fejezet

Régóta esedékes meglepetések

Másnap reggel nehezen tudta elmagyarázni Harrynek, hogy pontosan mi is történt. Ám ahol cserbenhagyták a szavak, ott elég volt megmutatnia a fiúnak az újonnan szerzett emblémáját, és Harry először döbbenten bámult, majd elkezdett fel-alá ugrálni a szobában. Az eseményt klasszikusan csokoládéval és egy Abszol úti kirándulással ünnepelték. Perselusnak aznap délután a minisztériumban kellett felügyelnie a Farkasölőfű-főzet utolsó tesztjeit, és bár igyekezett elkerülni Caramelt, a férfi meghívta őt, hogy díszvendégként legyen jelen az általa rendezett gáláján, július harmincadikán. Harry szorgalmazta, hogy menjen csak el, emlékeztetve őt, hogy a családja legkorábban harmincegyedikén délután érkezik haza. Ezután elkezdte zaklatni a születésnapi ajándékával kapcsolatban, amiről a bájitalmester nem volt hajlandó elárulni semmit.

Perselus tudta, hogy az ajándékokról szóló eszmecsere csupán arra szolgált, hogy elterelje a tinédzser figyelmét arról a bizonyos későbbi dologról, amit reggel első dolga volt elküldeni. Harry írt egy bizonyos Neville Longbottomnak, és megkérdezte tőle, hogy nem lenne-e kedve a nyár folyamán néhány napot a házában tölteni. Mellékelte a Potter-kúria címét. Az volt a terv, hogy onnan hozza Neville-t Silbreithbe. Ami a tervet illeti, az meglehetősen egyszerű, gondolta Perselus, miközben Harry a csokoládéfagylaltjuk fölött elmesélte, hogy pontosan mit is írt.

– Nem tudom, mi lenne rosszabb – ismerte el Harry, miközben a kanalával szüntelenül kavargatva a fagyiját, pépes-folyósra keverte azt. – Ha Nev visszaír, hogy nem tud jönni, és mindent az újságokból kell megtudnia – egyszerűen nem tudok mindent leírni egy levélben! –, vagy ha átjön és megutál mindazért, amit eddig titokban tartottam.

– Te vagy az optimizmus megtestesítője, Harry – állapította meg Perselus fanyarul, miközben figyelmesen szemügyre vette a fiát. – Belegondoltál már abba, hogy Neville talán sokkal nyugodtabban fogadja a dolgokat, mint ahogyan azt te várnád tőle?

– Ja, mert általában minden tervem simán megy, igaz? – tűnődött Harry hangosan, és hagyta, hogy feje az asztalra koppanjon. Egy tizenéves lány néhány asztallal tőle balra felkuncogott, majd elpirult, amikor Harry zavarodottan rászegezte zöld szemeit. Perselus csak a fejét csóválta az egész jelenet láttán.

– Csak azt mondom, hogy jobb, ha kivársz és meglátod. Úgy értem, még az is lehet, hogy kellemesen meglepődsz – tartott ki mellette a bájitalmester. – Nézd, én ott leszek, ha a dolgok rosszabbra fordulnának. Ezt te is tudod. – Harry bólintott egyet, mielőtt témát váltva a gyártásba kerülő első széria Emlékgömb felé terelte a szót; a kimeneteltől függetlenül a dolgok túlagyalása csak még jobban aggasztaná.

Ám bármennyire is igyekezett meggyőzni magát, nem tudott úrrá lenni azon az apró pánikrohamon, ami elkapta, amint elolvasta Neville válaszát, amelyben közölte vele, hogy természetesen szívesen eljönne hozzá néhány napra! A nagymamája láthatóan nagyon örült, hogy az unokája valamilyen kapcsolatban áll a Potterekkel – még ha Harry biztos is volt benne, hogy jobban örült volna, ha ez a kapcsolat a bátyjával történik –, és az, hogy Neville egy hetet a Potter- kúriában tölt, rendkívül tetszett neki. Két nappal később gyorsan dobogó szívvel és alig egy órányi alvást követően Harry megérkezett a Potter-kúriába, ahol egy idegesítően nyugodt Perselus társaságában várta Neville-t. Felhelyezték magukra a kendőző bűbájt – „Egy utolsó felvonásra" – ahogy a bájitalmester fogalmazott –, és Harry – miután egy hónapig szabadon járkált nélküle –, az egykor megszokott varázsálcát most teljesen korlátozónak érezte magán.

– Abbahagynád a ficergést? – kérdezte Perselus a mellette várakozó tinédzsertől, miközben igyekezett a saját higgadtságát is megőrizni; Harrynek nem kellett látnia, hogy ő is aggódik. A fiú így is alig tudta magát kontrolálni.

– Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés a kendőzőbűbáj. – Megvonta a vállát, mintha csak a varázslatokat akarná elhessegetni. – Kicsit furcsa.

– Elismerem, az – vallotta be Perselus. Éppen ekkor a nagypapa órája a folyosón tízet ütött, és a kandallóban a lángok pillanatok alatt zöldre váltottak. A bájitalmester szórakozottan felvonta a szemöldökét; Harry írt Neville-nek, és elmagyarázta, hogy ő is ott lesz, hogy némileg megkönnyítse Harry számára az egész kinyilatkoztatási cselekményt. Úgy látszik, Neville-nek nem volt kedve megváratni a széles körben rettegett bájitalmestert.

– Hát kezdődik – mormolta Harry, amikor barátja egy vállára vetett táskával kilépett a kandallóból. Neville megnőtt, vette észre Harry döbbenten; határozottan magasabb lett, és a babaháj is kezdett eltűnni az arcáról. Úgy tűnt, hogy a végtagjaiba is belenőtt, állapította meg a zöld szemű varázsló, amikor alig botlott meg, miközben kisétált a lángok közül.

– Szia, Harry! – kiáltott fel vidáman, s a hangja kicsit mélyebben szólt, mint ahogy Harry emlékezett rá. – Piton professzor. – A mosoly leolvadt kissé az arcáról, amikor tekintete tanárának fekete ruhás alakján landolt. Perselus bólintott, mire Harry odasétált barátjához, és melegen megölelte.

– Szia, Nev! Látom, egyre magasabb vagy! – Bármennyire is aggódott, Harry hamar rájött, hogy a legjobb barátja láttán egyből jobb lesz a kedve.

– A nagyi szerint is... – ismerte el a tini. – Nos – kezdte, miközben körülnézett a házban –, hova tehetem a cuccaimat? – Harry megfordult, hogy Perselusra pillantson, aki bátorítóan bólintott.

– Igazából, Nev, nem fogunk itt maradni – vallotta be Harry, és komoly arccal a barátjára nézett.

– Nem fogunk? – kérdezte a fiú, arcára zavarodottság ült ki.

– A szünidő alatt Persnél lakom. Hát, sokkal régebb óta vagyok Persnél, mint a szünidők, de... Nézd, ígérem, mindent megmagyarázok... – Harry megállt, és mély levegőt vett. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy van néhány dolog, amit nem oszthatok meg magammal kapcsolatban? – Neville bólintott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtegyem.

– És annak, hogy nem maradsz a kúriában, valami köze van ehhez, igaz? – kérdezte Neville, ugyanazt a mély tisztánlátást mutatva, aminek Harry az elmúlt évben is tanúja volt. A tinédzser zavartnak, de nem óvatosnak tűnt, és a hollóhajú varázsló ezt jó jelnek tekintette arra, hogy folytassa.

– Igen. Minden ehhez kapcsolódik – felelte. A hangja egyenletesen csengett, és sokkal határozottabban, mint ahogyan jelenleg érezte magát.

– Még egyszer használnunk kell a hop-hálózatot, ha nem bánod – javasolta Perselus, felgyorsítva a folyamatot. – Én megyek előre, te másodikként, Harry pedig utánad... – A fiú egyetértően bólintott, csak egy kicsit pironkodott, de összességében jobban reagált, mint tavaly karácsonykor, amikor bemerészkedtek az Abszol útra az új pálcájáért; úgy tűnt, nem felejtette el, és Perselus abban a pillanatban megértette, miért döntött úgy Harry, hogy rábízza a titkát. Azzal a sok hűséggel, ami a fiatal Longbottom-örökösben égett, a fiú akár Hugrabugban is lehetett volna, és Perselus ezt a legjobb bóknak szánta. – Biztosíthatlak, hogy nincs mitől félned. – Neville vetett egy pillantást barátja reménykedő szemére, és határozottan bólintott, a döntése már megszületett.

– Akkor vezessen, professzor úr... – Perselus rámosolygott a fiúra, aki úgy tűnt, jobban megdöbbent ettől az egyszerű gesztustól, mint az egész eddigi beszélgetéstől, és belépett az ismét zöldre váltó lángok közé.

– Silbreith! – jelentette ki, és már el is tűnt a smaragdzöld színű lángok között, néhány pillanatra magára hagyva Harryt és Neville-t.

– Csak lépj be a kandallóba, és mondd „Silbreith", oké? – kérdezte Harry.

– Silbreith, értettem – jelentette ki Neville, és még egyszer bólintott.

– És ígérem, Nev, mindent megmagyarázok... – Harry lesütötte zöld szemét és néhány pillanatig csak a padlót bámulta. – Csak, kérlek, ha odaértünk, hadd mondjak el mindent, mielőtt kérdezősködni kezdenél; esküszöm, mindenre válaszolok, csak... – Kérlelően nézett legjobb barátja barna szemébe. – Kicsit nehéz lesz nekem, hogy mindent kiteregessek...

– Akkor jó. – Neville beleegyezett, és a kandalló felé sétált. – Bízom benned, Harry, ezt te is tudod... – Aztán megfordult, kezében egy marék hop-porral, és enyhe vigyorral az arcán. – Csak ha megtennéd, hagyd ki a prológust; nem kell sok a képzeletemnek, hogy a legrosszabb forgatókönyvvel álljak elő... – Kissé elkomorult. – Nem valami ritka betegségben haldokolsz és Piton professzor az egyetlen, aki képes előállítani az ellenszert, ugye? – Harry csak üres tekintettel bámult a barátjára, pislogott egyszer, kétszer, mielőtt kibuggyant belőle a nevetés.

– Nem, semmi ilyesmi – biztosította a fiú, letörölve a könnyeket az arcáról.

– Akkor jó – ismételte Neville, miközben a lángokba szórta a port, és tisztán kimondta a célpont nevét. Amint a tűz visszatért a normális állapotba, Harry mély, nyugtató lélegzetet vett, és követte legjobb barátját hazafelé, miközben igyekezett nem túl sokat gondolkodni azon, amit tenni készül. Mire kilépett a Silbreith kandallójából – máris átjárta őt az otthon kellemes ismerőssége és az apja biztonságos jelenléte –, félig-meddig meggyőzte magát, hogy meg tudja csinálni. Neville a barátja és a testvére mindenben, ami számított; tartozott neki a bizalmával és az őszinteségével. Ha már Neville-nél tartunk, a tinédzser teljesen elámulni látszott a környezetétől. Harry soha, egyetlen pillanatra sem szűnt meg értékelni Silbreith szépségét, de a kastélyban élés első, állkapcsot leejtő csodálkozása elkopott, átadva helyét annak a sokkal mélyebb és melegebb érzésnek, hogy egyszerűen otthon van. Legjobb barátja reakciója azonban teljesen érthető volt.

– Ez itt a Roxfort? – kérdezte Neville, és figyelmesen körülnézett.

– Nem – magyarázta Perselus.

– De ez egy kastély – állapította meg a fiú, miközben tekintete a magas, boltíves mennyezettől egészen a keményfa padlóig és minden köztes részig vándorolt.

– Az – biztosította őt Harry, és ezzel nyilvánvalóvá tette zavart barátja számára a jelenlétét.

– Silbreithnek hívják, és Skóciában található, Roxforttól kicsit északabbra – osztotta meg az információt a mindig segítőkész Perselus. – Harry és én azonban egyszerűen csak úgy hívjuk: otthon. – Neville szeme azonnal elkerekedett erre a kijelentésre, ahogy figyelme legjobb barátjára és bájitaltan professzorára összpontosult.

– Én... mi? – Harry lágyan elmosolyodott.

– Nem szeretnéd a könyvtárban megejteni a dolgot? Sokkal kényelmesebb lenne, mint itt álldogálni... – Neville megpróbált nem sokat töprengeni azon, hogy Perselus Piton otthona – és Harryé is... – nemcsak kastély, hanem saját könyvtárral is rendelkezik, zsibbadtan bólintott, követve barátja útmutatását. A folyosók és lépcsőházak mentén haladtak el némán, Neville pedig megpróbált mindent magába szívni. Piton professzor tehát egy kastélyban lakott. Huh. Azok közül a dolgok közül, amikre számított, amikor Harry elmondta neki, hogy a bájitalmesterben több van, mint amit elárul, az, hogy kastélytulajdonos, még csak nem is szerepelt a listán. Miután végigsétáltak egy impozáns galérián – úgy tűnt a portrék legalább annyira megdöbbentek, amikor meglátták őt, gondolta Neville, mint ő, hogy egy kastélyban találta magát –, egy nagyszerű kétszárnyú ajtóhoz értek, amelyek bizonyára a könyvtárba vezettek, állapította meg a tini, amikor megálltak előtte. Harry bátorítóan mosolygott a barátjára, mielőtt előrelépett volna, és szélesre tárta az ajtókat.

Ez tehát a könyvtár, állapította meg Neville, miközben tátott szájjal bámult maga elé, a reggeli nap sugarai beszűrődtek a vele szemben lévő fal nagy részét borító ólomüvegeken keresztül, színes fényben fürdetve a könyvekkel teli két emeletet. Valaki megköszörülte a torkát a háta mögött, és Neville megfordult, hogy egy Piton professzort bámuljon; a szóban forgó férfi ugyanolyan megnyugtató mosollyal ajándékozta meg, mint pár pillanattal korábban a legjobb barátja, ami ismét némaságba kábította.

– Azt hiszem, itt kell hagynom titeket – jelentette ki nyugodtan, és Harryre fordította a figyelmét. – Ha végeztél, vagy ha bármire szükséged van, hívd Minnie-t, és ő majd értesít engem, rendben? – Harry bólintott. Eljött az idő.

– Hát persze. Köszi, apa... – Neville levegő után kapkodott, miközben Perselus mosolya kiszélesedett; a bájitalmester úgy érezte, mintha örökké tudna mosolyogni. Ez volt az első alkalom, hogy Harry a kastély házimanóin kívül olyasvalaki jelenlétében szólította őt apának, aki tudta, hogy kik ők, és a melegség, amit a titulus szerzett neki, úgy árasztotta el a szívét, mint a világ leghatásosabb Kalapkúra bájitala. Egy utolsó mosollyal kilépett a könyvtárból, maga mögött hagyva egy elszánt és egy elképedt fiút.

– Apa? – visszhangozta Neville egyre jobban forgó fejjel.

– Igen – jelentette ki Harry, bocsánatkérő mosollyal az arcán; nem azért, mert Perselust önmagában apjának nevezte, azt soha, hanem azért, mert ilyen szertelenül dobta a bombát gyanútlan barátjára. – És ezzel még közel sincs vége.

– Apa? – ismételte Neville. – Ez a te titkod? Piton professzor az apád? De te Adrian ikertestvére vagy! Piton professzor az ő apja is? Az meg hogy lehet? Mármint, ne vedd sértésnek, de Adrian kiköpött mása az apádnak, mármint Mr. Potternek, mármint... nem is tudom, mire gondolok! – kiáltott fel a tini, és fejéhez kapta a kezét, annyira elszédült. Harry, észrevette barátja kétségbeesését, és odalépett hozzá.

– Talán le kéne ülnünk ehhez. Vagy legalábbis neked kéne... – javította ki magát, miközben Neville-t hátrafelé vezette, és a kandalló előtti egyik fotelbe ültette. – Én inkább állnék, ha nem bánod... – A barna szemű tinédzser válaszként felnyögött, és várta, hogy a szédülés elmúljon, és Harry elmagyarázza. – Minnie! – szólalt meg hirtelen a fiú, amitől Neville zihálni kezdett. Egy hangos pukkanás után egy házimanó jelent meg – tiszta, bolyhos törölközőt viselve –, aki aggódva nézett Harryre.

– Igen, ifjú Harry gazdám? Minden rendben van? – A szóban forgó ifjú mester mosolyogva bólintott.

– Amennyire rendben lehet, Minnie, ne aggódj. Hoznál, kérlek, egy kis hideg vizet? Szükségünk lehet rá. – A manó bólintott, és eltűnt, hogy aztán egy ezüsttálcával térjen vissza, rajta egy kancsó vízzel és két kristálypohárral.

– Ez minden, Harry úrfi? – érdeklődött a házimanó.

– Egyelőre. Csak szólj apának, hogy a járkálásával ne koptasson lyukat a folyosó padlójába, jó? – tette hozzá utólag, kissé elmosolyodva; nem igazán volt kedve viccelődni, de nem akarta szegény Minnie-t is aggasztani. – Eléggé szeretem azt a szőnyeget – zárta le a mondandóját. Úgy tűnt, szavai elérték a kívánt hatást, mert a házimanó homloka ellazult, az aggódó fintor elillant.

– Természetesen, Harry gazda uram... – És egy újabb pukkanó hanggal eltűnt.

– Ifjú gazda? Merlin szakállára, te tényleg az ő fia vagy! – kiáltott fel Neville.

– Igen – értett egyet Harry. – Talán azonban ezt az elején kellene kezdenem. És amikor azt mondom, az elejétől, attól tartok, vissza kell mennem tizenöt évvel ezelőttre, amikor Voldemort a legerősebb volt. Csak bocsáss meg nekem egy kicsit.

– Tizenöt évvel ezelőttre, azt mondtad? – kérdezte Neville, a legújabb fejlemények miatti megdöbbenése és zavarodottsága felülírta mélyen gyökerező félelmét Voldemort nevének említésére.

– Plusz-mínusz egy hónap – magyarázta Harry, és bűnbánóan elmosolyodott.

– Ha úgy gondolod, hogy ez segít megmagyarázni...

– Segíteni fog.

– Akkor mindenképpen magyarázd meg. – Neville szinte könyörgött, és még mélyebbre süllyedt bele a plüssfotelbe. Harry egyetértően bólintott, és fel-alá kezdett járkálni legjobb barátja előtt, felelevenítve magában, hogy milyen sorrendben kell elmesélnie mindazt, ami vele történt. Hirtelen megállt, és feszülten meredt rá Neville-re.

– Ahhoz, hogy pontosan megértsd, mi történt, fel kell idéznem neked két próféciát. Az egyik több mint ezer évvel ezelőtt készült, a másik pedig csak tizenöt évvel ezelőtt. Mindkettő nagyjából ugyanazt az eseményláncolatot említi, az egyik részletesebben, mint a másik. Valószínűleg időrendileg az újabbal kellene kezdenem; végül is ez volt az, amelyiktől minden mozgásba lendült. Eddig velem vagy? – Neville teljesen elképedve, de teljesen kíváncsian nézett rá. Próféciák? Méghozzá kettőt? Mi folyik itt?

– Próbálkozom – válaszolta, miközben igyekezett követni mindazt, amit a barátja mondott.

– Akkor rendben. Ahogy mondtam, tizenöt évvel ezelőtt Voldemort erősebb volt, mint valaha; minden jel arra mutatott, hogy meg fogja nyerni a háborút, és a mi oldalunk szenvedett a következményektől. És akkor, a semmiből egy jóslat született. Egy prófécia, amely Voldemort bukásának nyomát tartalmazta. – Neville figyelme teljesen a történetre összpontosult, és még azzal sem vesződött, hogy ijedten összerezzenjen a Sötét Nagyúr nevének említésére, mert félt, hogy Harry megszakítja az elbeszélését.

– És? – nógatta őt Neville, amire Harry szomorkásan elmosolyodott. Válaszként idézni kezdte.

– Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt… A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…

Annak eredményeként, hogy rengetegszer ismételgette őket azokon az éjszakákon, amikor nem tudott aludni, és próbált valami értelmet kihozni belőlük, a két prófécia szavai mélyen beleégtek az elméjébe. Vajon melyik a jobb: ha az ember tud a jövőjéről, vagy ha áldott tudatlanságban él, amíg az nem válik a jelenné? Eddig csak fejfájást okoztak neki a töprengései; bármennyire is szeretett volna egyszerűen csak egy olyan életet élni, amelyet nem homályosít el folyton a félelem árnyéka, melyet ezek a jóslatok vetettek rá, tudta, hogy nélkülük nem lett volna olyan az élete, mint amilyet most él. Végül egyszerűen úgy döntött, hogy – elővigyázatosnak lenni jó –, és ennyiben hagyta a dolgot. Mi értelme abban reménykedni, hogy megváltoztathat valamit, ami már megtörtént?

– Micsoda? – kérdezte Neville, a jóslaton tűnődve. – Ki mondta azt a jóslatot?

– Ezt a jóslatot a mi Trelawney professzorunk mondta, Nev, méghozzá nem másnak, mint Albus Dumbledore-nak. – A szédülés mintha ördögi módon visszatért volna, miközben Neville a tenyerébe szorította a fejét.

– A fenébe is, ezt nem tudom elhinni! – kiáltott fel, még ha a viselkedése egyértelműen arról árulkodott is, hogy már elkezdte, ezért is fájdult meg a feje.

– Eleinte én sem tudtam... – ismerte be a zöld szemű varázsló, egyik kezével fáradtan dörzsölgette arcának bal oldalát. – Ha szeretnéd, miután mindent elmagyaráztam, megmutathatom az emlékeimet, hogyan szereztem tudomást mindkét próféciáról; a pokolba is, ha úgy tetszik, akár Veritaserum hatása alatt is megismételhetem mindazt, amit el fogok elmesélni...

– Erre nem lesz szükség... – biztosította Neville. Nem igazán kételkedett Harryben. De, Merlin, annyi kérdést szeretett volna feltenni, hogy az agya csak úgy zúgott a várakozástól! Körültekintően úgy döntött, hagyja, hogy Harry folytassa az elbeszélést. Talán majd ő maga is megválaszolja néhány fel nem tett kérdését.

– Köszönöm, Nev – jelentette ki Harry őszintén; Neville bizalma olyan volt, ami többet jelentett neki, mint amit szavakkal valaha is ki tudott volna fejezni.

– Most pedig megtennéd, kérlek...

– Igen, persze – jelentette ki Harry, folytatva a történetét. – Mint tudod, az a jóslat eljutott Voldemort fülébe. – Hogy hogyan és ki által, azt a titkot nem volt hajlandó megosztani, egyszerűen azért, mert nem az ő titka volt, hogy elmondja. Az apja pedig már így is eleget szenvedett érte. – Legalábbis az első része, ha jól tudom; az a rész, amely egy gyermekről szól, aki az év hetedik hónapjának végén fog megszületni, olyan szülők gyermekeként, akik háromszor is szembeszálltak vele, és túlélték, hogy elmesélhessék a történetet. – Neville bólintott. – A probléma az volt, hogy a prófécia nem határozta meg, ki az a gyermek. – Összeráncolta a homlokát, és hozzátette; – A tisztánlátás nem olyasmi, amiről a próféciák híresek, erről biztosíthatlak. – Közben Neville agya pörögni kezdett. A prófécia nem határozta meg, hogy ki az a gyermek, mondta Harry. A hetedik hónap halála, említette a jóslat. Mégis, hányszor álltak ki az ő szülei a Sötét Nagyúrral szemben?

– Hogy érted azt, hogy „nem határozta meg, hogy ki az a gyermek"... – Harry fáradtan felsóhajtott, a vállai megereszkedtek, és Neville-t ismét meglepte, hogy a barátja, úgy tűnt, néha a világ súlyát viseli.

– Három jelöltre is illett a jóslat, három fiúra, akik július utolsó napjaiban születtek, és minden kritériumnak megfeleltek. Az első, aki július 31-én született, te voltál, Nev... – A fiú elsápadt, de helyeslően bólintott. Erre félig-meddig számított. – A második az este tizenegy óra körül született Adrian volt. És aztán, néhány másodperccel azelőtt, hogy az óra tizenkettőt ütött, megszülettem én. – Néhány másodperccel azelőtt, hogy az óra tizenkettőt ütött, gondolta Neville. Mennyivel közelebb lehetett volna július halálához? Megborzongott; de hát Adrian volt az, aki megállította a Sötét Nagyurat, nem igaz?

– De nem én voltam az, akiről a jóslat szólt – vonta le hangosan a következtetést Neville, nem mert tovább merészkedni; az egész így is eléggé szürreális volt.

– Nem – válaszolt Harry. – Nem, te ebben a dologban tiszta vagy – tette hozzá kissé vigyorogva, egyik kezével a hajába túrva. – Attól tartok, a közvetett bizonyítékok ellenére Adrian is az... – Neville pedig azon tűnődött, miért is kapott levegő után a meglepetésében, amikor egyetlen röpke mondat alatt összeomlott mindaz, amire az ország varázsvilágának újdonsült szabadsága az elmúlt tizenhárom évben épült.

– De Harry... A jövendölés szerint az, akit arra szántak, hogy... elpusztítsa a Sötét Nagyurat, egyenrangúként lesz megjelölve vele. Adrian sebhelye... – Harry egyszerűen felemelte az ingét, és rámutatott az ott lévő jelre, amire ezúttal nem vette a fáradságot, hogy elfedje bűbájjal. Neville csak bámulni tudott, mintha villám sújtotta volna.

– Ahogy mondtam; közvetett bizonyíték, Nev – sóhajtott, és ismét eltakarta a jelet. – Még ha ez a jel nem is volt látható, amíg hétéves nem lettem, tény, hogy azóta senki sem vette a fáradságot, hogy a nyilvánvaló dolgokon kívül megnézze. Hát, apa igen, de ő csak... ó, ő csak az apám, gondolom. Ő tudja az ilyesmit, ne is kérdezd, honnan.

– Perselus professzorra gondolsz? – kérdezte Neville, már tudta a választ. – De hát az előbb azt mondtad... James az apád.

– Biológiai értelemben igen. Jelen pillanatban attól tartok, ez csak egy technikai kérdés – szögezte le Harry egyszerűen.

– Merlin, össze vagyok zavarodva! – Harry megértően bólintott; tudta, hogy csak úgy segíthet, ha tovább magyaráz. Így hát megtette. Beszélt arról, hogyan találkoztak Perselusszal, hogyan kezdtek a szülei az évek során egyre kevesebb figyelmet fordítani rá, hogyan maradt az árnyékban, miközben Adrian edzett, és hogyan kezdett egyre több időt tölteni azzal a férfival, akit a jogos apjának tekintett. És csak beszélt és beszélt, amíg el nem érkezett az a végzetes nap, valamivel a hetedik születésnapja után.

– Adrian ugyanis éppen akkor szerezte meg a pálcáját – jelentette ki Harry, miközben egy jókora korty vizet ivott, hogy megnyugtassa gyorsan kiszáradó torkát. – Az, hogy nekem is szerezzenek egyet, még csak szóba sem került, ezért apa magára vállalta, hogy megtanít valamilyen varázslatra, hogy elterelje a figyelmemet. Ez volt a szokása. – Harry kedvesen elmosolyodott, miközben Neville csak enyhe zsibbadtsággal bólogatott. – Szóval, éppen egy bájitalon dolgoztunk, azt hiszem, egy vérpótló főzeten, amikor egy bagoly úgy döntött, hogy célszerű lenne átrepülni a kandalló fölött, hogy átadjon egy levelet. Közben sikerült beledobnia apa teljes mandragóragyökér-készletét a forrásban lévő üstbe – Neville összerezzent, ahogy elképzelte a végeredményt; a mandragóragyökér nagyon illékony összetevő volt, ahogy a mandragóra minden egyes része az. – Képzelheted, jött a bumm! – mondta felkuncogva Harry.

– Mekkora adag mandragóráról beszélünk? – kérdezte Neville, arra gondolva, mekkora felfordulást okozhat egy ilyen baleset.

– Elégről ahhoz, hogy majdnem leomlott tőle a kandalló és a mögötte lévő fal – válaszolt rá a zöld szemű varázsló. – Még mindig emlékszem, ahogy megkövültem, ahogy a lángok egyre közelebb értek, és arra gondoltam, hogy csak azt akartam, hogy rohadtul hagyják abba, amikor megtörtént; előre löktem a kezem, és megvédtem apát és magamat a robbanástól. Arra gondoltam, hogy hűha, egy jó erős véletlen pajzsbűbáj. – Megrázta a fejét. – Tévedtem; ahogy apa rögtön kijelentette, a véletlen mágiának nem kellene ennyire fejlettnek lennie. Így is maradt a kérdés, hogy mi a fene bajom van. És erre gondolva Dumbledore-hoz mentünk. Vagy legalábbis szándékunkban állt elmenni.

– Szándékotokban állt…?

– Öhm... feltartóztattak minket. Igazából abban a pillanatban, amint betettük a lábunkat a Roxfortba... – Neville zavart arcára pillantva Harry felsóhajtott, és magához intette, miközben óvatosan nyúlt a csomagért, amit Perselus hagyott neki az asztalon. Harry ragaszkodott hozzá, hogy mindent egyedül mondjon el Neville-nek, de a férfi, mivel megértette, milyen megterhelő élmény lenne ez mindkét fél számára, úgy döntött, hogy megteszi azt, amit három éve kerülget: átnézi azokat a dolgokat, amelyeket Nicholas hagyott rájuk a végrendeletében. Nem sok minden volt abban a páncélteremben a könyvgyűjteményén és néhány dobozon kívül. De a bájitalmester emlékezett rá, hogy Nicholas beszélt egy merengőről, aminek a tulajdonosa volt, valamikor egy nyáron, öt évvel ezelőtt. A merengők ritka és értékes műtárgyak, minden létező boszorkány vagy varázsló nagyra becsülte őket, és egy ilyen birtoklása óriási segítségnek bizonyulhatott volna; Perselus úgy kerülte őket, mint a pestist.

Ha Nicholas átadta neki és Harrynek a merengőjét, akkor valószínűleg úgy tette, hogy közben érintetlenül hagyta az ott elhelyezett emlékeket. Perselus nem volt biztos benne, hogy valaha is készen állna arra, hogy lássa őket, és elég jól ismerte magát ahhoz, hogy megértse, aligha fog ellenállni, ha a merengő előkerülne. De eljött az idő, amikor Harrynek szüksége volt rá, így hát eldöntötte, hogy a személyes érzelmi fájdalmaitól függetlenül, megkeresi azt. Nicholas bölcsességében valóban az egyik ilyen ládában helyezte el a nagyra becsült merengőjét. Ugyanabban a ládában, amely most gondosan becsomagolva az asztalon feküdt Harry előtt. A fiú nem szívesen használta volna, de... Hogyan magyarázza meg ép ésszel az ember, hogy egyszer csak összetalálkozik Merlinnel? – Tudod, teljesen felkészültem rá, hogy órákon át beszéljek mindenről – jelentette ki Harry, miközben kicsomagolta a merengőt és óvatosan az asztalra helyezte Neville örökké zavart tekintete alatt –, de vannak dolgok, amiket látnod kell ahhoz, hogy elhidd. Vagy inkább, amiket túl nehéz megmagyarázni... – Elővette a pálcáját, a fejéhez szegezte, emléket emlék után helyezett a merengőbe, életének elfolyósodott pillanatai gomolyogtak és forogtak, képek örvényét hozva létre a felkavarodott felületen. – Nem akartam használni ezt a bizonyos tárgyat; olyasvalakié volt, akit szerettem és elvesztettem. Ő... – Harry legyőzötten felsóhajtott. – Ó, majd meglátod... – És a merengőre mutatott. – Ugye, tudod, hogyan kell használni?

– Elméletben – válaszolta Neville halkan.

– Elég könnyű; és én mindjárt ott leszek veled... – Neville bólintott, és rájött, hogy az elmúlt egy órában nagyon sokszor csinálta ezt. De hát mi mást is tehetett volna? Így hát mindkét barát vett egy mély lélegzetet, és elmerült hét év emlékeiben. A két testvér együtt járta végig Harry emlékeit Merlinről, Flamelékről – és ó, hogy azok még mindig mennyire fájtak! –, felkeresték a világ azon helyeinek foszlányait, ahová Perselus és Harry kerültek, azt, hogy mindketten hogyan változtak meg és hogyan titkolták ezt, Harry roxforti éveit, a Tűzvillám megalkotását, sőt, végül a második próféciát is. Harry pedig beszélt és magyarázott, ahogy a többnyire néma Neville-re mutogatott, miközben kiteregette előtte az életét. Már jócskán elmúlt dél, amikor újra kiléptek a való világba.

– Le kell ülnöm... – volt Neville első és érthető reakciója. A világ pörgött, és mire Harry visszavezette őt a néhány órával ezelőtt megüresedett fotelhez, a lábai már majdnem megadták magukat.

– Hát most már tudod – jelentette ki halkan a zöld szemű fiú, várva barátja reakcióját, bármi is legyen az. A padlót bámulva lassan feloldotta az oly sok évvel ezelőtt először felhelyezett kendőző bűbájt, miközben lüktetett a feje és a szíve fájdalmasan pulzálva összerándult, majd elernyedt. Ennyi volt. Neville megpróbálta feldolgozni mindazt, aminek az imént tanúja volt. Hogy Harry győzte le a Sötét Nagyurat. Ő akadályozta meg, hogy újra és újra visszatérjen, ő mentette meg a bátyját, és ezzel halálos veszélybe sodorta magát. Ő volt az a fiú – férfi? –, aki edzett és edzett, készülve a közelgő csatára, miközben az árnyékba húzódott, és soha nem követelte magának azt a hírnevet, amit a világ a bátyjának adott. Ugyanaz az ember, aki még mindig küzdött a bűntudatával két olyan ember halála miatt, akiket nagyszüleinek tekintett. Az, aki tizenkét évesen elkészítette a bölcsek kövét, aki találkozott Merlinnel, akivel hasonló tulajdonságokon osztozott, aki megtervezte a Tűzvillámot, aki még mindig gyűlölte magát, amiért kioltotta egy olyan ember életét, aki gondolkodás nélkül megölte volna őt és a bátyját. Ő volt az a gyerek, akit a szülei eltaszítottak a bátyja miatt, addig és addig taszították, mígnem úgy érezte, hogy már szinte teljesen elszakadt az egykori családjától. És legfőképpen Harry a barátja volt; a barátja, akinek sikerült lerombolnia az összes általa felépített falat, és megmutatta neki, hogy mi rejtőzik alatta. Ezek alapján nem volt olyan nehéz következtetésre jutnia.

– Miben segíthetek? – Harry felkapta a fejét, döbbent és zavart tekintete Neville-ét kereste. Neville rájött, hogy nem erre számított; Harry csak állt ott, és várta, hogy elítéljék és kevésnek találják, ahogyan az emberek nagy többsége tette, akiket egész életében ismert. És bár Neville tudta, hogy Harry sokkal erősebb, mint amilyennek látszik – még a kendőző bűbájok nélkül is –, úgy érezte, hogy teljesen felkészült arra, hogy megátkozza és megcsonkítsa azt, aki bántani próbálja. És bár csak néhány órával volt idősebb nála, Neville tudta, hogy egy idősebb testvér érez így a fiatalabb testvérével szemben. Mert minden ereje ellenére Harryt bántották az évek során; a legsötétebb varázslók és azok az emberek, akiknek ott kellett volna lenniük mellette, újra és újra olyan sokféle módon, hogy Neville legszívesebben üvöltött volna az egész igazságtalanság miatt. Megesküdött, hogy fájdalom és szenvedés vár mindenkire, aki a jövőben bántani próbálja a kisöccsét; még ha minden nap minden órájában edzenie kell is, ő Harry mellett fog állni. Végül is erre való a család.

– Tessék? – kérdezte Harry, alig hitte el, amit hallott. – Segítség?

– Igen – bólintott Neville, és ebben biztosabbnak érezte magát, mint bármi másban az életében. – Segítség. Merlin tudja – és ugye tudja? –, hogy az évek során kevés segítséget kaptál! Piton professzornak, bármennyire is zseniális, szintén nem kellene mindent egyedül csinálnia! – Harry szinte ijedt tekintettel nézett rá. – Hé, erre való a család, nem?

És Harry megtört. Egyik tenyerével eltakarta a szemét, és elfojtott zokogás szakadt ki belőle, amit egy újabb követett, majd még egy, ahogy a gát átszakadt. Neville, aki mélyen legbelül számított egy ilyen végkifejletre, hagyta, hogy nyugodtan összeszedje magát, majd miután a könnyek csillapodni látszottak, esetlenül magához húzta Harryt és megveregette a hátát, nem igazán tudta, mi mást tehetne; idősebb testvérnek lenni mégiscsak új volt számára.

– Én... Nev, én... azt sem tudom, mit mondjak! – kiáltott fel Harry elhúzódva, majd dühösen elpirult, hogy így összeomlott.

– Kezdheted ezzel. Persze, Nev! Naná, hogy segíthetsz!, aztán majd meglátjuk, hogy onnan hova jutunk, oké, kistesó?

– Igen, azt hiszem! – Harry mosolya szétterült az arcán Neville utolsó kijelentésére; testvér. Végre volt egy bátyja... Hé, várjunk csak! – Kistesó? Kicsi? – kiáltotta a zöldszemű varázsló, és a két tinédzser néhány másodpercig bámult egymásra, mielőtt Neville fapofával válaszolt;

– Hát, mégiscsak idősebb vagyok nálad.

– Hét órával.

– És még mindig magasabb is vagyok egy kicsivel.

– Nem az én hibám, hogy a nyári szünet alatt elkapott egy nyújtóvarázslat! – Még egyszer egymásra meredtek, de a csend csak néhány rövid pillanatig tartott, mielőtt hisztérikusan nevetni kezdtek a helyzet abszurditásán. Perselus így talált rájuk a szobába lépve, miközben hangosan kivágta az ajtót.

– Sajnálom, tudom, azt mondtam, hogy várok, de már négy óra eltelt, és... – A két nevető tizenévesre nézett a padlón, akiknek nevetőgörcse csak fokozódni látszott a megjelenésére. A bájitalmester, gondolta Neville, nevetségesen fiatalnak tűnt a külsejét megváltoztató varázslatok és az a zavart arckifejezés nélkül. – Miről maradtam le? – kérdezte lemondóan az említett bájitalmester, miután a nevetésük kissé alábbhagyott. Erre ők elmondták neki.

Neville még egy hétig Silbreithben maradt. Perselus és Harry elmagyaráztak mindent, amit a fiú nem látott a merengőben, és Neville mindent csodálatosan befogadott. Perselus szinte megdöbbent, hogy mennyire nyugodtan viselkedik, hiszen félig-meddig arra számított, hogy amikor a sokk hatása elmúlik, a fiú egyszer csak gyilkost kiáltva elmenekül. Ám amikor Neville egy este, miközben Harry elment a Tűzvillám új Fogó kiadásának terveiért, elmagyarázta, hogy Harryre minden fontos dologban a testvéreként tekint, és gyakorlatilag könyörgött neki – neki, akitől az első két és fél évben rettegett a Roxfortban –, hogy képezze őt, hogy segíteni tudjon, a kételyeinek utolsó nyoma is eltűnt. Neville fejében nem látott vészjóslót – a fiú még azt is javasolta, hogy olvasson a gondolataiban, és Perselus elfogadta ezt az ajánlatot, mert a legkisebb kockázatot sem akarta vállalni, ha Harry biztonságáról volt szó, ha ez elkerülhető –, csak törődést, testvéri szeretetet és a késztetést, hogy tegyen valamit, hogy hasznos legyen, hogy segítsen, így Perselus már másnap elkezdte őt is kiképezni Harryvel együtt.

Ami magát Harryt illette, a fiú nem is lehetett volna boldogabb. Úgy tűnt, összeáll az ő patchwork családja; Neville úgy állt mellette, ahogy minden testvér tenné, ő pedig megkapja a háború túléléséhez szükséges kiképzést. Ez távol állt attól a megvetéstől és lenézéstől, amire számított, de soha fog panaszkodni a téves megítélése miatt. Ez volt minden, amit remélhetett. Mielőtt július harmincadikán hazaindult volna a nagymamájához – Augusta ragaszkodott hozzá, hogy otthon töltse a születésnapját –, Harryvel és Perselusszal is megígértette, hogy Potterék kárára fognak szórakozni, amikor kiderül az igazságnak az a része, ami kitudódhatott. Ő viszont megígérte, hogy gyakorolni fogja az okklumenciát és a varázslatokat, valamint az alapvető kardmozdulatokat, amelyeket Harry tanított neki. Igen, gondolta Harry; még álmodni sem mert arról, hogy a dolgok jobban alakulnak, mint eddig.

Harry ezekkel a kellemes gondolatokkal a fejében ébredt július harmincegyedikének reggelén, és elindult a Potter-kúriában lévő szobájának zuhanyzója felé; tegnap este tartották a gálát, amelyre Caramell könyörgött Perselusnak, hogy vegyen részt, és Harry úgy gondolta, nem árt, ha a tervezettnél egy nappal korábban tér vissza a kúriába, mivel Perselus is távol van Silbreithtől. Ha már Perselusról beszélünk, a férfi nagy erőfeszítéseket tett, hogy Harry nehogy megtudja, milyen ajándékot fog ma kapni – bármi is legyen az a hatalmas titok –, és a tinédzser minden türelmét latba vetette, hogy ne vegye rá Minnie-t, hogy kémkedjen Perselus után. Törülközővel megszárította a haját, és kilépett a fürdőszobából, meggyőződve arról, hogy az utolsó megmaradt kendőzőbűbáj, az emblémája fölött, a helyén van. A házimanók nem árulnák el, hacsak nem kérdeznének rá külön, de miért kockáztatna? Elvigyorodott a tükörképén, és felkapott a szekrényéből egy farmert és egy egyszerű fehér inget, amit felöltött, de kigombolatlanul hagyott. Végül is egyedül volt a kastélyban.

Fütyörészve és rendkívül jó hangulatban ballagott le a lépcsőn reggeli után kutatva; Rosie, a Potter-kúria házimanó szakácsa csokoládétortát sütött erre az alkalomra, ő pedig eltökélte, hogy még Perselus érkezése előtt nekilát, és megeszi. A bájitalmesternek már fél órája meg kellett volna érkeznie, így Harry eltűnődött, vajon mi a fene történt azon a gálán. Ruganyos léptekkel, és még mindig a Walpurgis Leányai dallamát fütyörészve ért le a földszintre, és már éppen a konyha felé akart fordulni, amikor helyette a nappali felé terelődött a figyelme.

– Meglepetés! – csendült fel kórusban egy csapatnyi hang. Ám nehéz volt megmondani, ki lepődött meg jobban: Harry, hogy az egész családja órákkal korábban összegyűlt a nappaliban, vagy a családja, hogy Harryt látja.

– Harry? – kérdezte Adrian, miközben tágra nyílt szemmel nézett öccsére. Az arckifejezésük a csodálkozás a megrökönyödés között váltakozott, és bár a tervezettnél korábban történt, Harry úgy döntött, hogy akkor már egy füst alatt túl lesz az egészen. Derűsen elmosolyodott, és odasétált, hogy megölelje a bátyját; most már egy jó fejjel magasabb volt nála, és ez ilyen közelségben még jobban meglátszott.

– Koboldok aranyára! Emberek! – kiáltott fel kuncogva. – Boldog születésnapot nekünk! – kívánta Harry a megdöbbent bátyjának, miközben a család többi tagja felé fordult. Észrevette, hogy Ron és Hermione is ott vannak, utóbbi idegesnek tűnt, és mindenáron kerülte a szemkontaktust. – De korán hazajöttetek!

– Harry? Te vagy az, kölyök? – kérdezte Sirius, miközben szkeptikusan nézett keresztfiára.

– Van más Harry nevű keresztfiad is, akiről tudnom kellene? – kérdezte a tini lazán.

– Máshogy nézel ki... – állapította meg zavartan az anyja.

– Anya, ne értsd félre, de kezdek felnőni – jelentette ki a fiú, és szorosan átölelte Lilyt. – Ez még a legjobbakkal is megtörténik, nézd csak meg Tapmancsot.

– Hé! – tiltakozott Sirius.

– Felnőttél – jelentette ki James meglehetősen értetlenül, és megrázta a fejét, mintha el tudná tüntetni a fia jelenlegi képét, és vissza tudná hozni azt, amilyenre emlékezett.

– Mit lehet tenni ellene? – tette fel a költői kérdést a tinédzser.

– A fenébe is, Harry! – kiáltott fel Ron. – Sokat gyúrsz? – Meglehetősen bosszúsnak látszott, amiért Hermione felfigyelt rá, Harry pedig úgy nézett le a kigombolt ingére, mintha csak most vette volna észre.

– Igen, bár inkább kardvívás az és a kviddics – jelentette ki bocsánatkérően, és begombolta az ingét. – Elnézést ezért – vigyorodott el pimaszul. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazaértek.

– Gondoltuk, összehozunk neked egy meglepetés szülinapi bulit – közölte Remus. – Csak azzal nem számoltunk, hogy ki fog jobban meglepődni. – Harry erre halkan felnevetett, és megveregette a vérfarkas vállát; Remus biztosan jobban meg fog lepődni, mint bárki más. Harry tudta, hogy a Farkasölőfű-főzet még nem került piacra, a végső tesztelés csak egy nappal korábban fejeződött be – ezért volt a gála –, és mint ilyen, a varázslóvilág nagy része nem merte elhinni, hogy tényleg létezik, amíg a minisztérium nem jelentette be hivatalosan. Egy olyan bejelentés, amelynek még ma reggel minden egyes újságban és magazinban meg kellene jelennie. Harry nem emlékezett arra, hogy valaha is ilyen izgatottan várta volna a reggeli postát.

– Azt hittük, unatkozni fogsz, hogy egész nyárra a Fonó soron ragadsz Pitonnal – jelentette ki Adrian, mire Harry szórakozott pillantást vetett rá.

– Á, ezt talán helyre kéne tennem, de előbb hadd kérdezzem meg; miből gondoltátok, hogy nem szórakozom Perssel? – kérdezte, amitől a nappaliban mindenki meghökkent.

– Pers? – kérdezte James.

– Szórakozás? – tette hozzá Sirius.

– Igen. Nos, ti nem sokat lógtatok itt a nyár folyamán – emlékeztette őket Harry vállat vonva.

– Mióta hívod Pitont, Persnek? – kérdezte Ron döbbenten.

– Hát... úgy ötéves korom óta? – Harry úgy tett, mintha el kellene ezen gondolkodnia. – Csak nem az iskolában.

– De hogy vagy képes szórakozni... – Sirius kérdését felcsapó lángok hangja szakította félbe, és valaki belépett a házba a hop-hálózaton keresztül.

– Bocs a késésért, kölyök. Feltartottak... – Perselus besétált a nappaliba, majd befogadta eléje táruló tömeg látványát. Harry csak megvonta a vállát, Perselus pedig egyszerűen úgy döntött, hogy belemegy. – Koboldok aranyára! Emberek! – kiáltott fel, amin Harry felkuncogott.

– Én is pont ezt mondtam! – Perselus csak a plafonra emelte a szemét, aztán elindult a feléje vetett hitetlenkedő tekintetek felé. Sötétkék farmert, fehér, gallérjánál nyitott, végiggombos inget és szénszürke, csíkos mellényt viselt; nem borotválkozott, a haja kócos volt, és összességében túlságosan is vonzónak, kiegyensúlyozottnak és egészségesnek tűnt ahhoz, hogy az a Perselus Piton legyen, akire mindannyian emlékeztek, és akitől néhányan irtóznak.

– Boldog születésnapot, Harry! – mondta Perselus, és végig mosolyogva megölelte Harryt.

– Tulajdonképpen te vagy az első, aki felköszöntött – jegyezte meg Harry, miközben a látszólag megdermedt családjára és barátaira nézett.

– Akkor ők mit csináltak? – kérdezte vigyorogva a bájitalmester.

– Igazából nem tudom – vallotta be Harry.

– Piton? – kérdezte Sirius az előtte álló idegenre pillantva; ugyanolyan hangja volt, mint Perselus Pitonnak, a szeme színe és alakja is ugyanolyan volt, mint Perselus Pitoné, és még a vigyora is ugyanolyan gúnyos volt, mint Perselus Pitonnak, de ennyiben ki is merült a hasonlóság.

– Sok olyan embert ismersz, akit Perselus Pitonnak hívnak? – kérdezte a bájitalmester, amitől Harry ismét nevetésben tört ki.

– Többé-kevésbé ugyanezt mondtam! – kiáltott fel ismét a tini.

– Perselus. Tényleg te vagy az? – kérdezte Lily tágra nyílt szemekkel, kipirult arccal.

– Ugyan már Lils, csak nem te is! – kiáltott fel a bájitalmester, kétségbeesést színlelve.

– Szóval... – jelentette ki Harry, miközben figyelmesen nézte a bájitalmesternőt, arcán vigyor formálódott. – Ez nem félig ugyanaz a ruha, amit tegnap este a gálán viseltél? – Az ing és a mellény határozottan egyezett, és Perselus tágra nyílt tekintete megerősítette a kijelentését. – Tíz galleonra, hogy rossz ágyban ébredtél. Már megint... – Perselus összehúzott szemmel nézett a tinédzserre; nem is tudott úgy tenni, mintha megbotránkozott volna azon az arckifejezésen, amit mindenki – különösen James és Sirius – vágott. Csak sóhajtott, és elutasítóan legyintett a kezével.

– Légy büszke rám, kölyök; ezúttal absztinencia esküt tettem – jelentette ki Perselus a plafont bámulva.

– Megkérdezted, hogy a nő házas-e? – érdeklődött Harry, és elkerekedett a szemmel.

– Igen – válaszolta Perselus duzzogva.

– Akkor mi történt?

– Ez történt. – A bájitalmester a kezével gesztikulálva próbált magyarázni. – Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy eljegyezték-e. Elfelejtette, hogy a vőlegénye ma ér haza. Hoppá. – Harry csak egy sóhajjal és egy szemforgatással válaszolt; soha nem szabadna megengednie, hogy Perselus kísérő nélkül menjen ilyen eseményekre.

– Folyton megtörténik... – mormogta a tini.

– Kik vagytok ti? – kiáltott fel Sirius, és rémülten nézett az előtte álló két varázslóra.

– Rosszabbodott az állapota, mióta utoljára láttam? – kérdezte Perselus aggódva.

– Ugyanúgy néz ki – jegyezte meg Harry. – Tudod mit?

– Mit? – kérdezte Perselus, teljesen figyelmen kívül hagyva a teremben lévő döbbent embereket. Túlságosan jól érezte magát ahhoz, hogy abbahagyja.

– Mivel ma van a születésnapom, Rosie készített egy...

– Csokoládétortát? – kérdezte Perselus széles mosollyal. Udvariasan figyelmen kívül hagyta Hermione kapkodó lélegzetvételét, aki képtelen volt elhinni, hogy a Roxfort bájitalmesterének arca a gúnyos mosolyon kívül más kifejezésre is képes. Harry visszamosolygott.

– Kitaláltad.

– Akkor mire várunk még itt? – tűnődött hangosan a bájitalmester, miközben egyenesen a konyha felé indult.

– Hé, én is kérek abból a süteményből! – szólt Harry utána. – Ma van a születésnapom!

– Akkor nem kellett volna elmondanod! – Egy bizonyos Perselus Piton hangja hallatszott a Potter-kúria folyosóin. A többi Potter rezzenéstelenül figyelte, ahogy családjuk legifjabb tagja eltűnik a sarok mögött.

– Mi történt itt az imént? – kérdezte James halkan, elveszetten körülnézve. Egy ideig nem érkezett válasz, mígnem Lily megszólalt.

– Tényleg Perselus volt az? – A zavart tekintet tovább folytatódott.

– Kicsit hasonlított rá – szólalt meg először Hermione. – Harry pedig... megnőtt... – Lily bólintott, és a sarok felé fordította a tekintetét, ahol a két szóban forgó férfi eltűnt.

– Ők voltak azok – biztosította őket Remus, arca teljesen kifejezéstelen volt. Már azon töprengett, hogy mi a fenéről maradhattak le, mi történhetett az orruk előtt. – Egyszerűen csak... másnak tűnnek.

– Másnak? – kérdezte Sirius zavartan hangzó hangon. – Másnak, Remus? – Sirius kétségbeesetten nézett körül. – Harry majdnem olyan magas, mint te, és hirtelen olyan teste lett, mint egy atlétának? Kardvívás? Mikor történt ez? – Megállt, mintha válaszra várt volna, ami nem érkezett meg. – És Piton? Úgy néz ki...

– Jól néz ki. Átkozottul jól – fejezte be a mondatát Lily. James zavartan nézett a feleségére. Hermione bólintott.

– Én boldogot akartam mondani – hirdette Sirius. – Mosolygott, és megölelte Harryt! Perselus Piton mióta ölelget embereket? – A tűz ismét fellobbant, és egy tágra nyílt szemű Minerva McGalagony lépett ki; kétségbeesett tekintete azonnal a terem közepén összegyűlt emberekre esett. Fürgén lépkedett feléjük, szemüvege kissé balra csúszott, és egy újságnak látszó tárgyat szorongatott.

– Ezek szerint már tudjátok! – jelentette ki az újságot ide-oda lóbálva. – Az ég áldjon meg, majdnem szívrohamot kaptam! Albus is jön... – Mintha csak várta volna a bejelentést, a Roxfort igazgatója kilépett a kandallóból, és ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint Minerva.

– Hallották már? – kérdezte az átváltoztatástan professzortól.

– A kinézetükből ítélve, gondolom, igen.

– Mit hallottunk? – kérdezte James. – Hogy Harry és Piton mennyit változott ezen az átkozott a nyár folyamán? Most láttuk őket!

– Nem hallottátok – jelentette ki halkan Albus, és nyugtalan pillantást váltott az átváltoztatás professzorral.

– Mit nem hallottunk? – kérdezte Lily. – Nincs kedvem találós kérdésekhez, Albus!

– Jobb, ha ezt megnézitek – jelentette ki az igazgató, és átnyújtotta nekik a Reggeli Próféta egy példányát.

– A Reggeli Próféta? – kérdezte Remus. – Miért? Mi van… – A szeme a szalagcímre tapadt, a mondat többi része pedig zihálás formájában hagyta el a száját. Minél többet olvasott, annál inkább beleszédült, mígnem elérte azt a pontot, amikor egyszerűen le kellett ülnie. Még ha szemet is hunyt afölött, hogy Harry a Tűzvillám megalkotója – és hogy a fenébe lehetne szemet hunyni afölött! –, Perselus Piton megtalálta a likantrópia ellenszerét? Ez egy kicsit túl sok volt ahhoz, hogy feldolgozza.

– Ez tényleg igaz? – kérdezte hamuszínű arccal James az igazgatótól, aki csak bólintott; hogy hagyhatta ezt ki? Emlékezett rá, hogy Harry egy évvel ezelőtt megkérdezte tőle, hogy vállalhatna-e nyári munkát. Vajon erre gondolt?

– Kétszer is ellenőriztem a minisztériumi és a Grigottsban lévő kapcsolataimmal; ez az igazság – biztosította őket Dumbledore, miközben a szemét dörzsölgette. Ez elég nagy meglepetés volt. Mármint ez volt az évszázad legenyhébb kifejezése.

– De hogyan? – kérdezte Remus a kanapéról, fejét még mindig a kezei közé szorítva. A hangja megtörtnek hangzott.

– Perselus évszázadok óta a legfiatalabb bájitalmester, Harry pedig mindig is átlagon felüli volt, ezt tudtuk. Ráadásul a Fiú, Aki Túlélte testvére – jelentette ki Albus, a szavai üresnek tűntek a saját fülének; mikor állt meg utoljára, hogy igazán megnézze Harry Pottert? Több mint egy évtizede, állapította meg szégyenkezve.

– Meg kellene kérdeznünk őket – jelentette ki Adrian, de tekintete nem hagyta el az újság címlapján mosolygó bátyja képét ; miért nem mondott Harry semmit?

– Végül is a konyhában vannak – motyogta Lily. Albus és Minerva zavartan néztek rá. – Ott vannak – biztosította őket a nő. Albus bólintott, és elindult előre, James és Sirius szorosan követte őket, a többiek pedig utánuk vonultak.

Ezalatt Harry és Perselus a konyhában voltak, és szívből nevettek. Ez a tervezettnél jobban sikerült, gondolta a bájitalmester. És határozottan megérte a várakozást.

– Szörnyen elcsendesedtek – jegyezte meg Harry. Hallották McGalagony hangját, és azt a kijelentését Dumbledore érkezéséről, így arra gondoltak, hogy hamarosan kezdődik a kérdezősködés. Harry a maga részéről készen állt arra, hogy alaposan kiélvezze. Végül is megígérte Neville-nek, hogy nagy pusztítást fog végezni.

– Bizonyára a sokk hatása – mondta Perselus, miközben beleharapott a csokoládétortájába. – Gondolod, hogy Minerva vagy Albus a Szombati Boszorkány előfizetője? – kérdezte a bájitalmester, amitől Harry majdnem megfulladt a felvetéstől.

– Nem – jelentette ki. – Azt hiszem, miénk lesz a megtiszteltetés, hogy első kézből láthatjuk a reakciójukat erre. – Lépések hallatszottak a folyosón, jelezve, hogy a kinti tömeg eléggé felocsúdott a sokkból ahhoz, hogy elinduljon.

– Kezdődjék a játék – mormolta Harry, amikor kivágódott az ajtó.

– Csak ügyesen – szögezte le Perselus a konyhapult sarkából, ahol ült.

– Perselus – köszöntötte zavartan az igazgató. Albus persze látta a képet, ami a Reggeli Próféta cikkét kísérte, de a változásoknak első kézből szemtanúja lenni már egészen más tészta. És ez lett volna az első alkalom a sok közül, amikor Albus Dumbledore kételkedni kezdett az ítélőképességében.

– Albus – köszönt vissza a bájitalmester lágy mosollyal. Az igazgató nagyot nyelt, és az újságra mutatott.

– Azt hiszem, illene gratulálnom – jelentette ki. – Mindkettőtöknek – fordult Harry felé is; a fiatalember nyugodtan mosolygott vissza.

– Köszönöm, professzor úr – felelte a tini.

– Mikor történt ez? – kérdezte James, tekintete összeakadt legkisebb fia smaragdzöld tekintetével. – A Tűzvillám, Harry? – A kérdéses fiatalember csak megvonta a vállát.

– Én kértem az engedélyedet a nyári munkára – szólalt meg Harry könnyedén. – Eleinte nem is tudtam, hogyan fog menni, aztán a Pettigrew-val kapcsolatos dolgok csak közbejöttek, és úgy gondoltam, nem kéne téged zavarnom. Egyszerűen úgy döntöttem, hogy nyilvánosságra hozom, és a hír valahogy egybeesett Perseluséval, szóval... meglepetés? – kérdezte kuncogva.

– Ez minden, amit mondani akarsz? – kérdezte Adrian megdöbbenve. – Meglepetés? – Harry megőrizte nyugodt viselkedését, de nem engedte, hogy megdorgálják a tetteiért.

– Nézd, te mindig valahol edzettél, nekem pedig muszáj volt kezdenem valamit az időmmel. És történetesen nagyon jó vagyok a tervezésben. Ki gondolta volna, ugye? – A szavait követő csend szinte fülsiketítő volt.

– És mi a helyzet a Farkasölőfű-főzettel? – kérdezte Remus, a tekintete Perselusra szegeződött. – És azt ne merészeld lerázni magadról! – Perselus magatartása teljesen kijózanodott, ahogy egyenesen a vérfarkas szemébe nézett.

– A Farkasölőfű-főzet kilenc évet jelent az életemből. És különben is, gyermekkorom óta láttam, min kellett keresztülmenned minden hónapban, Remus. Soha nem ráznám le magamról. – A vérfarkas bólintott és elmosolyodott. Aztán valami váratlan dologba vágott bele, olyasmibe, amiről Harry nem is gondolta volna, hogy valaha is szemtanúja lesz: előre lépett, és olyan erősen megölelte a bájitalmestert, amennyire csak tudta. Perselus elmosolyodott, és megveregette a vállát.

– Köszönöm, Perselus.

– Szóra sem érdemes – mondta a bájitalmester, mire a vérfarkas hátralépett, és szigorúan ránézett.

– Ez a likantrópia ellenszere! Persze, hogy szóra érdemes, a fenébe is! – Perselus kuncogott, és megrázta a fejét.

– Az ölelésre gondoltam. Soha ne említsd meg! Soha. – A két férfi egy pillanatig egymásra nézett, mielőtt nevetésben törtek ki.

– Ez nem lehet igaz – mormogta Sirius a sarokból. Szótlanul figyelte az egész jelenetet, az agya lassan dolgozta fel az egészet.

– Mondogasd ezt csak magadnak, te korcs – mondta Perselus.

– És már megint itt tartunk – motyogta Harry. Hirtelen az újságra pillantott, és megdöbbentő felismerésre jutott. – Hm.

– Hm? – ismételte Perselus.

– Most jöttem rá, hogy még nem kaptam meg a Reggeli Próféta példányomat – mutatott rá a tini.

– Ó, az egyedi címekre az intézmények után postázzák, tehát aki a Roxfortban van, az előbb kapja meg – magyarázta Perselus vigyorogva. – A magazinokat is. – Harry csak nyögött.

– Milyen magazinokat? – kérdezte Lily, és értetlenül figyelte a fia és gyerekkori barátja közötti interakciót.

– Csak egyet. A Szombati Boszorkányt – magyarázta Harry.

– Igen, interjút adtunk Rita Vitrolnak és...

– Ne is említsd azt a nevet! – morgott Harry, és az asztalra hajtotta a fejét. – Ő gonosz.

– Az – értett egyet Perselus, és a tekintete egy pillanatra elsötétült. – Egy hátborzongató nőszemély – pontosított, miközben a zavartan nézett Lilyre. – Inkább nem beszélnék róla – konstatálta és összerezzent.

– Miért nem? – kérdezte Adrian, mielőtt sikerült volna visszatartania a kérdését. Elvörösödött, amikor Perselus ránézett. Az állkapcsa pedig a földre esett, amikor a bájitalmester bocsánatkérően elmosolyodott.

– Mert ha beszélek róla, elgondolkodom rajta, és épp azon vagyok, hogy meggyőzzem magam arról, hogy sosem történt meg – magyarázta. Egy szürke bagoly repült be, és a konyhapultra ejtette a sértő írást. – Mégsem hagyja a világ – jegyezte meg Perselus.

– Szabad... – kérdezte Lily, és elindult, hogy felvegye a magazint.

– Csak tessék... – A nő felkapta a magazint, és olvasni kezdte, Albus, Minerva, James és Sirius a válla fölött tette ugyanazt. Adrian, Ron és Hermione csak döbbenten néztek egymásra, Perselus pedig vágott egy szelet csokitortát Remusnak. – Gondoltam, hogy szükséged lehet rá. – A vérfarkas csak bólintott és elmosolyodott.

– Egy kastélyban laksz? – kérdezte hangosan Sirius, megdöbbentve ezzel mindenkit a teremben. Perselus pislogott egyet.

– Felteszem, rám gondolsz? – kérdezte vigyorogva. – Igen, így van. Silbreithnek hívják, és egy kicsit északabbra van a Roxforttól. – Sok a déjà-vu? kérdezte magától a bájitalmester.

– Látnod kéne a havat ott fent karácsonykor – szólalt meg Harry szórakozottan. – Az tényleg nem semmi.

– És Harry tényleg segített a farkasölőfűvel? – kérdezte James.

– Nem vallaná be, de a folyamat nagy részében a segítségemre volt– igazolta Perselus őszintén.

– Hát, te meg tesztelted az összes seprűt, amit készítettem, még azt is, amelyiknél elfelejtettem a párnázó bűbájt... – ellenkezett Harry, és kuncogott, amikor a bájitalmester összerezzent az emlékre.

– A Tűzvillámot viszont kipróbálhattam – vetette fel Perselus, mire Harry bólintott.

– És részt vettél egy lovagi tornán? – kérdezte Lily elképedve.

– Megnyertünk egy lovagi tornát – pontosított Perselus.

– És azok az emlékgömbök... – kérdezte Albus lenyűgözve. – Tényleg egy közös projekt volt?

– Pers állt elő az ötlettel. Én csak tervezgettem egy kicsit... – magyarázta Harry.

– Igen, egy kicsit – mondta Perselus szarkasztikusan. – Úgy érti, hogy ő tervezte az egészet.

– Ha már a tervezésnél tartunk – szólt közbe Harry vigyorogva. – Rosie! – szólította, és a kis házimanó hangos pukkanással megjelent.

– Igen, Harry gazda?

– Elhoznád nekem a pergameneket az íróasztalomról és a seprűt a hálószobámból? – A manó mélyen meghajolt, majd eltűnt, és néhány másodperc múlva másodszor is megjelent a kért tárgyakkal. – Köszönöm, Rosie. Ó, a torta egyébként csodálatos... – A házimanó szélesen mosolyogva meghajolt, és elhagyta a helyiséget.

– Ez meg mi? – kérdezte Ron, és megbabonázva nézte a seprűt; nagyon hasonlított a Tűzvillámra, ha eltekintünk néhány apró részlettől a formában és a színezésben.

– Befejezted – állapította meg Perselus büszke mosollyal.

– Igen. – Szembefordult az egész teremmel, huncutul elmosolyodott. – Ezzennel bemutatom nektek a Tűzvillám Fogó verzióját. Tíz másodperc alatt képes nulláról száznyolcvan mérföld per órára gyorsulni, jobb a kezelhetősége, könnyebb, és kifejezetten a manőverezéshez van tervezve, és igen, készítettem egy Fogó verziót, mert elfogult vagyok, és nagyon akartam egyet. – Beszédét döbbent csend követte.

– Ezt most kipróbálom, csak hogy tudd – jelentette ki Perselus, miközben figyelte, ahogy Harry a kezében forgatja a seprűt.

– Természetesen – biztosította őt a tinédzser.

– Ezt te tervezted? – kérdezte Adrian közelebb sétálva a bátyjához, és csodálkozva nézte a seprűt.

– Én csináltam – felelte Harry. – Tessék – nyújtotta át az öccsének a seprűnyelet. Adrian elkapta, majd megpróbálta letenni a földre. – Arra semmi szükség – állította meg Harry. – Csak engedd le, lovaglómagasságban fog lebegni. – Adrian így is tett, és a seprűnyél megállt három lábnyira a földtől.

– Hűha! – sóhajtott fel Sirius.

– Én megmondtam – jelentette ki Harry mosolyogva.

– Szóval ezt megtartod? – kérdezte James, nem egészen tudta elhinni a beszélgetést, amit a legkisebb fiával folytatott. Pillanatnyilag csak döbbent zsibbadtságot érzett.

– Mindig megtartom a prototípust. De azon nem fogok repülni, csak a tesztrepülésre használom, és utána valószínűleg a gyártósorról kikerülő egyik példányt fogom használni. Ezek idén szeptemberben kerülnek gyártásba – magyarázta Harry.

– Király! – jelentette ki Ron izgatottan.

– Szeretném azt hinni – kuncogott Harry.

– Egy dolog hiányzik még – jelentette ki Perselus.

– Mi?

– A születésnapi ajándékod – mosolygott Harry várakozóan. Lily csak döbbenten nézett a fiára.

– Boldog születésnapot, Harry – kívánta, és megölelte a fiát. – Azok után, amit ti ketten ránk zúdítottatok, majdnem elfelejtettem, milyen nap van ma...

– Boldog születésnapot, zsenikém – kiáltott fel Sirius, Lily példáját utánozva. – Nem tudom, hogy csináltad. De ez elképesztő – Harry csak mosolygott, és Perselusra nézett, miközben az egész terem – általánosan zavarodottan – boldog születésnapot kívánt neki.

– Valami ajándékról beszéltél? – kérdezte a bájitalmestertől.

– Alfie! – szólította Perselus és a kis házimanó megjelent mellette. Harry zavartan nézett kettejük között.

– Minden készen áll? – kérdezte a bájitalmester, teljesen tudatában annak, hogy az egész helyiség arra koncentrál, ami történik. A manó bólintott.

– Igen, Perselus gazda.

– Nagyon jó, Alfie. Hazamehetsz, majd hívlak, ha szükségünk lesz a segítségedre. – A manó elmosolyodott, és meghajolt.

– Mi volt ez? Miért volt itt Alfie? – kérdezte Harry kíváncsian.

– A házimanód? – kérdezte Albus.

– Az egyikük – felelte Perselus. – Ő vezeti az istállómat, ha pontosabban akarok fogalmazni – tisztázta, mielőtt James felé fordította volna a figyelmét. – Remélem, nem bánod, ha kölcsönveszem az istállódat néhány órára? – James csak nézett rá, képtelen volt választ formálni, miközben Harry zihált.

– Pers, mit hoztál nekem? – kérdezte nagyra nyílt zöld szemekkel.

– Miért nem mész és nézed meg? – javasolta Perselus, miközben teát töltött magának. Harry elmosolyodott, és futásnak eredt, maga mögött hagyva egy kuncogó bájitalmestert. – Szerintem menjünk és találkozzunk Harryvel az istállóban, mert ha magára hagyjuk, könnyen lehet, hogy ott tölti a napot – És felállt, hogy pontosan ezt tegye.

– Mit hoztál neki? – kérdezte Lily, miközben feszülten nézte régi barátját. – Ugye nem egy lovat vettél neki? – James és Sirius megdöbbenve néztek egymásra az egész abszurditásán; ki költene ennyi pénzt arra, hogy egy kamasz fiúnak vegyen egy lovat?

– Nem, persze, hogy nem – szögezte le Perselus, miközben nyugodtan ivott még egy kortyot a teájából. Lily bólintott, miközben Sirius és James megkönnyebbülten felsóhajtott. – Miért vennék neki másik lovat? A tizedik születésnapjára már vettem neki egyet.

– Hogy mi? – kiáltott fel James, és a férfira meredt, akiről azt hitte, hogy szenvedélyesen gyűlöli a családját.

– Igen, napra pontosan négy évvel ezelőtt vettem neki Arészt. – A konyhában tartózkodó három tinédzser döbbenten nézett egymásra az átváltoztatástan tanárukkal egyetemben. – Nem, ezúttal valami egészen mást szereztem neki. – És nyugodtan elindult kifelé a helyiségből. Amint észrevette, hogy senki sem követi, elmosolyodott, és a válla fölött megfordult, hogy rájuk nézzen. – Megnézhetitek, ha akarjátok. – Ezzel kilépett a teremből, végig szélesen mosolyogva.

Egy röpke fordítói megjegyzés:

Tudjuk, hogy Neville július 30-án született. Az író csak így akarta még közelebb hozni egymáshoz Harryt és Neville-t.