48. fejezet
És a tengely elmozdult

A csoportjuk többi tagjával való találkozás... háát érdekesre sikerült, gondolta Harry két nappal később, miközben a csillagos eget bámulta. Két órával ezelőtt felmászott a Silbreith csillagászati tornyába, és az elmúlt egy órában ott is maradt. A fő célja az volt, hogy néhány percig megfigyelje a csillagképeket, és még egyszer utoljára ellenőrizze asztronómia házi feladatát, de abban a pillanatban, amint kilépett arra az erkélyre, minden gondolata szétfoszlott a tanulásról. Mindent összevetve hűvös volt az éjszaka, csupán enyhe szellő fújt, amely inkább emlékeztetett az ősz közepére, mintsem augusztus végére. Mégis, az ég tiszta volt, és Harry nem is vette a fáradságot, hogy elővegye a távcsövét. Csak nekidőlt a hideg kőnek, és hagyta, hogy a teste lecsússzon a fal mentén, miközben a szemét a távoli csillagokra az szegezte az égen, és végre hagyta magát ellazulni, az ujjai pedig a zsebében szorongatták a levelet, amit aznap korábban kapott Nagnoktól. Tudta, hogy az apja pusztítóbb utat választott a frusztrációi levezetésére, és valószínűleg éppen egy gyakorlóbábut ver péppé a pincében. Jó okkal, tette hozzá Harry gondolatban.

Abban a pillanatban, amikor két nappal ezelőtt az ő kis csapatuk kisétált az erdőből, James Adrian nevét kiáltva az idősebb fiához rohant, hogy leellenőrizve őt meggyőződjön róla, a tinédzser sértetlen; a mogyoróbarna szemű fiú ficergett kissé, mivel enyhén zavarba jött a jelenet miatt. Harry csak állt ott, és távolságtartóan figyelte a jelenetet. Persze – emlékezett vissza, hogy akkor mit gondolt magában –, nem mintha én véreznék itt vagy ilyesmi. A fiú felsóhajtott, miközben magába roskadva sorolta a csillagok neveit, amelyeket szórakozottan lokalizált az éjszakai égbolton. Az igazat megvallva, James majdnem szívrohamot kapott, amikor, miután egy kicsit hátrébb lépett, hogy jobban megnézhesse Adriant, és a szeme megakadt Harryn. Megpróbált közelebb menni, hogy szemügyre vegye a kisebbik fia sebeit, de Harry csak felemelte a kezét egy olyan gesztussal, amely egyértelműen jelezte, hogy jól van.

– Csak egy karcolás – biztosította Harry az egyre inkább kétségbeesett aurort. – Ki kellett térnem egy varázslat útjából, de nem talált el. Majd ezután egyértelműen aggódva Neville-re pillantott.

– Szintén csak karcolás, Harry – közölte Neville a szemét forgatva. – Már mondtam.

– Mintha emiatt kevésbé aggódna – mormogta Perselus szintén aggódó arccal tekintve Neville-re.

– Professzor úr, tényleg, jól vagyok! – panaszkodott a fiú.

– Mintha ettől kevésbé aggódnék! – fejtegette tovább a bájitaltanár, mire a barna szemű fiúnak leesett az álla, Harry pedig melegen mosolygott az apjára és a bátyjára.

– Adrian! Harry! – Lily hangja túlharsogta lármát. A nő tágra nyílt szemmel nézett rájuk, a haja kócos volt; valahol az oldalán volt egy karcolás, mivel néhány vércsepp csúfította el sárga ingét, de ezen kívül sértetlennek tűnt. Ujjait még mindig a pálcája köré szorította. Abból, amit Harry az ezt követő, Ágassal folytatott beszélgetésből ki tudott venni, a nő arra utasította Adriant, hogy fusson az erdő felé, amikor néhány halálfaló közeledett feléjük, ő pedig hátramaradt, hogy le tudja őket győzni, azóta viszont nem találta idősebbik fiát. – Merlinre, Harry! Megsérültél? Hol voltál? Miért nem követtél minket?

– Csak egy karcolás, tényleg – jelentette ki Harry még egyszer, majd lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. Még mindig dühös és zavarodott volt, és csak haza akart menni, inni abból a nevetségesen jó teából, amit Perselus vett az Abszol úton, és átgondolni a dolgokat. Nem úgy tűnt, hogy teljesülni fog a kívánsága.

– Csak egy karcolás? – kiáltott fel Sirius, aki éppen megérkezett, és a tekintete azonnal a keresztfiára szegeződött. – Harry, te vérzel! – Aztán a tekintete Neville-re vándorolt, és a még mindig nyílt sebre az arcán. – Mi történt veletek?

– Halálfalók – magyarázta Perselus közelebb lépve, hogy megvizsgálja a fia és Neville sebeit. – Nem mélyek, de egy tapodtat sem mozdultok, amíg be nem gyógyítom őket. – Harry éppen tiltakozni készült, valószínűleg azt akarta mondani, hogy Perselusnak nem kell fáradnia, vagy valami hasonlóan nevetséges dolgot, de a bájitalmester gyorsan elhallgattatta. – Egy tapodtat sem, Harry! – A tinédzser bólintott, miközben Perselus elmondta a szükséges bűbájt, aztán ellenőrizte a munkáját, és amint elégedett volt, elindult Neville gyógyítására.

– Köszönöm, Pers.

– Ezt én is megtehettem volna! – tiltakozott James, de Perselus nem törődött vele. A bájitalmester mindent megtett, hogy ne csak szimplán felkapja Harryt, és elmeneküljön vele. Jobban belegondolva, valószínűleg Neville-t is vinné magával. Halálfalók. Mit kerestek halálfalók a Világkupán? Tudta, hogy ez nem egy valódi támadás volt, már ha egyáltalán annak lehetett nevezni. Vagy harminc halálfaló a kempingezők védelmére összegyűlt minisztériumi hivatalnokok ellen? Nem olyasmi, amit a Sötét Nagyúr megkockáztatott volna. Ráadásul abban a pillanatban eltűntek, amint a Sötét Jegy felemelkedett. Ijedtükben elmenekültek.

– Tudom, hogy képes lettél volna rá, Potter – közölte a bájitalmester. Nem akart veszekedést kezdeményezni, vagy vitatni a másik jogát, hogy a fiáról gondoskodjon. Mindössze néhány nyugodt pillanatot szeretett volna, hogy elgondolkodjon. – Sanacio! – Pálcájával Neville sérülése fölé mutatott, azután, hogy egy gyors bűbájjal megtisztította, majd figyelte, ahogy a bőr összeforr, és nyoma sem marad a sérülésnek.

– Köszönöm, professzor úr – mondta Neville, és kezével tétován megérintette az arcán lévő, immár begyógyult bőrfelületet.

– Szóra sem érdemes, Neville.

– De hogyan sérültetek meg? – kérdezte Mr. Weasley, és intett a kezével, hogy Remus, Molly és a család többi tagja – akik néhány lerombolt sátorral lejjebb keresték őket – észrevegyék őket. – Nem az erdőben voltatok?

– Az erdő felé tartottunk – ismerte be Harry, és gyorsan Perselusra nézett megerősítés végett. A bájitalmester bólintott; nincs több bujkálás. – De aztán megpillantottuk Robertséket. Így hát segítettünk... – A döbbent csend, ami a kijelentését követte, félig-meddig várható volt. Neville kissé összerezzent számítva arra, ami biztosan bekövetkezik, Harry is felkészült egy jókora tirádára. Legszívesebben elkerülte volna, de látta a szemükben: ez bizony jönni fog!

– Miért vagytok ilyen csendben? – kérdezte Bill, akinek éppen sikerült odaérnie hozzájuk; kissé kifulladt és zilált volt, de úgy tűnt, nem sértetlen. Kérdése azonban felrázta az összeverődött tömeget az átmeneti transzból.

– Harry James Potter! – hördült fel Lily, arca sápadt volt, ahogy minden vér kifolyt belőle. Önszántadból nekiálltál harcolni egy csapat halálfaló ellen? – A nő légzése szaggatottá vált, és Harry látta rajta, hogy már-már a pánikroham határán van.

– Lily, nyugodj meg! – mondta Perselus, és mindent megtett, hogy csillapítsa a kialakult szituációt, amiről már most tudta, hogy menthetetlen.

– Nyugodjak meg? – rikoltott Lily, és szemei még jobban elkerekedtek. – Harry halálfalók ellen harcolt, és te azt akarod, hogy nyugodjak meg?

– És te hol voltál, miközben ő megsérült? – sziszegte James, mogyoróbarna szemeiben düh és megvetés csillogott.

– Ott, közvetlenül mellettem küzdött a halálfalók ellen – jegyezte meg nyugodtan Harry. A levegőben tapintható volt a döbbenet, amit mindenki érezhetett. – Ami azt illeti, Neville is ott volt.

– Hol máshol lehettem volna? – tűnődött hangosan a kérdéses fiú, hogy mindenki hallja.

– Mégis, Harry – mondta James, hangja kissé döbbenten szólt, de egy másodperc alatt visszaváltott dühösre –, nem futhatsz csak úgy oda egy csapat őrült varázslóhoz, akiknek nem okozna gondot, hogy ott helyben megöljenek! – Aztán vádló tekintettel Perselus felé fordult, továbbra is a témánál maradva. – És te! – kiáltott fel, mutatóujjával vádaskodva bökött a bájitalmester felé. – Csak úgy hagytad, hogy egy kamasz harcoljon a halálfalók ellen? Mi az, hiányoltad a régi cimboráidat, vagy mi? Alig vártad, hogy újra láthasd őket? Hiányzott az izgalom, hogy mindkét csapatban játszhass?

– A fenébe, James! – Meglepő módon a kiáltás az általában visszafogott Remus szájából hangzott el, aki fáradtan nézett a bájitalmesterre. Úgy tűnt, a Potter családfő megjegyzése az egész csoport figyelmét felkeltette; meglepő módon Perselus volt az, aki a legnyugodtabban vette a dolgokat. Még Sirius is enyhe hitetlenkedéssel nézett Jamesre; bármennyire is nem kedvelték Perselust a múltban, a halálfalókkal töltött ideje olyasmi volt, amiről mindannyian tudtak, de egyetértettek abban, hogy sosem hozzák szóba. Mert mindegy, hogyan és miért csatlakozott valójában a Sötét Nagyúrhoz, a férfi végül több mint három évig az életét kockáztatta az ügyért, és ha Dumbledore-nak hinni lehetett, nem éppen kellemes élményeket szerzett kettős ügynök szerepe során, és erőfeszítései bizonyítékaként a mai napig magán viseli a hegeket.

– Igen, be kell vallanom, hogy már hiányzott az a totális rettegés, hogy fájdalmas halált halok, ha rajtakapnak, hogy Dumbledore-nak kémkedek – fakadt ki hűvös hangon Perselus. Belül forrongott, de elhatározta, hogy nem mutatja ki az érzéseit; a múlt csak az ami: elmúlt, és nem hagyta, hogy bárki visszarángassa oda. – Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá... – Harry szúrós szemmel meredt Ágasra, miközben újabb döbbent csend borult a csoportjukra.

– Maga kém volt az első háború alatt, professzor úr? – Neville volt az, aki megszólalt, és a hangját zavarodottság színezte.

– Igen! – válaszolt Harry az apja helyett, büszkén tekintett vissza, és látta, milyen messzire jutottak mindketten a kezdeti idők óta.

– Egy kém? – Többé már nem volt zavarodottság, csupán egy kis félelemmel vegyes áhítat áradt a tinédzser hangjából, barna szeme tágra nyílt a felfedezés hallatán.

– Nem szívesen hozom fel ezt a témát – jelentette ki Perselus. – Nem olyasmi, amit én magam felhoztam volna – nem igazán bölcs dolog dicsekedni vele! –, de úgy tűnik, valaki meg akarta osztani az osztály tagjaival... – És James felé fordította közönyös tekintetét; a férfi arckifejezése a bűnbánat és a bosszankodás furcsa keverékét tükrözte.

– Sajnálom, Perselus – mondta Lily a férje helyett. A tekintete résnyire szűkült, egyértelműen jelezve, hogy később lesz pár szava Jameshez.

– De tényleg, professzor úr? – kérdezte George, úgy nézett a bájitalmesterre, mintha még sosem látta volna, és azon tűnődött, vajon hányszor fog ez még előfordulni a jövőben. Perselus felsóhajtott; úgy tűnt, ha nem hallják, hogy ő maga is megerősíti, nem fogják elhinni.

– Igen – erősítette meg tömören Perselus. – Viszont kezdünk eltérni a témától.

– Csúcs! – kiáltottak fel egyszerre az ikrek; úgy tűnt, a csoport nagy része teljes mértékben egyetértett az utolsó kijelentéssel, különösen azok, akiknek soha nem mondták el, hogy a bájitalmester pontosan mit is csinált a háború alatt. Perselus csak szórakozottan csóválta a fejét, és azon tűnődött, vajon Dumbledore hogyan reagálna, hogy James egy csapat tinédzser előtt felfedte, hogy ő a Rend kémje.

– Akkor sem látom értelmét annak, hogy Harryt engedni kellett volna harcolni! – folytatta James, visszatérve a szónoklatának eredeti lényegéhez. – Neked kellett volna vigyáznod rá! És ne mondd, hogy nem lehetett volna elkerülni! – kiáltott fel, annak ellenére is, hogy Perselus nem mutatott szándékot arra, hogy félbeszakítsa. – Mit számított volna, ha nem harcolt volna? – Visszagondolva arra a pillanatra, Harry úgy vélte, hogy Basil – Mr. Weasley barátja a minisztériumból – akinek a vezetéknevét Harry sosem tudta meg, nem is választhatott volna jobb pillanatot arra, hogy odalépjen hozzájuk, egy előkelő külsejű, mugli stílusú öltönybe öltözött varázslót hozva magával. Az ismeretlen varázsló magas és testes volt, sötét bőrének arcvonásai tökéletes semlegességet tükröztek; ha Harrynek tippelnie kellett volna, azt mondta volna, hogy egy Halhatatlan.

– Hát itt vagy! – kiáltott fel Basil, tekintete végig vándorolt a csoport minden egyes tagján, hogy aztán Harryn állapodjon meg. – Már mindenhol kerestelek!

– Valami baj van, Basil? – kérdezte Arthur, majd felsóhajtott. – Mármint a nyilvánvaló dolgokon kívül... – A férfi pillantása egy pillanatra ismét Mr. Weasley-re tévedt, mielőtt Jamesre nézett volna.

– Nem. Mi csak... Mi csak megtaláltuk a Robertséket – magyarázta a férfi a feltételezett Hallhatatlanra pillantva megerősítésért; a férfi bólintott egyet. Harryt rettegés járta át; amikor a Sötét Jegy megragadta a figyelmét és olyan sietősen otthagyta őket, még úgy tűnt, jól vannak. Mégis, az, hogy valaki jól néz ki vagy hogy valóban jól van, az két teljesen különböző dolog. Az elméjében felidéződött a két rémült gyerek képe, akiket látott a halálfalók elől elbújni, és megborzongott; történt velük valami?

– Jól vannak? – kérdezte Molly aggodalommal a hangjában.

– Igen – felelte Basil zavartan, és Harry szíve végre ésszerű ritmusra lassult. Senki sem halt meg; hála Merlinnek!

– Akkor mi történt? – kérdezte Sirius, és azon tűnődött, mi lehetett olyan fontos, hogy fel kellett volna kutatni őket, és azonnal szólni nekik; James és ő maga amúgy is értesültek volna a történtekről.

– Csak... – A tekintete Harryre, Perselusra és Neville-re tévedt, akik egymás közelében a csapat nagy részétől kissé távolabb álltak, és ismét a zöld szemű varázslón időzött.

– Csak mi? – erősködött Sirius. – Ki vele! – Basil összerezzenve bólintott a tekintélyt parancsoló hangnem hallatán.

– Volt velünk néhány hallhatatlan, hogy kivonjuk az emlékeiket a támadásról, mielőtt rájuk szórjuk a felejtés átkot. Oldman volt az egyikük – mondta a mellette álló férfira mutatva; szóval mégiscsak egy hallhatatlan. Huh. Közben a csoport minisztériumban dolgozó része megértően bólintott; végül is ilyen esetekben ez volt a szokásos eljárás.

– És? – kérdezte Arthur.

– Hát... – A férfi kissé bizonytalannak tűnt, hogyan is folytassa, de egy Harry felé vetett döbbent pillantással később visszanyerte a gondolatai feletti irányítást, és folytatta. – Úgy kezdődött, ahogy az várható volt; a halálfalók néhány átokkal ébresztették fel őket, és kihozták őket a szabadba, hogy elszórakoztassák magukat. Lebegtették őket, meg ilyesmi... – Harry összerezzent az emléktől. – Aztán miután a csata elkezdődött, Robertsék látták, hogy egy kisebb varázslócsoport tart feléjük, és menet közben leszedik a halálfalókat. – A szóban forgó kis varázslócsoport összenézett egymással. Neville fapofát vágott, Harry inkább az eget bámulta, amely épp akkor kezdett a napfelkeltét jelző acélszürke színt ölteni, míg Perselus úgy vonogatta a vállát, mintha minden nap halálfalókkal kellene szembenéznie. Nos, legalábbis régebben így volt.

– Ti hárman? – kérdezte Adrian, leginkább az ikertestvérére pillantva.

– Hát... – kezdte Harry, de úgy tűnt, hogy Basil most, hogy elkezdte, szívesen folytatta a mesélést.

– És akkor Mr. Potter – folytatta, miközben a kezével Harryre mutatott –, valami varázslatot használt, hogy hátralökje a halálfalókat – bocsásson meg, de nem mondták el, hogy milyen varázsigét használt, Mr. Potter... – Mintha nem lett volna elég furcsa, hogy egy minisztériumi tisztviselő "Mr. Potter"-nek szólítja, a csak Oldman néven azonosított hallhatatlan úgy döntött, hogy közbelép.

– Innen talán átvehetném... – Szigorú hangon beszélt, érzelemmentesen, maga volt a profizmus megtestesítője. Basil nagyot nyelt és bólintott, készségesen kilépve a rivaldafényből.

– Természetesen – motyogta, és hogy eleget tegyen a kérésnek, sietősen hátrált néhány lépést, hogy aktívan a háttérben helyezkedjen el. A szeme még mindig tágra nyílt és izgatott volt; egyértelműen jelezve, hogy még egyszer hallani akarja a történetet.

– Mr. Potter a Terrae Legumina átkot használta; ez a földet hullámzásra készteti; menet közben elkapta a halálfalókat, ezzel néhány métert hátralökve őket... – A férfi csupán szakmai szempontból elemezte a helyzetet, ezt Harry is tudta. Mégis, hallva mindazt, amit az elmúlt egy órában tett, sikeresnek és legfőképpen szerencsésnek érezte magát. Azok a halálfalók látszólag puszta unalomból cselekedtek, és Harry akár odáig is elment volna, hogy azt mondja, bizonyára kissé ittasak is lehettek; ezt később Perselusszal is meg kell majd beszélnie, mindenesetre az irracionális viselkedésük ebbe az irányba mutatott. Egyszerűen túl jól érezték magukat a Világkupán, és úgy döntöttek, hogy a lehető leglátványosabb módon fejezik be az éjszakát. És ha nem voltak legalább részben részegek, egyik lépésüknek sem lett volna értelme; elvégre egy minisztériumi dolgozókkal teli tábort támadtak meg. És Harry tudta, hogy a kiképzése ellenére azért nem szerzett több sebet és zúzódást, amit megmutathatna a világnak, miután megküzdött a Sötét Nagyúr erőivel, mert meglepte őket, hogy egy tizennégy éves gyerek támadt rájuk, és túlságosan összezavarodtak ahhoz, hogy rendesen visszavágjanak.

– Az egy elég erős átok – jelentette ki Sirius, leginkább magához beszélve, visszaterelve Harry figyelmét a jelenbe.

– Hát, igen – jegyezte meg szárazon Oldman, és alig nézett Siriusra, miközben beszélt. – Az átok hatékonyan megszüntette a koncentrációjukat és a varázslatokat, amikkel a levegőben tartották a Robertséket. Mr. Longbottom segített abban, hogy biztonságosan földet érjenek, és a lehető leggyorsabban eltűnjenek az útból, míg Piton professzor Mr. Potterrel együtt visszatartotta a halálfalókat... – A férfi folytatta a csata elbeszélését, a lehető leghatékonyabban elmagyarázva mindent, ami történt. – Mint tudják, a harc hátralévő részét már csak a szemtanúknak köszönhetően ismerjük, mivel Robertséket ekkor már elterelték. Azt hittük, hogy ennyi volt, amikor hirtelen a Robertsék emlékeit böngészve még egy érdekes információra bukkantunk. Úgy tűnik, Mr. Potter megakadályozta, hogy egy halálfaló kimondja a gyilkos átkot Robertsre – mondta Oldman, és meglepetten vagy elismerően felvonta a szemöldökét, bár ezt Harry nem tudta megmondani. Mégis, jó volt tudni, hogy a férfi képes érzelmekre.

– Hogy mit csinált? – buggyant ki Jamesből, és az arca másodpercről másodpercre sápadtabb lett.

– A fia valószínűleg megmentette azoknak a mugliknak az életét, Mr. Potter – magyarázta a hallhatatlan.

– Valószínűleg? Próbálja inkább az egyértelműen szót! – dünnyögte Neville az orra alatt, apró mosolyt csalva Harry ajkára. A zöld szemű fiú ugyanúgy számított a körülötte lévő megdöbbent arcokra, mint a Perselus arcán feltűnő büszke mosolyra. Neville, aki szintén kivételt képezett a körülötte álló döbbent boszorkányok és varázslók közül, finoman megveregette a sértetlen vállát.

– Azt hiszem, ez lenne minden – jelentette ki Oldman. – Mindössze úgy gondoltuk, hogy mivel Mr. Harry Potter kiskorú, és önök a szülei – folytatta kissé meghajolva James és Lily felé –, értesítenünk kell önöket. A megszerzett emlékek a nyomozás végén nyilvánosságra kerülnek, és ha úgy kívánják, a minisztérium archívumában megtekinthetők. Bár Mr. Potter és Mr. Black valószínűleg úgyis látni fogják őket a nyomozás során – és egy újabb, bizonytalanul Harry felé címzett biccentést követően megfordult, majd távozott. Basil követte őt, miután még egyszer utoljára megállt, hogy megbámulja Perselust, Harryt és Neville-t. Sietve odamormolt egy jó éjszakát a döbbent csoportnak, és a válla fölött odaszólt, hogy majd beszél Mr. Weasley-vel a minisztériumban.

– Úgy tűnik, hogy a harcom csak elért valamit... – jelentette ki Harry egyszerűen, és eszébe jutott, hogy James mit akart mondani, mielőtt Basil félbeszakította őket.

– Szerintem is! – kiáltott fel Neville, és összepacsizott a legjobb barátjával. Az említett legjobb barátnak nem volt nehéz észrevennie, hogy Neville fel akarja őt vidítani, felfogva, hogy a felszín alatt még mindig fortyog a haragja.

– Te is nagyszerű voltál odakint, ugye tudod? – emlékeztette rá Harry, aki nem volt hajlandó hagyni, hogy Neville háttérbe szoruljon.

– Azt hiszem, rendben voltam – adta meg magát Neville, és nemtörődöm módon megvonta a vállát.

– Mindketten nagyszerűek voltatok odakint – szólt közbe Perselus, és kedves mosollyal nézett a két fiúra. – Bár jobban örülnék, ha egyáltalán nem kellene harcolnotok. – Az utóbbi beismerés leginkább magának szólt; Harry játékosan oldalba bökte, hogy finoman emlékeztesse, hogy is ott van, méghozzá épségben. A bájitalmester elmosolyodott, de az aggodalom nem tűnt el a szeméből. A zöld szemű varázsló tudta, hogy még ha Perselus el is fogadta, hogy Harry nagy szerepet fog játszani a közelgő háborúban és – remélhetőleg – utána is, jobban örült volna, ha a fiának nem kell szembenéznie az útjába kerülő veszélyekkel. Az apja óriás mértékű védelmező hajlammal bír, gondolta Harry szeretettel.

– Ez még mindig nem változtat azon a tényen, Harry, hogy veszélybe sodortad magad... – folytatta James, a fia tettei felett érzett büszkesége küzdött az aggodalmával és azzal, hogy nem akart veszíteni egy vitát.

– Mit kellett volna tennem? – vágott vissza Harry látszólag higgadt hangon. – Te, Sirius, Remus és Mr. Weasley elszaladtatok harcolni. Mielőtt elmentetek, azt kiabáltad oda anyának, hogy fogja Adriant, és fusson; ő pedig pontosan ezt tette. – A tinédzser látta, hogy James visszagondol arra, mit is mondott, és rájött, hogy a kisebbik fiának igaza van. – Mrs. Weasley elment a gyerekeivel, Hermione, Charlie és Bill pedig visszamaradtak harcolni, így maradtunk hárman, Nev, én és Pers, hogy pontosan mit is csináljunk?

– Harry, én... – kezdte James, nem tudva, hogy pontosan mit is kellene mondania.

– Ne, Ágas – mondta Harry beletörődő hangon. – Felfogom. Csak ne mondd, hogy nem kellett volna segítenem, főleg, amikor tudtam, hogy képes lennék rá. És meg is tettem... – Neville-nek kedve lett volna tapsolni, de úgy döntött, nem teszi; csak egy jelentőségteljes pillantást vetett Perselusra, és elvigyorodott. Elhatározta, hogy fejben számontartja; ez volt a Családi csapat – kontra – Mindenki más, nevezetesen Potterék és a Sötét Nagyúr– az ellenfélre valami jobb nevet kellene kitalálnia –, és Harry éppen most szerzett egy pontot a csapat számára.

– Nézd Harry, apád úgy értette, hogy nem támadhatsz csak úgy vakon, és remélheted, hogy nem esik bajod. Neked nincs tényleges tapasztalatod a párbajban – mondta Lily, és próbálta elnyomni a bűntudatát; "Fogd Adriant és fuss!" – és ő pontosan ezt tette.

– Igazad van – ismerte el Harry, miközben kezét a szeme fölé tartotta. – De ez nem jelenti azt, hogy nem tudom megvédeni magam, vagy nem próbálhatok segíteni másoknak, akik kevésbé tudják megvédeni magukat. Ezt nem várhatjátok el tőlem. – A kijelentést teljes csend követte, csak a háttérzajok enyhítették a nyomasztó súlyt, ami úgy tűnt, hogy mindenkire rátelepedett. Kettő nulla, és ez csak nőni fog, gondolta Neville, majd a csendet megtörve megkérdezte, hogy kapcsolatba léphet-e a nagymamájával, mielőtt ő maga is tudomást szerez a támadásról. Mr. Weasley felajánlotta a segítségét, és Harry hálás pillantást küldött felé, amikor a fiú elsétált mellette. Neville-re mindig számíthatott, hogy fedezze a hátát.

A következő két nap gyorsan eltelt. Találkozókat tartottak, mind a Roxfortban, mind a minisztériumban; eredmény nélkül. Úgy tűnt, hogy a halálfalók egy kis szórakozásban reménykedtek – már ha bárki annak tudná minősíteni azt, amit tettek –, és épp ezért kapva kaptak az alkalmon. A Potter-kúriában mindeközben feszült hangulat uralkodott. Sirius és Remus a támadást követő reggel óta nem ugrottak be. James és Lily, még Harry szemébe sem tudtak nézni, míg Adrian túlságosan megdöbbentnek – lenyűgözöttnek, összezavarodottnak – tűnt ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljon vele. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor Dumbledore behívta Potteréket a Roxfortba; az igazgató először ajánlotta fel, hogy bevonja Harryt is a beszélgetésbe, de a fiú kedvesen elutasította. Neki már nem volt ott helye többé, és nem is tudta rávenni magát, hogy akarjon ott lenni. Ehelyett megkérdezte, hogy tölthetné-e az éjszakát Silbreithben. James vonakodott, de Dumbledore bizonygatta, hogy talán így lesz a legjobb. Harry nem is töprengett azon, hogy az igazgató miért adta fel ilyen könnyen.

És végre otthon volt, miután két napig bezárva érezte magát az ősi kúriában. Perselus, elfogadta Harry azon igényét és vágyát, hogy egyedül szeretne maradni a gondolataival, és beleegyezett, hogy hagyja dolgozni a csillagászati projektjén, jól tudván, hogy a tinédzser képtelen lesz koncentrálni. Harry pedig felmászott a legmagasabb toronyba vezető lépcsőn, és mindent megtett, hogy rendet tegyen a gondolatai között.

Először is azon aggódott, hogy a családja hogyan lesz képes mindent befogadni. Úgy tűnt, James egyre kevésbé hajlandó beleegyezni abba, hogy Harry Silbrethben töltse az idejét, továbbra is kitartóan igyekezett kötődni a legkisebb fiához. Sikertelenül. A világkupán történtek után pedig még határozottabban törekedett arra, hogy Harry a Potter-kúriában maradjon, távol Perselustól, még ha szándékát nem is nem öntötte szavakba.

Lily is igyekezett jobban megismerni a fiát, és olyan kérdéseket tett fel neki, amikre Harrynek nem volt kedve válaszolni, olyanokra, amikre már tudnia kellett volna a válaszokat. Úgy tűnt, próbált finoman közeledni, de minden egyes kérdés egy kicsit mélyebbre vágott, amíg Harry úgy érezte, hogy menekülnie kell. Nem kellene válaszolnia a kérdéseire. Ez az ő élete volt, és az anyjának ott kellett volna lennie, mellette állnia, ha méltó akar lenni arra, amit tudni kívánt. Az évek során a rés, amely először jelent meg, amikor Harry még kisgyermek volt, szakadékká szélesedett és mélyült tovább minden egyes megválaszolatlan kérdéssel, életének minden olyan pillanatával, amelyet a családja nem ismert. Harry már nem tudta, mit mondjon, hogy a dolgok jobbra forduljanak; azt sem tudta, hajlandó-e egyáltalán megpróbálni.

Mégis, a tény megmaradt; szakadék ide vagy oda, a szüleinek hatalmukban állt irányítani a tetteit, míg be nem tölti a tizenhetedik életévét. Ha távol akarnák tartani őt Silbreithtől, megtehetnék, és Harry kénytelen lenne hallgatni rájuk, hiszen a vére az apja akaratához és az ősei házához köti. James szobafogságra ítélhetné, szigorú parancsot adhatna neki, hogy ne hagyja el a birtokot Silbreith felé, és a saját vére kényszerítené, hogy engedelmeskedjen. Ez egy régi vérségi rituálé, erős és ősi, amely a varázslóvilág törvényeibe volt szőve, mióta csak papírra vetették őket. Harry hátravetette a fejét a mögötte levő falnak; hogyan irányíthatja a vére így az életét? Csapdában érezte magát.

Vajon van kiút ebből a helyzetből? Tudta, hogy még ha a mágia el is ismeri Perselust az apjaként, a törvény előtt továbbra is Potter volt. Méghozzá egy kiskorú Potter. Három év múlva a vérszertartás ereje semmissé válik, mivel akkor lép be a felnőttkorba. De a közelgő háború miatt három év túl sok a várakozáshoz.

Lépteket hallott a lépcsőházban, és sóhajtva várta, hogy megjelenjen az apja. Meg akarta beszélni vele a gondolatait, de előbb szerette volna számba venni azokat. Nem igazán járt sikerrel, úgyhogy talán az apjára bízhatja magát, hogy segítsen neki mindent elrendezni.

– Találtál már választ arra, ami nyomaszt? – kérdezte Perselus, leült a fia mellé a földre, és átnyújtott neki egy csésze forró csokoládét. Harry elmosolyodott, és elvette a felkínált italt. Perselus igyekezett magabiztosan és gondtalanul viselkedni, de a szeme alatti sötét karikák elárulták a nyugtalanító gondolatokat, amelyekkel igyekezett nem terhelni a fiát.

– Nem – ismerte be Harry. – De legalább a pillanatnyilag legsúlyosabb problémára sikerült rávilágítanom. Azt hiszem, ez is valami.

– És mi lenne az a probléma?

– Hogy amennyiben Ágas úgy akarja, akkor a szünidő alatt elparancsolhat engem Silbreithből – jelentette ki Harry sóhajtva. – Mint a Potter-család feje jogában áll, és ez a joga is megmarad mindaddig, amíg kiskorú vagyok. Kisebb csoda, hogy még nem döntött így. Biztos voltam benne, hogy ellenzi majd, hogy ma átjöjjek, de Dumbledore úgy tűnt, hogy négyszemközt akar vele és anyámmal beszélni. Mégis, az ellenszenve veled szemben exponenciálisan nőtt – mert hogy merészeled ellopni a fiát! –, és a kellemetlen érzése, hogy veled töltöm az időmet, csak ugyanazt a mintát követi.

– Értem – mondta Perselus; az elmúlt két napban ő maga is ugyanezen vonal mentén gondolkodott. Aközött, hogy aggódott Harry jóléte miatt, és hogy az veszélybe kerülhet a közelgő háborúban, és hogy egyszerűen csak szerette volna bezárni a fiát Silbreithbe, és soha többé ki nem engedni onnan, aztán eszébe jutott, hogy Jamesnek megvan a hatalma ahhoz, hogy ezt meg is tegye. Megparancsolhatja Harrynek, hogy maradjon távol Silbreithtől, amíg a fiú el nem éri a felnőttkort. Perselus nem volt vérrokona, és ha Harry családfője úgy dönt, hogy így lesz, akkor bármikor megtilthatja neki, hogy az iskolán kívül találkozzon vele.

– Nem tudom, mit tegyek – ismerte be Harry, mielőtt kijavította volna magát. – Nos, talán van egy megoldásom, de az eléggé... radikális...

– Radikális? – kérdezte Perselus, akinek figyelmét azonnal az említett megoldás kötötte le.

– Igen – felelte Harry. – Olyasmi, amit Nagnok mondott, amikor a születésnapomon átadtam neki az új Tűzvillám tervrajzát. Azt mondta, hogy most, hogy a szüleim teljes mértékben tisztában vannak a pénzügyi ügyleteimmel, hatalmukban áll beavatkozni. Úgy tűnik, a koboldoknak legalább annyira nem tetszik ez a gondolat, mint nekem; keményen megdolgoztam ezért a pénzért, és a puszta gondolat, hogy rajtam kívül valaki más dönthet arról, hogy mihez kezdjek az üzleti bevételeimmel, nem tetszik. Még ha tudom is, hogy a családom valószínűleg soha nem gondolkodna ezen, ez elvi kérdés.

– Megértem – szögezte le Perselus, aki sokkal többet értett, mint amennyit Harry elárult. Teljesen tisztában volt vele, hogy ez egyáltalán nem a pénzről szól. Hanem arról, hogy Harry elért valamit a saját életében, távol a családja befolyásától; rájönni, hogy Potterék még az életének ezt a részét is befolyásolhatják, mélyebb sebeket ejtett, mint amibe belegondolni akart.

– Azt mondta, van rá mód, ami biztosítja, hogy én legyek a számláim egyedüli ura, és felajánlotta, hogy megteszi a szükséges intézkedéseket. Azt mondtam, hogy gondolkodni fogok rajta, de mindazok után, ami azóta történt, egyszerűen kiment a fejemből. Tegnap azonban, miközben próbáltam elkerülni az anyámat, aki úgy tűnt, mindent tudni akar, amit az elmúlt tizennégy évben nem akart, és Ágast, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy Adriannek van egy ikertestvére... – Perselus észrevette a keserűséget a fia hangjában, de mivel látta, hogy joga van keserűségre, elengedte –, eszembe jutott, amit Nagnok mondott. Ezért küldtem neki egy levelet, hogy érdeklődjek, pontosan mi is a javaslata, mit is kellene tennem – a tinédzser előhúzott egy levelet a zsebéből, és átnyújtotta Perselusnak. – Ma reggel írt vissza. – A bájitalmester zavartan ráncolta a homlokát, miközben kibontotta a levelet, és olvasni kezdte. A szeme minden sor elolvasása után tágabbra nyílt; csak egy rövid levél volt, és lényegre törő, de Harrynek igaza volt; radikális volt.

– Egy emancipációs szertartás? – kérdezte a bájitalmester. – Biztos vagy benne, Harry?

– Nem látok más megoldást! – kiáltott fel a fiú, a fejét a térdére hajtva. – Nagnok azt mondta, hogy ezeket leginkább olyan tizenhat éves varázslók esetében használják, akiknek kézbe venniük a vagyonukat és az ügyeiket, ha a családban haláleset történik, de én mit tehetek? Azzal, hogy jogilag felnőtt vagyok, minden olyan probléma megoldódik, amit a családom okozhat, és a vagyonom, szerencsére, elég nagy ahhoz, hogy ezt garantáljam.

– Tehát azt mondod, hogy végig akarod csinálni? Ráfogod a vagyonodra, és megszabadulsz minden kötelezettségedtől a családfővel szemben? – kérdezte Perselus; úgy tűnt, Harry elég sokat gondolkodott ezen.

– Őszintén? Igen – ismerte be a tinédzser, zöld szemeiben elszántság csillogott. – Ha jobban belegondolsz, ez a tökéletes kiút. Úgy értem, hogy minden formalitás szerint ez egy anyagilag motivált döntés. Tehát a törvény csak annyit követel meg, hogy családfő engedélyt adjon a kiskorú számára, hogy saját széfje legyen, és a kiskorú bizonyítsa, hogy nemcsak a túléléshez, hanem ahhoz is megvan az anyagi fedezete, hogy a rituálét egyáltalán indokolttá tegye. Annak ellenére, hogy fiatalabb vagyok, mint a legtöbb varázsló, aki valaha is elvégezte a rituálét, ideális jelölt vagyok. – Perselus tekintete néhány pillanatig a kezében tartott levél és a fia között járt, mielőtt felkuncogott.

– A vagyonodat felhasználni a céljaid elérésére anélkül, hogy egy árva lelket is megfenyegetnél, vagy ténylegesen ráköltenél akár egy knutot is. Nagyon mardekáros vagy, Harry! – A fiú egy másodpercre elhallgatott, és döbbenten nézett az apjára, mielőtt elkuncogta magát.

– Jól neveltél, de ezt már korábban is mondtam neked – jelentette ki egyszerűen. Perselus vigyorgott, és a fia tiltakozása ellenére összeborzolta haját.

– El kell ismernem, nagyszerű gyerek lett belőled – vágott vissza komolytalanul Perselus. – Szóval, mikor fogod ezt végigcsinálni?

– Három nap múlva, amikor ellátogatunk az Abszol útra az iskolai bevásárlások miatt; a tényleges szertartáshoz nem kell más, csak két tanú – egy varázsló vagy boszorkány és egy kobold –, az én aláírásom, néhány csepp vér és a Gringotts hivatalos pecsétje.

– James nem tagadhatja meg? Nem akadályozhatja meg, hogy végigcsináld? – Harry tagadóan megrázta a fejét.

– Az egyetlen módja az lett volna, ha tiltakozott volna az ellen, hogy saját széfet nyissak, vagy megtiltotta volna, hogy munkát vállaljak; a széf már megvan, az ő írásos engedélyével együtt, hogy karriert csináljak. Ez most már nem az ő kezében van.

– Ezt igazán jól átgondoltad – jegyezte meg Perselus.

– Így van – ismerte el Harry. – És holnap áthívom Nagnokot a Potter-kúriába, hogy beszéljen a szüleimmel; úgy tűnik, nem szívesen hagyja, hogy beleszóljanak a számlámba, ráadásul mi ketten gyorsan a Gringotts két kedvenc ügyfelévé váltunk. Kellőképpen ki fogja hangsúlyozni, mennyire szükséges, hogy én irányítsam a pénzügyeimet, és bízom a koboldlogikában, hogy segít meggyőzni őket arról, hogy ez a legjobb megoldás. Természetesen elmulasztom majd emlékeztetni őket arra, hogy utána már nem fogják tudni úgy diktálni az életemet, mint ahogyan azt megtehetnék, ha kiskorú lennék, és ezen a ponton még a bűntudat kártyát sem vagyok rest kijátszani. Nem akarom, hogy beleszóljanak, apa. Ezt a jogukat elvesztették, azt hiszem – Harry az utolsó szavakat suttogva mondta, de Perselus még mindig annak látta őket, amik voltak; a gyermeki remény utolsó maradéka, hogy elnyerheti a családja elfogadását, eltűnt.

– Segítek neked, Harry, ha tényleg ezt akarod... – ajánlotta fel Perselus, átkarolta fia vállát, és közel húzta magához a kamaszt.

– Te vagy a családom, apa. Te és most már Nev, és ide tartozom. – Perselus lehunyta a szemét, és a könnyeivel küszködve bólintott, miközben még közelebb húzta a fiát, és szabályos ölelésbe zárta.

– Tudom, fiam. Tudom.