Családi Kötelékek
2. fejezet
Volt egyszer egy Halloween
A Sötét Nagyúr tűnődött. Választania kellett, és ahhoz, hogy elérje a célját, siker koronázza a törekvéseit, bölcsen kellett döntenie. A tépelődésének oka egyszerű volt: több mint két éve született róla egy prófécia. Ám ez nem is érte őt váratlanul. Végtére is örök nyomot akart hagyni a varázsvilág történelmében, épp ezért számítani lehetett rá, hogy valahol az út során felbukkan majd egy jövendölés.
Tehát nem, nem önmagában a jóslat volt az, ami befészkelte magát a gondolatai közé, hanem annak tartalma; már a puszta elképzelés is, hogy őt, Lord Voldemortot, az évszázad leghatalmasabb varázslóját elpusztíthatja egy egyszerű gyerek. Egy fiú, akit a hetedik hónap halála szült, és akinek a szülei háromszor dacoltak vele, majd túlélték azt, hogy hírül adhassák a világnak e tettüket. És legnagyobb elégedetlenségére – részben azért, mert az ellenségeinek listája oly hosszú volt – három lehetséges jelölt is akadt.
Az első, az év július harmincegyedikének kora reggelén született. Ő Neville Longbottom volt, Alice és Frank Longbottom fia, azé a két legfélelmetesebb auroré, akik valaha is támadták a halálfalók sorait. Maguk a szülők is csak nemrégiben dacoltak vele harmadszorra és egyben utoljára. Voldemort elvigyorodott az emlék hatására; Bellatrix egy kicsit elragadtatta magát, miközben megpróbált információt kiszedni a párból, akik így a Szent Mungo pszichiátriai osztályán találták magukat a Cruciatus-átok utóhatásai következtében. Ezzel egy kellemetlenség le is lett tudva, és a fiú védtelenül maradt a nagyanyja felügyelete alatt. A Sötét Nagyúr tapasztalatból tudta, hogy a fiú megtalálása és megölése számára csak egy rutinfeladat. De vajon a Longbottom fiú az, akire a jóslat figyelmezette?
A második Adrian Orion Potter, Lily és James Potter fia, egy ikerpár idősebbike. Néhány perccel éjfél előtt, július utolsó napján született, és öccsével együtt esélyesebb jelölt volt a prófécia megtestesítésére, tekintettel arra, hogy közelebb született a hónap végéhez, vagyis július halálához. A harmadik jelölt a legifjabb Potter utód volt, a fiú ugyanis csak pár másodperccel éjfél előtt született, ahogy erről az informátora, Peter Pettigrew tájékoztatta, aki egyben a család barátja is volt. Az ikrek születési ideje sokkal közelebb állt a jóslatban elhangzott időponthoz, és különben is félvérek. És bármennyire is szeretné elfelejteni, a Sötét Nagyúr maga is félvér volt.
Kettőjük közül kell, hogy legyen az egyik. Így, ezekkel a gondolatokkal a fejében, végül Voldemort Nagyúr ott találta magát Gondric's Hollow-ban, Potterék elméletileg védett háza előtt. Milyen találó neve van a helynek, ahol Potterék élnek – gondolta a Sötét Nagyúr fanyarul. A szülők elmentek otthonról – Pettigrew jóvoltából, aki persze előzékenyen felajánlotta, hogy majd ő vigyáz a gyerekekre, míg a szülők távol vannak.
Voldemort megállás nélkül haladt át az egész házat beborító erős védővarázslatokon és bűbájokon; az árulás súlya alatt, mintha azok ott sem lettek volna, a védelem leomlott. Az ajtónál Pettigrew köszöntötte őt. Voldemort Nagyúr emlékeztetőül feljegyezte magának, hogy valamikor a közeljövőben meg kell ölnie a rettegő patkányt. Gyűlölte az árulókat, és mivel a kövér férfi hamarosan amúgy is betölti a célját, haszontalanná válik a számára. Talán megengedi Bellának, hogy kicsit elszórakozzon vele. A nő amúgy is megveti a rágcsálókat.
– Az emeleten vannak uram – hajolt meg a patkány. Voldemort ajkai gúnyos mosolyba torzultak. – A gyerekszobában. – Anélkül, hogy bármi jelét adta volna, hogy hallotta őt, elhaladt Pettigrew mellett, és elindult a lépcső irányába. Fekete köpenyének szárnyai csapkodtak mögötte. Micsoda egy ostoba prófécia ez! Ám mégis egy olyan, amiben ott rejlik a lehetőség, hogy olyan erővé váljon, amivel a jövőben számolni kell, és ezért most kell megakadályozni, amíg még van rá idő. A gyerekszobába vezető ajtó tárva-nyitva állt – szintén Féregfark jóvoltából. Voldemort besétált, és megállt a két bölcső előtt. Ott feküdt a két kisbaba, mindkettő, rövid, sűrű, fekete hajú. Nem mintha igazán számítana, mivel biztos, ami biztos, mindkettőt megöli, de Voldemort mégis eltöprengett, vajon melyik gyerek melyik. Ó, hát ezt könnyű eldönteni – gondolta. Pálcájának gyors mozdulatával mindkét gyereket erős némító varázslat alá vonta. Utálta a sírást, és még jobban megvetette a gyereksírást, míg az árvaházban élt; most sem óhajtotta hallani. Pálcája egy újabb döfő mozdulatával a levegőbe emelte a fiúkat, aztán szembenézett velük és felrázta őket az álmukból.
A két szempár szinte egy időben nyílt fel. Az első csecsemőnek – a bal oldalinak – mogyoróbarna szeme volt, pontosan olyan, mint az apjának, és hangosan bömbölt a némító varázslat alatt. Voldemort, aki sosem vesződött azzal, hogy a nevüknél és a születési órájuknál többet kérdezzen a két fiúról, úgy sejtette, az lesz Harry James, mivel sokkal természetesebbnek találta, hogy az a gyerek viselje az apa nevét, aki jobban hasonlít hozzá. Mivel hogy a másik fiúnak, aki bár kicsit sápadtabb volt, de ugyanolyan szénaboglya, fekete hajú, olyan élénkzöld szeme volt, akár a ragyogó drágakőnek; pont olyan színe, mint az átoknak, mely által meg fog halni. Biztosan ő Adrian – következtette ki Voldemort. És ez a kisfiú nem látszott megrémülni a jelenlététől, csupán riadt volt, ahogy elkerekedett szemmel bámult rá. Furcsamódon, ha nem lenne zöld a szeme, sokkal jobban hasonlítana… Ám Voldemort félredobta ezt a gondolatfonalat, mivel hasztalannak találta. A fiú amúgy is meg fog halni. Mivel most, ahogy szemrevételezte az ikerpárt, kétsége sem volt afelől, hogy ha a két gyerek egyike az, aki legyőzhetné őt, az biztos, hogy az ifjú kora ellenére dacosan bámuló kölyök lenne; az Avada Kedavra szemű Potter.
Voldemort rövid időre elmerengett; mekkora kár, hogy a szülők nincsenek jelen, hogy velük is elbánjon. De a gyermekeik halála miatti szenvedés az olyanok számára, mint Potterék, rosszabb lesz a halálnál.
– Pápá, kicsi Adrian – szólalt meg Voldemort gúnyosan, miközben pálcájával a zöld szemű gyerekre mutatott. A zöld fény, amely korábban oly sokak életét kioltotta, most a gyerek felé igyekezett. És akkor, mindössze pillanatokkal azelőtt, hogy a kicsi homlokát érintette volna, a gyilkos átok egy aranybuborékhoz ért, ami körbevette a kisbabát. A becsapódás szőlőinda-szerű mintákat hozott létre a váratlanul létrejött pajzson, mielőtt az átok visszapattant. És a karmazsinvörös szemű férfi, akit egykor Tom Rowle Denem néven ismertek, a döbbenettől tágra nyílt szemmel, rettegve nézhette végig, ahogy a saját mágiája ellene fordul. A becsapódást követően teste finom porrá omlott, lelke pedig arra kényszerült, hogy kiszakadjon a testéből, de nem az élők világából, ahogy azt tennie kellett volna.
És amikor a Sötét Nagyúr lelke elmenekült a vad mágia mérhetetlen ostorcsapása miatt immár roskadozó házból, egy áruló is követte a példát, próbálva menteni magát a veszélytől, amit ő okozott. A pajzs, ami körülvette az ifjú varázslót, most hirtelen kitágult, hogy megóvja a testvérét és önmagát is a lezuhanó kőtörmelékektől. Amikor a tető leomlott, egyre-másra találta el a pajzsot; az egyetlen hang a szobában a mogyoróbarna szemű fiúcska sírása és az összerogyó falak zaja volt. A pajzs kezdett megremegni és kihagyni, apró védtelen foltok jöttek létre a felszínén, miközben a tető utolsó darabkái rázuhantak a két gyermekre. És ekkor, az egyik csattanáskor, egy éles betondarab – amelyet a pajzs lágy fénye vett körbe, ahogy azt átszúrva keresztülhaladt rajta – mély sebet okozott a mogyoróbarna szemű Potter fiú jobb kezén.
Mire a pajzs teljesen összeomlott, az egykori mennyezet átadta a helyét a sötét, csillagos égboltnak; a két fiú megmenekült. Két, kétségbeeséstől őrjöngő alak ezt a pillanatot választotta arra, hogy látszólag a semmiből feltűnjön, mivel a házukat védő tucatnyi riasztóbűbáj az összeomlásról tájékoztatta őket.
„Adrian!" és „Harry!" sikoltásokkal siettek végig másfél éve épült a házukból megmaradt törmeléken a fiuk hangos sírását követve.
– Adrian! – sikoltott fel Lily, miközben odarohant zokogó fia bölcsőjéhez, rémülten szemügyre véve annak vérző kezét. – Hol van Harry? – kérdezte félve, miközben tekintetével a fiatalabb fiát kereste. James odaszaladt Harry bölcsőjéhez, és másodszülöttét eszméletlenül, látszólag alva, találta. Szíve majd megszakadt, amikor azt hitte, gyermeke halott, míg fel nem fedezte Harry halk, egyenletes lélegzését.
– Itt van, Lily! Életben van! – mondta James a mellkasához szorítva fiát, úgy, hogy Lily is láthassa őt. A nő szemében könnyek ültek, de megkönnyebbülésében felnevetett. A két fiatal szülő elindult kifelé az összedőlt ház romjai közül, miközben kérdések kezdték égetni az elméjüket. Hogy lehet, hogy életben maradtak a gyerekek? Mi történt Peterrel? És vajon hová tűnhetett a Sötét Nagyúr? Mivel ők maguk képtelenek voltak megválaszolni a kérdéseiket, ahhoz a személyhez indultak, aki reményeik szerint majd felvilágosítja őket. Egy-egy gyermekkel a karjukban a Roxfort kapujához hoppanáltak.
Tizenöt perccel és Lily ezüst őzsuta patrónusa üzenetével később egy határozottan bepánikolt McGalagony professzor tartott futva a kapu felé. Teljesen kifogyott a szuszból, és néhányszor mély levegőt kellett szippantania – rá nem jellemző módon jó hangosan –, mielőtt képes volt kimondani a kapuzárat feloldó jelszót.
– James, Lily! – kiáltott fel, majd mindkét egykori diákját a lehető legerősebben megölelte, miközben igyekezett nem felébreszteni a most már alvó piciket. – Életben vagytok! Mindnyájan! Merlin szakállára, ez kész csoda!
– Lassabban, Minerva! – utasította őt James, amint kikerült a Griffendél házvezetőnőjének halálos szorításából. – Miről beszélsz? – A nő hátrébb lépett, és meglepődve, szemüvege mögött elkerekedett szemmel nézett rájuk.
– Nem tudjátok? – motyogta, mielőtt zavarodottan megrázta a fejét, majd végül visszanyerte a mindig olyan híresen nyugodt fellépésének egy részét. – Kérlek, gyertek velem! – szólt egyszerűen, majd belépett az iskola birtokának a területére, és amikor a Potter család is követte őt, becsukta mögöttük a kaput.
– Mi folyik itt, Minerva? – kérdezte Lily, amint megtettek néhány lépést. – Egy Rend találkozón voltunk, amikor a riasztó bűbájok, amiket elhelyeztünk a házunkra, aktiválódtak. Mire odaértünk, a ház romokban állt! – Minerva egyetlen válasza az volt, hogy gyorsabb léptekkel igyekezett a kastély felé.
– Minerva! – kiáltott fel James, miközben Lilyvel együtt szinte már futottak, hogy lépést tartsanak vele. Szerencsére a fiúk még mindig aludtak. – Egy lépést sem teszek, ha nem adsz legalább rövid összefoglalót abból, ami ma este történt! – És hogy bebizonyítsa, hogy komolyan gondolja, megállt, a felesége pedig azonnal követte a példáját. Amikor mindkét Potter szemében meglátta az eltökélt pillantást, az átváltoztatástan professzor felsóhajtott és intett nekik, hogy induljanak tovább.
– Elmondom a lényeget, de azonnal Albushoz kell mennünk. Az utóbbi tíz percben már mindent tűvé tett négyötökért; sejthette volna, hogy idejöttök, de végtére is normális, hogy egy ilyen éjszaka után aggódik – magyarázta Minerva. – Ma éjszaka a Sötét Nagyúr támadta meg a fiaitokat.
– Hogy mit csinált velük? – kérdezte Lily. Érezte, ahogy a vér kifolyik az arcából, és a világ forogni kezd körülötte, és csak azért tudta egyik lábát a másik után tenni, mert az adrenalin még ott munkálkodott a szervezetében. A nő a férjére nézett, és úgy találta, James sápadtabbnak látszik a halálnál, és a szükségesnél erősebben szorítja magához Harryt. Könnyedén leutánozta a mozdulatot Adriannal, miközben Minerva folyamatosan beszélt.
– Személyesen ment oda, hogy megölje őket. – Minerva megállt, és megfordult, hogy a két rémült szülőre pillantson. – Azóta semmi hír róla. A halálfalói szökésben vannak. A dementorok visszatértek Azkabanba. Az a szóbeszéd járja… – Minerva mély levegőt vett, hogy megerősítse magát, és átható pillantással az arcán az alvó gyerekekre nézett. – Az a szóbeszéd járja, hogy meghalt.
– Meghalt? – kérdezte sokkoltan a két Potter.
– Hogyan? – tette fel ezután rögtön a kérdését James.
– A leghalványabb elképzelésem sincs róla – ismerte be Minerva, miközben újból elindult. – Pontosan ez az, amiért Albus irodájába kell mennetek. – Mivel túl sokkos állapotban voltak ahhoz, hogy tovább kérdezősködjenek, tették, amit Minerva parancsolt, és az út hátralévő részében csendben maradtak. Amikor elérték az igazgatói irodát, az idős férfit az idegességtől fel-alá járkálva találták, és szinte majd' kiugrott a bőréből meglepetésében, amikor kinyílt az ajtó.
– Lily, James! – kiáltotta, és odaszaladt hozzájuk, hogy alaposan megvizsgálja az ikreket. Tekintete elidőzött Adrian immár nem vérző sérülésén, és egy pillanatra elkerekedett a szeme, mielőtt gondolaiból, a nem kicsit felkavart Lily felrázta őt.
– Mi történt, Albus? – kérdezte, mire a férfi intett nekik, hogy foglaljanak helyet. Ez egy hosszú magyarázat lesz, emellett úgy érezte, hogy a saját lábai is kezdik megadni magukat.
– Először is úgy hiszem, azonnal el kell fognunk Sirius Blackre, mielőtt eltűnik – jelentette ki az igazgató.
– Mi köze ennek az egészhez Siriusnak? – tette fel a kérdést zavartan James. – Ma éjjel telihold van, így odakint van Remusszal.
– Voldemort, semmibe véve a Fidelius bűbájt, rátalált a házatokra és be tudott lépni. Ez csakis azt jelentheti, hogy Sirius, a titokgazda, elárult benneteket – válaszolt az idős varázsló komoly hangon.
A döbbenet akkor érte őt, amikor megtudta, hogy a valódi titokgazdát csak a két Potter ismerte, és rémülten tudta meg, hogy a szülők egy árulóra bízták a két fiukat, és ami még rosszabb, egy olyanra, akit közeli barátjuknak hittek.
– Nem tudom elhinni, hogy Peter elárult minket – motyogta James szinte érthetetlenül. Lily arcát könnyek nedvesítették.
– Attól tartok, igaz – érkezett Albus válasza. – De el fogunk bánni vele – tette hozzá elszántan. – Ami most sokkal fontosabb, az a ma esti, fiaitok elleni támadás.
– Tehát igaz? – kérdezte Lily a sírástól mély hangon. – A jóslat… tényleg megtörtént, igaz?
– Igen, úgy hiszem, így van.
– Tehát a Sötét Nagyúr valóban halott? – kérdezte James hitetlenkedve.
– Pillanatnyilag igen – jegyezte meg az igazgató. – Ám félek, nem örökre.
– Akkor vissza fog térni? – érdeklődött James összezavarodva, és még a korábbinál is ijedtebben. És ha igen, vajon mit jelent az a gyerekeire nézve?
– Attól tartok, az elkerülhetetlen; Voldemortnak mindig sokkal nagyobb vágya volt élni, mint holtnak maradni. – Albus lehunyta a szemét, aztán fáradtan megdörgölte és egy pillanatig pont olyan idősnek látszott, mint amilyen valójában volt. – És itt jött közbe Adrian.
–Adrian? – nézett Lily a karjában alvó fiúra.
– Mit értesz ez alatt? Ő lenne akkor a Kiválasztott? – kérdezte James le sem véve a szemét az idősebb fiáról.
– Úgy hiszem – felelte Albus felállva.
– De hogy lehetsz ebben olyan biztos? – akarta tudni James, mivel még csak fontolóra sem akarta venni, hogy a fia ilyen nehéz sorssal nézzen szembe.
– Attól félek, ez egészen világos – közölte Albus, majd pálcája lágy pöccintésével eltüntette a vért a sebhelyről Adrian tenyerén, és közben begyógyította a sérülést. Bűbáját két rémült felhördülés követte; ott, az alvó fiúcska tenyerén, egy vörös, egyenetlen szélű sebhely látszott, ami tisztán kivehetően egy villám alakra hasonlított. – A sebhely mágiával töltött. Valójában nagyon erős varázslattal, ami semmiben nem hasonlít Voldemortéhoz.
– Tehát akkor igaz. – James beletörődve roskadt össze a székében.
– Igen. És az ifjú Adrian ma este megmentette magát és a testvérét, valamint az egész országot – tette hozzá az igazgató.
– Mit jelent ez Adrianra és a jövőjére nézve? – kérdezte Lily, és arcáról forró könnycseppek gördültek le.
– Normális gyermekként fog élni – olyan normálisként, ahogy csak tud; ezt megérdemli – mondta rövid szünetet követően Albus. – De miután elér egy bizonyos kort… el kell kezdeni képezni őt; minden lehetséges módon, hogy biztosítsuk Adrian túlélését. – Mindkét Potter bólintott, mivel semmilyen más alternatívát nem láttak. Az igazgatói irodában töltött éjszaka beszélgetéssel és mélyre ható fontolgatásokkal telt, miközben a varázsvilág a Sötét Nagyúr bukását és egy hős születését ünnepelte.
És miközben ők Adrian Pottert köszöntötték és ünnepelték a Fiút, aki Túlélte, a kicsi Harry békésen aludt egy elővarázsolt bölcsőben, boldog tudatlanságban, hogy milyen hatással lesz az életére ez az éjszaka. Senki nem foglalkozott azzal, hogy leellenőrizze a fiatalabbik Pottert és bármilyen sérülés után kutasson rajta. És az igazat megvallva nem is volt rajta semmi. De ha bárki tudta volna, hogy hol keresse, és időben megtette volna, egy különös fekete jelet látott volna feltűnni a kisfiú csípőcsontján, mielőtt elhalványult. És az igazgatói irodában beszélgető felnőtteknek, a két alvó gyereknek és az ünneplő tömegnek ismeretlenül a sors kereke forogni kezdett, jelezve, hogy elérkezett az idő egy sokkal ősibb prófécia leleplezésének kezdetére.