51. fejezet

Kezdődjék a játék

Szeptember elsejének reggele esősen indult. Borús volt és nevetségesen hideg egy ilyen kora őszi reggelhez képest, amikor még gyakorlatilag nyár volt. Az esőcseppek kopogása és az eső friss illata a földön arról árulkodott, hogy az éjszaka nagy részében zuhogott. Komor hangulat uralkodott, a páratartalom fojtogató volt, és Harry Potter nem is lehetett volna boldogabb.

– Gyerünk már, Adrian! – kiáltott Harry, ám magában megborzongott, amikor felismerte a nyafogás jeleit a hangjában, bár később mindenre megesküdött volna, hogy soha nem hagyta el a száját, még akkor sem, ha mentségére szóljon, hogy ikertestvére egyfolytában húzta az időt –, lendületesen mozogva a Potter-kúria konyhájában, egy csésze teával kezében. – El fogunk késni!

– Bosszantóan energikus vagy ma reggel – jelentette ki Adrian csukott szemmel; úgy tűnt, ő még nem teljesen ébredt fel. – Reggelente mindig idegesítően energikus vagy.

– Kösz szépen, tudatom veled, hogy tudok egy igazi lajhár is lenni, amikor épp ahhoz van kedvem – közölte a zöld szemű varázsló fapofával, és joviális mosoly húzódott az ajkára. Köztudott volt, hogy ha a körülmények úgy adódtak, délig aludt, és erről elég lett volna Perselust megkérdezni, hogy megbizonyosodjanak róla. A probléma csak az volt, hogy a körülmények ritkán engedték meg. És éppen ma sikerült alig aludnia valamit; ahogy az gyakran megesett, ha izgatott volt. Harry már napkelte előtt felébredt, és kétszer is ellenőrizte, hogy mindent összepakolt-e. A Roxfortba való visszatérés még sosem tűnt ennyire izgalmasnak. Alig maradtak rajta fedőbűbájok, az apja tanítani fog, és úgy fog viselkedni, mint a szokásos, csodálatos énje, és akkor még ott volt az a tagadhatatlan izgalom, amit a Trimágus Tusa ígért.

A korábbi feladatok alapján, amiket Harry olvasott, az elmúlt hetekben Neville-lel megpróbálták megjósolni, hogy milyen próbatételek várnak rájuk. Az egyik tipp őrültebb volt a másiknál, végül úgy döntöttek, hogy nem beszélnek többet a versenyről Harry szobáján kívül, miután Perselus egyik nap a hátsó verandán beléjük futott, miközben ők sárkányokról elmélkedtek; a bájitaltanár a csokoládé készletéért rohant, halottnál is sápadtabbnak látszott, és egyik kezével az ingét szorította össze közvetlenül a szíve fölött. A készülődő háború ellenére – gondolta Harry –, az élet pillanatnyilag jó.

– Ennyire még te sem lehetsz izgatott az iskola miatt! – erősködött Adrian, de ő is felállt, amikor meghallotta, hogy Lily a nappaliból hívja őket.

– Hé! – tiltakozott Harry, és könyékkel játékosan oldalba bokszolta ikertestvérét. – Hiányzott a Roxfort! – Adrian csak a szemét forgatta, és egyáltalán nem kommentálta a dolgot, miközben kisétált a konyhából, hogy csatlakozzon Lilyhez és Jameshez. Harry sóhajtva követte; a születésnapjuk óta Adrian furcsán viselkedett vele szemben. Kezdetben annak tudta be a rossz hangulatot, hogy az a sokk mellékterméke, amit az okozott neki, hogy mindent megtudott, de augusztus folyamán a dolgok lassan tovább fajultak. Tekintettel arra, hogy Adrian az elmúlt félévben nagyrészt tudomást sem vett róla, Harry nem igazán értette, miért bosszantja ennyire ikertestvérét a jelenléte. Próbált nem tudomást venni arról, ahogy Adrian viselkedik, de azt gondolta, talán el kellene mondania Neville-nek, hátha a bátyja észrevett valamit, ami neki elkerülte a figyelmét. A vonatút remek alkalom erre – gondolta Harry, és ruganyos léptekkel tért be a nappaliba.

– Készen álltok, fiúk? – kérdezte James, csillogó, mogyoróbarna szemmel nézve a fiaira. – Indulás! Ezt az évet nem akarjátok kihagyni! – Még szép! – gondolta Harry.

– De miért? – kérdezte Adrian felcsigázva.

– Majd megtudod, ha megérkezel – mondta James rejtélyesen, miközben Lily a fejét csóválta a férje bohóckodásán. Harry a lehető legjobban igyekezett elrejteni a mosolyát, miközben felvette az utazótalárját; kíváncsi volt, hogyan fogja Dumbledore bejelenteni a Tusát. Perselus elmondta neki, miből állnak az extra védelmi intézkedések, és Harrynek el kellett ismernie, érdekes lesz látni az igazgató reakcióját, amint hivatalosan is elhelyezi a nevét a legendás Tűz Serlegében.

Nem telt el sok idő, mire a négyfős csoport felért a peronra. Remus és Sirius már előző este elbúcsúztak tőlük, a kutya animágus szemérmesen célozgatott arra, hogy hamarabb találkoznak, mint gondolnák. Harry elnézően mosolygott rá.

– Szia, Harry! – Neville a vonat belsejéből kiáltott ki, és a nyitott ablakon keresztül integetett a bátyjának.

– Szia, Nev! – köszönt vissza Harry. – Máris megyek! – Megfordult, hogy elköszönjön a szüleitől. Adrian már a barátait kereste a tömegben, miközben Potterék aggódva néztek mindkét fiukra. Harry mosolyogva megölelte őket egyszer, és megígérte, hogy amint ideje lesz rá, írni fog; James csak mosolygott a kijelentésén, kedvesen utalva arra, hogy lesz miről írnia. A tini csak mosolyogva intett nekik búcsút, és a ládáját tolni kezdte a vonat felé.

– Hadd segítsek neked – hallatszott Neville hangja a vonat felől, aki az ajtóhoz lépett, hogy segítsen Harrynek a ládájával. Harry magával vitte Hedvig ketrecét, miközben bátyja a vonat hátsó részében lévő fülke felé vezette. Az kettejüket leszámítva üres volt, és amikor az ajtó becsukódott, a fekete hajú tinédzser be is zárta maguk mögött. – Gondolom, zavartalanul akarsz beszélgetni?

– Alapvetően igen – helyeselt Harry, majd miután egy gyors varázslattal hangszigetelté tette a fülkét, közelebb lépett az ablakhoz, hogy integessen Jamesnek és Lilynek. A vonat lassan elindult, elhagyva az állomást, szülei és a peronon összegyűlt családok eltűntek a szemük elől.

– Aggódnom kellene? – kérdezte Neville, barna szemével a bátyja arcát pásztázta nyomok után kutatva.

– Nem – jelentette ki Harry az ülésnek dőlve. – Vagy legalábbis nem hiszem, mármint... – Vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta összeszedni a gondolatait, az agya gyorsan összeírta mindazt, ami az elmúlt hónapban nem tűnt rendben lévőnek az ikertestvérével kapcsolatban. – Adrian nem tűnik, nem is tudom, egy kicsit... távolságtartóbbnak, mint általában? – Neville szeme egy pillanatra kitágult, mielőtt felsóhajtott, és bólintott egyet.

– Észrevetted. – Harry bólintott, bár nem tudta, hogy megkönnyebbüljön-e, vagy aggódjon, hogy nem képzelte a dolgot.

– Igen, észrevettem – mondta a zöld szemű tini a szemét lehunyva, és hagyta, hogy a vonat ritmikus mozgása kicsit ellazítsa, mielőtt folytatta. – Nem mintha valaha is közel álltunk volna egymáshoz; ez szomorú, tekintve, hogy ő az ikertestvérem, de ez az igazság. – Ismét elhallgatott, és rájött, hogy még soha senkinek nem mondta el – az apján kívül –, mit érez az ikertestvérével való elhalványuló kapcsolata miatt. – De az elmúlt néhány hétben, miután megtudta, mi történt a Tűzvillámmal és Perssel, és, nos, ez – jelentette ki, kezével az arca fölött hadonászva, jelezve, hogy nincs fedőbűbáj – Adrian teljesen másképp viselkedett. Persze nem mindig; de nem tehetek róla, hogy néha úgy érzem, alig tolerálja a jelenlétemet. Mintha hirtelen haragudna rám? – Az utolsó mondatot kérdésként fogalmazta meg, de Harry nem tudott nem elgondolkodni azon, hogy mennyire lehet helyes a megítélése.

– Dühös netán? – kérdezte Neville elgondolkodó arccal. – Nem tudom. Talán. De nem rád, nem. – Ezzel csak még jobban összezavarta Harryt, mint korábban.

– Ha nem rám, akkor...

– Szerintem Adrian egy kicsit dühös. Talán okkal. – Neville szünetet tartott, komolyan nézett a bátyjára, és próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, hogy megfogalmazza, amit mondani akart. Harry a maga részéről egyszerűen csak ült, némán és mozdulatlanul, és próbálta megérteni, mire célozgat Neville.

– De miért?

– Nos, ő egy tizennégy éves kamaszfiú, aki a fél életét azzal töltötte, hogy egy Sötét Nagyúr elleni harcra edz. – Harry szemei döbbenten tágra nyíltak, az agya teljesen felpörgött, miközben Neville folytatta. – Sosem tudta igazán azt csinálni, amit akart, de azt hiszem, egészen a közelmúltig nem igazán bánta. Vannak barátai, ott volt az elmúlt három év, ami, bár veszélyes volt, de ahogy te mondtad, Adrian egyetlen nagy kalandnak tekintett. – Harry bólintott, követve a bátyja gondolatait.

– És szerinted végre rájött, hogy mire? Többet tehetne? Több lehetne? – Neville diplomatikusan megvonta a vállát.

– Nem egészen – jegyezte meg. – Nézd, Harry, egészen a közelmúltig fogalmam sem volt róla, milyen az, amikor az embernek van egy testvére. – Erre Harry elmosolyodott; mélyen legbelül egészen a közelmúltig ő sem tudta, mit is jelent valójában, hogy van egy testvére. – De Adrian mindig is úgy tekintett magára, mint az idősebbik fivérre; akinek a felelősségei vannak, akinek meg kell birkóznia az őrült dolgokkal, amik a családod körül történnek.

– És akkor? Szerinted több felelősséget akar? – kérdezte Harry hitetlenkedve. – Bármit megadnék azért, hogy Voldemort tényleg eltűnjön, hogy senkinek ne nyomja a vállát ez a felelősség!

– Tudom – mondta Neville. –De nem hiszem, hogy Adrian valóban megérti, milyen érzés harcolni. Milyen érzés, amikor az ember igazán retteg, és mégis mindent belead és szembenéz a démonjaival. Lehet, hogy hét évig edzett, de...

– Még sosem harcolt igazán – fejezte be Harry a bátyja mondatát, és fáradtan megdörzsölte az arcát. Ha nem lett volna az a hirtelen ébresztő az első év végén, vajon ugyanaz az ember lett volna, mint aki most? – tűnődött Harry. Ha Neville nem veszítette volna el gyakorlatilag a szüleit az első háborúban, vajon akkor is azzá a fiúvá vált volna, aki ma?

– Pontosan. Eléggé védett életet élt; követelőzőt, igen, de védettet. És szerintem pontosan ez az, ami dühíti őt; talán úgy érzi, hogy megfojtják? Nem tudom. Ezen a ponton csak találgatok – ismerte el Neville; természetesen nem lehetett biztos benne, hogy Adrian mit érez; de a kviddicskupa és az első pillantások óta, amiket elkapott, elgondolkodott az egész helyzeten, és eddig ezek voltak a következtetései.

– Tudod, Nev, a dühöt azt át tudom érezni – ismerte el Harry, miközben elgondolkodva nézte a kezét. – Én is éreztem már; minden alkalommal, amikor arra gondolok, hogy mi fog történni. Minden alkalommal, amikor eszembe jut Nicholas és Perenelle. Kénytelen voltam ölni, hazudni és rejtőzködni. És ez elszomorít, de egyben fel is mérgesít; dühös leszek tőle. Vannak pillanatok, amikor még magamat is megijesztem. – Eszébe jutott, milyen volt, amikor szembekerült Mógussal. Még csak tizenegy éves, és olyan dühösen nézett az ikertestvére leendő gyilkosának arcába. Látni Ginnyt félholtan a koszos padlón, lent a Roxfort alatt. A halálfalók rajtaütése alatt. És az a düh? Jobban megrémítette, mint Voldemort valaha is.

– Hé, ne már! – kiáltott fel Neville, aztán felállt a bátyjával szembeni helyéről, hogy visszaüljön közvetlenül mellé, kezét a vállára tegye. – Nem baj, ha dühös vagy. A történtek után ez teljesen normális. Attól, hogy dühös vagy, még nem leszel gonosz, és egészen biztosan nem lesz belőled Voldemort. Csak emberré tesz. Utálom, hogy ezt kell mondanom neked, tesó – folytatta Neville, a hangja egy kicsivel könnyedebb volt, mint korábban –, de nem vagy tökéletes. – Ez arra késztette Harryt, hogy végre a szemébe nézzen. – Az, hogy dühös vagy, egyszerűen csak emberré tesz. – Harry csak egy hosszú, néma pillanat után kuncogott fel, amikor egyszer elkeseredetten megrázta a fejét.

– Neked és apának órákat kellene tartanotok, hogy mindig tudjátok, mit kell mondani; hátborzongatóan jól csináljátok.

– Ez egyszerre ajándék és teher – jelentette ki Neville ünnepélyesen, barna szemében feltűnő huncut csillogás leplezte a témával kapcsolatos valódi gondolatait. – Emellett nem hiszem, hogy Adrian azért bánik így veled, mert dühös. – Harry zavartan felhúzta az egyik szemöldökét.

– Nem?

– Nem ám! – felelte Neville. – Harry, szerintem egyszerűen csak féltékeny. – Ezúttal a zöldszemű tini nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel.

– Ugyan már! Adrian féltékeny. Rám? – Látva, hogy bátyja még mindig halálosan komolyan beszél, elhalványult a mosolya. – Komolyan mondod, ugye?

– Harry, te elvégezted az Emancipációs Rituálét. Te vagy a Tűzvillám és az Emlékgömbök feltalálója, és a múlt hónapban Adrian látta, hogy a halálfalók ellen is helytállsz! – közölte Neville, figyelmen kívül hagyva Harryt, aki a halálfalók említésére valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy "Pusztán átkozott szerencse!", ezzel szörnyen alulértékelve magát. – Mikor vetted észre először ezt a változást Adriannél?

Harry visszagondolt az elmúlt nyárra; a sok minden miatt nem igazán figyelt annyira ikertestvérére, de voltak pillanatok, amiket nem tudott figyelmen kívül hagyni.

– Az elején azt hittem, hogy a sokk miatt van, amit a születésnapunkon rájuk zúdítottam. Azt hittem, előbb-utóbb majd magához tér – ismerte el Harry. – De aznap, amikor elmondtam neki, hogy nagykorúsítom magam? Azt nem lehetett összetéveszteni a sokk-kal. – A felismerés hatására Harry még egyszer megrázta a fejét. – Tényleg? Féltékenység?

– Hát, igen – mondta Neville. – Azt hiszem, Perselus is rájöhetett, de nekem nem mondott semmit. – Harry bólintott, és gondolatban feljegyezte, hogy az első adandó alkalommal megkérdezi az apját; tudta, hogy Perselus nem beszélne, hacsak nem ő maga kérdezné meg, hiszen elég jól ismerte a fiát ahhoz, hogy megértse, Harrynek időre van szüksége, hogy egyedül dolgozza fel a dolgokat, mielőtt bármiről is beszélne.

– Akkor is; nehéz elhinni. – Neville, aki érzékelte bátyja elhalványuló jókedvét, felsóhajtott, és egyszer erőteljesen bólintott.

– Tudod mit? – kérdezte, könnyedén megütögetve Harry vállát. –Elég ebből! Ez az első napunk a Roxfortban, és rohadtul élvezni fogjuk! – Harry rámosolygott, a tekintete kifejezte azt a hálát, amire nem találta a szavakat.

– Ebben igazad van – ismerte el Harry, és gúnyvigyora mosolyra váltott.

– Hát persze, hogy igazam van! – kiáltott fel Neville. – És most, hogy Perselus már nincs itt, hogy agyvérzést kapjon, gondolkodtál már azon, hogy ezúttal mit hozhat a verseny? – Ezzel a bátyjára vigyorgott, aki ismét felélénkülve kezdte egymás után felsorakoztatni az elméleteit. A vonatút hátralévő része pontosan úgy telt el, ahogy Harry is eltervezte, amikor aznap reggel felébredt; tele volt nevetéssel és őrült elméletekkel, és feltűnően gyorsan elrepült. Már alkonyodott, mikor megérkeztek a roxmortsi állomásra, de Harry hihetetlenül felélénkültnek érezte magát; csak mosolygott mindenfelé, integetett a döbbent osztálytársainak, akik még nem látták őt közelről, és fürgén sétált Neville mellett a fiákerek felé.

A két testvér végül Freddel, George-dzsal és a barátjukkal, Lee-vel – aki még mindig úgy nézett Harryre, mintha még sosem látta volna korábban, és egyáltalán nem volt hajlandó elhinni mindazt, amit az ikerpártól hallott Perselusról –, és olyan jól érezték magukat, hogy Harry még csak nem is érezte a szívébe nyilalló éles szúrást, amikor ezúttal megpillantotta a thesztrálokat. A Weasley ikrek hangosan tűnődtek, hogy vajon mi ez az egész felfordulás idén – a szüleik sem említettek semmit a Tusáról –, de Harry és Neville csak mosolyogtak egyet, és nem árultak el semmit; úgysem tart már sokáig, amíg megtudják.

Végre kiszálltak a fiákerekből, és a kastély bejáratánál újra találkoztak Adriannel, Ronnal és Hermionéval. A három tizenéves élénken beszélgetett, és csak akkor fordultak meg, hogy meglássák az ötfős csoport közeledését, amikor Seamus és Dean figyelmeztette őket, akik közvetlenül mellettük álltak, és amint megpillantották Harryt, eszeveszett suttogásba kezdtek – Harrynek sikerült elkapnia valami olyasmit, ami úgy hangzott, hogy "majdnem megduplázta a magasságát!".

– Sziasztok! – köszönt Harry szélesen vigyorogva, fekete talárját maga után húzva, miközben lépdelt. Hermione szokás szerint enyhén elpirult, – Merlin könyörüljön! – gondolta Harry, miközben Neville kuncogott mellette, akárcsak Millicent Bulstrode, aki Blaise Zambini társaságában haladt el mellettük.

– Szia, Harry! – szólt vissza Adrian, hálásan elmosolyodva, mielőtt egy pillantást vetett volna a mellette elhaladó, unott tekintetű Draco Malfoyra. Ron követte legjobb barátja példáját egy morgást hozzáfűzve, miközben a szőke távolodó hátát bámulta.

– Lemaradtam valamiről? – kérdezte Harry, alaposan szemügyre véve az egész jelenetet.

– Malfoy mindig is egy idegesítő mocsok volt – állította Ron, és Harry felé fordult, hogy ránézzen. – Nem is tudom, miért számítottam arra, hogy ezúttal másképp lesz.

– Ezúttal mit csinált? – kérdezte Neville, jelentőségteljes pillantást vetve Harryre.

– Elment a fülkénk mellett, mint minden évben – válaszolt Adrian, mérsékelve a halálos pillantásokat, és figyelmét az aktuális beszélgetésre fordította.

– Nos, semmi okod rá, hogy idén jobban bosszankodj miatta, mint tavaly – okoskodott Harry, érezve, hogy van még valami mondanivaló a témában.

– Hát ez az! – kiáltott fel Ron. – Ezúttal úgy sétált be, mintha övé lenne a hely, körülnézett, és azt mondta: „Tudjátok mit? Nem is éri meg a fáradságot!" – Ron arca egészségtelenül vörösre változott, ahogy beszélt, a hangja folyamatosan erősödött. – A nagyképű barom!

– Tehát azért vagy dühös, mert Malfoy ezúttal nem kezdeményezett verekedést? – kérdezte Harry kissé szórakozottan. Draco továbbra is furcsán viselkedett az ő elvárásaihoz képest, úgy tűnt, de legalább kevésbé sértően, mint általában.

– Látod, Ginny és én is ezt mondtuk – jelentette ki Hermione, és elkeseredett arckifejezéssel nézett Ronra. – De figyeltél rám egyáltalán? Dehogy! Helyette egész úton azt kellett hallgatnom, hogy Malfoy a szokásos idegesítő módján viselkedik! – Neville kuncogott, mire Harry csak megrázta a fejét, és elindult a bejárat felé. Abban a pillanatban, amint belépett a folyosóra, ismét ráébredt, mennyire hiányzott neki a Roxfort. Ezzel a gondolattal rámosolygott Neville-re, aki visszamosolygott, üdvözölt néhány látszólag sztárallűrös harmadévest, és a többi diákkal együtt elindult a Nagyterem felé.

Amint odaért, a mosolya széles vigyorrá változott; a bejáratnál egy csapat diák gyűlt össze, akik mind a tanári asztalt bámulták. Egész pontosan fogalmazva, azt lehetett mondani, hogy egy bizonyos bájitalmestert bámulnak, aki épp élénk beszélgetést folytatott Flitwick professzorral. Perselus Piton határozottan nem feketébe volt öltözve, fiatalosnak látszott, és teljesen jól érezte magát ebben a közegben. Flitwick professzor bizonyára épp valami vicceset mondott, mert Perselus hangosan felnevetett, olyan mély, magával ragadó nevetéssel, amitől a szemei csillogtak, és egy hetedéves hollóhátas lány Harry előtt egy döbbent "hűha!"-t mormolt a látványra. A barátai nyilvánvalóan osztották a gondolatait, és amikor Harry erre felkuncogott, ő maga is begyűjtött némi figyelmet. Ugyanannak a lánynak a szemei tágra nyíltak, amint tekintete összeakadt a megdöbbentően zöld szempárral.

– Szép estét! – Harry vigyorogva köszöntötte a lányt, mielőtt megfordult, hogy az egész csoportra nézzen. – Megtennétek, hogy egy kicsit balra húzódtok? Nem tolakodónak látszani és megzavarni titeket, de elálljátok az utat. – A lány elpirult, és bólintott, miközben a csapatnyi lány egymás között sutyorogva arrébb húzódott.

– Igen, hát persze – mondta, és zavartan nézett a fiatalabb tinédzserre. Harry még egyszer elvigyorodott, és játékosan rákacsintott az elhaladó lányra.

– Köszönöm, hölgyeim! – szólt vissza a válla fölött, ami újabb pusmogást váltott ki a csoportból.

– Ezt direkt csináltad! – állította Neville, és próbált nem nevetni, mert a lányok még mindig a közelben voltak.

– Teljesen spontán volt, menet közben találtam ki! – vallotta meg Harry , az asztalok felett megpillantva az apját, és odaintett neki; Perselus fesztelenül, arcán széles mosollyal visszaintett. – Úgy értem, még csak nem is ismerem ezeket a lányokat! Őrület, nem igaz? – Harry teljesen hitetlenkedve nézett vissza az egész eseményre, és – a teljes meglepettséget tükröző arckifejezés láttán – Neville már nem tudta visszafogni a nevetését.

– Ahogy mondtam, ez az év kimondottan szórakoztató lesz. – Harry megrázta a fejét, miközben leültek a Griffendél asztalához, és üdvözölték osztálytársaikat.

– A hétszentségit, Harry! – kiáltott fel Dean, helyet foglalva vele szemben. – Mi történt veled a nyáron?

– Nargli támadás – vetette fel Neville. Harry hangosan felnevetett a bátyja magyarázatán. – Szörnyű volt! – A többi tizenéves körülöttük csak zavartan nézett, amíg Harry el nem magyarázta.

– Ugyan már, srácok; ezt úgy hívják, hogy pubertáskor. Mindenkinek át kell esnie rajta! – És ne keressetek több választ ebben a témában, mert nem fogtok kapni – gondolta Harry. Továbbra is kérdésekkel bombázták a Tűzvillámról és Perselusról, a kviddics-kupán történt támadásról és az emlékgömbökről; néhányra, például a Tűzvillámmal kapcsolatosakra örömmel válaszolt. Másokat Neville segítségével teljesen figyelmen kívül hagyott. Hirtelen teljes csend lett az asztal körül, és mielőtt Harry a rosszabbra gondolhatott volna, meghallotta apja hangját, amint a válla fölött megszólítja őt.

– Jól telt a vonatút? – kérdezte Perselus, elhessegetve a meglepett Deant az útból, hogy leülhessen egy kicsit Harry mellé.

– Egész jó volt – válaszolt Harry, majd kuncogni kezdett a körülötte lévő döbbent arcokon.

– Egyébként Nagnok kapcsolatba lépett velem; azt mondta, holnap reggel elküldi az augusztusi pénzügyi jelentéseket. – Harry tökéletesen tisztában volt vele, hogy az apja várhatott volna ezzel, és ráért volna az ünnepség után elmondani. Azt is megértette, miért nem várt; csak azért állt fel és ült a fia mellé, mert megtehette. Mennyivel jobb lehet ez a félév?

– Túl sokat dolgozik az a kobold, vagy csak én gondolom így? – kérdezte Harry, mire Perselus felkacagott. Körülöttük döbbent zihálások hallatszottak, amiről egyik varázsló sem vett tudomást.

– Szerinted? – kérdezte Perselus játékosan, tökéletesen ívelt szemöldökét felvonva. Most komolyan, miből gondoltad ezt?

– Ha szarkasztikus akarsz lenni, holnap írok neki, hogy önként jelentkezel egy interjúra Rita Vitrollal – tréfálkozott Harry, gonosz mosollyal az arcán.

– Ez kegyetlen volt, Harry. – közölte Perselus és ijedt kölyökkutya tekintetet öltött magára. – Ez fájt. Itt! – tette hozzá szívére tett kézzel.

– Rendben, talán egy kicsit tényleg kegyetlen volt – ismerte el a tini nevetés közepette.

– Vannak dolgok, amikkel nem lehet viccelődni! – hangsúlyozta Perselus, és hogy szavait még nyomatékosabbá tegye, az ujjával a fia vállát bökdöste.

– Jól van, jól van – visszakozott Harry. Még egy darabig beszélgettek, amíg az ajtók ki nem nyíltak, és McGalagony meg nem jelent az elsőévesekkel. Perselus felállt, köszönésképpen odaintett Neville-nek, és széles mosollyal Harryre mosolygott; nem – gondolta a fiú. – Ezt az évet szinte lehetetlen lenne jobbá tenni.

– Ez most mégis mi volt? – kérdezte Parvati, miközben a feje folyamatosan Perselus visszavonuló alakja és Harry között mozgott.

– Majd hozzászoksz – biztosította Neville egy kedves mosollyal, amitől a lány még jobban összezavarodott. Mindenki tudta, hogy Neville retteg Perselus Pitontól, igaz? Másrészt, gondolta a lány, Perselus Piton már nem úgy nézett ki, mint az a bájitaltanár, akire emlékezett. Merlin segítsen, egyáltalán nem hasonlít az elmúlt évek vézna emberére; pont az ellenkezőjének tűnik –, és Neville sem néz ki ugyanúgy. A fiatalabb Potter-ikerről ne is beszéljünk – tette hozzá gondolatban, és összenézett Lavenderrel, miközben Harry nevetett valamin, amit Neville mondott. Mi a fene folyik itt?

A beosztási ceremónia viszonylag gyorsan véget ért, mivel mind a négy asztalnál éljeneztek és tapsoltak az új diákoknak, akik csatlakoztak a házaikhoz. Colin Creevey öccsét, Dennist a Griffendélbe sorolták, és Colin éppen azt magyarázta neki, hogy ki kicsoda az asztalnál; először Adrianre mutatott – akit Colin bálványozott az elmúlt években –, mielőtt az ikertestvérére fordította a figyelmét; a zöld szemek kitágultak, miközben Harry megpróbálta figyelmen kívül hagyni a fiatalabb és csontig ázott Creevey testvértől érkező döbbent felkiáltásokat – a fiú beleesett a tóba, és ettől egyenesen el volt ragadtatva –, miközben próbálta leküzdeni a saját pirulását.

– Hé, hol van az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár? – kérdezte Lee Fredtől, mire Harry tanári asztalnál lévő, határozottan üres székre pillantott az apja mellett ; nem is gondolt rá, hogy megkérdezze Perselust, ki lesz az új tanár, de mivel Perselus nem tiltakozott hallhatóan, sejtette, hogy valaki legalább félig-meddig tisztességes lesz. Most azonban, hogy egy kivédés tanár sem volt a láthatáron, a kíváncsisága megsokszorozódott. Dumbledore azonban nem tűnt túlságosan aggódónak, és egy gyors "Tálalj!" vezényszóra az előttük lévő tálak megteltek mindenféle étellel.

Hermione nagyon keveset evett, és úgy tűnt, kifejezetten ingerülten teszi ezt; nem volt titok, hogy az iskola konyháin házimanók dolgoznak – bár Hermione minden Roxfort–ismerete ellenére nem tudott erről a tényről, amíg Ron tapintatlanul fel nem világosította néhány perccel ezelőtt –, és miután tanúja volt Mr. Kupor rossz bánásmódjának Winky irányába, a bozontos hajú griffendélesben ellenszenv alakult ki bármilyen étellel szemben, amit házimanó készített.

Nem sokkal később, amikor Harry finoman megbökte a könyökével Neville-t, épp abban a pillanatban, amikor a desszertek utolsó nyoma is eltűnt az asztalról a tányérokkal és evőeszközökkel együtt; Dumbledore felállt a szokásos beszédéhez. Neville elvigyorodott, miközben mindkét tizenéves megfordult, hogy az igazgatóra nézzen. A Trimágus Tusa kihirdetésére készültek.

– Nohát! – kezdte Dumbledore, és mosolyogva körülnézett a teremben. – Most, hogy gyomrunkba vándoroltak az asztal ajándékai, bátorkodom ismét a tisztelt társaság figyelmét kérni. – Frics úr, iskolánk gondnoka megkért, hogy tájékoztassalak benneteket: jelen tanévtől fogva a tiltott tárgyak közé tartozik a jajgató jojó, a fogas frizbi, valamint a perpetuum bumeráng is. A teljes, négyszázharminchét tételből álló lista bármikor megtekinthető Frics úr szobájában – ha esetleg érdekel valakit.

– Nem úgy tűnik, mint aki túlságosan aggódna amiatt a tárgyak miatt – jegyezte meg Neville, mire Harry kuncogva figyelte, ahogy Dumbledore szája a szakáll mögött gyanúsan megremeg; ennél az embernél tényleg sosem lehetett tudni!

– Mint minden évben, most is hangsúlyozom, hogy a birtokon található erdőbe a diákoknak tilos a belépés; ugyanez vonatkozik Roxmorts falura az első- és másodévesek esetében – folytatta Dumbledore és tekintete kissé a Weasley-ikrek felé tévedt, amint az erdei terület szóba került. – Emellett szomorú kötelességem közölni veletek, hogy az idén elmarad a házak közötti kviddicsbajnokság.

– Micsoda? – Hangok sokasága vert visszhangot a Nagyteremben, melyek közül Adriané volt az egyik leghangosabb. Fred és George kétségbeesetten néztek körbe, ugyanis mindketten benne voltak a Griffendél csapatában, ahogy a teremben tartózkodók többsége is, akik egymást nézegették és kérdezgették, vajon ők tudnak-e valamivel többet erről.

– Ennek magyarázata nem más, mint hogy októberben kezdetét veszi iskolánkban egy rendezvény, ami a tanév végégig tart majd, s ami mellett tanáraitoknak sem idejük, sem energiájuk nem marad egyéb programok megszervezésére. Merem állítani azonban, hogy az említett rendezvény mindenért kárpótol majd benneteket. Nagy örömömre szolgál, hogy bejelenthetem: az idén a Roxfortban...

És ennél tovább nem jutott. Mert abban a pillanatban hangos csattanással kivágódott a Nagyterem ajtaja, és belépett rajta talán az utolsó ember, akire az ember számított volna.

Egy férfi sétált be rajta, nedves és szakadt, fekete úti köpenybe öltözve burkolózva, és minden második lépése döngve visszhangzott. Az égmennyezeten átcikázó kétágú villám tökéletesen utánozta a kinti kataklizmát, megvilágította az idegent, ami megerősítette azt, amit Harry feljavított látása már korábban is sejteni engedett. A faláb koppanása a padlón egyre hangosodott, ahogy az alak mind közelebb ért; A férfi lehúzta fejéről a csuklyát, megrázta sörénynek is beillő, hosszú, őszes haját.

– Alastor Mordon – motyogta Harry, a szavait a körülötte lévők is hallották. Hamarosan egyre több pusmogás követte a sántító férfit egészen a tanári asztalig, ahol kezet fogott Dumbledore-ral, mielőtt letelepedett volna Perselus mellé, és mindenkit alaposan megbámult maga körül, mielőtt szedett magának egy tányér kolbászt. Miután persze megszagolta őket.

– Mordon? Rémszem Mordon? – Ron csupán egy másodperccel azelőtt kérdezte, hogy Dumbledore maga is megerősítette volna az új jövevény kilétét.

– Bemutatom iskolánk új sötét varázslatok kivédése tanárát – harsogta bele a csendbe Dumbledore – ,Mordon professzor urat.

– Csúcs! – kiáltott fel Harry, hiszen már hallotta a történeteket; a férfi egy élő legenda volt a maga területén! Általában taps kísérte egy új tanár érkezését. Ezúttal azonban akkora sokkot okozott az említett tanár megjelenése, hogy csak Hagrid, Dumbledore Harry és Perselus – a bájitalmester széles mosollyal nézte a mellette álló férfit, és minden porcikájában annak az izgatott ötévesnek tűnt, amilyennek egy évvel ezelőtt még soha nem engedte volna meg magának, hogy így nézzen ki a szabadban.

– Nem ő az a fickó, akiről apád azt mondta, hogy tegnap este felrobbantott néhány szemeteskukát? – kérdezte Adrian Rontól, amitől Harry még szélesebben elmosolyodott.

– Biztos ő az – mondta Ron döbbenten bólogatva.

– Mi történt vele? Mi történt az arcával? – kérdezte Hermione, miközben Harry Neville felé fordult, és elmagyarázta, hogy ki is pontosan Alastor Mordon. Nem kellett sok idő, hogy Neville is osztozzon a bátyja lelkesedésében, főleg miután Harry megsúgta, hogy ő az a férfi, aki elfogta Bellatrix Lestrange-et.

Mordont szemlátomást cseppet sem zavarta a hűvös fogadtatás. Az asztalon álló sütőtökleves kancsót egy pillantásra sem méltatva újra benyúlt köpenye alá, elővett egy laposüveget, és nagyot húzott belőle. Ahogy az iváshoz felemelte a karját, köpenye feljebb csúszott, s Harry az asztal alatt egy karmokban végződő falábat pillantott meg.

– Oké, milyen csúcs ez már? – kérdezte Neville, akinek tekintete ide-oda járt a faláb és legjobb barátja között.

– Nagyon – értett egyet Harry egy pillanatra megfeledkezve a Trimágus Tusáról. Ám csupán egy másodpercre, mivel Dumbledore a torkát megköszörülve ismét szólásra emelkedett.

– Tehát, ahogy mondtam – szólt Dumbledore mosolyogva végignézve a Mordont bámuló diákok seregén –, iskolánk az elkövetkező hónapokban igen érdekes esemény színhelye lesz – egy olyan eseményé, amelyre több mint egy évszázada került sor utoljára. Nagy örömmel tudatom veletek, hogy a Roxfortban idén megrendezzük a Trimágus Tusát.

Végre – gondolta Harry széles mosolyt váltva Neville-lel, míg a tanári asztalnál ülő Perselus gyötrődni látszott a fia miatt érzett büszkeség és a folyton érzett aggodalom között.

– Merlin segítsen! – motyogta maga elé, ahogy figyelte a mosolygó és izgatottá vált fiát.

– VICCEL!? – kiáltott fel Fred Weasley. A feszültség, amely Mordon érkezése óta érződött a teremben, egy csapásra feloldódott. Szinte mindenki nevetett, és Dumbledore is mosolyogva bólogatott.

– Nem, nem viccelek, fiatalúr – felelte –, bár most, hogy említed, a nyáron hallottam egy remek viccet a trollról, a banyáról és a leprikónról, akik elmennek együtt a kocsmába... – McGalagony professzor hangosan megköszörülte a torkát.

– Kár, pedig jó vicc volt. Alvin bácsikám mesélte a nyáron – dünnyögte Neville, és Harry kénytelen volt köhögést színlelni, hogy elfedje a nevetését, miközben Dumbledore folytatta.

– Öhm... ez talán most nem időszerű... nem... – dörmögte Dumbledore. – Hol is tartottam? Á, igen, a Trimágus Tusa... Nos, gyanítom, hogy akadnak köztetek, akik nem tudják, mi ennek a viadalnak a lényege. Akik tudják, azok kérem bocsássanak meg a most következő rövid magyarázatért, s addig irányítsák méltóbb tárgyra becses figyelmüket.

És tovább magyarázott a három iskoláról és a győztes örök dicsőségéről. Az ilyen nagyszerű szavak nem hatottak Harryre, aki teljesen más megvilágításban látta a Versenyt; ez volt az ő esélye arra, hogy megmérettesse magát, hogy fejlődjön, és mindenkinél jobban bebizonyítsa, hogy a sok erőfeszítés, amit a tanulmányaiba fektetett, meghozta a gyümölcsét.

– Még a „halálesetek száma" megjegyzés sem akadályoz meg senkit abban, hogy versenyezni akarjon – jegyezte meg Neville, miközben körülnézett, és egy félmosoly ült ki az arcára.

– Ugyan már, Nev! – buzdította Harry, a csillogás jelen volt a szemében. Neville csak kuncogott, és megrázta a fejét a bátyja bohóckodásán.

– Az utóbbi száz évben több kísérlet is történt a Trimágus Tusa hagyományának felélesztésére – folytatta Dumbledore –, de egyik sem járt sikerrel. A Nemzetközi Máguskapcsolatok, valamint a varázsjátékok és mágikus sportok főosztályának vezetése ennek ellenére úgy véli, hogy megérett az idő egy újabb próbálkozásra. A verseny előkészítése során minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy a bajnokok ezúttal ne kerüljenek halálos veszedelembe.

Harry kíváncsi volt, mit érez majd a férfi, amikor a nevét a Serlegbe dobja. Nehezen tudta elképzelni, hogy Dumbledore egyszerűen megfeledkezett a nagykorúsításáról.

– A Beauxbatons és a Durmstrang igazgatói októberben érkeznek a jelöltjeikkel, és a három bajnok kiválasztására Halloweenkor kerül sor. Egy pártatlan bíró fogja eldönteni, melyik diák a legérdemesebb arra, hogy megmérkőzzön a Trimágus Kupáért, iskolája dicsőségéért és a bajnoknak járó ezer galleonos pénzdíjért.

– Én benevezek! – kiáltott fel Fred, és a testvérei bólogattak, csak Ginny nézett rájuk aggódva. Mégis, ez egy olyan felkiáltás volt, ami a legtöbb diák szájából elhangzott ekkorra, és nem is csak a felső két évfolyamoséból. Harry észrevette, hogy a Hugrabug asztalánál egy csoport másodéves diák ül, akik szintén elég lelkesnek tűntek.

– Bár tudom, valamennyien égtek a vágytól, hogy megszerezhessétek a Roxfortnak a Trimágus Kupát, a nevezésre nem mindenkinek lesz lehetősége – mondta –, a résztvevő iskolák vezetői a Mágiaügyi Minisztériummal együtt megállapodtak abban, hogy idén korhatár besorolást vezetnek be a versenyzők számára. Csak nagykorú – azaz tizenhét éves vagy annál idősebb – diákok nevezhetnek a versenyre. És most jön – gondolta Harry, miközben Dumbledore kissé felemelte a hangját, mert többen felháborodott hangokat adtak ki e szavak hallatán, és a Weasley-ikrek hirtelen dühösnek tűntek – olyan intézkedés, amelyet szükségesnek tartunk, mivel a versenyfeladatok továbbra is nehezek és veszélyesek lesznek, bármilyen óvintézkedéseket is teszünk, így nagyon valószínűtlen, hogy a hatodik és hetedik évfolyamnál fiatalabb diákok képesek lennének megbirkózni velük. Személyesen fogok gondoskodni arról, hogy egyetlen kiskorú diák se csapja be a pártatlan bírónkat, hogy a Roxfort bajnokává tegye. – Világoskék szeme csillogva pillantott végig a diákokon, majd megállapodott Harryn, és egy pillanattal tovább maradt ott, mint a többiekén.

Ennyi? – gondolta Harry, miközben Dumbledore tovább beszélt. Vajon az igazgató egyszerűen úgy vélte, hogy a tapasztalata – vagy annak feltételezett hiánya – miatt nem képes versenyezni, vagy ez valamiféle teszt volt? Nem számít – gondolta Harry. Ha az első feltételezése a helyes, akkor nem Dumbledore lesz az, aki megítéli az alkalmasságát. Ha pedig az egész valami bonyolult teszt része, nos, így vagy úgy, de ő nem fog meghátrálni.

Dumbledore beszédének hátralévő részében az igazgató tájékoztatta őket, hogy a másik két versenyző varázslóiskola küldöttségei a jövő hónap harmincadikán érkeznek. Eközben a többiek jobbra-balra panaszkodtak, a Weasley ikrek a leghangosabban, hiszen áprilisban töltik be a tizenhetedik életévüket. És tovább beszélgettek egymás között, és egészen a klubhelyiségükig panaszkodva, legalábbis a griffendélesek. Harry és Neville a kevés kivételek közé tartoztak; a két fiatal a terem másik végéből búcsút intett Perselusnak, és elindultak az ágyuk felé, hogy ismét elmerüljenek a Tusáról szóló beszélgetésükben. Úgy tűnt, Neville-nek jól esett, hogy Harry képes részt venni a versenyen, és egyszerűen megkérte, hogy ne merje a nevét a Serlegbe tenni, ha ő nincs jelen. Harry maga is kíváncsi volt, hogyan néz ki a Kupa, hiszen csak néhány vázlatos leírást olvasott a könyvekben még Silbreithben.

A következő nap ugyanolyan esős volt, mint az előző, de senki sem panaszkodott; mintha a Trimágus Tusa okozta figyelemelterelés nem lett volna elég, az első tanítási nap az első bájitaltanórák megtartását jelentette, ahol Perselus úgy viselkedett a diákjai előtt, mintha önmaga lenne. A harmadéves hugrabugosoknak és hollóhátasoknak voltak először volt dupla bájitaltan órái, és Harry meghallgatta a pletykákat, miszerint a bájitaltan gyorsan az iskola egyik kedvenc órájává válik. Az ő évfolyamának másnap volt órája Perselusszal, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a számmisztika vizsgája előtti szünetben elhaladjon apja irodája előtt. Perselust teljesen fel volt villanyozva, minden porcikáján látszott az öröm, hogy úgy végezheti a munkáját, ahogyan azt a Roxfortban töltött idő alatt oly lelkesen szerette volna.

Így hát egy nagyon boldog Harry Potter volt az, aki felmászott a lépcsőn a számmisztika órájára; Vector professzor már várt rá a teszttel a kezében, és a zöld szemű varázsló felettébb elégedetten állapította meg, hogy több mint jól teljesített. Több mint jól, ha a professzor elégedett mosolya, ahogy átfutotta a pergameneket, jelzésértékűnek számított.

Vacsora közben Harry rájött, hogy a megújult és feljavított bájitaltanórák szörnyű hatással voltak a hatodéves griffendélesekre is, akiknek aznap délután bájitaltanórájuk volt. Alicia Spinnet láthatóan öt pontot és egy mosolyt kapott egy jól elkészített bájitalért, és most távolról, álmodozó tekintettel bámulta Perselust. Az egyik Weasley-ikret ez nem töltötte el jó kedvvel.

Másnap reggel eljött az idő, hogy Harry sorra kerüljön a bájitaltan órán. Neville-lel együtt rohantak a pincébe, miközben befalták a reggelijüket, hogy jó helyet foglaljanak, és üdvözölhessék Perselust, mielőtt az osztály többi tagja megérkezik.

– Hé, Pers! – szólt Harry mosolyogva, miközben az osztályterembe sétált; a bájitaltan labor most már hasonlított Silbeithben levőhöz. Úgy tűnt, mintha az árnyakat elűzték volna a sarkokból, a fekete bútorokat gesztenyeszínű könyvespolcokra, könyvekkel és fiolákkal teli szekrényekre és cserélték, miközben a tetőablakok vasrácsain keresztül fény áradt be.

– Jó reggelt, Harry! – köszöntötte őt Perselus, majd a fia felé sétált, hogy megölelje. – Jó reggelt, Neville!

Neville visszaköszönt, miközben a bájitaltanár büszkeségtől sugárzóan nézett vissza Harryre.

– Mi az? – kérdezte Harry szórakozottan.

– Ma reggel összefutottam Vector professzorral; egy bizonyos negyedéves griffendéles egy évvel korábban fogja letenni az RBF-jét számmisztikából, legalábbis ezt mondta. – Széles mosoly ült ki az arcára, mire Harry felhördült örömében.

– Nekem még nem is mondta! – magyarázta a tinédzser, miközben a bátyja és az apja gratulált neki.

– Majd ebédkor elmondja. Gratulálok, fiam. – Az utolsó mondatott suttogva tette hozzá, és mosolyogva még egyszer átölelte a fiát. Hamarosan el kellett válniuk, mert léptek zaja visszhangzottak a folyosón. Harry és Neville az első sorban, a Perselushoz legközelebbi asztalhoz ültek, míg a bájitaltan tanár az asztala sarkában ült, mosolya még mindig a helyén volt, ahogy minden diákot üdvözölt, aki belépett az osztályába. Teljes volt a csend, amikor az utolsó diák is belépett, és az ajtó becsukódott.

– Jó reggelt, osztály! – köszöntötte őket Perselus mosolyogva. – Üdvözlöm önöket a negyedéves bájitaltan órájukon. Mielőtt belekezdenénk az év első bájitalába, engedjék meg, hogy figyelmeztessem önöket, hogy ahogy a bájitalok egyre haladóbb szintet érnek el, úgy lesznek illékonyabbak is. Idén óvatosabbnak kell lenniük, mint az előző évben, hogy elkerüljék a baleseteket. – Körbenézett a teremben, és szinte bocsánatkérően rámosolyodott, majd halkan vállat vonva hozzátette: – És a balesetek alatt valójában azt értem, hogy kérem – kérem – ne tegyék, hogy még egy üstöt kelljen a plafonról lesikálnom. Ez ugyanis, hadd mondjam el, fele annyira sem szórakoztató, mint amilyennek a szemlélő számára látszik.

Harry – aki első kézből tudta, hogy Perselus melyik incidensre utalt – hangosan felnevetett, a legtöbb lány pedig felkacagott – Lavender ugyanakkor mélyen elvörösödött –, míg a többi diák ajkán lassan zavart mosoly formálódott. – Most pedig – folytatta Perselus a tenyerébe csapva, majd a táblán lévő utasításokra mutatott –, beszéljünk az összetevőkről, amiket ma használni fognak, és arról, hogyan kerülhetik el, hogy az arcukba robbanjanak...

Általános egyetértés szerint ez volt a legsikeresebb bájitaltanóra, amire bármelyikük is emlékezett. Amikor megszólalt a csengő, a diákok élénken beszélgetve hagyták el az órát, és menet közben köszöntek Perselusnak – Harry nem mulasztott el észrevenni néhány hasonlóan álmodozó arckifejezést, amilyet Alicián is látott. A pontok jogosan kerültek kiosztásra, és nevetés kísérte végig az osztályt, amelynek sikerült jobbnál jobb bájitalokat készítenie.

– Ez elképesztő volt! – áradozott Hermione, miközben visszasétáltak a Nagyterembe. – Hallottad, hogyan írta le a sisakvirág sokféle felhasználási módját? Nem is tudtam, hogy ennyi bájitalnál lehet használni!

– Tudod – jelentette ki Adrian tétován – a mai óra elég nehéz volt, de majdhogynem...

– Szórakoztató! – szólt közbe Ron megbotránkozva. Harry csak nevetett, és rájuk kacsintott, miközben az ősi tanok órája felé tartott. Nem érezte magát ennyire jól a félév során, nos, azóta ,hogy... hát, soha!

A szeptember vidám hangulatban telt; folyamatos verseny folyt arról, hogy kinek az órája a népszerűbb, Perselusé vagy Mordoné, ám amikor Mordon órái kissé átlendültek a hátborzongató oldalra, a bájitaltan tanáré lett a főszerep. Állandó éberség! – Ez volt az új professzor mottója, és úgy tűnt, ezt minden egyes diákba bele akarta sulykolni. Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy a Főbenjáró átkokat szórt ki előttük vagy – az Imperio-átok esetében – rájuk. Harry aznap Neville-t a konyhába vezette, hogy megigyon egy jól megérdemelt csésze éjfél utáni forró csokoládét.

Ahogy a félév első két hónapja a végéhez közeledett, a Trimágus Tusával kapcsolatos pletykák teljes erővel visszatértek. Az egyetlen személy, akit rejtélyes módon nem érdekelt, nem volt más, mint Draco Malfoy; Harrynek és Neville-nek nem volt ideje tovább nyomozni, mivel hamarosan elérkezett az idő, hogy megérkezzen a Beauxbatons és a Durmstrang küldöttsége, és a találgatások minden eddiginél vadabbak lettek. A szóban forgó iskolák nem is mulasztották el a látványos belépőt, amikor október harmincadikán megjelentek.

A Beauxbatons diákjai egy hatalmas hintón érkeztek, amelyet olyan óriási, repülő lovak húztak, amilyeneket Harry még életében nem látott. Az iskola igazgatónője egy Hagridnál is magasabb nő volt, akit Madam Maximnak hívtak; az igazgatónő szívélyesen üdvözölte Dumbledore-t, miközben diákjai, amennyire Harry látta, mögötte sétáltak, sálakkal szorosan a vállukra tekerve. Talán Beauxbatons valahol a Földközi-tenger partján fekszik? – tűnődött Harry, miközben Neville izgatottan a lovakra mutatott.

Nem telt el sok idő, és a Durmstrang küldöttsége is megjelent; egy hajón, kint a tavon. Harry lassan tapsolt, arcán szórakozott vigyorral.

– Nem mondhatod, hogy a kísértet iskola nem mutatkozott be látványosan – motyogta Neville-nek nevetésre késztetve őt. A Durmstrang diákjai vastag bundákba voltak beöltözve, miközben igazgatójuk, Igor Karkaroff a kastély felé vezette őket. A férfi éhes tekintettel közeledett Dumbledore felé, és Harrynek azonnal eszébe jutott apja figyelmeztetése; Karkaroff halálfaló volt korábban és határozottan nem a kettős ügynök kategóriába tartozott. Az egész Roxfortot azonban nem a Durmstrang küldöttségének nagyszerű belépője döbbentette meg, hanem egyetlen diák, akit Karkaroff a megfázás látszatával tolt előre. Ez a diák nem volt más, mint Victor Krum.

– Csodák már pedig léteznek! – kiáltott fel Neville, amikor a diákok visszamentek a kastélyba; a Durmstrang diákjai a mardekár asztalához ültek, míg a Beauxbatonséi a hollókat részesítették előnyben. És csak miután felszolgálták az ételt, és Harry elmerült az októberi pénzügyi jelentésben, amit Nagnoknak sikerült korábban beküldenie, Harry értékelte Neville felkiáltását. Éppen egy listát nézett át az ázsiai új üzletekről, amelyeket Nagnok jóváhagyott a Tűzvillámok árusítására, amikor suttogások újabb hulláma tört utat magának a Griffendél asztalánál.

– Hatalmas Merlin! – motyogta Neville és arrafelé nézett, amerre a mellette álló Seamus nyíltan mutatott az ujjával. Harry zavartan pillantott fel a jelentésből, és majdnem kiköpte a töklevét. Hát persze! Hogyhogy eddig nem kötötte össze a pontokat? A Beauxbatons egy francia iskola volt. És tudta, hogy a lány szeptemberben lesz tizenhét éves. Hogyhogy nem látta ezt előre? Úgy sétált az asztal mellett, mintha keresne valamit, ami miatt a fiúk, akik mellett elhaladt, megálltak, és csak bámultak utána. Adrian majd belefulladt a pudingjába, amikor a lány feléjük sétált, míg Harry vigyorogva a kezében tartott pergamenek mögé bújt.

– Elnézést, khérithek a bouillabaisse-t? – A hang Dean Thomas mellett csendült fel, aki elpirult, és csak bámult tovább. A lány hosszú, ezüstszőke hajzuhataga majdnem a derekáig ért. Nagy, mélykék szeme volt, és nagyon fehér, egyenletes fogai. Ron elvörösödött. Fölbámult a lányra, válaszra nyitotta a száját, de egy halk gurgulázó hangon kívül semmi sem jött ki belőle.

– Elle est à vous, si vous le voulez* – mondta Harry, és végleg letette a pénzügyi jelentést az asztalra. Fleur és a körülötte álló griffendélesek abbahagyták, amit éppen csináltak, hogy figyeljék a szóváltást. Neville szemében megértés látszott, majd széles mosoly jelent meg az ajkán, amikor a szőke lányra pillantott. Fleur maga is levegő után kapkodott, ahogy kitágult a szeme, majd hallhatóan felsikoltott, mielőtt Harry karjaiba vetette magát; Harry, még ha nem is számított a lány reakciójára, több mint örömmel fogadta azt.

– Arry! – kiáltott fel, és valahogy úgy ült le mellé, hogy a karjait nem engedte lecsúszni a fiúról, aki nevetve ölelte őt vissza.

– Örülök, hogy újra látlak, Fleur. – A teljes csendet körülöttük egy felháborodott Adrian törte meg.

– Ti ismeritek egymást? – Úgy tűnt, ez volt az a kérdés, ami mindenkit foglalkoztatott.

– Szerinted, Adrian? – kérdezte jókedvűen Harry, miközben Fleur, a maga játékos hangján, hosszú szempillái alól Harryre nézve hozzátette:

– Vannak éjszakák, amelyek felejthetetlenek, nem? – A lány akcentusa ugyanolyan volt, mint mindig, és a mosolya ugyanolyan ragyogó, mint amilyenre Harry emlékezett.

– Előbb felejteném el a saját nevemet – biztosította őt Harry, az arcán most már állandósult vigyorral.

– Mi van? – kérdezte Ron mellőle, mélylila arccal. Neville felnevetett, miközben a Weasley-ikrek mindentudóan összenéztek.

– A rohadt életbe! – mondták kórusban. A zöld szemű varázsló látta, ahogy Ginny néhány székkel lejjebb csendesen gúnyolódik a testvérei reakcióján.

– Tudod mit, Fleur? – kérdezte Harry mosolyogva a mellette ülő lányra. – Ez egy nagyon érdekes évnek ígérkezik. – Ha a lány erre válaszul adott mosolya jelzésértékű volt, ő is egyetértett vele.

*Elle est à vous, si vous le voulez.= A tiéd, ha szeretnéd.