Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok. (1) Two Steps From Hell - Never Back Down
Éjszaka a hegyvidéken hideg volt, a süvítő szél volt az egyetlen hang, amit hallani lehetett.
Lance, miközben őrködött, hogy a csapata nyugodtan tudjon aludni, de valami különös hangot hallott a távolból.
Gyere…
- Ki van ott? – Lance a pisztolyáért nyúlt, de nem vette elő, csak figyelte a környéket, hátha meglátja a hang forrását.
Gyere ide!
Lance a hang irányába ment, csendesen.
- Mutasd magad! – Elővette a pisztolyát és továbbra is a hang forrását kereste. Nem látott senkit és semmit, csak azt, ahogy egy kiálló szikla visszabújt a földbe.
Gyere erre!
Lance tovább ment, de közben a sziklák úgy mozogtak maguktól, mintha az utat akarnák mutatni. Lance követte a sziklákat.
Gyere felém!
Ahogy követte a hangot, a sziklák a legmagasabb hegy felé irányították. A segítségükkel könnyedén felmászott és egy barlangot talált.
Gyere tovább!
A hang a barlangból jött.
Lynda kissé álmosan, de felébredt és egy kis fáziskésés után vette észre, hogy Lance eltűnt. Nem őrködött és a hálózsákja is üres volt.
- Hé, - Megrázta Mike-t, aki csak nyögés kíséretében felébredt. – Lance eltűnt! Ébredj, te is! – Mandy-t is felébresztette.
- Mi történt? – Kérdezte Mike félálomban.
- Hogyhogy eltűnt? – Mandy is a szemét dörzsölte.
- Úgy, hogy nincs itt, észlény! – Lynda azonnal felpattant, felcsatolta a csuklópántjait és elindult. – Gyertek! Lehet, hogy bajba került!
- Azt korántsem hiszem, Ms. Dawn. – Port professzor is ébren volt. – Nincs nyoma dulakodásnak, maga és Ms. Forester sem hallottak semmit sem. Mr. Monroe saját maga ment el.
- De miért? – Lynda felvonta az egyik szemöldökét. – Ez elég nagy ostobaság és felelőtlenség a részéről.
- Talán arra gondolt, - Port elővette a fejszés mordályát és elindult. – hamarosan visszajön, de csúfosan nagyot tévedett. – Hirtelen megállt és visszanézett a két faunus lányra. – Nem mellékesen, a leghalványabb ötletem sincs, merre mehetett. Ms. Dawn, Ms Forester, esélyes, hogy a szaga alapján tudjátok, merre mehetett?
- Igen! – Vágta rá a két lány egyszerre.
A csapat nyomon követte Lance-t, akinek a nyomai egy nagyon régi, kiszáradt folyón át vezettek. A meder, annak ellenére, hogy sötét volt, természetellenesen feketének tűnt és sehol, egy szál növényt nem lehetett látni benne, pedig már évszázadok óta ki lehetett száradva.
- Itt mégis mi történhetett? – Lynda számára sem volt mindennapos látvány ez a meder.
- Ez a folyómeder biztos nem természetes. – Mike megállapította.
- Még a szaga is rettenetes. – Mandy és Lynda orrát is facsarta.
- Ez egy gonosz teremtmény műve. – Port csendben és baljóslatúan jegyezte meg. – Egy nagyon ismerős gonoszé.
Folytatták az útjukat, hogy megtalálják a Vörös Lovagot. A két lány szaglása vezette őket, de a sziklák őket is ugyanúgy vezették, ahogy korábban Lance-t. Elérték a magas hegyet, amire a sziklák segítségével felmásztak, de ezúttal 4 barlangot fedeztek fel.
- Hm, mit javasoltok, - Port ismét a 2 faunus lányra nézett. – melyik barlangba mehetett Mr. Monroe?
- Ötletem sincs. – Lynda erősen próbált szimatolni, de hiába. – Lance szaga itt egyszerűen eltűnik.
- Gondoljátok, hogy ez csapda? – Gondolkodott Mike.
- Ez esetben, - Port arca megkeményedett. – ti, visszamentek segítségért, én addig kimentem innen Mr. Monroe-t.
Ahogy ezt kimondta, a hegy rázkódni kezdett és Mike beesett az egyik barlangba.
- MIKE! – Lynda gondolkodás nélkül utána rohant a Semblance-ével.
- Ms. Forester, a legfontosabb, hogy… - Amint megfordult, a faunus lány a Semblance-ével elteleportált a professzor mellől, be a barlangba, hogy a csapattársai segítségére siessen.
Port látva, hogy a fiatalok nem tudnak nyugton maradni, ő is felkészült, hogy követi a LLMM csapatot, de amint elindult volna, a barlang, akár egy cipzár, bezáródott és mintha évszázadok óta kemény sziklafal lett volna ott.
- Hihetetlen. – Port megérintette a tömör sziklát és érezte, hogy ezen nem tud áttörni. – Kénytelen leszek egy másik utat választani.
Ezzel egy másik barlangba ment be, remélve, hogy megtalálja a 4 diákot.
Lance belépett a barlangba és különös módon, nem volt annyira sötét, mint amire számított. Sötét narancs és sárga fénye világította meg az egész barlangot, hogy ne vesszen el a sötétben és kellemesen meleg volt.
Gyere ide hozzám!
A hang egyre csak sürgette, de Lance már nem látta túl bölcs döntésnek, hogy tovább kövesse. Megfordult, hogy elhagyja a barlangot, viszont az már bezárult mögötte és nem volt hova menni, mint előre, a hang irányába.
Mike egy folyosóra esett, de érezte, hogy benyomott egy platformot, aminek a hatására, hegyes dárdák zápora zuhant felé.
Ha Lynda, aki a pengéivel szétvágta őket, csak egy másodperccel később érkezett volna, Mike biztosan meghalt volna.
- Jól vagy?! – Kérdezte Lynda aggódva, mire Mike csak sokkos állapotban bólogatott.
- Még nincs vége! – Mandy idegesen mutatott feléjük, hogy a falakból kinövő hegyes sziklák egyre csak feléjük tartanak, ahogy a falak egyre csak közeledtek feléjük.
Mandy megragadta a két csapattársát és el teleportált velük, tovább a folyosón, ahol már biztonságos volt, de belebotlottak valakibe, akiről nem gondolták, hogy megtalálják.
- Lance! – Kiáltottak fel egyszerre.
- Srácok, - Lance alig hitte el, hogy a csapata megtalálta. – hogy kerültetek ide?!
- Téged kerestünk, de vadbarom! – Csattant fel Lynda, egyértelműen, Lance-t okolva, amiért ebbe a helyzetbe keveredtek.
- Mi a jó élet jutott az eszedbe, hogy csak így eltűnsz és bejössz ebbe a sötét barlangba?! – Mandy sem volt rózsás kedvében.
- A hang vonzott ide. – Felelte Lance, mire a csapata csak zavartan nézett felé.
- Miféle hang? – Érdeklődött Lynda.
- Ti nem hallottátok? – Lance különösnek tartotta, hogy miért csak ő hallotta, holott a két faunus lánynak sokkal jobb a hallása.
- Nem lehet, hogy csak képzelődtél? – Találgatott Mandy.
- Nem képzelődtem! Tisztán hallottam, ahogy az a hang hívott engem!
- Vagy csak álmodtad? – Lynda sem volt ebben biztos.
- Nem aludtam el! Mike, ugye te hiszel nekem?! – Lance a kövér fiú felé nézett, aki teljesen ignorálva a csapat veszekedését, rémülten nézett valamit a folyosó túloldaláról, ahonnan jöttek.
A falból ismét hegyes sziklák nőttek ki és egyre csak közeledett feléjük.
- Futás! – Kiabálta Lance.
Lynda Mike-t, míg Mandy Lance-t mentette ki a Semblance-ével és egy meredek lejtőn találták magukat, ahogy egyre csak csúsztak lefelé. Rövid időn belül, egyre mélyebbre és mélyebbre érve, de elérték az alját.
- Jó… - Mandy szétnézett és látta, hogy több tucat csontváz hever a helységben, a felszerelésükből és az öltözetükből ítélve, Vadászok voltak. – Szerintetek, itt biztonságos?
- Nem csak Vadászok vannak itt. – Állapította meg Mike, civil holttesteket vizsgálva, amik sokkal frissebbek voltak.
- Valami szörny lakhat itt, ami felfalja őket! – Lynda dühösen morogni kezdett, keresve a szörnyet, aki ezért a sok halálért volt felelős.
- Nem hiszem. – Lance megvizsgálta a civilek friss holttesteit. – Nincs rajtuk harapásnyom, se karmolás vagy küzdelemre utaló jel. – A nyakát is megvizsgálta, a csuklóit és a bokáit is. – Se szúrás, se kötözés. Kitörte a nyakát, ahogy földet ért.
- Igaza van. – Mandy a Vadász régi holttestét vizsgálta meg. – Ez sem harcban esett el, hanem a sziklák zúzták halálra.
- Mit akartok ezzel mondani? – Lynda zavartan kezdte vakargatni a füle tövét.
- Azt, hogy akárki, vagy akármi van itt, nem azért ejti csapdába az áldozatait, hogy megegye. Valami más célja van.
Mike megérintett egy pókhálót, ami azonnal leesett és egy újabb járatot fedezett fel, de sajnos, egy újabb csapdát aktivált. A folyosóban több ezer apró, de hegyes és éles kavicsok repkedtek, mintha csak egy vihar lenne.
- Ezen nem jutunk át a Semblance-emmel. – Lynda felmérte, legyen bármilyen gyors, ezen a sziklaviharon nem jut át.
- Az enyém sem segít sokat. – Mandy látta a járat végét, legalább 50 méterre volt, ilyen messzire nem tud teleportálni, főleg nem a csapattársaival.
- Talán az enyém igen. – Mike felvonta a védőburkát, mire a csapata gratulálva neki, bemászott alá.
Gyertek tovább!
A hang ismét hallatta magát.
- Most is… - Lance azonnal szólni akart a többieknek, de a rémült arckifejezésük alapján, most ők is hallották. – Ti is… hallottátok?
- Ez volt az a hang, ami ide csalt? – Kérdezte Lynda, megbánva, hogy kételkedett a csapatvezérében.
- Ez ám.
- Valami nagyon régi dolog lehet ennek a hegynek a mélyén. – Állapította meg Mandy. – Valami, ami tele van haraggal.
- Ideje indulni, - Emlékeztette őket Mike. – nem tudom, meddig bírom fenntartani a pajzsot.
A csapat elindult a kőzáporos folyosón, de Mike pajzsán nem hatoltak át, egyszerűen lepattant róla a sok kavics és sértetlenül átjutottak a folyosón. A pajzs a végére elkezdett halványodni, ami annak a jele volt, hogy Mike ereje kezdett lemerülni, így kétségbeesetten rákapcsoltak és nem is figyelték, hogy a folyosó végén a szirt egy kicsit megemelkedett, ami elgáncsolta őket.
A botlás után egy újabb meredek lejtőn csúsztak le, de a vége egy mély szakadékba vezetett, tele magas, hegyes sziklákkal. Lynda a pengéit beleszúrta az egyik sziklába és egy darabig szikrákat szórva csúszott le, de végül megállt és óvatosan leereszkedett. Lance átalakítva a pajzsát egy téglalappá, óvatosan leejtőernyőzött vele. Mandy egy nyilat lőtt az egyik sziklába, aminek a másik végére egy drótkötelet illesztett, hogy megtartsa. Mike Mi a Csudából egy rakétameghajtót lőtt ki, aminek köszönhetően lassan leereszkedett a mélybe.
A hegyes sziklák tetején csak később vették észre, hogy még több halott Vadász csontváza lett feltűzdelve, akik nem voltak olyan szerencsések, mint a LLMM csapat.
Egy rengést lehetett hallani, a terem egyik végén a fal megnyílt és forró, narancsszínű folyadék indult feléjük, ami szénné égetett mindent, amihez csak hozzáért.
Nem volt mit tenni, mint rohanni, egészen addig a zsákutcáig, ami egy lávatónál végződött. Szerencsére, a lávából kiemelkedett egy halom magas platform, aminek a segítségével biztosan áttudtak menekülni.
Sajnos, nem volt olyan egyszerű, mert amikor Lance ráugrott az első platformra, az süllyedni kezdett, bele a lávába, így gyorsan kellett ugrálnia, egyikről a másikra, hogy átjusson. Lynda-nak és Mandy-nek nem jelentett különösebb kihívást, de Mike-nek annál inkább.
Amikor Lance, Mandy és Lynda már átértek, Mike még mindig a platformokon volt, de már nem volt hova mennie és a platform, amin állt egyre csak süllyedt. Mandy azonnal cselekedetett, a drótkötéllel felszerelt nyílvesszőjét odadobta a kövér fiúnak, mire ő és a két csapattársa segítségével felhúzták.
A LLMM csapat fellélegezhetett, de csak egy rövid időre, ugyanis egy nagy csarnokba értek, ami ismét rengeni kezdett és a helység közepén még több szikla kezdett kiemelkedni, de ezúttal nem alaktalan kövek halmaza volt, hanem egy szobor, ami legalább 8 méter magas volt, szögletes kemény végtagokkal, a vállából és a mellkasából fehér kristályok nőttek ki, amik tűhegyesek voltak és a szemei, amik vörösek és feketék, megmozdultak és a LLMM csapatra meredtek.
A szobor jobb karja is megmozdult, a kezét ökölbe szorította, abból is kristálytüskék nőttek ki és a keze is átalakult egy hatalmas buzogánnyá. Megemelte az egyik lábát és harcállásba állt.
- Isten hozott a pusztulásotok helyén! – Ugyanaz a hang volt, amelyik odacsalta őket és egyre csak közeledett feléjük. Minden egyes lépésénél a csarnok rengett és messzire visszhangzott. A LLMM csapat előkészítette a fegyvereit, védekező állást vettek fel.
- Sok Vadászt csaltál ide és öltél meg! – Lynda felé szegezte a karmait. – Miért tetted?!
- Hogy megküzdhessek velük! – Válaszolta a szobor, majd felemelte a buzogánnyá alakított öklét, hogy lesújtson az ellenfeleire. – De mind gyengék voltak! – A LLMM csapat kitért a csapása elől és négy oldalról körbevették. - Méltatlanok!
A sziklaszörny Lance-t vette üldözőbe, megpróbálta eltaposni, de időben félreugrott és a pajzsával kivédte a szörny buzogányát. Lynda egyenesen neki támadt, de a lény a másik kezével megpróbálta lecsapni, de Lynda túl gyorsnak bizonyult, kitért a csapás elől és belemélyesztette a pengéit a szörny lábába, Mandy 3 nyilat lőtt a karjába, amit egyértelműen érzett, Mike Mi a Csudával egy rakétát lőtt a mellkasába, amitől a földre esett és Lance levágta a buzogány jobb kezét.
- Árgh! - Kiáltott a szörny, de nem fájdalmában, hanem örömében. – Végre! – A sebeiből, amiket Lynda, Mandy és Lance ejtett erőteljesen csapott ki a vörös gőz, mintha csak vérezne. – Annyi év után… - Az arckifejezéséből nem lehetett biztosra mondani, de mintha mosolygott volna. – végre, méltó ellenféllel harcolhatok.
- Tudod mit, - Lance csak eltette a kardját és leeresztette a pajzsát. – nem harcolunk veled.
- Mit beszélsz, Lance?! – Lynda csak döbbenten követelte a választ a csapatkapitánytól.
- Minek okozzunk neki örömet? – Lance csak megvetően meredt a sziklaszörnyre. – Azért ölt meg olyan sok Vadászt, ráadásul ártatlan embert, hogy jól szórakozzon! Menjünk innen!
Lance csak elindult a csarnok másik irányába, mire a sziklaszörny csak dühösen morgott egyet.
- Én nem engedlek el titeket harc nélkül! - Az öklével Lance felé csapott, de ő félre ugrott és nem támadt vissza, Lynda sem, Mandy sem és Mike sem. Mandy, Lynda és Mike eljutottak a csarnok végébe, de a szörny felemelte a kezét, mire a kijáratot teljesen elzárta egy sziklafal. – Engem nem lehet visszautasítani! - Lance volt az egyetlen, aki nem tudott átjutni rajta. – Sok ezer év után, a célom csak egy karnyújtásnyira van! Ezt a csatát addig fogjuk vívni, amíg valaki el nem pusztul! – A szörny visszanövesztette a levágott karját, majd előhívott egy újabb sziklatömböt, aminek a tetején egy kard markolata volt beleszúrva. Megérintette a markolatot és kihúzta a kőből, egy hatalmas, szürke pengéjű másfél kezes, keresztvasas kard jött ki a kőből, amit a lény két kézzel forgatott és azzal sújtott le Lance-re, de az újra kitért a csapásai elől.
- Megmondtam, hogy nem küzdünk meg veled! – Lance továbbra sem akart harcolni, mire a szörny csak dühösebb lett és az egész csarnok remegni kezdett.
- Ezt a sértést nem fogadom el! – Üvöltötte a szörny és újra Lance felé suhintott, néhány centivel tévesztve el a nyakát.
- Tudod mit, - Lance megállt egy helyben és leült egy sziklára. – akkor csak ölj meg, ha annyira akarsz. Akkor sem fogok harcolni.
- Lance, megőrültél?! – Lynda és a csapata kitágult szemekkel nézett a vezérükre, akinek szemmel láthatóan elment az esze.
- Gyertek ide ti is! – Kiabált Lance. – Történjék bármi, de ne harcoljatok.
A LLMM csapat többi tagja kissé vonakodva, de engedelmeskedett Lance-nek. Lynda visszahúzta a pengéit, Mike eltette Mi a Csudát és Mandy is leeresztette az íját. Lassan megközelítették a bestiát és leültek köré.
- Én akkor sem hagyom abba a harcot! – Felemelte a hatalmas kardját és Mike felé sújtott.
A kövér fiú reszketve, összezár szemekkel fogta a fejét, várva a csapást, de miután nem történt semmi, felnézett és látta, hogy a kard pengéje centikre állt meg a fejétől.
- Ezt nem tehetitek velem! – Újra támadott, Mandy felé, de a róka faunus látva, hogy Mike-ra sem sújtott le, azt gyanította, hogyha nem támad, akkor őt sem fogja bántani.
- Nekem harcolnom kell veletek! – Lynda sem csinált semmit és a szörny őt sem ütötte meg. – Nem! Nem sújthatok le védtelenekre! Ezt a küzdelmet a Lovagok szabályai szerint kell befejeznünk. – A hangja csalódottságtól visszhangzott. – Kérlek titeket, emeljétek fel a fegyvereiteket és folytassuk a harcot.
- Azt mondtad, - Lynda még mindig nem állt fel, de egyértelműen, dühös volt erre a lényre. - nem sújtasz le védtelenekre, de mégis megöltél egy csomó ártatlan átutazót, akik ugyanúgy védtelenek voltak!
- Azért, hogy idecsaljak néhány harcost, akik elég erősek lesznek, hogy idáig eljussanak és méltók arra, hogy megküzdjek velük.
- Miért akarsz ennyire harcolni? – Kérdezte Lance.
- A szabadságomért. – A sziklaszörny féltérdre ereszkedett, a kardját a földbe szúrva. – Ennek a sziklabirodalomnak az ura is csak egy ember. Egy elátkozott ember, akit egy sziklatömb tart fogságban. – A hangja tele volt fájdalommal és bánattal. – De ez már nagyon régen történt. Már az idejét sem tudom. Akkor történt, amikor még én is ember voltam. Dicső Lovag és hatalmas harcos, a nevem, Ser Percival az Erős! A Kerekasztal Lovagja! – Felemelte az egyik kezét, amitől a falak megmozdultak és mindenféle képek és illusztrációk jelentek meg rajtuk, amik művészi módon lettek megfaragva.
- A múltamat belevéstem a sziklába, hogy ne felejtsem el, milyen ember voltak, ki voltam egykor és hogy a népem ne vesszen az idő homályába. Elkalauzollak titeket egy múltbéli utazásra.
A falak, akár egy kígyó, mozogni kezdtek és mint egy képeskönyv lapjai, úgy váltogatták egymást. Az első képen egy csomó Lovag volt látható, ahogy épp ünnepelnek.
- Lehet, hogy nem hiszitek el, de én nem ezen a bolygón születtem. Egy másik világból érkeztem ide, miután a Lovagtársaimmal megnyertünk egy háborút. – A következő képen egy sérült űrhajó volt látható, ahogy az utasa reménytelenül próbálja megjavítani. – Az űrhajóm megsérült és itt zuhantam le. Nem tudtam segítséget hívni és nem tudtam kapcsolatba lépni sem a bajtársaimmal, így örökre itt ragadtam.
A következő képeken az Lovag egyedül vándorol a kietlen pusztákon, amíg nem jutott el egy városba.
- Ez a hely nem volt mindig ilyen kietlen, találkoztam a helyi lakosokkal, akik kedvesen fogadtak engem és megengedték, hogy náluk maradjak. Életem legjobb időszaka volt, úgy éreztem, igazi otthonra tettem szert. – A következő képen ott áll a Lovag a sok barátjával és az újdonsült családjával. – Szerettem a feleségem és a két gyermekemet. Jól éltünk, sokat harcoltunk, rengeteg vadat ejtettünk és nem kellett nélkülöznünk.
A kövek tovább mozogtak és sok olyan képet mutatott, ahol a Lovag és az új barátai boldogan szórakoztak és dicsőn harcoltak a rosszakkal.
- Egy napon minden megváltozott. Baljós dolog történt. Egy szurok fekete folyó jelent meg a városunk körül és teljesen körbevette azt. A fekete folyóból rettenetes szörnyek keltek ki és megtámadták a városunkat. – A képeken lévő szörnyek, ahogyan ő nevezte Grimm-ek voltak. – Én és a hadseregünk mindent megtett, hogy visszaverjék a fenevadakat, de hiába, bármilyen dicsőn és rettenthetetlenül is harcoltunk, a szörnyetegek nem fogytak el, minden egyes levágott bestia helyére kettő lépett és végül az irdatlan túlerő, hosszú hónapok múlásával lenyomta a seregünket.
Egy újabb sziklakép jelent meg, amin egy ember női alakot lehetett látni, de ijesztőbb volt minden egyes Grimm-nél.
- Amikor a seregünk már egyértelműen vesztésre állt, a szörnyeteg sereg élén egy gonosz és kegyetlen boszorkány jelent meg, akiről kiderült, hogy ő irányítja a szörnyeket. Hiába próbáltunk egyezkedni vagy beszélni, ő válaszra se méltatott minket és csak utasította a szörnyetegeit, hogy gyilkoljanak le mindenkit és pusztítsanak el mindent, ami az útjukba kerül.
Az ezt követő képeken csak azt lehetett látni, ahogy a Lovag több tucat Grimm-el végez.
- Egyedül én maradtam életben, hogy végezzek a boszorkával, de hiába. A fegyvereim, még a kardom is, mit sem értek. Bármivel próbálkoztam, a boszorkányt csak szórakoztatta. – Látni lehetett, ahogy a Lovag és a boszorkány szemtől szemben állnak. A Lovag a mellkasához emelve a kardját, haraggal és elszántsággal nézett a boszorkány felé, míg az ellenfele csak gonoszul mosolyogva figyelte. – Felkészültem a végső csatára, de ő ezt megtagadta tőlem és egy sokkal kegyetlenebb sorsot szánt nekem. – A következőben, a lovag csapdába esett egy kristályban és látni lehetett ahogy sír miközben nézi, ahogy a város lángokban állt és ellepték a Grimm-ek. – Bebörtönzött egy áttörhetetlen kristályba, ezzel megfosztva a Lovagoknak járó dicső haláltól. Tehetetlenül néztem, ahogy a szörnyetegei lerombolják szeretett városomat és legyilkolják a családomat. Ismét eljött hozzám. – Egy hatalmas Grimm egy hegy tetejére vitte a kristályba zárt Lovagot és a boszorkány megállt előtte.
- Az jelentette számára a legjobb szórakozást, hogy osztoznom kell a büntetésében. Bedobott ennek a hegynek a mélyére, ugyanis büntetésül, amiért szembe szálltam vele, hogy aztán az idők végezetéig a kristály fogságában a hegy mélyén maradjak és soha ne követhessem a Lovag társaimat Avalon-ba, ahová csak a legdicsőbb Lovagok kerülhetnek. Hosszú éveken keresztül csak mozdulatlanul feküdtem, de az akaratom erős volt. Valahogyan sikerült megmozgatnom a körülöttem lévő anyagokat és amikor végleg sikerül kijutnom a sziklából, ezt az alakot tudtam csak magamra ölteni. Létrehoztam az átjárót, ami tele van mindenféle csapdával, hogy csak a legerősebbek juthassanak el hozzám, mert csak akkor juthatok el Avalon-ba, ha egy lovagi párbajban esek el dicsőségesen. Ti vagytok az egyetlenek, akik életben maradtak.
- Hát ez… - Lance nem tudta mit mondhatnak.
- Szomorú. – Lynda is csatlakozott és inkább sajnálta Percival-t.
- Ennyi éven át… - Mike kicsit magára ismert. – nem volt senki, akivel beszélhettél volna és senki, akit barátnak hívhatnál.
- Kegyetlen sors. – Mandy is csatlakozott.
- Az igazat meséltem el. – Percival reménykedve nézett szét a LLMM csapat tagjain. – A sorsom a ti kezetekben van.
A LLMM csapat tagjai összenéztek és szavak nélkül is megértve egymást, tudták, mit kell tenniük.
- Akkor készülj! – Lance állt fel elsőnek, elő véve a kardját és felemelve a pajzsát.
- Véget vetünk a szenvedésednek! – Lynda is előhúzta a pengéit.
- Senki nem érdemel ilyen sorsot! – Mandy az íját szegezte rá.
- És én is… - Mike próbált valami vagányt mondani. – nem ér, elloptátok az összes vagány szöveget!
- Na, végre! – Percival örömmel állt fel újra és felemelte a kardját. – Avalon kapuja végre megnyílik előttem!
(1) Lance felé sújtott le, de Lance ezúttal nem kitért, hanem kivédte az erős támadást. A két fél egyenlőnek bizonyult, de Lynda és Mandy oldalba támadták a lényt, de az villámgyorsan reagált és megforgatva a kardjait, meghátrálásra kényszerítette a két faunus lányt, de Mike egy újabb rakétát lőtt Mi a Csudával, azt azonban a kardjával vágta szét és egy sziklatömböt hajított Mike-ra, akit kishíján összezúzott.
Lance átalakította a kardját egy dárdává és azzal próbálta meg leszúrni Percival-t, de a sziklaszörny ezt is kivédte és hátra ütötte Lance-t.
- Ez minden?! – Dühöngött Percival. – Keljetek fel és küzdjetek meg velem! Dicsőségesen kell elesnem! Lovaghoz méltón! Nem hagyhatom magam!
- Csak nyugi, - Lance körül egy ismerős, vörös aura jelent meg, a teste növekedésnek indult és a szeme helyén is csak vörös fényt lehetett látni. – most kezdek igazán belejönni.
- Gyorsan, - Mandy felismerte, hogy Lance most a Semblance-ét használja. – fedezékbe!
A LLMM csapat többi tagja tudta jól, mi fog történni, ha Lance használja az erejét.
Lance egyedül folytatta a harcot, újra karddá változtatta a fegyverét, a józan eszét feladta, hogy drasztikusan megnövelje az erejét, újra neki támadt Percival-nak, aki meglepve tapasztalta, hogy mennyivel megnőtt az ellenfele ereje.
A két Lovag egymásnak esett, minden egyes ütésnél, a csarnok és a hegy is megremegett, a kardok szikráztak minden alkalommal, amikor találkoztak és egyik fél sem bírt a másik felé kerekedni. Percival a sziklakemény bőre ellenére, érezte Lance ütésének az erejét és fájt neki. Lance-t a páncélja valamennyire megvédte Percival ütéseitől, de a haragja és az újdonsült erejének köszönhetően, szinte meg sem érezte azokat.
Lance a pajzsával kivédte Percival csapását és újra lándzsává alakítva a kardját, megszúrta őt, majd a pajzsa is átalakult, a szögletes téglalappá, amiből tüskék jöttek elő és erőteljesen tolni kezdte a sziklalényt.
Percival élvezte ezt a harcot, hogy végre, igazán méltó ellenfele akadt, de oldalba verte Lance-t, aki egy kicsit meghátrált, de ez lehetőséget adott neki, hogy most ő vegye át a kezdeményezést és meghátrálásra kényszerítette Lance-t.
Lance újra visszaállította a kardját és a pajzsa méretét és egy elképesztő kardpárbaj vette kezdetét. Volt, hogy Lance majdnem lecsapta Percival fejét, de kishíján Percival is majdnem átszúrta Lance mellkasát, de ő a földre vetődött a csapás elől. Percival megpróbálta agyontaposni, de Lance elképesztő gyorsasággal felpattant és fellökte őt.
Percival nem adta fel és egy suhintás kíséretében felállt és egy újabb csapással lesújtott Lance-re, aki neki csapódott a sziklának, kiütve belőle a vörös aurát, a teste összement és visszaváltozott.
Épp beakarta vinni a végső csapát, amikor egy nyílvessző fúródott a hátába, majd karmolást érzett az egyik kardját és egy rakéta robbant fel a mellkasában, amikor megfordult. A LLMM csapat többi tagja, akik csak a megfelelő időre vártak, újra csatlakoztak a csatához.
- Csak nem elfeledkeztél rólunk?! – Kiáltotta Lynda.
A rakéta megsebesítette eléggé a mellkasát, hogy át lehessen szúrni. Mandy három nyílvesszőt egyszerre lőtt bele, amitől Percival fájdalmasan felordított, Lynda is beleszúrta a pengéit, Mike egy újabb lövedékkel szakította át a mellkasát és Lance, aki visszanyerte az eszméletét, a dárdájával szintén átszúrta azt. (1)
Percival teste elkezdett sárgán világítani, repedezni és szétesni.
- Annyi… - A fájdalom ellenére, érezni lehetett az örömöt a hangjában. – hosszú év után… elérkezett a… szabadságom. – Egyre több és több testrésze omlott a földre, de még egy utolsó kiáltásra még futotta. – ÁTKOZOTT BOSZORKÁNY! AZ ÁTKOD EZENNEL VÉGLEG MEGTÖRT!
Amint az összes szikla leomlott róla, egy férfi jelent meg a helyén, egy magas, majd két méter magas, izmos karokkal, rövid, barna hajjal, barna szemmel, enyhe borostával, kék páncélban, aminek a mellkasán egy aranycsillag díszelgett és a kardját az ég felé tartva mosolygott.
- SZABAD VAGYOK! – Kiáltotta örömében. – Végre, újra… - A LLMM csapat nem tudott osztozni az örömében, hiszen a mellkasán 4 tátongó lyuk volt, amikből erőteljesen ömlött a vér és a szájából is rengeteg vörös folyadék folyt ki. – hús-vér ember lettem… - A sérüléseitől és a vérveszteségtől összeesett, háttal a földre és elejtette a kardját. – Az átok… el… szállt.
- Hé, jól vagy?! – Lance azonnal odarohant hozzá, hogy segítsen. Eltávolította a mellvértjét, de mindkét tüdeje, a gyomra erőteljesen át volt szúrva és erőteljesen véreztek. Alig lehettek másodpercei hátra. – Én… sajnálom…
- Ne! – Percival megragadta a karját. – Semmi baj. Jó így. – A hihetetlen sérülései ellenére, egy fülig érő mosollyal nézett végig a LLMM csapaton. – Csak… a kardomat… - Tehetetlenül kezdett tapogatózni a kardja után, amit Mandy odaadott neki, amit aztán a mellkasához szorított. – Köszönöm. – Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt végleg lehunyta volna a szemeit.
A LLMM csapat szomorúan állta körbe a halott, dicsőségesen elesett Lovagot, akinek a teste hirtelen fehéren kezdett fényleni, majd elhalványodott és végleg eltűnt. Csak a páncélja és a kardja maradt belőle.
- Szerintem, - Lance felállt és érezve, hogy jót cselekedtek, a társaira nézett. – a helyes dolgot tettük.
- Igen. – Lynda gyengéden mosolygott.
- Szomorú, de így a legjobb. – Mike megkönnyezte a Lovagot.
- Már a szeretteivel van. – Mandy is örült, hogy legalább egyetlen ember szenvedését enyhíthette.
- Kiválóan jártatok el! – Az egyik folyosóról Port professzor jött be, a szokásos, magabiztos és öntelt járásával és nézésével. – Figyeltelek benneteket és amit itt tettetek, az egy igaz Vadász teljesítményével ért fel.
- Professzor, - Lynda szólalt meg először. – ha maga itt volt, nem akart volna segíteni?!
- Ugyan, Ms. Dawn, láttam, milyen teljesítményt nyújtottak. A jelenlétem teljesen felesleges volt. – Végignézett a LLMM csapaton. – Nyugodt szívvel állíthatom, hogy magukból kiváló, nemes lelkű Vadászok lesznek.
- Maga eredetileg, miatta jött, ugye? – Kérdezte Mandy, kissé gyanakodva. – Végig tudott róla?
- Természetesen, Ms. Forester. – Port csak kihúzta magát. – Eredetileg, nekem kellett volna legyőznöm, de úgy fest, maguk is elegendőnek bizonyultak ellene.
- Azért beavathatott volna minket. – Jegyezte meg Lance szárazon.
- Nem gondoltam volna, hogy majd önök küzdenek meg vele. Ha rajtam múlott volna, egyedül jövök be, amíg magukat biztos helyen hagyom. Most, - Megfordult és elindult a folyosón. – irány a kijárat.
Port csupán részben mondta el az igazat, Ozpin valójában egy másik dolog miatt is őt küldte ide, de ezt a küldetését már nem tudja teljesíteni Percival halálának köszönhetően. Habár, nem is nagyon bánta.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.