52. fejezet
A legjobban lefektetett terv

Harry az ünnepi lakoma hátralévő részét azzal töltötte, hogy Fleurrel beszélgetett arról, mi történt velük, amióta elváltak. Úgy látszik, a lány rögtön az első napon, amint visszatért Beauxbatonsba és értesült róla, elhatározta, hogy benevez a Trimágus Tusára. A versenyen való indulásnak nagyon örült, és ahogy Harrynek halkan, franciául említette, be akarta bizonyítani mindenkinek, hogy ő több, mint egy szép arc.

- S'ils ne peuvent pas voir ça, ils sont aveugles. Ou stupides. Peut-être tous les deux. – Harry megnyugtatta őt, hiszen ő maga is biztos volt ebben a tényben; akik nem láttak Fleurben többet egy szép arcnál, azok kétségkívül vakok és ostobák. A vallomására széles mosolyt és egy gyors puszit kapott az ajkára, ami nem maradt észrevétlenül a griffendéles társai részéről.

– Mi a fene van ezzel a világgal? – kérdezte Fred drámai hangon, széttárt kezekkel, szemeit a megbűvölt mennyezet felé fordítva.

– Ne törődj vele – mondta Harry, és kedvesen elmosolyodott, amikor Fleur kritikus pillantást vetett a szóban forgó ikerre.

– Egyébként – mondta, és ismét a zöld szemű varázsló felé fordította a figyelmét –, mit gondolsz a versenyről? Izgalmas, nem?

– Az izgalmas enyhe kifejezés lenne – értett egyet Harry; egy pillantást vetett Neville-re, aki szélesen elmosolyodott a szavaira, mielőtt visszanézett volna Fleurre. – Valójában azt tervezem, hogy indulok a versenyen. – A lány szemei tágra nyíltak.

– Vraiment? – kérdezte, figyelmesen nézve a férfit. – De te nem vagy felnőtt.

– Tudod, tulajdonképpen az vagyok. – A lány mosolya kiszélesedett, hogy illeszkedjen a szemeihez.

– Felnőtt, azt mondod? – Fleur kék szemei csillogtak, ahogy Harry felé hajolt, mosolya vigyorrá változott. – Meséljen még, monsieur.

– Te versenyezni akarsz? – kérdezte Adrian elképedve, kizökkenve a zavarodottságából. Tekintete vádlóan fordult a felszabadultan viselkedő ikertestvére felé. Harry csak megvonta a vállát; ahogy teltek a napok, egyre inkább belátta, hogy Neville-nek igaza lehet az értékelésével. Adrian féltékeny. Erről már Perselusszal is beszélt, és a bájitaltanár egyszerűen ugyanerre a következtetésre jutott. Mégis, az elmúlt egy hónapban, amióta a téma szóba került, Harry szó szerint követte az apja tanácsát; nem próbált közeledni Adrianhez a feléje tanúsított viselkedésével kapcsolatban. Harry jól tudta, a mogyoróbarna szemű Potter-iker a legjobb napjain is nehezen fejezi ki az érzéseit. Egy ilyen jellegű beszélgetésre való felhívást kizárólag piszkálódásnak tekintett volna; nevetségesen hangzott, az biztos, de Adrian köztudottan lobbanékony volt.

– Nem tudom, miért ne tehetném – jelentette ki Harry, felhúzva a szemöldökét, és igyekezett mulatságosnak tűnni. – Egyértelműen megtehetem. – És már megint itt tartunk – gondolta; a kis hang a fejében egyformán volt bosszús és szarkasztikus, miközben figyelte, ahogy Adrian arca elvörösödik.

– De te... te... te nem teheted! – nyögte ki Adrian, a szeme vádlóan megvillant. Az asztal körülöttük elhallgatott, mind követték a vitát. Fleur továbbra is arra várt, hogy magyarázatot kapjon arra, hogy Harry most már felnőtt, a többi körülötte lévő griffendélessel együtt. Harry titokban tartotta az Emancipációs Rituálé elvégzését; tudta, hogy azok, akik tudnak a Trimágus Tusára való jogosultság legújabb követelményéről, előbb-utóbb összekötik a kettőt, és a hír óhatatlanul eljut a szüleihez; James és Lily mindent megtenne azért, hogy őt kivonják a versenyből, és – a minisztériumban meglévő befolyásukkal számolva – minden valószínűség szerint sikerrel is járnának.

– Tulajdonképpen megteheti – jelentette ki Neville, harapott egy kis falatot a sajttortájából, majd nyugodtan megrágta, mielőtt tovább fejtegette volna. – Nagykorúsítva lett, emlékszel? Harry minden tekintetben felnőttnek számít. A kora már nem érdekes. – Az asztal körüli döbbent zihálás és suttogás elárulta diáktársai meglepettségét.

– Valóban így van, Mr. Potter? – kérdezte pajkosan Fleur. – Hamarabb kellett volna szólnia!

– Épp most akartam elárulni. – Harry fapofára vette a figurát, és kajánul elmosolyodott.

– A rohadt életbe! – kiáltott fel Ron valahol Harrytől balra, tátott szájjal és élénkvörös arccal. Ginny jól hallhatóan kuncogott a látványon – szöges ellentétben Lavenderrel és Parvatival, akik csak álltak ott félig megbotránkozott, félig gyilkos pillantással –, kiérdemelve ezzel Hermione meglepett tekintetét.

– Mi van? – kérdezte Ginny az idősebb lányt. – Ron néha egész mulatságos tud lenni!

– Nos, mint mondtam – felelte Harry szórakozottan csóválva a fejét –, gondolkodom rajta, hogy én magam is benevezek a Tusára Azt hiszem, a próbálkozás nem árthat. – Fleur visszamosolygott rá, de mielőtt még sikerült volna bármiféle megjegyzést tennie, az előttük lévő tányérok kiürültek, és Dumbledore felhívta a figyelmüket; a Bajnokság végre elkezdődik. Fleur egy puszit nyomott az arcára, majd sietve visszatért osztálytársaihoz, míg a zöld szemű tinédzser, arcán továbbra is lágy mosollyal, a tanári asztal felé fordította figyelmét.

Az első, akit észrevett, Perselus volt; apja nyilvánvalóan észrevette az ő és Fleur ismételt egymásra találását, és derűsen mosolygott rá, miközben kissé kuncogva vette szemügyre a megriadt griffendéleseket. A második pedig az, hogy a professzorokhoz csatlakozott Mr. Kupor és Ludo Bumfolt is; minden bizonnyal részük volt a Bajnokság megszervezésében. Talán bíróként is közreműködnek majd?

Dumbledore rövidre zárta az töprengését, amikor elkezdte ismertetni, hogy mi fog következni; üdvözölte a két újonnan érkezettet, majd folytatta a korhatárvonalról szóló magyarázattal, amit létre fog hozni – ami, ahogy Harry magában megjegyezte, nem is annyira az életkoron alapult –, a versenyzők számáról, végül pedig megkérte Frics urat, hogy hozza elő a ládát, amiben a Tűz Serlege van.

Harry véleménye szerint maga a serleg nem számított igazán különlegesnek, durván faragott és enyhén dekorált öblös fakupa, kuriózumát az adta, hogy csordultig tele volt fehér és kék lángokkal. Ez, mondhatni, mégiscsak feltűnést keltett.

– Harry? – kérdezte Neville suttogva, a bátyjára pillantva, akinek a szeme felcsillant az izgalomtól.

– Igen, Nev?

– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nem értem, miért izgul mindenki ennyire egy potenciálisan halálos verseny miatt? – folytatta a tini.

– Emlékszem, hogy mondtál valami ilyesmit, igen... – ugratta Harry Neville-t, a szemei vidámságtól csillogtak.

– Most már értem... – Mindketten kuncogni kezdtek, gyakorlatilag megtörve a csendet, ami a serleg megjelenése után a Nagyteremre borult. Ezzel pedig kivívták a diáktársaik többségének értetlenkedő pillantását, és Perselus széles mosolyát, aki köhintett, hogy elfedje a reakciójukra válaszul feltörő nevetését.

– Látom, ön semmit sem vesz komolyan, Mr. Potter! – Neville gúnyosan megdorgálta a bátyját, nem törődve az általános figyelemmel vagy zavart tekintetekkel, amelyeket a rá nem jellemző viselkedése miatt kapott.

– Ezt pont ön mondja, Mr. Longbottom! – vágott vissza Harry. – Ezek a mai fiatalok! – tette hozzá, hangja szinte tökéletesen utánozta Augusta Longbottomét. Szerencsés véletlen volt, hogy az igazgató úgy döntött, ismét beszélni kezd, mert az ismételten kibuggyanó vihogásuk újabb zavart pillantásokat és bámulásokat váltott volna ki a többiekből. Nem mintha igazán érdekelte volna őket.

– A bajnokok idei feladataira vonatkozó utasításokat Mr. Kupor és Mr. Bumfolt már átvizsgálták – mondta Dumbledore, miközben Frics óvatosan letette maga elé a serleget az asztalra –, és minden egyes feladathoz megtették a szükséges előkészületeket. Három feladat lesz, a tanév során elosztva, és ezek sokféleképpen teszik majd próbára a bajnokokat... a mágikus képességüket –a merészségüket– a következtetési képességüket, és persze a veszélyekkel való megbirkózási képességüket.

Három feladat – gondolta Harry. Átnézte az információkat, amelyeket a Silbreithben talált, a Tusáról szóló könyvekből gyűjtött össze. Az utolsó két bajnokság, mielőtt az eseményt túl veszélyesnek ítélték volna, csak két feladatból állt, nyilvánvalóan azért, hogy a versenyzőknek kevesebb esélyük legyen meghalni. Amikor ez nem sikerült, a tornát gyakorlatilag betiltották… nagyjából ugyanabban az időben a tizenkilencedik században, amikor az apja könyvtárából állítólag sok könyvet megsemmisítettek a minisztériumi rendelet végett –, hogy most újra visszaállítsák.

De három feladat? Ez azt jelenti, hogy úgy döntöttek, a Tusát eredeti formájában, teljes egészében visszahozzák. És – gondolta, miközben még egy pillantást vetett a bátyjára, aki ugyanazokat a könyveket lapozgatta, amelyeket ő is megszállottan olvasott a nyár folyamán –, ez azt is magával hordozza azt is, hogy a mitikus lények elleni őrült mutatványok sem kizártak.

– Sárkányok – motyogta Neville, mire Harry alig leplezett vidámsággal bólintott. Ez veszélyes lesz, tudta jól. De ha őt választják ki, és végül tényleg valami olyan vadállattal kerül szembe, mint egy sárkány, és győztesként kerül ki – sok volt a ha, de ő most az egyszer úgy döntött, hogy bízik az apja meggyőződésében, hogy elég jó, és hisz magában is –, akkor végre biztosan megtudja majd, hogy készen áll. Hogy az évekig tartó edzés meghozta gyümölcsét. Hogy elég jó volt. Hogy van esélye rá, hogy élve megússza, és megvédje azokat az embereket is, akiket szeret.

– Mindenki, aki bajnoknak szeretné jelöltetni magát, írja fel a nevét és az iskoláját egy pergamenlapra, majd dobja be a Serlegbe – mondta Dumbledore, miközben körbetekintett a teremben a diákok ámuló arcán, legyenek azok a Roxfortból vagy a vendégiskolákból. – A leendő bajnokoknak huszonnégy óra áll rendelkezésükre, hogy leadják a nevüket. Holnap este, Halloweenkor a Serleg kiválasztja annak a három diáknak a nevét, akiket a legméltóbbnak ítél arra, hogy képviseljék az iskolájukat. A Serleg ma este az előcsarnokban lesz elhelyezve, ahol szabadon hozzáférhető lesz mindazok számára, akik versenyezni kívánnak.

– Mindig minden Halloweenkor történik! – mormogta Harry, miközben Dumbledore folytatta. Az apja arcára kiülő enyhe grimaszából ítélve Perselus egyértelműen ugyanerre gondolt.

– Végezetül szeretném felhívni a versenyezni szándékozók figyelmét, hogy erre a versenyre nem szabad könnyelműen benevezni. Ha a Tűz Serlege egyszer kiválasztotta a bajnokot, az köteles a tornát a végéig végigcsinálni. Abban a percben, amint a jelölt elhelyezi nevét a serlegben, felbonthatatlan, mágikus szerződés lép érvénybe. A megválasztott bajnok már nem gondolhatja meg magát. Ezért fontos, hogy csak azok jelentkezzenek, akik biztosak benne, hogy készen állnak a játékra. Most pedig itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk. Jó éjszakát mindenkinek. – Az igazgató beszéde után néhány másodpercig senki nem mozdult a helyéről. Aztán lassan ismét mozgolódás támadt a diákok körében, a Nagyterem kiürült, a helyiségben ülők pedig a sokk különböző állapotát mutatták.

– Igen, versenyzek – motyogta Harry, miközben Neville-lel kikerülték a többi diákot – túl sok volt a kérdés ahhoz, hogy most ezzel foglalkozzon, és higgadt viselkedése ellenére Harry idegei már pattanásig feszültek –, miközben lépcsőn felfelé a körletük felé igyekeztek.

– Ha kíváncsi vagy a tanácsomra...

– Mindig kíváncsi vagyok rá, Nev – biztosította Harry a bátyját határozottan, kiérdemelve ezzel, hogy Neville átkarolja a vállát, és egy melegen elmosolyodjon.

– Mint említettem, ha megfogadod a tanácsomat, akkor reggel első dolgod lesz a Serlegbe tenni a neved. – Harry tűnődve nézett a bátyjára.

– Ezt akartam én is; igyekszem nyugodtnak tűnni, de...

– Azt szeretnéd, hogy ne legyen ott az iskola minden egyes diákja, amikor beledobod a neved a Serlegbe – fejezte be Neville a bátyja helyett. – Tudom. Úgy értettem, hogy Adrian talán még ma este kapcsolatba lép a szüleitekkel. Ha megteszi, reggel az lesz az első, hogy megkapják a levelet... – Harry szeme tágra nyílt, miközben a bátyja felvonultatta az érveit; James és Lily! A történtek nagyobb összefüggésében már majdnem megfeledkezett róluk.

– Hát, a reakciójuk nem lesz kellemes – jelentette ki a zöld szemű tini, és bemondta a megfelelő jelszót, hogy beléphessenek a klubhelyiségbe. – De persze igazad van. – Komoly tekintettel nézett a bátyjára. – Ott leszel, ugye? – kérdezte, mire Neville zavartan nézett rá.

– Hol?

– Amikor bedobom a nevemet a Serlegbe – pontosított Harry.

– Ezt kérned sem kell – jelentette ki Neville, és úgy nézett a testvérére, mintha az megőrült volna. – Hol máshol lennék?

– Köszönöm – jelentette ki Harry egyszerűen, és játékosan a bátyja vállára csapott, mielőtt követte volna a lépcsőn felfelé a hálóterembe.

Aznap este az ágyban feküdt, zöld szemével a plafont bámulva, és az álom egészen a hajnali órákig elkerülte. Megtörtént. Végre itt eljött, itt volt a pillanat, amire azóta készült, hogy hallott a Tusáról. Elismerte, hogy egy pillanatra pánikba esett. Volt egy pillanat, amikor megállt, és elgondolkodott: Mégis mit is csinálok? Mit várok ettől az egésztől? Egyáltalán miért engem választanának ki? Nem ez volt az első alkalom, hogy megkérdőjelezte magát, nem is ez lenne az utolsó, Harry pontosan tudta. De azzal is tisztában volt, hogy sosem bocsátaná meg magának, ha meg sem próbálná; és így talált rá végül az álom.

Másnap reggel nem a besütő nap sugaraira ébredt, hanem a gyomrát összeszorító idegességre. Még alig hajnalodott, és csupán néhány órát aludt, ezt ő maga is megállapíthatta. De visszaaludni? Az képtelenség volt. Így hát ahelyett, hogy megpróbálta volna, a fürdőszobába vonszolta magát, megmosta a fogát, lezuhanyozott, és gyorsan felöltözött.. Mire összeszedte a bátorságát, hogy felírja a nevét egy darab papírra, Neville is felébredt. Nem beszéltek, egy mosolyon kívül alig nyugtázták egymás jelenlétét. De az a nyomasztó súly, amiről Harry érezte, hogy tegnap este óta nyomja a mellkasát, valamelyest enyhült.

A Nagyterem gyakorlatilag még mindig üres, állapította meg a zöld szemű varázsló, amikor odaért. Szombat lévén teljesen üres lett volna, de a helyzet mást diktált. Itt-ott ült még néhány diák, többnyire hetedévesek, akik még bizonytalankodtak, vajon induljanak-e a versenyen vagy sem. Dumbledore is ott volt, valószínűleg azért, hogy felügyelje a folyamatot. És Perselus is ott volt, akinek szándékában állt figyelni a fiát. Harry mosolya ezen a reggelen először érte el a szemét. Perselus visszamosolygott, bár meglehetősen fáradtan. Úgy tűnt, ő sem aludt többet, mint a fia, de eltökélt volt. Ha Harry belevág ebbe, akkor ő ott lesz mellette, minden lépésnél.

Harry még egyszer elmosolyodott, odabiccentett az apjának, és egyszer megérintette a bátyja vállát, mielőtt a Serleg felé indult volna. Azonnal érezte, hogy az igazgató tekintete, a tanári kar többi tagjával és a teremben lévő néhány diák tekintetével együtt, rászegeződik. Mosolyra húzta a száját, magasra szegte a fejét, és elindult, léptei egészen a Dumbledore által a Serleg köré helyezett aranykör széléig vitték; a korhatár vonalig. Néhány másodpercig csak állt ott, és kezében a pergamennel, amire a neve volt írva, bámulta a lángokat. Hallotta az igazgató csizmájának nyikorgását, mielőtt észrevette, hogy ott áll mellette.

– Tudod, Harry, fiam, senki sem fog rosszat gondolni rólad, ha nem nevezel be a versenyre. – Kék szemében megértés csillogott. Harry azon tűnődött, vajon Dumbledore valaha is megértené-e őt, vagy az okokat, amiért azt tette, amit tett; az igazgató azért dolgozott, amit ő "a nagyobb jónak" tartott. Harry a maga részéről csak egy olyan világban szeretett volna élni, ahol nem kell bujkálnia, és nem kell féltenie az életét. A felszínen úgy tűnt, hogy ugyanazokra a dolgokra törekedtek, de Harry nem tudott nem elgondolkodni néha azon, hogy vajon nem volt-e valami más, ami mindkettőjüket ösztönözte.

– Minden tiszteletem az öné, igazgató úr, de téved... – Az öreg varázsló a homlokát ráncolta, készen arra, hogy megcáfolja Harry állítását. – Én rosszat fogok gondolni magamról... – Ezzel átlépett a védővonalon, és besétált a körbe. Lágyan mosolygott, miközben a Serleghez vezető másfél méternyi utat megtette. Harry néma elszántsággal emelte fel a kezét, és helyezte a nevét a Serlegbe. A pergamen egy pillanatra felragyogott, narancssárga parázs gyúlt rajta, mielőtt eltűnt a lángokban.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte egy hetedéves diák, akit Harry még sosem látott, és zavartan nézett ide-oda a zöld szemű varázsló és az igazgató között.

– Nos – jelentette ki Harry, készséges mosollyal az ajkán, most, hogy végre megtette az utolsó lépést, – ismered a mondást: dura lex, sed lex.

– A törvény kemény, de ez a törvény – ismételte Dumbledore angolul. – Ha biztos vagy benne, Harry... – Abban a pillanatban, ahogy a zöld szempár belenézett a kékbe, Harry láthatta a nagyapai mosolyt az igazgató arcán, és abban a pillanatban tudta – egyszerűen csak tudta –, hogy Albus biztos benne, hogy ha sikerült is jelentkeznie, semmi esélye, hogy a Serleg őt válassza. Csak ki kell várnunk – gondolta Harry, miközben tekintetével az apját és a bátyját kereste. A nap így is megterhelő lesz. Inkább a családjával együtt várná meg a kiválasztást.

– Remekül csináltad, Harry – mondta Perselus, amikor a fia közeledett hozzá. – Nem számít, mi lesz, én nagyon büszke vagyok rád. – A bájitaltanár szélesen és őszintén mosolygott; volt egy kis esély arra, hogy ez a Verseny eléri, hogy év végére szívinfarktust kapjon. Mégis, az utolsó pillanatig büszke lesz a fiára.

– Köszönöm – jelentette ki Harry egyszerűen. – Na, mit szólsz hozzá? Találjunk valami hasznos elfoglaltságot a napomra, mielőtt az őrületbe kergetem magam? – Ezen Neville és Perselus is felnevetett, ennek ellenére eleget tettek a kérésének. Mindent megtettek, hogy minél tovább eltereljék a figyelmét a dolgokról. A Tusát még csak futólag sem említették, és Potterékről sem esett szó. Velük majd akkor foglalkoznak, ha eljön az idő, de egy perccel sem előbb.

Ehelyett a kviddicsről és a Tűzvillámról beszéltek, az órákról és a második animágus átalakulásról, amiről Harry végre úgy érezte, hogy közel áll a megvalósuláshoz; Perselus azt kérte, hogy az irodájában tálalják fel az ebédjüket, és ott ettek, miközben a bájitaltanár arról beszélt nekik, hogy Hagrid milyen erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy Madame Maxime-nak udvaroljon. Harry nem volt biztos benne, hogy a legjobb – és egyetlen – öltönyében lévő Hagrid képe nevettette-e meg, vagy az apja szabados használata az „udvarolni" szóval. Végül eljött az este, és vele együtt a halloweeni lakoma.

– Úgy tűnik, minden Halloweenkor történik, nem igaz? – kérdezte Perselus, és tekintete végigfutott a körülöttük lévő diákok arcán, ahogy beléptek a Nagyterembe. Suttogások követték Harryt, mivel a nap folyamán elterjedt a pletyka, hogy a nevét a Serlegbe dobta. Mindenkit és mindent figyelmen kívül hagyott, Adrian pillantásait is beleértve, és egyszerűen csak csendben ült, igazi étvágy nélkül rágcsálta végig a vacsoráját.

– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy megtetted – motyogta Hermione ötödjére. Harry a mennyezetre emelte a szemét, és a lány felé fordult, azzal a szándékkal, hogy leállítsa.

– Mégis megtette, Hermione – mondta Ginny unottan és bosszúsan. – Most már ehetnénk, kérlek? Engedd el. – Az idősebb lány csúnyán ránézett Ginnyre, aki nem törődött vele, miközben Harry eltervezte, hogy a valaha volt legjobb karácsonyi ajándékot veszi neki. Ha a dolgok így mennek tovább – a körülötte lévő diákok többsége a néma áhítat egyfajta változatával kezelte –, talán túljut a kiválasztáson anélkül, hogy bárkit is megátkozna. A következő percek gyötrelmesen hosszúnak tűntek; Harry észszerűen tudta, hogy nem telt el több negyedóránál, de neki örökkévalóságnak tűnt. Amikor az aranytányérokról elfogyott az étel, és Harry szíve úgy érezte, hogy ki akar ugrani a mellkasából, Dumbledore felállt a helyéről, és beszélni kezdett.

– Nos, a serleg már majdnem készen áll rá, hogy meghozza döntését – szólt Dumbledore. – Becslésem szerint még egy percre van szüksége. Addig is megkérem a leendő bajnokokat, hogy nevük kihirdetése után fáradjanak ide a terem végébe, haladjanak el a tanári asztal előtt, és menjenek át a szomszéd helyiségbe – itt az asztal mögötti ajtóra mutatott –, ahol megkapják majd az első utasításokat.

– Drukkolok – motyogta Neville, és a vállával megbökte Harryt. A Serleg lángjai magasabbra emelkedtek, fényesebben égtek, miközben Harry lélegzete elakadt. Bármelyik pillanatban megtörténhet. Végre eljött a pillanat. Dumbledore egy pálcasuhintással eloltotta az összes gyertyát, és a Nagytermet csak a Serleg kék és fehér között váltakozó lángjai világították meg.

A serleg tüze hirtelen vörösre színeződött és szikrázni kezdett, a következő pillanatban egy lángnyelv csapott ki belőle, fel a magasba, s abból egy megperzselt pergamendarab hullott ki. A termen álmélkodó moraj futott végig. Dumbledore elkapta a pergamendarabot, és karnyújtásnyira eltartotta, hogy a lángok fényénél, amelyek ismét kék-fehérré váltak, elolvashassa.

– A Durmstrang bajnoka – olvasta fel erős, tiszta hangon – Viktor Krum lesz.

– Nem meglepő! – kiáltotta Ron, miközben tapsvihar és éljenzés söpört végig a termen. Harry látta, ahogy Viktor Krum feláll a Mardekár asztala mellől, és Dumbledore felé sandított; jobbra fordult, végigsétált a tanári asztal mellett, és eltűnt az ajtón át a szomszédos terembe.

– Bravó, Viktor! – harsogta Karkaroff, olyan hangosan, hogy mindenki hallotta, még a tapsvihar ellenére is. – Tudtam, hogy te vagy a mi emberünk!

– Őszintén szólva meglep, hogy Karkaroff egyáltalán magával hozta a többi diákot is – jegyezte meg Neville, miközben tapsolt. Harry bólintott, bár volt egy olyan érzése, hogy Krum félelmetes ellenfél lesz. A taps nem sokkal később elhalt, abban a pillanatban, amikor egy második pergamendarab röppent ki a Serlegből.

– A Beauxbatons bajnoka – hirdette Dumbledore – Fleur Delacour! – Harry azonnal felpattant, és az iskola többi tagjával együtt tapsolni kezdett, még fütyült is, miközben Fleur a Dumbledore által diktált terem ajtaja felé vette az irányt. Éppen mielőtt belépett volna, megfordult, és csókot küldött a fiúnak. Annyira örült a lány miatt, hogy majdnem lemaradt a harmadik pergamendarabról, ami kirepült a Serlegből.

– És a Roxfort bajnoka – mondta Albust Dumbledore, a hangja nyugodt, a szemei azonban alig észrevehetően tágra nyíltak. – Harry Potter! – A taps ezúttal mennydörgő volt, de Harry úgy érezte, mintha valahonnan a távolból hangzana. Őt választották ki. Neville szorosan átölelte, mielőtt folytatta volna a tapsolást, és sürgette, hogy induljon el. A griffendélesek gyakorlatilag üvöltve harsogták elismerésüket, ahogy az iskola nagy része is. Perselus pedig felállt a helyéről, tapsolt és éljenzett, a szemei alig visszafojtott könnyektől csillogtak. Harry ragyogó mosollyal megindult a terem felé, még mindig alig hitte el, ami történt.

Abban a pillanatban, amint belépett az ajtón, csend lett a teremben. Karkaroff és Krum kíváncsian néztek rá, a Durmstrang bajnoka elismerően biccentett neki. Madame Maxim csak bámulta őt, míg Fleur kacagva rohant felé, és a karjába zárta.

– 'Arry!' – kiáltotta a nevét, mire a fiú nevetve felkapta, és megpörgette. – Megcsináltuk! Megcsináltuk! – Harry letette a lányt, és rámosolygott.

– Igen, megcsináltuk! – Már éppen többet akart mondani a helyzetükről, amikor az ajtó ismét kinyílt, és belépett; – Adrian? – Az ikertestvére volt az, bár Harry véleménye szerint annak egy sokkal sápadtabbnak verziója. Mi történhetett? Ludo Bumfolt lépett be utána, szorosan követte őt Mr. Kupor és Dumbledore.

– Rendkívüli! – motyogta Bumfolt, és megszorította Adrian karját. – Abszolút rendkívüli! Uraim ... hölgyem – tette hozzá, a kandallóhoz lépve, és a már a szobában lévő három bajnok felé fordult. Harry máris érezte, hogy valami nincs rendben. Adrian reszketett, mint a nyárfalevél, Bumfolt pedig túlságosan is ujjongott ahhoz, hogy bármi jó történjen. – Hadd mutassam be – bármennyire is hihetetlennek tűnik – a negyedik trimágus bajnokot... – Hát, a fenébe, gondolta Harry, miközben tekintete a bátyja sápadt arcára szegeződött. Átkozott Halloween!

Francia:

S'ils ne peuvent pas voir ça, ils sont aveugles. Ou stupides. Peut-être tous les deux. – Ha ezt nem látják, akkor vakok. Vagy hülyék. Talán mindkettő.

Vraiment? – Valóban?