fejezet

Munkáim gyümölcse

Harry Potternek jó napja volt. Pontosabban nagyszerű napja volt. Pillanatnyilag épp Silbreith hátsó tornácán ült, és a Reggeli Próféta legújabb számát olvasta. Július hatodikát írtak, és az újság szalagcímén, vastag betűkkel a következő állt:

A VÉRFARKASKÓR GYÓGYÍTÁSA IMMÁRON VALÓSÁG: AZ ÚJ FARKASÖLŐFŰ-FŐZET FELTALÁLÓJÁNAK
SZEMÉLYE EGY HÓNAPON BELÜL ISMERTTÉ VÁLIK!

Harry jót kuncogott a reakción, amit a bájital híre kiváltott; ott volt, amikor Perselus besétált a minisztériumba, és kitöltötte a szükséges papírokat, hogy megkezdődhessen a tesztelés. Miután a miniszter maga jött ki az irodájából megbizonyosodni, hogy ez nem holmi vicc, és miután meggyőződött, hogy az előtte álló férfi valóban Perselus Piton – Harry magában megtapsolta, hogy végleg megszüntették az összes fedőbűbájt, amit korábban használtak – azonnal engedélyezte a tesztelés megkezdését, és könnyedén belement abba, hogy bárki, aki tudta, ki a bájital megalkotója, aláír egy varázsszerződést, amely megtiltja, hogy beszéljen róla mindaddig, amíg ő maga úgy nem dönt, nyilvánosságra hozza a nevét.

A miniszter feltételezése szerint azért, mert Perselus biztos akart lenni az eredményekben; a bájitalmester viszont egyszerűen azt akarta bebiztosítani, hogy a hírek ne kerüljenek ki idő előtt. A megfelelő időnek pedig Harry születésnapját jelölték meg, amikor a második bomba fog robbanni. Harry lapozott egyet az újságban, ahol szembetalálkozott egy hosszú, a Tűzvillám rejtélyes megalkotójának leleplezéséről szóló cikkel. Felkapta a Szombati Boszorkányt; valahol mintha látott volna erről egy cikket… az első néhány sor elolvasása után nyílt kacagásba kezdett. Így talált rá Perselus, a kanapén fekve és szívből nevetve.

– Én is örülök, hogy látlak, kölyök – köszönt Perselus. Boldogabbnak látszott, mint az elmúlt években, és nevetése is természetesebb volt, mint valaha.

– Szia, apa – üdvözölte őt Harry még mindig nevetgélve.

– Mi olyan mulatságos? – kérdezte a férfi kíváncsian.

– A Szombati Boszorkányban megjelent Rita Vitrol egy cikke „A titokzatos feltalálók, akik meglepték a varázsvilágot" címmel. Szeretnéd hallani? – kérdezte Harry.

– Persze.

Az elmúlt héten vaknak és süketnek kellett lenni ahhoz, hogy lemaradjanak a meglepő hírekről, amelyek megrengették a varázsvilágot. Ebben az esetben hadd tárjam önök elé az év és talán az évtized két legnagyobb rejtélyét; megtalálták a gyógymódot a vérfarkaskórra. Meglepő hír, azt meg kell hagyni, de a nagy talány az: ki alkotta meg?

– Jó látni, hogy értékelik a munkámat… – horkant fel Perselus, ám Harry félbeszakította őt

– Lesz még jobb is.

Ahogy arra talán az olvasóim emlékeznek, ugyanebben a helyzetben találtuk magunkat tavaly, amikor gyártani kezdték a Tűzvillámot. A leggyorsabb és a legjobb repülési tulajdonságokkal rendelkező seprűt adták ki anélkül, hogy megnevezték volna a megalkotóját, elég nagy spekulációt kiváltva a titokzatos személyről. És most hirtelen ez a két rejtélyes alkotó úgy döntött, felfedik személyazonosságukat a világ előtt. De miért a késlekedés? Magánéleti okokból? Meglehet. De belső forrásaim szerint a probléma gyökere valahol máshol van elásva. Nem akarok idő előtt elárulni semmit, de nagy a valószínűsége, hogy a két feltaláló a Halhatatlanok tagjai; ők a mágiaügyi Minisztérium legtitkosabb szerve. Ki tudja, milyen sötét megbízatás tarthatta vissza őket attól, hogy felfedjék magukat? – Perselus lehuppant a kanapéra, és a fiúval együtt nevetni kezdett.

– Harry, hamarabb kellett volna mondanod: segíthettem volna abban a megbízatásban! – jelentette ki Perselus és ismét jókedvű kacagásban törtek ki.

– Később azt állítja, lehet, hogy tulajdonképpen egyazon személyek lehetünk – mondta Harry, miközben letörölte a nevetés könnyeit az arcáról. – Azt kell mondjam, elég jól sikerült meggyőznünk az embereket arról, hogy nem állunk készen erre a pillanatra. – Perselus nyomatékosan bólintott.

– Ha már Rita Vitrolról beszélünk, most kaptam hírt Nagnoktól. – Harry zavartan nézett a bájitalmesterre; Nagnok volt a pénzügyeikért felelős kobold, és mint ilyen, magára vállalta, hogy menedzseli a névtelenségből a hírnévbe való átmenetüket, ahogy ő fogalmazott.

– Mi köze Nagnoknak Vitrolhoz?

– Két héten belülre beütemezett nekünk interjút, fotózással meg mindennel együtt. Úgy tűnik, a Reggeli Prófétának adott interjút elégtelennek találta – magyarázta Perselus. Harry láthatóan nyelt egy nagyot; még sosem találkozott vele, de ez a Vitrol nőszemély ijesztőnek hangzott.

– Ó, minő öröm – jelentette ki fanyarul. A férfi elvigyorodott.

– Nekem mondod? Egyéb hírek: mit szólnál, ha kivennénk a hétvégét, és elmennénk Bretagne-ba? – jelentette ki váratlanul.

– Bretagne? Naná – válaszolt Harry. – Miért?

– Miért ne? – kérdezett Perselus.

– Ott a pont.

– Amúgy pedig rendeznek ott egy tornát, ami talán tetszene neked. Talán én is élvezném – tájékoztatta Perselus, csillogó szemmel.

– Torna? –kérdezte kíváncsian Harry.

– Mondd csak, Harry, mit hallottál eddig a lovagi tornákról? – kérdezte a férfi, és figyelte, ahogy Harry szemei a döbbenettől nagyra tágulnak.

– Lovakon?

– Van más módja is? – kérdezte, miközben Harry örömében felugrott.

– Versenyezhetünk is? – Perselus bólintott.

– Abban és a közelharc bármely más területén egyaránt. Ez elég gyakori aranyvérű családok között Európában; én úgy látom, hogy ez egy lehetőség arra, hogy láncingbe öltözzön az ember, és tompa tárgyakkal verje az ellenfeleket. – Harry jót kuncogott ezen, majd futásnak eredt az istállók felé.

– Hová mész? – kérdezte szórakozottan Perselus.

– Gyakorolni! – közölte Harry és pontosan ezt is készült tenni. Minnie-t is kellett bevonniuk a dologba, hisz ténylegesen ő tudta, hogy hol tartják a szükséges felszerelést – Perselusnak fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán van ilyenük –, de végül mégiscsak gyakoroltak. A lándzsa nehezebb volt, mint amilyennek látszott, a láncingtől és a páncéltól valószínűleg izomlázuk lesz, és több mint három órába telt, mire végre elkezdtek célba találni. ám mindent egybevetve, egyik varázsló sem lehetett volna boldogabb, amikor nyugovóra tértek éjszakára.

A hét hasonló mederben folyt, Perselus folytatta a Farkasölőfű-főzettel kapcsolatos tesztjeit, és minden vizsgálat pozitív eredménnyel zárult. A telihold jött és ment, a vérfarkasok pedig egyszerűen farkas alakot öltöttek, és semmi mást nem éreztek, mint a szokásos animágus átalakulást. Sem fájdalmat, sem fáradtságot, és Perselus teljesen el volt ragadtatva. A „hold is elsápadt az örömétől" – pontosan ezek voltak a szavai, gondolta Harry, jót nevetve a szójátékon.

Gyorsan eljött a péntek, és ők két éjszakára bejelentkeztek egy szállodába – első alkalommal használva a saját nevüket, mialatt külföldön tartózkodtak. Perselus még aznap benevezte magukat a versenyekre; Harry a kiskorúak bajnokságában fog versenyezni, mivel még nem múlt el tizenhét éves, ami valószínűleg előnyt jelentett számára. Legalábbis úgy tűnt, mivel a legtöbb versenyző látszólag csak a szórakozás kedvéért volt ott. Semmi sem figyelmeztette őket arra a rendkívüli versenyszellemre és sokéves kardvívó edzésre, amit Perselus és Harry hozott magával.

A verseny első napja a közelharc minden részét magában foglalta, kivéve a lovagi tornát; mivel Perselus és Harry csak a nap első versenyszámára, az egy az egy elleni kardvívásra jelentkeztek, a nap további részét szabadon tölthették, hogy élvezzék a rendezvényt. A kontinens minden tájáról özönlöttek az emberek, hogy részt vegyenek a megmérettetésen; a legtöbben középkori ruhába öltöztek, és Harry ragaszkodott hozzá, hogy ők is így tegyenek; Perselus pedig könnyen meggyőzhető volt.

Először a kiskorúak következtek, és Harry ott találta magát talpig páncélban egy tizenhat éves fiúval szemben, aki körülbelül olyan magas volt, mint ő, de aránytalanul magabiztos. Harry csak vigyorgott, mielőtt az éveken át felgyülemlett majd összes frusztrációját rázúdította az ellenfelére; kiderült, hogy ez sokkal kielégítőbb, mint egy élettelen célpontot eltalálni.

A két varázsló hasonló mániákus csillogással az arcán küzdve harcolt – szúrt és hárított – az első helyig. Perselusnak a döntőben egy nálánál kétszer nagyobb, de annak szerencsétlenségére rendkívül lassú emberrel kellett megküzdenie; minél nagyobb darab valaki, annál látványosabban bukik, gondolta Harry, miközben a lelátóról a saját trófeáját a kezében tartva szurkolt.

– Votre père?* – kérdezte egy férfi a zöld szemű fiút; Harry csak mosolygott.

– Oui. C'est mon père – válaszolt, miközben a férfi is átvette a díját. Ő volt az apja, és ha valaki ezt kétségbe merte volna vonni, nos, az övén kardot viselt és nála volt a pálcája, amivel meggyőzhetné az illetőt az ellenkezőjéről. A férfi bólintott, mintha értette volna; valószínűleg értette is.

– Hogy tetszett? – kérdezte Perselus boldogan, kezében tartva saját serlegét, miközben Harry felé közeledett.

– Bátran harcolt, Sir Apa – jelentette ki Harry a legjobb lovagi hangján. – Azt hiszem, ez megér egy látogatást a legközelebbi kocsmába. Mit szólsz hozzá ?

– Igenis, Sir Harry – felelte Perselus kuncogva. – Magam is egyetértek vele. – A legközelebbi kocsmáról kiderült, hogy hű képmása annak, amit az ember egy középkori fogadótól elvár. És klasszikus középkori módra a torna győztesei meghívták az egész helyet egy italra. Ebből egy kellemes ünnepi parti kerekedett, aminek az lett a vége, hogy a két szóban forgó varázsló néhány órával később hangos taps közepette távozott.

Megálltak az istállóknál meggyőződni, hogy ellátták a lovaikat. Perselus ragaszkodott hozzá, hogy ha már beneveztek a tusára, akkor azt stílusosan kell megtenniük, és elintézte, hogy Titánt és Arest – a Silbreith istálló két legnagyobb és legharciasabb – csődörét ideküldjék. Alfie, Minnie férje és egyben az istálló vezetője, gondoskodott róla, hogy a lovak biztonságban megérkezzenek és felkészüljenek a versenyre; a házimanó tiszta extázisban mormogta, hogy a lovak végre megkapják a lehetőséget, hogy úgy versenyezzenek, ahogyan az tenniük kellene. Látva, hogy szinte vidámnak tűntek minden alkalommal, amikor a lovasaik leterítettek egy célpontot, Harry hajlamos volt elhinni, hogy a lovak ugyanezt gondolják.

A másnap ragyogó reggelre virradt, és a versenyzők összegyűltek a pályán. Kihirdették a két bajnokság minden egyes versenyzőjének nevét és a nyereményt is; kiderült, hogy aznap este a helyi kastélyban táncmulatságot rendeznek a verseny végének megünneplésére, és a győztesek két rendkívüli szépségű hölgyet kísérhetnek el oda, ahogy a hírnök fogalmazott. Harry már azon is felkapta a fejét, hogy egyáltalán van hírnök, így Perselusnak kellett a két szóban forgó hölgyre irányítani Harry figyelmét. A fiú megpróbálta összeszedni az állát a földről, ahová leesett; a két hölgy véla volt. Egy Fleur Delacour és egy Amélie Ferrier nevű hölgy voltak kijelölve Harry, illetve Perselus ligájába, akik éppen az összegyűlt tömegre mosolyogtak.

– Harry? – szólalt meg Perselus.

– Igen, apa?

– Megnyerjük ezt a dolgot – jelentette ki a bájitalmester.

– Igen, megnyerjük – értett egyet Harry, és korcsoportjának egyik pufók versenyzőjére nézett, aki a két nő láttán hangosan elfüttyentette magát. – Ha másért nem, hát azért, hogy „megmentsük a hölgyek becsületét a hozzá hasonló söpredékektől. – Perselus rosszallóan a fiú felé fordult, és egyetértően bólintott.

Elsőként ismét a kiskorúak indultak. A tizennégy versenyző ellovagolt a két hölgy előtt; Harry az utolsó előtti volt, és megfogadta magának, hogy nem fog nyáladzani, mint egy idióta. Nagy büszkeségére sikerült betartania az ígéretét, és kedvesen biccentett Fleurnek, aki pajkosan mosolygott rá viszonzásképpen; húú, de meg fogja ezt nyerni.

Nagy örömére első ellenfele az a pufók fiú volt, akit már korábban is látott; nem figyelt oda, hogy mi a neve; elkeresztelte Voldemortnak, és támadásba lendült. A trükk beválni látszott, mivel a fiú a földön kötött ki. A tömeg éljenzett, ahogy Fleur is, aki a második győzelme után a keszkenőjét is odadobta neki. Harry csak vigyorgott, és lelkesen fordult a harmadik ellenfele felé. Nem tudta, hogy a zsebkendő volt-e az, aminek a végeredményt köszönhette, vagy az, hogy minden egyes versenyzőt, akivel párba állították, egy bizonyos Sötét Nagyúrnak képzelt el, de győzött. Állva tapsolták meg, amihez Fleur is csatlakozott. Széles mosollyal ment vissza az istállóba, és sok szerencsét kívánt Perselusnak, amikor lóháton keresztezték az útjukat.

A bájitalmester egy barátságos vállveregetéssel gratulált neki, és elindult kifelé az arénába. A harmadik küzdelemnél csúnyán alakultak a dolgok, mivel a férfi, akivel szembe került, már jó ideje kedvelte Amélie-t, úgy döntött, hogy aljasul játszik; már a jeladás előtt lovagolni kezdett. Ez a lépése azt eredményezte, hogy mindkettejük lándzsája célba talált; a férfit levetette a lováról, és attól a naptól kezdve minden versenyről eltiltották, míg Perselusnak megzúzódott a bal válla.

Mivel a verseny szabályai egyértelműen kimondták, hogy a versenyző a lovagi torna végéig semmilyen sebet nem gyógyíthat be, Perselusnak így kellett folytatnia. A dolog innentől kezdve természetesen személyessé vált, és a következő néhány ellenfél egy rendkívül dühös Perselus Pitonnal találta magát szemben. Senki nem találkozott szívesen egy dühös Perselus Pitonnal, és a versenyzők hamarosan rájöttek, hogy miért. Hat törött lándzsával és egy ájult ellenféllel később győztesnek kiáltották ki, Amélie legnagyobb örömére, aki Fleurrel együtt éljenzett és rohant le a lelátóról, amikor eljött a trófeák kiosztásának ideje.

Mint később kiderült, ők ketten unokatestvérek. Ahogy Harry Fleurtől megtudta, miután Perselus és Amélie eltűntek Merlin tudja hová – Harry engedélyét kérve, aminek hatására a fiú a szemöldökét emelgetve nézett Perselusra, és elzavarta, azzal a paranccsal, hogy másnap reggelig ne is lássa –, a lány Beauxbatons-ba jár, és a hetedik és egyben utolsó évére készült. Nem igazán hitt Harrynek, amikor azt mondta, hogy még csak tizennégy éves.

– Mais tu es aussi grand que moi! – panaszkodott, amire Harry csak nevetett, és rámutatott, hogy a magassága nem releváns.

A helyzetet ezután inkább iskolán kívüli dolgokra irányította, és ezzel elég gyorsan elfeledtette vele a korát. A beszélgetés hamarosan arra terelődött, hogy ő volt az első, aki nem lépett a lány lábujjára tánc közben – az elmúlt két évben ugyanez volt a szerepe a versenyen –, és hogy mindketten érdeklődtek a bűbájtan iránt.

A tánc valamivel éjfél után ért véget, Perselus pedig sehol sem volt. Harry elnevette magát, és ismét örült, hogy tizenegy éves kora óta ragaszkodott ahhoz, hogy külön szállodai szobájuk legyen. Rajta, Pers!, ez volt minden, amire gondolni tudott, miközben kikísérte Fleurt. Valószínűleg a szórakozottsága volt az oka annak, hogy nem vette észre, ahogy Fleur egyre közeledett, mielőtt túl közel került ahhoz, hogy kikerülje. Nem mintha panaszkodott volna.

Az első csókját egy kastély kertjében kapta egy bál végén, miután megnyert egy lovagi tornát. Fleurtől, aki nemcsak véla volt, hanem a maga nemében egy nagyon érdekes személyiség is. Egyáltalán nem rossz, tűnődött. És bár fogalma sem volt róla, mit csinál, az ösztönök átvették az irányítást, és az első csókból második lett, a másodikból harmadik, és így tovább, amíg abba nem hagyta a számolást. Aznap este egy nagyon boldog, bár kissé zilált külsejű Harry Potter tért vissza a szobájába.

Másnap a reggelinél találkozott Perselusszal; a bájitalmester még fáradtabbnak tűnt, mint előző este, és az inge gallérja alatt jól látható volt egy karmolás. Harry a legjobb vigyorát öltötte magára az alkalomra, és leült egy székre a bájitalmesterrel szemben.

– Jó reggelt! – üdvözölte Perselust kedélyesen. A bájitalmester szélesen elmosolyodott, és visszaköszönt.

– Jó reggelt! És milyen volt az éjszakád? – Harry vigyora kiszélesedett.

– Nagyon kellemes. – Visszatartott egy kuncogást. – Látom, megszívlelted a parancsomat, és távol maradtál éjszakára. – Perselus szeme összeszűkült, miközben csúnyán nézett rá. – Nem, komolyan gondoltam! Kirúgtalak volna, ha visszajössz! – Perselus tudta, hogy az utolsó részt nem viccnek szánta Harry; mégsem érezte magát teljesen komfortosan, hogy ilyen dolgokról beszéljen az ártatlan fiával. Aztán a tekintete pont Harry gallérja fölé esett, és a szeme kitágult; az ártatlanság immár vita tárgya volt.

– Nem úgy tűnik, mintha hiányoztam volna – jelentette ki, összezavarva a zöld szemű varázslót.

– Miért mondod ezt? – kérdezte.

– Mert az – közölte Perselus, miközben a villájával a kérdéses foltra mutatott –nem zúzódás. Harry azonnal a nyakához kapta a kezét; azt hitte, hogy az inge eltakarja azt. – Tehát hadd kérdezzem meg újra. – Perselus vigyorogni kezdett. – Milyen volt az éjszakád?

- Kevésbé eseménydús, mint a tiéd – felelte Harry, a bájitalmester karmolására mutatva. – Engem legalább nem karmoltak szét élve.– Perselus felsóhajtott, és megforgatta a szemét.

– Mit szólnál, ha ezt abbahagynánk, mielőtt még a végén megijesztjük a többi látogatót?

Harry kuncogva válaszolt.

– Touché?

– Igen – helyeselt a férfi, erősen kihangsúlyozva a "g" betűt.

– De most komolyan, ez biztos fájhatott – állapította meg Harry még egyszer a karmolásnyomra pillantva; Perselus felnyögött, és hagyta, hogy a feje az asztalra hulljon. Harry nevetésben tört ki.

A következő hét magával hozta a rettegett interjút Rita Vitrollal. Már beszéltek a Reggeli Próféta újságíróival, és néhány zavart pillantás után minden zökkenőmentesen zajlott. Miben lenne ez más?, gondolta Perselus, miközben beléptek a Szombati Boszorkány irodájába az Abszol úton. Egy túlbuzgó, segíteni vágyó titkárnő vezette be őket a fotózás helyszínére – Harry még mindig vigyorgott, amikor beléptek –, ahol Rita Vitrol már várta őket. A szemei tágra nyíltak, amint rájuk pillantott, és az arca ragadozó tekintetet öltött. A két varázsló rémülten összenézett, ahogy a nő közeledett feléjük.

– Mr. Potter és Piton professzor? – kérdezte mézesmázos hangon. Harry bólintott, és igyekezett nem fintorogni. Ez a nő tényleg valódi? Szőke haját bonyolult kontyba fogta, és terrakottaszínű szemüvege egyenesen rókaszerűvé tette amúgy is szögletes arcát. Az sem segített, hogy a nő a tekintetét fel-alá jártatva vizslatta őket.

– Igen – jelentette ki Perselus. – Jó reggelt, Miss Vitrol. – A nő szélesen elmosolyodott, ami egy pillanatra Lockhartra emlékeztette Harryt. Mindenesetre nem volt jó dolog, ha emlékeztették rá.

– Nahát, önök ismerik egymást? – kérdezte izgatottan. – És úgy tűnik, kellemesebben érzik magukat egymás társaságában, mint ahogy azt a szóbeszéd hinni engedi. Másfelől viszont másképp is néznek ki. – A nő felhúzta a szemöldökét, Perselus pedig nyelt egyet, emlékeztetve magát, hogy a háborúban szembeszállt a Sötét Nagyúrral és a halálfalóival. Nem fogja hagyni magát megfélemlíteni. – Richie! – kiáltott Vitrol a válla fölött. Egy férfi jelent meg a sarok mögül; nagyon divatosan volt öltözve, és valószínűleg ő volt a fotós, már ha a kezében tartott fényképezőgép bármit is jelzett.

– Megtaláltad, kiket kell megkísérelnem és szalonképessé tenni, drágám? – kérdezte a férfi, mielőtt tekintete a két varázslóra esett. – Na, máris jobb! Mondd, hogy ők azok! – Rita elmosolyodott, és bólintott, mire Richie heves gesztikulálásba kezdett. – Jaj, te jó ég! Maguk ketten csak üljenek ott és fejezzék be az interjúkat, én mindent kézben tartok! – És azzal távozott, magukra hagyva őket az újságíróval. Harry úgy érezte, mintha egy diliházba sétált volna be, de kedvesen igyekezett nem mutatni.

– Nem válaszoltak a kérdésemre – mondta Rita éneklő hangon . Harry először szólalt meg; a Prófétának már beszéltek a mentor–tanítvány kapcsolatukról, úgy gondolta, ideje ezt tisztázni; Harry úgy vélte, ez segítene Perselus hírnevén az iskolában is.

– Perselus és én már évek óta ismerjük egymást – jelentette ki, félig-meddig kihangsúlyozva Perselus keresztnevét a vezetékneve helyett, hogy közvetítse a lényeget. – Kicsi korom óta ő vigyázott rám, mondhatni, nagyjából az ő házában nőttem fel. – Rita úgy tűnt, hogy a hír hallatán majdhogynem szétrobban.

– Szóval, nem bánnák, ha dupla interjút készítenénk? – kérdezte a kezét összecsapva; Harry és Perselus fejében ekkor már csak az járt, hogy csupán fele annyi időt kellene vele tölteni, így készségesen beleegyeztek. – Kitűnő! – kiáltott fel a nő, és elvezette őket egy íróasztalhoz, amelyet kifejezetten az interjúhoz állítottak fel. – Kezdjük az elején, rendben? Mikor találkoztak először?

– Harry második születésnapján – válaszolt Perselus.

– Az nem most volt – állította a nő fényesen ragyogó szemmel. – És hogyan jutottak el onnan oda, hogy gyakorlatilag felnevelte Harryt? – Miután Harry már elhatározta, hogy erre a kérdésre ő adja meg a választ, magyarázni kezdett.

– Négy nem, inkább öt éves voltam, azt hiszem – nézett kérdően Perselusra, igyekezve, hogy kevésbé tűnjön begyakorlottnak.

– Inkább öt – értett egyet Perselus.

– A Roxfortban voltam a szüleimmel meglátogatni Dumbledore professzort. Már azelőtt is többször találkoztam Perselusszal, de akkor épp bájitalfőzés közben kaptam el…

– És egyfolytában kérdéseket tett fel… – vágott közbe mosolyogva a férfi, ahogy eszébe jutottak az események, nem teljesen a leírtak szerint történt, de közel állt hozzá.

– És abba sem hagytam a kérdezősködést. – Harry kuncogva fejezte be a mondatot. Rita megrezegtette a szempilláit, és mindent leírt.

– Ezután minden alkalommal, amikor a szülei dolgoztak, önként jelentkeztem, hogy vigyázok rá, és az idő múlásával végül mind többet volt velem, mialatt felcseperedett. – Rita ismét elmosolyodott, és lejegyezte a választ.

– Ön Londonban él, ha nem tévedek, igaz? – Perselus kissé elmosolyodott, amitől a nő néhány pillanatra megállt, és csak bámult.

– Nem, már jó ideje nem – vallotta be Perselus; remélte, hogy valaki felteszi ezt a kérdést.

– Akkor hát hol él?

– Talán már hallott róla. Silbreithnek hívják – jelentette ki a bájitalmester.

– A Prince kastély Skóciában? – kérdezte Rita tágra nyílt szemmel. Harry kissé visszahőkölt a nő rikácsoló hangjától.

– Ó, ezek szerint már hallott róla – jegyezte meg a kamasz.

– De nem úgy volt, hogy csak a Prince vérvonal tagjai örökölhetik?

– Annak a vonalnak, amelynek – anyai ágon – én vagyok az utolsó élő leszármazottja – jelentette ki Perselus könnyed hangon, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Rita nyíltan tátogott és kidülledt szemmel meredt rá, miközben igyekezett leírni a választ. Perselus azt kérte, hogy rendes pennát használjon az interjúhoz, és örömmel látta, hogy eleget tett a kérésnek.

– Szóval Harry, milyen volt Silbreithben felnőni?

– Ó, elmondhatatlan! – kiáltott fel Harry, teljesen őszintén. –A könyvtár hatalmas, a terület elképesztő, és még egy tó is van benne. A kviddicspálya is profi színvonalú. És amióta az eszemet tudom, lovagolni járunk – magyarázta Harry.

– Úgy találtuk ki, hogy a kastélyban való tartózkodás együtt jár néhány sajátságos tevékenységgel – ismerte el Perselus mosolyogva. –Szóval a lovaglással kezdtük, aztán jött a kardvívás.

– És újabban a lovagi torna – tette hozzá Harry kuncogva.

– Lovagi torna? – rikoltotta Rita. – Mint a Rennes-i lovagi torna? – kérdezte. A két varázsló összenézett, és felnevettek.

– Vicces, hogy épp ezt említi – magyarázta Perselus, amikor észrevette a nő kérdő tekintetét.

– Épp egy hete tértünk vissza arról a versenyről – tette hozzá Harry.

– Versenyeztek?

– Megnyertük – válaszoltak egyszerre. Rita úgy nézett ki, mintha idén korábban jött volna el a karácsony.

– Mivel az idő sürget minket – állapította meg duzzogva –, most inkább meséljenek arról, hogy mi vezette önöket a találmányaikhoz. Kezdjük Perselusszal? – Ó, már a keresztnevünkön szólítanak minket?, tűnődött a bájitalmester.

– Ez egy hosszú éveken át tartó folyamat volt. Testközelből láttam, milyen hatással van a likantrópia egy varázslóra, és úgy döntöttem, megpróbálok tenni valamit ellene; évekbe, sok sikertelen próbálkozásba és türelembe került, de végül sikerült. – Büszkén fordult a mellette álló zöld szemű varázsló felé. – Tulajdonképpen Harry segített.

– Badarság! – jelentette ki Harry.

– Bár sosem ismerné be – tette hozzá Perselus. Rita a kettőjük között ingatta a fejét, mielőtt újra írni kezdett volna.

– És mi a helyzet a Tűzvillámmal? – érdeklődött. – Egy tizenhárom éves, aki versenyseprűt tervez, az hallatlan.

– Az egész tizenegy éves koromban kezdődött Silbreithben. Mindig is szerettem a kviddicset...

– Te vagy a Griffendél fogója a Roxfortban, igaz? Az évszázad legfiatalabb fogója? – szakította félbe a fiút a riporter. A fiú zavartalanul bólintott.

– Ez így van. Mindenesetre Perselus felajánlotta, hogy a kastély összes régi seprűjét nekem adja, hogy szétszedjem; a tervezés magától értetődően jött, és mire észbe kaptam, már ott is volt a Tűzvillám. Ami nem került volna gyártásba, ha Pers nem győz meg arról, hogy nyújtsam be a terveket, hadd tegyem hozzá. – Az újságíró mindent kétségbeesetten jegyzetelt.

– Vagyis... – Megköszörülte a torkát. – Szóval, vannak jövőbeli tervek?

– Nos, idén szeptemberben visszatérünk a Roxfortba, én tanítani, Harry pedig folytatja a tanulmányait, de már kitaláltunk valamit, amiről hamarosan hallani fog – ismerte be a bájitalmester. Ingyen reklám, Nagnok így nevezte.

– Tényleg? – kérdezte a nő.

– Ó, igen – kezdte Harry. – Ez egy közös projekt, amit Emlékgömbnek hívnak.

– Érdekesen hangzik.

– Ezt majd maga eldönti – állította Harry mosolyogva.

– Hogyhogy? – kérdezte hízelgően.

– Még sosem beszéltünk erről – magyarázta Perselus. Rita egy aprót sikkantott, és felkészült, hogy leírja, bármiről is beszéltek.

– Egy emlékgömb, eléggé méltó a nevére – magyarázta Harry – Úgy működik, mint egy apró Merengő, de csak rögzít és lejátszik egy emléket, ami abban a pillanatban történik, amikor aktiválják. Hat órányi emléknek van hely, és pont a Kviddics Világbajnokságra fog kijönni.

– Merlin szakállára! – kiáltott fel a riporternő. – Maguk ketten nagyon elfoglaltak voltak. – Csak bólintottak a kijelentésre; enyhe kifejezés volt.

– Még azt szeretném megtudni, hogy...

– Rita, drágám, mit csináltál a modelljeimmel? – Richie, a fotós hangja megmentette őket a további kérdezősködéstől. –Késésben vagyunk.

– Nem kaphatnék még öt percet? – kérdezte duzzogva a nő, és úgy nézett a két varázslóra, mintha egy székhez akarná kötni őket, és ott tartani.

– Öt perc az sosem öt perc nálad – közölte Richie, és odament Harryért és Perselusért. – Ó, dupla interjút csináltatok? Tökéletes! Majd beleillesztjük a fotózásba! Most pedig gyerünk! Át kell öltözniük, és nem érünk rá egész nap! – utasította őket, ők pedig engedelmesen felálltak a székeikből, hogy kövessék őt. Rita megállította őket, amikor el akartak menni.

– Majd utolérem magukat, drágáim! – jelentette ki, megigazítva Harry gallérját, és megpaskolva Perselus mellkasát. – Elég hamar, remélem. – Ezzel megfordult és távozott, hátrahagyva két döbbent és kissé zavart varázslót.

– Ő most csak nem...? – kérdezte Harry szuszogva.

– Tényleg megtette – értett egyet Perselus.

– Jöjjenek. szép fiúk! Nem érünk rá egész nap, én mondom! – kiáltotta Richie.

– És most ugyanezt fogja tenni ő is, igaz? – kérdezte Harry feldúltan.

– Valószínűleg igen – helyeselt Perselus, és kihúzta a vállát, hogy szembenézzen a végzetével.

Az alkonyat végre Silbreithben találta őket, a könyvtárba zárkózva, nagyjából elbújva a világ elől.

– Ez borzalmas volt – ismételte Harry tizedjére. És Perselus tizedszerre is egyetértett vele.

– Az volt – közölte. Éppen azon volt, hogy az összes könyvet, amit a Farkasölőfű-főzet kutatásai során használt, visszategye a megfelelő helyre a könyvtárban.

– Apa? – kérdezte Harry néhány pillanattal később, miközben a tekintete végigsiklott a még mindig a földön heverő könyvek címén. Az arckifejezése elgondolkodó volt, ahogy Perselus nemegyszer rajtakapta már a félév vége óta.

– Igen, Harry? – A fiú nagyot nyelt, és kétkedve nézett a bájitalmesterre. – Nekem bármit elmondhatsz, Harry. Ezt te is tudod.

– Nem arról van szó, hogy elmondhatom neked... – motyogta a fiú, Perselus pedig megértően vigyorgott. Harrynek épp elég volt arról beszélgetni, hogy mit mondhatnak el a családjának; hogy mi az, amit óvatos és mi az, amit vicces lenne, ha tudnának, azt már nem egyszer megbeszélték az elmúlt hetekben, anélkül, hogy Harry a vártnál jobban zavarták volna. Az egyetlen dolog, ami egyetlen beszélgetésben sem merült fel, Neville volt. Nos, úgy tűnt, ez hamarosan megváltozik.

– El akarod mondani Neville-nek, ugye? – A zöld szemek kitágultak Perselus vigyorgására válaszul.

– Ennyire nyilvánvaló voltam? – kérdezte Harry lágyan elmosolyodva.

– Nos, nem, de a fiam vagy. Nem igazán tudom, hogyan tudnád elrejteni előlem, hogy zavar valami. Onnan már nem olyan nehéz összekapcsolni a dolgokat.

– Értem.

– És mit szeretnél elmondani neki? – érdeklődött Perselus, de már tudta a választ.

– Haragudnál rám, ha azt mondanám… mindent? – kérdezte Harry lesütött szemmel. A bájitalmester felsóhajtott és közelebb lépve Harryhez vigasztalón a kamasz vállára tette a kezét.

– Figyelmeztetnélek, hogy a titkodat meg kell őrizni. Azt mondanám, hogy továbbra is óvatosnak kell lenned. Hogy ezt azért gondold át, bár gyanítom, hogy már minden lehetséges forgatókönyvet lejátszottál magadban. De nem, nem haragudnék rád. – Harry szeme ismét felpattant, hogy a bájitalmester fekete szemeibe meredjen.

– Nem?

– Nem – biztosította őt Perselus. – Neville mindig ott volt melletted, és ő azon kevés emberek közé tartozik, akik rendkívül hűségesek anélkül, hogy nevetségesen önfejűek lennének. Legalábbis nem mindig. – Harry kuncogott az újabb beismerésen.

– Igen, ő az. És apa... – kezdte Harry és összecsípve az orrnyergét beszívta a levegőt. – Az elmúlt évben testvérem volt. Jobban, mint Adrian valaha is volt, és ez annyira szomorú, de tényleg! – tűnődött a tinédzser, most először szavakba foglalva az elmúlt év következtetéseit. – Úgy érzem, hogy el kell mondanom neki.

– Azt hiszem, megértem. De légy óvatos, Harry. Ha elmondod neki, szeretném megtanítani neki az Okklumencia alapjait. Nem mintha azt hinném, hogy bárki megpróbálna olvasni Neville elméjében, de inkább nem vállalnám a kockázatot. – Harry elmosolyodott, és egyenesen a bájitalmester karjaiba rohant.

– Tényleg megtennéd?

– Kételkedtél valaha is abban, hogy megtenném? – kérdezte Perselus, majd hátrahúzta és boldogan csillogó szemmel összeborzolta fia haját. – Holnap írj neki egy baglyot, és hívd meg magadhoz. Itt leszek, amikor elmondod neki. – Harry válaszul adott mosolya vakító volt.

– Köszönöm, apa! – kiáltotta, és még egyszer megölelte a bájitalmestert.

– Ne is említsd! – biztosította őt Perselus. – És köszönöm, hogy nekem mondtad el előbb; ha csak úgy elpletykáltál volna mindent Neville-nek, biztos vagyok benne, hogy dühös lettem volna. – Harry elvigyorodott, és bólintott.

– Sose tennék olyat. – Perselus szintén bólintva nyugtázta.

– Most pedig szeretnél segíteni apádnak ebben a rendetlenségben – mondta Perselus, a földön heverő könyvekre mutatva –, vagy inkább megírnád azt a levelet?

– Azt hiszem, maradok és segítek még egy kicsit – ajánlotta Harry lehajolva, hogy felvegyen egy vaskos, régi, gyógynövényekről szóló kötetet. – Nem is tudtam, hogy az elmúlt hét év alatt ennyi könyvet olvastál! – Perselus bólintott, és azon tűnődve nézett körbe, hogy ő maga vajon összesen hány könyvet olvasott.

Tekintve, hogy mennyi időbe telt, amíg elkészült a bájitallal, csak most fejezte be a rendrakást, az évek során összegyűjtött könyvkupacok aljára nyúlt. Most olyan könyveket nézegetett, amelyeket oda helyezett és elfelejtett, olyanokat, amelyeket évek óta nem látott. Különösen egy keltette fel a figyelmét; akkoriban az elméje legmélyebb bugyraiban temette el, mert nem tartotta magát érdemesnek az abban rejlő reményre; de most? Most úgy érezte, hogy újra el kellene olvasnia. De ehhez egyedül kellene lennie. Harry tökéletes ürügyet szolgáltatott neki, amikor néhány perccel később láthatóan ásított. Bármennyire is szeretett volna segíteni, a sűrű napjuk kimerítette.

– Merlin, de kimerültem! – kiáltotta a fiú.

– Akkor irány az ágy! – közölte Perselus. Harry felállt és kinyújtózott, a könyvhalomra mutatva, amely még mindig Perselus előtt magasodott.

– Biztos, hogy nem kell a segítségem ezekkel?

– Nem – felelte Perselus, majd felkapott egy újabb könyvet, és a megfelelő helyre tette. – Valószínűleg az érett döntést fogom meghozni, és holnap fejezem be. Most menj, és pihenj; holnap nagy napod lesz! – Harry felnevetett, és jó éjszakát kívánt a bájitalmesternek. Perselus ott állt, és megvárta, hogy a tinédzser léptei nem hallatszanak tovább a folyosóról, mielőtt kinyitotta a könyvet, amit nézegetett; ez ugyanaz a könyv volt az emblémákról, amit hét évvel ezelőtt adott Harrynek. Lassan lapozgatta, amíg meg nem találta, amit keresett. Az embléma létrehozására szolgáló varázsige ott volt, ahol emlékezett rá.

– Eljött az idő, a háború után, amikor a varázslókat szolgaként jelölték meg az ellenség szimbólumával. Ez a sötét mágia beszivárgott a csontjaikba, és ott maradt mindaddig, amíg vagy a megbélyegzőjük halála, vagy a saját jelképük megalkotása meg nem történt; egyetlen boszorkány vagy varázsló sem tud két külön emblémát vésni mágikusan a testére… a mágia két forrása a dominanciáért vívott harcot jelképezi... – Perselus halkan olvasta a sok évvel ezelőtt talált passzust. – ...a mesterük jelképét viselő varázslók dönthetnek úgy, hogy levetik azt, és a saját szimbólumukat teszik a helyére. A folyamatot a legtöbben gyötrelmesnek írják le... – Perselus visszafordította tekintetét a varázsigére, és lassan leült a földre, maga elé téve a könyvet. Bal ujját gondosan feltűrte.

A Sötét Jegy ott volt, gúnyolva őt mint mindig, halványan, mégis állandó jelenléttel. Közeledik a második háború, gondolta a bájitalmester, és más körülmények között a kémkedési képességei talán hasznosak lennének. Ám most nehezen tudná meggyőzni Voldemortot a hűségéről, és ami a legfontosabb, nem hitte, hogy képes lenne rá. Már nem az ő helye az árnyékban bujkálni a háborúban. Az életben sem ez volt a helye; ezúttal nyíltan fog harcolni, akár nagyobb célpontot nyújt ezzel, akár nem. Újra megnézte az eljárás leírását; kínzó fájdalom. Szóval, alapvetően elég vonaglani a fájdalomtól, és máris megkapod, amit akarsz?, gondolta szarkasztikusan; ebben bőven van tapasztalatom, gondolta, és elővette a pálcáját. Ha jól csinálja ez lesz az utolsó fejezet halálfaló életében; persze, hogy fájni fog.

Kiszórta a varázslatot, mielőtt időt hagyhatott volna magának arra, hogy meggondolja magát. Lágy, fehér füst szállt ki a pálcájából, és lassan körbejárta a Sötét Jegyet. Nem érzett fájdalmat, és ahogy a ködszerű varázslat egyre közelebb és közelebb került a bőréhez, egy pillanatig azt hitte, hogy valamit rosszul csinált. Nem kellett aggódnia, a fájdalom hamarosan megérkezett. Levegő után kapott a hirtelen változástól, amikor a kissé zsibbadt érzésből égő fájdalom lett; a köd milliónyi égető tűként érintette a bőrét, és csak egyre mélyebbre és mélyebbre szivárgott, amitől Perselus hátrahanyatlott a vastag szőnyegre, és vakon bámulta a plafont.

Mintha lángra kapott volna a vére, mintha a bőre lehámlott volna a testéről, a kínzás középpontja a bal alkarja volt. Az egyetlen dolog, ami visszatartotta az üvöltéstől az volt, hogy korábban annyiszor elhallgatta a fájdalmát, amíg a Cruciatus alatt állt, de ez már túlzás volt. Már majdnem megadta magát, hogy egyszerűen ordítani kezdjen kínjában, amikor egy utolsó, kifelé irányuló lökéssel, amitől úgy érezte, mintha biztosan elvesztené a karját, a fájdalom megszűnt.

Zihálva feküdt a szőnyegen, egy izmát sem mozdította, attól félve, az egy újabb fájdalomhullámot generál. Néhány perc múlva egy kicsit oldalra mozdította a fejét; a jó hír az volt, hogy még mindig megvolt a karja. A rossz hír az volt, hogy meg kell mozgatnia, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a varázslat működött-e. Lassan megmozgatva sajgó izmait, felemelte a kezét a padlóról, de nem mert odanézni. Úgy tűnt, hogy teljesen mozgásképes, és ez arra bátorította, hogy egy pillantást vessen rá. A területről még mindig füst áradt az erős varázslat jeleként, hogy erőteljes varázslatot alkalmaztak. Erei kidudorodtak, mintha órákig gyakorolta volna a kardvívást, és minden izma fájt.

És ahol egykor a Sötét Jegy állt, ott most egy fekete, örvénylő szimbólum jelent meg, amely úgy nézett ki, mint egy kelta kereszt és egy csillag kombinációja, a kereszt közepéből négy pont nőtt ki. Alig három és fél hüvelyk hosszú és két hüvelyk széles volt, és láthatta a bájitalok, a sötét művészetek, az átváltoztatás és a bűbájok mesterének jeleit, valamint számos tanoncjelet stratégiailag elhelyezve körülötte. Minden ott volt, egészen az embléma főtestébe kötött Animágus rúnákig. Perselus csak feljebb emelte a karját, majd a mellkasához szorította, tenyerével a gyorsan dobogó szíve fölé.

Tiszta megkönnyebbülésében nevetni kezdett, a plafont bámulta, és a bal karját a jobbjával ringatta, amíg a könnyei potyogni nem kezdtek. És csak ott maradt a könyvtár padlóján, nevetve és sírva mindazért, amit ez az embléma jelentett, amíg sikerült álomba ringatnia magát.

Francia szavak:

* Votre père – Az apád?
Oui. C'est mon père – Igen. Ő az apám.

Mais tu es aussi grand que moi! – De hát olyan magas vagy, mint én!