fejezet
Tusa? Miféle tusa?

– Hogy mit mondott? – kiáltott fel Harry, miközben leült Perselus mellé. A világkupa első meccsén voltak, épp Anglia játszott Erdély ellen, amikor a bájitalmester a meghökkentő kijelentés tette. A férfi elmosolyodott a tinédzser reakcióján, és intett neki, hogy maradjon csendben. Ez volt az első alkalom, hogy Harry egy héttel korábbi születésnapja óta kettesben maradtak. Míg korábban békén hagyták őket, most mindenki tudni akarta, hogy miket szoktak csinálni, sőt, hogy mivel töltötték a szabadidejüket. Úgy tűnt, különösen Jamesnek támadt kedve egy kis időt eltölteni mindkét fiával, és frissen kiújult ellenszenvvel viseltetett Perselus iránt, ami most ráadásul még rosszabb természetű volt, mivel nem volt rá racionális oka, amire alapozhatta volna; Harrynek, aki szinte sértőnek érezte az egész képmutatást, sikerült kifogásokat találnia, hogy kibújjon az ilyen elfoglaltságok alól.

Az anyja eközben arról faggatózott, milyen az élet Perselusszal – Harrynek továbbra is el kellett hallgatnia a rengeteg információt a sokoldalú kiképzéséről és a nem éppen legális világkörüli utazásaikról –, Siriusnak és Remusnak ellenben ismét sikerült meglepniük őt. A kezdeti sokk elmúltával egyenesen visszafogottan viselkedtek a kamasz közelében. Csendben voltak körülötte, itt-ott büszkén mosolyogtak, de úgy tűnt, arra a következtetésre jutottak, hogy nincs joguk beleszólni egy olyan életbe, amelynek kialakításában nem igazán működtek közre.

– Nem tudnál kicsit halkabban beszélni? – kérdezte Perselus, tréfálkozva megütögetve a vállát. – Nem is lenne szabad elmondanom.

– A Trimágus Tusa? – suttogta Harry csillogó szemmel. – Több mint három évszázada nem rendezték meg!

– Akkor épp ideje, hogy bepótolják – közölte Perselus, miközben előkészítette a magukkal hozott emlékgömböt, hogy rögzítse a játékot; biztos volt benne, hogy Angliát lemészárolják – a csapat rosszabbul játszott, mint valaha –, de nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem, hogy használja az emlékgömböt. Két napja kezdték el a tömeggyártásukat, és minden jel arra utalt, hogy nagy számban fogják használni őket a világbajnokság alatt.

– Tényleg? – kérdezte Harry a székében hátradőlve, miközben lehunyta a szemét, gondolatai száguldásba kezdtek. Fiatalabb korában Perselus könyvtárában olvasta a Trimágus Tusáról szóló történeteket; a kihívásokat a bátorság meséiként írták le, és az abban résztvevő bajnokokat halhatatlanná tették; szonetteket írtak bátorságuk és mágikus képességeik dicsőítésére, történeteik pedig legendákká váltak.

– Valóban – erősítette meg Perselus, alaposan szemügyre véve a fia testtartását. Volt egy olyan érzése, tudja, hogy mindez hová vezet. És nem volt biztos benne, hogy meg kellene-e akadályoznia az efféle gondolatokat, vagy egyszerűen csak támogatnia kellene a döntését. – Nos, a sok haláleset miatt Albus azt mondta, hogy valamiféle óvintézkedéseket kell tenni, de eléggé homályosan fogalmazott a témával kapcsolatban. – Elhallgatott, majd kissé megbökte Harryt. – Gondolkozol a részvételen, igaz?

– Tudom, hogy veszélyes lesz. És őszintén szólva, egy kicsit el kell tűnődnöm rajta. Vagy sokat. De be kell vallanom, hogy kísértésbe estem. – Perselus bólintott.

– Nem kell sietned, gondold át nyugodtan – mondta a bájitalmester. Közben a csapatok kabalafigurái hangos taps közepette beléptek a stadionba. – Ezért döntöttem úgy, hogy ilyen korán mondom el neked. – Harry hálásan elmosolyodott. – Most pedig próbáld meg élvezni a játékot; nem mintha a véleményem szerint annyira élvezetes lesz majd...

– Arra célzol, hogy Anglia mostanában rosszabbul szerepel, mint a trollok által összetákolt Jólsep-R-ek? – kérdezte Harry vigyorogva.

– Pontosan – értett egyet Perselus, miközben kezdetét vette a játék. A meccs végére – amely épp olyan csapnivaló volt, mint az az előrejelzések szerint várható volt – Harry elmélázó csendbe burkolózott, amelyet Perselus nem akart megszakítani; ha valaki, akkor ő tökéletesen megértette, hogy Harry miért akar versenyezni. A védelmezőbb énje ugyanakkor semmi mást nem akart, mint bezárni őt Silbreith legmagasabb tornyába, amíg véget nem ér a Trimágus Tusa. És talán meg is tette volna, ha nem lett volna biztos benne, hogy Harry az egész tornyot felrobbantja és aztán megbánja; a Silbreith legmagasabb tornya végül is a csillagászati torony volt, és Harry nem hivatalos másodlagos hálószobája a laboratóriumával együtt.

És – tette hozzá a józanabb énje – nem lehet örökké óvni őt. Előbb vagy utóbb Voldemort visszatér, és akkor mi lesz? Nem lenne jobb, ha széleskörű tapasztalatokat szerezne, viszonylag ellenőrzött környezetben? És mi van akkor, ha ő eközben kap néhány pánikrohamot? Perselus mélyet sóhajtva lépett az irodájába; Harry magához vett néhány könyvet az erőteljes bűbájokról, majd bocsánatkérő mosollyal bezárkózott a szobájába. Perselus pedig biztos volt benne, hogy a tinédzser máris stratégiákat tervezget a bajnokság megnyerésére, valószínűleg azok alapján, amiket a korábbi, megtartott eseményekről olvasott. Emlékezete szerint a legutóbbit a Durmstrangban bonyolították le, és a győztes szó szerint az utolsó állva maradt résztvevő volt. Küzdött a késztetéssel, hogy odaszaladjon és alaposan megölelgesse Harryt, ezért inkább egy korty lángnyelv whisky mellett döntött, és Albust zaklatta, hogy tegyen meg minden szükséges óvintézkedést a résztvevők biztonságának garantálása érdekében.

A nyár legnagyobb része ámuló pillantások és a kviddics között telt el, és hamarosan eljött az Írország-Bulgária döntőmérkőzés ideje. Izgatott társaság indult a meccsre; Ginny és Charlie egy-egy gratulációval köszöntötte Harryt és Perselust – a társaságból Ginny tűnt a legkevésbé meglepettnek, és valójában egy azonnali mosollyal ajándékozta meg őket, aminek őszinteségét Harry nem tudta nem értékelni –, majd a családjuk nagy része követte őket – Mrs. Weasleyt kivéve, aki később, az este folyamán csatlakozik majd hozzájuk – a meccsre. Neville is ott találkozik majd velük, és a zöld szemű varázsló megígérte neki, hogy részletes beszámolót ad majd az összes megdöbbent diákról, aki megjelenik.

Miután Neville elhagyta Silbreithet, hogy a nagyanyjával töltsön egy kis időt, Harry és Neville egész nyáron hűségesen leveleztek egymással, de tartózkodtak attól, hogy leveleken keresztül vitassák meg azt, amit Neville szeretett úgy emlegetni, mint Harry titkos énje. A zöld szemű varázsló alig várta, hogy újra találkozhasson legjobb barátjával; ha másról nem is, a Trimágus Tusáról mindenképpen mesélni akart neki, egy másik dologról, amiről levélben szintén nem akart tájékoztatást adni. Az nem éppen biztonsági okokból történt; egyszerűen csak látni akarta Neville arcát, amikor megtudja. Harry és Perselus ezekkel a gondolatokkal csatlakozott a többiekhez a stadion előtt, miután Silbreithből elindultak, és először találkoztak a Roxfort diákjainak bámészkodó tekintetével.

– Tudjátok – jelentette ki Perselus Oliver Wood mellett elhaladva, aki csak tátott szájjal mutogatott rájuk anélkül, hogy bármilyen hangot is sikerült volna kiadnia –, azt hittem, hogy ez hamar idegesítő lesz; mármint a bámészkodások meg minden; ez az egész.

– Ám te továbbra is élvezed, igaz? – kérdezte Harry ártatlanul rámosolyogva egykori csapatkapitányára, és intett, miközben Perselus követte a példáját.

– Továbbra is – ismerte el a bájitalmester. Lazán körbesétáltak a kempingen, mutogatva és nevetgélve a nyilvánvalóan varázs-sátrakon, amelyeket körbe-körbe állítottak fel, és a minisztériumi személyzeten, akik megpróbálták lebontatni azokat.

– Vajon hányszor lehet kitörölni az ember az emlékezetét, mielőtt elkezdi elveszíteni azt? – gondolkodott el Harry, miközben Mr. Robertsen, a kemping mugli tulajdonosán ismét emléktörlést hajtottak végre, hogy elfelejtse a lila és zöld sátor tornyait.

– Úgy képzelem, már az eredeti varázsigék is elég kemények lehettek ahhoz, hogy ne csodálkozzon azon, hogy mit keresnek itt ezek a furcsán öltözött emberek. Attól tartok, szegény embernek még legalább egy hétig csorogni fog a nyála a bajnokság után. – Harry bólintott, miközben a tekintetével végigpásztázta a körülöttük lévő boszorkányok és varázslók furcsa ruhakombinációit, amelyek viselése mellett döntöttek. A Basil nevű férfi, aki érkezésükkor köszöntötte őket, és ha jól emlékezett Harry, akkor Mr. Weasley egyik barátja volt, skótszoknyát és poncsót viselt, és az öltözékek innentől kezdve hasonlóan követték egymást. Harry diszkréten rámutatott egy női hálóingbe öltözött idős varázslóra, akit két minisztériumi alkalmazott követett, egyikük egy csíkos nadrágot tartott a kezében, és próbálta meggyőzni, hogy vegye fel. Perselus nevetésben tört ki, és Harry hamarosan csatlakozott hozzá; nem egészen sikerült abbahagyniuk, mire a felállított sátrakhoz értek. Vagy amit megpróbáltak felállítani.

Három sátor volt; kettő a létszámfölényben lévő férfiak számára, egy pedig a hölgyek részére. Nos, legalábbis Harry feltételezése szerint, amit látott, azok sátrak voltak; leginkább azonban úgy néztek ki, mint véletlenszerűen fapóznákra dobott szövetlapok.

– Apa úgy döntött, hogy mugli módon állítja fel a sátrakat – jelentette ki Ginny, észrevéve Harry szórakozott arcát.

– Mégis, milyen nehéz lehet? – kérdezte Perselus, mire Harry egyetértően bólintott.

– Nem olyan nehéz, azt hiszem – ismerte el Ginny, és elvigyorodott apja próbálkozásain, hogy megakadályozza a sátrak felborulását. – Szerintem Siriusnak tetszett az ötlet és beleegyezett, hogy segít.

– Ezzel el is van intézve – jegyezte meg Harry, majd felkuncogott, amikor a csoport nőtagjainak szánt sátor oldalirányban Sirius fejére dőlt.

– Reménytelen vagy– mormolta Perselus, miközben Sirius halálos pillantást vetett rá.

– Ha úgy gondolod, hogy ennél jobbat is tudsz, próbáld meg nyugodtan! – morogta, miközben James segített neki kibogozni magát a sátornak szánt összevisszaságból.

– Rendben – jelentette ki Perselus, és ledobta a bőrdzsekijét az földre. A csoportjuk azon kevesek közé tartozott, akik normálisan öltözködtek – a mugli mércéhez képest –, és a bájitalmester egy sötét farmert, egy hosszú ujjú, törtfehér Henley inget és a fekete bőrdzsekit választotta, ami most hanyagul lehajítva a földön hevert. Feltűrte az ingujját, és nekilátott a közelebbi sátornak.

– Tényleg tudja, hogyan kell sátrat állítani, professzor úr? – kérdezte Adrian halkan, még mindig nem merte teljesen elvetni azt a képet, amit az elmúlt években Perselusról kialakított.

– Igen – ismerte el Perselus, miközben befejezte az első sátor kijavítását – amely most már valóban annak nézett ki –, rögzítette az utolsó kötelet a földön lévő cölöpökre, és felállt, hogy találkozzon a körülötte álló, megdöbbent arcokkal. –És tudja, ki képes még rá?

– Kicsoda? – kérdezte Adrian, miközben a bájitalmester Lily felé fordult, aki közte és a szomszéd sátor között állt.

– Az édesanyja – válaszolta vigyorogva. – És elgondolkodtató, vajon miért nem ajánlotta fel még a segítségét.

– Az is elgondolkodtató, hogy miért nem jutott eszébe senkinek, hogy a segítségemet kérje. – Lily fapofával nézett a hápogó férjére. Perselus megcsóválta a fejét, és arra gondolt, hogy azok ketten még határozottan szerelmesek; csak valahol útközben elvesztek a közvetítésben. Segíteni nekik talán nem is olyan nehéz, mint ahogyan azt eredetileg elképzelte. – Feltételezem, a férfiúi büszkeség...

– Hát, én teljes mértékben készen állok rá, hogy csapást mérjek az egomra, ha úgy döntesz, hogy segítesz... – ajánlotta fel a bájitalmester, a maradék két sátorra mutatva.

– Csak ha azt mondod, kérlek – mondta éneklő hangon Lily, mire Perselus a szemét forgatta. A nő nem mozdult, csak várakozóan állt és vigyorgott gyermekkori barátjára. James felhördült és összerándult, de csendben maradt.

– Legyen; kérlek, segítenél nekem felállítani a sátrakat? – kérdezte, nem törődve a bámészkodó tömeggel vagy Harryvel, aki kuncogva nézte a kibontakozó jelenetet.

– Látod? – kérdezett vissza Lily, tekintete a meghökkent férjére esett. – Csak ennyi kell. – És azonnal nekilátott a második sátor rendbehozatalának, miközben Harry Perselusnak segített az utolsó sátorral. Perselus ezután felajánlotta, hogy segít tüzet gyújtani – mivel Mr. Weasley továbbra is ragaszkodott a mugli módszerekhez –, míg Harry a testvérével, Hermionéval és Ronnal együtt vízért indult. A kapott térkép útmutatásait követve – és közben meg-megállva, hogy megbámulják az ír csapat szurkolóinak lóherével borított sátrait, és viszonzásképpen a döbbent Seamus is megbámulja Harryt – a három tinédzser útközben beszélgetett, leginkább a kviddicsről; Adriant és Ront különösen érdekelte Harry véleménye a két csapatról, hiszen nemcsak a seprűiket tervezte, de az összes meccsüket is végignézte.

– Nos, Írországnak van a legjobb csapata, az biztos... – ismerte el Harry, miközben megpróbált nem tudomást venni ugyanarról a virágos hálóingbe öltözött férfiról, mint korábban, miközben Hermione elmenekült, hogy összeszedje magát egy hisztérikus nevetőgörcs kitörése után. – De Krum egyszerűen annyira jó, hogy felér Írország összes hajtójával; ha Lynch nem dolgozik elég gyorsan, vagy ami még valószínűbb, nem bizonyul elég szerencsésnek, Krum talán véget vet a meccsnek, mielőtt Írországnak sikerülne megszereznie a vezetést. – Harry megszakította az okfejtését, hogy megtöltse a csapból vízzel a magával hozott edényeket. – És különben is – folytatta Harry –, Krum meglehetősen híres a tökéletes „Vronszkij-műbukás" végrehajtásáról, és még nem alkalmazta az ellenfél fogóján; személy szerint én remélem, hogy ma láthatok egyet. A pletykák szerint Lynch nem a legélesebb kés a fiókban; lefogadom, hogy bedőlne neki. Adrian egyetértett, Ron mintha itta volna a szavait, Hermione pedig lopott pillantásokat vetett rá, majd elfordult, és minden egyes alkalommal, amikor Harry rajtakapta, még jobban elpirult. Mentálisan felvonta a szemöldökét a lány bohóckodásán, majd odaintett Cho Changnak, aki már messziről köszöntötte, és örömmel vette tudomásul, hogy sikerült ezt úgy megtennie, hogy nem botlott meg a saját lábában a lány válaszmosolya láttán.

– Ez nem a Hollóhát fogója volt? Chang, azt hiszem? – kérdezte Adrian, miközben tekintete elidőzött a csinos lányon.

– De igen – felelte Harry mosolyogva.

– Ismered őt? – érdeklődött a mogyoróbarna szemű ikerpár.

– Nem túl jól – ismerte be Harry. –Nos, még nem. – Adrian döbbenten bámult ikertestvérére, mire Harry lazán elmosolyodott és rákacsintott. Persze, ezt főleg azért mondta, hogy a bátyja idegeit húzza, de nem zárkózott el attól, hogy kicsit jobban megismerje Miss Changet; elvégre őt is érdekelte a kviddics, és csinos volt, ezt el kellett ismernie. Oké, lehet, hogy csak azért tette, hogy a bátyja idegein táncoljon. Adrian már épp mondani akart még valamit a témáról, amikor észrevette, hogy elértek a táborhelyükhöz. És úgy tűnt, épp időben, mivel Lily épp akkor vette le a tojást és a szalonnát a serpenyőből. Átadva a vizet, a három tinédzser leült, hogy élvezzék a reggelit.

– Nagnok erre járt, amíg távol voltatok – jegyezte meg Perselus. – Ismét üzletről akart beszélni, de csupa jó híre volt!

– Mit mondott?

– Úgy tűnik, az emlékgömbök eladásai a kviddics-kupa miatt az egekbe szöktek – magyarázta a bájitaltanár. –És a minisztérium jóváhagyta, hogy a gyógyító bájitalaim sorát teszteljék. A kísérleti kezelések szeptembertől kezdődnek a Szent Mungóban.

– Bravó! – kiáltott fel Harry, és leült mellé. Harry könnyen fogadni mert volna, hogy kinek a neve fog felmerülni az év utolsó Wizengamot-gyűlésén, amikor a Merlin-díj kitüntetéseiről lesz szó.

– Gyógyító bájitalok? – kérdezte Remus, és a kíváncsisága felülkerekedett rajta. – Miféle gyógyító bájitalok? – Perselus magyarázásba kezdett, Harry pedig próbálta visszafojtani a nevetését, miközben figyelte Siriust, aki úgy tett, mintha abszolút nem érdekelné az egész beszélgetés. Hermione úgy tűnt, hogy gondolatban jegyzeteli, hogy mit akar kérdezni, a zöld szemű varázsló pedig úgy tett, mintha ő is figyelmen kívül hagyná a lányt; már így is túl sok kérdésre válaszolt az elmúlt hetekben.

– Ifjú Potter úrfi! – hangzott fel a tinédzser mögül egy hang, ami egyértelműen egy koboldé volt; Harry pontosan tudta, hogy nem Nagnok az, ezért megfordult, és gyorsan felállt, amikor felismerte a szóban forgó koboldot. Ragnok volt az, a Gringotts elnöke, egy olyan kobold, akit Harry eddig csak egyszer látott, és akkor is csak messziről.

– Ragnok-nür – Harry viszonozta a köszöntést, és a koboldok hagyományai szerint a szokásos tisztelettel szólította meg őt, úgy, ahogyan azt az idősebbek felé szokás. Az öreg kobold elmosolyodott, éles fogai jól láthatóan kirajzolódtak.

– Csak gratulálni szerettem volna a seprűkészítői szakértelméhez. A világbajnokság így sokkal élvezetesebbé vált. – Harry elmosolyodott, és köszönetét kifejezve enyhén meghajolt. Jól tudta, hogy Ragnok csak ürügyet akart, hogy találkozhasson vele, és Perselus meg a Tűzvillám éppen ezt nyújtotta; elvégre mindenki előtt ismert volt, hogy a Gringotts minden egyes pénzügyi tanácsadónak kinevezett koboldja után a bank az említett ügyfelek éves járadékának két százalékát kapja. Az a tény, hogy egy kobold pénzügyi tanácsadó nagy valószínűséggel megduplázta az ügyfél nyereségét, mindenki számára előnyös helyzetet teremtett. Mégis, Gringotts jól keresett a két varázslóval – és ingyen reklámot is kapott –, így Harry számára logikus volt, hogy az elnök találkozni akar az aranytojást tojó tyúkokkal. Próbált nem nevetni azon, hogy ez a kijelentés mennyire vonatkozik rá, mint alkimistára, és még egy darabig csevegett Ragnokkal, mielőtt a kobold távozott, ám csak azután, hogy mind ő, mind pedig Perselus biztosította arról, hogy teljesen elégedettek Nagnok szolgáltatásaival, és a kobold figyelmeztette őket, hogy nehogy fogadjanak Ludo Bumfolttal; a jelek szerint férfi olyan obszcén mennyiségű összeggel fogadott, hogy már az is kétesélyes, egyáltalán birtokában volt-e annak a pénznek.

– A rohadt életbe! – kiáltott fel Sirius. – Az ott a Gringotts elnöke volt?

– Aha – jelentette ki Harry közömbösen, és megnézte az időt. Neville a húsz percen belül megérkezik, így jobb lesz, ha elindul a találkozóhelyre. – Elmegyek Neville-ért – jelentette be a zöld szemű tini a bájitalmester felé fordulva. – Bízhatok benne, hogy nem találom hamuként a sátrakat, mire visszaérek? – És lopva rápillantott keresztapjára, aki már két felhólyagosodott ujját ápolta a főzési kísérlete miatt, és ráadásul duzzogott.

– Megteszek mindent, amit tudok – biztosította őt Perselus vigyorogva, Harry pedig bólintott, és ideiglenesen búcsút intett nekik. Jókedve volt, és még akkor is mosolygott, amikor megjelent Neville, aki izgatottan várta, hogy elmehessen élete első profi kviddicsmeccsére.

– Szia, Harry! – köszöntötte legjobb barátját örömtől csillogó szemmel. Harry viszonozta a mosolyt, majd odasétált Neville-hez, és egyik karjával átölelte őt.

– Hello, Nev! – Most, hogy megszűntek a kendőző bűbájok, és Neville nemrégiben bekövetkezett növekedési rohamát is figyelembe vesszük, a két fiú nagyjából egyforma termetű volt, amit a barna szemű fiú nem mulasztott el halkan megjegyezni.

– A fenébe is, Harry! – mondta Neville, amikor elindultak visszafelé. – A varázslatok eléggé megviseltek, nemde? – Még mindig mosolygott a bátyja változásán; pusztán a tény, hogy most már egészségesnek tűnt, hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Az pedig, hogy boldognak is látszott, további bónuszt jelentett csupán.

– Hát, ez volt a lényeg – ismerte el Harry, és ismét örült, hogy Neville mindent ilyen jól visel.

– A családod gyanít valamit a… tudod… – kérdezte Neville, óvatosan körülnézve, hogy biztosan ne hallják meg őket.

– Meglepő módon semmit – ismerte be Harry; azt hitte, hogy lesz valami, valami halvány kétely az érvelésükben, de úgy tűnt, minden úgy van, ahogy Merlin megjósolta; mindannyian olyan sokáig hitték, hogy Adrian a Fiú, Aki Túlélte, olyan sokáig ragaszkodtak ehhez az elképzeléshez, hogy bármit is tesz – kivéve, ha egyenesen megmondja nekik –, nem ingatná meg a hitüket. – Úgy érzem, úgy kell majd meggyőznöm őket, ha eljön az ideje.

– Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, de... Úgy értem, senki? Még csak nem is gyanítják? – kérdezte Neville.

– Hát, Dumbledore furcsán nézett rám, szinte mintha nem tudná eldönteni, hogy mi a helyzet velem, de Persre is ugyanígy nézett. Kicsit nehéz megmondani – ismerte be Harry. Idegesítő volt, hogy az igazgató kék szemei az elmúlt hónapban rá szegeződtek, de mosolyogva viselte. Az okklumenciafalai erősebbek voltak, mint valaha, de Dumbledore még nem próbált átjutni a védelmén. Ha azonban mégis megpróbálná, Harry eléggé kiélesítette a legilimensi képességeit ahhoz, hogy legyen néhány szép, hamis emléke, amivel kielégítheti az igazgató kíváncsiságát.

– Talán még túlságosan döbbentek ahhoz, hogy talán elkezdjenek töprengeni? – vetette fel Neville, miközben odaintettek néhány távolabbi hugrabugos diáknak.

– Vagy csak egyszerűen nem tudják felfogni a gondolatot – vágta rá Harry. – Ó, és mielőtt a sátrakhoz érnénk, a Trimágus Tusát idén a Roxfortban rendezik meg – jelentette ki Harry olyan nyugodtan, mintha nem lenne nagy jelentősége, majd tovább sétált. Neville, aki két lépés között dermedten megtorpant, futva igyekezett utolérni őt.

– A mi? – suttogta kétségbeesetten, a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel. – Biztos vagy benne?

– Ez állítólag nagy titok, meg minden, – vallotta be Harry – Így természetesen apa elmondta.

– A Trimágus Tusa? – csodálkozott Neville hangosan, csodálkozva. Aztán a legjobb barátjára pillantott, vigyorral az ajkán és huncut csillogással a szemében. – Versenyezni akarsz, ugye? – Harry felvonta a szemöldökét barátja gyors és telitalálatos felfogásán.

– Ön túl jól ismer engem, Mr. Longbottom – ismerte el, dölyfös és fontoskodó hangszínt megütve.

– Remélem is, lévén a legjobb barátja, meg minden, Mr. Potter – felelte Neville fapofával. Harry egy féloldalas mosollyal beleegyezően bólintott, és rámutatott arra a helyre, ahol a sátraik álltak.

– És gondolom, Adriannek és társainak semmit sem mondunk a versenyről? – suttogta Neville, ajkai alig mozdultak, miközben az összegyűlt tömeg felé intett.

– Így igaz – helyeselt Harry, és bemutatta Neville-t Charlie-nak és Billnek, a két Weasley fivérnek, akikkel még nem találkozott.

– Üdv, professzor úr – mondta végül Neville, leült Perselus mellé, és rávigyorgott.

– Jó reggelt, Neville – köszönt vissza a bájitaltanár. – Izgatottan várod a játékot?

– Hihetetlenül! – felelte Neville.

– Huh – motyogta Sirius a tűz melletti helyéről.

– Huh? – kérdezte Perselus, kíváncsi pillantást vetve rá.

– Hát csak, hogy Neville nem tűnik annyira meglepettnek, tudod, mindenen? – mutatott rá a kutya animágus, kritikusan nézett Neville-re. Mielőtt azonban Perselus vagy Harry válaszolni tudott volna, Neville megragadta az alkalmat, hogy csatlakozzon a mókához.

– Min kell meglepődni, professzor úr?

– Nem vagyok többé a professzorod, Neville – felelte kissé sértődötten a kérdéses férfi. – Szólíts csak Siriusnak. Én pedig úgy értettem; nem tűnik Piton egy kicsit másnak a szemedben? Vagy Harry, ha már itt tartunk? – Neville felvonta a szemöldökkel nézett és a bájitaltan professzorra majd a legjobb barátjára.

– Háát, pontosan ugyanúgy néznek ki, mint amikor utoljára láttam őket! – Perselus és Harry igyekeztek leplezni a szórakozottságukat mind Neville kijelentésén, mind az őket körülvevő tanácstalan embereken.

– És ez pontosan mikor volt? – kérdezte James.

– Úgy egy hónappal a nyári szünet kezdete után, amikor néhány napot Silbreithben töltöttem. Közvetlenül a Rennes-i torna után, nem igaz? – kérdezte ártatlanul, miközben Harry felé fordult, hogy megerősítést kérjen.

– Igen, öt nappal a verseny után volt – értett egyet Harry.

– Jártál Silbreithben? – kérdezte Lily, a kérdése háttérbe szorította a férje kérdését.

– Te tudtál Silbreithről?

– Mindkét kérdésre igen? – mondta a fiú, látszólag zavartan.

– Honnan tudtad? – kérdezte ismét savanyúan a Potter-családfő. Neville, aki még mindig dühös volt amiatt, ahogy Harryvel a családja bánt, és elhatározta, hogy betartja a fogadalmat, amit tett, hogy a bátyja mellett áll, úgy döntött, hogy nem átkozza meg a vele szemben ülő férfit, – következmények ide vagy oda –, és ehelyett vállat vonva, mintha ez nyilvánvaló lenne, azt mondta;

– Hát, csak annyit kellett tennem, hogy megkérdezem... – James láthatóan leeresztett ezután, Harrynek pedig kedve lett volna ott helyben megölelni Neville-t, miközben Perselus gondolatban tíz pontot adott Griffendélnek. Lily megpróbált szemet hunyni James kirohanása felett, és beszélgetésbe kezdett a játékról, ami lassan elterelte a többiek figyelmét, miközben Sirius és Remus nehéz pillantásokat vetett egymásra; úgy tűnt, Neville szavai őket érintették meg a legjobban.

– Azóta akartál valami ilyesmit mondani, mióta Harry először mesélt neked a múltjáról, ugye? – kérdezte Perselus az újságja mögé bújva Neville-t.

– Igen – felelte a fiú.

– Harry beszélt neked a Trimágus Tusáról? – kérdezte Perselus mosolyogva.

– Igen.

– Akkor nagyon élvezed ezt az egészet.

– Igen – válaszolta Neville harmadszorra, és lágyan elmosolyodott a Mrs. Weasley-től kapott csésze tea felett, amikor Harry rákacsintott a tábor másik feléből, ahol éppen Charlie-nak magyarázta el az alapokat, hogyan működik a Tűzvillám legújabb modellje. A legváratlanabb azonban Adrian féltékeny pillantása volt Neville felé, amit egy homlokráncolás kísért, ám az észrevétlen maradt az összességében vidám hangulat közepette.

A délelőtt szinte eseménytelenül telt, a Weasley ikrek nem voltak hajlandóak fogadni Ludo Bumfolt ellen, arra hivatkozva, hogy ha egy kobold pénzügyi tanácsot ad, akkor ahhoz tartja magát az ember. Harry teljes szívvel egyetértett, így egy kissé csalódott Bumfolt hagyta el a csoportjukat, hogy hajlandóbb résztvevőket keressen.

– Mi még mindig úgy gondoljuk, hogy Írország fog nyerni, de Krum fogja elkapni a cikeszt – jegyezte meg Fred, mire Harry elismerően bólintott; ő maga is Írországra fogadott, de látta már eleget Krumot játszani ahhoz, hogy tudja, a saját feltételei szerint szeretné befejezni a játékot, megőrizve a büszkeségét, ha a dolgok rosszul alakulnának.

Még harminc perc volt hátra a meccs kezdetéig, amikor a csoport úgy döntött, hogy ideje a stadion felé sétálni. Harry és Perselus Neville-lel együtt elől haladtak, és jóslásokba bocsátkoztak az eredményt illetően, míg a többiek a zavarodottság és a bosszúság különböző állapotaiban követték őket.

James dühösen bámulta gyerekkori riválisa hátát, aki boldogan csevegett a kviddics statisztikákról a kisebbik fiával és annak legjobb barátjával, mintha a világon semmi sem érdekelné. Az elmúlt hetek a végsőkig próbára tették az idegeit. Próbálta felkelteni ifjabb fia érdeklődését minden iránt, amit Adriannel általában együtt csináltak, próbált megtudni dolgokat az életéről, az érdeklődési köréről. A fiúnak egyszerűen nem volt kedve megosztani ezeket. A Potter pátriárka módszeresen figyelmen kívül hagyta azt a kis hangot a fejében, ami azt suttogta, hogy minden kérdés, amit feltesz, olyan, amit nem kellene feltennie. Tudnia kellene, hogy a kisebbik fia mivel tölti az életét, hogyan teljesít az iskolában, és hogyan sikerült tizenhárom évesen versenyseprűt terveznie. De ezt a hangot, a bűntudat felkúszó nyomaival együtt azonnal elnyomta. Ez az egész Piton hibája volt; annak kellett lennie.

Adrian a maga részéről az öccsét nézte, amint az Neville-lel beszélgetett és nevetett egy bizalmas viccen, amit a fiú felvetett – valamit a Silbreithi üvegházzal kapcsolatban –, az agya pedig zakatolt. Hogy lehet, hogy éppen Neville Longbottom tud ennyi mindent az ikertestvéréről? Gondolatai visszautaztak a tavaly nyárra, amikor két órán át bámulta a Tűzvillám-kiállítást az Abszol-úton; miért nem szólt neki Harry semmit? Miért nem lépett oda hozzá, és mondta neki, hogy "Tudod, tesó? Ezt én terveztem!" Hát nem érdemelte meg, hogy ilyen dolgokat tudjon?

És anélkül, hogy akár a fiai, akár a férje tudott volna róla, Lily Potter elgondolkodott azokon a késztetéseken, amelyek az utóbbi időben foglalkoztatták. Tudta, hogy irracionálisak. Talán az volt az oka, hogy mostanában nem mentek olyan jól a dolgok közte és James között. Önkéntelenül is összerezzent. Ez még a személyes elmélkedéseire is gyenge kifogás volt. Igazából okok halmaza volt, de... James és ő az évek előrehaladtával egyre távolabb kerültek egymástól; a munkája, egy találkozó, amin részt kellett vennie, mindig fontosabb volt, mint a közös terveik, még Adrian edzése is! Valahol az út során egyszerűen megszűntek ők ketten lenni. Lily és James, James és Lily, a rendkívüli pár. És tudta, hogy mindez elég kicsinyes, de azt is előre látta, hogy a jövő borús lesz. Csak azt akarta, hogy a férje teljesen mellette álljon, amikor ez a jövő rájuk szakad. Túl nagy kérés ez?

Perselus viszont... Ő mindig ott volt mellette, erre még jól emlékezett. A Roxfort előtti években, amikor olyan egyedül volt, és annyira félt az első véletlen varázslatoktól. A nővére féltékenykedései alatti években. Mellette volt a Roxfortban is, még ha rivális házakba kerültek is. Az egyetlen hibáját akkor követte el, amikor alig tizenhat éves volt, és éppen nyilvánosan megalázta James és a Tekergők többi tagja; a sértés kicsúszott a száján, és a lány látta – már akkor is tudta –, hogy még abban a percben megbánta, ahogy kimondta. És mit tett ő erre? Természetesen ellökte magától. Eltaszította az érzéseket, amelyekről tudta, hogy a fiú iránta táplál, és afelé a fiú felé fordult, aki már annyiszor megbántotta, a fiú felé, aki iránt egészen addig a pillanatig rettegett elfogadni a vonzalmat. De ez az incidens lehetőséget adott neki arra, hogy közeledjen Jameshez, miközben bizonyos értelemben csillapította a bűntudatot, hogy elhagyta a legjobb barátját. Nos, nem teljesen. Perselus azonban úgy tűnt, hogy továbblépett, legalábbis tizenhat éves bölcsességével ezt gondolta. Utólag visszagondolva jobban kellett volna tudnia.

Sóhajtott, miközben tekintete Perselus alakjáról a férjére siklott. Hiányzik, gondolta magában sokadjára. Hiányzott, hogy olyanok legyenek, amilyenek régen voltak. Még a legelején, amikor boldogok és igazán együtt voltak, még a háború, a jóslat és Adrian korán elkezdett kiképzése előtt. Elsodródtak egymástól, nem igaz? Lily azon tűnődött, vajon James is rájön-e erre végül; remélte, hogy ha és amikor rádöbben, még nem lesz túl késő.

A népes csoport tovább sétált az erdőben, lampionok mutatták az utat, amelyeket azért helyeztek el, hogy tiszta ösvényt biztosítsanak számukra a stadionhoz vezető úton. Természetesen nem ez volt az első meccs, amelyen Harry részt vett, de ez volt a döntő, és a tini tudta, hogy a minisztérium mindent beleadott, hogy egy új stadiont hozzon létre, amelyet csak most az egyszer fognak használni a közelgő mérkőzés alkalmából. Mivel Harry dolgozott azon Perselusszal, hogy megtanulja, hogyan kell érzékelni a mágiát, azonnal megérezte, amint kisétáltak az erdő védtelen területéről a stadiont védő pajzsok közé, még azelőtt, hogy meglátta volna. Ahhoz még nem volt elég tapasztalt, hogy megkülönböztesse a különböző védőpajzsokat, de azt látta, hogy rengeteg munkát fektettek bele a létrehozásukba. Visszagondolt arra, hogy milyen érzést keltettek benne a mágikus védőpajzsok Roxfortban, valahányszor megpróbálta felkutatni; az iskola védőpajzsai kétségkívül régebbiek és sokkal erősebbek voltak az ittenieknél. Nem volt nehéz belátni, miért tartották az ország legbiztonságosabb épületének. Ha szükség lenne rá, gondolta Harry, a kastély valószínűleg egy mágikus ostromot is kibírna, ha lennének emberek, akik belülről védik.

Minden gondolat a mágikus ostromokról elszállt a fejéből, amikor valóban kisétáltak a fák közül arra a jókora tisztásra, ahol a stadiont felállították. Hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint bármelyik stadion, amelyben korábban járt, és Harry biztos volt benne, hogy a Minisztérium illetékesei mindent megtettek annak érdekében, hogy felülmúlják az eddigi világbajnokságok pompáját. A stadion falai aranyszínűre voltak festve – igazán finoman, gondolta szarkasztikusan a zöld szemű varázsló –, és csillogtak a reggeli napfényben, miközben színes transzparensek lengtek a szélben; a tömeg már gyülekezett, és Harry érezte, hogy egyre nagyobb az izgalom.

– Hűha – állapította meg ékesszólóan mellette Neville, miközben felnézett. – Meglehetősen hivalkodó, nem?

– Miért mondod ezt? – csodálkozott Harry, hangját gúnyos meglepettség színezte.

– A csillogás lehet az oka – tájékoztatta Neville a legjobb barátját, miközben igyekezett fenntartani a komolyság látszatát. – Igen, egyértelműen a szikrázás. – A két fiú kuncogott egy darabig, mielőtt egy szórakozott bájitalmester arra biztatta őket, hogy menjenek tovább.

– Jobb lesz, ha bemegyünk – figyelmeztetett Perselus. – Attól tartok, árthat a látásomnak, ha huzamosabb ideig kell bámulnom ezeket a falakat. – Ez a viccelődés könnyen újabb nevetést váltott ki, de a két tinédzser mégis megmozdult. Harry halványan hallotta Mr. Weasley megjegyzését a stadionról; nyilván százezer ember fér el benne, és Harry nem lepődött volna meg, ha valaki azt mondta volna, hogy tíz katedrális is elfér benne.

A díszpáholyban volt a helyük, ami, mint kiderült, sokkal magasabban van, mint a stadion többi páholya. Egy izgatott és kissé kifulldt csoport lépett be a páholyba. Helyet foglaltak az első sorban, lila plüss székeken, és addig folytatták az élénk beszélgetést, míg a páholy többi nézője el nem foglalta a saját helyét. Perselus név szerint üdvözölte Caramelt, Ludo Bumfoltot, a bolgár mágiaügyi minisztert, és néhány további minisztériumi tisztviselőt, megdöbbentve a válogatott tömeget, akiknek az volt a benyomása, hogy nincs is kapcsolata a társadalommal.

– Nem érdekes – mormogta a bájitalmester a reakciójukat hallva, Harry pedig szórakozott pillantást váltott Neville-lel, amikor az utolsó három hiányzó belépett a páholyba. Nehéz volt nem észrevenni Malfoyékat, ismerte el Harry, miközben a család három tagja besétált, és elfoglalták a helyüket az első sorban, elhaladva egy házimanó mellett –Harry emlékezete szerint Winkynek hívták –, aki állítólag a gazdájának foglalta a helyet, noha rettenetesen félt a magasságtól. Ezüstszőke hajuk szinte fehéren csillogott a reggeli fényben, sötétkék talárjuk éles kontrasztot alkotott sápadt bőrükkel, és gőgös arckifejezésük rezzenéstelen maradt – nos, ha leszámítjuk a megvető pillantást, amivel Lucius Malfoy illette a Weasley család fejét, amikor a tekintetük találkozott. Elfoglalták a helyüket, és negédes beszélgetésbe elegyedtek a miniszterrel.

Harry az égre emelte a szemét, és éppen megfelelő megjegyzést akart tenni Neville-nek amikor Draco feléjük fordult. Harry egyáltalán nem lehetett biztos benne, de úgy érezte, mintha a szőke tini megvárta volna, amíg a szülei elmerülnek egy bolgár méltósággal folytatott beszélgetésben, mielőtt szembefordult vele és Perselusszal. Draco reakciójából teljesen egyértelmű volt, hogy nem számított arra, hogy Harry épp akkor néz rá. Tehát határozott döbbenet volt, amikor a tekintetük összeakadt, és a hideg gúny és megvetés feltűnt az arcvonásain, mielőtt Harrynek ideje lett volna pislogni. Ennek ellenére a zöld szemű tinédzser szinte esküdni mert volna rá, hogy valami mást pillantott meg ott. Draco Malfoy egy pillanatig… szomorúnak tűnt? Mi a fenéért lenne szomorú?

Nem mintha Harry azt hitte volna, hogy Draco képtelen az érzelmekre; a helyzet az, hogy a mardekáros fiú soha nem mutatott mást, mint érdektelenséget és olykor dühöt. Gőgösséget talán itt-ott némi önelégült elégedettséggel párosítva. Harry nem töltött sok időt a hamvas szőke fiú jelenlétében, hogy biztosan tudja – határozottan kevesebbet, mint a bátyja, még ha egy osztályba is jártak együtt; Számmisztikán a diákok túlságosan a saját feladatukra koncentráltak, hogy sok mást csináljanak – de soha nem úgy ismerte Dracót, hogy mindettől szomorúnak tűnjön. Harry magában megfeddte magát és vállat vont. Megint túlgondolja a dolgokat, valószínűleg valami olyasmin agyal, ami csak a képzeletében létezik.

Ludo Bumfolt ezt a pillanatot választotta arra, hogy bejelentse a mérkőzés kezdetét, hangja a Sonorus bűbájjal mágikusan felhangosítva visszhangzott a stadionban. A pálya túloldalán lévő eredményjelző táblát – amelyen eddig a Tűzvillám, és az emlékgömb szerepelt – felváltotta a mérkőzés eredményjelzője, majd bejelentették a kabalafigurák fellépését. Elsőként Bulgária következett, és akiket magukkal hoztak;

– Vélák? – Perselus meglepett hangja áthatolt a Díszpáholyban hirtelen beállt csenden.

– Jaj, te jó ég! – motyogta Harry, aki azonnal lehunyta a szemét, és intett Neville-nek, hogy tegyen ugyanígy. Ő lenne az első, aki elismerte volna, hogy a véla tánc igazi látványosság, amit érdemes megnézni, és amit más körülmények között biztosan élvezett is volna. De mivel a stadion legmagasabb páholyában ült, inkább nem akart fejest ugrani a mélybe, ha elkerülhető. Úgy tűnt, Ron és Adrian toronyugró testtartásba dermedve éppen erre készültek, vette észre Harry, amikor zene elnémulása után újra kinyitotta a szemét.

– Nos, Pers – mondta, miközben az apja felé fordult. – Vélák. – A férfi a szemét forgatta, miközben Neville kuncogott a kijelentésen.

– Helló, bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű – hangzott a bájitalmester válasza, amire a két tizenéves féktelen nevetésben tört ki, amit Sirius teljesen elégedetlen és kissé undorodó tekintete csak meghosszabbított. Mindannyian megtapsolták Írország kabalafiguráit, amikor a leprikonok a bolondok aranyával árasztották el őket, majd még jobban éljeneztek, amikor kihirdették a csapatokat, és bevonultak a pályára. Amikor Bumfolt Krum nevét kiáltotta, a tömeg megvadult.

– Ez ő, ez ő! – ordított Ron, miközben Krumot követte az omniszkópjával. Harry nagyot fütyülve figyelte, ahogy Bulgária fogója körberepül a pályán. Vékony, sötét és sárgásfakó bőrű, nagy, hajlott orral és sűrű fekete szemöldökkel, úgy nézett ki, mint egy túlméretezett ragadozómadár, és teljesen elemében volt, ahogy a Tűzvillámon manőverezett.

– Az ön seprűi tényleg nem mindennapiak, Mr. Potter! – kiáltott fel egy izgatott minisztériumi tisztviselő, aki közvetlenül Harry mögött ült, miközben Sirius nyomatékosan bólintott.

– Nos, köszönöm, Mr...?

– Andrews, Robert Andrews – mutatkozott be a férfi. Úgy látszik, ő volt az elnöke annak a minisztériumi bizottságnak, amelyik a piacra kerülő új seprűt értékelte, miközben arra is ügyelt, hogy azok minden biztonsági előírásnak megfeleljenek. – A munkahelyemen már mindannyian izgatottan várjuk a fogó kiadást!

– Ezt jó tudni, uram – válaszolta Harry széles mosollyal. – Egy héten belül meg kell kapniuk az első seprűt tesztelésre. – Mr. Andrews válaszadó mosolya vakító volt, és a férfi gyakorlatilag dadogni tudott a kilátásra. Siriusnál is nagyobb kviddicsrajongóra bukkantak, gondolta Harry vigyorogva, miközben visszafordult a pálya felé, ahol Írország csapatát hirdették ki.

– Lynchnek semmi esélye Krum ellen! – hirdette Ron hangosan.

– Krum tényleg ilyen jó? – tűnődött Neville, aki még soha nem látta Krumot játszani. Ron, Adrian, Sirius és James egyszerre kezdték el magyarázni, hogy miért Krum a világ legjobb fogója, miközben Perselus egyszerűen kijelentette;

– Igen. Mit gondoltok, miért fizetek neki ennyi pénzt? – A Krum tehetségét dicsőítő hangzavar döbbent csendre váltott, amikor Perselus emlékeztette őket, hogy bizonyos értelemben ő Krum főnöke. A bájitalmester csak vigyorgott, örült, hogy most már nyugodtan nézhetik a meccset. Harry kuncogva fordította vissza a figyelmét a pályára, és aktivált egy emlékgömböt, hogy rögzítse a meccset. A vigyora még szélesebbre húzódott, amikor látta, hogy a páholyban összesereglett emberek többsége ugyanezt teszi.

Maga a játék több mint érdekesnek bizonyult; a vélák táncoltak és lángokat okádtak, a játékvezetőket pofon kellett ütni, a leprikonok pedig általában önelégültek és sértőek voltak. Hamarosan világossá vált, hogy miért Krum a legkiválóbb fogó. A cikesz üldözését vad sprinteléssé változtatta a pálya körül, Lynch pedig őt üldözte ahelyett, hogy a tényleges cikeszt próbálta volna elkapni. Harry összerezzent, amikor Krum tökéletesen kivitelezett "Vronskij-műbukása" utána a zöld ruhás fogó hatalmas erővel csapódott a földbe. Mégis, bármennyire is próbálkozott Krum, egyértelmű volt, hogy Írországnak van a legjobb csapata. Szinte az elejétől fogva ők vezettek, és ezt a különbséget az egész meccs során megtartották. Krum, felismerve, hogy nincs esélye a győzelemre, úgy döntött, hogy legalább a büszkeségét megőrzi. Egy lenyűgöző mozdulattal átverte Lynch-et, és hangos taps közepette elkapta a cikeszt.

– Megmondtuk! Megmondtuk! – kántálták az ikrek, miközben a tömeg őrjöngött. A díjátadó ünnepség általános izgalomban telt, még ha még mindig nem is volt világos, hogy kinek szólt a taps.

– Krum tényleg ilyen jó! – ismerte el Neville később az este folyamán amikor visszatértek a sátrukhoz. Úgy döntöttek, hogy az éjszakát a kempingben töltik, ahogy a boszorkányok és varázslók többsége tette, és hajnalban, a nap első sugarainál indulnak tovább; azonban eltartott egy darabig, mire visszatértek a sátraikhoz, mivel a két csapat hajthatatlan volt, hogy találkozni akarnak az általuk használt seprű készítőjével. Harry gratulált mindkét csapat tagjainak, és sikerült néhány percet beszélgetnie Krummal; az idősebb varázsló még mindig kissé csalódott volt a játék eredménye miatt, de úgy tűnt, hogy a kedve kicsit felderül, amikor Harry biztosította arról, hogy még sosem látott Tűzvillámot jobban repülni. Kedvesen visszautasította a vacsorameghívást, még akkor is, ha Díszpáholy többi vendége, az ő csoportjukat leszámítva, éppen ezért maradna. Tényleg nem akart a szükségesnél több időt tölteni Caramel jelenlétében, és Perselus hajlamos volt kerülni a férfit, mint a pestist.

– Hát persze, hogy az! – kiáltott fel Ron megbotránkozva, nem értette, hogyan lehet valakinek kétsége efelől. A hangulat vidám volt, még ha kissé bizarr is; a Potter család Siriusszal és Remusszal együtt megszokta, hogy összegyűlnek és a kviddicsről beszélgetnek, a Weasley-k pedig gyakorlatilag amúgy is a kiterjedt családot alkották. Perselus és Neville jelenléte – Harry jelenléte is, mivel őt korábban soha nem vonták be aktívan az ilyen beszélgetésekbe – kissé mindannyiukat kizökkentette az egyensúlyukból. És nem csak a jelenlétükről volt szó, nem; adott volt három olyan ember, akiket a közelmúltig csendesnek, félénknek, tartózkodónak vagy – Perselus esetében – egyenesen antiszociálisnak jellemeztek, és mostanában mindenki szeme láttára harsányan beszélgettek és nyíltan nevettek.

– Ez olyan furcsa – motyogta James onnan, ahol Sirius mellett ült, miközben a pince egykor rettegett nagy, gonosz rémdenevére a helyiség hölgyeit és a tinédzsereit szórakoztatta, elmesélve az ő és Harry Rennes-i versenyen töltött idejét, amit Harry vidáman kommentált.

– Nekem mondod? – suttogta vissza a kutya animágus, és igyekezett mindent megtenni, hogy ne nevessen Harry szemléletes újrajátszásán, ahogyan az egyik ellenfelét, aki mintha kétszer olyan széles lett volna, mint a tini, leterítette. Örült a keresztfiának, az biztos; gyakran gondolt rá a múltban, miközben Adrian edzésével voltak elfoglalva, és azon tűnődött, vajon hogyan telik a vakációja. Noha a fiú soha nem panaszkodott – és Sirius most már értette, hogy miért! –, ő pedig folyton emlékeztette magát, hogy nem az ő dolga dönteni arról, hogy Harryt is kellene edzeni. És most ennyit vesztettél az életéből, te barom! – szidta magát, amikor Perselus mély hangja leírta a lehető legjobb mozdulatot egy nagyobb ellenféllel szemben.

– De mennyivel lehet magasabb egy ellenfél? – kérdezte Molly, és az arca enyhén elsötétült, miközben elgondolkodva nézte Perselust.

– Nem feltétlenül magasabb, Molly – magyarázta Perselus, bevallva, hogy a versenyen még nem találkozott a kétméteres testalkatánál magasabb emberrel. – De határozottan súlyosabb. – Harry bólintott, és eszébe jutott egy tinédzser, akivel versenyzett, és aki jó ötven kilóval volt nehezebb nála.

– A verseny nagyon érdekesen hangzik! – kiáltott fel Neville, és az agya máris elképzelte a kardpárbajt és a közelharcot, amit a bájitaltanár leírt.

– Jövőre velünk jössz, Nev – jelentette ki Harry, összepacsizva legjobb barátjával, és mindkét tinédzser elmosolyodott.

– Hát persze, hogy jössz! – biztosította Perselus a fiút. – Csak gyakorold tovább a mozdulatokat, amiket mutattam neked, és akár versenyezhetsz is.

– Kardvívást gyakoroltál, Neville? – kérdezte Adrian, kissé összeszűkült szemmel.

– Igen, így van – igazolta Harry. – Csendesnek látszik, de nagyon jó a lendülete!

– Ó, köszönöm, Mr. Potter! – mondta Neville, aki felállt, és meghajolt.

– Azt hiszem, elrontottunk téged, Neville – vallotta be Perselus, aki nem tudta visszatartani a mosolyát az arcáról.

– Jó nekünk – tette hozzá Harry.

– Lehet, hogy belesétáltam egy párhuzamos dimenzióba – állapította meg Bill, miközben Perselusra nézett, és próbálta összeegyeztetni a jelenlegi képét azzal a mogorva, rideg és egyenesen ijesztő professzorral, akire emlékezett.

– Talán egy személyiségmódosító varázslat? – vetette fel Charlie, akinek pontosan ugyanazok a problémái voltak, mint a bátyjának.

– Ez, vagy van egy gonosz ikertestvérem – jelentette ki komolyan Perselus, aminek hatására a sátor elhallgatott, mielőtt Harry és Neville nevetésben tört ki a viccen, és maga a bájitalmester is hamarosan követte példájukat.

– Én maradok a párhuzamos dimenzió elméletnél – jelentette ki Sirius. Perselus az égre emelte a szemét.

– Tudatom veled, Black, hogy... – Ám ekkor minden a feje tetejére állt. Először egy hangos zaj hallatszott, mintha robbanás történt volna a táborhelyen. Aztán sikolyok, kiáltozás és futó léptek dobogó hangjai váltakoztak. Újabb robbanások. A sátorban uralkodó könnyed légkör egy szempillantás alatt elpárolgott, ahogy előrántották a pálcáikat. Sirius és James egy pillantást váltottak, és kisétáltak a sátorból, miközben aurorképzésük működésbe lépett. Perselus és Remus egy másodperc múlva utánuk eredtek, őket követte Arthur és a két legidősebb fia. Lily és Molly védelmezően lépett a tizenévesek elé; Harry sosem gondolta volna, hogy Molly Weasley veszélyesnek tűnhet, de így volt.

– Maradjatok... – parancsolta Perselus a válla fölött, miközben a csoportjuk többi tagja bólintott a hangjában lévő egyértelmű parancsra. Harry erősebben szorította a pálcáját. Ez nem lehetett jó. Egyáltalán nem jó. A pánikszerű hangok szaporodni látszottak. Olyan sok lenne egy kis szünet? gondolta Harry, és a szemét lehunyta, miközben felsóhajtott. Érezte, hogy egy kéz vigasztalóan megszorítja a vállát, és kinyitotta a szemét. Neville állt mellette, pálcával a kezében és határozott tekintettel. Kész volt mellette állni, bármi történjék is. Harry bólintott, és a sátor bejárata felé fordult, felkészülve a legrosszabbra. Mi folyik itt?

– Mi történik? – kérdezte Hermione sápadtan, remegő hangon.

– Nem tudom biztosan – mondta Lily. – Mindenesetre próbálj meg nem pánikba esni. És engedélyt kaptok, hogy használjátok a pálcátokat. – Hirtelen Mr. Weasley lépett be a sátorba tágra nyílt, kétségbeesett szemmel, komor arccal.

– Kapjátok fel a dzsekiket, és fussatok! Azonnal kifelé! – kiáltotta, mire mindenki mozgásba lendült.

– Miért? Apa, mi történik? – kérdezte Ron, miközben sietve felvette a kabátját.

– Erre most nincs idő! – kiáltott fel Arthur. –Tartsátok kéznél a pálcátokat és fussatok! Az erdő felé tartunk! Gyorsan! – James belépett a sátorba, hogy felgyorsítsa a folyamatot.

– Mozgás, most! – Lily felé fordult. – Lily, fogd Adriant és rohanj az erdő felé!

– Miért? – kérdezte Lily még akkor is, amikor megragadta idősebb és tiltakozó fiát, és a sátor kijárata felé indult.

– Halálfalók – jelentette ki James aztán kirohant a sátorból. Mindenki pánikba esett csendben vonult ki. Halálfalók. Voldemort követői; Harry agya próbált felzárkózni a hallottakhoz, de képtelenségnek találta. Halálfalók. Hogy lehetséges ez egyáltalán? Követte Fredet a sátorból kifelé, és körülnézett. A néhány még pislákoló tűz fényénél látta, hogy emberek menekülnek az erdőbe, és valamit lebegtetnek, ami a mezőn keresztül feléjük tart, valami, ami furcsa fényvillanásokat és lövésekhez hasonló zajokat bocsátott ki. Hangos gúnyolódás, harsogó nevetés és részeg kiabálás hangja sodródott feléjük, majd erős zöld fénycsóva tört fel, amely bevilágította a helyszínt. Valaki gyilkos átkot szórt. És akkor Harry meglátta őket.

Egy csapat varázsló, húszan, talán többen is, a menekülő tömeg felé sétáltak, és a szélrózsa minden irányba átkokat szórtak, bármit, ami épp csak eszükbe jutott. Gyerekek futottak és sikoltoztak, a szüleik után kérdezősködtek, szülők pánikszerűen rohangáltak, gyermekeiket keresték az összeomlott sátrak között. Egy idős hölgy megbotlott és elesett az erdő felé tartó őrült rohanásban, csak egy arra járó nő húzta fel, majd mindketten botladozva menekültek a nevető halálfalók elől. És ott, a táborhely közepén, láthatatlan zsinórok által a levegőben tartva, akár egy groteszk marionettfigura, négy küszködő alak vergődött. Kettő közülük nagyon kicsi volt, állapította meg Harry zsibbadt elmével. Mintha gyerekek lettek volna. És sikoltoztak, félelmükben és fájdalmukban, miközben védtelenül lebegtek, kiszolgáltatva csuklyás kínzóiknak.

– Mr. Roberts? – motyogta Neville. Mr. Roberts? Nem így hívták azt a muglit, akié a kemping volt? Szóval az ő családja az? A gyerekei?

– Harry? – hangzott fel Perselus hangja balról. – Mennünk kell. – Újabb halálfalók jelentek meg, sátrakra taposva és rémületet terjesztve elhaladtukban. Mrs. Roberts fejjel lefelé lógott. Az egyik gyereke búgócsigamódjára gyors pörgésbe kezdett úgy tizenöt méter magasan a levegőben.

– Merlin segítsen rajtunk – motyogta Neville.

– Ez beteges! – mondta Ron zihálva valahonnan a hátuk mögül. Harry hallotta, ahogy az anyja Adriant sürgette, James pedig előre sietett, hogy csatlakozzon ahhoz a néhány varázslóhoz és boszorkányhoz, akiknek sikerült megőrizniük az eszüket, és valamiféle ellenállást kezdtek kialakítani a fekete ruhás varázslókkal szemben. A gyerekek pedig tovább sikoltoztak, az emberek tovább futottak, a halálfalók pedig tovább nevettek.

– Harry? – kérdezte Perselus bizonytalanul. Valószínűleg már látta a jeleket, mielőtt Harry maga is érezte volna őket, de most már érzékelte őket. Remegett, és a vére égett, az agyába száguldott, ahogy a groteszk jelenet kibontakozott előtte. A rémület. Pánik. Így nézett ki a háború. Ezt hozná magával Voldemort, és még rosszabbat. Félelmet. Fájdalmat. Harry pedig végignézte, ahogy ujjai fájdalmasan összeszorulnak a pálcája körül, körmei felsértik a bőrt, és vért fakasztanak. Kétségbeesés. Borzalom. Így fog kinézni a jövő. A gyerekek tovább sikoltoztak.

– Apa – motyogta Harry, a hangja olyan mély és rekedt volt, hogy Perselusnak le kellett olvasnia a szájáról, hogy megértse, mit mondott. Nem szólt többet. Nem is volt rá szüksége. Perselus egészen jól értette. Harry harcolni akart. Nem akart elfutni. Harry elszánt volt. És – Perselus rájött, miközben szemügyre vette a fiát – Harry mérges volt. Nem, nem mérges. Harry tombolni tudott volna dühében. Most már nem lehet megállítani. Perselus csak annyit tehetett, hogy mellé áll, és végigcsinálja az egészet. Így hát csak bólintott, és maga is a halálfalók felé fordult; ez volt az ő helye a háborúban, az ő helye az életben.

– Így nem mész ellenük – jelentette ki Neville, miközben legjobb barátjára nézett, szemében tűz égett.

– Nev...

– Hadd fogalmazzam újra – szólt közbe Neville, félbeszakítva Harryt, tudta, hogy nincs vesztegetni való idő. A halálfalók gyorsan közeledtek feléjük. – Nélkülem nem mész ellenük.

– Neville... – Harry még egyszer tiltakozni próbált.

– Kussolj, Potter – jelentette ki a fiú szomorúan mosolyogva. – A bátyád vagyok. Veled megyek. – Harry visszamosolygott, és bólintott.

– Hát akkor, uraim – jelentette ki Perselus. Legszívesebben elrejtette volna mindkét fiút a világ elől, de a fia olyan makacs volt, hogy úgyis megtalálta volna a módját, hogy harcoljanak. És úgy tűnt, hogy Neville minden harcba követné a barátját – a bátyját. Átkozott legyen, ha hagyja, hogy egyedül harcoljanak. – Mehetünk? – És megindultak előre.

– Harry, Neville! – üvöltött utánuk Fred vagy George. – Mit műveltek? – A kiabálása nem riasztotta el a két fiút. Az ikrek összenéztek, és megpróbáltak követni.

– Nem! – kiáltotta Ginny, ezzel felkeltve a figyelmüket. Fred és George jót akartak, tudta. De ilyenkor figyelemelterelésül szolgálhattak. Ahogy ő is, ami azt illeti, ezt is jól tudta. – Elmehetnek; Piton professzor velük van. -nekünk meg kell találnunk anyát... – És az erdő felé fordult. Lesz még idő harcolni, és harcolni is fog. De bármennyire is akart most segíteni, még nem állt készen. Úgy döntött, egyelőre csak félre kell állnia azok útjából, akik tudnak harcolni, és hagynia kell, hogy megtegyék.

Közben a három varázslóból álló kis csoport, pálcával a kezükben, előrenyomult. Harry érezte, hogy dühe felcsap; egy párnázóbűbájt szórt a Roberts család alá, majd figyelmét ismét a halálfalók felé fordította. Azok egy pillanatra megálltak, és próbálták azonosítani, ki küldte feléjük a varázslatot. Nem telt el sok idő, mire kiszúrták a három varázslót. A tekintetük végigsiklott Harryn és Neville-en, majd Perselust felismerve megállapodtak rajta. Gyorsan eldöntötték, hogy ő az elsődleges célpontjuk, és az áruló elleni bosszúval a fejükben a bájitalmesterre szegezték a pálcájukat.

Az ellenfél alábecslése a leggyakoribb hiba a varázslók párbajában, és pontosan ez az, amit Perselus tanított Harrynek, amikor először kezdte el edzeni őt. És a halálfalók alábecsülték az ellenfelüket. Harry a pálcáját a halálfalók alatti talajra irányította, kihasználva, hogy fűben álltak.

Terrae Legumina! – Ez egy néma varázslat volt, de az eredmény azonnali. Egy sötétbarna fénygömb hagyta el a pálcáját és csapódott a földbe, erős impulzust keltve a becsapódás pontjából kiindulva egy 4 és fél méter sugarú körben. Ez egy olyan bűbáj volt, amely csak földes vagy sziklás terepen működött, de rendkívül hasznos, gondolta Harry, miközben figyelte, ahogy a Robertset a levegőben tartó halálfalók bő félméter magasra emelkednek a levegőbe majd három méternyit hátrafelé repülnek. Támadó varázslatokat kezdett el szórni minden szembejövő halálfalóra, elméje harci üzemmódba kapcsolt, és latba vetette sokéves kiképzés csiszolta párbajtudását. Bukott és hárított, pajzsot emelt, ha kellett, és visszavágott, ha lehetett. A szeme sarkából látta, ahogy Neville gondoskodik arról, hogy Robertsék biztonságosan földet érjenek és kikerüljenek a tűzvonalból, Perselus pedig pusztítást végez a halálfalók soraiban.

Lebukott, hogy kikerüljön egy felé repülő vágóátkot, és elgurult egy Cruciatus útjából, mielőtt visszatámadott egy saját varázslattal. Már látta, hogy varázslók csoportjai közelednek, és csatlakoznak a halálfalók elleni harchoz. A Sötét Nagyúr álarcos követői futásnak eredtek, majd dehoppanáltak, bár néhányan közülük úgy döntöttek, hogy inkább maradnak, és tovább harcolnak. Egyikük, egy rendkívül magas és testes varázsló, amennyire Harry meg tudta állapítani, kisurrant a harc fővonalából, és a fák közé kanyarodott, ahová Neville a Roberts családot vezette. Hogy ez csak a család balszerencséje volt-e, vagy a halálfaló szándéka, hogy még jobban megkínozza őket – vagy rosszabbat tegyen velük –, Harry nem tudta. Nem is számított; vöröset látott. Még mindig hallotta a gyerekek sikolyát, és valahol mélyen legbelül tudta, hogy ezek a sikolyok később kísérteni fogják.

– Ventilabis! – Ez volt a következő varázsige, amivel az egyik halálfalót, aki megpróbálta megtámadni, elhajította magától, mielőtt a magasabb csuklyás férfi után futott volna. Épp időben érte utol. Vagy ami valószínűbb, épp időben ahhoz, hogy lássa, ahogy egy második halálfalót is eltalál egy vágó átok, és elmenekül a rémült Robertsék elől. A magasabb halálfaló körülnézett, de bárki is varázsolt, már elszaladt. Onnan, ahol állt, nem láthatta őt. Harry azonban igen, még ha csak egy pillanatra is. De egy pillanat elég volt ahhoz, hogy megtorpanásra késztesse. Micsoda?

A gondolatai azonban visszakanyarodtak a zavarba ejtő útvonalról, amint a magas halálfaló Robertsék felé fordította a figyelmét. A két gyerek ismét felsikoltott, könnyek csillogtak a szemükben, a halálfaló pedig nevetett. Kacagott. Harry hallotta és érezte a szívverését a teste minden egyes erében és vénájában. Olvadt, fehéren izzó düh csapott át rajta, és amikor a csuklyás felemelte a pálcáját, és a család legfiatalabb gyermekére szegezve kimondta a gyilkos átok első szótagjait, Harry is megmozdult. Gyorsabb volt.

– Flammifer Ictus! – Lángnyelvek lövelltek ki a pálcájából, és egyenesen mellkason találták a halálfalót, aki a földre zuhant, üvöltve a fájdalomtól, a köpenye pedig lángolt. És ahogy Harry előre lépett, hogy elkábítsa, hátborzongató csend terült el a mezőn. Harry első gondolata az volt, hogy dementorok érkeznek, de nem érezte a hideget, ami általában a megjelenésüket kísérte. Aztán észrevette. Az éjszakát zöld fényben világította meg valami, ami közvetlenül az erdő felett lebegett. A földön fekvő halálfaló dehoppanált, még ha úgy is tűnt, szörnyű fájdalmai vannak. A sebhelyet élete végéig viselni fogja, ezt Harry már akkor tudta, amikor kimondta a varázslatot. Nem létezett rá gyógymód. De mi lehetett olyan szörnyű, ami a férfit menekülésre késztette, még akkor is, ha bizonyára szenvedett a fájdalomtól? Elég volt egyetlen pillantás felfelé, hogy megtudja az okát. Ott, fent az égen, mindenki számára láthatóan és fényesen ragyogott a Sötét Jegy.

Egy utolsó pillantással megbizonyosodott róla, hogy Robertsék nem sérültek meg súlyosan, majd megfordult, és futásnak eredt, elhaladva a megdöbbent minisztériumi tisztviselők egy csoportja mellett, hogy csatlakozzon Perselushoz és Neville-hez. Mindkét varázsló rémülten bámulta a Sötét Jegyet, Perselus mindenkinél jobban leplezve azt. Harry csak állt mellettük dermedten, és arra gondolt, hogy mi mindent jelképez a Sötét Jegy: Voldemortot, félelmet, pusztítást és halált. A halált. Amikor a Sötét Jegyet megidézték, valakit megöltek. És a jel az erdő felett állt, ahová mindenki elmenekült.

– Ó, ne! – motyogta Harry, és a tekintete Perselust kereste vigasztalásképpen. – Ugye nem hiszed, hogy? – Nem tudta befejezni a mondatát. Ugye nem hiszed, hogy valakit megöltek? Hogy mondhatna ki ilyet hangosan? Attól, hogy nem mondta ki, persze még lehetett igaz, de továbbra is úgy érezte, képtelen – nem hajlandó – kimondani a tényleges szavakat.

– Remélem, nem – válaszolta Perselus, pontosan értve, hogy mit kérdeztek tőle. – Jobb, ha megyünk és kiderítjük. – Harry bólintott egyet, majd a legjobb barátja felé fordította a tekintetét. Neville arcán volt egy kis vér, ami egy vágó bűbájtól vagy valamilyen hárító varázslattól származott, ezt Harry nem tudta megállapítani, és a farmerja kissé elszakadt a jobb térdénél, ami szintén vérfoltos volt. Nem volt nagy dolog, de Harry dühe hússzorosan visszatért. Hogy merészelték? Hogy merték bántani a családját?

– Jól vagy, Nev? – kérdezte Harry aggódva.

– Tessék? – kérdezte Neville, miközben elszakította a tekintetét a jelről. Kissé elveszettnek tűnt, mielőtt tekintete a sérült lábára esett, és bal keze felemelkedett, hogy megérintse az arcát. Kicsit összerezzent, de igenlően bólintott. – Csak néhány karcolás... – Harry felé fordult, és a szeme tágra nyílt. – Te jól vagy? – Harry eltűnődött, hogy Neville vajon mit érthetett ez alatt, és felemelte a saját kezét, hogy megérintse a jobb vállát, ahova barátja tekintete esett. Összerezzent, ahogy ujjai érintkeztek az ott lévő sebbel, meleg vér színezte a tenyerét. Halványan emlékezett a szúró érzésre, amikor elgurult a Cruciatus átok útjából. Biztos egy kőbe vagy valami hasonlóba vágta magát.

– Igen... – biztosította Harry, amikor Perselus közeledett hozzá, a szemében tűz égett.

– Eltaláltak? – kérdezte a bájitalmester alig visszafogott dühvel. Meg fogja találni, bárki is tette ezt a fiával, és megöli. Lassan és fájdalmasan, erre megesküdött.

– Csak lebuktam egy átok elől – magyarázta Harry. Akár átok érte, akár nem, bárki is okozta Harry sérülését, fel fogja kutatni és elintézi, fogadkozott Perselus. – Mennünk kell! – jelentette ki Harry, és elindult előre az erdő felé, meggyőződve arról, hogy az apja sértetlenül követi őt. Neville velük tartott, miközben gyorsan közeledtek a ponthoz, közvetlenül a Sötét Jegy alatt, pálcákkal a kezükben és támadásra készen. A látvány, ami fogadta őket, több mint bizarr volt.

Egy csapat varázsló vette körül Adriant, Ront és Hermionét egy házimanóval egyetemben. Ugyanaz a házimanó, aki a díszpáholyban is velük volt. És ott volt Mr. Kupor is, aki a szerencsétlen teremtményt hibáztatta a Sötét Jegy felemelkedéséért. Adrian éppen azt magyarázta, hogy a pálca, amivel a Sötét Jegyet megidézték, az övé volt, miközben Kupor kihallgatta a házimanót.

– Winky nem varázsolt vele, uram! – visított Winky, miközben könnyek csorogtak összenyomott és krumpliorrának két oldalán. – Winky csak... csak... csak felvette, uram! Nem Winky varázsolta a Sötét Jegyet, uram, Winky nem is tudja, hogyan kell!

– Nem ő volt az! – mondta Hermione. Szemlátomást nagyon feszélyezte, hogy ennyi minisztériumi varázsló előtt kell beszélni, mégis határozottnak tűnt. – Winkynek nyikorgó, vékony hangja van, és a hang, amit hallottunk, amivel a varázsigét kiszórták, sokkal mélyebb volt! – Körbenézett Adrian és Ron felé, a támogatásukra számítva. – Egyáltalán nem úgy hangzott, mint Winky, ugye?

– Nem – mondta Adrian a fejét rázva. – Egyértelműen nem úgy hangzott, mint egy manó.

– Mi folyik itt? – szakította őket félbe Perselus, a helyszín felé sétálva, semmit sem értve. –Tényleg azt állítja, hogy egy manó idézte meg a Sötét Jegyet? Ez egyszerűen ostobaság! – Hermione megdöbbenve nézett Perselus kijelentésére, majd derűsen elmosolyodott.

– A pálcával a kezében találtak rá, professzor úr – magyarázta egy homokszínű hajú férfi. Halványan emlékeztette Harryt valakire, bár nem tudta felidézni, hogy pontosan kire.

– Akkor is; a Sötét Jegy megidézése, Mr. Diggory? – Cendric apja? Ennek már volt értelme. – Ez nem egy könnyű varázslat, és nem is egy olyan varázsige, amit csak úgy meg lehet tanulni egy könyvből. – Harry és Neville közelebb sétáltak a helyszínhez, miközben a férfi beszélt.

– Harry! – szólította meg Adrian, miközben a bátyja ingét vérfoltokkal tarkított vérre nézett. – Mi történt veled?

– Egy halálfaló – válaszolta Harry, aki ekkor már nem akart válaszolni semmilyen kérdésre. Adrian állkapcsa megereszkedett.

– Megküzdöttél velük?

– Nem egyedül – jelentette ki Harry, Perselusra és Neville-re mutatva.

– De...

– Elég! – Mr. Kupor volt az, aki megszólalt, őrült arckifejezéssel az arcán. – Eltérünk a tárgytól! – Félig zavart tekintetét a manó felé fordította, aki összerezzent a félelemtől. – Elég volt! Az elmúlt percekben nemcsak Adrian Pottert, hanem engem is megvádoltak a Sötét Jegy megidézésével! – Tekinteté a döbbent Mr. Diggoryra szegezte.

– Mr. Kupor, én nem...

– Megvádolta a házimanómat! Azt akarja mondani, hogy rendszeresen a Sötét Jegy megidézésére oktatom a szolgámat? – robbant ki Mr. Kupor.

– Nem, uram, én...

– Elég! – A házimanó felé fordult, Adrian pálcáját a kezében tartva. – Ez az a pálca, amelyik megidézte a Sötét Jegyet. És a kezedben volt, amikor megtaláltak; tagadod ezt?

– Nem, uram, Winky találta meg, uram...

– Csend! – A házimanó hátrált egy lépést, és nyöszörgésbe kezdett.

– Mr. Kupor – figyelmeztette Harry savanyúan. Kizárt, hogy Winky megidézte a Sötét Jegyet, és a férfi terrorizálta őt. – Azt hiszem, le kéne nyugodnia; Winkynek biztosan semmi köze nem volt a...

– Még nem fejeztem be! – kiáltott fel Kupor, és még csak meg sem fordult, hogy Harryre nézzen. A fiú összeszorította a fogát, de hallgatott; Kupor elhatározta magát, és nem hagyta magát eltántorítani. Hermione azonban felé fordult, és támogatóan mosolygott. Kupor szónoklata folytatódott; ragaszkodott hozzá, hogy nincs szüksége egy olyan szolgára, aki nem engedelmeskedik a parancsának – Winky egyértelmű utasítást kapott, hogy maradjon a sátorban. Az a tény, hogy a manót akár el is taposhatták volna, nyilvánvalóan nem játszott szerepet a döntésében – ezért el kellett bocsátania. Ez ruhát jelentett. Szegény teremtmény fékezhetetlenül zokogott, miközben Mr. Weasley és Perselus úgy döntöttek, hogy mindenkit elvezetnek a helyszínről. Ott már nem volt mit tenni, és meg kellett találniuk a többieket.

– Ezt nem hiszem el! Embertelen, ahogy Winkyvel bánt! – kiáltott fel Hermione. Harrynek egyet kellett értenie ezzel. Már a puszta gondolatára is, hogy valaki így bánjon Minnie-vel, legszívesebben megátkozott volna valamit. Azt is tudta, hogy semmit sem tehet a házimanóért. Sajnos, a manólánynak engedelmeskednie kellett Mr. Kupor parancsainak, és az ő tulajdona marad, amíg szabadon nem engedi.

– Ő nem ember, Hermione – jegyezte meg Ron, meglehetősen nyersen.

– Pontosan ez a különbség, Ron – mondta Neville, akit még mindig zavart az egész jelenet; kissé sántított, és Harry aggódó pillantást vetett rá. Neville megvonta a vállát az aggodalomra, a szemét forgatta, azt sugallva, hogy jól van. Harry nem hitt neki, amíg a sebét el nem látták.

– A kérdés itt az – kérdezte Adrian –, ha nem Winky idézte meg a Sötét Jegyet, akkor ki tette? – Néhány pillanatig némán sétáltak, erre a kérdésre nem volt válaszuk, csupán elméleteik.

– Fogadjunk, hogy a Malfoyék tették! – kiáltott fel Ron néhány pillanat múlva.

– Ne vádolj embereket ilyen súlyos dolgokkal, Ron, csak azért, mert nem kedveled őket! – mondta Mr. Weasley szigorú hangon.

– Nem, tényleg! – erősködött Ron. – Mielőtt összefutottunk volna Winkyvel, utolértük Draco Malfoyt; kifulladtnak tűnt és vigyorgott, amikor megkérdeztük, hogy a szülei a halálfalók között vannak-e. Azt mondta, hogy ha igen, akkor sem árulja el nekünk!

– Ron! – figyelmeztette Arthur, elhallgattatva a fiát. Harry a maga részéről nem tudta, mit gondoljon. Sem a titokzatos személyről, aki a Sötét jelet kiszórta, sem konkrétan Draco Malfoyról. Mert ha Draco olyan jól érezte magát, miközben halálfalók ólálkodtak körülötte, és a Sötét Jegy felemelkedett, akkor miért átkozta meg azt a halálfalót, aki Robertsék után ment?

Mert Harry biztos volt benne, hogy az ifjabb Malfoy volt, akit látott. A hamvas szőke haj és a sötétkék köpeny halálosan árulkodó jel volt. Egyszerűen nem volt értelme. Perselusra nézett, aki elgondolkodva sétált előtte. A halálfalók, a Sötét Jegy, a pusztítás, amivel szembe kellett néznie, ahogy kisétáltak az erdőből, és a – most már roskatag – sátraik felé tartottak, ahol a csoportjuk többi tagja gyülekezett. Halványan hallotta, ahogy James Adrian nevét kiáltja, amikor megpillantotta őket. Harry lehunyta a szemét, és végigsimított a haján. Semminek sem volt értelme.