanév kezdetén megcsinálod a tesztet – folytatta, és szorosan megölelte Harryt, véget vetve a beszélgetésnek. Harry csak megrázta a fejét, elnevette magát Perselus bohóckodásán, miközben a bájitalmester kihessegette őt az irodájából, korholva, amiért nem ebédelt. Neville, aki szintén készült leszidni őt, amiért kihagyta az ebédet, szélesen mosolyogva gratulált neki, amikor meghallotta a hírt.
– A legjobb barátom egy zseni! – mondta, letörölve egy képzeletbeli könnycseppet az arcáról.
– De el vagy telve ettől, Longbottom – vágott vissza Harry a szemét forgatva, de arcára önkéntelenül is mosoly ült ki. Ez után viszont Neville valóban leszidta őt, amiért nem ebédelt.
A húsvéti szünet ugyanúgy telt, ahogy a karácsonyi, Harry és Perselus Sibreithben töltötték az ünnepeket, mialatt a Potter család többi tagja… Harry már nem is vesződött többé azzal, hogy eltűnődjön, hová is utaztak. Csak azt remélte, hogy a testvére fejlődik és biztonságban van. Egyik nap Perselus laborjába ment, és megmutatta neki az emlékgömb testét. Maga a gömb kicsivel nagyobb volt egy cikesznél, nagyrészt üvegből készült, és felületét spirálvonalban szőtte át egy ezüstszál.
– Itt egy kapcsoló – mondta Harry a finoman díszített motívumra mutatva, amit lenyomott a hüvelykujjával –, ez fogja aktiválni azoknak a varázslatoknak a sorozatát, melyeket kiszórsz rá; ez egy felettébb ügyesen elrejtett rúnabűbáj. Semmi igazán cicomás. Csak egy kioldó. – Perselus kuncogott.
– Természetesen csak egy rúnabűbáj. Egyáltalán nem cicomás. – Harry a szemét forgatta, félig vitára készen, hogy elmagyarázza, a rúnabűbájok gyakorlatilag olyan rúnák csoportja, amiket alkimista varázslatokhoz használnak, amikor ráébredt, Perselus mindezzel már tisztában van. Így csak odaadta neki a mintát, és témát váltott.
– És hogy halad a Farkasölőfű? Van bármi fejlemény tegnap óta? – Perselus válasza egy mániákus vigyor és gyors bólogatás volt.
– Azt hiszem, elértem azt a pontot, amikor elkezdhetem a tesztelés folyamatát; elismerem, bele fog telni némi időbe, hogy tesztalanyokat találjak, és közben megőrizzem a névtelenségemet, de…
– Perselus, én…
– Mondd ki, hogy sajnálod, és büntetőmunkát szabok ki rád – jelentette ki a bájitalmester, megelőzve Harry bűntudattól vezérelt szavait, amelyek előbukhattak volna belőle. – Nélküled nem jutottam volna el idáig, szóval kímélj meg tőle. – Harry tiltakozni akart, de Perselus hajthatatlan maradt, így megelégedett annyival, hogy:
– Ha te mondod, apu – és ejtette a témát. Az iskolába való visszatérés egyáltalán nem volt eseménytelennek mondható. Bármi is történt Adriannel az ünnepek alatt, nem beszéltek róla, de az idősebb Potter iker ingerültnek tűnt, amiért újabb szünetet töltött tanulással. Harry újfent tartózkodott a megjegyzéstől, érzékelte, hogy ez kezd egyfajta rutint ölteni. Nagyon remélte, hogy testvére nem tenne semmit, amivel ingerültségében kísértené a szerencséjét, és próbálta fél szemét rajta tartani, miközben lenyelte saját elfojtott dühét; Adriannek inkább örülnie kellene, hogy lehetőséget kap a kiképzésre. Háború folyt, amivel hamarosan szembenéznek, és továbbra is kételkedett benne, hogy a bátyja felfogja mindezt.
Az április magával hozta a szezon utolsó meccsét, a Griffendél játszott a Mardekár ellen a kupáért, és ez volt Oliver utolsó mérkőzése a Roxfortban. Ígéretükhöz híven a Griffendél csapata minden tőlük telhetőt megtett, hogy nagy durranással búcsúzzanak a csapatkapitányuktól; a végeredmény égbekiáltó háromszázötven-húsz lett az oroszlános csapat javára, amitől Oliver zokogva omlott össze a földön. A parti jócskán hajnalig tartott, és Harry arcán széles mosoly ült.
Mielőtt észbe kapott volna, véget ért az április, és már javában benne jártak a májusban, jelezve a vizsgaidőszak kezdetét. Neville-lel karöltve az idő nagy részében próbálták elkerülni Hermionét, aki a dolgozatok közötti időben magában kezdett motyogni, és sikerült egy darabban eljutniuk a legutolsó vizsganapra. Végül egy felettébb hektikus reggel után Harry ott ült Perselusszal szemközt, az év legutolsó vizsgája után, ami a rúnatan volt, és boldogan csacsogott a jövő évi terveiről.
– Tudod, a legtöbb tanterven felüli tanulmány hatodikban kezdődik, de a negyedikesek felvehetik az ősi tanok tantárgyat. Negyedéveseknek csak heti egy óra, ötödikeseknek kettő, és nevetségesen könnyű lenne belőle letenni az RBF-et, tekintve, hogy a tananyag nagy része az ősi vérmágiát foglalja magában – jegyezte meg Harry. – És az egész csak elmélet.
– Tehát fontolgatod, hogy felveszed? – kérdezte Perselus halványan elmosolyodva, miközben töltött maguknak egy kevés jeges teát. Az időjárás végre megfelelt az évszaknak ó, és a hőmérséklet észrevehetően megemelkedett, még akkor is, ha az ember a jóval hűvösebb pincében tartózkodott.
– Igen. Mint említettem, főként elmélet, hiszen a vérmágiát ritkán gyakorolják, a tantárgy többi részét nem varázslatokon keresztül közelítik meg. De az elmélet önmagában is érdekes, sőt, hasznos kell legyen – folytatta Harry lelkesen.
– Akkor fel kell venned azt a tárgyat. – Harry és Perselus egyaránt megdermedtek; igazság szerint Perselus is ezt akarta válaszolni, csakhogy nem ő mondta ki a szavakat. Harry lassan megfordult, és abba az irányba nézett, amerre Perselus bámult. Már hallotta ezt a hangot korábban. Lehet, hogy csak egyszer, de hogyan lehetne elfelejteni Merlint?
– Jó napot, uraim. Eltelt némi idő – mondta az agg varázsló, és sötétkék szemeivel figyelmesen fürkészte őket. – Borzasztóan vézna vagy – jegyezte meg Harryre pillantva. Beletelt néhány másodpercbe, míg Harry agya túljutott a sokkon, de egyszer csak ismét működőképessé vált.
– Ó, nem, ez csak… – Ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot, magára mutatott a pálcájával, és feloldotta a kendőző bűbájokat, Perselus pedig követte a példáját. Merlin szemöldöke kissé magasabbra ívelt.
– Sokkal jobb – közölte. – De kezdjük ott, hogy miért használtok fedőbűbájokat? – kérdezte a vén mágus zavartan.
– Ez a színjáték része – felelte egyszerűen Perselus, mire az idős varázsló még jobban megdöbbent.
– Miféle színjáték? – Harry és Perselus zavarodottan néztek egymásra. Egyikük sem számított egy második találkozásra Merlinnel, de ha néha el is játszottak a gondolattal, akkor sem ilyennek képzelték a beszélgetés alakulását. Perselus úgy döntött, kézbe veszi az irányítást.
– Igyekszünk biztosítani, hogy senki ne találja ki, hogy Harry a Fiú, Aki Túlélte. – Merlin végigmérte őket, zavartan biccentett, mielőtt összekapcsolta magában a dolgokat.
– Szóval rejtőzködtetek? Egész idő alatt? – Arckifejezése valahol a döbbent és a bűntudatos között volt. Vett néhány mély lélegzetet, aztán rájuk nézett. – Mindent meséljetek el – utasította őket, és Harry elkezdte a meséjét. Beszélt a pálcájáról, hogy hogyan találkozott Nicholasszal, az alkímiából letett mesterijéről, az első, másod és harmadévéről, Neville-ről, a Tűzvillámról és a Farkasölőfűről. Hogy hogyan jött rá arra, hogy párszaszájú, mesélt testvére megmentéséről, Pettigrew szökéséről és a tanulmányairól. Beszélt Silbreithről, és hogy bejárta a világot Perselusszal. Merlin végighallgatta és felsóhajtott.
– Ennyi minden, és senki nem tud róla! – kiáltott fel sokkoltan, arcát a tenyerébe ejtve. Perselus pont olyan döbbent volt, és kicsit bosszús is.
– Nem ezt volt a cél? – kérdezte, a hangja hűvösebben csengett, mint amilyennek szánta.
– Elsősorban valóban az volt a cél, hogy a világ ne tudja meg, hogy Harry állította meg Voldemortot, mert közbeavatkozna. Ahogy az is egy szükséges áldozat volt, hogy ne tudja meg senki, hogyan mentette meg a bátyját. De teljesen eltitkolni a világ elől a képességeidet? Miért? – A két varázsló összezavarodva tekintett egymásra.
– Ez volt a legjobb módja, hogy megakadályozzuk, hogy találgatni kezdjenek – magyarázta Harry. – Ha nem látnak másnak, mind Adrian öccsének és kelletlen oltalmazójának, sosem sejtenék, hogy többről is szó van. – Merlin felsóhajtott, és az előtte álló két varázslóra nézett.
– Ez főként az én hibám – jelentette ki az idős varázsló. – Évekkel ezelőtt el kellett volna magyaráznom mindent; sosem állt szándékomban azt kérni, hogy rejtsd el magad a világ elől.
– Kérem, magyarázza el – kérte Harry, és forogni kezdett vele a világ.
– Azért jöttem ma el, mert ideje meghallgatni a próféciát, amiről évekkel ezelőtt beszéltem. A darabkák kezdik elfoglalni a helyüket, és eljött az idő; talán ez segít nektek megérteni – állította Merlin, és előhúzta a pálcáját; széles mozdulata nyomán egy női hang csendült fel a néma helyiségben; mély és monoton, Trelawney-éhoz hasonló, mint amikor öt hónappal korábban a jóslatot közölte.
A fiú, aki nem az apa fia,
Teliholdkor, a Villámlás és az Aratás idején születik.
A hetedik hónap halála szüli őt,
És minden varázslat ellenére
Elhozza a sötétség korszakának végét,
És a jólét éveinek kezdetét.
És az apa, aki nem a vérszerinti apa,
Csak szívében, lelkében és minden másban,
Védi és irányítja,
Vezeti és óvja őt.
És egyesülve a látnokkal és annak testvérével, aki nem a testvére
Tanítgatja a fiát, egy ikerpár legméltóbbikát,
Testvére felesküdött védelmezőjét,
Az elhanyagolt gyermeket,
Hogy legyőzhesse saját koruk sötétségét.
Az ősi mágia őrzője,
Az apa és a fiú végül mind megtalálják
útjukat az életben.
– Mi? – kérdezte halkan Perselus, szorosan megragadva széke karfáját. Harry ugyanolyan elveszettnek látszott, üres tekintettel meredt a vén mágusra. Ez a jóslat úgy írta le őt, mint az, aki nem csak legyőzné a Sötét Nagyurat, de egyben egy új korszak előhírnöke is lenne, bármit is jelentsen az.
– Kicsit elveszettnek látszotok – jegyezte meg Merlin. – Az a prófécia – mint a próféciák általában – meglehetősen fellengzős módon állítja, hogy Harry az, aki legyőzi a Sötét Nagyurat és elhozza a mágia aranykorának kezdetét. Néhány évezreddel ezelőtt rólam is szólt egy ehhez hasonló jóslat. Tudom, hogy ezt nehéz lehet elviselni, de lényegében egy sokkal részletesebb verziója annak a jóslatnak, amit már ismertek. – Harry zavarodottan nézett Merlinre.
– Akkor miért nincs értelme a rejtőzködésnek? A testvére felesküdött védelmezője és az elhanyagolt gyermek tökéletesen leírják az életemet – mondta a fiú, mire Merlin ismét felsóhajtott.
– Talán igazad van – mondta a vén varázsló. – Végtére is a jóslatoknak megvan a módjuk, hogy igazzá váljanak, nem számít, mit teszel, ha egyszer elindulnak a dolgok. És ha a sors azt akarta, hogy te legyél az elhanyagolt gyermek, akkor azzá is tesz. Nem is tudom, talán pont erre volt szükség, hogy minden esemény mozgásba lendüljön, hogy biztosítsa, a kirakós összes darabkája zavartalanul a helyére kerüljön…
– Miféle kirakós darabkái? – kérdezte Perselus egyre dühösebbé válva.
– Mint hallottad, az eredeti jóslat nem csupán ti kettőtöket említi – magyarázta Merlin. – A látó és a testvére, aki nem a testvére, az ősi mágia őrzője. Még két ember szerepel benne, és talán ez vezet benneteket a helyes útra.
– Tehát már ismerjük ezt a két nőt? – kérdezte Perselus. – És befolyásoltuk őket valamiképpen?
– Nem tudom – közölte Merlin. Perselus és Harry hitetlenkedve néztek rá. – Nem, valóban nem tudom. Morgana volt, akitől a jóslat származik, és ő adományozott meg azzal a tudással, amit most elmondtam, mert én tapasztaltam meg hasonló dolgokat az életben. Az a két nő, akiket említett, az ő felelőssége. És ha valaki tudja, hogyan kell kezelni egy jóslatot, akkor az Morgana. Csak annyit tudok elmondani, amit ő is elmondott nekem; hogy az ő útjuk már tiszta, és az, hogy beszélünk a próféciáról, nem fogja elterelni őket az útjukról. Így talán az az út, ami ide vezetett titeket, volt a helyes ösvény. – Míg Harrynek fogalma sem volt róla, hogyan feleljen erre, Perselusból kitört a nevetés. Kuncogásnak indult, és hisztérikus hangnemben ért véget. Harry és Merlin csak meredten bámultak rá, ahogy nevetett és nevetett, olyan erősen, hogy könnyek jelentek meg a szemében.
– Nem látom, hogy bármi vicceset mondtam volna, Perselus – jegyezte meg Merlin, és aggódva nézett össze Harryvel.
– Nem, nem is volt az – értett egyet Perselus mélyet lélegezve, hogy megpróbáljon úrrá lenni a nevetésén. – De azt mondtad, hogy a jóslatban említettek mindegyikének már meg van írva az útja.
– Igen.
– Tehát nem számít, mit teszünk, nem lehet őket – fogalmazzunk úgy – kisiklatni? – kérdezte a bájitalmester.
– Nem, nem lehet. A jóslat már mozgásban van, és bár a vége továbbra is vitatható, a tények, melyek odáig vezetnek… – De Perselus egy újabb gondtalan kacaja félbeszakította Merlint.
– Apu? – szólalt meg Harry a legrosszabbtól tartva.
– Hát nem látod, Harry? – kérdezte Perselus letörölve néhány eltévedt könnycseppet. – Továbbra is eltitkolhatod a tényt a világ, hogy te vagy a Fiú, Aki Túlélte, hogy a testvéred képezhessék és így te is meghozhasd a saját döntéseidet, de már nem kell többé annyira titkolózónak lennünk. – Harry csak kábultan bámult rá.
– Ah – mondta Merlin halk kuncogás közepette. – Úgy sejtem, Perselus azt akarja mondani, hogy már nem kell annyira óvatosnak lennetek; a látszat olyan hosszú időn keresztül fennmaradt, hogy nem vagy közvetlen veszélyben, hogy leleplezzenek, mint a kis Túlélőt, hacsak ki nem állsz a nyilvánosság elé, és el nem mondod te magad. Lehetsz kicsivel… lazább? Igen, lazíts az eddigi szabályokon.
– És Voldemort visszatérésével – kezdte Perselus, aki felállt a székéből és járkálni kezdett a szobában – olyan lesz, mint megláttatni velük az igazságot. Mert Voldemort előbb vagy utóbb rá fog jönni a tévedésére, és ő maga mondja majd el a világnak.
– De az lehet, hogy még évekig nem fog megtörténni…
– Vagy megtörténhet holnap is – erősködött Perselus, elvágva Harry tiltakozását. – Pettigrew szabadon elment, és maga – fordult Merlin felé – azt mondta, hogy az eredeti jóslat immár a helyére került. Már nem tarthat olyan sokáig. – Harry komoran bólintott. Volt némi logika ebben az állításban, az biztos.
– Tartsd titokban a tényt, hogy te győzted le a Sötét Nagyurat. Mondj el a világnak minden mást, már túl régóta bujkálsz – javasolta Perselus sugárzó tekintettel. – Ha a Sötét Nagyúr holnap előlépne, azt akarom, hogy a legteljesebb módon éld az életed, mielőtt belépsz a háborúba, hogy amikor vége, megbánás nélkül tudj visszatekinteni. – Harry könnybe lábadt szemmel elmosolyodott.
– Feltételezed, hogy mi győzünk – jegyezte meg a fiú.
– Tudom, hogy így lesz.
– Tudod, egykor Arthur ugyanilyen beszédet adott elő nekem – jelentette ki Merlin váratlanul. A két fiatalabb varázsló elkerekedett szemmel nézett rá.
– Tényleg? – kérdezte Harry bizonytalanul.
– Igen – válaszolta nevetve Merlin. – Pánikroham tört rám, mielőtt szembenéztem Maeve királynővel, ő pedig azt mondta nekem, hogy biztos benne, hogy túléljük. Igaza is volt, és sosem hagyta elévülni a dolgot, miután győztünk; a seggfej minden létező alkalommal előrukkol vele! – Harry nem tudta biztosra eldönteni, mi hangzott furcsábbnak ebben a kijelentésben: hogy Merlinnek pánikrohama volt, Arthur király életben van és nyilvánvalóan egy seggfej, vagy hogy a hatalmas Merlin a „seggfej" szót használta.
– Hát ez határozottan megoldja a problémáidat, hogy névtelenül keress tesztalanyokat a Farkasölőfű főzethez – jegyezte meg Harry megadva magát. Perselus összezavarodva meredt rá.
– Igazad van. – Aztán szélesebben elvigyorodott. – És meglátjuk James és Sirius arcát, amikor rájönnek, hogy te alkottad a Tűzvillámot. – Ennek puszta gondolatára nevetésben törtek ki, és kacagtak, míg Merlin félbe nem szakította őket.
– Attól tartok, ideje indulnom – jelentette ki az agg varázsló, kedves arccal végignézve az előtte álló két férfin.
– Szóval most arra számítsunk, hogy ismét visszaugrik abba a festménybe? – kérdezte Perselus, és mintha örökre az arcára vésték volna a mosolyt.
– Félek, nem – felelte Merlin. – A munkám itt véget ért. – Harry némiképp szomorkás arccal bólintott.
– Kétszer láttuk önt – mondta. – Nos, ez kétszer több, mint amit bármely most élő varázsló vagy boszorkány állíthat, hogy találkozott önnel.
– Ki mondta, hogy nem fogtok többé látni? – kérdezte Merlin, mire két zavarodott pillantást kapott válaszként. – Csak remélem, hosszú-hosszú időbe fog telni számotokra – tette hozzá. – Uraim, megtiszteltetés volt. – És ezzel örökre eltűnt a festményből. A két varázsló megfordult, hogy egymásra nézzenek.
– Mi a fenét akart ezzel mondani? – kérdezte Harry.
– Tudod mit, Harry? – kérdezte Perselus. – Pillanatnyilag nem is érdekel. Van némi megtervezni valónk.
– Megtervezni? – A bájitalmester arcán látszó vigyor egyáltalán nem volt pajkosnak mondható.
– Nagy durranással fogunk kilépni az árnyékból, kölyök. – Harry azon kapta magát, hogy tetszik a szó csengése, és visszavigyorgott, miközben Perselus felvázolta a tervét.