A nap ragyogott az égen. A madarak csicseregtek, az égen foltokban volt fellelhető a felhő. A
Keystone-i gimnázium ajtaján egy fekete hajú, rózsaszín pulcsit, szürke szoknyát és fehér edző cipőt
viselő lány lépett be. Negyed órával becsengő előtt érkezett. A portán útbaigazítást kért.
- Jó napot. A nevem Julie Yamamoto. Az igazgatói irodát keresem. Meg tudná mondani, hogy merre
van? - kérdezte Julie.
- Persze - felelte a portás hölgy, majd folytatta - ha itt elfordulsz jobbra, látni fogsz egy lépcsőt. Az
első emeletre felérve jobbra lesz egy zöld ajtó. Ott van az iroda.
Julie megköszönte az útba igazítást, majd elindult az iroda felé. Amikor befordult jobbra, meglátta,
hogy mekkora is ez az intézmény. Jobbra, balra három-három folyosó volt, ahol négy-négy tanterem
kapott helyet. Az emeletek valójában galériák voltak, hiszen erkélyszerűen le lehetett látni róluk az
alsó szintekre. Julie rögtön kiszúrta a lépcsőt.
Fel is ment az emeletre, majd bekopogtatott a zöld ajtón. Egy kedves, idős néni nyitott ajtót.
- Csókolom. Az igazgató urat keresem - mondta Julie.
- Szia. Kövess, kérlek - felelte az idős néni, aki a titkár volt. Egy újabb ajtó mögött egy otthonos szoba
volt. Középen egy körasztallal, körülötte négy székkel. Az asztal mögött egy nagy ablak volt. Balra a
falnál szekrények voltak tele iratokkal. Jobb oldalt egy komód és egy ajtó, feltehetően egy másik
irodába, vagy a tanári szobába. Az igazgató úr meglehetősen elegánsan öltözködött. Sötétkék öltönyt,
fehér inget, fekete bőr cipőt és sötétkék nyakkendőt viselt. Haja ősz volt és méretes bajusz tarkította
arcát orra alatt.
- Üdvözlöm. Bizonyára ön Julie Yamamoto. Én Lawrence Cooper vagyok, az igazgató - mondta mély,
dörmögő, de kedves hangon.
- Igen, én volnék - felelte Julie.
- Nos, mielőtt az osztályodhoz vezetnélek, el kellene intéznünk pár formanyomtatványt egy-két
aláírással. Tényleg nem sok, csupán öt papírról van szó. Máris hozom őket.
Az igazgató úr hamar vissza is tért a papírokkal, Julie pedig aláírta mindet.
- Egy személyesebb kérdést megenged? - kérdezte az igazgató.
- Persze, mi lenne az? - mondta a lány.
- Három hónap van az iskolaév végéig. Hogy-hogy ennyire fontos volt számára eljönnie az előző
iskolájából?
- Nagyon rossz volt az osztály, olyannyira, hogy már nem bírtam.
- Áh, értem.
Kisvártatva az első emeleten meg is mutatta az igazgató Julie-nak a tantermét. Az osztályban
mindenki a telefont nyomta. Még két emberre vártak, de volt még 5 perc becsengőig. Ebben a
pillanatban megérkezett a hiányzó két ember is, tehát teljes létszámmal vágtak neki a napnak. Egy
kedves mosolyú, szőke hajú, szemüveges, barna szemű, fehér labor köpenyt viselő hölgy lépett oda
hozzájuk.
- Áh! Biztos te vagy Julie! Én Mrs. McAdam vagyok. Én leszek az osztályfőnököd és fizika tanárod -
mondta a nő.
- Örülök a találkozásnak - felelte Julie.
- Gyere. Az óra pillanatokon belül kezdődik - mondta Mrs. McAdam. Beléptek az osztályterembe. A
padok két személyesek voltak, de volt olyan gyerek, aki egyedül ült. Üres padok is akadtak bőven. Az
egyik ilyenbe ült be Julie is. A tanárnő a táblához sétált.
- Szép reggelt gyerekek. Mint azt látjátok, lett egy új osztálytársatok. Legyetek vele kedvesek. A mai
órán azonban az exobolygókról fogunk beszélni - mondta a tanárnő, majd a tábla felé fordult, hogy
betegye pendrive-ját az okostáblába. Az óra hamar eltelt. A tanóra végén azonban a tanárnő egy új
feladatot osztott ki.
- Jól van gyerekek. Ha már az exobolygókról beszéltünk, sokan feltételezik, hogy e földszerű
bolygókon van élet. A feladatotok, hogy készítsetek prezentációt egy-egy exobolygóról, és foglaljátok
bele, miért lehetséges, vagy nem lehetséges, hogy van élet a választott bolygón - mondta a tanárnő.
Az előadásokat párban kellett csinálniuk.
- Julie, te Ben-nel fogod készíteni a prezentációdat - mondta a tanárnő. A diákok fintorogni és
kuncogni kezdtek. Ekkor megszólalt a csengő. A tanárnő kiment a teremből. Julie odament egy
lányhoz, hogy megkérdezze, melyikük az a Ben. A lány rámutatott a zöld pulcsis, kék farmeres fiúra,
aki kapucniját belehúzta fejébe.
- Vigyázz vele. Nem olyan, mint mi. Ő egy szörny - intette óva a lány. Ennek hallatára Ben felállt és
kiment a teremből. Julie utána ment.
- Várj! - kiáltott rá - Te vagy Ben, ugye? A fiú nem felelt.
- Én Julie vagyok. Mondd csak, mennyire érdekelnek a földönkívüliek?
- Olyan se vele, se nélküle kapcsolatom van velük - felelte szája széléről odavágva Ben.
- Oh. Hogy-hogy?
- Magánügy - vágta rá Ben, majd faképnél hagyta Julie-t. A folyosó sarkáról azonban visszaszólt.
- Holnap suli után cseréljünk Messenger elérhetőséget, ha azt a ppt-t tényleg meg akarjuk csinálni.
Majd Ben kifordult a sarkon és a WC-k irányába indult. Julie-t azonban zavarta valamit. Március
közepe van, az iskola fűtve, Ben mégis össze húzott pulcsiban jár. Vajon ennyire fázós, vagy igaza van
az osztálytársainak és Ben tényleg egy szörny, amit így próbál elrejteni? Ezek a kérdések kavarogtak
Julie fejében.