fejezet

A nap, amiről sosem gondoltam, hogy eljön

Harry az istálló felé száguldott; ez volt a Potter-kúria azon kevés részeinek egyike, amely teljesen elhagyatottan állt – legalábbis általában –, mivel James soha semmilyen hajlamot nem mutatott a lovaglás iránt. Ahogy a nagyapja sem, és Harry biztos volt benne, hogy ez a jellemvonás több generációból is kimaradt, ám az, hogy volt istálló a birtokon, az azt jelentette, hogy a Potter családban valamikor valaki igenis szeretett lovakat tartani.

Harry hozzászokott az üres helyiségekhez; ha az ember Silbreithben nő fel, majd a Roxfortba jár iskolába, hajlamos megváltoztatni a véleményét arról, hogyan is kell kinéznie egy hatalmas beltérnek, és hogyan létezhetnek helyiségek minden nyilvánvaló ok nélkül. Mégis, többnyire távol tartotta magát a birtok istállójától, mert utálta az elhanyagoltság érzetét, amit árasztott magából. Ezúttal azonban más volt a helyzet, és Harry egyetlen erőteljes mozdulattal kilökte az ajtókat; belépett a helyiségbe, körülnézett, és... megdermedt.

Rendkívül nehéz volt nem észrevenni Perselus ajándékát; pontosan ott állt és türelmesen várta, hogy a megdöbbent fiatalember közelebb lépjen. Ahogy közeledett, Harry érezte, hogy nedvesség gyűlik a szemébe; olvadt ezüstszínű, írisz nélküli szempár bámult vissza a smaragdzöld szemekbe, és ébenfekete szőr csillogott a kétméteres testen. Két színezüst szarv állt büszkén a lény fején, az alsó sokkal kisebb volt, mint a felső. A harci egyszarvú közelebb lépett, mire Harry kinyújtotta a kezét, és megérintette a bársonyosan puha pofát. Furcsa melegség futott végig a gerince mentén, majd tovább, bele az egyszarvúba, amely megremegett; Harrynek ismét olyan érzése támadt, mint amikor először tartotta kezében a pálcáját.

A lény bal hátsó lábán feltűnő lágy csillogás keltette fel Harry figyelmét, és áhítattal figyelte, ahogy a szimbóluma ezüstösen világítva feltűnik a sötét szőrön. Az unikornis puhán Harry vállára hajtotta a fejét, mire a tinédzser ösztönösen reagálva simogatni kezdte a hosszú nyakat. Széles mosoly jelent meg az arcán, ahogy átölelte a lényt; Perselusnak ezért kijár majd egy hatalmas ölelés. És egy pokolian jó ajándék a születésnapjára.

Ha már Perselusnál tartunk, a harci unikornis mellett egy pergamen lebegett – nyilván varázslat hatására – a levegőben. Harry vonakodva engedte le a kezét az állat nyakáról, és mosolyogva megsimogatta az orrát.

– Ezt muszáj olvasnom – mondta halkan, mire az egyszarvú bólintott, sörénye könnyedén szálldosott, mintha megértette volna. Harry mosolya kiszélesedett; valószínűleg így is volt. Egy levél volt Perselustól, pont ahogy Harry gondolta. A tini letörölt egy könnycseppet az arcáról, és olvasni kezdte.

Kedves Harry!

Boldog születésnapot! Eltartott egy darabig, amíg találtam egyet, de sikerült. Megígértem neked, hogy így lesz, nem igaz? Az arab félszigeten voltak, végül is ebben igazunk volt. Az előtted lévő harci unikornis – a testvérével együtt – abban a pillanatban odajött hozzám, amint megérkeztem. A testvére, Kadar, most az én familiárisom. De ez a példány egyszerűen nem akart elmozdulni. A tenyésztők azt mondták, hogy ezek a lények érzik a gazdájuk hívását. És mivel nem én vagyok a gazdája, bizonyára azt érezte, hogy én vagyok az, akinek el kell őt szállítania hozzád. Ghaith a neve. Csak ne felejtsd el megbűvölni a jelet; tudom, hogy ott lesz rajta. Végtére meg is érdemled őt. Szeretlek,

Apa

Harry visszafordult, hogy az egyszarvúra nézzen, és letörölte a könnyeket az arcáról. Az egyszarvú, miután rájött, hogy valami nyugtalanítja a gazdáját, gyengéden a fiú nyakához simult. Harry rámosolygott a lényre, és végigsimított rajta.

– Te vagy Ghaith. – Ez nem kérdés volt; csak a nevén akarta szólítani az egyszarvút; Ghaith bólintott. – Én Harry vagyok. És tudom, hogy valószínűleg nem fog tetszeni – nekem sem –, de egyelőre el kell rejtenem azt a jelképet; csak egy kis időre. – Elővette a pálcáját. – Megengeded nekem? – Az egyszarvú újból bólintott, majd úgy fordult a testével, hogy Harry könnyen megértette a beleegyezését. Harry elmosolyodott, és szeretetteljesen megsimogatta. – Fogalmad sincs, mibe keveredtél, fiú – közölte az állattal, és elmondta a varázsigét; Ghaith felnyihogott, mire Harry szinte úgy érezte, hogy tényleg tudja. Több kérdést nem is sikerült feltennie, mert a közeledő léptek és beszélgetés hangjai elterelték a figyelmét. Úgy tűnt, érkezik a kérdezősködés következő fordulója, a hangokból ítélve elég határozottan... Csak lágyan rámosolygott Ghaithre, és megveregette a nyakát. – Már kezdődik is.

Perselus lépett be elsőként az istállóba, mosolya megegyezett Harry mosolyával, és olyan nyugodtnak tűnt, mintha a saját otthonában lenne. Egy teljesen elégedett ember tökéletes képét festette, aki őszintén szólva fütyül arra, hogy a világ többi része – vagy az őt követő emberek – mit gondolnak róla. Harry követve a férfi példáját szintén törődött velük; egyenesen a bájitalmester felé vette az irányt, hogy ölelésbe zárja őt.

– Ezek szerint, tetszett az ajándékod – jegyezte meg Perselus könnyedén, viszonozva az ölelést.

– Imádom, Pers! Volt rá egyáltalán esély, hogy ne így legyen? – kérdezte a tini, kicsit elhúzódva, miközben könnyes zöld szemei összetalálkoztak a szikrázó sötét szempárral. – Köszönöm – mondta, és ismét megölelte Perselust.

– Ne is említsd, Harry. Boldog születésnapot! – ismételte meg a bájitalmester.

– Ez egy harci unikornis? – kérdezte Dumbledore feszült hangon, és beljebb lépett onnan, ahol a csoport többi tagja megkövülten megállt a bejárat előtt.

– Ghaithnek hívják – válaszolt Harry. – Nem tudom elhinni, hogy elmentél és találtál egyet! –Perselus felvonta a szemöldökét, év elvigyorodott.

– Kettőt találtam – javította ki a tinédzsert. – Alfie később elhozza Kadart, hogy elvihessük őket egy körre. És találd ki, mit tudtam még meg! – Harry érdeklődve nézett a bájitalmesterre. – Ezek a lények a lovagi tornákon is elfogadhatóak. Képzeld el, milyen egy harci egyszarvúval versenyezni.

– Azt hiszem, ezt nevezik megsemmisítő csapásnak – vágta rá Harry vigyorogva.

– Így van – értett egyet Perselus.

– De a harci unikornisok egy vagyonba kerülnek! – Lily tiltakozott. – Harry biztosan nem fogadhatja el...

– Badarság – hárította el Perselus a nő ellenvetését. – Az ára valójában semmiség, és Harry természetesen el fogja fogadni az ajándékot. Ragaszkodom hozzá. – James megpróbált megszólalni, de a bájitalmester lesújtó pillantást vetett rá, ami megakadályozta, hogy megszólaljon.

– Ezek ritka teremtmények, Perselus – állította Albus. – Évszázadok óta nem látták őket Európában. – Perselus megvonta a vállát.

– Megmozgattam néhány szálat – nézett mosolyogva az igazgatóra. – Különben is, Harry hétéves kora óta akart egy ilyet. Természetes volt, ha ráakadok egyre, megszerzem neki.

– Te egy zseni vagy, remélem, tudod – jelentett ki Harry, aki ismét Ghaithhez lépett, és óvatosan megsimogatta.

– Tudom – értett egyet vidáman Perselus. Siriusnak leesett az álla, Remus pedig jelen pillanatban csak úszott az árral, túlságosan boldog volt ahhoz, hogy szavakba foglalhassa az örömét. James ezalatt csak bámulta Ghaithet a három tinédzserrel együtt, miközben Minerva és Albus zavartan nézett egymásra.

– Szóval amit Harry akar, azt Harry meg is kapja? – kérdezte az igazgató aggódva.

– Igen, főként azért, mert Harry hajlamos rá, hogy nagyon keveset akarjon magának – felelte Perselus fapofával. – És amit kér, azt több mint megérdemli. – A kijelentésre szinte teljes csend támadt.

– Mindjárt elpirulok, Pers – közölte Harry viccelődve, miközben felnézett a Ghaith mellől. Az egyszarvú teljesen nyugodtnak tűnt, a fejét enyhén lehajtotta, miközben Harry egy képzeletbeli csomót fésült ki hosszú sörényéből.

– Akad néhány véla, akik ezt megnyerőnek találnák – vigyorgott a fiúra Perselus.

– Néhány véla? – kérdezte Ron megkérdezte Harryre pillantva, aki csak rezignáltan rázta a fejét.

– Úgy hiszem, bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű – jegyezte meg a zöld szemű varázsló. Minden tekintet elfordult róla Perselus irányába.

– Kiszívás nyomok, Harry – vágott vissza Perselus, és a tekintetek követték a beszélgetést.

– Karmolás nyomai, Pers – dobta vissza a labdát Harry.

– Touché, kölyök – ismerte be a bájitalmester, úgy téve, mintha nem törődne a döbbent tekintetekkel körülöttük.

– Vélák? – nyögte Sirius Perselusra bámulva.

– Kiszívás nyomok? Karmolásnyomok... – suttogta Lily az utolsó részt, aminek hatására Perselus zavartan nézett rá. Nem kommentálta a nő reakcióját, nemcsak azért, mert mindent megtett, hogy elkerüljön egy kínos pillanatot, hanem mert Lily olyan halkan beszélt, hogy csak Remus hallhatta volna még meg. Perselusnak újabb fél órájába telt, mire meggyőzte Harryt arról, hogy Ghaith egy ideig egyedül is boldogulni fog – még Ghaithnek is közbe kellett avatkoznia, és kilöknie őt az istállóból –, mindeközben pedig válaszolt a különböző feléje intézett kérdésekre.

A harmadik – bár sokkal inkább Harryközpontú – kihallgatási körre kettő óra körül került sor, amikor a többi Weasley is ellátogatott hozzájuk, Ginnyt és Charlie-t leszámítva, akik még mindig Romániában voltak, és Billt, aki pár nap múlva érkezik haza Egyiptomból, mivel úgy döntött, hogy a kviddics-világkupa előtt kivesz néhány nap szabadságot, hogy meglátogassa a családját. Weasleyék és Potterék Remusszal, Siriusszal és Hermionéval együtt jegyet váltottak a döntőre, mivel úgy döntöttek, hogy nem számít, milyen csapatok indulnak; ki tudja, mikor rendeznek kupát legközelebb ilyen közel az otthonukhoz?

– Te megmondtad! – kiáltott fel George, és úgy nézett Harryre, mintha a hőse lenne.

– Mit mondtam meg? – kérdezte Harry zavartan.

– Kviddicskarrier! Egy jolly joker! – kiáltották kórusban, mialatt Harry homályosan felidézett magában egy két évvel ezelőtti beszélgetést, ahol a Weasley ikrek bevallották, hogy arról álmodoznak, hogy saját vállalkozást indítanak. Elvigyorodott.

– Azt hiszem, tényleg.

– Csúcs!

– Bár én nem egy csapatban játszom. Legalábbis nem hivatásszerűen – emlékeztette őket Harry.

– Még nem; már nem tudom, mire számítsak még – mormogta Sirius.

– Black professzornak igaza van – helyeselt Fred. Egy lopott pillantást vetett Perselus felé, mintha ő is elég bizonyíték lenne arra, hogy a világ a feje tetejére állt.

– Kérlek, szólíts Siriusnak. Már nem vagyok a professzorod.

– Hívja csak Siriusnak – szólt közbe Perselus az újságja mögül rájuk pillantva; teljesen figyelmen kívül hagyta a címlapot és a róla és Harryről szóló cikket, és helyette egy, a kviddics-kupával kapcsolatos cikkre koncentrált. – Mi többiek kevésbé kedves neveken szólítjuk. – A kamaszok felnevettek a viccen, mielőtt rájöttek volna, hogy Perselus volt az, aki elsütötte a poént. Az ikrek a teljes döbbenettel néztek össze Percyvel, aki épp akkor lépett be a nappaliba, ahol ők ültek, miközben Mrs. Weasley és Lily megszakították a halk beszélgetésüket, hogy nyíltan megbámulják őt.

– Piton, ha még egy szót szólsz, én...

– Morogni kezdesz? – kérdezte a bájitalmester ártatlanul, mire még Ron is felkuncogott mielőtt majdnem megfulladt a saját lélegzetétől.

– Perselus! – kiáltott rá szórakozottan Lily.

– Ugyan már, Lils! – panaszkodott Perselus. – Ez túl nagyszerű lehetőség volt ahhoz, hogy kihagyjam.

– És Merlin tudja, hogy te semmit sem hagysz veszni – kommentálta Harry. – Sirius, ne provokáld őt. Legutóbb, amikor valaki megtette, az nem sült el túl jól. – A körülötte lévő zavart tekintetek arra késztették, hogy folytassa. – Emlékszel arra a bájitalra, amit Lockharton használtam a második évünkben? Az ő receptje volt. – Az ikrek tisztelettudóan, szinte áhítattal fordultak Perselus felé, aki csak kuncogott.

– Ellenszenves alak volt, és úgy tűnik, nem átkoztam meg elég erősen a párbajunk során.

– Szóval szándékosan tette! – kiáltott fel George.

– Mit gondol, miért fogadtam el valójában, hogy segítek neki? Egy újabb lehetőség, ami túl jó volt ahhoz, hogy elszalasszam.

– Ördögi! – mormogták az ikrek.

– Ördögi? Ez kibebaszottul hihetetlen – mondta James Siriusnak. Az általános reakció egy zsibbadt bólogatás volt. Perselus elvigyorodott az újságja mögött; tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez várhatóan a következő tanévben is így fog folytatódni. Ez, valamint az, hogy végre úgy taníthat, ahogy mindig is szeretett volna, több mint kellemessé teszi majd a következő hónapokat.

Az ebéd érdekesen alakult, mivel Perselus beszédes volt – némelyek számára zavaróan az –, Harry pedig elmesélte, hogyan nyerték meg a lovagi tornát – kihagyva Fleur és Amelie minden részletét, mivel úgy gondolta, hogy az ilyesmivel nem kell dicsekedni, és nem is elegáns –, a többiek pedig mintha kábulatban lennének, alig ettek valamit.

– Szóval akkor tényleg jól bánsz a karddal? – kérdezte Ron Harrytől, miután befejezte az első néhány csatájának történetét.

– Azt mondanám, egész jól. – Úgy tűnt, egy darabig gondolkodik, mielőtt felkiáltott: – Tudod, Perssel úgyis edzenénk délután, miután elvittük Ghaithet és Kadart egy körre; talán van kedvetek megnézni?

– Nekem megfelel – biztosította őket Perselus. Így hát megegyeztek, és két órával később Alfie hozzáértő kezére bízták a két unikornist, azzal az ígérettel, hogy edzés után visszatérnek, majd elindultak átöltözni a párbajra. A nézők nagy meglepetésére a kastély hátsó udvarán úgy jelent meg a két ember, mintha a középkorból bukkantak volna elő.

– Van páncélotok? – kérdezte James a fiától, a vállát, a felső mellkasának jobb részét és a jobb karját borító lemezekre mutatva.

– Ez csak egy része annak – jegyezte meg Harry. – Általában teljes fegyverzetben és páncélban edzünk, de ma a gyorsaság mellett döntöttünk.

– A kardok azonban mágiával tompítottak, és pajzsot is fogunk viselni – biztosította Perselus a kissé zaklatott Lilyt.

– Ha tompák a kardok, akkor minek kell egyáltalán páncélt viselni? – kérdezte Mr. Weasley kíváncsiságtól csillogó szemmel.

– A tompa vas talán nem vágja meg az embert, de attól még eltörheti a csontjait – dünnyögte Harry mosolyogva, mire Hermione levegő után kapott, az anyja pedig nyugtalan pillantást váltott Mrs. Weasleyvel.

– Nem lesz semmi bajunk, tényleg – bizonygatta Perselus, és megtámadta Harryt, aki megragadta a pajzsát, hogy kivédje a csapást. Egy darabig ütöttek és hárítottak, mielőtt teljesen eldobták a pajzsokat, két kézre fogták a kardjukat, és az ütések egyre kegyetlenebbek lettek. Harry lenyűgöző függőleges csapása és Perselus ugyanilyen lenyűgöző kitérése után hirtelen megjelent Minnie, akit nem más követett, mint Nagnok. A két varázsló abbahagyta a gyakorlást, és megfordultak, hogy szemügyre vegyék az újonnan érkezetteket.

– Miért hagytátok abba? – kérdezte Adrian teljesen megdöbbenve attól, amit látott.

– A rohadt életbe! Jók vagytok! – mormogta James.

– Az ott egy kobold? – kérdezte Remus a két közeledő alakot nézve.

– Ő itt Nagnok, a pénzügyi tanácsadónk – magyarázta Harry zihálva, és értetlenül nézett a koboldra. – Aki már boldog születésnapot kívánt nekem, szóval...

– Nem arra kérted, hogy nézze át azt a szerződést? – érdeklődött Perselus, rendbe szedve a légzését. Harry szeme tágra nyílt. Az új Tűzvillám! Hogy is feledkezhetett el róla?

– És elemezze a lehetséges befektetési lehetőségeket – mondta Harry, leengedve a kardját. – Nem hiszem el, hogy elfelejtettem.

– Egy kobold a pénzügyi tanácsadód? – James enyhe csodálkozással nézett a fiára.

– Náluk jobbat nem is szerezhetsz. – Harry holtfáradtan odalépett Nagnokhoz, koboldnyelven üdvözölte, és megköszönte Minnie-nek, hogy idehozta. A kobold visszaköszönt, Perselusra is kiterjesztve az előzékenységet, mielőtt beszélgetésbe elegyedett volna Harryvel. Perselus figyelmesen hallgatta a beszélgetést, észre sem véve a körülöttük beállt csendet, csak miután Lily megtörte azt.

– Harry beszél halandzsul? – kérdezte zavartan.

– Folyékonyan – tájékoztatta őt Perselus. – Nyolcéves korában kezdtem el őt tanítani. –Lily inkább zaklatottnak, mint megkönnyebbültnek látszott a férfi magyarázata miatt, és már tovább kérdezősködött volna, amikor Harry Perselushoz fordulva félbeszakította őt.

– Át kell adnom Nagnoknak a tervrajzokat, ő pedig végig akar menni velem a befektetési terven, amit magával hozott. – A tinédzser vágyakozó pillantást küldött az istállók felé, Perselus pedig kuncogott.

– Megyek, gondoskodom Ghaithről; majd meglátogatod, ha végeztél. – Harry hálásan bólintott, és visszakísérte Nagnokot a kastélyba, a családja pedig kíváncsian, hogy mi történik, követték őt. Nem mintha bármit is értenének majd, gondolta Perselus vigyorogva, mivel Harry a gyakorlat és főleg a jó modor kedvéért hajlamos volt kizárólag halandzsul beszélni, ha egy kobold volt a közelben; és ha volt bármi, ami lenyűgözte a koboldokat, akkor az az volt, ha a varázslók ismerték és tiszteletben tartották a fajuk illemszabályait.

Perselus egy pálcaintéssel a levegőbe emelte az eldobott pajzsokat és kardokat, és egy varázsigével gondoskodott róla, hogy azok kövessék őt az istállóba. Szórakozottan felidézte az elmúlt nap eseményeit, és miközben halkan kuncogott, nem vette észre azt a bizonyos vörös hajút, aki úgy döntött, hogy útközben megfordul, és a fia helyett őt követi.

Belépett az istállóba, és óvatosan a padlóra tette a fegyvereket. A dallamos nyihogás, amelyet csak egy unikornis tudott produkálni, mosolyra késztette Perselust, amikor Kadar magának követelte a figyelmét. Rákacsintott a fekete csődörre, és elkezdte levetni a páncélját, majd rendezetten a padlóra pakolta, hogy Alfie-nak könnyebb dolga legyen összeszedni azokat. Miután az utolsó darabot – a kesztyűjét – is a földre tette, egy pillanatra megvizsgálta a ruházatának állapotát; a vászonból készült szürkéskék ing, amit választott, meglehetősen át volt ázva az izzadságtól. És a páncél viselése miatt hihetetlenül felhevült a teste a kifejezetten meleg nyári délután alatt. Mosolyogva fordult a harci egyszarvúhoz.

– Nem mondom el Minnie-nek, ha te sem. – Ezzel levette az ingét, észre sem véve az őt figyelő, tágra nyílt zöld szempárt. A ruhadarabot egy fakorlátra dobta, és varázsigével meleg vizet locsolt rá a pálcájából, mielőtt megszárította volna, majd a pálcáját a saját személyére fordította, hogy ugyanezt tegye. De abban a pillanatban, amikor a forró víz lezúdult a testére, egy halk zihálás megakadályozta abban, hogy a második varázslatot is elmondja, az ösztönei azt diktálták, hogy forduljon meg, és nézzen szembe a lehetséges fenyegetéssel. És ezt meg is tette, pálcáját ráfogva egy piruló... – Lily?

– Öhm... szia – motyogta halkan a vörös hajú, miközben Perselus egyszer, kétszer pislogva nézett rá, mielőtt kuncogva leeresztette a pálcáját.

– A koboldok aranyára, Lily! – kiáltott fel morgolódva, miközben a pálcáját visszatette a tokjába. – Majdnem megátkoztalak! Hogy sikerült észrevétlenül meglepned engem? – Valóban hogyan, tűnődött el, és arra gondolt, hogy valószínűleg akkor történt, amikor levette a páncélját, annak csörömpölő hangja a füle közelében elfedte a halkabb hangokat. Lily pedig mindig is könnyűléptű volt. A következő gondolata egészen más volt. A tekintete a még mindig levetett ingére esett, amitől eszébe jutott, hogy valójában ing nélkül van. És csuromvizes. Küzdött a pírral, és visszafordította a tekintetét Lilyre, megpróbálta magának megmagyarázni, mi történt, csakhogy a lány lassan elindult feléje, léptei halkan koppantak a fapadlón. Ó, most már hallom őt, szidta magát Perselus.

– Perselus – szólalt meg néhány lépésnyire megállva előtte; tekintete a férfi fekete szeméről elszakadva a kidolgozott mellkasra tévedt, és néhány pillanatig ott is maradt, mielőtt visszatért volna a férfi arcára. Vészcsengők egész sora kezdett el kongani a fejében, ahogy figyelte, hogy a nő még jobban elpirul. – Elmentél és megváltoztál – vádolta meg mosolyogva, és a férfi ismét arra gondolt – sok év óta először –, hogy milyen gyönyörű Lily, amikor szégyenlős. De ahelyett az égető vágyakozás helyett, amit egy ilyen pillantás a múltban kiváltott volna belőle, ezúttal csak egy felismerés maradt; Lily gyönyörű volt, amikor mosolygott, és örült neki, mert még mindig a barátjának tekintette. Ám csupán ennyi.

– Nem változtam meg – felelte visszamosolyogva. – Csak úgy döntöttem, itt az ideje, hogy elkezdjek önmagam lenni. –Úgy tűnt, ez egy pillanatra kizökkentette a nőt.

– Szóval a szeszélyes, duzzogó és időnként csípős nyelvű férfi csak színjáték volt? – kérdezte csipkelődve.

– Először is, én nem duzzogok – közölte, felsőbbrendű hangot megütve csillogó szemmel, mivel számtalan ehhez hasonló beszélgetés jutott eszébe a gyerekkorából. – Ahogy Harrynek már ezerszer elmondtam, én tépelődök. Alkalmanként. És attól tartok, még mindig elég csípős a nyelvem, legalábbis, ha humorról van szó. De szeszélyes? – Kérdőn felvonta a szemöldökét, amire a boszorkány felnevetett. – Asszony, én sosem voltam szeszélyes! Elismerem, hogy egy kicsit temperamentumos vagyok, de ennyi.

– Temperamentumos? – kérdezte széles mosollyal.

- Nos, igen. És meg lennél lepve, milyen jót tesz a vérmérsékletnek, ha egy hosszúkarddal szétkaszabolhatsz egy gyakorlóbábut - biztosította a nőt Perselus.

– Megváltoztál – erősködött Lily, és ismét elismerően nézett rá. A férfi vállat vont, igyekezett nem tudomást venni a nő tekintetéről.

– Csak külsőleg. Bármilyen belső fejlődésemet és felismerésemet Harrynek köszönheted – mondta halkan, nézve, ahogy a másik mosolya szomorúvá válik.

– Harry – suttogta a boszorkány. – Ő egy újabb meglepetés volt; sokat nőtt, nem igaz?

– De igen – értett egyet Perselus, és ismét elgondolkodott azon, vajon miként tudtak mindenkit ilyen sokáig becsapni; számára olyan fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy Harry mennyire megkomolyodott az évek során, és még ha egyedül ő tudta is, hogy mi volt az oka, tényleg elképzelhető volt, hogy senki más nem látta ezt? Ha valaki vette volna a fáradságot, hogy közelebbről megnézze, kizárt, hogy ne vette volna észre. Hiszen ott volt, szem előtt, az a koraérettség, aminek az életkorából fakadóan még nem lett volna szabad bekövetkeznie.

– Amikor ma megpillantottam, egyszerűen szíven ütött – vallotta be, miközben a kezére nézett. – Teljesen felnőtt, és valahogy elkerülte a figyelmemet. – Jadezöld árnyalatú szemével Perselus sötét tekintetét kereste. – De te nem. Tudod, végre rájöttem, mi volt mindig is olyan más benne.

– Micsoda? – kérdezte Perselus halkan, rádöbbenve, hogy Lily a veszekedésük előtti időszak óta nem beszélt vele ilyen hosszú ideig, és még akkor sem beszéltek soha ilyen horderejű dolgokról.

– Te – mondta és a férfira mutatott, mutatóujjával enyhén megérintette a hasát, mielőtt visszarántotta volna a kemény izomból, mintha megégette volna magát. – Néha elkaptam pillanatokat, ahogy növekedett; egy vigyort itt, egy tudálékos pillantást ott, a nyugodt viselkedését, és mindig arra gondoltam, hogy ő inkább olyan, mint én, és nem olyan extrovertált, mint James vagy Adrian. Amikor úgy döntött, hogy inkább a szobájában marad tanulni, azt hittem, én voltam rá hatással. De most már látom, hogy egyáltalán nem én voltam, hanem te. – Megállt, és kuncogott egyet. – Merlinre, még hasonlít is rád! Magas arccsont, fekete haj meg minden! – A hangjában volt egy csipetnyi kétségbeesés, amit a férfi igyekezett figyelmen kívül hagyni.

– Nekem is mondták már – ismerte el Perselus.

– Mit?

– Hogy hasonlítunk egymásra; gyakran összetévesztenek minket, mint apa és fia – magyarázta; tudta, hogy valószínűleg nem kellett volna ezt mondania ebben a pillanatban, de ez állt a legközelebb ahhoz, hogy nyíltan a fiának nyilvánítsa Harryt. Ezt nem tagadhatta meg többé meg magától.

– Apa és fia... – ismételte Lily szomorúan elmosolyodva. – Te tényleg törődsz vele, igaz? – Perselus mosolyogva megrázta a fejét.

– Törődni? kérdezte kuncogva. –Harry zseniális; igazán zseniális! – folytatta Perselus. – Kedves, érett, fantáziadús, és ha okosnak neveznénk, azzal borzasztóan alulértékelnénk őt. Úgy szívja magába a tudást, akár egy szivacs, és még mindig szomjazza a tudást, és igen, talán én is befolyásoltam őt egy kicsit, és ha igen, akkor ez a legfontosabb dolog, amit életemben tettem. Kiváltság volt őt felnevelni, Lily, és soha nem voltam még büszkébb, mint bármire, amit valaha elértem. Remekül felnőtt, nem gondolod? – Csak annyi szünetet hagyott, hogy felkacagjon. – Képes versenyseprűket tervezni, és minden egyes részlet, minden információ, amit valaha tanítottak neki, egy szempillantás alatt eszébe jut. És ez az, ami igazán zavarba ejtő, hiszen ő ugyanaz az ember, aki elfelejt enni, amikor az említett tanulmányaiba merül. Szóval, hogy törődöm-e vele? – Egyenesen a lány szemébe nézett, és látta, hogy azok könnybe lábadtak. – Lily, én úgy szeretem őt, mintha a sajátom lenne. Úgy érzem, mintha az lenne. Soha ne kételkedj ebben.

A nő erre a férfi karjába vetette magát szorosan átölelte őt, és fejét Perselus mellkasába fúrta. Perselus végül szorosan magához ölelte őt, és kezével nyugtató köröket rajzolt a lány hátára, miközben próbált megbarátkozni azzal, ami történt. Fiatalkorában éveket töltött azzal, hogy elképzelt és vágyott egy ilyen jelenetre, de most csupán kényelmetlenül érezte magát; ez az érzés túl sok volt neki, túl hamar. És igen, rájött, hogy Lily valószínűleg hálát érez azért, hogy valaki gondoskodott Harryről, miközben felnőtt – és ez túl kevés volt, túl későn, gondolta keserűen a bájitaltanár –, de évek óta nem beszéltek többet, mint ami egy udvarias köszönésből állt. Fogalma sem volt, mennyi ideig álltak így, mielőtt a nő megkérdezte volna.

– Gondolsz valaha rá?

– Mire? – A férfi lehajtotta a fejét, hogy a nő szemébe nézzen. Az a néhány könnycsepp, ami korábban kibuggyant, mostanra felszáradt, miközben a nő elpirult, és kifejtette a részleteket.

– Arra, hogy mi lett volna, ha...? – A férfi szemei döbbenten tágra nyíltak, miközben hátralépett egy lépést; tartott tőle, hogy Lily valami ilyesmire gondol, de sosem gondolta volna, hogy egyenesen rákérdez. Úgy tűnt, ez a meglepetések napja.

– Mi van azzal, hogy 'mi lehetett volna', Lily? – kérdezte Perselus halkan. – Legutóbb, amikor beszéltünk, igazán beszéltünk, te ordítottál velem, hozzáteszem, jó okkal, én pedig minden tőlem telhető módon megpróbáltam bocsánatot kérni. Ez tizennyolc évvel ezelőtt volt. Egészen ma reggelig nem is voltam benne biztos, hogy emlékszel még rám. – Az utolsó részt viccnek szánva tette hozzá, de úgy tűnt, a másik nem úgy fogadta.

– Azt hitted, hogy elfelejtettelek? – Perselus, én soha nem tudnálak elfelejteni! Megbántottál, és...

– Lily. – Perselus leállította a nő magyarázkodását. – Hidd el, sok időm volt gondolkodni, és szeretnék kérdezni tőled valamit, ha nem bánod. – A nő csak bólintott egyet. – Aznap, amikor... sárvérűnek neveztelek – köpte a szót, az aznapi hibájának csípését nem felejtette el teljesen –, súlyos hibát követtem el, elismerem. De bocsánatot kértem; Merlin tudja, hányszor kértem bocsánatot, csakhogy te minden egyes alkalommal elutasítottál. De James? Ugyanaz a férfi, akiről azt állítottad, hogy utálod, mert zsarnokoskodik, és irányt vált a folyosón, amikor az iskolában kereszteztétek egymás útját? Mindent megbocsátottál neki, csak úgy. Hány évig is voltam a barátod, nyolc évig? Kilencig? Nem hibáztatlak, amiért őt választottad helyettem, csak csodálkozom; miért nem gondoltál arra, hogy meghallgatsz? Hogy fontolóra vedd, megbocsátasz nekem?

– Én... Perselus, nem tudom, mit mondjak – vallotta be Lily, a hangja rekedtes volt, és ismét közel állt a síráshoz. – Csak tizenhat éves voltam és szerelmes; nem gondolkodtam tisztán, és James akkoriban gyűlölt téged. Azt hiszem, akkoriban nem tagadtam volna meg tőle semmit.

Perselus örömtelenül felkuncogott, és bólintott.

– Én is így sejtettem – biztosította őt mosolyogva. – Csak hallanom kellett. – És tessék, gondolta, az elméje végre megszabadult ettől az utolsó tehertől. Lezárás.

–De te nem válaszoltál – ragaszkodott a nő a témához. – Gondoltál már arra, hogy mi lehetett volna?

– Őszintén, Lily? – kérdezett vissza Perselus. – Egy ideig akkoriban semmi másra nem tudtam gondolni. És amikor először találkoztam Harryvel, minden erőmmel azt kívántam, bárcsak ő és te is az enyéim lehetnétek.

– És most? – kérdezte a férfi szívére téve a kezét. Perselus behunyta a szemét, próbálta megemészteni, amit a nő felvetett; tudta, hogy Lily és James között mostanában nem mentek túl jól a dolgok, de az, hogy a nő ezt kérdezte, ismét váratlanul érte.

– Továbbléptem, Lily. Felnőttem. Mindig is törődni fogok veled, ezt te is tudod – nyugtatta meg a nőt, miközben megsimogatta az arcát. – De te férjnél vagy, én pedig boldog vagyok az életemmel úgy, ahogy van. Így nem lehetek veled. És is nem hiszem, hogy igazán akarod; szereted Jamest. Tudom, hogy szereted. – És ezt most már könnyű volt beismerni.

– Én is felnőttem, Perselus – jelentette ki Lily a fejét rázva. – Talán James és én...

– Lily, ne csináld ezt, kérlek – szólt nyugodtan. –Jamesnek és neked családod van.

–És Harry is szeret téged – erősködött a lány.

– És Adrian? – kérdezte, miközben a nő lehajtotta a fejét. – Szüksége van rád, Lily. Te pedig nem lennél boldog James nélkül, még ha most nem is úgy tűnik. – Ha valaki egy évtizeddel ezelőtt azt mondta volna neki, hogy egy nap ezt a beszélgetést fogja lefolytatni, azonnal a Szent Mungo pszichiátriai osztályára szállíttatta volna. Mégis itt volt ő és itt volt Lily, és ez volt a valóság.

– Honnan tudod ezt biztosan? – kérdezte a nő, és egyre szorosabban kapaszkodott a férfiba.

– Te honnan tudod? – kérdezett vissza rezzenéstelen arccal Perselus. – Lily, mi nem lehetünk együtt. De szeretném, ha megpróbálnánk újra barátok lenni. Gondolod, hogy megpróbálhatnánk? – Lily néhány másodpercig tanulmányozta a férfi arckifejezését, mielőtt apró szomorú mosolyt villantott rá. Perselus láthatta a szemében. Bármi is volt az, ami erre a beszédre sarkallta, még nem múlt el. De úgy döntött, hogy egyelőre kompromisszumot köt, mert tudta, hogy nem tudja megváltoztatni a férfi véleményét. És hogyan forognak a szerencse kerekei, tűnődött Perselus, miközben bólintott.

– Legalább ennyit megtehetnénk – értett egyet.

Perselus elmosolyodott, és elengedte a nőt, felkapta az ingét, és ismét magára öltötte, és egy gyors varázsigével megszárította a még mindig nedves testét. Megsimogatta Kadar nyakát, és biztosította Ghaithet, hogy Harry hamarosan meglátogatja őt, mialatt Lily figyelte a jelenetet.

– Talán vissza kéne térnünk – jegyezte meg Perselus, amikor a tekintete a lenyugvó napra esett. – Harry csodálkozni fog, hogy hol vagyunk. És valószínűleg alig várja majd, hogy meglátogathassa Ghaithet.

– Köszönöm, hogy odaadtad neki Ghaithet – mondta Lily, tekintete a pompás csődörre tévedt. – Nem is tudtam, hogy szereti a lovakat, nemhogy a harci unikornisokat.

– Harry tele van meglepetésekkel, Lily – mondta Perselus rejtélyesen, tudva, hogy a legnagyobb meglepetés ideje még nem érkezett el. - Sokkal több meglepetéssel, mint bármelyik másik varázsló, akit ismerek.

– Egy kivétel jut eszembe – felelte Lily a férfira pillantva.

– Nah. Biztosan nem én. Meglehetősen unalmas vagyok, ha egyszer megismersz – állította, egyértelműen álszerény viselkedést öltve magára.

– Ezt komolyan kétlem – vágta rá Lily, miközben felcsillant a szeme. – Szóval barátok, mi? – kérdezte némi rövid elmélkedés után.

– Igen – biztosította őt a bájitalmester.

– Ebben az esetben... – Elővette a pálcáját, és Perselusra szegezte. – Nyár van. – Perselus szeme tágra nyílt, ahogy felidézte rég eltemetett emlékeit a Lily háza melletti tónál lezajlott a nyári vízi csatákról.

– Ne, Lily... – Ám ennél többet nem sikerült megfogalmaznia, mert ismét tetőtől talpig csurom vizes lett. A férfi semleges arccal végigmérte őt, miközben hátrafésülte immár vizes haját, miközben a lány kuncogott. – Ezért még megfizetsz – közölte, és fürgén elővette a pálcáját, ugyanazt a varázslatot elvégezve, amit korábban Lily. Végül egészen a kúriáig futottak. Perselus lépett elsőként a nappaliba, csuromvizesen, tele csöpögtetve a padlót.

– Mi történt veled? – kérdezte Harry kuncogva, mivel ő volt az egyetlen, aki képes volt reagálni a furcsa látványra, ami őket fogadta. Perselus észrevette, hogy Nagnok elment, de Albus – aki korábban távozott, hogy sürgős ügyet elintézzen az iskolában – visszatért, és éppen teát szürcsölgetett.

– Az anyád bekattant – állította Perselus, miközben előre sétált. – Háborút hirdetett, és hirtelen megint tizennégy évesek voltunk. Javíthatatlan, bizony ám. – James megpróbált megszólalni, miközben Adrian, Hermione és a teljes Weasley család igyekezett megfejteni ezt az utolsó kijelentést, amikor megérkezett Lily, épp ugyanolyan elázottan, mint Perselus. Harryből egyszerűen kitört a röhögés, míg James egy döbbenten mordult egyet;

– Lily?

– Perselus elfelejti, hogy ő is ugyanolyan rossz volt, mint én – jelentette ki nyugodtan, miközben rámosolygott a bájitalmesterre, aki egy cseppnyi bűnbánatot sem érzett.

– Sosem állítottam, hogy nem voltam – mondta Perselus. – Ezúttal viszont nem én kezdtem.

– Mondja az a férfi, aki belökte a testvéremet a tóba – vágott vissza Lily fapofával, miközben Harry megpróbált – sikertelenül – levegőhöz jutni, miközben a többiek csak döbbenten meredtek a két felnőttre.

– Professzor, maga belökte Petunia nénit a tóba? – kérdezte Adrian és zavart mosolyra gyúlt az arca.

– Pánikba estem; megpróbált megcsókolni – állította, vasvillaszemeket meresztve a még mindig kacagó Harryre. – És működött, soha többé nem háborgatott.

– És mi a helyzet Vernon bedobásával? – kérdezte Lily. Perselus csak megvonta a vállát, miközben Adrian, Remus és megdöbbentő módon Sirius is csatlakozott Harry szívből jövő nevetéséhez.

– Vernon bácsit is? – kérdezte Harry mély lélegzetek közepette. – Miért nem mondtad nekem?

– Attól féltem, hogy megfulladnál a túl nagy nevetéstől; tévedtem volna? – kérdezte, miközben Lily felé fordult. – És tudod, hogy rosszul tudom kontrollálni az impulzusaimat. Különben is, találkoztál már Vernonnal? – Lily mosolyogva megrázta a fejét, miközben Harry megértően bólintott.

– Jó pont – mondta, miközben Perselus egy gyors varázslattal megszárította magát és Lilyt.

– Minden rendben ment Nagnokkal? Kitalált már új kínzási módokat? – kérdezte Perselus, teljesen elkerülve James tekintetét. A férfinak tudnia kellett, hogy eltaszítja magától Lilyt; Perselus úgy döntött, hogy bár lehet, hogy már nem szerelmes a nőbe, de nagyon is törődik vele, és úgy vélte, ha kicsit megrázza James ketrecét, talán megmutatja neki, mit csinál. Másrészt, vajon ezzel rossz üzenetet küldene Lilynek? Kész káosz.

– Hát, volt az a fehérneműs fotózás, amiről beszélt... – kezdte Harry komolytalanul, mire Perselus elsápadt, és többeknek leesett az álla.

– A mi? – A bájitalmester a szokásosnál kicsit magasabb hangon érdeklődött.

– Ó, Merlin, a reakciód! – nevetett fel Harry. – Nyugi, Perselus, én csak vicceltem. – Egy újabb vasvilla tekintet és egy mordulás következett.

– Nem vicces. – Perselus észrevette, hogy Harry egy sárgás borítékot tart a kezében, rajta az ő nevével. Elmosolyodott. – De azt nekem hozta.

– Igen, így van – ismerte el a fiú, átnyújtva neki az említett borítékot. – Megtudhatom, mi van benne, vagy kormánytitok, egyenesen a Rejtélyügyi Főosztályról? – kérdezte Harry az egyik szemöldökét felhúzva.

– Ami azt illeti, igenis megtudhatod – jelentette ki Perselus. – Mivel ez a te, mondjuk úgy, másodlagos ajándékod?

– Második ajándék? – Harry elvigyorodva kérdezte, miközben hallotta, hogy testvére zavartan mormog mögötte.

– Nem, Perselus, ez már túl sok! – állította Lily.

– Még azt sem tudod, hogy mi az – vágott kacsintva vissza a bájitalmester, miközben kinyitotta a borítékot, hogy megmutassa.

– Ezek belépők a kviddics-világkupára? – nyikkant fel Sirius a kanapén ülve, miközben tágra nyílt tekintete a Perselus kezében lévő arany jegyekre szegeződött; a bájitalmester átnyújtott egyet Harrynek, aki vigyorogva bólintott.

– Mégis, minek látszanak?

– Mintha belépők lennének a kviddics-világkupára –mondta éneklő hangon Remus, miközben Siriusra vigyorgott.

– Pers, elképesztő vagy! – kiáltott fel Harry, és átölelte a férfit, aki gyengéden beleborzolt a hajába.

– Szerinted nem tudom?

– Honnan szerezted ezeket? – kérdezte James, miközben a fia kezében lévő jegyet nézte; Harry neve cikornyás betűkkel jól láthatóan rá volt nyomtatva a bérletre. – Csak negyvenet nyomtattak ki belőlük – folytatta a Potter család feje. Perselus elmosolyodott; ezek a belépők a legtekintélyesebb vendégek részére és csakis az ő részükre voltak fenntartva, mellyel szabad bejutást biztosítottak számukra a kupa során játszott bármelyik meccsre. Mindenki akart egyet, de minden alkalommal csupán néhány darab került kinyomtatásra.

– Nos, az gyakorlatilag harminckilenc lenne – fordult Harry felé. – Caramel azt mondta, hogy már az elejétől fogva akart neked is küldeni egyet, mivel te vagy annak a seprűnek a megalkotója, amit minden csapat használ, de nem tudott az egész családodnak bérletet nyomtatni. Amint elmondtam, hogy elkísérlek, szinte megölelt. – A gondolatra látványosan megborzongott, mire az ikrek felnevettek. – Ez az ember bármit megtenne egy kis nyilvánosságért.

– És hogyhogy te is kapsz egyet? – kérdezte Sirius, akinek gyakorlatilag csorgott a nyála a jegyek láttán.

– Köszönöm szépen, de én fedeztem fel a vérfarkaskór ellenszerét – jelentette ki a bájitalmester, és vállat vont. – Emellett többségi tulajdonosa vagyok a világ számos kviddicscsapatának, úgyhogy...

– Micsoda? – James, Sirius és Ron – aki a merészsége miatt azonnal elvörösödött, majd halálsápadttá vált – egyszerre kiáltottak fel.

– Uraim, jó tudni, hogy működik a tüdejük – jegyezte meg fanyar hangon Perselus, miután összerezzent a hangzavartól.

– Részben Perselusé a Holyheady Hárpiák, a Heidelbergi Harriers...

– Remélve egy újabb hétnapos meccset...– mondta Perselus, utalva a két csapat közötti világhírű, egyhetes meccsre.

–... és a Vratsa Vultures – fejezte be Harry.

–A Vratsa Vultures? – kérdezte Adrian döbbenten.

– Victor Krum csapata? – motyogta mellette Ron, vöröslő arccal.

– Az egyetlen és igazi – felelte Perselus, figyelmen kívül hagyva a leesett állú felnőtteket, és enyhén rámosolygott Remusra, aki a sarokban kuncogott.

– Elfoglalt voltál, Perselus – jegyezte meg Albus, és figyelmesen szemügyre vette a bájitaltanárát.

– Mindig elfoglalt vagyok. – Apró mosollyal Lily felé fordult. – Ugye rám bízod Harryt a meccsek miatt? – Lily szintén derűs mosollyal válaszolt a kérdésére.

– Azt hiszem, igen. – Harry diadalmasan felnevetett. – Feltéve, ha időben befejezi az iskolai feladatokat...

– Én már befejeztem a nyári házi feladatokat – tisztázta Harry, mire Perselus felkacagott.

– Ugyan már, Lils! – kiáltott fel, az egyik szemöldökét felhúzva. – Én a Roxfort professzora vagyok, emlékszel? – Elmosolyodott, miközben Dumbledore kissé köhintett, hogy mindenki figyelmét magára vonja.

– Apropó, ha már szóba került Harry iskolai munkája, ma megkeresett Vector professzor. Azt hiszem, te már sejted is, hogy pontosan mi okból, Harry. – A fiú szemérmesen elmosolyodott, és bólintott. Számított rá, hogy egyszer ez is megtörténik.

– Nem Vektor professzor a számmisztika tanárod, Harry? – kérdezte James. – Valami baj van? – Harry szélesen elmosolyodott.

– Minden rendben van, James – biztosította őt Albus. – Csak egy újabb kellemes meglepetés. – Perselus rámosolygott Harryre, aki visszakacsintott.

– Tavaly márciusban Vector professzor megkérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem negyedéves koromban felvenni a haladó számmisztika óráját. Elfogadtam, de szeptemberben át kell mennem egy vizsgán, hogy ténylegesen bejussak – magyarázta Harry.

– De az az óra csak ötödéveseknek és annál idősebbeknek van – mormogta Hermione halkan, majd elpirult, amikor Harry rámosolygott.

– Vector professzor is ezt mondta – értett egyet vele. – De szerinte unatkozom az óráin. És egy kicsit tényleg így van; meg lennél lepve, mennyit segít a seprűtervezésben a számmisztika. – És ez még csak nem is volt hazugság. Dumbledore bólintott, bajusza megremegett egy eltitkolt mosolytól.

– És mit fog jelenteni, hogy ilyen korán felveszel egy haladó osztályt? – kérdezte Lily.

– Idén fogom letenni az RBF-et és hatodikban a RAVASZ vizsgát. Tulajdonképpen elég egyszerű – állította Harry huncut vigyorral, miközben megfordult, hogy kérdezzen valamit Perselustól a kupa első meccséről; nem lett belőle semmi.

– Egyszerű? – kérdezte Adrian. – Egy évvel korábban fogsz RBF vizsgát tenni, és ezt egyszerűnek nevezed?

– Nem mintha sosem történt volna ilyesmi – tiltakozott Harry. – Dumbledore professzor is ugyanezt tette a rúnaismeretek vizsgájával, nem igaz, professzor úr?

– De így volt – helyeselt bólintva Albus

– Ó! – A zöld szemű fiú felkiáltott, mert eszébe jutott valami. – Ha már itt van, professzor úr, és ha nem bánja, tájékoztatná McGalagony professzort, hogy idén az ősi tanokat is felveszem? – kérdezte Harry. – Bármikor küldhetek levelet, de...

– Nem, semmi gond, fiam – felelte az igazgató, és megveregette Harry vállát. – Majd én magam értesítem őt; merem állítani, hogy nagyon fog örülni. Nem sok griffendéles választja azt az osztályt.

– Csak heti egy óráról van szó, anya – magyarázta Harry, mielőtt az anyja tiltakozhatott volna.

– És Harry majd mindent elmesél róla, biztos vagyok benne – mondta Albus, miközben felállt a székéből. – Most pedig, ha nem bánjátok, kölcsönkérhetném Perselust egy pillanatra? A bájitalmester bólintott, miközben Harryvel együtt igyekezett elfojtani a félelem enyhe nyilallását. – Van néhány iskolával kapcsolatos dolog, amit jobb, ha megbeszélünk; a tanári kar többi tagját már tájékoztattam. – Egy megkönnyebbült néma sóhajjal később Perselus is felállt a székéről, és követte Albust kifelé, jelezve Harrynek – aki éppen azt magyarázta, hogy mik azok az ősi tanok –, hogy majd később mindent elmond neki.