Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok.

A sós tengeri levegő szaga uralkodott az óceánon, víz csobogása és sirályok rikácsolása volt hallható, ahogy a nagy szállító hajó szelte a tenger habjai, szállítva az utasait Remnant egyik partjáról egy másikra.

Több család és barát is utazott a hajón, voltak, akik épp nyaraltak, de voltak, akik csak távoli rokonokat látogattak meg. Sokan gyönyörködtek a kilátásban, beszélgettek, ettek, italoztak, sok gyerek is volt a hajón és kacagva játszottak egymással.

Békés és csendes utazás volt Lynda számára, aki épp haza utazott a családjához, pontosabban, a kisöccséhez, akiről azóta nem hallott, hogy a Beacon-i KÁR-torony megsemmisült és nagyon aggódott érte.

Sajnos, nem volt sok idő búcsúzni, csak Mike-nak volt szerencséje elköszönni tőle, hiszen Lance kómában volt és Mandy elárulta őket. Lynda dühösen ökölbe szorította a kezeit, ahányszor csak a róka faunus társára.

Kiment a hajó bal oldalára, hogy egy kis friss levegőt szívjon, de hirtelen, egy ismerős alakba botlott.

- Lynda? – Számított ő mindenkire, de rá pont nem.

- Sun? – Lynda nem számított, hogy a majom faunus barátja ezen a hajón utazik.

- Mit keresel itt? – Kérdezték egyszerre, mire Lynda válaszolt.

- Haza megyek, Menagerie-be. Te? Úgy tudtam, Vacuo-ban élsz.

- Hát… - Sun megvakarta a tarkóját. – Blake miatt jöttem.

- Blake? – Lynda-t meglepte a macska faunus neve. – A RWBY csapat Blake-je?

- Ő ám. Ezen a hajón utazik.

- Mit keres itt?

- Ha találgatnom kéne, egyszál maga akarja szétzúzni a Fehér Agyart, bosszúból, amit Beacon-ben tettek.

- Talán megőrült?! Én is szeretném elintézni a Fehér Agyart, de egyedül nincs rá sok esély!

- Tudom, épp ezért osontam utána, hogy megvédhessem.

- Hol van?

- A másik oldalt, - Sun megragadta a lány karját és húzni kezdte. – megmutatom!

- Mit csinálsz?! – Lynda idegesen próbálta kiszabadítani a karját, de Sun megállt és egy sötét köntöst dobott a fejére.

- Ezt vedd fel, nehogy meglásson minket. – Sun is felvett egy sötét köntöst.

- Mintha nem ismerné fel a szagunkat. – Lynda mérgesen igazította meg magán a köntöst. – Miért megyünk oda és köszönünk, mint egy normális ember.

- Áh, abban mi a móka? – Sun csak legyintett. - Így olyan, - Suttogni kezdett. - mintha titkos ügynökök lennénk.

- Értem. – Lynda egy rövid, kínos csend után válaszolt.

A két faunus a hajóorra felé ment, elfordultak onnan, hogy szétnézhessenek a hajó jobb oldalán. Meglátták Blake-t, egy új öltözékeben, fekete magassarkú csizmában, fekete, szűk nadrágban, egy fehér, hosszú kabátban, amit kigombolva hordott, egy fekete toppot, ami szabadon hagyta a hasát és a hátára csatolva, egy szíjjal a fegyvere, Gumbo Shroud. Épp eltávolította a két macskafülét elfedő fekete szalagot és a tengerbe dobta.

- Erre már nem lesz szükség. – Csendben mondta magában, amit a két figyelő a faunus hallásával hallott a távolból, és bement a kabinjába.

- Még mindig nem köszönünk neki? – Kérdezte Lynda.

- Nem vagy valami jó titkos ügynök, ugye? – Sun kissé csalódott volt. – Nem, a távolból figyeljük és vigyázunk rá.

És tényleg így telt a nap. Sun javaslatára és Lynda ingerültségére, egész nap Blake-t tartották figyelés alatt. Egészen addig, amíg a nap nem kezdett lemenni, a tengert narancs fénybe árasztotta és már a csillagok is elkezdtek megjelenni. Lynda a hajó hátulja felől figyelte, ahogy Blake kijön a kabinjából, végig sétált az oldalán, de hirtelen elővette a kardját és Sun-ra nézett, akit kiszúrt. Sun még mindig magán tartotta a köntösét, amitől nem ismerte meg és Blake is túlságosan félt, hogy felismerje a szagát. Sun gyorsan elfutott és Blake-et a koncentrálásból egy nagyobb hullám zökkentette, egy hatalmas árnyék vetült a hajóra, Blake, Lynda, hajó utasai és személyzete rémülten vették észre, mi is veti rájuk az árnyékát.

- Szentséges fehér spárga! – Lynda alig hitt a szemének, egy óriás, tengeri kígyó sárkány Grimm volt, ami épp a hajót nézte ki zsákmányul.

- Riadó! – Kiáltotta az egyik matróz, mire megszólalt a riadó, az utasok pedig a hajó aljába menekültek, hogy biztonságba legyenek.

- Az istenekre. – A kapitány alig hitt a szemének. – Mindenki harcállásba!

- Uram, - Az első tisztnek aggályai voltak. – még sosem harcoltunk ekkora Grimm-el!

- Még soha nem is láttunk ekkora Grimm-et. – Elszántan a szörnyre nézett. – De nem adjuk olcsón magunkat, ezt megígérhetem!

Blake egyből a Grimm-nek támadt, a hajóorron lévő korlátra ugrott, onnan a magasba, egy klónjával újabb lendületet vett magán és egyenesen a lény arca felé szállt. A csontszerű maszkjához vágta Gumbo Shroud-ot, aminek a hegye beakadt, így a hosszú szalaggal az oldalába, majd felé tudott kerülni és tüzet nyitott rá a pisztolyával, de szinte meg sem érezte.

A Grimm a hajó felé vette az irányt és Blake csalódottan ért földet.

- Az nem fog menni! – Blake hirtelen hátranézett, miután egy ismerős hang szólította meg.

- Lynda?! Mit keresel itt?!

- Ezt ne most beszéljük meg! – Lynda is elővette a hármas pengéit. – Előbb intézzük el! Sun, most már előbújhatsz!

- Sun is itt van?! – Blake alig hitt a szemének, amikor a majom faunus fiú is felfedte magát.

- Hiányoztam?! – Magabiztosan dobta le magáról a köntöst, de majdnem orra esett, amikor a hajó élesen jobbra fordult, hogy kitérjen a Grimm támadása elől.

A hajó két oldalán legalább fél tucat ágyú jött elő, miközben Blake Gumbo Shroud-al, Lynda a pengéivel és Sun a harci botjával támadt az lény arcának. Az ágyúk is tüzet nyitottak, amit már megérzett, de még mindig nem adta fel a harcot és Lebukott a víz alá.

A kapitány tudta, hogy még nincs vége a harcnak, mert egy nagyon nagy ágyú jött elő a hajóorrából.

A Grimm újra előjött a vízből, de ezúttal majdnem az egész teste kint volt a vízből, a hátán lévő úszóhártya szétnyílt és a hátából két hártyás szárny nőtt ki, amivel a levegőbe emelkedett és akkora szélvihart kavart, amivel majdnem felborította a hajót.

A kapitány ismét kiadta a tűzparancsot a nagy ágyúval, de a Grimm túl gyors és fürge volt a méretéhez képest, hogy egyáltalán eltalálhassák.

A Grimm a szájában energiát kezdett összpontosítani, egyértelműen, neki is van egy nagy ágyúja.

- Van egy ötletem! – Sun gyorsan kapcsolt, ezért ő is felugrott a korlátra, onnan a levegőbe, idézett két klónt, amik elkapták a lény bajszát két oldalról, míg ő maga a szája felső részét húzta fel. – Nem ajánlom, tesó!

A lény szájából sárga energia sugár jött, de Sun-nak hála, csak a végtelen tenger felé lőtt.

- Mit csinálsz?! – Blake nem értette, miért marad egyáltalán a lény fején, ami eltökélten le akarta rázni magáról, de Sun erősen kapaszkodott a két bajuszba.

- Oh, csak ismerkedek vele! – Viccelődött, de a Grimm újra elektromos sugarat kezdett tölteni a szájába, ami megrázta Sun-t és ettől lezuhant. Lynda egyből kapcsolt, aktiválta a Semblance-ét és villámgyorsan átrohant a vízen, egy sziklára ért, ahol elkapta Sun-t. – Én hősöm. – Viccelődött, mire Lynda csak ledobta a földre.

- Gyorsan, - Előhúzta a pengéit és visszarohant a hajó felé. – segíteni kell Blake-nek!

- Igenis! – Sun azonnal felpattant és követte.

Blake a hajón maradt és mindent megtett, hogy elterelje a Grimm figyelmét a hajóról, így rá lőtte a sárga energia sugarat, de tudta, nem kerülgetheti örökké. Blake leesett a hajóra és a Grimm készült bevinni a kegyelemdöfést, de Sun időben érkezett és kivédte a lövést.

Ezalatt, Lynda is felugrott a lényre, a farkára és a Semblance-ével végig rohant a testén, fel a teste felé, pontosabban, a szárnyai felé.

Szerencsére, Blake és Sun hasonló dologra készültek, mert Sun legalább 3 klónt idézett, amik először egyszerre dobták őt fel a levegőbe, kettő felugrott a levegőbe, de egy ott maradt. Az első felállt a hajó korlátjára, majd feldobta Blake-et a magasba, a második klónnak a talpát használta, hogy elrugaszkodhasson róla, a harmadik elkapta a karját és az igazi Sun felé hajította, aki már izgatottan várta, hogy ő kaphassa el a lányt, de ehelyett, csak a vállára ugrott és úgy rugaszkodott még magasabbra, egyenesen a Grimm fölé és zuhanni kezdett.

Zuhanás közben a lény még lőtt rá néhány energia sugarat, de Blake mindet kikerülte, elővette Gumbo Shroudot és a jobb szárnyát célozta meg. Lynda ezalatt már felért a lény szárnyaihoz és a pengéivel a bal hártyáját vágta el, amíg Blake a jobb szárny hártyáját.

Ezután mindkét lány zuhanni kezdett egy szikla felé, de Sun gyorsan odaért és elkapta Blake-et, de a zuhanás sebességétől, akkora erővel csapódott be, hogy a szikla is megrepedt.

- Most jön, hogy azt mondod… - Az öntelt mosolya azonnal lekopott, amikor Lynda is rá esett, ami már túl sok volt neki és a földre estek mindhárman. Sun alul, Blake középen és Lynda felül. – Ughhh…

- Jól vagytok? – Lynda remélte, hogy nem sérültek meg a barátai.

- Csak szállj le. – Blake csak kibújt alóla és felállt.

- Ez már nekem is sok volt. – Sun is felállt és leporolta magát.

- Azt mondod, kövérek vagyunk? – Viccelődött Lynda, de a nevetésnek a szárnya szegett Grimm támadása vetett véget, ahogy lerombolta a sziklákat, amin álltak.

A három faunus a zuhanó sziklákon ugrálva menekült, de a Grimm nem adta fel, csak törte maga előtt az utat, nem számított, hogy mennyi és mekkora sziklákon kell áttörnie, elszántan próbálta elpusztítani őket. Végül sarokba szorultak és nem volt hova menekülni. A lény újra tölteni kezdte az energia sugarat a szájában és készült kivégezni a három faunus-t, de ekkor a hajó teljes sebességgel nekiment, a hegyes orrával átszúrta a testét és odaszorította egy sziklához, hogy ne tudjon elmenekülni.

Végül a nagy ágyú egyetlen lövése elegendő volt, hogy közvetlen közelről teljesen lerobbantsa a Grimm fejét.

A hajó legénysége ünnepelni kezdett, amint a fej nélkül maradt Grimm teste párologni kezdett.

- Ez király volt! – Lihegte Lynda, mosolyogva.

- Pacsit! – Tette fel az egyik kezét Sun, amit Lynda el is fogadott. – Te is! – Blake felé tartotta, de ő csak mérgesen nézett a másik két faunus-ra és felpofozta Sun-t.

- Mi bajod van?! – Fakadt ki Lynda, nem ilyen reakciót várt egy ekkora Grimm legyőzése után.

A nap már lement, de a hajó folytatta az útját és nem történt újabb támadás. Az utasok és a legénység körbe rajongták Lynda-t és Sun-t, de Blake nem vágyott arra, hogy őt ünnepeljék.

- Ugyan, egyáltalán nem volt nagy cucc. – Sun csak pózolt az új rajongóinak, akik nem győztek hálálkodni neki és Lynda-nak.

- Intéztünk már el nagy szörnyeket korábban is. – Lynda is dicsekedett.

- Csak élvezzék az utazást és ne aggódjanak, minden rendben lesz. – Sun biztosította az utasokat, majd otthagyva őket, Lynda-val Blake felé mentek. – Mintha még nem is láttak volna harcot ezelőtt.

- Civilek. – Vont vállat Lynda. - Nekik szerintem egy életre elég volt.

- Mit csináltok itt, Lynda, Sun? – Blake követelte a választ.

- Amúgy, - Sun látta, hogy Blake már nem viseli a fekete masnit, amivel eltakarta a macskafüleit. – tetszik az új kinézeted. – Az egyik fülére bökött. – Nem jött be a masni.

- Sun! – Elütötte Sun kezét. – Lynda! Követtetek?!

- Ő igen, - Lynda válaszolt. – én nem. Csak véletlenül futottunk össze. – Sun kicsit szégyenkezve sóhajtott.

- Láttam, hogy elfutottál. Azon az estén, amikor Beacon elesett. Amint kijutottunk Vale-be, megbizonyosodtál róla, hogy mindenki rendben van, de utána csak úgy leléptél. – Blake arca megenyhült és szomorúan a korlátra támaszkodott.

- Muszáj volt. Nem értenétek meg.

- De igen! – Csattant fel Sun izgalmában. – Pontosan tudom, mire készülsz! – Blake szeme felcsillant, látva Sun érzékeny oldalát, aki megérti. – Egy 1v1 hadjáratot indítasz a Fehér Agyar ellen! – Blake arca megint dühös lett.

- Mi van?!

- Szerintem, nem talált. – Lynda megérezte, hogy tévedett.

- Mindig is úgy érezted, - Sun azonban nem. – az Agyar a te harcod. Felbukkantak, feldúlták az iskoládat és bántották a barátaidat, totál összeállt, hogy ezt akarod.

- Hihetetlen vagy. – Blake csak csalódottan rázta a fejét.

- És én biztos nem hagyom, hogy egyedül csináld! – Sun magabiztosan átkarolta Blake-t az egyik karjával. – Nem lesz könnyű, de legalább lesz valaki, aki fedezi a hátad. – Lynda-ra sandított. – Vagyis, már kettő, ha Lynda velünk jön.

- Lynda nem jön. – Lynda csak megrázta a fejét.

- Mi van?! – Sun meglepődött a választól. – Mi faunus-ok tartsunk már össze!

- Tévedsz, Sun. – Blake sem csatlakozott és kibújt a karjából és elballagott. – Nagyon, nagyon tévedsz.

- Miről…

- Én a közelébe nem megyek a Fehér Agyarnak. Még nem.

- Komolyan?! – Sun alig hitte el, amit hallott.

- Még el kell rendeznem néhány dolgot.

- Akkor miért nem a csapatoddal csinálod? – Tárta ki a kezét Sun döbbenetében. – A barátaiddal?

- Ti beszéltek?! – Vágott vissza Blake. – Felteszem, Neptune, Sage, Scarlet, Lance, Mandy és Mike nem a hajó alján rejtőznek?!

- Szerinted, el tudnám ráncigálni Neptune-t az óceánra? Visszamentek Mistral-ba, - Sun felült a korlátra. – mondtam, hogy majd jövök. Nem ez az első alkalom, hogy otthagytam őket és egyedül szálltam hajóra.

- Én legalább elbúcsúztam tőlük… - Lynda kicsit szomorú lett, amikor a csapatára gondolt. – Legalábbis, Mike-tól.

- Akkor… - Sun nem tudott mással előjönni, így megkérdezte Blake-t. – ha nem a Fehér Agyar után mész, akkor hova?

- Haza. – Válaszolt. – Menagerie-be.

- Mi?! – Lynda alig hitt a fülének. – Te is Menagerie-ből jöttél?!

- Te…

- Igen, - Lynda magabiztosan a csípőjére tette a kezét. – én is haza megyek, ahogy te is.

- Hihetetlen, hogy nem találkoztatok gyerekként. – Sun elképesztő véletlennek találta.

- Azt hiszem, rémlik valami. – Blake elgondolkodott. – Azt hiszem, egyszer találkoztunk az oviban.

- Tényleg?

- Igen. – Blake biztos volt benne. – Te voltál az a gyerek, aki mindig a leghangosabb volt, mindig felmászott mindenre és gyakran szidtak meg, amiért megharaptál másokat.

- Hm… - Lynda gondolkodott, de nem emlékezett Blake-re.

- Egyszer, egy páros fogócskában, ahol összekötik a párok egy-egy kezét, én voltam a párod.

- Meg van! – Lynda szemei kipattantak, amikor az eszébe jutott. - Emlékszem! Te meg elég csendes és visszahúzódót gyerek voltál.

- Örülök, hogy örültök, - Vágott közbe Sun. – mert én veletek tartok. A Grimm-ek egyre veszélyesebbek, láthattátok. És csak azért, mert ti nem mentek a Fehér Agyar után, az nem jelenti, hogy ők nem jönnek utánatok. Nem mellékesen, - Lenézett az óceánra. – már a hajón vagyok. Az, hogy visszaforduljak már nem opció.

- Hát, - Blake csak gyengén elmosolyodott. – téged aztán nem lehet megállítani.

- Nem! – Sun csak kihúzta magát a korláton és vagányan pózolt a két lánynak. – Király lesz! Még sosem voltam Menagerie-ben! Egy jó kis utazás lesz keletre!

- Kiket látogatsz meg? – Érdeklődött Lynda.

- A szüleimet. – Blake lehajtotta a fejét. – Régóta nem láttam őket és… - Próbálta visszafojtani a sírást. – elég rossz viszonyban váltunk el.

- Oh, - Lynda látta, mennyire rosszul esett neki az emlékezés. – sajnálom.

- És te? – Blake-nek témát kellett váltania. - Kik vannak odahaza?

- Csak az öcsém. Sajnos, amióta a szüleink meghaltak, csak ketten maradtunk.

- Hű, - Blake nem nézte volna ki Lynda-ból, hogy egyedül nevelné az öccsét. – sajnálom.

- Szerintem, jól teszed, hogy hazamész a szüleidhez. – Lynda a tiszta, csillagos ég felé nézed. – Te még megteheted.

Salem rejtekhelyén még mindig éppolyan baljós és félelmetes volt minden, főleg a tanácsteremben, ahol a nagy asztalnál ült maga Salem és Cinder, akinek a karja helyére egy sötét, Grimm-szerű anyagot áramoltatott.

- Érzed? – Kérdezte Salem, miközben látta, hogy Cinder elképesztő fájdalmak árán, de befogadja a testébe a sötét folyadékot. – Ne küzdj ellene, lányom. – Salem a jobb kezével azt a sötét anyagot áramoltatta Cinder testébe, a bal kezével a mellette lévő sakktáblán egy futóval lépett. – Érzem a kétséged. A saját, szörnyű részeddé kell tenned. – Egy koppanás jelezte, hogy az ellenfele újra lépett a sakktáblán, de ő csak egy félpillanatra tekintett rá, egyből fogta a huszárt és pontosan tudta, hova kell lépnie.

- Ezt hogyan csinálja? – Roman, aki profi volt a sakkban és más stratégiai játékokban, alig bírta tartani a lépést Salem-el.

- El nem képzelnéd, milyen régi játékos vagyok, Roman. – Felelte Salem. – Ismerem ezt a játszmát, töviről-hegyire, tudok minden lépést, minden stratégiát és minden lehetséges végkimenetelt.

- Valóban? – Roman magabiztosan elmosolyodott és lépett a bástyával, de Salem egyből a királynővel lépett.

- Valóban. Sakk-matt.

- Hm. – Roman alig hitt a szemének, egyáltalán nem jelentett kihívást Salem-nek, hogy 9 alkalommal győzze le sakkban. – A tizedik a nyerő. – Roman elkezdte újra felállítani a táblát, Neo, aki eddig csendben ült mellette, csak fáradtan és unottan megforgatta a szemeit és ásított egyet.

- Akárcsak az emberek, Roman. – Salem egyáltalán nem unta, igazából kellemes kikapcsolódásnak tartotta. – Sosem adják fel, de az elmúlt 200 évben te vagy a legszórakoztatóbb ellenfél.

- Akkor, nem okozok csalódást. – Roman kezdett, Salem folytatta, ugyanolyan stílusban, amíg Roman-nek kellett néhány másodperc, hogy gondolkodjon a következő lépésén, addig Salem egy másodperc töredéke alatt reagált és magabiztosan lépett. – Esetleg… - Roman egy gyaloggal intézett egy szokatlan lépést.

- Hm? – Salem kíváncsian elfordult Cinder-től és most először, egy fél másodpercnél tovább tartott, mire újra lépett. – Ez ügyes volt. – A királynővel lépett. – De nem fog megmenteni.

- Próbálkozom. – Roman is a királynővel lépett. – Sakk. – Ez volt az első alkalom, hogy Roman sakkot tudott adni Salem-nek.

Néhány percig még folytatódott a játszma, de egyértelműen, Salem győzött tizedik alkalommal is.

- Sakk-matt. – Salem egy enyhe mosolyt eresztett Roman-re, amiről nem tudta megállapítani, hogy örüljön, vagy féljen tőle. – Ez kellemes volt.

- Hát ez hihetetlen, hölgyem. – Roman csak hátradőlt és a tarkóján összekulcsolta a kezeit. – Maga gondolatolvasó?

- Nem, csak sokkal régebb óta játszom ezt a játékot, mint azt te el tudnád képzelni.

- Amúgy, - Roman úgy érezte, eleget sakkoztak és a Cinder hiányzó karja helyén lévő csonkra nézett, amibe az a Grimm-szerű folyadék áramlott. – vele mit csinál?

- Cinder elég komoly hátrányban lesz, ha hiányzik a fél karja. Kap tőlem egy másikat. – Roman nem fogta fel ép ésszel, hogyan képes valaki ilyen dolgoknak parancsolni.

- Nem lenne egyszerűbb, egy mechanikus kart szerelni? Egyszerűbb lenne, kevésbé fájdalmas és kevésbé rémisztő.

- Az egyszerű nem mindig jó, a fájdalom motiválja az embert és a félelem az, amit az ellenségeinkből akarunk kiváltani.

Hirtelen, a bejárati kapu kinyílt, Emerald és Mercury, akik eddig csak ott álltak és nézték, ahogy Salem Roman-el sakkozik és épp azt a Grimm-folyadékot áramoltatja Cinder-be, most rémülten félreálltak.

- Az meg mi? – Roman alig hitt a szemének, amikor egy lebegő, halálfej formájú fekete kristálygömb jött be a kapun, a gömbön több Grimm maszk-szerű csont volt, az alján hegyes tüskék sorakoztak és vörös, csápszerű karok lebegtették, amik hegyes tüskében végződtek. Félelmetes látvány volt és olyan érzést keltett, mintha figyelne mindenkit a teremben. Neo felállt, hogy megbökje, de Roman megállította.

- Egy kis csodaeszköz, amivel képes vagyok bárkit elérni Remnant-on és ezenkívül, sok más hasznos tulajdonsága van. – A gömbben egy sárga fény kezdett villogni, Salem odahajolt hozzá, hogy beszélhessen hozzá, de valami érthetetlen hörgést lehetett csak hallani. – Cinder, csak egyszer fogom kérdezni és egy egyenes és tiszta választ várok. – Szigorúan és félelmetesen meredt a megcsonkított lányra. - Tényleg megölted Ozpin-t? – Cinder jelzett Emerald-nak, aki már ugrásra készen állt, hogy végrehajtsa a kérését. – NEM! – Salem szemei egy pillanatra világítottak, miután az asztalra csapott. – Azt akarom, hogy te mondd meg.

Roman nem mert közbe szólni, érezte, hogy Salem nem egy átlagos ember, nem egy átlagos bűnöző, aki csak hatalmat akar. Valami nagyon nem stimmelt vele és volt benne valami olyan félelmetes érzés, amit Roman egyszerűen nem tudott hova tenni.

Cinder összeszedte minden erejét, egy darabig nem jött ki csak erőtlen hörgés a száján, de hatalmas erőfeszítések árán lépes volt kinyögni egyetlen szót, bár azt is alig hallhatóan.

- Igen… - Salem összekulcsolta a kezeit és gondolkodott, majd a gömbhöz fordult.

- Növeld a Grimm-ek létszámát Beacon-ben, a relikvia még ott van. – A gömb csak ellebegett, ki a teremből, Mercury és Emerald csak rémülten utat engedtek neki. – Mit tervezel, Ozpin?

- Öhm… - Roman értetlenül megrázta a fejét és Neo-val összenéztek. – nem most mondta, hogy megölte? Ozpin már nem tud maga ellen harcolni. – Még a karjait is kitárta. - Nincs többé. – Cinder és Salem egyszerre fordultak felé, ami kissé megrémisztette. Cinder úgy mosolygott, mintha olyat tudna, amit ő nem, de Salem csak a szokásos, rezzenéstelen arcával figyelte. – Vagy… mégsem?

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.