Halo, elérkezett a folytatás. Kellemes olvasást kívánok.

A kék füst egy nő hálószobáját idézte elő, amit a mindenféle drága bútorral és dísszel raktak tele, alig jutott fény és az egyetlen hely, ahova a nap besütött, az az erkély ajtó volt, ahonnan kilátás nyílhatott a külvilágra.

A lány, aki oly régóta volt bezárva ebbe a szobába nem csinált mást, csak vágyakozva bámult ki az erkély ajtón, ábrándozva a külvilágról és várva a szabadságára, amiről úgy érezte, sosem jön el.

- Bezárva a kegyetlen apja által egy toronyba, - Jinn folytatta a történetet. – Salem csak egyetlen dolog iránt vágyakozott. Szabadságra. Olyan időben élt, amikor a királyok és a királyságok gazdagok voltak, amikor az emberek hatalmas dolgokra voltak képesek és a mágia egy ajándék volt az istenektől, amivel mindenki rendelkezett.

Salem szomorúan és magányosan leült az ágyára, ami az egyetlen társasága volt egész életében és unottan kinyújtotta a tenyerét, amibe mindenféle szivárvány színű fénygömböket idézett, amik kavarogva a szobába világították meg a komor sötétséget, bár a hangulatát semmilyen módon nem tudták fényesre varázsolni. Hiába volt képes varázsolni, hiába volt körbe véve a gazdagsággal és jóléttel, sem a mágia, sem a vagyon nem tudta mosolyra fakasztani ezt a szomorú lányt.

- Így telt az élete, nap-nap után. Egészen addig, amíg egy napon egy legendás hős nem érkezett, hogy kiállja a kastély próbáit és megmentse a várban raboskodó hajadont.

Egy férfi jelent meg a vár előtt, fényes, világosszürke páncélban, sötétzöld köpenyben, egy hosszú harci bottal, aminek a teteje egy rombusz formájú jáde drágakőben végződött. A férfinak rövid barna haja, barna szemei és barna bőre volt. Elszántan mosolygott, miközben a várban található veszélyekre és kalandokra gondolt, valamint, a lányra, akit annyi év, igazságtalan börtön után fog kiszabadítani.

- Az emberek úgy ismerték őt, hogy Ozma.

Roman megpróbálta megérinteni a férfit, de a keze egyszerűen csak átment a vállán, mintha ott se lenne, majd elindult felé és ugyanúgy, mint az előbb a karján, az egész testén átsétált, mintha csak egy szellem lenne. „Olyan, mint egy film és én csak néző lehetek."

- A korábban érkezett hősökkel ellentétben, ezt a harcost nem a gazdagság vagy a gyönyörű, ifjú hajadon keze érdekelte. Ő szimplán csak az igazságért harcolt, amiben az ő tiszta szíve és igaz lelke segített neki.

Ozma egymás után győzte le az akadályokat, a szörnyeket és csapdákat, hogy eljusson végre a legmagasabb torony legfelsőbb szobájába, hogy kinyissa Salem szobájának az ajtaját, de amikor megpillantotta az ifjú hajadont, a szépségétől még a lélegzete is elakadt, ahogy a lány is, amikor megpillantotta a daliás hőst, aki kiszabadította a börtönéből és egymásra mosolyogtak.

- Együtt megmenekültek a várból és valami új dolgot kezdtek érezni. Ozma bármikor kész volt az életét áldozni az igazságért, de most találkozott egy nővel, akiért megérte volna megvédeni azt. Salem pedig, legnagyobb meglepetésére, nem a külvilágban lelte meg az igaz szabadságát, amiről annyi éven át álmodozott, hanem annak a férfinak a szemeiben, aki megmentette.

- Akkor… - Salem kínosan és elpirulva kérdezte, miután kijutottak a várból és biztonságos távolban voltak. – most hova megyünk?

- Ahova csak szeretnél. – Ozma kinyújtotta a kezét, amit Salem elfogadott.

- Egymásba szerettek, a világot járták, kalandoztak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Roman, ahogy nézte a kettőjük kalandját, eszébe jutott Neo, akit a szülei szintén a szobájába zártak, el a külvilágtól, aki éppoly magányos és elveszett volt, mielőtt találkozott volna vele.

„Én nem vagyok egy daliás lovag.", mosolygott magában Roman, Neo-t hiányolva.

- Legalábbis, így kellett volna, hogy legyen.

A kék füst ezúttal egy szobát mutatott, ahol egy ágy volt, amiben ott feküdt Ozma, sápadtan és mozdulatlanul, mellette pedig Salem térdelt, a kezét fogta és keserűen zokogott.

- Ozma, a legendás hős megbetegedett és miután az a sok szörny, kard és pusztító mágia kudarcot vallott, egy egyszerű betegség sikerrel járt. – Ozma teste elpárolgott, kék füstté, nem hagyva maga után semmit, csak a botja maradt utána, amit Salem szorosan magához ölelt.

- Hogy hagyhatták az istenek, hogy ez megtörténjen. – Motyogta magában.

Roman elgondolkodott, hogy ő mit érezne, ha Neo-val történt volna valami hasonló. Ha ő vesztette volna el a nőt, akit a világon mindennél jobban szeretett és akiről azt hitte, viszont szereti. Ez a történet ráébresztette, azok után is, hogy elárulta, még mindig érzett iránta valamit.

„Vajon… ő is gondol rám?"

- Az istenek, - A szobában egy fehér-sárga és meg egy lila-fekete energia gömb jelent meg. – a két fivér, a Fény és a Sötétség, a Teremtés és a Pusztítás istenei. Salem látta, hogy mekkora igazságtalanság, hogy így elvették az ember életét, akit mindennél jobban szeretett, elhatározta, hogy megkéri őket, hogy hozzák helyre.

A két gömb találkozásakor, egy újabb kék füstfüggöny borított el mindent és amikor elült, egy hegy lába-menti tisztás jelent meg, mindenfelé aranysárga fű, tiszta levegő volt és a hegyre egy a sziklába vésett lépcsősor vezetett, aminek az elején egy kisebb szentély volt, amiben faragott szobor helyezkedett el, akörül pedig virágok és más áldozati ajándékok voltak helyezve.

- A Fény Birtoka egy szent helynek számított. – Salem is egy csokor virágot tett az egyik lépcsőfokra és kezében Ozma botjával elindult. – Ez volt az a hely, ahol az idősebb fivér megtalálható volt. A Fény és Teremtés istene. – A lépcsősor tetején egy völgyet talált, aminek a közepén egy tó helyezkedett el, aminek a vize olyan kristálytiszta volt, hogy úgy nézett ki, mint egy tükör, a tavat oldalról sziklák vették körbe, a közepén egy kis sziget helyezkedett el, amin egy nagy fa nőtt a magasba, aminek az aranyszínű, világító virágainak a szirma beborította az egész völgyet. – Ez volt az a hely, ahol az emberiséget megteremtették.

Amint Salem belépett a ligetbe, a fa megérezte a jelenlétét és a virágok fénylő szirmai a tó felé szálltak, ami alatt valami világítani kezdett és egyre közelebb ért a felszínhez. Egy hatalmas férfialak bukkant elő, az egész, meztelen teste sárgán világított, a fejéből pedig két, szarvasagancs nőtt ki, amik fehéren világítottak. Nem volt se arca, se szeme és nem lehetett semmit sem kiolvasni belőle. Ott állt a víz felszínén, majd elkezdett sétálni rajta, mintha ez olyan természetes lenne a számára.

- Kérlek… - Salem, ahogy a férfialak egyre közelebb ért hozzá, megértette, hogy ő a Fény, Teremtés és az Élet istene és letérdelt elé, majd magához szorította Ozma botját. – kérlek… add őt vissza nekem.

- Megértem a fájdalmad, - Válaszolt az isten. – de olyan dolgot kérsz tőlem, amit nem áll hatalmamban teljesíteni. – Kitárta a kezeit és magyarázni kezdett. – Az élet és a halál egy bonyolult és törékeny egyensúly részeit képezik.

- Akkor… - Salem teljesen kiábrándult és összetörve hajtotta le a fejét. – nem teszed meg?

- Az egyensúly megbolygatása… - Az isten tovább folytatta, de Salem dühösen félbeszakította.

- Ez nem igazság! – Felháborodottan felállt és szemtelenül az istenre kiabált. - EZ NEM IGAZSÁG!

- Hagyd. Őt. Békében nyugodni. – Felelt az isten szigorúan, majd a szél fel támadt és a testét, a levelekkel együtt elfújta, Salem-et pedig magára hagyta.

- Nem. – Salem nem fogadta el és elhatározta, kerül, amibe kerül, de akkor is újra együtt lesz Ozma-val.

A füstfüggöny ezúttal egy másik tisztást és egy másik hegylába menti lépcsőfokot mutatott, ami a tökéletes másolata volt az előzőnek, annyi különbséggel, hogy az egész környéken egy fűszál sem nőtt, az eget sötétvörös felhők takarták el, a sötét, kopár sziklákból pedig lilán világító kristályok nőttek ki. Akármerre lehetett nézni, életnek nyomát sem találták.

„Emlékeztet Salem jelenlegi rejtekhelyére.", Roman számára ismerős volt ez a sötét föld.

Salem is csak hezitálva és aggódva mert tovább menni a lépcsőn, de tudta, ez az egyetlen mór arra, hogy újra együtt lehessen az ő Ozma-jával.

- A Sötétség istene, - Jinn tovább mesélt. – senki sem merészelt még belépni az ő otthonába, tudva, hogy miféle rettenetek emelkednek ki az ő tavából.

Egy ugyanolyan völgyben találta magát, mint amilyen a Fény istenénél is, csak itt az egész mezőt kopár, sötét sziklák takarták, középen egy tó volt, aminek a vize szurok fekete volt, akár az éjszaka és annak a közepén egy kopasz fa, ami úgy tűnt, mintha évszázadok óta halott lenne.

- Érthető, hogy a Sötétség istene mennyire meglepődött, amikor egy halandó, magányos nő az ő tava elé térdelt.

A fekete tóból egy férfi alakja manifesztálódott, de csavarodott és rángatózott, mint aki most veszi fel először ezt az alakot, majd úgy mászott Salem felé, mint valami állat, közben egy falkányi Grimm körbevette a nőt és rémülten magyarázni kezdett a Sötétség, Halál és Pusztítás istenének, aki időközben felállt és a bátyjával ellentétben, az ő teste sötétlila fényben úszott és csavart, kos szarvai voltak. De akárcsak a másik istennek, nem volt arca, se szeme és a vonásai kivehetetlenek voltak.

- Salem is megértette a zavarodottságát és elmagyarázta neki a veszteségét és azt is megosztotta vele, hogy csak ő képes választ adni az imájára. Természetesen, nagyon is ügyelt arra, hogy ne említse meg a másik fivért.

- Állj fel, gyermekem, – A Sötétség istene jelzett. – és a belém vetett hited méltón viszonzom.

Salem így tett, mire az isten egy lila gömböt idézett elő, ami egyre nagyobb és nagyobb lett, aminek a közepén megjelent Ozma teste. Salem odafutott hozzá, maga felé fordította és amint kipattantak a szemei és levegőért kezdett kapkodni, a szíve megnyugodott.

- Hol vagyok?! – Ozma ezzel szemben rémült és zavarodott volt. – Mi történt?!

- Semmi baj. – Salem csak magához ölelte a férfit. – Minden rendben lesz.

Ezt az örömteli pillanatot egy mennydörgés szakította félbe, aminek az okozója a Fény istene volt, aki dühösen jelent meg a fivére birodalmában.

- Mit tettél?! – Követelte a választ az öccsétől.

- Megtettem, amire kértek, bátyám. – Válaszolt a fiatalabbik fivér, de Salem csak rettegve húzta magához Ozma-t, aggódva, hogy a Fény istenek újra elveszi. – Tudom, - Folytatta gúnyolódva. - hogy te vagy a Teremtés nagymestere, de nem te vagy az egyetlen, aki rendelkezik vele.

- Ez nem teremtés! – A Fény isten undorodva mutatott a feltámasztott Ozma-ra.

- Ne oktass ki engem! – A Sötét isten dühösen vágott vissza, egyértelműen elege van a bátyja önteltségéből és a Grimm-ek a Fény istene felé kezdtek közeledni, az uruk parancsára.

- Megteszem, amit kell, - A Fény istene felemelte az egyik kezét. – hogy fenntartsam a rendet. – Ozma testét narancsszínű fény borította el, majd elpárolgott semmivé, újra a halálba került.

- Nem! – Salem kétségbeesetten próbálta elkapni, de hiába, Ozma újra halott volt. – Nem! Mit tettél?! – Dühösen kiabált a Fény istenére. – Hozd vissza!

- Ide merészelsz jönni az én birodalmamba és ilyen tiszteletlenül viselkedni velem a szentélyemben?! – A Sötét isten égtelen haragra gerjedt és a hangja az egész völgyben visszhangzott. Újra megidézte a lila fénygömböt és újra visszahozta Ozma-t az életbe.

- Ozma! – Salem-et ez a két isten két civakodó gyerekre emlékeztette, akik nem tudnak megegyezni semmiben.

- Én csak betartom a szabályokat, - A Fény isten felháborodva magyarázta. – amikben megegyeztünk!

- A szabályokat, - A Sötét isten felkészült az összecsapásra, a fivére szintúgy. – amik neked kedveznek! – A szarvai megnőttek és a hátából két bőrszárny nőtt kit. – Bezzeg, amikor egy halandó hozzám jön imádkozni egy kéréssel, amit aztán teljesítek is, hirtelen neked van jogod ítélkezni felettem!

Egy hatalmas, lila sárkánnyá változott, majd dühösen morgott a fivérére és ráuszította a Grimm-eket. A Fény isten kinyitotta a szemeit és egy pillanatra minden fehér fény borított el, eltüntetve a Grimm-eket és egy pillanatra a Sötét istent is elvakította. A következő pillanatban, a Fény isten is egy sárkánykígyóvá változott és az égből nézett le az öccsére.

- Tudom,- A hangja mély és fejedelmi lett. – hogy sok nézeteltérésünk volt a múltban, talán még most is, de nem azért jöttem, hogy ítélkezzek feletted vagy megmondjam, mit csinálj. – A Sötét isten visszakozott. – De ez a dolog viszont, - Ozma-ra nézett. – nem maradhat itt. És ez a nő, - Majd Salem-re, ahogy a Sötét isten is megértette, hogy miért fordult hozzá. – csak azért a te segítségedet kérte, mert én elutasítottan. Ő is arra kért, hogy törjem meg az egyensúlyt és rendet, amit te és én közösen teremtettünk.

- Akkor, - A Sötét isten megértette, hogy ő csak a másodlagos megoldás volt és Salem kérésének a teljesítése romba dönthette volna mindazt, amit oly sok csatározás után, a fivérével kötött béke szimbólumaként hoztak létre. Méghozzá, egyetlen, önző ember kérése miatt. – úgy fest bocsánatkéréssel tartozom. Engedd meg, hogy kijavítsam a hibám.

A Sötét isten lila tüzet okádott Salem-re és Ozma-ra. Salem-nek semmi baja nem esett, de Ozma újra semmivé vált és eltűnt.

- Ti… - Salem, miután már a célja beteljesedett, amikor az igaz szerelme visszatért a halálból, ez a két istennek nevezett lény, egy gyerekes civakodás következtében, újra megfosztották tőle, nem érzett mást, csak színtiszta gyűlöletet a két isten iránt. – SZÖRNYETEGEK! ADJÁTOK ŐT VISSZA NEKEM! ADJÁTOK VISSZA! – Haragjában kék villámokat idézett maga köré és felkészült, ha esélytelenül is, de szembe szálljon ezzel a két mindenható lénnyel.

A Fény isten azonban gyorsabban cselekedett és egy villámgyors mozdulattal bekapta és teljes sötétséget lehetett látni.

A következő pillanatban Salem zuhant, magasról, a felhőkön át, azt gondolta, hogy meghalt és most utazik a túlvilágra. Az egyetlen vígasza, hogy legalább újra együtt lehet Ozma-val. Elengedte az életét és felkészült az örök nyugalomra.

Borzasztóan nagyot csalódott, amikor újra meglátta maga alatt a Fény istenének a ligetét és tavát, amibe belezuhant. Amint a vízbe ért, egy halványsárga fény borította be a testét, ami egyáltalán nem okozott fájdalmat, sőt, kellemes és bizsergető érzés volt. Miután kimászott a tóból, levegőért kapkodva.

- Amikor először jöttél hozzám, - A Fény istenének a hangját hallotta, de amikor felnézett mindkét fivért ott látta maga előtt, újra az emberszerű formájukban. – megszántalak. De már egyértelmű, hogy a saját önzőséged és arroganciád volt az, ami tévútra vezetett.

- Mit tettél velem?! – Salem kezét még mindig az a halványsárga fény borította, de lassan eltűnt.

- Halhatatlanná tettelek. – Válaszolt a Fény isten.

- Halhatatlanná?

- Nem halhatsz meg. – A Sötét isten kisegítette. – Nem lehetsz együtt a szerelmeddel.

- Egészen addig, - A két isten együtt folytatta. – amíg ez a világ létezik, te a felszínén fogsz járni.

- Meg kell tanulnod, - Fejezte be a Fény isten. - az élet és a halál fontosságát. Csak akkor törik meg a varázs és csak akkor térhetsz örök nyugalomra.

Salem megpróbált utánuk nyúlni, de a következő pillanatban egyedül találta magát egy sötét pusztaságon.

- Salem újra egy fogoly lett. – Jinn folytatta. – A kétségbeesett kísérletei, hogy újra találkozzon Ozma-val a túlvilágon egyre elkeseredettebbé tették és egyre inkább csak haragot és megvetést érzett az istenek iránt, amiért egy ilyen átokkal sújtották.

Roman is elszörnyedt a látványon, ahogy Salem egy karddal szíven szúrja magát, de hiába, amint kihúzta a kardot, a seb másodpercek alatt begyógyult és Salem csak dühösen szorongatta a kardot a kezében.

- Arra gondolt, hogy az istenek sem olyan hatalmasak, mint amilyennek tűnnek. Hazudott nekik és ha egy percre is, de az egyiket a másik ellen fordította, úgy civakodtak egymással, akár a gyerekek. Sebezhetők voltak. Ha eléri, hogy az emberiség a Sötétség és a Fény ellen forduljon, talán az átkuk is megtörik vagy ha azt nem, legalább eléri, hogy szenvedjenek.

- Salem egyik királyságból a másikba utazott, mindenféle meséket és hazugságokat mondott, hogy örök életet lopott az istenektől és bármilyen harcos vagy mágus nyugodtan megpróbálhatta halálra sújtani. Az ereje demonstrálásával, amiket a végtelenül hosszú élete alatt tökélyre fejlesztett, a királyokat és királynőket egyre jobban belerángatta a tervébe, mindenféle rémtörténetekkel riogatva őket és hamis ábrándokkal áltatva őket, hogy ne kelljen többé nézniük, ahogy a szeretteik elsorvadnak és meghalnak, ha maguk veszik át a teremtőik helyét és erejét. A terve, hosszú évtizedek alatt, de sikeres lett. Egyesítette az egész világot az istenek ellen.

Szinte lehetetlenségnek tűnt, de megtörtént, az egész világ Salem uralma alatt egyesült, egy hatalmas hadsereg rohamozta meg a Fény istenének a szentélyét, mire a hatalmas, aranylóan ragyogó sárkánykígyó előbújt a tiszta tóból.

- Az istenek azt remélték, hogy Salem tanulni fog az örök élet átkából és ő tanult is. – A királyságok uralkodói is részt akartak venni a csatában, kapzsisággal és gyűlölettel a szívükben bámultak a teremtőjükre. – Megtanulta, hogy az embereke szíve könnyen befolyásolható.

Hirtelen, megjelent a másik, a Sötét isten, ő is sárkány alakban és az üvöltését messzire el lehetett hallani, a hadsereg tagjai is hátra tántorodtak, de nem menekültek.

- Ki vezetett titeket erre az útra?! – Követelte a választ a Fény isten, mire Salem előjött a tömegből és dacosan nézett a két istenre.

- Te?! – A Sötét isten dühösen rámorgott, de Salem a varázserejével lőtt, őt pedig a hadsereg követte. Nyilak és mindenféle mágiák viharát zúdítva a Sötét istenre, de ő csak kitárta az egyik kezét, elfogva minden támadó mágiát, amit felé lőttek. A hadsereg tagjai, látva, hogy minden erőfeszítésük hiába való volt, megrémültek. – Az ajándék, amit tőlem kaptatok, - Felháborodva tartotta a koncentrált energia gömböt a kezében. – és ti ellenem meritek fordítani?

Összeszorította a gömböt, ami, akárcsak egy léggömb, kipukkadt és a benne lévő nagymennyiségű mágia egy hatalmas robbanással szabadult fel, ami egy pillanatra beborította az egész világot.

- Nem… - A következő pillanatban, Salem, aki kiütött a lökéshullám felállt és dühösen vette észre, hogy a hadsereg, amit majd egy évszázadig épített, egyetlen szempillantás alatt úgy megsemmisült, hogy még nyoma sem maradt. – Nem… - A Sötét isten elé lépett, hátra lökve őt és dühösen lenézett rá.

- Azt hiszed, nincs más, amit büntetésképp kiszabhatunk rád?

- Visszajövök! – Figyelmeztette őket Salem, állva a Sötét isten tekintetét. – Elmondom az egész világnak, hogy mi történt itt! Építek egy új sereget…

- Nem érted? – A Sötét isten félbeszakította és a fejét közelebb tolta, hogy egyenesen Salem szemébe nézhessen. – Senki sem maradt. Egyedül te maradtál az emberiségből. – Salem-nek még a szava és a lélegzete is elállt a rémülettől.

- Ez a bolygó egy gyönyörű kísérlet volt, – A Fény isten vette át a szót. – de már nem több, mint a maradványa annak, ami egykor volt. Sokat tanultuk ebből a hibából. Remélem, te is tanultál a sajátodból. – A testét fehér fény kezdte beborítani és felkészült a távozásra.

- Ne! – Salem próbált utána nyúlni. - Nem hagyhattok itt! – A Fény istene már el is tűnt. – Gyere vissza!

- Még mindig követelőzöl a teremtőidtől? – Ez volt a Sötét isten vég szava, mielőtt ő is eltűnt volna.

Ő azonban egy hatalmas, lila sugarat húzva maga után felrepült az ég felé, egyenesen neki a holdnak, aminek az oldalát darabokra törte, így választ adva a sok ma is élő asztrológus kérdésére, hogy mi történt vele.

A hold törött darabjai meteoritként csapódtak a bolygóba, hatalmas krátereket okozva, de Salem-et ez nem érdekelte. Csak térdre rogyott és hangosan üvöltött haragjában és tehetetlenségében.

- És ismét, Salem egyedül maradt. – Egy újabb kék füst függöny egy sötét tundrát mutatott, ahol Salem egyedül bolyongott és az egyetlen társasága, hosszú évszázadokon keresztül az állatok és Grimm-ek voltak. Miközben járta a világot nem találta semmi jelét emberi aktivitásnak, csak a városok üres házait, amiket a hosszú évszázadok alatt vagy Grimm-ek romboltak le vagy a természet foglalta vissza. – Elátkozta az isteneket, elátkozta az univerzumot és mindent elátkozott saját magán kívül. Sok száz évig járta az üres világot, várva a halált, amiről tudta, hogy sohasem fog eljönni, amíg az útja vissza nem vezette a Sötétség földjére és a Sötét isten fekete tavához. – Megállt a szurokfekete, bugyborékoló tó felett és csak bámult a nagy feketeségbe.

- Ez volt az. – Suttogta magában. – Ennek működnie kell.

- A fiatalabbik testvér tava, a Grimm-ek előállítója és minden rémálom szülő atyja. Salem arra gondolt, hogyha a Fény Forrása örök élettel ruházta fel, akkor annak ellentéte hatástalanítja azt. – Végül leugrott a nagy feketeségbe, ami elnyelte. – Tévedett. – A fekete víz alatt ő volt az egyetlen, ami fényes maradt és a sötét víz próbálta szétmarcangolni a testét, de a halványsárga aura megjelent a teste körült és mint egy védőburok, megvédte minden csapástól. – A sötét víz, ami a színtiszta, végtelen pusztítás vágy esszenciája nem volt képes elpusztítani a végtelen életet. – Salem kimászott a tóból, de a testét még mindig beborította a szurokfekete víz.

- Ehelyett, egy olyan szörnyeteggé vált, ami végtelen élettel és végtelen pusztítási vággyal rendelkezik. – Amint lefolyt róla a víz, a bőre és a haja hófehérré vált, a szemei vörössé, a szeme fehérjéje és a körmei feketévé. – És idővel, megtalálta az ellenlábasát.

A következő jelenet Ozma-t mutatta, aki hosszú álom után felébredt, de úgy érezte magát, mint aki egy álomba csöppent. Ott találta magát, egyedül a nagy és végtelen fehérségben.

Roman, Qrow, Oscar, Maria és a RWBY csapat ott álltak és bámulták, de ő nem láthatta őket, hiszen ez csak egy visszaemlékezés, amibe ők nem szólhattak bele.

- Ozma. – Egy ismerős hangot hallottak. A Fény istenét látták meg, ahogy ott áll a férfi előtt, hátra kulcsolt kezekkel.

- Hol… - Ozma kicsit félve tette fel a kérdést. – vagyok?

- A világok közt vagyunk. Attól tartok, hogy egy tragédia történt az otthonoddal, méghozzá a fivérem keze által. Úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a világot, de a hiányunkban, szeretnék felajánlani neked egy esélyt, hogy visszatérj.

- Én… nem értem.

- Az emberiség nincs többé, de a világ megmaradt és idővel, a fajtád ismét megtanul a felszínén járni. Azonban, a jelenlétünk nélkül, már csak a töredékei annak, amik egykor voltak. – Megidézte a négy ereklyét, köztük a lámpást is. – A Teremtés botja, a Pusztítás kardja, a Tudás lámpása és a Választás koronája. A 4 ajándék megtestesítője, amit az emberiség kapott tőlünk. Most itt hagyom őket, hogy segítsenek neked. – A 4 ereklye összeolvadt az isten kezében. – Ha ez a 4 ereklye összegyűlik, akkor én és a fivérem visszatérünk a világodba és az emberiség megítéltetik. Ha a fajtád megtanul békében és harmóniában élni egymással és megtanulják félretenni a nézeteltéréseiket, akkor újra veletek fogunk élni és újra egésszé tesszük az emberiséget. De ha a fajtád nem változik, ha továbbra is csak az áldásainkat áhítjátok, miközben egymással harcoltok, akkor az emberiséget menthetetlennek ítéljük és a világotok el lesz törölve. – Ozma, a hatalmas felelősség terhétől térdre rogyott. – Amíg a feladatod nem teljesül, addig folyamatosan újjá fogsz születni. – Oscar rá ébredt a szörnyű igazságra. - Amíg akárcsak egyetlen ember is marad a világon, addig a küldetésed még teljesülhet és addig nem térhetsz örök nyugalomra.

- Sajnálom, - Ozma legszívesebben elutasította volna. – de a világ… még örök élettel sem tűnik csábítónak ő nélküle. – Felemelte a fejét és az istenre nézett. – Ha megengeded, inkább visszatérnék a túlvilágra, hogy megkeressem. - A Fény istene tudta, hogy Salem-re gondolt.

- Őt nem fogod ott megtalálni. – Ez örömteli hír volt Ozma számára.

- Mármint… ő nem halt meg?!

- Salem él. – Az isten megadta a választ, de nem árult el mindent. – De a nő, aki oly kedves volt a számodra már nincs többé. – Ez kissé összezavarta, de a Fény istene még egy dolgot előre elmondott. – Halld a figyelmeztetésem, ott, ahol megnyugvást próbálsz keresni, csak fájdalmat fogsz találni. – Ozma elgondolkodott, de az isten nem akarta ráerőltetni az akaratát. – Szóval…

- Megteszem! – Vágta rá Ozma, de nem az emberiség megváltása volt az, ami motiválta, hanem a remény, hogy újra találkozhat Salem-el, még ha csak egy másik formában is.

- Hát legyen. A teremtményeink sorsa a kezedben van.

A Fény istene eltűnt és mindent sötétség borított.

- És így, - Jinn folytatta. – Ozma újjászületett.

Az első dolog, amit meglátott, egy Grimm volt, aminek a mellkasát átszúrta egy lándzsával. Egy másik ember testében manifesztálódott, akinek a viselkedése teljesen megváltozott ezután, hiszen Ozma irányította, pontosan úgy, ahogy Ozpin-ként teszi Oscar-al. Döbbenten szétnézett a tájon és egy lángoló falu szélén találta magát, amit Grimm-ek támadtak meg és körülötte kétségbeesett, sikoltozó emberek menekültek.

„Hol vagyok?!", Ozma zavarodottan nézett szét, de amint meglátta, hogy egy embert sarokba szorított egy Grimm, nem hezitált a segítségére sietni. Felkapta az első fegyvert, ami a keze ügyébe került és mesteri fegyverforgató és harcos lévén, egy szempillantás alatt kivégezte a Grimm-et.

- Köszi! – A férfi, akit megmentett végtelenül hálás volt. – Mi a neved? Ki vagy te?

Ozma, vagyis, a férfi, akinek a testében Ozma újjászületett csak rémülten és értetlenül nézett rá és eldobta a kardot, amivel az imént végezte ki a Grimm-et.

- Nem is tudta. – Oscar egy kellemetlen hasonlóságot vélt felfedezni a férfi és saját maga között.

A kék füstfüggöny ezúttal egy város utcáját mutatta, ami emberekkel volt teli, de az ég borús volt és esőre állt.

- Ozma egy teljesen új világban találta magát. A városok máshogy néztek ki, - Egy halom faunus-t látott, akiket ketrecekben tartottak fogva, akár az állatokat. – és olyan teremtményeket, amiket eddig nem látott korábban, faunus-okat, akiknek agyarai és karmai vannak, ketrecekbe zárva és rabszolgasorsra ítélve. – Egy stand mellett sétált el, ami Dust-ot árult, amiről azt sem tudta, hogy micsoda, hiszen a varázsereje megmaradt. – És az istenek áldása nélkül, senki sem tudott varázsolni. Senki, csak ő maga és egy nő, akit úgy neveztek az emberek, a Boszorkány.

A füstfüggöny egy erdőt mutatott, aminek a mélyén egy rozoga, öreg házat talált Ozma, amit ellepett a gaz és be voltak deszkázva az ablakai.

- A hosszú évek utazásai alatt, ugyanazokat a rémült suttogásokat hallotta egy rettenetes varázslónőről, aki a vadon sötét erőinek képes parancsolni és uralja a fenevadakat és a szörnyeket. Ozma meg volt róla győződve, hogy ez a Boszorkány nem lehet más, mint Salem. – Amint az ajtó elé ért, egy kicsit megtorpant és eszébe jutott a Fény istenének a figyelmeztetése. – És elhatározta, hogy mindenképp látnia kell, hogy mivé vált a nő, akit annyira szeretett.

Be se kellett kopognia, az ajtó már ki is nyílt és Salem lépett ki rajta, hófehér bőrrel, hamuszürke hajjal, fekete és vörös szemekkel és sötét varázslóköntösben. Az arca megvetést és gyűlöletet árasztott, de amint megpillantotta Ozma-t, nem számított, hogy egy másik ember alakjában, de megismerte és oly sok év után, végre örömet érzett és gyengéden elmosolyodott. Mindkettőjük szíve kihagyott egy verést és csak döbbenten bámulták egymást. Mindketten máshogy néztek ki, mint amikor utoljára látták egymást, de mindketten egyből felismerték a másikat.

- Hívjátok mágiának vagy valaminek, ami annál is erősebb, de abban az egy pillanatban, mindketten tudták, ki az, aki előttük állt. – Ozma és Salem keze, oly sok idő után végre találkozott és olyan gyengéden mosolyogtak egymásra, mint az nap, amikor Ozma kimentette Salem-et az apja várából.

- Akkor… - Ozma nem tudta, mit mondhatna. – most mi legyen?

- Amit csak szeretnénk. – Válaszolt Salem.

- Miközben Salem és Ozma bepótolta az elvesztegetett időt és áldotta az eseményeket, amik újra összehozták őket, - Ahogy telt az idő, az erdei kunyhó egyre tisztább és kevésbé riasztóbbá vált, hiszen a pár itt rendezte be az otthonát és az évek alatt egy kényelmes szerelmi fészekké vált. – mindketten elhallgattak bizonyos dolgokat a másik elől. – A pár nem törődve semmivel csak elmerülve a másik társaságában, a teraszon ültek egy kávézó asztalnál és csak beszélgettek, hosszú órákon keresztül.

- Salem, félve, hogy Ozma elutasítaná és őt tenné felelőssé a világvégéért és Ozma még mindig bizonytalan volt abban, hogy mi is a teljes igazság, titokban tartotta a relikviákat és azok rendeltetéseit. Az idő telt és a pár boldognak tűnt, Ozma beszélgetése a Fény istenével még mindig ott járt a fejében. Megtalálta a boldogságot, de az emberiség most sokkal megosztottabb volt, mint valaha.

- Meglepődtél? – Hallani lehetett Salem-et, miután Ozpin beszélt neki a küldetéséről. – Ez a világ gyakorlatilag istentelen. Ezeknek az embereknek nincs senkije, aki vezethetné őket. Talán pont erre van szükségük.

- Miről beszélsz? – Ozma nem nagyon értette, Salem mire is akar kilyukadni, miközben Salem csak a teáscsészéjét markolászta és a saját tükörképét az italában.

- Mi lehetnénk ennek a világnak az istenei. Nagyobb a hatalmunk, mint bárki másé ezen a világon. A lelkeink felülemelkednek a halálon. Azzá tehetnénk ezt a világot, amivé csak szeretnénk. Amivé csak szeretnéd. Megteremthetnénk a Paradicsomot, amit a régi istenek nem tudtak. – Ozma bizonytalanul oldalra nézett, de Salem gyengéden megérintette az arcát.

- Az emberek szíve könnyen manipulálható. – Emlékeztetett mindenkit Jinn arra, amit Salem megtanult az örök élete alatt.

Egy újabb füstfüggöny egy másik várost mutatott, amit egy hatalmas, Nevermore támadt meg, az emberek rettegtek és nem volt senki sem, aki megmenthette volna őket.

Hirtelen, a Nevermore megállt a levegőben és egy láthatatlan erő hajtogatni és kicsavarni kezdte, egészen addig, amíg el nem párolgott. A helyében megjelen Salem és Ozma, a varázserejükkel lebegtették magukat és egyértelművé tették, hogy ők győzték le a Nevermore-t.

Az egész város letérdelt előttük és csodálni kezdte őket.

A csapat újra a fehér ürességben találta magát, ahol Salem és Ozma kőbe faragott szobra volt található, mint egy emlékeztető, hogy régen milyen közel álltak egymáshoz.

- A kettőjük népszerűsége növekedett és ahogy teltek az évek, egy gazdag és jóságos királyság jött létre és annak a birodalomnak az élén, - Egy palota tornyának a tetején egy tágas hálószoba volt, középen egy kandallóval, ami fölött egy olajfestmény helyezkedett el, amin Ozma és Salem volt található, négy kislánnyal, aranyszőke hajjal. – egy család állt.

Ozma és Salem uralkodtak a birodalomban, ami virágzott az uralmuk alatt, akárcsak az egymás iránt érzett szerelmük és ennek a gyümölcse négy gyönyörű és egészséges kislány lett, akiket a szüleik naphosszat el tudták nézni, ahogy játszottak.

Sajnos, a háborúk még nem értek véget, annak ellenére sem, hogy Salem és Ozma birodalma volt a domináns, rengeteg ellenlábas és lázadó frakció volt, akik ellenük volt és folytatták a harcokat. Salem a kristálygömbje segítségével kiismerte a gyengeségeiket és készenállt, akár egy tucat haditervvel, hogyan lehetne megtörni az ellenállásukat.

- Biztos, hogy ez helyes? – Ozma már nem volt olyan biztos a dolgában.

- Te mondtad, hogy össze kell hoznunk az emberiséget egésszé. – Salem annál inkább és egy kicsit túl jól élvezte a dolgokat. - Ahhoz, hogy ezt megtehessük, terjesztenünk kell az igénket és elpusztítani, azokat, akik elutasítják.

Ozma nem értett egyet a feleségével, legszívesebben szólt volna, hogy ez a dolog rossz, de félt, hogy ezzel elveszítheti.

„Mégis, mit művelsz?!", még ő is meglepődött, amikor a tükörképe kérdőre vonta és úgy érezte, választania kell, a szerelme és a kötelessége között.

- Nem ezt kérték tőlem. – Motyogta magában, de Salem meghallotta.

- Mit mondtál? – Kíváncsian kérdezte. Érteni értette, amit mondott, de azt nem, hogy mit jelentett.

Mielőtt kérdőre vonhatta volna a férjét, az egyik aranyszőke hajú kislányuk bejött az ajtón, az arcán széles mosollyal.

- Anyu! Apu! Ezt nézzétek! – A kislány hat különböző fénygömböt idézett, ami egyértelműen a szüleik mágikus erejének az öröklése volt, ami annyira melengette Salem szívét, hogy minden problémáról elfeledkezett. Ozma ezzel szemben aggódott, hogy Salem fegyverként használná fel a lányaikat a háborújában.

- Egy csoda volt. A gyermekeik örökölték a varázserejüket. Sajnos, aminek egy örömteli dolognak kellett volna lennie, rövid életű volt és rengeteg keserűséghez vezetett. Ozma elmondott mindent Salem-nek. A valódi okot, amiért az istenek megengedték, hogy visszajöjjön az életbe, a relikviákról, amik valahol a világban szóródtak szét és a végítélet napjától, amire egy napon fel kell készülniük.

- Nem érted? – Salem csak legyintett egyet, mint akit nem is érdekli a dolog. – Hiszen ez már nem számít többé! Miért pocsékoljuk az életünket ezeknek az embereknek a megváltására, amikor olyanokká változtathatjuk őket, amikké az istenek sem tudták alakítani őket. – Salem kinyújtotta a karját, reménykedve, hogy a férje támogatja, de Ozma egy rövid gondolkodás után csak megvetően bámult a feleségére és hátrált egy lépést.

Félve, hogy Salem pusztításra vagy még rosszabb célokra készül használni a lányaikat, Ozma még aznap este összegyűjtötte őket, miután Salem elaludt, hogy megszöktesse őket a várból. Megpróbáltak olyan csendesen osonni, ahogy csak bírtak.

- Anyu? – Sajnos, ez nem volt elég, mert Salem megérezte a férje kétségét. Ott állt az éjszakában az ablak előtt olyan dühösen nézett Ozma-ra, ahogy eddig még soha.

Ozma szégyellte magát és borzasztóan sajnálta, amiért egy szó nélkül szakította el a négy lányt az anyjuktól, de félve, hogy nem értené meg és előbb halna meg, minthogy hagyja, hogy a lányaiból gyilkost neveljen, megragadta a botját és védő varázslatot idézett.

Salem, aki megértette, hogy a férje nem akarja támogatni a terveiben, de az, hogy a gyermekeiket egy szó nélkül megszökteti, mert nem bízott benne, átlépett egy bizonyos határt és támadó, vörös varázslattal támadott Ozma-ra, aki egy zöld varázslatot indított felé.

Kettőjük harca hosszú órákig tartott, mert egyforma erősek voltak és ebben a csatában az egész palota megsemmisült, a lányok, akik a két szülő varázserejének a kereszttüzébe kerültek szintén áldozatul estek és mind Ozma és Salem is felhasználták minden varázserejüket, hogy végső csapást mérjenek egymásra.

Ozma-nak sikerült eltüntetnie Salem-et, de ő maga is súlyosan megsebesült, alig bírt kimászni a törmelékek alól és vastag vércsíkot húzott maga után.

Salem, halhatatlan lévén újra megjelent, sértetlenül, a férje mellkasára taposott, ezzel a földön tartva őt.

- Végre elnyertük a szabadságot! – Minden haragjával a férjére összpontosított, azzal a szándékkal, hogy végezzen vele. – Mindent tönkretettél!

- Én… - Ozma erőtlenül próbált mondani valamit, de Salem meg sem várta és egy lángcsapással.

Minden elsötétült, de újra meglátták Ozma-t, egy másik ember testében, ahogy egy temető mellett sétált el, egy rozoga, öregemberként. Az egyetlen dolog, amiről meg lehetett állapítani, hogy Ozma volt, hogy a botját magánál tartotta, mindegy, milyen alakot öltött magára.

- Ezzel egy hosszú és magányos utazás kezdődött Ozma számára, ami folyamatos elhalálozást és újjászületést foglalt magába. – Egy másik ember alakjában jelent meg, egy üveg tömény alkoholos itallal a kezében, miközben egy tengernyi üres üveg mellett sétált el, saturészegen. – Néhány egész életet csak a gyászolással töltött, de sok másikat csak a felejtésre próbált áldozni. – Egy harmadik ember alakjában már elhatározott volt és ugyanazt a botot tartotta a kezében, amit Oscar is. – De ez mind nem számított, mert az elméje visszatért a küldetéséhez, aminek a terhét már oly sok éve hordozza magával. Az évszázadok alatt, Ozma megtanult együtt élni az ember lelkével, akinek a testében élt.

Az ember, akiben élt, ezúttal egy apa volt, aki a gyermekeiről és a feleségéről gondoskodott és épp vacsorát szolgált fel a gyerekeinek, amikor sikolyt hallott a házon kívül. Nem hezitált, magához ragadta a botját, kiment az ajtón és látta, hogy egy falka Grimm támadta meg a faluját.

- De nem számított hova ment vagy mit csinált. A jelenlétét mindig megérezte Salem. Hogy az emberiségnek esélye legyen egységessé válni, egy dolgot mindenféleképpen meg kellett tennie.

- Elpusztítani Salem-et. – Ruby kitalálta.

- Tudva, hogy sosem szabadulhat erről a világról, amíg akárcsak egyetlen ember is marad a világon, - A test, amiben élt elkezdett megöregedni és legyengülni, ezért tovább bütykölte a botját és elrejtette egy széfben. - Ozma elkezdte kutatni az ereklyéket. A tudásommal felvértezve, remélte, hogy teljesítheti a feladatot, amit a Fény istene bízott rá. – Egy pillanattal később, a széf újra kinyílt és Ozma, egy teljesen másik, fiatalabb ember testében tért vissza a botért.

A kék füstfüggöny újra a nagy fehérséget mutatta, ott állt Ozma, kezében a Tudás lámpásával, megidézte Jinn-t, hogy feltegye az első három kérdést.

- Hol a többi ereklye?

- Tette fel a kérdéseit nekem.

- Milyen erővel rendelkeznek?

- És én megadtam rájuk a választ.

- Hogyan pusztíthatom el Salem-et?

- De nem az összes válasz nyerte el a tetszését.

- Nem tudod. – Válaszolta a múltbeli Jinn, amivel nem csak Ozma-t törte össze, de még a RWBY csapat, Roman, Qrow és Oscar is elvesztette a reményt.

A látomás véget ért és mindannyian újra a hóviharban találták magukat.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.