49. fejezet

Nincs más sors, csak amit magunk teremtünk

A következő reggel ugyanolyan hűvösen virradt, mint amilyen az előző este volt, és minden jel arra utalt, hogy hamarosan felhőszakadás várható. Harry minden erejével azt kívánta, hogy az időjárás ne legyen intő jel az elkövetkezendő dolgokra. Reggeli közben kapott egy levelet Nagnoktól, amelyben a kobold tájékoztatta őt, hogy még aznap este megérkezik, hogy megbeszélje Potterékkel a nagykorúsítás szertartásának témáját. Ez azt jelentette, hogy Harrynek vissza kell térnie estére a Potter-kúriába – és valószínűleg ott kell maradnia egészen a szertartásig.

– Biztos, hogy nem akarod, hogy veled tartsak? – kérdezte meg végül Perselus, miután az elmúlt egy órában, amióta Harry megkapta Nagnok levelét, próbálta elnyomni a védelmező ösztöneit. Harry tagadóan megrázta a fejét.

– Nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy ott legyél, apa. Tudod, hogy ha lenne beleszólásom, akkor végig ott lennél. – A bájitalmester bólintott, már előre tudta, mit fog mondani Harry ezután. – De Ágas sokkal kevésbé hajlandó együttműködni, ha te is ott vagy. A helyzet így is meredek lesz.

– Tudom, Harry – mondta Perselus, miközben elgondolkodva kavargatta a teát a csészéjében. – Csak nem tehetek róla, hogy ott akarok lenni melletted. Szinte természetellenesnek érzem hagyni, hogy ezt egyedül csináld végig, még ha tudom is, hogy meg tudod oldani. – Némileg kétségbeesettnek hangzó kijelentése miatt a fia szemében jókedv csillant, így sietett hozzátenni; – Tudom, hogy ennek semmi értelme, oké?

– Csak aggódsz. Nevezzük ezt apai előjognak? – Perselus felsóhajtott, de nem tudta megállni, hogy egy lágy mosoly ne üljön ki az ajkára. Mégiscsak az ő előjoga aggódni a fia miatt. Egyszerűen imádná látni, ha valaki megpróbálná ezt elvitatni! A szerencsétlen flótás darabjait sosem találnák meg, bármennyire próbálkoznának is.

– Csak ígérd meg, hogy írsz, amint Nagnok távozik – ragaszkodott hozzá Perselus. – Még ha csak valami rövidet is, mint például "Minden rendben ment" vagy "Gyere és vigyél ki innen", megegyeztünk?

– Jól van, rendben; megígérem – adta meg magát Harry elmosolyodva apja bohóckodásán.

– Az a határozott benyomásom, hogy te gúnyolódsz velem – jelentette ki Perselus, és megjátszott fölényességgel fújt egyet –, de a jelenlegi események fényében ezt elnézem, fiatalember! – Harry még mindig nevetett, amikor Minnie megjelent, kezében egy levéllel; úgy látszik, Neville sejtette, hogy Silbreithben lesz, és írt neki.

– Nagnok elfelejtett valamit? – kérdezte Perselus, és a Reggeli Próféta fölött Harryre pillantott; a világbajnokságon történt támadás még mindig csak az újságokban jelent meg – nos, vagyis ha a Hírverőt nem számítjuk; ők egy új elméletet közöltek a narglik eredetéről –, és bár a nyomozás még nem ért véget, máris felröppent néhány pletyka arról, hogy ő és Harry harcoltak a halálfalók ellen. Úgy látszik, néhány roxfortos diák még Neville-t is kiszúrta, és felismerte őt, így a fiút is futólag megemlítették, mivel az említett pletykákból cikkek lettek.

– Nem, ez voltaképpen Nevtől jött. – Nos, elég az ördögöt a falra festeni!, gondolta Perselus, miközben teljesen letette az újságot; Augusta Longbottom biztosan maga is olvasta volna ezeket a cikkeket. Lehet, hogy Neville ezért döntött úgy, hogy írni fog? Remélte, hogy nem okozott Neville-nek gondot; a fiú gyakorlatilag családtag volt Harry számára, és be kellett látnia, hogy sikerült belopnia magát abba a kis csoportba, amelyet a bájitalmester is családtagnak tekintett. Ez a csoport korábban csak Harryből, Alfie-ból és Minnie-ből állt – az a két házimanó szinte örökbe fogadta őt és a fiát, ebbe már régen beletörődött –, ami azt jelentette, hogy egy olyan fiúval találta magát, akit kezdett tiszteletbeli unokaöccsének minősíteni, eléggé megdöbbentő volt.

– Szóval, mit ír? – kérdezte Perselus. – Remélem, a nagyanyja nem okoz neki gondot.

– Épp ellenkezőleg – jelentette ki Harry, miközben egy apró vigyor jelent meg az arcán.

– Hogyhogy?

– Úgy látszik, annyira örült, hogy Neville elkezdett – idézem: – az apja nyomdokaiba lépni, hogy megduplázta a havi zsebpénzét. – Aztán a tini egyszer csak hangosan felkacagott, mosolygó szemei huncutul csillogtak.

– Hogy? – érdeklődött Perselus, és közben maga is mosolygott egy kicsit, bár fogalma sem volt róla, mit olvasott Harry az imént.

– Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen griffendéles, aki mostanában úgy viselkedik, mint egy mardekáros – kiáltott fel Harry magyarázat helyett.

– Jó látni, hogy hatással vagyok az új generációra – jelentette ki a bájitalmester, mire Harry szemeit forgatta apja viccelődésén.

– De hát persze, hogy így van.

– És vajon miként okozta a befolyásom, hogy egy újabb griffendéles csatlakozott a Sötét Oldalhoz? – kérdezte Perselus, színlelt gőggel a hangjában.

– Hú de el vagy telve vele – motyogta Harry, az apja színészkedésétől jobb kedvre derülve. – Különben is, ahogy mondtam, Nev úgy döntött, hogy szóba hozza a pálcáját a nagyanyjának – magyarázta a zöld szemű tinédzser, miközben Perselus érdeklődve hallgatta.

– Mit is mondott pontosan?

– Esetleg mondott valamit vagy sem azzal kapcsolatban, hogy kifejezted a véleményedet arról, hogy az apja pálcája talán nem teszi lehetővé, hogy teljes mértékben kibontakoztassa a benne rejlő lehetőségeket. – Perselus felkuncogott.

– Tudod, ez még csak nem is hazugság – ismerte el a bájitaltanár néhány másodpercnyi gondolkodás után. – Tényleg ezt mondtam, úgy másfél évvel ezelőtt.

– Pontosan. – Harry vigyorogva értett egyet. – Nev azt írja, elmagyarázta neki, hogy bár az apja auror volt, és emiatt nem kérdőjelezi meg, hogy a pálcája a legjobb minőségű, az anyja is auror volt; emlékeztette, hogy neki, mivel ő kettejük ötvözete, valószínűleg olyan pálcájának kellene lennie, ami szintén ezt tükrözi.

– Neville túl sok időt töltött veled – szólt közbe Perselus, hangjából tisztán kihallatszott a jókedv.

– Végül elmondta a nagyanyjának, hogy ha még egyszer keresztezné az útját a halálfalókkal, szüksége lesz egy olyan pálcára, amely lehetővé teszi, hogy tökéletesen reagáljon a helyzetre. – Harry kuncogva olvasta a levél utolsó bekezdését. – Úgy látszik, a nagyanyja annyira büszke volt rá, hogy továbbra is harcolni szándékozik a halálfalók ellen, hogy nemcsak abba egyezett bele, hogy pénzt adjon neki egy új pálcára, hanem megengedte neki, hogy egyedül vegye meg, aznap, amikor találkozunk az Abszol úton az iskolai felszerelésekért. Mert, ahogy ő fogalmazott, ha már elég idős ahhoz, hogy harcoljon a halálfalók ellen, akkor elég idős ahhoz is, hogy egyedül vásároljon magának pálcát. – Harry ekkor már teljes erőből kuncogott. – Talán tényleg túl sok időt tölt velem – ismerte el.

– Ó, nos, jó Neville-nek; emlékeztess, hogy a félév kezdetekor adjak neki öt pontot valami jelentéktelen dologért. – Harry még mindig mosolyogva bólintott. Ha Neville-nek ilyen könnyen sikerült meggyőznie a nagyanyját, talán számára is van remény.

Három órával később Harry elbúcsúzott Perselustól, és a Hop-kandallón keresztül hazatért a Potter-kúriába. Megkérte a szüleit, hogy legyenek ott, és csak levélben tájékoztatta őket, hogy valami nagyon fontos dologról lesz szó. Még ha meg is kérte őket, hogy várjanak rá, enyhén meglepődött, amikor kilépett a kandallóból, és mindkét szülője az érkezésére várt. Azt hiszem, mindenre van egy első alkalom, vélte Harry, miközben az anyja felállt a kanapéról, hogy üdvözölje őt.

– Jó reggelt, Harry! – kiáltott fel Lily, és átkarolta legkisebb fiát. – Hiányoztál!

Nekem meg az egész életemből hiányoztatok, jegyezte meg Harry magában, miközben ellenállt a kísértésnek, hogy a szemeit forgassa. Alig voltak ott, hogy lássák felnőni, de most, hogy rájöttek, hogy talán eltaszították maguktól? Most már hiányzott nekik.

– Tudod, anyádnak igaza van – jelentette ki James. – Itthon kellene lenned az ünnepek alatt. – Harry magában füstölgött; nagyon nem akart rájuk förmedni. Főleg nem ezen a napon. Így hát lenyelte a dühét.

– Én általában otthon vagyok a szünidő alatt. – Oké, helyesbített magában Harry, és részben lenyelte a dühét. De nem tehetett arról a kis szúrásról; számára Silbreith jelentette az otthont.

– Csak nem sokat láttunk ezen a nyáron – magyarázta Lily, és úgy nézett a férjére, hogy az világossá tette: hagynia kell, hogy ő irányítsa a beszélgetést. Ezen a nyáron?, gondolta Harry. Ezen a nyáron?

– Igazából azt hiszem, idén a nyáron többet láttuk egymást, mint az előzőn. – Harry széles és teljesen hamis mosollyal kommentálta ahelyett, hogy hangosan felnevetett volna, úgy ahogy szeretett volna. Lily mintha meglepődött volna a kijelentésén, és egy pillanatra bűntudat suhant át az arcán, mielőtt újra szívélyes mosolyt varázsolt az arcára. Harry még egyszer visszamosolygott, és leült a kanapéra, várva, hogy a szülei kövessék a példáját. Figyelte, ahogy Lily újabb pillantást vet Jamesre, és látszólag néma párbeszéd zajlott a szeme előtt. Ágas egyszer bólintott, Harry pedig elfojtott egy sóhajt; úgy tűnt, a szülei úgy döntöttek, hogy összefognak, hogy jobban megismerjék őt. Mégis, emlékezett arra az apró bűntudatfelvillanásra az anyja arcán. Ha úgy alakulnak a dolgok, hasznát vehetné; nem szívesen tenné, de minél többet beszélgetett a szüleivel, annál inkább rájött, hogy ettől a pillanattól kezdve teljes mértékben szándékukban áll aktívan részt venni az életében.

– Hát, ennél többet is tehetünk! – kiáltott fel James, miközben Lily leült mellé a kanapéra, szemben azzal, amelyen Harry ült. – Mit szólnál, ha ma délután kviddicseznénk egy kicsit; csak te meg én? – Ha ez segít egyetértésre jutni az Emancipációs Rituáléval kapcsolatban, gondolta a zöld szemű tini, mérlegelve a lehetőségeit, akkor persze.

– Miért ne? – válaszolta a tinédzser vállat vonva. James elégedettnek tűnt magával, és őszintén örült, hogy fia elfogadta, míg Lily mosolya végre elérte a szemét. Harry fejében csak egyetlen mondat csengett: túl kevés, túl későn. – Amúgy hol van Adrian?

– Weasley-éknél van – magyarázta Lily.

– Úgy gondoltuk, eltölthetnénk veled egy kis időt csak így hármasban – tette hozzá James, amitől Harry összerezzent magában; ez a helyzet másodpercről másodpercre egyre kínosabbá vált. Azt kívánta, bárcsak mielőbb megjönne Nagnok. – Szóval, miről akartál velünk beszélni? A suliról? – James szerencsére maga is elterelte a beszélgetést a kényelmetlenebb témákról.

– Nem, nem az iskoláról van szó – magyarázta Harry, aminek hatására a szülei zavartan néztek egymásra.

– Bármiről is van szó, Harry, nekünk elmondhatod – szögezte le Lily; a fiú bólintott egyet.

– Erről szól ez a beszélgetés. – A kandalló melletti nagyapai órára nézett. Nagnok öt rövid percen belül itt lesz. Épp elég ideje volt arra, hogy felkészítse a szüleit arra, amit hallani fognak. – Nem az iskoláról van szó; az ok, amiért beszélni akartam veletek, inkább pénzügyi jellegű. – A zűrzavar csak tovább fokozódott.

– A havi zsebpénzed emelését kéred? – kérdezte James, figyelmesen szemügyre véve a fiát. – Mert valamit ki tudnánk találni... – Harry ez egyszer felnevetett James reakcióján.

– Először is, Ágas, nem adsz nekem havi zsebpénzt. Kilencéves korom óta nem. – James döbbenten nézett Lilire, aki lesütött szemmel, egyetértően bólintott.

– De Adrian...

– Adriannek van havi zsebpénze – értett egyet Harry, miután meglátta a bátyja iskolába hozott erszényét, ami a félév végéig kitartott, – mert szüksége van rá. Nekem már több mint egy éve nincs szükségem rá. – A döbbenet most felé irányult. – Tudod, hogy gazdag vagyok – magyarázta Harry.

– Hát, a mi családunk jól szituált, de... – kezdte James, miközben Lily zihálva értette meg, mire gondol a fia. Sem ő, sem James nem állt még meg igazán, hogy belegondoljon, mit jelent a Tűzvillám megalkotójának lenni.

– Úgy értem, hogy én önállóan is gazdag vagyok, Ágas – magyarázta Harry, és újból felkuncogott, amikor James szemében a zavarodottságot felváltotta a döbbent felismerés. – Én vagyok a Tűzvillám megalkotója; csak az a fizetés, amit a legelső tervezésemért kaptam, elég lett volna arra, hogy fedezze a személyes kiadásaimat, amíg nagykorúvá nem válok. Aztán ott van még az a tény, hogy minden egyes eladott Tűzvillámból busás összegre teszek szert. A memóriagömbök társalkotója is én vagyok. És biztosíthatlak róla, hogy Nagnok gondoskodik arról, hogy a bevételeimet megfelelően fektessék be. – A kijelentése szóhoz sem juttatta a szüleit. – És ez az, amiről ma beszélni akartam.

– A vagyonodról? – kérdezte Lily a szokásosnál magasabb hangon.

– Bizonyos értelemben igen – értett egyet Harry bólogatva. – Nagnok bármelyik percben itt lehet, hogy segítsen elmagyarázni. Csak ígérjétek meg, hogy meghallgatjátok őt, mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonnátok le. Ez olyasmi, ami segíteni fog nekem; nagyon sokat fog segíteni.

– Szóval semmi rossz? – kérdezte James, megköszörülve a torkát.

– Nem, még nem – jegyezte meg Harry rejtélyesen. – De ez egy olyan probléma, ami a hátsómba haraphat, ha most nem foglalkozom vele.

– Befektetési problémák? – kérdezte Lily. – Pénzt veszítesz?

– Nem, épp ellenkezőleg – fejtegette Harry, igyekezve kiemelni a szóban forgó kérdés pénzügyi aspektusát. – És meglepő módon pont ez a probléma. – A kandalló lángjai zöldre váltottak, amikor Nagnok kilépett, ráadásul nem is túl korán, gondolta Harry. Pénzügyi tanácsadójának öltözéke ismét makulátlan volt, kerek szemüvege görbe orrán ült. Harry felállt, hogy üdvözölje, és a szokásos udvariassági szavakat váltotta vele.

– Mr. Potter, az ön modora mindig kifogástalan – állapította meg a kobold, miközben Harry az ő és a szüleivel által elfoglalt két kanapé között a kandallóval szemben lévő fotelhez vezette őt.

– Nagnok-nür, az én modorom csupán olyan, amilyenre a vendégem ösztönöz – válaszolt Harry, jól tudva, hogy a koboldok mennyire értékelik a tiszteletet, különösen, ha az egy varázslótól származik.

– Ahogy mondtam, kifogástalan – erősködött a kobold, fekete szemei vidáman csillogtak, széles, elégedett, hegyes fogakkal teli mosollyal az arcán.

– Engedje meg, hogy bemutassam a szüleimet – mondta Harry, és a másik két Potterre mutatott a teremben.

– Mrs. Potter, Mr. Potter – köszöntötte őket Nagnok, szavait egy szűkszavú meghajlással nyomatékosítva.

– Mister Nagnok. – James döbbent hangon köszöntötte a koboldot. A szóban forgó kobold észrevétlenül fintorgott a "mister" kifejezésre – amelyről a fajtája úgy vélte, hogy csak varázslókra illik használni – a helyesebb kobold kifejezés helyett. Ám nem kommentálta, csak leült a karosszékbe, és nem vesztegette az idejét további szócséplésre.

– Gondolom, tudják a fő okot, amiért itt vagyok.

– Elmondtam a fő irányvonalat – szólt közbe Harry –, de nem akartam belebocsátkozni a részletekbe, amíg ön nincs itt, Nagnok-nür. Be kell vallanom, ez meghaladja a szakterületemet.

– Körültekintő lépés, Mr. Potter – állapította meg a kobold, láthatóan elégedetten.

– Elmagyarázná, uram? – kérdezte Lily, és egy kicsit összerezzent; nem szerette, ha nem tudja, mi történik körülötte, főleg, ha ez valahogy a családját is érinti. Az a felismerés pedig, hogy nem tudja, mi zajlik a legkisebb fia életében, úgy csapott le rá, mint egy tonnányi tégla; nem szerette volna, ha még egy olyan dolog történik, amiről nem tud.

– Nagyon szívesen, asszonyom – biztosította őt Nagnok. – Ezért vagyok itt. – Hátradőlt a karosszékben, és tűnődve nézte az idősebb Pottert. – Gondolom, tisztában vannak vele, hogy én vagyok a fiatalabbik fiuk pénzügyi tanácsadója – közölte tárgyilagosan.

– Igen, így van – felelte James.

– Megpróbálok egyszerűen fogalmazni; a fiuk vagyona meglehetősen tekintélyes, különösen egy korabeli varázslóhoz képest. – Harry megpróbált küzdeni a pírral, amiről tudta, hogy kiül az arcára, holott egyáltalán nem lenne szabad elpirulni egy kobold előtt, főleg nem a pénzügyi tanácsadója előtt! – Ami az idő múlásával egyre csak gyarapszik. Ez persze magával vonzza a problémákat.

– Milyen típusú problémákról van szó, Mr. Nagnok? – kérdezte James, miközben pillantása ide-oda járt a kobold és a fia között.

– Hogy ismét egyszerűen fogalmazzak, a fia kiskorú. Ez azt jelenti, hogy még nem rendelkezik teljes mértékben a vagyona felett. Ez a kiváltság önökre, a kijelölt gyámjaira hárul, amíg nagykorúvá nem válik. Mégis, mivel a pénz a fiuk nevén van, még önök sem rendelkezhetnek szabadon az ifjú Mr. Potter vagyona felett.

– Ezt hogy érti pontosan? – kérdezte Lily, zavartan, hogy hová tart ez a beszélgetés.

– Nagnok azt akarja mondani, anya, hogy amíg kiskorú vagyok, és a nevemen van egy számla, addig a számlán lévő összes pénz lényegében védtelen – magyarázta Harry.

– Védtelen? – kérdezte James, és zavartan nézett a fiára. – Hogyan? A pénzed mégiscsak a Gringottsban van!

– Lehet, Mr. Potter, de a Gringottsban való fizikai jelenléte önmagában még nem garantálja a biztonságát – folytatta Nagnok. – Az, hogy valaki ilyen fiatalon ekkora vagyont halmozzon fel, nem mindennapi dolog. Szomorúan kell megállapítanom, hogy sem a Gringotts, sem a Minisztérium nem gondoskodott arról, hogy egy ilyen vagyont meg lehessen védeni. – Ránézett a még mindig tanácstalan arcokra a mellette levő kanapén, és felsóhajtott. – Nézzék másként a dolgot: a fiuk csak egy bizonyos mennyiségű hatalommal rendelkezik a vagyona felett, igaz? Hozzáférhet, bizonyos mértékig kivehet belőle és befizethet, de nem fektethet be semmit, ha önök azt kívánják, hogy ne tegye. Lehet, hogy egyetlen szavával teljesen elveszíti az irányítást a számlája felett, és ön, Mr. Potter, egyetlen szavával hozzáférhet a számlájához, és annyi pénzt vehet ki, amennyit csak akar.

– Soha nem tennék ilyet! – kiáltott fel James sértődötten.

– Tudom, Ágas – biztosította Harry. – Nagnok csak elmagyarázza, hogy mi történhet a számlámmal, amíg a dolgok a jelenlegi állapotban maradnak. És ez még nem minden.

– Ahogy a fia is kijelentette, Mr. Potter – folytatta Nagnok anélkül, hogy bocsánatot kért volna a még mindig dühöngő Jamestől –, többről van szó, mint amit eddig hallott. Vannak mások is, akik szemet vethetnek az ifjú Potter úr vagyonára.

– Piton! – dühöngött James, és összeszűkült szemmel nézett Harryre. – Tudtam, hogy nem bízhatunk meg Pipogyuszban...

– Pers nem probléma! – kiáltott fel Harry, hangja hideg volt, miközben Ágasra nézett. Nem hitte el, hogy James milyen gyorsan kész megvádolni az apját minden rosszal, ami történt. – Arra kértelek, hogy hallgass meg, mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonsz le. – Ágas mintha alig várta volna, hogy hozzátegyen még valamit, de fia kemény tekintete elárulta, mennyire nem akarja hallani a tinédzser. És ezzel James Potter végre rájött, hogy lehet, hogy egyszerűen nem érti a helyzetet.

– Ahogy az ifjú Mr. Potter mondta – konstatálta Nagnok, megvetően pillantva a legidősebb Potterre –, nem Mr. Perselus Piton a probléma. Először akkor kerestem meg Mr. Pitont ezzel a kérdéssel, amikor aláírták az Emlékgömbök létrehozására vonatkozó szerződést, és ő azonnal beleegyezett, hogy aláír egy lemondó nyilatkozatot a fiuk vagyonával kapcsolatos esetleges követeléseiről. Bármikor be tudom szerezni az aláírt lemondó nyilatkozatát, ha látni szeretné. Mr. Piton szóban és jogilag is világossá tette, hogy nem áll szándékában a fia vagyonának egy knútot sem elvenni. – Erre James elhallgatott, minden indulat távozott belőle.

– Kérem, folytassa – szólalt meg Lily, zöld szemét a szőnyegre szegezve. Harry a maga részéről gondolatban intézkedett, hogy a pénzügyi tanácsadója később extra bónuszt kapjon; a kobold minden galleont kiérdemelt, amit valaha is kifizetett neki a könyvelése szerint.

– Mint mondtam, többről van szó, mint amit önök érthetnek; a fiának van egy kapcsolata a Nimbus Corporation céggel. Abban a cégben vannak olyan emberek, akik nem haboznának rátenni a kezüket a fiuk számlájára. És amíg a vagyona az önökéhez van kötve, addig tény, hogy az kiszolgáltatott marad bármelyik közvetítővel szemben, aki egy jó darabot ki akar szakítani belőle.

– Nagnok azt akarja mondani – folytatta Harry –, hogy bár ez az én vagyonom, pénz, amiért keményen megdolgoztam, mégsem én rendelkezem fölötte. Addig fektethetek be, amíg megengeditek. A lehető legkisebb összeget vehetem ki. És minden szerződés, amit aláírok, számomra kedvezőtlen feltételeket tartalmaz, hiszen bármennyire is keményen dolgozom, minden szerződés attól még egy vállalat és egy kiskorú személy között kötött szerződés; tudtad, hogy az eredeti szerződésem a Nimbusszal tartalmazott egy külön záradékot, amely szerint nem szólhatok bele, hogy az általam tervezett seprűket hol forgalmazzák, mivel ez közvetett befektetésnek minősül? E záradék nélkül, ha úgy döntenél, megtiltod nekem, hogy befektessem a pénzemet, akkor viszont neked lenne beleszólásod abba, hogy hol adják el a Tűzvillámokat. A vállalat ezt nem akarta, és mint ilyen, nekem sincs beleszólásom abba, hogy egy általam tervezett terméket hol értékesítenek. Így, ahogy van, még csak meg sem tudom nézni a nyilvántartásukat; amennyire én tudom, lehet, hogy kicsalják tőlem a bevételeimet. Pénzt veszítek, miközben én keresem meg azt, ha értitek, mire gondolok. – Ez a rész valóban igaz volt, döbbent rá Harry, ahogy a szüleire nézett. Csak sosem törődött ennyire vele, látva, hogy a páncélszekrénye dugig van arannyal. Ráadásul nagyon valószínűtlen volt, hogy Nagnok hagyná, hogy valami nagyobb baj történjen; a szüleinek azonban ezt nem kellett tudniuk. A kobold vigyora egyértelműen jelezte, hogy egyetért Harry érvelésével.

– Fogalmunk sem volt róla, Harry – szögezte le James, és összenézett Lilyvel.

– Van valami, amit tehetünk? – kérdezte Lily, komolyan Nagnokra pillantva. – Lemondhatnánk a Harry vagyonára vonatkozó igényünkről, ha az segítene – ajánlotta fel a nő. Na tessék, gondolta Harry, és mentálisan felkészült a robbanásra.

– Az, hogy lemondanak a fiuk vagyona feletti igényükről, nem fog segíteni – magyarázta Nagnok. – Ha valamivel, akkor pont ezzel a lépéssel fosztanák meg teljesen a vagyonát minden felnőtt felügyeletétől – jelentette ki a kobold, arra terelve a beszélgetést, amerre kellett.

– Akkor mit tehetünk? – kérdezte James zavartan.

– Van rá mód, hogy ezt egyszer és mindenkorra megoldjuk – vetette fel Nagnok. – Minden probléma, amivel az ifjú Mr. Potter most szembenéz, abban a pillanatban megoldódik, amikor betölti a tizenhetedik életévét, vagyis amikor belép a felnőttkorba.

– Szóval azt mondja, hogy segíthetünk megóvni Harry vagyonát, amíg tizenhét nem lesz? – kérdezte Lily. – Segítünk, amiben csak tudunk! – Bár Harry értékelte az érzelgősséget, jól tudta, hogy az anyja valószínűleg meggondolja magát, amint Nagnok megteszi a javaslatát.

– Nem egészen – avatkozott közbe a fiú. – Az egyetlen módja annak, hogy a vagyonom biztonságban legyen minden rosszindulatú beavatkozástól, az lenne, ha befagyasztanák a számlámat, ameddig be nem töltöm a tizenhetedik életévemet; onnantól kezdve az összes jelenlegi és jövőbeni jövedelmem a családi számlára kerülne, míg én nem tudnék hozzányúlni, sem ahhoz, amit már megkerestem, sem ahhoz, amit a személyes páncélszekrényemben tartogattam. Inkább elkerülném ezt a végkifejletet.

– Akkor mit tehetünk? – tűnődött James. – Ha a törvény megtiltja, hogy egy kiskorú a vagyona felett rendelkezzen, akkor mit tudna javasolni? – kérdezte, Nagnokra pillantva. – Megváltoztatni a törvényt?

– Nem – mondta a kobold. – A törvény varázslattal íródott és mágia által van megkötve. Védőbűbájokat kellene lebontani, a minisztériumnak bele kellene avatkoznia a Gringotts belügyeibe – amit az elmúlt évszázadok során elkerültünk –, és az egész folyamat még így is évekig tartana. Tehát nem, a törvényt nem lehet megváltoztatni.

– Akkor? – sürgette James.

– Nem változtathatjuk meg a törvényt, amely megköveteli, hogy az ifjú Mr. Potter felnőtt legyen, hogy teljes mértékben rendelkezhessen a számlája felett. Tehát megváltoztatjuk Mr. Pottert, hogy megfeleljen a törvény követelményeinek.

– Mit javasol, kobold? – kérdezte James, szemei összeszűkültek, és hangja fenyegető vált. Nagnok úgy tűnt, nem zavartatja magát.

– Azt hiszem, egy Emancipáció-rituáléra van szükség. – A döbbent csend, amely a kijelentését követte, nem tartott tovább két másodpercnél.

– Egy mire? – dühöngött James, felpattant a helyéről, és a még mindig nyugodt koboldra bámult. – Ezt ismételje meg!

– A fiam csak tizennégy éves! – kiáltott fel dühösen Lily. – Ezt nem kérheti tőle! Csak azért, mert továbbra is maga akarja kezelni a számláját! – Ez felkeltette Harry figyelmét; a tinédzser elképzelte, hogy a szülei nem akarják majd hagyni, hogy végigcsinálja a rituálét – melyik szülő engedné meg önként, hogy a tizennégy éves fia felnőtté váljon, különösen, ha közben megpróbálnak újra kapcsolatot kialakítani vele –, de hogy azt sugallják, hogy a tetteit valaki más diktálja? Hogy a gondolatai nem a sajátjai? Hogy nem állt volna ki magáért!

– Ez képtelenség! – tette hozzá James, vadul gesztikulálva, a szemét az előtte álló koboldra szegezve. – Ki bérelte fel erre?

– Én voltam! – jelentette ki Harry. Nem kiabált, de a hangja erős és határozott volt; ez nem olyasmi volt, amire a szülei számítottak volna tőle, ám határozottan elég volt ahhoz, hogy elgondolkodjanak.

– Tessék? – kérdezte Lily zavartan, tekintete most a kisebbik fiára szegeződött. James szintén Harry felé fordult, mogyoróbarna szemei tágra nyíltak a döbbenettől.

– Harry! – kiáltott fel, bizonytalanul közeledve a fia felé. – Elment az eszed? Még csak tizennégy éves vagy! Ha valaki erre kényszerít téged...

– Nem, Ágas – jelentette ki Harry egyszerűen, felállt, és rendíthetetlen arccal Jamesre nézett. – Tudom, hogy az elmúlt években nem sokat voltál velem, ezért nem várom el, hogy megértsd, mit is jelent számomra ez az egész. Ez a számla nem csak a pénzről szól. Ez az, amiért az életem előző három évében megdolgoztam. – És persze többről szólt, sokkal többről; ez volt az esélye arra, hogy soha többé ne kelljen attól félnie, hogy el kell szakadnia az igazi családjától. Ez volt az egyetlen esélye, hogy teljes mértékben maga diktálja a tetteit a közelgő háború alatt. Ez volt a szabadság, már amennyire azt egyelőre fel tudta fogni. És erről nem akart lemondani.

– Harry... – kezdte Lily, a hangja megingott a fia kijelentései hallatán.

– Kérlek, hallgassatok meg! – szakította félbe Harry, mélyeket lélegzett, és igyekezett mindent elkövetni, hogy ne kezdjen el kiabálni; a harag nem vezetne sehová, bármennyire is igaza van. – Van fogalmatok róla, milyen nehéz megtervezni egy versenyseprűt? Azt hiszed, faragsz egy seprűt, elmondasz pár varázsigét, és hipp-hopp, kész? Egy egész évembe telt, mire sikerült a tervezés; tizenkét sikertelen próbálkozásba. Számtalan órányi kutatómunkába, hogy minden varázslatot kiterveljek! Újra kellett terveznem az egész fékrendszert; egy teljesen új varázslatváltozatot készítettem hozzá! Annyira keményen dolgoztam az egész tervezés aritmológiai aspektusán, hogy alkalmas vagyok egy előrehozott RBF-vizsgára ebben a témában. Lehet, hogy nektek ez nem sokat jelent, de én keményen megdolgoztam ezért. Egész életemben csupán egyetlenegy dolgot kértem tőled, és az az engedélyed volt, hogy dolgozhassak! Csak azt akartam, hogy olyasmit csináljak, amiről tudom, hogy jó vagyok benne. Azt akartam, hogy minden kemény munkámat elismerjék; az elején csak reménykedni tudtam, és hinni abban, hogy amit tervezek, az jó. Hittem benne, és igazam is lett. És a munkámat el is ismerték! – Harry többet akart mondani. El akarta mondani, hogyan segített Perselus, emlékeztetni őket arra, hogy soha nem voltak ott, hogy nem is tudták, hogy ő tervezte a Tűzvillámot, amíg az ország többi részével együtt az újságokból meg nem tudták. Elmondani nekik, hogy semmit sem tudnak róla. De most nem volt itt az ideje; még egy utolsó dologhoz kellett a beleegyezésük. És akkor szabad lesz.

– Harry, ez túl sok – jelentette ki James, a hangjában most sokkal kevesebb bizonyosság volt, mint néhány pillanattal ezelőtt. – Még csak tizennégy éves vagy! Van fogalmad róla, mit jelent felnőttnek lenni? – Harry lehunyta a szemét, és óvatosan ki-belélegzett. Tizenegy éves kora óta tudta, milyen felnőttnek lenni. Azóta a nap óta, amikor úgy döntött, hogy kiolt egy életet, hogy megmentse az ikertestvérét. És az az élet azóta is megviselte a lelkét.

– Az emancipáció azt jelenti, hogy a törvény szerint hivatalosan felnőtt leszek. Van munkám. Ha kell, el tudom tartani magam – mondta Harry, a szavait gondosan megválogatva. – De ezt csak azért teszem, hogy biztonságban tartsam azt, amiért eddig küzdöttem. Még mindig tizennégy éves leszek. Továbbra is iskolába fogok járni. Pontosan ugyanolyan leszek, nem érted? Csak nem fogok félni, hogy mindent, amiért megdolgoztam, elvehetnek tőlem, amint nem figyelek oda. Semmi másnak nem kell változnia! – Látta, hogy a szülei elgondolkodnak azon, amit mondott. Bizonyos értelemben igaz volt, amit mondott nekik; minden ugyanolyan lesz, mint régen, és mégsem. Ő még mindig ugyanaz a Harry lenne; csak nem kellene attól tartania, hogy egy szeszély miatt elvágják az életétől.

– Biztos, hogy ezt akarod? – Közel volt, olyan közel, hogy már szinte érezte az ízét! James szavai megerősítették ezt. Talán itt volt az ideje annak a bűntudatkeltésnek. Az utolsó szög a koporsóba.

– Nézd, megtehettem volna anélkül is, hogy szóltam volna neked; mindössze egy írásos engedélyre van szükség a családfőmtől, amely kimondja, hogy dolgozhatok, bizonyítékra, hogy amit keresek, az eltart engem, egy saját széfre, egy tanúra és néhány csepp vérre. Mindenem megvan, amire szükségem van. Megtehettem volna ezt anélkül is, hogy elmondtam volna neked. – Harry megismételte, és figyelte, ahogy tágra nyílt a szemük. Az, hogy rettegett attól, hogy James visszavonná az engedélyét, egy újabb tény volt, amit nem kellett tudniuk.

– Ez ennyire fontos neked? – kérdezte Lily, könnybe lábadt szemmel.

– Neked nem jelentene sokat, ha a helyemben lennél? – kérdezte Harry halkan, lágy arckifejezéssel. Legbelül azért imádkozott, hogy bárki, aki hallja, egyetértsen vele.

– Ebben az esetben... – mondta Lily, és Jamesre pillantott, aki sóhajtott, de letaglózva bólintott. Látta, hogy ha nem ért egyet Harryvel ebben a kérdésben, ha nem engedi meg neki azt az egy dolgot, amit kért, Harry akkor is meg fogja tenni; meg fogja találni a módját.

– Jó, legyen – motyogta James. A vigyor, ami szétterült Harry arcán, ezúttal valódi volt. Beleegyeztek! Belementek! Már csak két rövid nap választja el attól, hogy független legyen. Előreszaladt, és örömében megölelte a szüleit, és csak egy pillanatra is elgondolkodott azon, milyen lett volna az élete, ha úgy döntenek, hogy csak egy kicsit is több figyelmet szentelnek rá. Aztán apja nevetése csengett a fülében, és gondolatai arra a napra villantak, amikor Perselus bejelentette, hogy megszabadult a Sötét Jegyétől. És ismét rádöbbent, hogy a világon semmiért sem cserélné el az életét; ő volt Harry James Potter Silbreithből, Perselus Piton fia, Neville Longbottom öccse. És végre közel állt ahhoz, hogy valóban a saját ura legyen.

A nap hátralévő része gyorsan elrepült. Nagnok tájékoztatta őket, hogy két nap múlva pontosan mikorra kell megérkezniük Gringottsba, majd távozott. Nem sokkal előtte azonban koboldnyelven megemlítette Harrynek, hogy ha nem tudná eldönteni, mit akar csinálni a Roxfort után, bármikor dolgozhatna a Gringotts ügynökeként; nyilvánvaló, hogy a vérébe ivódott az üzletkötés, legalábbis ezt állította a kobold. Harry nevetett, és azt válaszolta, hogy ha más nem is, de ez érdekessé teszi az életet.

Ebéd után talált időt arra, hogy egy rövid levelet küldjön Perselusnak, amiben beszámolt a történtekről, és egy kicsit hosszabbat Neville-nek, amiben megkérte, hogy két nap múlva találkozzanak az Abszol úton. Adrian kora délután tért vissza a kúriába; Harry úgy döntött, hogy ő lesz az, aki beszámol neki a rituáléról. A bátyja néhány hosszú pillanatig bámult rá, mielőtt gratulált volna neki; ezúttal Harry észrevette, hogy Adrian mosolya erőltetett. A mogyoróbarna szemű ikertestvér rosszkedve végig kitartott azon a napon – még a kviddicsedzés alatt is, amit Harry megígért Jamesnek –, és a következőn is, sőt, még rosszabb lett azon a reggelen, amikor Harrynek el kellett volna végeznie a rituálét.

Reggel hét óra volt, és Harry életében először szakított időt arra, hogy végiggondolja, mit fog viselni aznap. Még soha nem érezte szükségét annak, hogy valami ennyire hivatalosat öltsön magára, de hát ez a nap csak egyszer fog megtörténni. Így hát elmosolyodott, és megnézte a tükörképét. Szénszürke nadrág és mellény, hozzáillő talárral. Egy ropogós fehér ing és egy sötétzöld nyakkendő, farkasfejet formázó ezüst kitűzővel. Ezüst és smaragdszínű mandzsettagombok és a zsebóra, amit Neville-től kapott a születésnapjára. Ennyi.

– Jó reggelt mindenkinek! – kiáltotta, miközben leballagott a lépcsőn a nappaliba. Ott voltak a szülei Adriannel együtt, Sirius és Remus a kandalló mellett ültek, míg Dumbledore mellettük állt. Zavart tekintetük, amint észrevették a ruhaválasztását, mindenki számára nyilvánvaló volt. Harry vállat vont, és néhány gyors lépéssel elérte őket. Már majdnem eljött az indulás ideje.

– Jó reggelt, Harry! – mondta Dumbledore, és megfejthetetlen arckifejezéssel bólintott egyet. Harry most az egyszer nem törődött vele, csak minél gyorsabban túl akart lenni ezen. – Készen állsz?

– Igen, professzor úr. Azt hiszem, készen állok – jelentette ki a tinédzser széles mosollyal, miközben a világító kandallóra nézett.

– Nem igazán tudom elhinni, hogy ezt teszed – mondta Sirius közelebb sétálva keresztfiához –, de megértem, miért akarod. Büszke vagyok rád, kölyök. – Ha lehet, Harry mosolya még szélesebbé vált. – Úgy látszik, elég gazdag vagy ahhoz, hogy a koboldok biztosra akarjanak menni, nehogy elveszítsenek egy ügyfelet. – Ezen Harrynek nevetnie kellett.

– Nos, úgy tűnik, nem nagyon tetszik nekik az ötlet – ismerte el a tinédzser; Nagnoknak hatalmas jutalmat fog adni ezért, ígérte meg még egyszer. A szülei meggyőződtek róla, hogy minden és mindenki jelen van, akire szükségük van, és egyenként a kandallóhoz léptek. Harry már éppen követte volna a példájukat, amikor egy kezet érzett a vállán. Hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, még ha már tudta is, kihez tartozik; kíváncsi volt, hogy Dumbledore mikor dönt úgy, hogy beszél vele arról, amit tenni készül.

– Szeretnék Harryvel beszélni néhány percet, ha megengeditek – mondta Remusnak és Siriusnak, a csoportjukból még a kúriában maradt két másik embernek. A két varázsló bólintott, mire Harry felsóhajtott; feltartóztatták.

– Professzor úr! – köszöntötte a fiú még egyszer az igazgatóját, a zöld szempár találkozott a kékkel.

– Harry – köszönt vissza Albus. – Be kell vallanom, amikor a szüleid elmondták, hogy alá akarod vetni magad az Emancipáció-szertartásnak, kissé meglepődtem. Tényleg átgondoltad ezt az egészet? – Harry sóhajtott, és szomorúan elmosolyodott. Mindenki azt hiszi, hogy vakon megy bele ebbe az egészbe? És miért éppen az igazgatónak tartozik magyarázattal? Az egyetlen dolog, amit Dumbledore tett, és amiért hálás volt neki, az az volt, hogy elintézte, hogy Perselus legyen az, aki vigyázzon rá, amikor még csecsemő volt. De még ezt is pusztán a szerencséből tette, és Albus azóta is túlságosan örült, hogy mind Harryről, mind Perselusról lemoshatta a pálcáját.

– Igen, az vagyok.

– Ez azonban nem igazán a pénzről szól, ugye? – kérdezte az igazgató, és a szeme lyukat fúrt Harry fejébe. A zöld szemű varázsló egy pillanatra megbizonyosodott róla, hogy az okklumenciapajzsai a helyükön vannak, és hogy az elméjét nem támadják, mielőtt válaszolna; őszintén szólva nem akart, de tudta, hogy Dumbledore másképp nem engedné el a témát.

– Persze, hogy nem – válaszolta, és ismét a kandalló felé nézett. – A pénz csak úgy jön vele. Csak... – Visszafordult Dumbledore felé, úgy döntött, hogy az igazságnak legalább részét elmondja az igazgatónak. – Őszintén szólva beolvaszthatnák az összes érmét a páncéltermemben, ha akarnák. De én keményen dolgoztam a Tűzvillámon. Ugyanilyen keményen dolgoztam az emlékgömbökön is. Nem akarom, hogy más arassa le a babérokat ezért a kemény munkáért. Én tettem, és büszke vagyok arra, amit elértem. Remélem, nem hangzik beképzeltnek, de...

– Nem, Harry. Nem vagy az – biztosította őt Dumbledore, és felsóhajtott. – Nagyon okos fiatalember vagy; lehet, hogy ezt még nem hallottad elégszer az életed során. Talán kellett volna.

– Nem igazán van rá szükségem – vallotta be Harry, szomorú mosoly ült ki az ajkára; nem volt szükséges hallania. Többé már nem; azok az emberek, akik a legjobban számítottak, tudták, ki ő. Ennyi elég volt. Aztán felnevetett, ahogy eszébe jutott egy beszélgetés, amit néhány hónappal ezelőtt folytatott Siriusszal és Remusszal. – Tudja, professzor úr, Sirius valami hasonlót mondott tavaly, amikor meglátogattam őt és Remust az irodájukban.

– Sirius nagyon érzékeny egyéniség tud lenni, ha akar – vetette fel Albus, és Harry felkacagott a szavak valóságtartalmán.

– Igen, képes rá.

– Harry, mielőtt indulnánk, még egy utolsó dolog. – A tini töprengve nézett az idős varázslóra.

– Igen, professzor úr? – Ezúttal vajon mit akar?

– Szeretnélek emlékeztetni arra, hogy bárhogy is nézzenek ki a dolgok, a családunk a legnagyobb kincsünk. – Harry lágyan elmosolyodott, gondolatai az apjára és a bátyjára terelődtek; Perselus és Neville a Gringotts előtt akartak találkozni vele.

– Tudom, professzor úr – jelentette ki Harry, egyenesen a varázsló kék szemébe nézve. – Semmi sem fontosabb, mint a család. – Még a világ legostobább embere is láthatta, hogy Harry minden egyes szót komolyan gondol, és ez elég volt ahhoz, hogy visszahozza azt a vidám csillogást az igazgató szemébe.

– Akkor csak utánad, Harry. – A tini még egyszer elmosolyodott, mielőtt egy marék Hop-port szórt a lángok közé, és besétált. Mielőtt észbe kapott volna, már a Gringotts előtt találkozott Perselusszal és Neville-lel. Odaszaladt hozzájuk, és felszabadultan nevetve megölelte őket.

– Ezt nem hiszem el! Egy Emancipáció-szertartás? Milyen elvetemült dolog ez? – kiáltott fel Neville, amivel ismét megnevettette legjobb barátját. Adrian felhorkant, Harry pedig zavartan feléje fordult. Az idősebbik iker csak a macskakővel borított utcára szegezte a tekintetét, és némán állt. Harry úgy döntött, hogy nem pont ma tűnődik el ikertestvére reakcióján. Ehelyett magasra szegte a fejét, és besétált. Nagnok köszöntötte a bejáratnál, és megkérte őket, hogy kövessék; így is tettek, fél tucat ajtón és lépcsősoron keresztül haladtak, amíg egy pompás mahagóni ajtóhoz nem értek. Ez volt az igazgató irodája, Harry pontosan tudta.

– Itt leszek, Harry – suttogta Perselus, miközben Nagnok megkért mindenkit, kivéve Harryt és Jamest – aki a tanúként fog szolgálni –, hogy várjanak a folyosón. A fiú bólintott, és szélesen rámosolygott az apjára, megpróbálta egy pillantásban kifejezni a háláját és minden érzelmét, amit érzett. Elragadtatás, boldogság és egy kis félelem keveredett a szemében, és valahogy tudta, hogy az apja hangosan és tisztán értette az üzenetet.

Az ajtó becsukódott mögötte és James mögött. Harry előrelépett, tiszteletteljesen meghajolt, és a kobold faj hivatalos meghajlásával köszöntötte az igazgatót. Az igazgató viszonozta az üdvözlést, és megadta a jelet Nagnoknak, hogy folytassa. Egy darab pergamen hevert az asztalon, egyszerű szöveggel, és kicsinek tűnt ahhoz képest, mint amennyi ígéretet tartalmazott. Harry még egyszer elmosolyodott, és követte a Nagnok által adott utasításokat. Egy aláírás ide, egy csepp vér oda – a vér abban a pillanatban eltűnt, amint megérintette a pergament, ahogy azt tennie is kellett –, a tanúja itt írja alá, és aztán elvégezheti a tényleges rituálét.

Magica, audite placitum meum.

Puer non magis

Ambulo mundi

Vir nunc.*

És miközben arany szikrák repkedtek körülötte, és a fekete tinta, amellyel aláírta a szerződést, vörösre változott, Harry tudta, hogy sikerült. Megtörtént. A sorsa most már hivatalosan is az övé volt, ezt még írásba is foglalták. A jövő hirtelen kevésbé volt ijesztő, mint egy nappal ezelőtt. Ő pedig több, mint készen állt, hogy szembenézzen vele.

–––

* Latin szöveg fordítása:

Mágia, hallgasd meg könyörgésemet.

Már nem vagyok többé gyerek

Immáron férfiként

Járom a világot.