Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok.
Beacon csatája óta, Vale-ben nagyon megszigorodott a rendfenntartás és a faunus-ok iránti ellenszenv, hiszen a Fehér Agyar, ami faunus-okból áll volt a felelős Beacon bukásáért és rengeteg ártatlan ember haláláért. Az utcákat és a repülőket alaposan átvizsgálják és árgus szemekkel figyelik, mindenféle gyanús dolog vagy személy után kutakodva.
Egy hely van, amit nem figyelnek.
Mandy, amennyire nyugodt volt, hogy nem kell annyira ügyelnie a nesztelen lopakodásra, annyira elundorodott a csatorna bűzétől, amin keresztül átvágott. Ez volt az egyetlen hely, amit a Vale-i hadsereg nem figyelt és észrevétlenül eljutni bárhová a városban.
A Scroll-ját figyelte és rájött, hogy elérte a célját és felmászott az első létrán, amit meglátott. Egy sikátorban találta magát, néhány nagy doboz mögött. Lassan a dobozok mögé osont, akár egy árnyék és látta, ahogy egy katona épp járőrözik a dobozok előtt. A sikátor egy rakodó helységbe nyílt, aminek a kijáratában egy teherautóra pakoltak fel még több dobozt.
Mandy várt, amíg megfordul és csendesen, nesztelenül elosont mögötte, még néhány doboz mögé, de nem állt meg, csendben futott tovább, nehogy egy másik őr, aki épp most végzett a cigizéssel, pont az utolsó pillanatban láthassa meg.
Hirtelen egy teherautó motorzúgása csapta meg a fülét, ami egy kissé idegessé tette. „Beindították a teherautót, sietnem kell!".
Felfutott a hatalmas doboz halomra és ismét futni kezdett, amíg elérte a nagy dobozhegy szélét és leereszkedett rajta, egészen a kijárati őrbódé mögé. Ott egy őr állomásozott és felügyelte milyen járművek haladnak át a rácsos kapun, amit néhány gombnyomással lehetett kinyitni a bódéban.
Mandy a bódé bal oldala mellé osont és várt, amíg a teherautó, amit épp beindítottak elérjen a bódé elé. A sofőr aláírt néhány papírt, amitől az őr megnyomott néhány gombot és a kijárati rácsos kapu már nyílt is és a teherautó már indult is, de Mandy használta a Semblance-ét és felteleportált a teherautó rakodóterébe.
A teherautóban fegyverek, Dust-ok és robbanószerek voltak, de Mandy egyiket sem vette el, hiszen nem ez volt a fő célja. Csak várt, miközben zötykölődve utazott a zsúfolt és kényelmetlen raktérben. Nem telhetett el negyedóra, mire a teherautó megállt és leállította a motort, ami jelezte, hogy megérkezett a célhoz.
A rakodótér ajtaja kinyílt, de ő gyorsan bebújt egy nagyobb konténer mögé és egyenesen a tároló végébe ment, hogy hallgatózhasson a sofőr fülkében. Nem hallott semmit, ami azt jelentette, hogy a sofőr elhagyta a járművet, így át teleportált a fülkébe, ahonnan sokkal jobb kilátása volt a terepre.
Vale börtöne volt, ahol a Fehér Agyar fivéreit és nővéreit tartották fogságban és az ő feladata volt kiszabadítani őket. Óvatosan és halkan kiszállt a teherautóból és ismét, árnyékként osont el a sok őr között az udvaron és nehézség nélkül bejutott a börtön épületébe.
„A terv első része, a bejutás meg van.", gondolta, miközben beszállt egy liftbe és az alsóbb szintek felé indította. „Sajnos, ez volt a könnyű rész. Az igazán nehéz, a kijutás lesz."
Amint kinyílt a lift, egy hosszú folyosót pillantott meg, ahol nem sem ablak, se természetes fény, csak lámpák világítottak egész végig és néhány ajtó vezetett más helységekbe. Mandy tudta, hogy a folyosón kamerák vannak, ezért nem is nagyon fáradtak, hogy járőröket állítsanak, de a Semblance-e ismét segített és az első szobába teleportált.
Nem volt bent senki, így nem is kellett aggódnia, annak ellenére, hogy egy fegyver és páncélraktárban találta magát. Nem kellett sok idő, mire levette a saját Grimm maszkját és Fehér Agyar címeres mellényét és magára öltsön egy fehér, Vale-i katonai páncélt, ami alá bedugta és elrejtette a rókafarkát és egy sisakot, amivel a róka füleit rejtette el. Teljesen úgy nézett ki, mint egy közönséges Vale-i katona és nyugodtan járhat-kelhet, csak nem szabad szóba elegyedni senkivel.
A maszkját és a mellényét a táskájába tette, amit a hátán hordott és úgy ment ki a raktárból és sétált végig a folyosón, mintha mindig is itt dolgozott volna.
A következő már egy nagyobb helység volt, ahol már a foglyokat tartották, legalább 3 emeleten keresztül, mindenfelé nyüzsögtek az őrök és természetesen, az egész helységben kamerák figyeltek.
Legszívesebben tombolásba kezdett volna, hogy annyi emberen adhassa ki a haragját és menthesse meg a faunus testvéreit, de türelmesnek kellett lennie és lassan, de biztosan haladnia. Keresztül-kasul bejárta az emeleteket, ahol a cellák voltak és végignézett a foglyokon, többségük valóban Fehér Agyar katona volt, akiket a csata közben fogtak el, de szerencsére, nem úgy tűnt, mintha különösen kegyetlenül bántak volna velük, sokkal inkább unatkoztak és dühösek voltak.
Mandy lejutott a földszintre, ahol az őrök állomásoztak, egy asztal volt, ahol egy tiszt valamilyen papírmunkát végzett, volt két őr, akik épp beszélgettek, de egy sarokban ott volt annak a szobának a bejárata, ami Mandy következő célpontja volt.
Az egyenruhájának hála, senki sem állította meg, csak az az őr, aki épp azelőtt az ajtó előtt állt.
- Jöttem, hogy leváltsalak. – Szólt hozzá Mandy.
- Na, végre. – A katona nem gyanakodott, hiszen eléggé fáradtnak és megviseltnek tűnt. – Rohadt hosszúak lettek a műszakok. – Nyújtózott párat. – Ezt is ezeknek az állatoknak köszönhetjük. – Dühösen a faunus foglyokra nézett és Mandy-nek is vissza kellett fognia magát, hogy ne verje képen ezt az emberi mocsadékot.
Amint elég messzire került és senki sem figyelt, bement az ajtón túlra, ahol a generátor volt, ami az áramot adta az egész épületnek. Mandy elővette az egyik tőrét és beleszúrta a gépbe, amitől szikrázni kezdett, a fények pedig pislákolni. Szúrt még egyet és még egyet, amitől a generátor megadta magát és vaksötétség uralkodott.
„A második fázis, a lámpaoltás."
Gyorsan elhagyta a generátor szobát és elvegyült a többi katona között, akik kissé megzavarodtak, de miután meghallották a riasztót, kissé bepánikoltak, mert ez az a riasztó, ami jelzi, hogy az intézetet támadás érte.
„Oké, Adam teszi a dolgát."
A katonák többsége az emeletre rohant, hogy megállítsák a nem kívánt betolakodót, de a zűrzavar és a sötétség lehetőséget adott Mandy-nek, hogy a többi katonával ellentétesen, még mélyebbre menjen, egészen egy elhagyatott, üres zsákutcába.
Elővett a táskájából egy bombát, amit még Adam-től kapott, megnyomott rajta néhány gombot és letette a fal elé, tisztes távolságra ment és megnyomta a gombot a detonátoron.
BUMM
Egy hatalmas robbanás keretében, egy hatalmas porvihar lepte be az egész folyosót és az egész épület megrázkódott. Amint leült a por, Mandy látta, hogy egy nagy lyukat robbantott a falba, ami a csatornába vezetett és tökéletes kijáratot teremtett.
Gyorsan visszarohant az emeletre, ahol a már egyre zavarodottabb őrök azt se tudták, merre menjenek és mi történhetett.
- Gyorsan! – Kiáltotta Mandy. – A Fehér Agyar a föld alól akar rajtunk ütni! – A lefelé vezető alagút felé mutatott, mire az őrség másik fele, akik itt maradtak, egyből elindultak az imént robbantott alagút felé.
A hatalmas börtönblokkban nem maradt alig egy tucat őr, akiket Mandy könnyedén el tudna intézni, de most nincs ideje. Elkapta az egyik őrt és hátulról kiütötte és elvette a kártyáját, amivel a cellákat lehet kinyitni. Gyorsan, akár a szél és csendesen, mint az árny, végig suhant a cellák előtt, amitől kinyíltak a Fehér Agyar katonák cellái.
- A testvéretek vagyok. – Amint összegyűltek, Mandy levette a sisakját, felfedve a rókafüleit és kihúzta a farkát is a páncélja alól, hogy bizonyítsa a faunus létét.
- Van valami terved, ugye? – Kérdezte az egyik katona.
- Persze, - Mandy az egyik szoba felé bökött. – az ott a fegyvertár. Onnan szerezhetünk eszközöket, amivel utat lövünk magunknak.
A frissen szabadult Fehér Agyar katonák örültek, hogy végre kiszabadulhattak és égtek a vágytól, hogy elégtételt vehessenek az őket bezáró embereken.
- Hé, - Sajnos, az ember katonák még idő előtt észrevették a szökést. – szöknek a rabok! Ria… - Nem volt mit tenni, Mandy elővette az íját és lelőtte vele a férfit, aki holtan esett össze.
Mandy csak megrázta a fejét, hiszen ez volt a harmadik alkalom, hogy megölt valakit és a második olyan eset, amikor szimpla haragból tette.
- Szép lövés! – Az egyik rab megdicsérte és a társaival együtt bement a fegyvertárba, ahol magukhoz vették az őrök fegyvereit.
Mire a börtönblokkban lévő katonák feleszméltek, már késő volt, hiszen szembe találták magukat egy egész szakasznyi, felfegyverzett faunus-al, akik nagyon is revansot szeretnének venni rajtuk. A meglepetés ereje éles késként csapott be a Vale-i katonákba, így reagálni sem volt idejük, mire a Fehér Agyar emberei tüzet nyitottak rájuk és könnyűszerrel végeztek velük.
- Az alsóbb szintekre! – Utasította a többieket Mandy. – Ott van a kijárat, de rajta kell ütnünk az őrség másik felén.
- Ez az! – Az egyik férfi élvezte, hogy még több embert ölhet, de a többiek sem ódzkodtak az erőszaktól.
Mandy levezette a többieket az alagútba, amit az imént robbantott ki és ott állomásoztak a Vale-i katonák, a Fehér Agyar támadói után kutakodva. A menekülő rabok csendben beálltak, célra tartották a fegyvereiket és tüzeltek.
Ismét a meglepetés volt a legnagyobb előnyük, de ehhez még hozzásegített, hogy az ellenség egy szűk járatban esett csapdába és nem tudtak hova bújni, így a kétszeres túlerő mit sem ért a Fehér Agyar emberei ellen.
- Jól van, - Mandy tudomásul vette, hogy az utolsó ellenség is meghalt. – erre kijutunk a város alsóbb részei felé és onnan…
- Nem! – Hirtelen, a lépcső tetején jelent meg Adam, csupa véresen és a kardja, Wilt is a hegyétől a markolatáig ázott a vérben, de ennek ellenére mosolygott. – Felmegyünk, kivégezzük az őrség maradékát és elkötjük a repülőiket.
- Helyes!
- Ez kedvemre való!
- Nyírjunk ki még néhány ember!
A Fehér Agyar embereinek ínyére volt a további gyilkolás, de Mandy egy kicsit megtorpant.
- De Adam, a terv az volt, hogy…
- A terv változott! – Ennyivel le is tudta. – Így egy kicsit gyorsabban haladunk. – A vállára támasztotta Wilt-et és körbesétált az emberei körült. – Ki akar még néhány emberi hulladékot eltakarítani?! – Ezt a kérdését hangos éljenzés és harcias üvöltés követte a faunus testvérei részéről. – Helyes válasz.
A megmaradt őrségnek nem volt esélye Adam, Mandy és a szökött faunus-ok ellen, így könnyedén legyűrték őket és rengeteg repülőgépet kötöttek el, amivel elhagyták Vale-t és a városon kívüli faluba mentek velük, amit rejtekhelyként használtak és ahova Adam utasítására, a városban élő elnyomott faunus-ok is gyülekeznek.
- Ez a háború, - Adam letisztította az ember vért a kardjáról egy gonosz mosollyal és bámult a horizontra a repülő ablakából. – még csak most kezdődik.
Amint az éjszaka leszállt és sötétség borított mindent, Mike végre elhatározta magát, hogy végre, megnézi mit is rejteget az anyja abban a bizonyos szekrényben, ezért felvette a puha talpú nyuszis mamuszát és magára kent egy halom hintőport, ami elnyomta a szagát.
Amint elért a szekrény elé, megtorpant és elgondolkodott, hogy vajon helyesen cselekszik-e, az esze azt mondta, felejtse el az egészet és menjen vissza aludni, de a szíve tudni akarta, mi az, amit az anyja annyira távol akar tőle tartani.
Erőt vett magán és kinyitotta a szekrényt, de nem talált benne mást, csak egy halom levelet és könyvet. Az egyik könyv a placebó gyógyszerek adagolásáról szólt, míg egy másik a gyógyszer túladagolás veszélyeiről szól.
Az első könyvben rengeteg olyan gyógyszer volt, amit Mike is szedett, de a második könyvben ugyanazok az allergiás panaszok voltak, amik őt is gyötörték már ki tudja mióta. Alig hitt a szemének, az a sok allergia és betegeskedés azért volt, mert az anyja túladagolta a gyógyszereit.
A levelek, amik el voltak téve sokkal érdekesebb olvasmánynak tűntek, hiszen a feladója Marvin Birmingh volt, Mike apja, aki állítólag sok éve meghalt. A levelek tartalmában sokat érdeklődött Mike felől, de későbbi válaszok során kiderült, hogy az anyja nem válaszolt neki és a dátumok alapján, az apja sokáig nem is írt, egészen az év elejéig. Megírta, hogy halálos beteg lett és szeretné legalább egyszer látni Mike-t.
Ezután 9 hónap telt el az utolsó levél között.
„Drágám,
tudom, hogy sokat ártottam neked a múltban és nem telik el nap anélkül, hogy ne bánnám azt, amit tettem, de már nincs sok időm. Az orvosok szerint, már nem fogom megélni az év végét és bármikor elmehetek. Valószínűleg, ez az utolsó levél, amit küldök. A Mistral-i kórházban vagyok és valószínűleg, ott is fogok meghalni. Tekintsd ezt egy utolsó kívánságnak. Kérlek, hadd lássam legalább egyszer a fiamat, mielőtt túl késő lenne.
Még egyszer, rettenetesen sajnálom, amit tettem.
Marvin Birmingh"
Hihetetlen volt, az apja, akit egészen eddig halottnak hitt, valójában él és egy Mistral-i kórházban fekszik haldokolva.
A fények felkapcsoltak és Mike anyjának a harsány hangjától zúgott a helység.
- Mike! Mégis, mit képzelsz! Megmondtam, hogy azt a szekrényt! – Mike csak megszorította a levelet a kezében, az anyja felé fordult és életében először, a sarkára állt vele szemben.
- Anya! Mi ez a levél?! Apa él és nem mondtad el?!
- Fiam, apád halott, legalábbis, számomra és ha még egyszer látom, mindenki más számára is halott lesz!
- Miért nem mondtad, hogy él?!
- Mert nem tudod, mit tett! Hidd el, halottként jobb ember, mint élve!
- De hát haldoklik!
- Csak lelki békét akar magának! Azután, amit tett, szerintem már nincs remény a számára!
- Akkor beszéljünk arról, te mit tettél! – Mike most a könyveket mutatta, amik arra utaltak, hogy az anyja szándékosan tette beteggé és tömte állandóan gyógyszerekkel, amitől az immunrendszere is legyengült.
- Csak a te érdekedben tettem! Meg akartalak védeni!
- Megvédeni?! Mitől?!
- Attól, hogy becsapjanak és kihasználjanak, hogy úgy bántson téged valaki, ahogy az apád tette velem!
- A világon nem mindenki olyan, mint apa! A barátaim biztos nem!
- Mike, megtiltom, hogy találkozz a barátaiddal! Csak azért engedtelek el Beacon-be, mert azt hittem, ha rájössz, milyen nehéz élete van egy Vadásznak, akkor sírva fogsz hazajönni hozzám, de súlyosan tévedtem!
- Valóban nehéz volt, - Mike visszaemlékezett a barátaival töltött időkre és rájött, hogy akkor volt életében a legboldogabb. - egyedül biztos nem bírtam volna ki, de a barátaim segítettek és támogattak, még akkor is, amikor úgy éreztem, hogy csak teher vagyok a számukra.
- Mike…
- Nem, anya! Elég volt abból, ahogy távol akarsz tartani mindentől! Elég idős vagyok, hogy saját döntéseket hozzak! Még ma elindulok Mistral-ba, meg keresem az apámat és megkeresem a barátaimat, mert igenis, szükségük van a segítségemre és nem hagyom, hogy megállíts!
- Mike. – Az anyja egyszerre nézte döbbenettel és enyhe bánattal a fiát, aki felkészült, hogy elhagyja. – Azt hiszem… te már rég felnőttél, csak én nem vettem észre. – Átölelték egymást. – Csak szerettem volna, ha örökké az én kicsi fiam maradsz, hiszen te vagy az egyetlen, aki megmaradt nekem.
- Tudom, anya, de az élet része, hogy a gyermek felnő és elindul felfedezni a világot. Úgy érzem, már így is nagy késésben vagyok. – Eleresztették egymást és Mike a ház kijáratához indult, de hirtelen megtorpant. – Öhm… előbb talán, fel kéne öltöznöm, bepakolni néhány cuccot és útra valót is csinálni. – Kínosan az anyjára nézett. – Esetleg…
- Mit szólnál, ha csinálnék neked néhány húsos szendvicset az útra, aminek levágom a héját, amíg te felveszed a nagyfiús ruhádat és bepakolsz mindent, ami kellhet a kis kalandhoz? – Mike arca mosolyra húzódott és örült, hogy az anyja végre megértette, a kicsi fia végre felnőtt.
- Anya, már férfi vagyok. – Határozottan és bátran nézett az anyjára. – Hagyd rajta a héját.
Az éjszaka durva volt, két Fehér Agyar kém megtámadta Blake-t, Lynda-t és Sun-t, Sun megsérült, de szerencsére, Lynda és Blake időben visszavitték a Belladonna kúriára, azonban, Lynda számára még egy fontos feladat volt hátra. Az öccse, Monty egyedül maradt a város szélén lévő házukban és a nővére, Luna is a Fehér Agyar tagja. Ki tudja, mit tennének vele, feltétlenül biztonságos helyre kellett vinnie. Blake ott maradt Sun-al, amíg Lynda elhozza az öccsét.
Gyorsan, a Semblance-ével, akár a villám, átszelte az utcákat, átrohant a völgyön, egészen az alsó negyedig, amíg el nem ért a házukhoz. Még csak nem is kopogott, egyszerűen csak berontott.
- Monty! – Kiabálta, kétségbeesetten keresve az öccsét. – Itt vagy?! Válaszolj! – Amilyen gyorsan csak tudta, átnézte az összes szobát, mire valaki megszólította hátulról.
- Lynda? – Monty álmosan dörzsölte ki az álmot a szeméből. – Miért kiabálsz? – Lynda gyorsan magához ölelte a kisfiút. – Na! Mi van már?! – Próbált dühösen kiszabadulni a nővére karjaiból.
- Már azt hittem, bajod esett. – Lynda megnyugodott és letette az öccsét.
- Miért? – Monty értetlenül rázta a fejét. - Mi történt?
- Monty, tudod, mi történt Luna-val? – Lynda csak megragadta a karját és húzni kezdte maga után, ki a házból.
- Nem, - Monty alig bírta tartani a tempót a nővérével. - miért?
- A Fehér Agyar tagja lett. – Közölte vele Lynda, de Monty még mindig nem értette, mitől lett ilyen ideges a nővére.
- Tudom, ők tartják itt fent a rendet.
- Monty, viselt valaha Luna egy Grimm maszkot?
- Nem, még sosem láttam.
- Attól tartok, Luna a Fehér Agyar terrorista frakciójához állt.
- Micsoda?! – Monty kihúzta a karját a nővére kezéből. – Luna sosem tenne ilyet!
- Hát megtette! – Lynda csak a hátát tolta, hogy igyekezzenek. – Tegnap este meg akarta ölni Blake-et és Sun-t súlyosan megsebesítette!
- Ez nem igaz! – Monty csak dühösen felháborodott. – Az biztosan nem ő volt! Luna nem bántana senkit sem, aki nem érdemli meg!
- Akkor, - Végre, visszatértek a kúriához, nem is kopogtak, csak bementek. – kérdezd meg Blake-et és Sun-t.
Lynda bevezette Monty-t a szobába, ahol Sun még mindig eszméletlenül feküdt, félmeztelenül, a bal vállán kötszerek voltak és Blake pedig ott ült mellette.
- Blake? – Sun hirtelen kinyitotta a szemeit.
- Ezért, Sun. – Blake megszólalt, de teljesen le volt törve és a fejét is lehajtotta. – Ezért hagytam el a csapatomat.
- Miről… - Felült és szétnézett a szobában. – Várj… hol vagyok?
- Ezt… - Monty teljesen sokkot kapott Sun sebének a látványától. – Luna tette?
- Igazából, az, aki Luna-val volt, de ő is részt vett benne. – Felelt Lynda.
- De… - Monty még mindig nem akarta elhinni.
- Tényleg ő volt az. – Blake is Lynda mellé állt és Sun arckifejezése is sokat elárult.
- Elegem van abból, - Blake visszafordult Sun-hoz. – azt kell néznem, hogy a barátaim miattam sérülnek meg.
- Blake… - Sun már válaszolt is volna, de Blake leteremtette.
- Fogd be! – Blake ökölbe szorította a kezei és próbálta visszafojtani a sírást. – Azt hiszed, szeretek egyedül lenni?! Minden nap! Minden nap gondolok rájuk! Ruby-ra, Weiss-ra… - A hangja elcsuklott. – Yang-re! A barátaim voltak! Mindenféle búcsú nélkül hagytam el őket és remélem, gyűlölnek, amiért ezt tettem!
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – Sun felült, de Blake felcsattant.
- De igen! – Blake csak a homlokát dörzsölte és fel-alá járkált. – Mindenki azt hiszi, hogy segíthet, de valójában nem! Láttad Ilia-t tegnap és ő még csak nem is a legrosszabb! – Blake leült és behunyta a szemét. – Nem. Jobb nekik nélkülem. Meghoztam a döntésemet és kész vagyok elfogadni a következményeit, mert azok csak az enyémek.
- Azt hiszed, most nagyon önzetlen vagy, - Sun most hangzott eddig a legkomolyabban. – de valójában nem. – Megdörzsölte a sebét, ami eléggé fájt neki. – Igen, a kaméleon cimborád jól helyben hagyott, de simán elviselném még egyszer, ha azzal megvédhetlek. És tuti biztos vagyok benne, hogy Yang is ugyanezt tenné. Igen, meghozhatod a saját döntéseidet, de miénket nem. Amikor a barátaid érted harcolnak, akkor azt azért tesszük, mert mi akarjuk. Szóval, ne lökj el minket magadtól, mert az jobban fáj bárminél, amit a rossz fiúk tennének velünk. – Blake nem válaszolt, csak hosszú kínos csend lépett fel, amit Sun tört meg. – De ha ez számít valamit, amikor legközelebb bunyózni fogok a gyík csajjal, azt nem érted fogom tenni, hanem azért, hogy kvittek legyünk. – Próbált keménynek tűnni, de a sebe még mindig fájt neki, ami egy kicsit megnevettette Blake-et.
- Mi itt vagyunk neked Blake és támaszkodhatsz ránk. – Biztosította Lynda.
- Én hőseim. – Válaszolt Blake, mire a szoba ajtaja kiszakadt és Blake anyja esett be rajta, aki kínosan felpattant és a férje mellé állt.
- Nézd, drágám, Sun felébredt! – Blake anyja még mindig izgatott volt, amíg az apja csak lefáradtan a homlokára tette a kezét.
- Khali, kérlek.
- Anya! – Blake dühösen meredt az anyjára.
- Hé, Mrs. B! – Sun csak kínosan integetett.
- Végig hallgatóztak? – Nevetett Lynda, de Blake dühösen felállt.
- Mit műveltek?!
- Hát, kicsim, az apádnak beszélnie kell veletek. – Blake arca megenyhült és kíváncsian nézett az apjára, aki bejött a szobába és letette a Scroll-t, amit Ilia-tól szereztek az éjszaka.
- Attól tartok, igazatok volt.
- Mire gondolsz? – Kérdezte Blake.
- Adam Taurus azt tervezi, hogy megdönti a Fehér Agyar vezérét és egy nyílt támadást indít a Haven akadémia ellen, hogy megismételje Beacon bukását. – Blake, Sun és Lynda csak lehajtották a fejüket.
- Nem, - Sun kapta fel a fejét elsőnek. – ha mi pusztítjuk el őket előbb.
- Ez az! – Lynda is felpattant. – Kinyírjuk azt a rohadékot, méghozzá hidegvérrel!
- Nem! – Blake is felkapta a fejét és felállt. – Nem fogjuk elpusztítani a Fehér Agyart! Vissza fogjuk venni!
Ruby, Jaune, Lance és Qrow elérték Kuroyuri romjait és egyértelmű volt, hogy Ren-nek igaza volt. A falu, vagyis, inkább kisváros épületei már évek óta le lettek rombolva, az épületeket évtizedes por lepte be és síri csend honolt az egész környéken. Olyan érzést keltett, mintha hemzsegnének itt a kísértetek, amik figyelmeztetni akarják az erre járókat, hogy azonnal forduljanak vissza.
- B*sszus. – Jaune csak ennyit mondott a romváros láttán.
- Talán mégis a másik irányba kellett volna mennünk. – Lance kissé bánta.
- Gyertek. – Utasította őket Ruby, aki elől ment, míg a két fiú a hordágyon vitték az egyre betegebb Qrow-t. – Láttok valamit, ami gyógyszertárra emlékeztet?
- Nehéz megmondani. – Jaune csak nézelődött a lerombolt épületek között.
- Szinte mindegyik tök egyforma. – Lance sem járt több sikerrel. – Talán egy orvosi keresztet kéne keresnünk.
- Igen, - Ruby egyetértett. – az árulkodó lenne. – Egyre csak nézelődött a régóta kihalt városon, amin még mindig látszódtak a Grimm támadás nyomai. – Ren nagyon nem akart ide jönni.
- Nem bizony. – Jaune is emlékezett.
- Van ötletetek, miért? – Ruby a két fiút kérdezte.
- Nekem van egy nagyon jó ötletem, miért. – Válaszolt Jaune. – Mondta, hogy ő és Nora egy Mistral-i faluból származnak, amit lerombolt egy nagyon erős Grimm.
- És ez lenne az? – Állapította meg Lance.
- Nagyon valószínű. – Jaune bólintott, miközben letették Qrow-t a főtéren és egy fának támasztották.
Órákig tartó keresgélés után, egyikük sem járt sikerrel és összegyűltek.
- Semmi. – Rázta a fejét Lance.
- Nálam sem. – Jaune sem járt sikerrel.
- Menjünk vissza Qrow-hoz.
Qrow még élt, de már biztos volt, hogy az éjszakát már nem fogja túlélni. Az egyetlen lehetőség, ha Ren és Nora eljutnak Mistral-ba és segítséget hívnak. Hirtelen, valamilyen Grimm vonyítását lehetett hallani, mire a két lovag a kardjukért nyúlt és idegesen körbe néztek.
- Nyugi, - Ruby volt az egyetlen, aki nyugodt maradt. – elég messze van.
- Tudom, - Jaune még mindig a kardján tartotta a kezét. – de Ren és Nora még odakint vannak.
Ruby felállt és a két fiú közé állt, akik mellett még mindig egy aprócska katicabogárnak tűnt.
- Sajnálom. – Lehajtotta a fejét és a hangja szomorúsággal volt teli.
- Micsoda? – A két fiú csak döbbenten néztek rá.
- Ez az egész az én hibám. – Felelte Ruby. – Nem kellett volna magammal rángatnom titeket.
- Ruby… - Lance alig hitt a fülének.
- Nem rángattál minket! – Jaune rámosolygott. – Mi akartunk jönni.
- Én felesküdtem rá, hogy megvédelek és követlek! – Lance is biztosította Ruby-t, hogy egyáltalán nem neheztel rá.
- De, - Ruby szomorúan a haldokló nagybátyjára nézett. – nem tudhattatok Tyrion-ról és…
- Ruby, - Lance nem bírta elviselni, ahogy Ruby ostorozza magát. – ez nem a te hibád! Te sem tudhattál arról az őrültről és Salem-ről! Ha nem jöttünk volna, lehet, hogy megölt vagy elrabolt volna és mi azt sem tudnánk, mi van veled!
- Igen, - Jaune is csatlakozott Lance-hez. – mi elvesztettük… - Olyan sokszor gondolt rá, de ez volt az első alkalom, hogy hangosan is kimondta. – elvesztettük Pyrrha-t. Ahogyan ti is. És Penny-t és a csapatodat és egy bizonyos értelemben, a nővéredet. – Ruby még mindig szomorú volt, ahogy arra gondolt, mennyi mindent vesztett. – De ennek ellenére is, itt vagy! Annyi veszteség után és annyi mindennel, amit még elveszíthetsz, azt választottad, hogy tovább mész és harcolsz mert hitted, hogy tehetsz valamit. – Ruby felnézett a két lovagra, akik kedvesen mosolyogtak rá. – Nem rángattál minket egyáltalán. – Mindkét fiú az egyik vállára tette a kezét. – Bátorságot adtál, hogy kövessünk.
Ruby megnyugodott és visszamosolygott a két fiúra, de a megható pillanatot egy vérfagyasztó talán nem is emberi visítás szakította félbe, amire mindhárman a fegyvereiket vették elő és a hátuk mögött futó lépteket hallottak. Megfordultak és két ismerős alakot láttak.
- Mit csináltok itt?! – Kérdezte Ruby kétségbeesetten.
- Eljutottatok Mistral-ba?! – Majd Lance.
- Hallottátok azt a hangot?! – És Jaune. – Mi volt ez?! – Mielőtt Ren válaszolhatott volna, a szemei kikerekedtek és az álla is majd leesett attól, amit látott.
- Nem. – Térdre esett és felnézett, még Nora szavai is elálltak.
- Várjatok! – Jaune lassú patadobogásokat hallott. – Halljátok ezt?
- Nem… - Ren csak lehajtotta a fejét az ismerős rémtől.
- Ren… - Nora csak reszketett, mire a többiek megfordultak és meglátták azt, amitől sokkot kapott a két barátjuk.
- Ez meg mi a f*sz?! – Lance alig hitt a szemének.
Ilyen fajta Grimm-et még az életben nem láttak, nem csak óriási volt, de az alsó teste egy egész ló volt, a hátsó lábai patában végződtek, a mellső lábai két karmos ujjban, a ló fejének a szája részét egy jól ismert Grimm maszk takarta és a szemei vörösen világítottak. A ló hátából egy emberszerű test nőtt ki, vékony törzzsel, valamint nagyon hosszú, vékony karokkal, aminek a végén csak két hosszú karmos ujj volt és amiket a földön húzott, az emberszerű fejét egy nagy, szarvas maszk takarta, de a hátába legalább egy tucatnyi fegyver, nyílvessző, kard, lándzsa és dárda volt fúródva, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha zavarná.
Hirtelen, az emberi része felordított, olyan hangosan, hogy a keletkezett szélvihar mindannyiójukat hátra lökte, kivéve Ren-t, aki a széllel szállt és egy kiszáradt, halott fára érkezett. A porfelhőből lassan kilépett a lény és a ló feje vérszomjasan meredt a vele szemben lévő áldozataira.
A hosszú karjai végén lévő ujjak lassan megmozdultak, majd hirtelen csapkodni kezdett velük és újra visítani kezdett, ami egy újabb szélvihart kavart, de a csapat ezúttal felkészült rá és talpon maradtak.
Az emberi fej reszketve és groteszkül mozogva meredt az ellenfeleire, majd a félholt Qrow-ra vándorolt a tekintete. Jaune egyből kapcsolt és tudta, hogy a lény a gyenge láncszemmel akar először végezni, ezért úgy rohant, ahogy csak a lába bírta, hogy megvédje Qrow-t. A lény az egyik hosszú karjával csapott felé, de Jaune bukfencezve kitért és tovább futott Qrow felé. Átlendítette a karját a vállán, felállította, de a Grimm egyenesen felé galoppozott, hogy legázolja őket.
- Mit csi… - Lance tudta, hogy egyikük sem tudna időben odaérni, de Ren-nek ötlete támadt.
Féltérdre ereszkedett, megérintette a földet és használta a Semblance-ét. Ren Semblance-e, hogy képes elfedni a saját és mások érzelmeit a Grimm-ek elől, így láthatatlanná téve őket. Ezt tette Jaune-al és Qrow-al, így a lény szemei elől eltűntek.
- Vidd biztos helyre! – Utasította Ren Jaune-t.
Jaune így is tett, Qrow-al együtt elbicegtek egy romos épület mögé, ahol remélhetőleg biztonságosan otthagyta. Mielőtt elmehetett volna, Qrow még megragadta Jaune karját.
- Ha… - Nyögte erőtlenül. – nem élném túl… mondd meg Ruby-nak… - A karja elernyedte és elájult. Jaune-nak ötlete sem volt, mit akarhatott mondani, de nem volt ideje ezen gondolkodni, segítenie kellett a többieknek.
Annak érdekében, hogy a Grimm véletlenül se eredjen a nyomukba, Nora a gránátvetőjével, Ruby Crescent Rose-al és Lance a pisztolyával tüzet nyitott a Grimm-re, amitől megvadulva rontott feléjük.
Nem volt könnyű ellenfél, hiszen annak ellenére, hogy mekkora, a Grimm karjai piszok gyorsak voltak és többször is eltalálta Ruby-t és Ren-t is a levegőben. Egyszer sikerült elkapnia Ruby-t és Nora-t, de Ren a fegyvereivel tüzet nyitott rá és Lance a pajzsával nekirontott, ami megzavarta eléggé, hogy elengedje a lányokat és a fiúkra koncentráljon.
Ren összevissza rohangált, miközben Lance a két mellső lábát vagdosta, amivel hátra kényszerítette, de hirtelen, a mellső lába szabálytalanul előre hajlott, eközben furcsa csont ropogásokat lehetett hallani és elrúgta Lance-t, neki egy romos épületnek és Ren-t is majdnem elkapta, de a pengéivel kivédte ezt a támadást és tartotta magát.
- Srácok, - Kiáltott Jaune. – maradjunk mozgásban! Fussátok körbe!
Nora egy újabb gránátot lőtt a lényre, amitől eleresztette Ren-t és felé fordult. Ren, miután a lény elengedte, úgy tett, ahogy Jaune mondta és elkezdte körbe futni, miközben lőtt rá. A Grimm számára túl gyorsan mozgott és nem bírta elkapni, ahogyan Nora is és Ruby is. Lance és Jaune is csatlakozott és Jaune-nak sikerült megvágnia a bal hátsó lábát, de ez csak feldühítette a ló testet és Jaune első kézből értette meg az „erős, mint a lórúgás" mondás értelmét.
Lance tanulva az előző és Jaune hibájából, hagyta a lény lábait és a pajzsa méretét megnövelve, a ló testét próbálta feldönteni, de csak annyit ért el, hogy eltolta néhány centivel. Gyorsan kapcsolt és visszavonult, a karja csapását pedig a pajzsával védte ki.
- Valami ötlet? – Kérdezte Lance, mire Jaune csak eltette a kardját a hüvelyébe.
- Mit csinálsz?! – Ruby nem értette, miért tette el a fegyverét, de Jaune valójában egyesítette a kardot és a pajzsot, amitől egy sokkal erősebb, kétkezes pallossá vált és azzal támadott.
- Modern újítások. – Mosolygott rá Lance és Ruby-val együtt folytatták a támadást.
Amíg Ruby tüzelt rá, a ló test a két hátsó lábára emelkedett és ez időt adott Jaune-nak és Lance-nek, hogy a háta mögé kerüljön és belevágjanak egy nagyot a két hátsó lábába, amitől fájdalmasan felordított a lófej. A lény elugrott és szembefordult a két lovaggal, de az embertest gyorsan pörögni kezdett a saját tengelye körül és a karjai, mint egy propeller úgy csapkodott mindenfelé, újra a földre küldve a RRNJL csapatot.
Amint lenyugodott, visszahúzta a karjait és a hátából fehér, csontszerű tüskék nőttek ki és újra fülsiketítően visítani kezdett, ami megbénította a csapat tagjait. Ren felfutott egy fára és onnan kezdett tüzelni, a lény az egyik karjával utána csapott, de ő félre ugrott, de a másikkal elkapta és odaszorította egy épület falához.
- Ruby! – Kiáltott Nora és Ruby egyből tudta, mit kell tennie.
Nora ráugrott Ruby kaszájára, aki egy lövés kíséretében ellőtte őt, egyenesen Ren felé, hogy megakadályozza, hogy a Grimm kivégezze. Szerencsére, Nora az utolsó pillanatban ért oda és a lény csak a pörölyét kapta el és szegezte a falhoz, de Nora így is bele kapaszkodott, amitől ott lógott, több méterre a földtől.
- Ne leskelődj! – Nora kínosan húzta össze a szoknyáját, ami alá Ren akaratlanul belátott.
- Bocsi!
A Grimm nem állt le, megragadta Nora pörölyét, Nora-val együtt és a levegőbe kezdte lóbálni és oda csapni, aminek csak tudja, végül a földhöz vágta, amitől Nora vetődve ért földet és egy rózsaszín villanás keretében, kifogyott az aurája.
Ren, aki még mindig a falhoz volt szorítva, teljes erőből vagdosni kezdte a Grimm karját, hogy eressze el, de az nem engedett, így beleszúrta a pengéket a kézbe és tüzet nyitott.
Lance és Jaune sem adták fel és újra, egyszerre vágták meg a két hátsó lábát, amitől már nem csak a ló, de az emberi fej is üvöltött. Ren-nek sikerült lefeszítenie magáról a lény karját és a földre zuhant. Nem gondolkodott és őrülten a Grimm-re rontott, ami a karjaival csapott felé, de Ren annyira dühös volt, hogy elfelejtett félni és a haragjával felerősödve, kivédte majdnem az összes csapást, de egy eltalálta és hátra lökte.
Ez nem tántorította el és újra támadásba lendült, egyenesen a lény felé rohant.
- Ren, nyugodj már le! – Kiáltott Jaune, de hiába, Ren eszét elvette a harag és elhatározta, ha bele is hal, de elpusztítja ezt a Grimm-et. Sajnos, ahogy a Grimm visszahúzta az egyik karját, elkapta Ren lábát és ugyanúgy, ahogy Nora-t korábban, meglóbálta a levegőben és hozzávágta a földhöz, amitől elejtette a pengéit és vetődve esett a földre, Nora mellé. Egy lila villanás körülötte jelezte, hogy az ő aurája is lemerült.
Nora megpróbált felállni és látta, hogy a távolban a többiek még mindig harcolnak, de Ren ott fekszik előtte, azt sem tudva, hogy él-e egyáltalán, aggódva közelebb mászott. Szerencsére, Ren megmozdult és minden erejével azon volt, hogy felálljon, de az arca nem a megszokott volt. Haragtól égett és mindent azért tett, hogy végezzen ezzel a szörnyeteggel, ami elvette tőle a szüleit.
Mindketten feltudtak állni ugyan, de a lény egy újabb rohamra készült, hogy legázolja a két fiatalt, hiszen Ren haragja és bosszúvágya volt az, amit olyan jól érzett. Mielőtt a Grimm megindulhatott volna, Nora egyből Ren-re vetette magát és együtt becsúsztak az egyik ház alá.
Amint meghallották, ahogy a lény elvágtatott, óvatosan kinéztek a ház alól és látták, hogy Jaune, az újdonsült pallosával azon van, hogy visszatartsa a lény mellső lábait, de hátra lökte, de mielőtt kivégezhette volna, Lance ismét oldalba támadta, hogy félre lökje és Ruby is tüzelt rá a távolból.
- Ruby! – Kiáltott Lance, amikor látta, hogy a Grimm a karjával készült lesújtani rá, de Ruby időben kapcsolt, felugrott a magasba és kitért a csapás elől, egy tetőn ért földet, tüzelt néhányat, de a Grimm újra felé csapott, de a Semblance-ét használva, újra kikerülte a csapást.
Ren-t ismét a harag árasztotta el, felállt és a lény felé indult, de Nora elkapta a kezét és visszatartotta.
- Nora, engedj el! – A lány nem eresztette, de Ren tovább erősködött. – Nora, meg fognak sérülni, ha nem… - Nora felpofozta, amitől elhallgatott.
- Nem. – Mondta, miközben lehajtotta a fejét. – Nem hagyom, hogy megölesd magad. Azok után, amiken keresztül mentünk… nem hagyom, hogy így érjen véget. – Felemelte a fejét és Ren döbbenten vette tudomásul, hogy Nora sír, méghozzá ő miatta. – Ne így.
Ren belátta, mekkora ostobaság volt hagynia, hogy a bosszúvágy uralkodjon rajta. Egy perccel ezelőtt, készen állt, hogy akár az élete feláldozásával is, de bosszút álljon a szüleiért, de amint látta Nora-t sírni, rájött, hogy fontosabb dolog is van, mint megbosszulni a szeretteit. Méghozzá, élni a szeretteiért. Emlékezett, hogy Nora mennyire magányos és elesett volt, mielőtt Ren bekerült volna az életébe és a gondolat, hogy mekkora fájdalmat okozna a halálával, ráébresztette Ren-t, hogy felelősséggel tartozik és kötelessége élnie a lányért, akit annyira szeret.
Elővett egy régi, de éles, görbe, vörös, fanyelű tőrt a csizmájából, amit annyi éve hordozott magával, hiszen az volt az utolsó emléktárgya az apjától. Nora összecsukta Ren kezét a tőr markolatjára és magabiztosan mosolygott rá.
- Meg tudjuk csinálni. – Ren csak bólintott és elindult, de már nem a bosszú vezérelte, hanem a gondolat, hogy meg kell védenie a szeretteit.
- Megvagytok?! – Lance hátrált feléjük, kimerülve lihegett.
A csapat újra összeállt és együtt, védekező pozíciót vettek fel.
- Ren? – Ruby felé nézett és összegezte a tervet. – Jaune és én lefoglaljuk a két karját!
- Enyém a ló feje. – Szólalt meg Nora.
- Enyém a hátsó teste. – Válaszolt Lance.
- Az enyém meg a maradék.
Nora felugrott az egyik magas épületre, miközben Ruby és Lance tüzet nyitottak rá, ami elvonta a lény figyelmét a lányról. Ruby felé csapott, de már kiismerte annyira, hogy magabiztosan kitérjen előle és épületről-épületre ugrálva, folyamatosan tüzelt rá, de egy hirtelen mozdulattal, a magasba lőtt, ami elég löketet adott neki, hogy egy szempillantás alatt a földre kerüljön. A lény a kezével ismét felé csapott, de Ruby csapdába csalta és amint kitért a kéz elől, azt azon nyomban átszúrta Crescent Rose-al és odaszögezte, amitől hangosan felordított.
Ren tőre beleállt a lótestbe, ezzel elterelve a figyelmet Ruby-ról és Jaune-ra meredt és a megmaradt karjával felé csapott, de Ren, használva Jaune pajzsát, a földre nyomta a kart.
- Most! – Szólt Jaune-nak, aki azonnal jött és átszúrta a kart a kardjával, ezzel odaszögezve azt. – Nora, Lance!
Nora végre megkapta a jelet, hogy leugorhasson az épület tetejéről és a pörölyével teljes erőből fejbe verhesse a ló fejét, amitől az elülső test a földre került, de még nem adta fel, mert a hátsó lábaival még képes volt mozogni.
Lance nem hagyta annyiban és gyorsan nekirontott a két hátsó végtagnak és mindkettőt levágta Golden Sting-el, így a Grimm teljes mértékben mozgásképtelenné vált. Ren kihúzta a tőrt a lény oldalából és odasétált az emberi fejéhez, ami tehetetlenségében csak rá visított Ren-re, de ő nem rémült meg a nagy szélvihartól.
- Az anyámért. – Levágta a bal karját, amitől fájdalmasan ordított. – Az apámért. – A jobb karját is, amitől ismét ordított. – Azokért, akiket megöltél. – Beleszúrt a mellkasába. – És magamért! – Egyetlen vágással lecsapta a lény fejét, amitől összegörnyedt és elkezdett párologni a teste és nem maradt belőle semmi, csak egy fekete füstfelhő, ami fel szállt az égbe.
Ren lihegve elejtette a tőrt és fáradtan vette tudomásul, hogy megbosszulta a szüleit. Nora egyből a nyakába ugrott és a hirtelen súlytól mindketten a földre estek, de ez nem érdekelte Nora-t, csak ölelgette a fiút.
- Kemény menet volt. – Lance kifújta magát, visszaváltoztatta a pajzsát, eltette a kardját és vállon veregette Jaune-t.
- Ruby! – Jaune aggódva vette tudomásul, hogy Ruby elrohan valahova.
Ruby Qrow felé futott, aggódva és rettegve a gondolattól, hogy a nagybátyja talán már meghalt. Qrow ugyanott feküdt, ahol Jaune hagyta, lehunyt szemekkel és nem mozdult. Ahogy Ruby közelebb ment hozzá, megnyugodott a ténytől, hogy még lélegzik.
- Csend van. – Suttogta, majd felnézett Ruby-ra, de a szemei kikerekedtek a döbbenettől. – Summer… te vagy az? – Elmosolyodva és erőtlenül nyúlt Ruby arca felé, hogy végig simítsa. – Ez… a túlvilág? Meghaltam? – Ruby nem tudta, hova tegye a nagybátyja viselkedését, a láztól nyilván hallucinált és az anyjának hitte, de amit tényleg nem értett az az volt, amikor megérintette a vállát és magához húzta, azzal a szándékkal, hogy megcsókolja.
- Qrow bácsi! – Ruby, mielőtt sikerrel járhatott volna, eltolta magától Qrow-t.
- Ruby?! – Qrow észbe kapott a döbbenettől, hogy majdnem megcsókolta az unokahúgát. – Azt hittem, meghaltam és egy angyal jött értem! – Nevetgélt kínosan. – De csak te vagy az. Durva ez a méreg.
- Az anyámnak hittél? – Ruby kissé furcsán nézett Qrow-ra. - Qrow bácsi… - Ruby már egy ideje érezte, hogy a nagybátyja nem mondott el neki valamit. – nem akarsz elmondani valamit?
- Hát…
Hirtelen pittyegést lehetett hallani a távolban, majd emellé propellerek zúgása is társult, ami csak egyet jelenthetett.
- Srácok, - Kiáltott Jaune. – valami jön!
Két Mistral-i repülőgép volt, amiknek a csapat egyből integetni és jelezni kezdett, hogy segítségre van szükségük. Szerencsére, a két pilóta meglátta a csapatot és egyből leszálltak.
- Segíteniük kell! – Szólt nekik Lance. – Az egyikünknek kórházi ellátásra van szüksége!
Nem kellett sok, a legénység két tagja hordágyat hozott, amire feltették Qrow-t, berakták az egyik gépbe, Jaune, Ruby és Lance vele tartottak, míg Ren és Nora a másik géppel.
- Hogy találtak meg minket? – Kérdezte Jaune, aki nagyon boldog volt, hogy a segítség épp időben érkezett, de nem értette, honnan tudhatták, hogy itt vannak.
- Egy nő ide telefonált, hogy egy nagyobb csoport bajba került ebben a faluban.
- Mi van, ha nem érünk oda időben? – Ruby csak a nagybátyja kezét fogta és aggódva nézte.
- Ruby. – Jaune szólt Ruby-nak.
- Szerintem, jók az esélyeink. – Lance magabiztosabb volt.
Hihetetlen látvány tárult eléjük, Mistral városa, két nagy hegyre épült, amit több híddal kapcsoltak össze és a Haven akadémia úgy nézett ki rajta, mintha a hegy és a város koronája lenne.
- Elvezettél minket Mistral-ba. – Lance Ruby hátára tette a kezét, de ő csak a nagybátyja kezét fogta.
- Megérkeztünk, Qrow bácsi. – Qrow csak erőtlenül megszorította a lány kezét.
Egyből a kórház felé vették az irányt és mivel Qrow egy hivatásos Vadász, egy saját, privát kórtermet kapott, ami sokkal kényelmesebb volt és mivel Ruby az unokahúga volt, megengedték, hogy felügyelve az állapotát, vele maradhasson, amíg meg nem gyógyul.
A JNR csapat és Lance addig foglaltak két szobát egy fogadóban, Nora és Ren aludtak egy szobában és Jaune Lance-el osztozott. Jaune csapattársai átjöttek látogatóba, hogy együtt kifejezve az örömüket és a gratulációjukat, hogy sikeresen eljutottak Mistral-ba, ölelkeztek, egy csapatként.
Lance egy kissé bánatosan és irigyelve nézett a három jó barátra, ahogy együtt nevettek és élvezték egymás társaságát. Eszébe jutott a saját csapata, ők itt voltak egymásnak, Ruby-nak pedig ott volt Qrow, de neki nem volt itt senkije.
- Hé, - Jaune odaszólt a vörös lovagnak, hogy csatlakozzon ő is a csoportos öleléshez. – nem vagy egyedül.
- Köszi. – Lance szíve nagyon megörült, mert, ha ő nem is volt a JNR csapat tagja, örült, hogy barátok vették körbe, akik törődnek vele.
Lance boldog volt, hogy letehette a kardját, a pajzsát és a páncélját egy időre, kényelmesen mozoghatott és a fegyverei helyet, tollat és papírt vett magához, leült egy íróasztalhoz, hogy levelet írhasson Mike-nak, az egyetlen csapattársának, akinek tudja a címét. Szívesen írna Lynda-nak és Mandy-nek is, de róluk fogalma sincs, merre keresse őket, így a kövér fiú az egyetlen, akivel tudathatja, hogy hol van.
„Hé, Mike
Nem nagyon szoktam leveleket írni és én magam sem vagyok az az érzelgős fajta, de remélem, ez a levél jó egészségben talál. Mivel a Beacon-i KÁR-torony még mindig nem működik, így ezzel kell beérnünk.
Apám sokszor figyelmeztetett, mekkora ostobaság, hogy Vadásznak jelentkeztem és ha számításba vesszük, mi mindent kellett Ruby-val és a JNR csapattal átélnem, már kezdem megérteni, miért. Elárulom, hogy k*rva nehéz utazás volt, mindannyiunk számára és nem csak a küzdelmek és a fizikai megpróbáltatások. Talán Ruby-nak a legnehezebb, én hiszek benne és biztos vagyok benne, hogy ő képes valami nagyot elérni, ha megkapja a megfelelő támogatást. Kár, hogy a csapata nincs itt vele, jó hasznát vennénk az egész RWBY csapatnak, ugyanúgy, ahogy az én csapatomnak, a LLMM-nek is, de félő, azok az idők már elmúltak.
Nem tudom, hogy fogjuk-e még látni egymást, vagy azt, hogy megkapod-e egyáltalán ezt a levelet, az egyetlen, ami mindkét esetre igaz, hogy reménykednünk kell.
Tudom, sokat vesztettünk, mindannyian, de nem adhatjuk fel, tovább kell mennünk és segítenünk kell azoknak, akikkel törődünk. Nagyon hiányoztok nekem, te, Lynda és Mandy. Nem panaszkodhatok, tudom, hisz itt van nekem a JNR csapat, Ruby és a nagybátyja, aki vezet minket, de azt kívánom, bárcsak itt lennétek Mistral-ban. Ugyanis, eljutottunk ide, Ruby elvezetett minket Mistral-ba.
Qrow elárult néhány dolgot, hogy mivel is állunk szemben, de inkább nem írnám le levélben. Annyit mondok, hogy elvisz minket Lionhart professzorhoz, a Haven akadémia igazgatójához, aki bölcs, akiben Ozpin megbízott és segíteni fog.
Most, hogy Beacon elbukott és Vale meggyengült, remélem, apám és a többi Vadász mindent megtesz a város újjáépítéséért és az embereinek a megvédéséért.
Ég veled,
A csapattársad és a legjobb barátod,
Lance Monroe"
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.