50. fejezet
A szabadság íze

– Perselus, nyugodj meg! – kiáltott fel a nő, miután látta, hogy a férfi már sokadjára mered az ajtóra. – Ez nem egy veszélyes szertartás! – Perselus felsóhajtott és bólintott, majd hátradőlve a falnak támaszkodott Neville mellett; a fiú feszengett, láthatóan ugyanúgy felfogta a szóban forgó esemény nagyságát, mint a férfi. Sirius és Remus kíváncsian bámultak rá, miközben Albus halkan kuncogott. A bájitalmester cseppet sem találta viccesnek a pillanatot, dühösen fújt egyet, és keresztbe fonta a kezét a mellkasa előtt. Meddig fog ez még tartani? Az idegei teljesen kikészültek, a testét pedig kizárólag a koffeingőz éltette; az éjszaka elkerülte őt az alvás, ezért inkább úgy döntött, hogy olvas még egy kicsit arról az Emancipációs Rituáléról, amit Harrynek végre kellett hajtania magán.

Még aznap megkérte Nagnokot, hogy küldje el neki a szertartás pontos leírását, amikor Potterék beleegyeztek, hogy Harry végigcsinálja, és persze már el is olvasta. Nem volt más, mint a szokásos szöveg, amely arra kérte a mágiát, hogy attól a pillanattól kezdve ismerje el a varázslót felnőttként. Perselus egészen tegnap késő estig nem látott benne semmi veszélyeset, amikor az aggodalma a hálószobájából egészen a könyvtárig repítette; kissé furcsának tűnt neki, hogy az embernek a mágiától kell kérnie, hogy megadják neki a felnőtté válást, mintha beleegyezésre lenne szüksége tőle.

És mint kiderült, a varázsvilágban valóban szükség volt a mágia beleegyezésére ahhoz, hogy valakiből idő előtt nagykorú lehessen. Úgy látszik, az eredeti rituálé ugyanabba a törvénybe volt belefoglalva, amelyik kimondta, hogy egy boszorkány vagy varázsló tizenhét évesen válik felnőtté, és akkor is felnőttnek kell elismerni, amikor emancipálódni akar. És ha a mágia valamilyen szempontból hiányosságot talál az illetőben, megtagadhatja az emancipációt. Szóval nem, Harrynek nem eshetett fizikai baja a szertartás miatt. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy másként ne sérüljön meg.

– Mi ütött beléd, Piton? – kérdezte Sirius, aki egy perccel sem tudott tovább hallgatni. Látva, hogy a kutya animágus maga is aggódónak tűnik, Perselus úgy döntött, most az egyszer nem lesz gúnyos. Vagyis nem annyira.

– Idegesítenek a rituálék. De te miért izegsz-mozogsz? – Alaposan szemügyre vette Siriust, és kicsit távolabb húzódott tőle. – Bolhák? – kérdezte egy tökéletesen ívelt szemöldököt felvonva. Neville hangosan felnevetett, a feszültség némileg oldódott belőle; Adrian elvigyorodott, és hamarosan követte a példáját, mire Lily és még Remus is kuncogtak egy kicsit.

– Mit képzelsz... – fújta fel magát Sirius, miközben Albus, akinek enyhén remegett a bajusza, előrelépett, és a vállára tette a kezét.

– Ugyan már, Sirius, Perselus – mondta, és csillogó szemekkel nézett a két férfira. – Várjunk még pár percet nyugodtan. Már nem tart sokáig. – Perselus felsóhajtott és bólintott, miközben Sirius visszatért ahhoz, hogy lyukat bámuljon az ajtóba.

– Amúgy sem olyan nagy cucc ez az egész – morogta Adrian, tekintetét ismét a cipője hegyére szegezve. Neville és Perselus összezavarodottan nézett egymásra, míg Remus és Sirius megértően. Albus egyszerűen felsóhajtott, miközben Lily lágyan Adrian vállára tette a kezét. A bájitalmester a szeme sarkából figyelte a jelenetet, és próbálta megfejteni a legújabb fejleményt. Adrian úgy nézett ki, mintha... féltékeny lenne? Magában a szemét forgatta; őszintén remélte, hogy az idősebb Potter ikren csak egy kamaszkori duzzogást lát és semmi többet. Tényleg nem kívánta, hogy a feszültség tovább gerjedjen közte és Harry között.

Perselus tisztában volt vele, hogy a fia sokkal inkább tekint a testvéreként Neville-re, mint bárki másra, de ez nem jelentette azt, hogy teljesen leírta volna Adriant. Épp az ellenkezője igaz, Harry általában túlságosan is törődött vele, és saját magát sodorta veszélybe, ha ez azt jelentette, hogy megóvhatott valakit, akivel törődött, attól, hogy baja essen. A fia hajlamos volt túl sok mindent a vállára venni – még mindig nem találta meg a módját annak, hogy teljesen ellazítsa, és gyanította, hogy nem is fogja tudni, amíg a közelgő háború véget nem ér –, és nem volt szüksége arra, hogy az ikertestvére helytelen féltékenységét is magával cipelje. És miközben a bájitalmester ezen töprengett, kinyílt az iroda ajtaja, és Nagnok lépett ki, akit James és egy sugárzó arcú Harry követett. Sikerült, ez volt minden, amire Perselus ebben a pillanatban gondolni tudott. Lily előreszaladt, és szorosan magához ölelte a fiát.

– Akkor működött? – kérdezte, amire Harry rábólintott.

– Igen, így van! – jelentette ki a tinédzser széles mosollyal, miközben tekintete Lily válla fölött apját és bátyját kereste. Semmit sem akart jobban, mint odarohanni hozzá, és apának szólítani, hogy mindenki hallja, de tudta, hogy ennek még nincs itt az ideje; Voldemort Nagyúr árnyéka továbbra is ott lógott a fejük felett, és ahhoz, hogy ikertestvére – Ágas és Lily, Remus és Sirius is – biztonságban legyenek, nem engedhette meg magának, hogy még nagyobb bajba kerüljenek. Tudni fogják, hogy miként tekint Perselusra; csak még nem most. És James mosolyát látva, ahogy Sirius megveregette a vállát, talán az is lehet, hogy nem akart fájdalmat okozni egykori családjának; tudta, hogy próbálnak újra kapcsolatot teremteni vele, noha ez nem segített. Talán tudja még halogatni az elkerülhetetlent, de már nem sokáig. Mégis, amikor a pillantása összeakadt az apja sötét tekintetével, nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el újra szélesen. Perselus sugárzott a büszkeségtől, és Harry nem tehetett róla; kiszabadította magát Lily szorításából, és egyenesen Perselus felé vette az irányt, szorosan átölelve őt, miközben ő is ugyanezt tette.

– Megcsináltam! – kiáltotta, miközben Perselus nyíltan nevetett.

– Hát persze, hogy megcsináltad! – jelentette ki a bájitalmester tárgyilagosan. – Soha nem volt kétségem efelől!

– Arra célzol, hogy az egész tegnap estét nem a szertartásról olvasva töltötted? – kérdezte Harry, és egy kis lépést hátrálva apja szemébe nézett; a kérdéses férfi zavartan felvonta a szemöldökét.

– Ez most lényegtelen; tudod, mennyire aggódom, ám ez nem azt jelenti, hogy kételkedem benned. – Harry vigyora mosolyra váltott erre a kijelentésre. – És Minnie kémkedik utánam, vagy mi? – Harry felnevetett a gondolatra.

– Nem, csak túlságosan is jól ismerlek. – Perselus elmosolyodott, majd drámai sóhajjal folytatta.

– Mit csináljak veled, Harry? – Teljesen figyelmen kívül hagyták a folyosón uralkodó csendet – Neville kuncogását leszámítva –, miközben Harry ismét elmosolyodott.

– Természetesen vigyél el fagylaltozni Fortescue-hoz! – kiáltott fel a zöld szemű varázsló, mire Perselus kuncogva rázta meg a fejét.

– Javíthatatlan, tényleg... – Harry elmosolyodott, helyesen igennek értelmezve apja legutóbbi felkiáltását.

– Szóval, fagylaltot valaki? – jelentette ki Harry, miközben a folyosón állók felé fordult.

– Engedje meg, hogy én nemet mondjak, Mr. Potter – jelentette ki Nagnok, széles mosollyal. Harry kuncogott, és beleegyezően bólintott.

– Természetesen. Még egyszer köszönöm, Nagnok-nür – mondta Harry, és meghajolt a pénzügyi tanácsadója felé. A kobold viszonozta a meghajlást.

– Mindig örömömre szolgál, Mr. Potter. Még egyszer jelentkezem, mielőtt elindul a Roxfortba; azt hiszem, itt az ideje, hogy újratárgyaljuk a Nimbus Co.-nel kötött szerződésének azt a bizonyos záradékát. – Harry bólintott, és még egyszer megköszönte a koboldnak koboldnyelven.

– Nagnoknak hatalmas bónusz jár – állapította meg, miközben mosolyogva nézett Perselusra.

– Egyetértek – felelt a bájitalmester, még mindig azt a sarkot nézve, ahol az említett kobold eltűnt a szemük elől.

– És ha már itt tartunk – szólalt meg Neville közelebb lépve, és megölelte a bátyját –, gratulálok, Harry! – Harry elmosolyodott – az arca már fájt az egy délelőtt alatt elkövetett sok mosolygástól, de ez cseppet sem érdekelte –, és visszaölelte.

– Köszönöm, Nev! És nem ma kell elhoznunk az új pálcádat is? – Harry írt neki – és Neville beleegyezett –, hogy a biztonság kedvéért talán be kellene ugraniuk Ollivanderhez; megkérhetnék, hogy vessen egy gyors pillantást a pálcáikra, hogy lássák, azok még mindig csúcsformában vannak.

– Most, hogy mondod, igen! – jelentette ki a barna szemű griffendéles, kezét a bátyja vállára vetve, miközben Lily felé fordultak, aki éppen megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmüket.

– Még el kell intéznünk a családi bevásárlást a Roxfortba. – A nő kihangsúlyozta a család szót, miközben a mögötte álló James összehúzott szemmel bólintott. Harry magában felsóhajtott, de nem hagyta, hogy a jókedve elszálljon; megcsinálta. Szabad volt minden alól, ami korábban a szülei akaratához kötötte; minden, amit ettől a pillanattól kezdve tett, egyszerűen az ő döntése, semmi több. Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy mosolya igaz és ragyogó maradjon az arcán.

– Persze, hogy elintézzük – mondta, és egyet bólintott. – Neville pálcájáért majd elmegyünk utána, elvégre neki is meg kell vennie az iskolai dolgokat, és én megígértem neki. Épp ideje; Dumbledore professzor, tudta, hogy Neville egész idő alatt az apja pálcáját használta? – kérdezte, és figyelte, ahogy az igazgató zavartan pislog egyet.

– Nem, nem tudtam.

– Igen, így van – válaszolta a kamasz felfogva Harry tervét; ha valami másra tudnának koncentrálni, nem gondolnának túl sokat arra, amit az imént láttak közte, Harry és Perselus között lezajlani. A zöld szemű varázsló bocsánatkérő pillantást küldött felé, Neville pedig csak mosolygott; büszke volt arra, hogy ennyi ideig használhatta az apja pálcáját, és öccsének hála, sikerült elérnie, hogy csak így tekintsen rá; olyasmire, amire büszke lehet. – A nagymamám végre rájött, hogy olyan pálcám kell, hogy legyen, ami tényleg illik hozzám. Lehet, hogy valójában Perselusnak is köze lehetett ehhez a döntéshez... – Az igazgató szeme elkerekedett, amikor meghallotta, hogy Neville nem "Piton professzornak" szólítja Perselust, de a szóban forgó varázsló csak megvonta a vállát, és még csak nem is reagált rá, hogy a fiú a megszokott titulusa helyett a keresztnevét használja.

– Mindenkinek kell hogy legyen egy olyan pálcája, ami illik hozzá, Neville – jelentette ki egyszerűen a bájitalmester. Harry nyomatékosan bólintott.

– Nos, mit szólnátok hozzá, ha elmennénk innen, és elsétálnánk valahová, ahol tényleg süt a nap – javasolta Sirius, miközben a kezével körbeintett, hogy megmutassa, mennyire sötét a folyosó, ahol álltak. – És gratulálok, Harry. Még nem volt alkalmam mondani! – Újabb kör gratuláció hangzott el, szívből jövő vagy – Adrian esetében – nem kifejezetten, aztán csoport a bank főcsarnoka felé indult, ahol a társalgás többnyire az iskolára terelődött.

– Szóval, hogy érzed magad most, hogy felnőtt vagy meg minden? – kérdezte Remus halkan Harrytől, miközben kiléptek a főbejáraton. Az utca most sokkal zsúfoltabb volt, mint amikor jöttek, az égboltról ragyogó reggeli fény áradt szét. Harry elmosolyodott.

– Nem igazán másnak – mondta Harry. – Bár nyugodtabbnak; most sokkal kevésbé kell aggódnom. – Kitért a magyarázat elől, hogy pontosan mi is volt a legfőbb gondja, a vérfarkas pedig nem kérdezte, látva, hogy a tiszteletbeli unokaöccse nyilvánvalóan az igazat mondta. Harry könnyedebben sétált körülötte, és ez elég volt Remus J. Lupinnak.

– Szóval, hová menjünk először? – kérdezte James, miközben visszanézett a körülötte sétáló furcsa csoportra. – Könyvesbolt, patika...

– Fagyizó – jelentette ki egyszerre Harry és Perselus, miközben Neville bólogatott. James éppen tiltakozni akart, amikor félbeszakították.

– A Fortescue valami új fagylaltkelyhet reklámozott, amikor korábban arra jártam – jegyezte meg Neville.

– Csokoládé volt? – kérdezte Harry komolyan.

– Azt hiszem, igen... – válaszolt Neville.

– Akkor vezess, Nev! – kiáltott fel a zöld szemű varázsló. – Mire vártok még? – nézett a körülöttük álló többi emberre. – Én állom! Ön marad még, Dumbledore professzor?

– Attól tartok, nem, fiam. Van még némi elintéznivalóm az Abszol úton – mutatott a mellékutca felé, ahol a Harry által jól ismert, különlegesebb boltok sorakoztak –, aztán vissza kell térnem a Roxfortba – jelentette ki az igazgató. – De jó szórakozást kívánok, és még egyszer gratulálok – köszönt el Albus, és egy utolsó, jelentőségteljes pillantást vetve Harryre, mintha csak emlékeztetni próbálta volna a reggeli beszélgetésükre, amit a Potter-kúriában folytattak, aztán távozott, hogy elintézze a dolgait, bármik is legyenek azok. Harrynek volt egy olyan érzése, hogy az igazgató a következő félévben igyekszik majd többet beszélgetni vele, mint az elmúlt három roxforti éve alatt összesen, és halkan felsóhajtott, elfogadva, hogy ez elkerülhetetlenül így lesz azok után, amit az igazgató a nyár folyamán megtudott róla és Perselusról.

A Florean Fortescue felé vezető séta rövid volt és aránylag kellemesen telt; Adrian hallgatott, James pedig tőmondatokban beszélt, de egyébként csendben maradt. Úgy tűnt, Sirius igyekszik udvariasan viselkedni, és Perselus, felismerve ezt, viszonozta az előzékenységet. A fagylaltozóban töltött idejük meglehetősen érdekesre sikerült. Belefutottak a Patil ikrekbe, akik Lavenderrel együtt vásároltak; a három lány csak tátott szájjal bámulta a nyíltan mosolygó és nevetgélő Perselust és Harryt, amíg Neville kedvesen fel nem hívta a két varázsló figyelmét erre a tényre. A fekete és a zöld szempár éppen időben fordult arra, amerre a vigyorgó griffendéles mutatott, hogy lássa, amint három piruló tizennégyéves lány elbotorkál a Czikornyai és Patza irányába, Lavender pedig halk, visító hangot ad ki menet közben.

– Ez... váratlan volt – vetette fel Perselus, és a szintén zavart Harryre nézett. A bájitalmester arra számított, hogy ennél sokkal nehezebb dolga lesz kiűzni eddigi imázsát a Roxfortból, mint a pince nagy rémdenevére. Úgy tűnik, tévedett.

– Eléggé... – felelte Harry, miközben Sirius a fagylaltja mögött kuncogott, és valami "nagy zöld szemekről" motyogott Remusnak, aki próbálta, de nem sikerült elrejtenie szórakozott mosolyát a fagylaltkelyhe mögé.

– Idén nagyon jól fogok szórakozni a te károdra – vonta le a következtetést Neville, miközben evett egy kanállal az eperfagyijából.

– Kösz szépen, Nev – jelentette ki Harry fanyarul.

– Gondolod, hogy ez gyakran előfordul majd? – kérdezte Lily, még mindig arrafelé bámulva, ahol a három lány eltűnt a tömegben; rendkívül bizarr volt, hogy a lányok észrevették a kisebbik fiát.

– Hát, legutóbb, amikor itt jártunk – kezdte Perselus, fondorlatos vigyorral az ajkán –, Harry miatt majdnem belefulladt egy szegény lány a fagylaltjába, mert, mit is csináltál? – Úgy tett, mint akinek gondot okoz az emlék felidézése, miközben Harry felnyögött, és hagyta, hogy a feje az asztalra koppanjon a déjà vu furcsa érzésétől. – Ó, hát persze! Ránéztél! – Nevetés harsant fel az asztal körül; Neville hangosan kacagott, miközben a bátyja elpirult, míg Sirius felkiáltott.

– Megmondtam! – Ezen még Jamesnek is nevetnie kellett. Egyedül csak Adrian mosolygott egyszerűen, tekintete nem hagyta el bátyja alakját; az idősebb Potter-iker kissé elárultnak tűnt, és ez még több vészharangot kongatott meg a bájitalmester fejében. Ez nem jót sejtetett. Cseppet sem.

Harry jókedvűen kifizette a fagylaltokat, aztán felálltak, hogy távozzanak; nem sokkal később belebotlottak az egész Weasley családba – Bill, Percy és Charlie kivételével, érthető okokból –, akik maguk is a könyvesbolt felé tartottak. Üdvözölték egymást, és Adrian gyorsan Ron felé vette az irányt, majd amint hallótávolságon kívülre kerültek, súgott neki valamit; Harrynek nem volt szüksége a felerősödött hallására ahhoz, hogy rájöjjön, róla beszélnek. Sosem állt szándékában titokban tartani a nagykorúvá válását, ez igaz, de hogy az ikertestvére így kibeszéli őt a háta mögött, kicsit fájt neki.

Nos, gondolta, amikor néhány pillanattal később Neville követelte a figyelmét – miután észrevette, hogy Adrian a háttérben beszélget Ronnal –, közel sem fájt annyira, mint a múltban fájt volna. Rámosolygott a barna szemű fiúra, aki az ősi rúnatan kurzusáról kérdezett valamit, elterelve a figyelmét a Ron felől érkező tompa zihálásról, miután Adrian tájékoztatta őt arról, hogy mi is történt pontosan aznap reggel. A jókora csoport végül összefutott Hermionéval és a szüleivel a könyvesboltban. A lánynak elvörösödött az arca, miközben üdvözölte a bájitaltan professzorát és Harryt, megegyezett a boltban körülötte lévők zavart kifejezéseivel. A Roxfortból ismert emberek is ott voltak, és nem tudták megállni, hogy ne bámulják a változásokat, amelyek tudomásuk szerint a szünidő alatt történtek; szinte semmi sem maradt meg abból a képből, amit Perselusról és Harryről az elmúlt félévben láttak.

Eltűnt a vékony gyerek és a szigorú bájitaltanár sötét alakja. A félénk és esetlen tinédzser helyén egy vonzó és magabiztos kiállású, korához képest magas, kifogástalanul öltözött fiatalember állt, aki élénken beszélgetett és nevetgélt legjobb barátjával együtt – aki szintén nem illett az általuk ismert félénk és visszahúzódó Neville szerepébe. És ahol egykor egy rideg, a többség által rettegett és ellenszenves férfi állt, ott most egy magas, impozáns férfialak volt látható, jóképű arccal, csibészes vigyorral és izmos testtel a sovány külső helyett. És Perselus Piton, aki jelenleg Mrs. Grangert bűvölte el, épp azt mesélve, hogy ő a lánya egyik professzora a Roxfortban, boldognak is tűnt. Nem, a jelenlevők közötti általános suttogás arra engedett következtetni, hogy azok, akik ismerték a két varázslót, távolról sem arra a képre emlékeztek, amilyennek most látták őket.

– Szóval – mondta Harry, figyelmen kívül hagyva a kapott pillantásokat –, minden más mellett szükségem lesz egy haladó aritmetika-tankönyvre és még néhányra a bevezetés az ősi varázslatok és ősi védőbűbájok tárgyában. A második emeletre megyek; Pers, kell még az a kötet, amiről beszéltél?

– Az, amelyik a sárkányvérrel kapcsolatos legújabb elméletekről szól? – kérdezte Perselus. – Igen, ott kell lennie a...

– Második emelet négyes szektor – motyogta Harry, még egyszer átnézve a katalógusát. – Hozom. – Perselus széles mosollyal bólintott – hatásosan sokkolva néhány másodévest, akik épp elhaladtak mellette –, majd visszatért a Grangerékkel folytatott beszélgetéshez; úgy látszik, megemlítette, hogy Hermione az évfolyamának egyik legjobb tanulója, és ettől a lány megint bíborvörös lett. Neville követte Harryt a második emeletre, hogy megkeresse a saját rúnatankönyvét. Amilyen a sors – és mivel egy délelőtt alatt sikerült majdnem a fél évfolyamukkal összefutnia, tehát számíthatott volna valami ilyesmire - a második és sokkal csendesebb emeleten Harry szeme megakadt Draco Malfoy alakján. A szőke fiú éppen a számmisztikatankönyvét akarta megvenni, és észre sem vette Neville-t és Harryt, amikor felmentek a lépcsőn; Harry kihasználta ezt a tényt, és elrángatta Neville-t Draco közeléből, úgy döntve, hogy a saját számmisztikakönyvét szedi össze utoljára.

Napok teltek el azóta, hogy utoljára eszébe jutott Draco Malfoy és az ő furcsa reakciója a kviddicskupán bekövetkezett halálfalótámadásra. Az Emancipációs Rituálé kiszorította az elméjéből esetet, de most, hogy meglátta a szóban forgó fiút, minden felidézett.

– Nehogy azt mondd, hogy pont Malfoyt kerülöd! – suttogta Neville, miközben követte a bátyját a terem másik végébe, a magizoológiáról szóló könyvek szigete mögé.

– Így van, de nem olyan okból, amire te gondolsz – motyogta Harry, aztán gyorsan elmesélte, mit látott, amikor a halálfaló után futott, aki majdnem megtámadta Robinsonékat.

– Komolyan mondod? – kérdezte a tini, és épp időben nézett be a sarok mögé, hogy még időben észrevegye Dracót, amint az első emeletre vezető lépcsőn ereszkedik le.

– Halálosan komolyan. Egyszerűen nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel – jelentette ki Harry, ezúttal a megfelelő folyosó felé sétálva.

– Mit mondott rá Perselus? – kérdezte Neville, aki kissé megdöbbentnek tűnt a hír hallatán; nem volt titok, hogy Draco mennyit szekírozta őt, különösen az első roxforti évük alatt. Az, hogy egy csapat muglinak segített a halálfalók ellen, egyáltalán nem vallott egy olyan személyre, akit úgy neveltek, hogy alsóbbrendűként kezelje őket.

– Akár hiszed, akár nem, még nem mondtam el neki – jelentette ki Harry sóhajtva, és megkereste a könyvet, amit az apja kért. – Annyi minden járt a fejemben, hogy az összes többi gondolatot háttérbe szorítottam arról, ami aznap este történt.

– Érthető – dünnyögte Neville, miközben megkereste a negyedévesek rúnaismeretek tankönyvét, és felkapott két példányt.

– Egyszerűen nem értem – jelentette ki Harry a fejét rázva. – Úgy értem, az az egész éjszaka szürreális volt, és az, hogy Draco muglikat védett, csak tovább tetézte a helyzetet.

– Megértem – biztosította őt Neville, miközben Harry összeszedte a haladó számmisztika tankönyvét, mielőtt felkapott volna még egy könyvet aritmetikai táblázatokról, amire már jó ideje szemet vetett. A két tizenéves elmélázva lépdelt lefelé a lépcsőn. A jókedvük végül valóban visszatért, ahogy körbesétálták az Abszol utat és arra hivatkozva, hogy állítólag szükségük van Neville új pálcájának beszerzésére, elsétáltak a csoport többi tagjától Ollivander felé. Perselus is velük tartott, aki megígérte, hogy visszaviszi őket a Foltozott Üstbe, ahol a többiek összegyűlnek vacsorázni, miután ők is végeznek. James megkérdezte, hogy elkísérheti-e őket, de Neville kedvesen emlékeztette, hogy a pálcáját készül felvenni, nem pedig könyvet vásárolni, és utalt arra, hogy inkább nem szeretne nagy közönséget. James kénytelen volt belenyugodni ebbe, és így a háromtagú család a csoport többi tagjával ellentétes irányba sétált.

– Ideje volt... – jelentette ki Perselus mosolyogva, miközben Ollivander felé vették az irányt. – Biztos voltam benne, hogy James bármelyik pillanatban kész megátkozni.

– Meglehet – értett egyet Harry. – Viszont egy gyilkossági kísérlethez túl sok lett volna a szemtanú.

– Igaz – értett egyet Perselus. – És most, igen leköteleznétek, ha ti ketten lennétek olyan kedvesek, és elmondanátok, hogy mitől vagytok ilyen elgondolkodóak, mióta elhagytuk a Czikornyai és Patzát. – A bájitalmester még mindig mosolygott, bár a hangja elárult egy kis aggodalmat. Nem vett észre semmi szokatlant a könyvesboltban; vagyis semmi mást, mint fia és Neville megváltozott hangulatát.

– Észrevetted? – kérdezte Harry mosolyogva, és azon tűnődött, miért is vesződött egyáltalán azzal, hogy meglepődött.

– Szörnyű apa lennék, ha nem venném észre, hogy a korábban boldog fiam látszólag váratlanul komor és szkeptikus lett – jelentette ki Perselus, halkan beszélve, igyekezve, hogy ne hallják meg. Harry lágyan elmosolyodott, mielőtt egy pillantást váltott volna Neville-lel.

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy ennek valami köze van egy bizonyos Draco Malfoyhoz?

Ez úgy tűnt, megtorpanásra késztette Perselust, aki kritikusan végigmérte a fiát és Neville-t is. A barna szemű tinédzser egyetértően bólogatott, Perselus pedig visszafordította a tekintetét a fia felé.

– Felkeltetted a figyelmemet. – Harry halkan magyarázni kezdte mindazt, ami történt, attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta Dracót azon a tisztáson, és hogy azon néhány alkalom során, amikor hagyta magát elmerengeni, mennyire sikerült semmit sem kihoznia belőle. Beszélgetésük néhány percre megszakadt, amíg beléptek Ollivanderhez, és megkérték a pálcakészítőt, hogy rutinszerűen ellenőrizze a pálcáikat, akinél jelesre vizsgáztak; nem mintha Harry meglepődött volna rajta. Perselus megkérte, hogy visszafelé menet ismételje el az egész történetet, és az agyában minden lehetséges magyarázat végigfutott. Mint kiderült, valójában csak három nappal később tudtak beszélni a tényről.

Miután elhagyták az Abszol utat, Perselusnak tisztáznia kellett az utolsó részleteket, mielőtt a Farkasölőfű-főzet széles körben fogyaszthatóvá válna, és csak a papírmunka másfél napot vett igénybe, amíg elintézte. Eközben Harry visszatért a Potter-kúriába, ahol Adrian és a család többi tagja már készülődött, hogy a nyár hátralévő részében folytathassa Adrian kissé elhanyagolt edzésprogramját. Az egyetlen változás ezúttal James ajánlata volt Harry felé; megkérdezte a kisebbik fiát, hogy elkíséri-e őket. Harry kissé megdöbbenve utasította vissza az ajánlatot.

Elmagyarázta, hogy ő még soha nem edzett Adrian mellett, és bár nagyra értékeli, hogy megkérték, hogy vegyen részt a képzésen, valószínűleg hátráltatná Adriant. James ekkor tiltakozott, mondván, hogy a kiképzés Harry számára is fontos, hiszen ő Adrian testvére. Harry mindent megtett, hogy ne veszítse el az önuralmát; kiabálás helyett fagyosan emlékeztette az apját, hogy az elmúlt években sem edzett velük, mégis elég jól megállta a helyét, ahogy azt a halálfalók elleni harcban is bizonyította.

A beszélgetés előrehaladtával azon kapta magát, hogy rendkívül elégedett a döntésével, amiért elvégezte az Emancipációs Rituálét. James egyszerűen megparancsolhatta volna neki, hogy menjen velük, amire –a következő napokban, egészen az indulásukig tartó komor hangulatából ítélve –ő maga is bizonyára rájött. Lily pontosan ugyanezt kérte tőle, remélve, hogy neki sikerül az, ami a férjének nem; Harry azonban eltökélt maradt. Gyakorlatilag egész életében kizárták őt mindenből, és ez végül megtetszett neki. Most eljött az ideje, hogy ők is szembenézzenek a tetteik következményeivel.

Harry abban a pillanatban távozott Silbreithbe a Hop-kandallón keresztül, amint egykori családja távozott, arcán széles mosoly ült az újonnan szerzett szabadsága miatt. Minnie melegen fogadta, és Harry kérésére elküldte az egyik házimanót Neville házába, hogy keresse fel a barátját. A tinédzser fél órával később érkezett meg, és gyorsan csatlakozott Harryhez és Perselushoz a hátsó verandán.

– Ha így töltöd a szünidőket, csodálkozom, hogy vagy képes elviselni, hogy minden tanév elején vissza kell térned a Roxfortba – jegyezte meg Neville vigyorogva, és hátradőlt a nyugágyon, kezében egy pohár hideg teával, miközben a távolban elterülő tavat nézte.

– Nehéz... – válaszolta Harry színlelt kétségbeeséssel. Perselus fintorogva bámulta maga is a tavat.

– Szóval – kérdezte Neville egy néma pillanat után –, kigondoltál valamit Malfoyjal kapcsolatban? Mert én egyszerűen nem értem.

– Tudtátok, hogy majdnem a keresztapja lettem? – kérdezte Perselus hirtelen a semmiből, aminek hatására Harry a teája nagy részét, amit megpróbált lenyelni, kiköpte.

– Micsoda? – kérdezte a fiú tágra nyílt zöld szemekkel, miközben teljesen hitetlenkedve bámult az apjára.

– Igen – ajánlotta fel Perselus sóhajtva. – Majdnem elfelejtettem magam is; még a legsötétebb időszakomban történt, amikor éppen befejeztem a bájitalok mesterségének elsajátítását. Narcissa írt, hogy megkérdezze, vajon fontolóra venném-e. Ha jól tudom, végül Lucius döntött úgy, hogy inkább Rabastan Lestrange lesz a keresztapja – mondta.

– Igazán okos húzás – felelte Neville ironikusan; Rabastan Lestrange még mindig az Azkabanban ült a Voldemort uralma idején elkövetett bűnei miatt.

– Hát, utólag mindig tisztább a kép – dünnyögte Perselus. – Csak azon tűnődöm, hogy vajon mi lett volna, ha én lettem volna a keresztapja.

– Gondolom, sokkal többet láttam volna belőle az évek során – jelentette ki Harry. – Bár mindent figyelembe véve fogalmam sincs, hogyan működött volna ez a dolog.

– Valószínűleg egyáltalán nem működött volna – jelentette ki Perselus a fejét ingatva. – Különben is, nincs értelme azon tűnődni, hogy mi lett volna. Sokkal fontosabb, ami történt, és ami történt, az az, hogy Draco szembeszállt mindennel, amire tanították, és éppen azok ellen harcolt, akiket támogatni nevelték.

– És olyan embereket mentett meg, akiket ő alsóbbrendűnek tart – vágott közbe Neville. – Ráadásul azok után, ahogyan személy szerint velem bánt az évek során, nehezen tudom elképzelni, hogy titokban belül csupa melegség és kedvesség. – Harry és Perselus ezen jót kuncogott, a zöld szemű fiú pedig megrázta a fejét.

– Azért ezt is meg kell fontolni – állította Harry.

– Tényleg úgy gondoljuk, hogy Draco titokban melegszívű és ölelgetős, ha egyszer jobban megismerjük? – kérdezte Neville, és felvont szemöldökkel nézett az öccsére.

– Azt hiszem, Harry arra gondol – mondta Perselus –, hogy semmi sem az, aminek látszik. – Harry bólintott. – Én nem mennék odáig, hogy ölelgetősnek nevezzem – folytatta vigyorogva a bájitalmester –, de ne feledjétek, hogy ő egy Malfoy. Dracót sajátos gondolkodásmóddal nevelték; születésétől fogva arra tanították, hogy felsőbbrendűnek tekintse az aranyvérűeket. Nem számít, mi lett volna a személyes meggyőződése, ha elfogulatlan környezetben nevelkedik, ahol külső irányítás nélkül fejlődhetett volna, tizennégy évnyi propagandán ment keresztül... – Harry még egyszer bólintott, és megpróbálta magát Draco helyébe képzelni. És mivel nem tudta elképzelni, milyen emberré vált volna, ha ilyen nevelést kap, megpróbálta elképzelni helyette magát, ha úgy nő fel, hogy James az apjaként viselkedik. Vajon akkor gyűlölte volna Perselust? Adrian minden bizonnyal igen, vagy legalábbis egészen a közelmúltig igen. Talán még Neville félénk külseje mögé sem látott volna bele soha, nem tartotta volna többnek, mint egy esetlen, esetlen tinédzser, aki még a többieknél is jobban félt a bájitalmesterüktől. Pedig James közel sem volt olyan rossz, mint Lucius Malfoy.

– Tizennégy év propaganda ellenére – folytatta Harry, és gondolatai ismét a világkupán történt támadás éjszakájára terelődtek, – tudom, mit láttam. Draco mintha jobban megdöbbent volna azon, amit tett, mint én azon, hogy rajtakaptam, de ez nem változtat azon a tényen, hogy valóban ő szórta ki azt a varázslatot – Perselus és Neville bólintott, a bájitalmester pedig töprengőnek tűnt.

– Nem hiszem el, hogy egyáltalán beszélgetünk erről – jelentette ki Neville –, de be kell vallanom, hogy történtek már furcsább dolgok is.

– Mondhatnám – értett egyet vele Harry; az egész eddigi élete az említett furcsább dolgok közé tartozott, és határozottan megtörtént.

– Mégis, nem tehetünk mást, mint találgatunk. Csak tartsátok rajta a szemeteket – jelentette ki Perselus, miközben levágott egy szeletet a csokoládétortából, amit Minnie hagyott nekik az asztalon. – Már ha lesz szabadidőtök az év folyamán... – Átnyújtotta a tortát Neville-nek, az egyetlennek, aki még nem kóstolta meg, tekintetét a fiára szegezte, és enyhe remegés futott végig a testén.

Olyan ember benyomását keltette, aki készen állt rá, hogy felkapja a fiát, és elbújjon a következő tanévre, és az igazat megvallva ez volt az egyik gondolat, ami aznap reggel átfutott az agyán; Albus, mielőtt elment volna, hogy felügyelje Adrian felkészülését, felvilágosította a tanári kart, hogy a Trimágus Tusa során a sérülések megelőzésére hozott intézkedés egyszerű: egyetlen kiskorú varázsló sem indulhat a versenyen. És, hogy elkerüljék, hogy a diákok korkorrigáló bájitalokat használjanak, a kihelyezett védőbűbájoknak semmi köze nem lesz a tényleges életkorhoz, csak ahhoz, amit az illető mágikus lenyomata jelez. És bár a terv meglehetősen okos volt, mégis nyitva hagyott egy bizonyos kiskaput, amit figyelembe kellett venni. Egy Harry alakú kiskaput. Albus nyilvánvalóan úgy vélte, hogy Harrynek nem lesz meg a kiválasztáshoz szükséges tapasztalata, de Perselus jobban tudta; idén kénytelen lesz nyugtató főzetekre beruházni.

– Tudod, hogy szükségem van erre, apa – szögezte le halkan Harry, aki helyesen kitalálta, miről beszél Perselus, és komolyan az apjára nézett. – Sosem lesz jobb lehetőségem ilyen léptékű gyakorlásra, mint amilyet a Trimágus Tusa kínál a háború előtt; ráadásul ellenőrzött környezetben. A körülmények ideálisak.

– Tudom – jelentette ki Perselus, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a feje a mögötte lévő párnára hulljon. – Ugye tudod, hogy mindenképpen utálni fogom? – Harry és Neville kuncogott a kijelentésen. – Úgy értem, nevetségesen büszke leszek rád, ha téged választanak. De akkor is utálni fogom. – Ezúttal a mellette lévő tizenévesek nyílt nevetésben törtek ki. – Ez nem is olyan vicces! – kiáltott fel Perselus, kinyitva a szemét, majd egy párnát dobott a fia felé. Harry gyorsan lebukott, és a párna egyenesen a mellkasán találta el Neville-t.

– Hé! – panaszkodott a barna szemű fiú, és visszadobta a párnát.

– El kell ismerned, egy kicsit vicces volt – mondta Harry, letörölve néhány kósza könnycseppet, és tovább kuncogott.

– Valahogy emlékeztetett Ron egyik jóslatára Trelawney óráján, amit a múlt félévben hallottam – jegyezte meg Neville, és mosoly ült ki az arcára, ahogy visszaemlékezett.

– Hogyhogy? – kérdezte Perselus, nem tudva, hogy most megsértődjön-e vagy sem.

– Azt hiszem, párban dolgoztak, és Adrian és Ron alkottak egy párt; úgy rémlik, Ron szerint Adrian tealevelei valami olyasmit jósoltak, hogy "szenvedni fogsz, de közben örülni fogsz neki". – Ezen még Perselus is elnevette magát.

– Még mindig nem tudjuk, hogy ki leszek-e választva – emlékeztette őket Harry, mire Perselus az égre emelte a szemét.

– A mi szerencsénkkel? – Elkeseredetten megrázta a fejét. – Harry, van egy olyan érzésem, hogy a Serlegnek akkor is sikerülne kiválasztani téged, ha nem is akarnál versenyezni!

– Igaz – viccelődött Harry, mielőtt nevetésben oldódott volna fel. Miközben a családja oldalán nézte a naplementét, csak azt kívánta, hogy a nevetés a következő tanévben is elkísérje őket. Ha minden a tervek szerint alakul, legalább az izgalom adott lesz.