Harcok és hősök

by lenora1124

Aeneas boldogan élt az idai nimfák között, míg végzete miatt Trójába nem vitte apja, ahol egyre jobban kibontakozott előtte elkerülhetetlen sorsa, és a számtalan véres harc, amin keresztül be tudja majd teljesíteni.

Első ének

Harcokat énekelek s egy hőst

„Harcokat énekelek s egy hőst, akit Ítaliába,
Trója vidékéről lávín partig, legelőször
Űzött végzete; sok földet, tengert bebolyongott,
Égi erők és Júnó nem-feledő dühe folytán
És sok háborut is tűrt, míg várost alapított,
Isteneit Latiumba vivén, honnét a latin faj,
Alba atyái s Róma magas bástyái erednek."

(Vergilius: Aeneis 1.1-7. / ford. Lakatos István)

Harcok, hős, óh, Róma atyja, meséld el nekem, ki voltál.

Egy kegyetlen gyilkos.

Miért mondod ezt? Te voltál a legkegyesebb atya.

Ezrek vére tapadt kezeimhez a hosszú évek alatt. Még ma is látom a szemem előtt, ahogy az ifjú vére csepeg a kardomról. Lassan, cseppenként. Látom, ahogy a lábamnál fekszik a porban Itália reménysége, a nagy hős. Mondd hát, kedves költőm, lehettem-e más, mint ennek a fiúnak a kegyetlen gyilkosa?

Nem hiszek neked! Valaki másnak kellett lenned!

Egy hűtlen szerető.

Az nem lehet. Te voltál a leghűségesebb férj.

Sok lány sírt miattam a hosszú évek alatt. Még ma is hallom a fülemben a gyönyörű hangját, amit a szél hozott utánam a vízre. Bátor, kétségbeesett. Hallom, ahogy miattam üvölt a máglyán Karthágó reménysége, a nagy hős. Mondd hát, szép szavú költőm, lehettem-e más, mint ennek a nőnek a hűtlen szeretője?

Hazudsz! Valaki másnak kellett lenned!

Egy rossz bajtárs.

Nem, nem. Nem! Te voltál a legodaadóbb barát.

Pluto annyi barátomat ragadta el miattam a hosszú évek alatt. Még ma is látom a szemem előtt, ahogy a bajtársam vére csepeg a kardjáról. Lassan, cseppenként. Látom, ahogy a lábánál fekszik a porban Trója reménysége, a nagy hős. Mondd hát, kegyes költőm, lehettem-e más, mint ennek a férfinek a rossz bajtársa?

Fejezd be! Kérlek, fejezd be!

Az igazság mindig csúf, szomorú költőm. Azt akartad hallani, hogy Venus büszke fia voltam. Gyűlöltem anyámat. Azt akartad hallani, hogy egy nagy sorsra hivatott hős voltam. Gyűlöltem életem. Azt akartad hallani, hogy Róma büszke atyja voltam. Gyűlölöm örökségem.

Ezt nem hihetem el. Te, mindannyiunk őse, nem lehettél rossz ember. Te, mindannyiunk őse, nem gyűlölhetted sorsod. Te, mindannyiunk őse, nem gyűlölheted örökséged. Tőled származunk, s tőled származik Róma maga. Te vagy Róma.

És még mindig azt hiszed, hogy jó ember voltam? Azt mondod, hogy Róma én vagyok, de ismered-e eléggé Rómát, boldogtalan sorsú költőm? Hőssé akarsz tenni, de soha nem voltam hős, pont, mint ahogy Róma maga sem volt hős soha.

Aeneas, kérlek, meséld el nekem, ki voltál.

- o -

1.

Latium

Lassan csepegett a vér.

Venus jámbor fia a hosszú évek alatt még soha nem érezte magát ennyire fáradtnak. Állt kardjával a kezében, és nézte a lábainál elterülő ifjú hős nyugodt, élettelen arcát. Nem lett volna szabad ezt tennie, ez a viselkedés nem illett a kegyes atyához. Nem lett volna szabad ezt tennie, de egy hirtelen villanás, és sokat látott kardjáról az itáliai vére csepegett. Lassan, cseppenként. Minden tagja sajgott, a lábán a seb még mindig iszonyatosan fájt, és minden vágya az volt, hogy egyedül legyen, és végre aludjon. Évekig aludjon, örökké aludjon, míg a tengernyi vér szép lassan lecsepeg a kardjáról. Az itáliaiak vére, a punok vére, az akhájok vére.

Mindenki arra várt, hogy megmozduljon, hogy végre csináljon valamit, akármit. A sereget vezető férfi tudta, hogy a tömegből egy tekintet szétáradó büszkeséggel nézte a nagy hőst, aki leterítette barbár ellenségét. A sokattűrt férfi tudta, hogy a tömegből egy tekintet félelemmel leste a hódító menekültet, akinek semmi joga nem volt mindazt megtenni, amit megtett, mióta Itália földjére lépett. A gyorslábú férfi tudta, hogy a tömegből egy tekintet aggódva figyelte az egykori dardán herceget, akivel annyi mindent túlélt, de aki ma már nem az volt, mint akit oly sok éve megismert.

Meg kellett mozdulni, ezt várta el tőle mindenki. És mi mást csinált volna a kegyes atya, a nagyhírű trójai hős, Venus büszke fia, ha nem azt, amit mindenki elvárt tőle? Meg kellett volna mozdulnia, de lábai nem engedelmeskedtek. Állt mereven, nézte a halott élettelen arcát, irigyelte nyugodt álmát. És csak állt, amíg meg nem érezte az érdes ujjak érintését a vértől mocskos kezén. Az akháj kivette a kezéből sokat látott kardját, és ő hagyta. Soha többet nem akarta látni, soha többet nem akarta kezében fogni az átkozott kardot. Felnézett a meleg szemeibe, és barátja együttérzően mosolygott rá. A kegyes atya, a nagyhírű trójai hős, Venus büszke fia mély levegőt vett, és végre megmozdult.

Lassan lépkedett. Minden lépés kín volt. A mély seb fájt a lábán, a tengernyi vér égette kezeit, könyörtelenségeinek emlékei kínozták lelkét. Össze akart rogyni, és soha többet nem akart felkelni, de valahogy mégis sikerült egymás után tenni a lábait. Elsétált Iullus mellett, de nem mert ránézni, nem akarta látni, hogy mennyi vér mocskolta be hiú arcát. Elsétált Lavinia mellett, de nem kívánt ránézni, nem akarta látni, hogy mennyi fájdalom ült ki ártatlan arcára. Ment előre, tette egyik lábát a másik után, és csak a mindig hűséges Achates előtt állt meg.

- Éjjel elégetjük a holtakat – adta ki újra a már annyiszor kiadott utasítást Venus fia.

- Igenis – válaszolt bajtársa.

- Küldj Daunusért is – tette hozzá Anchises fia.

- Igenis – ismételte odaadó barátja.

A kegyes atya nem kívánt más utasítást kiadni, nem kívánt mást mondani, ment volna tovább, ment volna a sátrába. Egyedül akart lenni, messze minden ember tekintetétől, messze a távolba meredő halott hős nyugodt tekintetétől. Latinus király viszont az útját állta, izgalomtól és felelemtől kipirult arcát az itáliai vértől szennyezett trójai arcába nyomta.

- És az esküvő? – kérdezte az öreg király szemrehányóan. – Mi lesz az esküvővel?

Az irgalmatlan hadvezér állt a királlyal szemben, de sokáig nem válaszolt. Szíve minden dühével gyűlölte a vénembert. Gyűlölte, mert folyamatosan emlékeztette mindarra, amit gyűlölt magában, a nagy hősi sorsot, amelyre születése óta rendelve volt, és amely ellen nem tehetett semmit, amely ellen soha nem tehetett semmit. Gyűlölte a követelőző vénembert, gyűlölte a lángoló várost, gyűlölte elkerülhetetlen sorsát, gyűlölte saját magát.

- Holnap – mondta ki nehezen a kelletlen vőlegény.

Nem várt választ, nem akart választ. Gyors léptekkel faképnél hagyta az akaratos vénembert. Nem is gondolta volna, hogy mennyi erő van még az iszonyatosan fájó lábában, pedig oly gondosan kötött be barátja. Nem is gondolta, mennyi erő van dühtől forrongó lelkében, pedig mennyiszer adott erőt neki dühe a hosszú évek alatt. Ment előre, és érezte, hogy már a mennydörgő Iupiter maga se tudta volna megállítani.

A szolgák elhelyeztek egy vizes edényt a sátrában, mire odaért. Elkezdte lemosni a vért és a sarat kezeiről. Mosta, de régóta tudta, hogy soha nem fog eltűnni a kezeiről a mocsok. Megtett minden piszkos dolgot, amit az istenek követeltek tőle, most pihenni akart. Aludni akart, meghalni akart, de nem tehette. Egész életében követte a kegyetlen istenek parancsait, és tudta, hogy ezután se lesz másképp. Az istenek engedelmes bábja volt, és csak akkor pihenhet meg, ha ők maguk vágják majd el a zsinórjait. Egyszer, nemsokára, nem elég korán.

Nézte a mocskos vizet, de nem bírta látványát. Dühödten felborította az asztalt, és a víz szétfolyt a földön mindent beborítva vérrel és sárral, Aeneas pedig mocskosan eldőlt az ágyán, és végre becsukta fáradt szemeit.

- o -

2.

Ida

A kisfiú vidáman fürdött a sodró folyóban, a kis kezeivel kifröcskölte a tiszta vizet a fűre. A nimfák mind ott ültek a gyerek körül, és játszottak vele, nevettek vele. Csend volt és nyugalom. Madarak daloltak a fák ágain, békák brekegtek a folyó körül, egy farkas üvöltött a távolban. A nap melegen sütött le a mezőre. Minden rendben volt, és a kisfiú boldog volt.

Adrastea már öreg volt a kisgyerekekhez. Senki nem mondhatta volna meg a nimfáról, hiszen épp olyan fiatalnak látszott, mint amikor Ops a kezeibe adta a csecsemő Iupitert, hogy tartsa biztonságban az apja, a rettegett Saturnus elől. Adrastea elvitte a gyermeket Krétára, felnevelte, megszerette. Még ő maga is szinte gyermek volt. Soha nem fogja elfelejteni a szeretetet, amit érzett a fiatal isten iránt. Soha nem fogja elfelejteni a fájdalmat, amit érzett, amikor a felnőtt isten elbúcsúzott tőle, mert indult megvívni apjával a hatalomért. Soha többet nem látta a fiút, aki az istenek királyává vált. Annyi évszázad telt el Iupiter után, már meg se tudná számolni, és megjelent még egy anya még egy csecsemővel. Egy kisfiúval, akiről szintén tudta, hogy egyszer majd le kell mondania, mert már meg volt írva a fiú elkerülhetetlen sorsa. A nimfa túl jól ismerte az elkerülhetetlen sorsokat, hiszen arra volt ítélve, hogy örökké vigyázza őket. Adrastea már öreg volt a kisgyerekekhez, de akarata ellenére ezt a kisfiút is ugyanúgy megszerette, mint annyi éve Iupitert.

Nézte a boldogan pancsoló fiút, amikor lépések zaja csapta meg a fülét. Puha lépéseké, melyek alatt boldogan hajoltak meg a fűszálak, és hálásak voltak, hogy őket szentelte meg az istennő lépéseivel. Adrasteának meg se kellett fordulnia, így is felismerte az istennő üde járását. Meg se kellett fordulnia, hiszen látta az örömöt a gyerek szemében, amikor meglátta a közeledő édesanyját. A kisfiút már nem érdekelte se a tiszta vizű folyó, se a vele játszó kedves nimfák, futott az istennő karjaiba. Mindig végtelenül boldog volt, amikor az anyja meglátogatta őt. Nagyon ritkán volt végtelenül boldog. A szépséges Venus mosolyogva lehajolt, és futtában elkapta a fiút, felemelete, és megölelte szörnyű gyászát.

A fiú végtelenül szerette az édesanyját. Mi mást érezhetett volna egy halandó kisfiú isteni édesanyja iránt? De mit érzett egy isteni édesanya halandó fia iránt? Szörnyű gyászt. Amikor Adrastea megkérdezte, hogy mit jelent az Aeneas név, ezt válaszolta neki a halhatatlan istennő. Szörnyű gyász, hiszen elkerülhetetlen, hogy egyszer eltemesse a fiút. Egyszer, nemsokára, negyvenhárom év múlva.

- Anyám, úgy örülök, hogy eljöttél – ölelte édesanyját.

- Óh, én kishercegem – mosolygott rá mézédesen az istennő.

- Nézd, mit találtam a folyóban!

A kisfiú felfedte a kis tenyerébe rejtett kagylót. Egy egyszerű kis kagyló volt, nem volt benne semmi érdekes, semmi különleges, Aeneas mégis úgy nézett rá, mintha a föld legnagyobb kincsét találta volna meg, és büszkén mutatta édesanyjának.

- Gyönyörű – hazudott Venus.

- Gyönyörű és tökéletes – lelkesedett tovább a kisfiú. – Rád emlékeztet.

- Drága kishercegem – simogatta meg szomorúan a fiú arcát.

- Anyám, mi a baj? – kérdezte aggódva Aeneas.

- Szomorú vagyok a jövőd miatt.

- Ismered a jövőm? – csillant fel kíváncsisággal a fiú szeme.

- Egy részét – válaszolt az istennő.

- És miért vagy miatta szomorú?

- Mert elkerülhetetlen.

Az öreg nimfa nem bírta tovább. A kisfiú még túl fiatal volt ahhoz, hogy bármit is megtudjon szörnyű jövőjéről, amit a Párkák, a Sors istennői már fontak neki. A kisfiú még túl ártatlan volt, hogy bármit is megtudjon azokból a mocskos dolgokból, amiket kénytelen lesz megtenni. Egyszer, nemsokára, hosszú éveken keresztül. Felállt hát Adrastea is a folyópartról, és a kegyetlen istennő felé sétált.

- Aeneas, hagyd édesanyádat megpihenni a hosszú út után – mondta Adrastea, mire a kisfiú engedelmesen elengedte az anyját. – Üdvözöllek újra az Ida hegyén, mosolyszerető Venus.

- Jó újra látni téged, Adrastea.

- Aeneas, játszd el édesanyádnak a dalt, amit most tanultál – utasította kedvesen a kisfiút.

A gyermek lelkesen szaladt a lantjáért, és rögtön bele is kezdett a dalba, amit az egyik szatír tanított neki pár napja. Venus leült a fűbe, ruhája tökéletes omlott köré, hosszú szőke haja lengedezett a szélben, és újra mézédesen mosolygott a fiára, szörnyű gyászára. Adrastea az istennő mellé telepedett, és együtt hallgatták a dalt, amit Aeneas gyönyörűen játszott. Remek zenész lehetett volna belőle, ha nem katonának született volna.

- Holnap eljön – mondta halkan Venus, hogy csak Adrastea hallja.

Az öreg nimfa rögtön értette, kire utalt az istennő. Mindig tudta, hogy a kisfiúnak egyszer el kell hagynia az Ida biztonságát, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar el kell válnia tőle, hiszen már annyira megszerette. Öt éve nevelte a gyermeket, öt gyönyörű, rövid éve. Hatalmas fájdalom hasított Adrastea szívébe, és küzdött a könnyeivel, mert nem akarta a mosolyszerető Venus előtt elsírni magát. Nézte a fiút, hallgatta a dalt, és arra gondolt, hogy legalább még egy estét eltölthetnek együtt, mielőtt elveszti.

Kár, hogy katonának született, nagyszerű ember lehetett volna. Kigördült a könnycsepp Adrastea szeméből.

o

Iszonyatosan fájt béna lába, már szinte csak húzta maga után. Borzasztóan magas volt az Ida, és ő meglehetősen lassan haladt felfele.

Nagyon meglepte, amikor egy hete Venus megjelent a szobájában. Nem látta az istennőt az együtt eltöltött varázslatos éjszakájuk óta. Addig az éjjelig soha nem merte volna remélni, hogy valaha megpillanthat egy istent, kiváltképpen hogy magát a szépség és szex istennőjét. Az első látogatása varázslatos volt, a második rettenetes.

Minden itt kezdődött az Ida hegyén. Csak egy fiatal és gondtalan herceg volt. Kint ült a nyájjal, és lustán szórakozott botjával, amikor megjelent az ismeretlen nő. A legszebb teremtmény volt, akit valaha látott. Biztos volt benne, hogy egy istennő, halandó ember nem lehetett olyan szépséges, mint ő volt. A nő azonban azt mondta magáról, hogy egy közeli városból származó hercegnő. Nem hitte el neki, de azt hazudta, hogy elhiszi. Teljesen a szépsége varázsa alá került, és nem akarta, hogy elmenjen. A nő szép szavakkal próbálta meghódítani. Dicsérte a nyáját, az ezüst csíkos ruháját, a göndör haját, a sötétbarna szemeit. Óh, ha tudta volna, hogy a férfi minden szó nélkül odaadta volna magát neki, de nem akarta megbántani a nőt, így hát hallgatta mézédes szavait. Hallgatta addig, amíg a nő beszélt. Aztán egyszer csak a nő már nem beszélt.

Varázslatos éjszaka volt Anchises számára, és a nő esküdözött, hogy számára is az volt. Anchises úgy tett, mint aki elhitte neki. Meztelenül feküdtek egymás mellett a juhbőrön, amikor a nő bevallotta, hogy ő Venus, a szépség és a szenvedély istennője. Anchises nem lepődött meg ezen, hiszen olyan tökéletes volt az éjszaka, hogy más nem lehetett, de megdöbbenést tettetett. Csak hónapokkal később egy másik istentől tudta meg, hogy Iupiter bosszúja volt a varázslatos éjszaka. Venus megbabonázta unokaöcsét, hogy halandó nőkbe szeressen bele, mire az istenek királya bosszúból elintézte, hogy nagynénje is ellenállhatatlan vágyat érezzen egy halandó iránt, és Anchises úgy képzelte, hogy véletlenül pont rá esett a választás. Szegény halandó nem tudhatta, hogy a Párkák soha semmit nem csináltak véletlenül.

Varázslatos éjszaka volt Anchises számára, de az istennő megeskette, hogy soha senkinek nem mondhatja el, hogy mi történt köztük. A férfi természetesen megesküdött, mi mást tehetett volna egy istennővel szemben. Mire reggel felkelt, Venusnak semmi nyoma sem maradt, nem hagyott hátra mást csak egy boldog emléket. Egy emléket, amit nem tudott magában tartani, amikor hazament, és unokatestvére elkezdte faggatni, hogy miért maradt ki egész éjszaka az Idán. Megesküdött, megszegte, Iupiter megbüntette. Látta a vakító fényt, érezte az éles fájdalmat, és elkezdett sántítani. Iupiter tehetett akármit nagynénjével, szabad volt neki, de ha bárki más vétett ellene, lesújtott a bűnösre az isteni villám.

Anchises azt hitte, hogy soha többet nem fog hallani az istenektől. Több mint öt évig nem is hallott semmit, de aztán egy este a szobájában találta a kegyetlen Venust. Ezért húzta fel most a fájó lábát az Ida tetejére, rettegve hogy mi várt rá, amikor felér.

o

A kisfiú látta meg először a sánta férfit. Mindannyian a fűben ültek, és az egyik nimfa, Oenone javaslatára a mezei virágokból fontak koszorúkat. A fiú kiválasztotta a legszebb virágokat, hogy olyan füzért tudjon csinálni, ami tényleg illett szépséges édesanyja hosszú, szőke hajába. Ám amikor meglátta a közeledő idegent, annyire megijedt, hogy eldobta a félig kész füzért, és anyja mögé ugrott. Egész eddigi életében nem ismert mást csak az idai nimfákat és szatírokat. A nimfák megdöbbentek a kisfiú mozdulatán, és mind felnéztek a munkából. Amint meglátták a feléjük sántító Anchisest, szétrebbentek. Mindenki felnézett kivéve Venus, aki továbbra is a virágokat fűzte.

- Minden rendben van, kishercegem – nyugtatta a fiút.

- Ki ez, anyám? – kérdezte ijedten.

- Az apád – válaszolt nyugodtan az anyja.

- Az apám? – csodálkozott a gyerek.

Már nem is érezte magát olyan ijedtnek, a kíváncsiság sokkal erősebbé vált benne. Kilépett anyja háta mögül, és érdeklődve nézte a közeledő sánta férfit. Tudta, hogy volt apja, Adrastea elmagyarázta neki, hogy mi szükséges egy gyerek születéséhez. Ő maga is látta már többször, hogyan kapták el a szatírok a nimfákat, és erőszakolták meg őket. Nem az lepte meg Aeneast, hogy volt apja, hanem hogy itt volt az apja.

- Miért nem jött eddig? – kérdezte Aeneas.

- Eddig nem hívtam – válaszolt nyugodtan az anyja anélkül, hogy ránézett volna.

- Miért jött ide most? – kíváncsiskodott tovább a kisfiú.

- Hogy elvigyen – felelte Venus miközben továbbra is a virágokat fűzte.

- Nem! – kiáltotta Aeneas. – Nem! Anyám, kérlek, nem hagyhatod neki.

- Én kértem meg őt – mondta az istennő végre a fia szemébe nézve.

- Miért? – kérdezte megdöbbenve a gyermek.

- Mert a jövőd nem itt van, kishercegem – felelte az anyja. – Trójában vár téged a Végzeted.

- De én nem akarok elmenni! Anyám, kérlek – könyörgött.

- Tudom, drágaságom – megsimogatta a fiú arcát. – De el kell menned apáddal.

Anchises nagyon lassan, de végre odaért hozzájuk. Az istennő felállt, hogy üdvözölje őt. Venus látványosan magasabb volt, mint a férfi, és sokkal méltóságteljesebben tartotta magát. Nem értette, hogyan tudott egyszer ebbe a jelentéktelen halandóba beleszeretni. Érezte, hogy Aeneas elbújt a lábai mögött, biztosan abban reménykedve, hogy akkor nem veszi majd őt észre az apja. Talán kicsit sajnálta a fiút, hogy el kellett mennie ezzel a szánalmas béna férfivel, de még ő maga se tudott semmit tenni halandó fia elkerülhetetlen sorsa ellen.

- Isteni Venus – mondta kurtán Anchises.

- Üdv, Anchises – mosolygott az istennő, de nem őszintén. – Örülök, hogy újra látlak.

Anchises udvariasan visszamosolygott az istennőre, tekintetét azonban nem a szépséges, karcsú, kegyetlen Venus vonzotta, hanem a szépséges, hosszú, kegyetlen lábai közt megbújt kisfiú. Göndör, sötétbarna fürtjei az arcába lógtak, alóluk nézett ki ijedten hatalmas, sötétbarna szemeivel. Anchises arra számított, hogy az istennő kiköpött mása lesz majd a fiú, de saját magát látta a gyermekben. Minden vonását tőle örökölte, ám mégis volt a tekintetében valami isteni, valami szörnyű.

- Szia, Aeneas – köszönt neki.

Lassan leguggolt. Fájós lába nagyon nehezen engedte, de leguggolt, hogy szemtől szembe lehessen a kisfiúval. Úgy gondolta ettől majd kevésbé fog félni tőle a kölyök, de tévedett, a fiú csak még jobban megijedt, és még nagyobb erőfeszítéssel próbált anyja lábai mögött eltűnni. Anchises próbált bíztatóan mosolyogni rá, bíztató szavakat mondani neki, de minden erőfeszítése hiába volt. Ekkor vált biztossá számára, hogy nagyon nehéz dolga lesz az isteni poronttyal.

o

Anchises lassan bicegett lefele a magas hegyről, de a kisfiú még így is alig bírta tartani vele a lépést. Úgy gondolta volna, hogy egy istennő fia olyan gyors léptekkel jár, amivel ő nem tudja majd tartani a lépést. Ehhez képest a kölyök nagyon lassan lépkedett mögötte könnyei közepette. Nem akarta otthagyni az anyját, és sírva próbálta meggyőzni, hogy hadd maradjon az Idán a nimfákkal, minden nap várva, hogy az istennő meglátogassa. Venus hosszan magyarázta neki, hogy el kellett mennie Trójába. Anchises rettegett attól, hogy ezt a gyermeket, aki ilyen egyértelműen imádta isteni édesanyját, neki kellett felnevelnie. Bármennyire is hasonlított rá külsőleg a fiú, nem látott benne semmi mást csak Venus fiát, egy kegyetlen istennő fattyát.

- Gyere már! – kiáltott hátra.

Eleinte még kedves volt vele, és próbált megértő lenni, hiszen egyik pillanatról a másikra változott meg teljesen az élete. Azonban már nagyon unta, hogy mennyire lassan kullogtak lefele. Haza akart érni, lepasszolni a kölyköt a dajkának, és végre felpolcolni fájó lábát.

Nem akart apa lenni, soha nem akart apa lenni, és főleg nem akart ennek az isteni vakarcsnak az apja lenni. Volt egy varázslatos éjszakája a legszépségesebb teremtéssel a világon, és ő ezt annyiban is akarta hagyni. Nem akart egy isteni kölyköt, anélkül is emlékezett az éjszaka minden részletére, minden fájdalommal teli lépés azt az éjszakát juttatta eszébe. Ám amikor Venus megjelent a szobájában egy hete, és közölte, hogy magához kell vennie a porontyot, nem mondhatott nemet. Egyszer már megtagadta az istennő utasítását, és egész életében sántíthatott miatta. Így hát a megjelölt időpontban felment az Idára. Leérni róla viszont soha nem fog.

- Fájnak a lábaim – mondta nagyon halkan a fiú.

Anchisesnek elakadt a lélegzete. Ha a kölyök lábai fájnak, akkor ő mit mondjon a villámsújtotta lábával? De nem akart rögtön az első nap kiabálni a kis vakarccsal. Mély levegőt vett, elővette a legszebb mosolyát, és visszafordult az istennő fia felé, és hazudott neki. Valahogy túl kellett élnie ezt az isteni büntetést is.

- Gyere, úgyis épp pihenni akartam – mosolygott, és egy kidőlt fatörzshöz vezette a fiút.

Nagy fájdalmak árán sikerült leülnie a fatörzsre. Igazából neki is jólesett kicsit megpihenni, mert lába már rendkívüli mód kínozta, de ezt még magának se vallotta volna be. A kisfiú viszont nem ült le egyből, amit a bús panasz után Anchises nem értett. A gyerek a fatörzs körül heverő köveket nézegette, majd kiválasztott egyet, és a férfi lába alá helyezte. Anchises nem is lepődhetett volna meg jobban. Nem számított ilyen gondos tettre egy fiútól, akit öt éven keresztül egy istennő nevelt.

- Köszönöm, Aeneas – mondta még mindig megdöbbenve.

A kisfiú halványan Anchisesre mosolygott, majd leült mellé a fatörzsre, és nézte az Ida lábától nem messze elterülő hatalmas várost. Anchises gondolkozott, hogy mit mondjon a fiúnak, miről beszélhetne egy idegen gyerekkel. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna valamit, Aeneas megtörte a csendet.

- Milyen Trója? – kérdezte a kisfiú.

- A leggyönyörűbb város az egész világon – válaszolt Anchises. – Magas falai olyan védelmet biztosítanak, amilyen semmilyen más városnak nincsenek. A fellegvár, ahol Priamus király él a családjával, az építészet remekműve. Az utcák eleinte zavarosnak és kiismerhetetlennek tűnnek, de egy csodálatos káoszt teremtenek, amit nem lehet nem imádni.

- Nagyon szereted, igaz?

- Igen – mosolygott Anchises. – Ott születtem, ott éltem egész életemben, és ott is fogok meghalni. Te is szeretni fogod – tette hozzá. – Nincs a világon Trójához fogható város, és soha nem is lesz.

- o -

Trója

Nagyon hosszú volt az út, és már teljesen besötétedett, mire a városba értek. A kisfiú kimondhatatlanul elfáradt, és semmi másra nem vágyott csak arra, hogy végre eldőlhessen aludni. Azonban amint becsukódott mögötte a nagykapu, Aeneas elfelejtette minden fáradtságát, mert hirtelen valami szörnyű érzés kerítette hatalmába, és menekülni akart, messze elfutni a várostól. Anchises azonban céltudatosan a háza felé tartott, és Aeneas kénytelen volt a férfihez tapadva haladni, nehogy elveszítse őt a hatalmas forgatagban. A kisfiú még soha életében nem látott ennyire nyüzsgő helyet. Körülötte mindenki gyors léptekkel haladt az utcákon, nem is nézve a másikra, nem is foglalkozva a másikkal. Szörnyen megrémült a káosztól, a várostól.

Nem tudta, hogy mennyi ideig kellett az esztelen forgatagban menniük, míg végre elérték Anchises házához. Úgy érezte, hogy egy örökkévalóság telt el, amíg a városkaputól elértek idáig a tömött utcákon. Anchises belépett a házba, és a fiú is már lépett volna be, amikor hirtelen az utca végében meglátott egy anyafarkast. Nem értette, hogy kerülhetett a nemes állat ilyen messze az erdőtől, a kavargó város közepébe. Már kiáltott volna Anchises után, hogy ő is meg tudja nézni a gyönyörű teremtményt, de a farkas eltűnt a szeme elől. Aeneasban feltámadt a vágy, hogy utána rohanjon, megkeresse, és kövesse bármerre is megy, hátha menedéket nyújtana számára a fojtogató városban, de tudta, hogy édesanyja nem azt akarná. Így hát nagy levegőt vett, és belépett Anchises házába.

Azt gondolta, hogy a házon belül végre nyugalmat talál, de ott is nyüzsgés fogadta. A szolgák egy megzavart hangyaboly módjára sürögtek-forogtak a hazaért uruk körül. A belépő kisfiúval azonban senki nem foglalkozott. Aeneas tekintetével Anchisest kereste, és miután sikerült megtalálnia, gyorsan mellé sietett. A férfi volt számára az egyetlen ismert pont az örvénylő forgatagban, a hirtelen teljesen megváltozott életében.

Anchises egy másik férfivel beszélgetett a terem közepén, akinek díszes ruhájából és méltóságteljes tartásából a kisfiú rögtön látta, hogy nem a szolgák közé tartozott.

- Szóval ez a fiad – mutatott rá az ismeretlen, amikor Aeneas melléjük ért.

- Aeneas a neve – válaszolt Anchises, majd a fiúhoz fordult. – Ő pedig az unokatestvérem, Priamus, Trója királya.

Priamus bíztatóan mosolygott Aeneasra. A kisfiú úgy látta, hogy ez a férfi tényleg őszintén mosolygott rá, nem úgy, mint az apja. Többször mosolygott rá Anchises, mióta reggel először meglátta, de egyszer se őszintén. Anchises nem örülhetett annak, hogy magával kellett hoznia. Aeneas maga biztosan nem örült annak, hogy vele kellett jönnie ebbe a szörnyű városba.

- Lépj közelebb, Venus fia – szólította fel kedvesen Priamus.

Aeneas engedelmeskedett, nem tudott nem engedelmeskedni a tekintélyt parancsoló királynak.

- Hány éves vagy, fiú? – kérdezte Priamus.

- A nyáron lettem öt – válaszolt kicsit félve.

- És egész életben az Idán éltél? – folytatta a király a kérdezősködést.

- Igen, uram.

- Nagy elfáradhattál a hosszú út során – mondta Priamus.

- Igen, uram – vallotta be Aeneas.

Anchises intett pár szolgának, akik Aeneast a szobája felé kezdték terelni. Az apa nem búcsúzott el a fiútól, és Aeneas nem hiányolta a búcsúzást. Idegenek voltak egymásnak, akiket egy istennő hirtelen, mindkettőjük akarata ellenére összekényszerített. Egyedül Priamus nézett szánakozva a távolodó kisfiú után.

A sok lárma után végre csend volt. Aeneas állt az új szobája közepén, és nem tudta, mihez kezdjen magával. A nimfák meséltek neki a többi halandó életéről, hogy milyen volt, mennyi mindennel járt, de azt soha nem mondták el neki, hogy hogyan kell élni ezt az életet. A kisfiú el volt veszve, és úgy érezte, hogy nem volt senki, aki segíteni akart volna rajta. Lassan az ablakhoz sétált, és kinézett az esti égboltra, és megkereste rajta a legfényesebb csillagot, az anyja csillagát.

- Hiányzol, Anya – suttogta a csillagnak. – Nagyon hiányzol.

Reménykedett, hogy Venus meghallja őt. Az anyja azt mondta, hogy az volt a sorsa, hogy eljöjjön Trójába, és itt éljen, és ő megteszi. Nem vitatkozik az anyjával, nem vitatkozik az istenekkel, nem vitatkozik a sorssal, de kellett neki valami, ami a múltjához köti, amibe kapaszkodhat. Megfogadta magának, hogy minden este felnéz majd az anyja csillagára, ami ugyanolyan fényes volt ebben a szomorú, magas falakkal körbezárt börtönben is, mint a végtelen mezőkön.

o

Priamus szánakozva nézett a távolodó kisfiú után. El tudta képzelni, hogy milyen nehéz lehetett szegény gyereknek, hogy egy nap alatt teljesen felfordították az életét. Élénken látta maga előtt még ma is a dühös istent, aki úgy érezte, hogy Laomedon király megfosztotta őt a neki járó fizetségtől, és ezért bosszúból hatalmas vérengzést rendezett. Neptunus bosszúja nem kímélte sem apját, sem bátyjait. Ő maga és öccse, Ganymedes is csak anyjuk könyörgésének köszönhették életüket. Egy pillanat alatt vége lett nyugodt életének, de nagyon hosszú idő volt, míg kisgyermekként megértette, mi történt, és alkalmazkodni tudott az új helyzetéhez.

Emlékeiből a szeme előtt megjelenő boros kupa rántotta vissza a jelenbe. Elvette a kupát Anchisestől, és látta, hogy színültig volt töltve borral. Anchises már el is kezdte nagy kortyokkal meginni a saját kupájának tartalmát.

- Vízzel szokás inni a bort – mondta Priamus.

- A mai nap tömény bort kíván – felelt Anchises.

Anchises szinte egyben ledöntötte a kupája tartalmát, és már úton volt az asztalhoz, hogy újra töltsön magának.

- Nem kéne lerészegedned – rótta meg Priamus.

- Ez királyi parancs? – kérdezte Anchises.

- Inkább atyai jótanács.

Anchises válasz nélkül folytatta az útját az asztalhoz, és újra teli töltötte borral a kupáját. Priamus dorgálóan nézett rá.

- Haza kellett ma hoznom Venus fiát, és megígérnem, hogy felnevelem – mondta borúsan Anchises. – A mai nap tisztán kívánja a bort. Sok bort.

- Ha ennyire nem akartad a gyereket, miért nem mondtál nemet?

- Mert az isteneknek olyan könnyen lehet nemet mondani – nevetett keserűen.

- Megpróbálhattad volna – csattant fel Priamus.

- Mert Ganymedes ellenkezését meghallotta Iupiter – vágott vissza Anchises.

- Az öcsémet megtiszteltetés érte, hogy Iupiter pohárnokává válhatott, és ezzel az öröklétet is megkaphatta.

- Az öcséd Iupiter ágyasa – mondta tárgyilagosan Anchises. – Nincs abban semmi tiszteletre méltó.

- Te már csak tudod – horkant fel Priamus.

- Igen – bólintott Venus szeretője. – Én tudom.

Varázslatos éjszaka volt. Anchises megsimogatta villámsújtott lábát, miközben a gyönyör járt a fejében, melyet Venus okozott neki. A második kupa bor is kiürült a kezében. Még többet akart, rengeteget akart. Eszméletlenül akart heverni az ágyában. El akart felejteni mindent, az éjszakát, Venust, Aeneast, minden szörnyű gyászát.

- Hinnem kell, hogy Ganymedes boldog – mondta halkan Priamus. – Hinnem kell, különben beleőrülök a tudatba, hogy mint minden bátyámat, őt is elvesztettem.

Anchises nem válaszolt, nem tudott válaszolni, mert egyáltalán nem hitte, hogy Ganymedes boldog lehetett a kegyetlen istenek között. Halkan az unokatestvére mellé sántított, és kupáját a Priamus által tartott kupához koccintotta, és nagyot húzott belőle. Priamus is a szájához emelte a kupát, és majdnem egy húzásra megitta a tartalmát.

o

Reggel nem bírt sokáig aludni. Alig tűnt még el anyja csillaga a reggeli égboltról, hogy átadja helyét a Napnak, Aeneas már felkelt a túlságosan puha ágyból. Sokáig tartott még összeszedett elég bátorságot, de végre kilépett a folyosóra, és elindult felfedezni új otthonát. Lassan lépkedett az ismeretlen házban, minden freskót, minden domborművet alaposan megszemlélt.

- Aeneas úrfi!

Megrémült a neve hallatán, hisz el nem tudta képzelni, hogy ki ismerhette máris a nevét a sok kő között. Megfordult, és egy szigorú szemű nőt látott közeledni gyors léptekkel.

- Caieta vagyok – mondta, mikor odaért. – Az apád engem jelölt ki dajkádnak.

Nem, akarta üvölteni a fiú. Nem akart új dajkát, bármi is történhetett előző nap, neki Adrastea volt a dajkája. Szavai azonban torkán akadtak, mert eszébe jutott drága édesanyja parancsa, miszerint mindenben engedelmeskednie kellett apjának, és ha Anchises ezt a nőt helyezte mellé, akkor ezt el kellett fogadnia sírás nélkül.

Szótlanul elkezdte követni a szigorú szemű nőt, aki elkezdte körbevezetni a hatalmas palotában, és magyarázta neki a hely szokásait, elvárásait. Aeneas nem értett belőle semmit. Nem értette, hogyan lehetséges egy ennyire szabályozott rend, melynek mindenkinek engedelmeskednie kell, és amelytől az eltérés szörnyű következményekkel járhat. Mindaddig próbált figyelni Caieta szavaira, próbálta megérteni a szigorú rendet, amíg meg nem hallotta a zenét.

Valaki a közelben nagyon rosszul játszott egy lanton. Meg akarta kérni a nőt, hogy kanyarodjanak a zene irányába, de Caieta annyira belemelegedett a beszédbe, hogy nem vette észre, hogy a fiú szólni akart, így Aeneas végül szó nélkül, egyedül elindul a hang irányába. Nem kellett sokáig kóborolnia, hogy megtalálja a palota egyik termében a fiút, aki nagy munkával próbálta a kezében lévő lantot megszelídíteni.

- Túl erősen szorítod a húrokat – mondta Aeneas.

A másik fiú meglepetten nézett fel. Nem számított arra, hogy valaki megzavarja kemény munkájában, mely sehogy nem akart sikerülni neki, azonban túl büszke volt, hogy ezt beismerje a semmiből megjelent idegennek.

- Tudom, hogy kell fogni – védekezett bosszúsan.

Talán nem kellett volna kijavítania, de Aeneas tudta, hogy igaza volt. Közelebb lépett a fiúhoz, és a lant felé nyújtotta a kezét.

- Megengeded? – kérdezte.

Pár pillanatnyi habozás után átadta az ismeretlen fiúnak a lantját, aki átvette, majd könnyedén elhelyezte a hangszeren ujjait, és belekezdett a gyönyörű dallamban, ami neki sehogy sem sikerült a hosszú óra alatt, amíg próbálta.

- Lehet, hogy tényleg túlságosan erősen szorítottam – ismerte be.

- Biztosan.

Mindketten nagy nevetésben törtek ki. Az első közös nevetésükben, melyet annyi követett az eljövendő rengeteg könny, fájdalom, halál előtt.

- Hector vagyok – mutatkozott be a fiú.

- Aeneas.

- Anchises fia? – csillant fel Hector szeme.

- Igen – bólintott kicsit megszeppenve.

Előző nap elmondta az apja Hectornak és nővérének, hogy nemsokára velük fog élni Anchises fia is, a másodunokatestvérük, és elvárta tőlük, hogy mindenben segítségére legyenek, hiszen, mint rokonai, ez volt a kötelességük. Ilione nem értette, Hector látta rajta. Ugyan idősebb volt a fiúnál, de mindig a felhőkben jártak a gondolatai, úgyhogy Hector csak legyintett rá. Húga, Lysianassa épp távolt volt nagynénjükkel a trák partokon. Az ikrek és Deiphobus még túl kicsik voltak, hogy bármit megértsenek. Anyja pedig nem tudott a segítségére lenni, mert még mindig szinte egész nap ágyban volt legkisebb testvére, Creusa születése miatt. Ó, mennyire hiányzott neki Aesacus!

Az ifjú trójai herceg pontosan tudta, hogy egyedül rá hárult a kötelesség, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy Anchises fia otthon érezze magát Trójában. Bár azt egyáltalán nem értette, hogy Anchisesnek honnan lett gyermeke, amikor még csak felesége se volt. Márpedig addigi tapasztalatai alapján úgy tűnt Hector számára, hogy a feleség követelmény volt a gyerekhez, de nem mert rákérdezni apjánál, hátha illetlenséget követett volna el.

Mielőtt Hector bármi mást kérdezhetett volna Aeneastól, Caieta rontott be mérgesen a terembe. A két kisfiú ijedten nézett fel a nőre, és igyekeztek minél kisebbre összehúzni magukat a villámokat szóró tekintete láttán.

- Aeneas úrfi, végre! – kiáltott a dajka. – Nem csavaroghatsz csak így el!

- Sajnálom – sütötte le szemeit Aeneas.

- Nem kóborolhatsz el bárhova, mint ahogy a vadonban tehetted - folytatta. – Gyere, még sok feladatunk van. És Hector úrfinak is gyakorolnia kell a lanton.

Nem tehetett mást a két fiú, mint követni a dajka parancsát. Aeneas szomorúan visszanyújtotta a lantot Hectornak. Még egyszer találkozott a tekintetük, és mindketten érezték, hogy volt valami a dallamban, a nevetésben, ami összefonta őket. Hector elvette másodunokatestvérétől a hangszert, és figyelte, ahogy Caieta elvezeti őt a teremből.

- o -

Phthia

Még mindig a kezében szorongatta a kockákat. A szekér alatta nagyon gyorsan futott, és egyre távolabb vitte a szelíd anyjától, a drága kishúgától, és az alvó társától. A kisfiú nem értette, hogy apja miért nem nézett rá, miért nem szólt hozzá, miért dobta fel őt a kocsira egy sebében összeszedett zsák ruhával. Még csak azt sem tudta, hogy hova sietett velük a szekér, de nem tudott elég bátorságot összeszedni, hogy bármit is kérdezzen tőle.

Patroclos a kezében szorongatta a kockákat, és még mindig látta maga előtt Clysonymus nevető arcát, miután már a sokadik kört is megnyerte. Patroclos ettől egyre idegesebb lett, és amikor társa már szavaival is elkezdte csúfolni őt szerencsétlenségéért, nem bírta tovább, felpattant a földről, és teljes erejéből meglökte Clysonymust. A társa hanyatt esett, és valamiért mókásnak találta, hogy nem szólt semmit, nem kelt fel. Patroclosnak elege lett társa viccéből, és bepanaszolta őt a szüleinek. És nem sokkal később már a szekéren ült.

Már majdnem teljesen lebukott a Nap a hegyek felett, amikor végre megállt a szekér. Menoetius leparancsolta a fiát a szekérről, és elindult vele a palota felé, a kisfiú pedig engedelmesen baktatott mögötte. El kellett hoznia, ide kellett hoznia. Nem hagyhatta otthon a rémes tette után.

A férfi határozott léptekkel haladt előre, de szeme sarkából meglátta a távolban a folyóparton a gyönyörű sógornőjét. Kékes hajába újra és újra belekapott a szél, újra és újra látni engedve szépséges arcát, elbűvölő mosolyát. A nő olyannyira vonzotta a tekintetét, hogy majdnem észre se vette a mellette ülő szőke kisfiút. Nem tudta őket azonban alaposan megnézni, mert pár lépéssel elértek a bejárathoz.

Lehajtott fejjel lépett be apja mögött a palotába, és nem mert sehova se nézni, nehogy akarata ellenére még nagyobb bajba keveredjen. A nagyterembe érve a meglepődött nagybátyját látta meg, és megörült az ismerős arcnak. Boldogan akart volna futni felé, de apja megragadta a karját, és nem engedte.

- Öcsém, mit kerestek itt? – csodálkozott Peleus.

- Hatalmas szívességet kell kérnem tőled – felelt szomorúan Menoetius.

- Bármit is kérj, megteszem – mondta habozás nélkül testvére.

- A fiam, Patroclos… - kezdte, de nem tudta kimondani a szavakat.

- Mi történt? – kérdezte határozottan Peleus.

- Ide kellett hoznom, nem maradhat otthon azután, amit tett – hadarta Menoetius. – Nem hagyhatom, hogy úgy nőjön fel, hogy mindenki gyilkosként tekint rá.

Peleus megdöbbenve nézett le a kisfiúra, de Patroclosnak ez nem tűnt fel, mert elvakította saját döbbenete. Miért mondta róla az apja, hogy gyilkos volt? Ő nem bántott senkit. Erősebben szorította a markában lévő kockákat, és egyre csak azt ismételgette magában, hogy ő nem bántott senkit.

- Itt jó helye lesz – mondta határozottan Peleus.

- Thetis nem fogja bánni? – kérdezte Menoetius.

- A fiunk születése óta nem kereste se a társaságom, se az ágyam.

- Hiszen az előbb kinn láttam – értetlenkedett öccse.

- Engem nem keresett – magyarázta Peleus. – A fiához minden nap eljön.

A felnőttek folytatták a beszélgetést, de Patroclos nem figyelt, nem tudott figyelni. A társa nyugodt arca járt a fejében, akit ő lökött meg olyan erővel, hogy hanyatt esett. De nem volt semmi baj, csak tréfálkozott vele. Clysonymus rendben volt, rendben kellett lennie. Tenyerében a kockák sarkai egyre jobban beleálltak puha bőrébe. Nem bántott senkit. Nem gyilkolt meg senkit.

A nagy csönd tűnt fel neki. Mindkét férfi kérdően nézett le rá, de nem is sejtette, hogy mit akarhattak tőle. Visszanézett rájuk, de nem bírta elviselni a tekintetüket, és kiszaladt a teremből. Rohant, amíg csak tudott, amíg nem ért a folyóhoz, ami útját állta. Nem bántott semmit. Tovább akart szaladni, messze akart szaladni a két felnőtt kérdő tekintetétől, a társa nyugodt arcától, de a folyó nem engedte. Térdre rogyott a parton, maga elé meredt a semmibe, és nem tudta elhinni, hogy megölte társát.

- Te ki vagy? – kérdezte egy kíváncsi hang mögötte.

Patroclos annyira megijedt a váratlanul jött hangtól, hogy ökle önkéntelenül is kinyílt, és a kockák kiestek belőle egyenesen a folyóba, melynek sodró árja messze vitte őket. Patroclos nem nézett utánuk, hanem a másik fiú felé fordult.

- Én… Én… - nem jöttek szavak a szájára.

- Én Achilles vagyok – mosolygott rá a másik bátorítóan.

Válaszolni akart, el akarta mondani a nevét, de nem tudott semmit se mondani, mert hirtelen nagy erővel törtek ki szeméből a keserves könnyek, és végigfolytak a kétségbeesett arcán. Nem akarta bántani társát, nem akarta meggyilkolni társát.

Achilles egy pillanatig se gondolkozott, hogy mitévő legyen, hanem rögtön átölelte a síró kisfiút. És ölelte addig, amíg a kezei között meg nem nyugodott az ismeretlen gyerek.

- o -

Trója

Lassan bicegett a szobája felé.

Érezte léptein, hogy az utolsó pohár bort már nem kellett volna meginnia, de kellett valami, ami segített neki elaludni. Már egy hete volt a házában az isteni poronty, de még mindig nem sikerült megbarátkoznia a helyzettel. Nagyon keveset beszélt vele, nagyon kevés időt töltött vele. Ha véletlenül egy helyre keveredtek, igyekezett minél hamarabb minél messzebb kerülni tőle. Rábízta Hectorra, rábízta Caietára, rábízta bárkire, csak ne neki kelljen foglalkoznia vele.

Iszonyatosan fájt a lába, ezért meg kellett állnia. Az orvosok javasolták neki, hogy kezdjen el botot használni, hogy azzal is kímélje a lábát, de méltósága nem engedte. Igyekezett minél büszkébben viselni bénaságát, de neki kellett dőlnie most a falnak, hogy minél kevesebb súlyt kelljen fájó végtagjára helyeznie. Nagyon messze volt még a szobája, és nem tudta, hogyan fog elérni odáig. Az istenek kegyetlen játéka tehetett erről. Az istenek büntetése miatt nap, mint nap fájdalomban élt. Ráadásul már nem egy, hanem két kegyetlen ajándékot adtak neki. Gyűlölte Aeneast. Gyűlölte, mert saját magát látta a kisfiúban, miközben pontosan tudta róla, hogy Venus fia volt, egy kegyetlen isteni fattyú, aki csak szörnyű gyászt okozott számára.

A falnak dőlve saját sorsát siratta Anchises, amikor fura zaj csapta meg a fülét az egyik ajtó mögül. Nem értette, hogy miért szűrődött ki ilyen fura zaj egy lakatlan szobából, majd rájött, hogy ez volt a szoba, melyet Aeneas számára kijelölt. Kíváncsiságtól vezérelve, hogy mit művelhet a kölyök zárt ajtók mögött odabicegett, de ahogy egyre közelebb ért, rájött, hogy sírás és motyogás fura keverékét hallotta a szobából. Résnyire kinyitott az ajtót, és meglátta az ágyon vergődő fiút, és biztossá vált Anchises számára, hogy egy rémálom gyötri Aeneast.

- Valaki, kérlek… - motyogta egyre hangosabban a kisfiú.

Anchises állt az ajtóban, és azon gondolkozott, hogy vajon miről rémálmodhat egy istennő fia. Egy pillanatra elmosolyodott, mert úgy gondolta, hogy megérdemli a kegyetlen isteni poronty. Azonban ahogy Aeneas egyre jobban szenvedett álmában, Anchises elbizonytalanodott. Nézte a fiút, és el kezdte szánni. Állt az ajtóban, és nem tudta mitévő legyen.

- Kérlek, ne…

- Aeneas!

Nem bírta tovább, és megérintette a fiú vállát. Nem bírta nézni a szenvedéseit. Nem tudta, hogy mit fog mondani, amikor Aeneas felkel, hiszen igazán még csak egyszer beszélt vele, de már nem érdekelte. Ha szótlanul nézik majd egymást, legyen úgy, de nem hagyhatta szenvedni álmába, legyen bármilyen kegyetlen isteni vakarcs.

- Aeneas! – ismételte, mikor a fiú nem kelt fel.

- Andra…

- Aeneas! – szinte már kiabált.

Az apja hangjára Aeneas felriadt. Hirtelen mozdulattal felült az ágyában, és ijedten nézett fel Anchisesre. A fiú szeméből elkezdtek folyni a könnyek, és Anchises most először nem tudott úgy tekinteni rá, mint Venus fia. Most először látott maga előtt egy halandó gyermeket.

- Minden rendben van – próbálta megnyugtatni a fiút. – Csak egy rossz álom volt.

- Sajnálom, én… - nem tudta befejezni.

Aeneas nagyon félt, hogy rosszat tett. Nem akart kellemetlenséget okozni Anchisesnek, de még soha életében nem volt ilyen félelmetes álma. Nem tudott uralkodni magán, és egyre csak folytak a könnyek a szeméből. Valamit tennie kellett volna, valahogy biztosítania kellett volna a férfit, hogy nem fog újra gondot okozni neki, de eddig mindig csak kellemes álmai voltak, és nem értette, hogy most mi történt.

- Sajnálom – ismételte végül.

- Szeretnél beszélni róla? – kérdezte halkan a férfi.

- Nem – rázta a fejét.

Anchises valahogy meg akarta vigasztalni a fiút, de fogalma se volt, hogy mit kellett egy kisgyereknek mondani rémálma után. El akart menni, ki akart rohanni a szobából, el akart menekülni ebből a helyzetből, de valami legbelül nem engedte neki. Belenézett a fia sötétbarna szemeibe, a saját sötétbarna szemeibe, és pontosan tudta, hogy mit fog tenni. Lassan leült Aeneas mellé az ágy szélére, felpolcolta fájós lábát, bár az előbb érzett fájdalom szinte már teljesen elmúlt, és egyik karjával átfonta a fia vállait.

- Vigyáztál valaha juhokra? – kérdezte Anchises.

- Nem – válaszolt Aeneas.

- Szeretnéd, hogy holnap elvigyelek magammal, és bemutassalak a nyájnak?

- Komolyan gondolod? – lepődött meg a kisfiú.

- Komolyan gondolom – mosolygott rá Anchises. – Én is a te korodban voltam, amikor apám először elvitt magával a nyájat őrizni.

A fiú szemében a könnyek mögött lelkesedés jelent meg, és Anchisest valami megmagyarázhatatlan melegség öntötte el. Hosszú órákig beszélgetett a fiával. Mesélt neki a nyájról, az apjáról, az életéről, és bármilyen kérdést tett fel neki Aeneas, válaszolt rá. Nem is tudta, mennyi ideig mesélt a fiának, miközben Aeneas elaludt a karjában. Ő azonban nem bírt aludni, mert megbabonázta a fia nyugodt arca, göndör fürtjei, barna bőre. Még soha nem látta ennyire gyönyörűnek, ennyire halandónak.

o

Az izgalomtól teljesen kipirulva várta apját a bejáratnál, mert már nagyon kikívánkozott az Idára a juhok közé. Egy hete segített apjának, és egyre jobban élvezte a feladatot, egyre jobban élvezte az apjával töltött időt.

Már végre úton voltak ki a hegyre, amikor a kertben meglátták a királynét a kislányával a napsugárban sütkérezni. Aeneas ment volna tovább, de az apja nem hagyta, mert úgy kívánta tőlük az illem, hogy odalépjenek a rokonaikhoz, és váltsanak velük pár szót. Aeneas nagyot sóhajtva követte apját. Nem tudott a sok illemszabállyal megbarátkozni, bármennyire is próbált.

Hecuba kedvesen mosolygott rájuk, ahogy közeledtek felé.

- Jó reggelt, kedveseim – köszöntötte őket a királyné.

- Jó reggelt, Hecuba – mosolygott vissza Anchises. – Hogy vagy ma reggel?

- Köszönöm, jól vagyok, bár kicsit fáradtan – udvariaskodott Hecuba.

Illemből tovább csevegett a két felnőtt, de Aeneas nem rájuk figyelt, hanem a Hecuba mellett lévő kosarat nézte. Közelebb lépett a napfényben békésen alvó csecsemőhöz. Nagyon szép kislány volt, és Aeneas nem tudott nem elmosolyodni. Megbabonázta a lány bájos arca, és észre se vette a boltív alatt álló farkas szemeinek kék villanását. Megérintette a kislány selymes karját, mire a gyermek felriadt, és elkezdett üvöltve sírni. Aeneas azonnal belátta hibáját, gyorsan felkapta Creusát a kosárból, és elkezdte ringatni. Nem volt kérdés számára, hogyan kell megnyugtatnia a kislányt, hiszen annyi nimfa csecsemőjére vigyázott.

Hecuba felkapta a fejét Creusa sírására, és meglátta kislányát Aeneas kezében. Első pillanatban ki akarta ragadni gyermekét az idegen fiú karjaiból, ám olyan ügyesen bánt lányával, hogy mégse mozdult, csak csendben figyelte a két gyereket.

Creusa meglepően hamar megnyugodott Aeneas karjaiban, és Hecuba értetlenül nézte a jelenetet. Annyi baja volt ezzel a lányával. Ilione, Lysianassa és Cassandra mind olyan rendes lányok voltak. Nyugodtak és szófogadók voltak, de Creusa már egy hónapja nem akart semmit úgy tenni, ahogy anyja elvárta volna tőle. Folyamatosan sírt, nem akart aludni, alig akart enni. Az idegen kisfiú kezében azonban teljesen másmilyennek tűnt.

Aeneas lassan visszahelyezte a kislányt a kosárba, és nyomban háttrébb is lépett, mielőtt újra felzaklatta volna. Amíg a felnőttek még váltottak pár udvarias szót, ő már csak távolabbról merte figyelni a nyugodtan fekvő kislányt. Végre az édesapja jelezte neki, hogy folytassák az útjukat, és boldogan követte őt.

Aeneas olyan gyorsan lépkedett, hogy Anchises szinte alig bírta tartani a lépést. A lába iszonyatosan fájt, de nem szólt róla a vidám fiának, hanem csak boldogan követte őt ki a városból.

Az egész napot kinn töltötték a hegy lábánál a nyájjal. Csend volt és nyugalom. Madarak daloltak a fák ágain, békák brekegtek a folyó körül, egy farkas üvöltött a távolban. A nap melegen sütött le a rétre. Aeneas pedig boldogan heveredett el a fűbe, és most először érezte azt, hogy boldog lehetett új életében.

- o -

3.

Árkádia

Lassan csepegett a vér a kezeiről.

A férfi mereven nézte a vértől mocskos kezeit, de sehogy se tudta felidézni, hogy mi történt, mi mocskolta be őket. Hosszú ideje állt már az udvar közepén az éjszaka sötétjében, és csak nézte a kezeit. A vér egyre jobban megalvadt, és ő még mindig nem mozdult. Maga se tudta, hogy mennyi ideig állt volna még mozdulatlanul – órákig, napokig, élete végéig –, ha az apja nem érintette volna meg a vállát. Evander felkapta a fejét, és rémülten nézett az istenre, és félelem lett úrrá rajta. Miért félt az istentől? Miért akart elfutni előle? Annyi kérdés cikázott a fiatalember fejében, de semelyikre nem tudta a választ.

- Nem kell félned – mosolygott rá Mercurius. – Én nem akarlak megölni téged.

- Apám, mi történt? – kérdezte Evander kétségbeesetten.

- Hát nem emlékszel, édes fiam? – nevetett az isten. – Nem emlékszel, hogy mit tettél?

- Apám, kérlek, segíts nekem – könyörgött.

Mercurius nem szólt semmit, csak elindult a ház felé. Szárnyas cipői könnyűvé tették lépteit, és pillanatok alatt az ajtóhoz ért. Visszafordult, és még egyszer rámosolygott Evanderre, majd átlépett a küszöbön. A férfi követni akarta, de lábai nem akartak engedelmeskedni neki. Félt bemenni a házba, de követnie kellett az apját. Miért félt bemenni a házba?

Mély levegőt vett, és nagy erőfeszítéssel sikerült megmozdítania kővé dermedt lábait. Lassan, nagyon lassan lépkedett a ház felé, de végül ő is átlépte a küszöböt. A szobában pislákolt egy gyertya, mely megvilágította apja alakját. Az isten felé tartott, aki a léptek hangjára pár lépéssel odébb állt, és így Evander megpillantotta a holttestet. Evander nem bírta a látványt, és ki akart rohanni, de lábaiban nem volt elég erő, és összerogytak alatta.

Mercurius állt a holttest felett, és megvetően nézett le az egykor szenvedéllyel imádott nőre, megvetően nézett le szenvedélyük gyümölcsére, ki most az anyja vérében térdelt a padlón, míg a nő vére a kezeire száradt. Az isten legszívesebben elnevette volna magát. A nő azt hitte, hogy egy ravasz tervvel állt elő, de senki nem lehetett ravaszabb Mercuriusnál.

- Mit tettem? – sírt Evander.

- Megölted anyádat, fiam – mondta tárgyilagosan az isten. – Előfordul. Nem te vagy az első a történelem során, aki ilyet tett, és higgy nekem, nem is te leszel az utolsó.

- Miért tettem?

- Te tényleg nem emlékszel – nevette el magát Mercurius. – Milyen érdekes a halandó elme.

- Apám, kérlek, segíts nekem – könyörgött a fiú.

- Miért segítenék neked azok után, amit ellenem akartál elkövetni? – kérdezte megvetően Mercurius.

- Én nem… Én nem emlékszem. Én…

Evander emlékezni akart, mindennél jobban emlékezni akart, hogy mi történt. Emlékezni akart addig, amíg villámcsapásként nem jutott eszébe minden, amit aznap történt. Anyja lelkes buzdítása, apja mérges tekintete, a dühös köd a szemein, a villanó kés a kezében. Emlékezett mindenre, és újra felejteni akart.

- Te tetted – nézett fel apjára.

- Biztosíthatlak, drága fiam, te ölted meg édesanyádat – nevetett továbbra is az isten.

- Te tetted – ismételte Evander.

- Mindig óvakodj egy isten bosszújától, fiam. Lehet egy halandó bármilyen okos, bármilyen ügyes, akkor is csak egy kis apró csótány egy isten számára.

Mercurius még egyszer diadalittasan rámosolygott a fiára, majd indult volna a házból dolgát jól végezve, de fia szavai megállították.

- Most mi lesz velem?

- Néha olyan nehezen hiszem el, hogy a fiam vagy, hogy az utazók és tolvajok istenének a fia vagy – sóhajtott Mercurius. – Két választásod van, kedves fiam. Itt maradhatsz, és vállalhatod az emberi igazságszolgáltatás által kirótt büntetést. Talán könnyen megúszod, hiszen csak halandó anyádat ölted meg, és nem isteni apádat, aki tényleg számít. Vagy elfuthatsz.

- Elfutni?

- Hogy lehetsz te az én fiam, most komolyan! – csattant fel az isten. – Igen, elfutsz. Messze futsz Árkádiából, messze Hellászból.

- Nem akarok futni – rázta meg a fejét Evander.

- A te döntésed, drága kisfiam.

Evander nem hallotta, de érezte, hogy apja elment, és magára hagyta anyja holttestével, elkövetett bűnével. Nem akart elmenekülni, nem akart messze futni, de tudta, hogy nincs választása. Megölte az anyját, és ez olyan bűn volt, ami miatt nem maradhatott társai között, nem maradhatott Hellászban. Így elkezdett futni. Maga se tudta, hogy hova, de futott.

- o -

Mükéné

Mükéné ifjú hercege nem tudott aludni, órák óta csak forgolódott ágyában. Egy nagyon rossz érzés tartotta hatalmában, ami egész éjjel nyugtalanította, és így alig pár szemhunyást sikerült csak aludnia. Ideges volt, de nem tudta, hogy miért. A nap első sugara elkezdett bevilágítani a szobájába, és Agamemnon úgy döntött, hogy eleget forgolódott már ágyában, és végre felkelt.

Jól esett neki a séta a reggeli friss levegőn. Háborgó gondolatait is kicsit megnyugtatta a reggeli gyenge napsugár, az ébredező madarak éneke. Úgy érezte, hogy az éjszaka csak az álom istenének szeszélye volt, és a reggel elűzött minden gondot. Már majdnem sikerült megnyugodnia, amikor az egyik sarokból halk sírást hallott meg. Lábai egy rövid pillanatra megdermedtek, majd határozott léptekkel megindultak a hang irányába.

Az ifjú herceg nem látta a lépteit követő Dianát, az ifjú herceg egész éjjel nem hallotta az ágya mellett ülő istennőt, aki az éjjel szörnyű eseményeit a fülébe súgta. Nem is sejtette, hogy a háborgó gondolatok, a nyugtalan mozdulatok mind a szűz lányok istennőjének aggodalmát tükrözték, mert Diana nem tehetett semmit éjjel, mert bármit is tett volna az szembement volna a mennydörgő Iupiter akaratával, melyben halott unokája utolsó átkát valósította meg. Éjjel nem tehetett semmit, de reggel igen. Reggel elintézhette, hogy Thyestes megbűnhődjön tettéért, és erre a hirtelen haragú Agamemnon volt az alkalmas fegyver.

Az ifjú herceg nem látta a lépteit követő istennőt, de bosszújának eszköze lett, amikor elhúzta a függönyt, és megtalálta a zokogó Pelopiát. Unokatestvére kétségbeesett tekintetet felélesztette a benne kavargó nyugtalanságot, ám ekkor még sehogy nem értette, hogy miért. Pelopia még jobban a sarokba húzódott unokatestvére láttán. Agamemnon letérdelt vele szembe, és aggódva nézte a lányt.

- Mi történt? – kérdezte kedvesen.

- Semmi – válaszolt szinte hangtalanul Pelopia.

- Egy eldugott sarokban sírod ki a szemeid. Elég nehéz elhinnem, hogy semmi nem történt.

A lány nem mondott semmit, csak még erősebben folytak a könnyek a szeméből. A düh egyre jobban forrt az istennőben, és elkezdett Agamemnonban is tombolni.

- Nekem elmondhatod, mi történt – mosolygott Agamemnon. – Bármi történt is, ígérem, hogy segítek.

Pelopia habozott. Nem mondhatta el, mi történt, nem tehette meg ezt apjával. De apja se tehette volna meg vele, amit megtett. Nem látta, de érezte Diana bíztató érintését. Könnyei közt felnézett Agamemnonra, és mindent elmondott neki.

o

Egyre erősebben sütött a délelőtti nap.

Az ifjú herceg állt az étkezőben, és a megkopott freskókat nézte. A kegyetlen freskókat, melyek a családja számára végzetes kocsiversenyt mesélték el. Nagyapja, Pelops ragaszkodott hozzá, hogy ez a történet borítsa a szoba falait, minden nap emlékeztetve őket az átokra, a tragikus sorsukra. Agamemnon mindennél jobban utálta ezeket a képeket, mert soha nem hitt az átokban.

Pelops unokája megbűvölten nézte Myrtilus szép alakját. Iupiter unokája, Mercurius fia, a legtehetségesebb kocsihajtó, egy naiv bolond. Boldogan mosolygott az ifjú Pelopsra, nem is sejtve, hogy milyen sors várt még rá, amikor megkötötték a végzetes megegyezést, miszerint Myrtilus csellel megnyeri Pelops számára a kocsiversenyt, és ezzel a király lányának, a gyönyörű Hippodamiának a kezét. Ám Myrtilus a ravaszság, a tolvajok istenének a fia volt, így jutalomként azt követelte, hogy az első éjszaka az ártatlan menyasszonnyal az övé legyen. Szegény Myrtilus, hiába hitte magáról, hogy olyan ravasz, mint maga Mercurius, ő csak egy egyszerű halandó volt, és nem is sejtette, hogy Pelops mit tervezett, amikor beleegyezett Myrtilus feltételébe.

Agamemnon elszakította a tekintetét Myrtilus arcától, és elsétált a versenyt és Myrtilus győzelmét ábrázoló képek mellett. Ment addig, amíg el nem ért a freskóhoz, mely Pelops és a szép Hippodamia esküvőjét ábrázolta. A lánynak még csak sejtése se volt a ravasz cselről, a mocskos alkuról, amikor Myrtilus éjjel belépett a hálószobába. Sikított, kiabált, sírt, és erre Pelops több férfivel együtt berontott a szobába. Myrtilus esküdözött, hogy Pelops mindenről tudott, de Pelops tagadta, és dühödt férjnek tettetve magát leszúrta Myrtilust, ezzel elhallgatatva az egyetlen embert, aki tudta, hogy csak csellel tudta Hippodamia kezét megnyerni.

Mükéné leendő királya az utolsó freskóhoz lépett, amin a haldokló Myrtilus gyűlölettel nézett fel a diadalmas tekintetű gyilkosára. A szavak nem voltak ráfestve a képre, de nagyapja annyiszor elmondta két fiának, Thyestesnek és Atreusnak, és ők annyiszor elmondták saját fiaiknak, hogy Agamemnon maga is bármikor fel tudta idézni, hogy mi hangzott el azon a sorsdöntő éjjelen.

Versengve bűnben, egymás ellen rántsanak tőrt, és ne szabjon haragnak véghatárt a szégyen, vak düh ösztökélje lelküket. Fonódjon bűn-füzér fiakra, undorodni rá ne érjenek, a régi rosszból új szülessen szüntelen. Király legyen koldusból, koldus királyból. Kit bűn űz el, bűnbe térjen majd haza. Fivért fivér rettegjen, apát gyermek és szülő fiát. A sarjak szörnyen vesszenek, de szörnyebben szülessenek. Ezt a tébolyt szórd a házban szerteszét értem, ravasz apám, mennydörgő nagyapám. Így, csak így dühöngve szomjazzon vérre mind acsarkodni.

Nem értett egyet nagyapjával az ifjú herceg. Ő el akarta felejteni ezt a szerencsétlenséget. El is határozta, hogy el fogja felejteni ezt a szerencsétlenséget, és nem fogja engedni, hogy az átok tovább éljen gyermekeiben, Pelopia gyermekében. Bármi is történt a múltban, bármit is tartogatott számukra a jövő, azt nem egy haldokló csaló szavai határozták meg.

Hátat fordított a freskóknak, és biztos léptekkel elindult apja szobája felé, hogy elmondja neki bátyja, Thyestes szörnyű tettét, amit nem az átok miatt tett, hanem mert egy velejéig romlott ember, egy gonosz apa volt. Amit Agamemnon tenni készült nem az átok miatt tette, hanem mert ez volt a helyes dolog. Nem egy átok, ők határozzák meg életüket.

Diana diadalittasan mosolygott Agamemnon magabiztos léptein, hisz eljött az idő, hogy fivér fivért rettegjen.

o

A déli nap erősen sütött le.

A konyhában nagy volt a nyüzsgés, hogy időben fel tudják szolgálni az ebédet. Atreus elégedetten állt az ajtóban, és nézte a nagy sürgést. Egyik szolga sem értette, hogy a király öccse miért volt ott, de senki nem merte szóvá tenni.

Agamemnon Atreus mellé lépett. Azóta nem látta, hogy délelőtt elismételte neki Pelopia szörnyű történetét. Apja megbízta, hogy kísérje unokatestvérét a szobájába, és bizonyosodjon meg róla, hogy egész nap nem fogja azt elhagyni. Agamemnonban egyszer se merült fel a gyanú, hogy Pelopia emberek között akart volna lenni, hisz oly mélységesen szégyellte az éjjelt, azonban hamarabb nem tudta otthagyni, mert egyre csak sírt neki a lány. Amikor végre elaludt, akkor sikerült Agamemnonnak elindulni, hogy megkeresse az apját, és megtuja, hogy mit tervezett tenni.

- Pelopia? – kérdezte Atreus a fiát rá se nézve.

- Alszik – válaszolt Agamemnon.

- Helyes – bólintott Atreus.

- Apám, mit fogunk most tenni?

- Már megtettem, amit meg kellett tenni – jelentette ki Atreus.

Agamemnont megrémítette apja mosolya és a ravasz fény a szemében. Követte apja tekintetét, és a sürgő konyhára nézett, ahol két nő a tálakra pakolta fel a zöldségeket, egy vénasszony a kenyeret szelte, a szakács pedig épp egy húsos pitét emelt ki a sütőből, de sehogy nem értette meg, hogy mi lehetett apja bosszújának az eszköze.

- Mit tettél, Apám? – aggódott Agamemnon.

- Egy szörnyű és véres gaztettet – mondta nyugodtan Atreus. – De nem bosszulnám meg igazán bátyám tettét, ha azt nem múlnám felül.

Atreus is végre fia szemébe nézett, és meglátta a benne az aggodalmat. Agamemnon jó fia volt, rendes és kötelességtudó, bár kicsit túl hirtelenharagú, és még közel nem elég ravasz ahhoz, hogy jó király lehessen. Sokat kellett még tanulnia, de Atreus készen állt, hogy mindenre megtanítsa.

- Ne félj – mosolygott fiára Atreus. – Este már én fogok Mükéné trónján ülni.

- Tessék? – Agamemnon félve nézett apjára.

Az ifjú herceg most kezdte el csak megérteni, hogy mit tett azzal, hogy elmondta apjának Pelopia tragédiájának történetét, és félelmet érzett a szívében. Jót akart tenni, igazságot akart szerezni unokatestvérének, de nem volt benne biztos, hogy tényleg azt tette.

- Mit fog mondani rólad a nép, ha egy szörnyű gaztett után ülsz a trónra?

- Koldus királyság, ahol csak tisztes dolgokat tehet, ki trónra ül – nevetett Atreus.

- Az ősök azt tanították, hogy ahol nem a jog, a szentség, a kegyesség az úr, ott ingatag a trón – tiltakozott Agamemnon.

- Jog, szentség, kegyesség, mind szép szavak – nevetett Atreus. – Egy királynak semmit sem számítanak. Szörnyű bűnt követtem el, elismerem, de fivérrel, rokonnal szemben olyan tett is lehet jogos, ami nem tűnik annak.

- Apám, én…

- Gyere, fiam – vágott a szavába Atreus. – Elkészült az ebéd.

Agamemnon követte apját, de nyugtalanság tombolt benne még akkor is, amikor leült apja mellé. Anyja és kishúga, Anaxibia már az étkezőben voltak, mire megérkeztek, és nem sokkal később öccse, Menelaos is helyet foglalt az asztalnál. Thyestes is ünnepélyesen bevonult, és mérgesen látta, hogy két fia még nem érkezett meg, lányáról nem kérdezett semmit. Pár percig türelmetlenül ült az asztalnál, de amint lehelyezték elé a húsos pitét, nagy mohón nekilátott, és nem volt hajlandó megvárni a fiait.

- Agamemnon – szólította meg Thyestes. – Láttad ma fiaimat?

- Nem – rázta a fejét a fiú. – Egész nap nem láttam őket.

Agamemnon alig bírt enni, és irigyelte öccsét, aki a délelőtti vívás óra után nagy étvággyal falt. A Thyestes előtti pitéből is épp szedni akart, de Atreus megragadta a fiú kezét, és nem engedte neki. Agamemnon nem értette, de nem tette szóvá, mert Thyestes már a pite nagy részét megette, és nem szándékozott többet szedni, hanem számtalan kupa vizezett borral öblítette le.

- Igazán nem illő a fiaimhoz, hogy ennyit késnek – bosszankodott Thyestes.

- Itt vannak ők – mondta halkan Atreus.

- Mit mondtál, öcsém?

- Itt vannak ők – ismételte meg hangosabban.

Atreus lassan felállt, minden szem rátapadt a teremben. A széke alól egy zsákot emelt fel, melynek tartalmát fivére elé a földre borította. A két ifjú feje hangos koppanással ért földet a kemény padlón. Thyestes pedig rémülten felugrott székéből.

- Mit tettél, Atreus? – csattant fel Thyestes.

- Bosszút álltam lányodért, kit az éjjel megerőszakoltál.

- Vétlen fiaimat ölted meg – kiáltotta.

- Vétkesek voltak ők, hiszen a te fiaid voltak.

- Fiúkat ölni apjuk miatt. És a testük? Testükkel milyen mocskos dolgot tettél?

- Ne félj, jól el vannak már temetve – mosolygott Atreus.

- Hol van a testük? – ordította Thyestes.

- Magad temetted el őket.

Thyestesnek elege volt Atreus rejtjeles szavaiból. Ordított, toporzékolt, de Atreus csak nyugodtan állt, és mosolyogva ismételte mindannyiszor, hogy Thyestes maga már eltemette fiait. Agamemnon volt az első, aki megértette apja szavait, és Thyestes üres tányérja nézett.

- A pite – csúszott ki ajkain.

Halkan mondta ugyan, de mindenki hallotta, és minden tekintet felé fordult. Atreus diadalittasan nézett fiára, és még soha nem érezte ennyire büszkének magát fia eszére.

- Mit mondtál, fiú? – nézett rá dühösen Thyestes.

- Magad etted meg fiaid – válaszolt Agamemnon.

Thyestes kétségbeesetten nézett Agamemnonról az üres tányérra, majd megérintette gyomrát. A király lábai nem bírták tovább a súlyát, és zokogva térdre rogyott. Atreus szinte megszánta testvérét, de nem eléggé, hogy ne vigye véghez tervét. Előhúzta övéből a tőrét, közelebb lépett Thyesteshez, és egy mozdulattal elvágta a nyakát, majd egy szó nélkül, anélkül hogy gyermekeire nézett volna, kiment a teremből.

Agamemnon nem nézett távoldó apjára, síró testvéreire. Megbabonázva nézte nagybátyja holttestét, mely két fiának a fejei közé zuhant, és nem tudta nem az átok szavait ismételni a fejében.

- o -

Trója

Bármikor a lantján játszott úgy érezte, hogy újra a végtelen mezőn volt a nimfák körében. A dallam mindig visszavitte őt a szeretett múltba. Visszahozta azt az egy érzést, amit Trójában sehogy nem tudott megtalálni az elmúlt egy évben. Rettenetes hosszú idő, rettenetes rövid idő. Aeneasnak néha bűntudata volt, hogy mennyi mindenhez hozzászokott egy év alatt. A nyüzsgő város, az unalmas lakomák, a rengeteg másodunokatestvére, az édesapja. Egy év telt el, és mindennél jobban megszerette, mindenkinél jobban tisztelte az apját. Az első héten rideg volt, és kerülte őt, amiért Aeneas soha nem hibáztatta őt. Olyan helyzetbe kerültek, amit egyikük se értett, amit egyikük se akart. Egy hétig kerülte, aztán egy éjjel meghallotta, hogy rosszat álmodott. Felkeltette, megvigasztalta, és egész éjjel ott feküdt mellette. Elkezdték megismerni egymást, elkezdték megszeretni egymást.

Caieta lelkesen tapsolt, amikor befejezte a dalt. Aeneas eleinte félt tőle, mert mindig nagyon szigorúnak tűnt, de aztán rájött, hogy a zord külső egy nagyon meleg szívet takart, de Adrastea miatt érzett bűntudata nem engedte, hogy megszeresse a dajkát. Aeneas letette a lantot, és kedvesen mosolygott Caietára, az egyetlen emberre, aki figyelte játékát ezen a bús őszi délutánon. A felnőttek bele voltak merülve beszélgetésükbe, a gyerekek játszottak körülöttük. Nem hibáztatta a közönséget, hogy nem érdekelte őket a lantjáték. Caieta kérte, hogy játsszon, nem ők.

- Micsoda kis zenész vagy – nevetett mögötte a fiú.

Ha Aeneasnak bűntudata volt, mert élvezte trójai életét, akkor a legtöbb esetben Hector tehetett róla. A fiú az első találkozásuk után felkarolta ijedt másodunokatestvérét, és azóta se engedte el. Aeneas rendkívül hálás volt neki ezért, és nagyon gyorsan meg is szerette Hectort. A trónörököst, Priamus legidősebb fiát, Trója reménységét.

- Csak azért nevetsz, mert te soha nem tudtál rendesen megtanulni lanton játszani – vágott vissza Aeneas.

- A labdával viszont sokkal ügyesebb vagyok, mint te – dicsekedett Hector.

- Bizonyítsd be! – kiáltott fel Aeneas.

A két kisfiú nevetve szaladt a kertbe, és elkezdték dobálni a labdát. Egy idő után már nem is emlékeztek rá, hogy miért kezdtek el játszani, csak élvezték a játékot. Aeneas viszont tényleg ügyetlenebb volt a labdával, és Hector egyik erősebb dobását bárhogy is próbálta, nem tudta elkapni a labdát, és a bokrok mélyére repült. Hector rögtön szabadkozni kezdett, de Aeneas csak legyintett, és az ágak közé vetette magát, hogy megtalálja.

Ahogy egyre csak a labdát kereste a földön, fel se tűnt neki, hogy már a kert egy teljesen másik szegletébe ért. Csak akkor jött rá, amikor hirtelen az apja hangját hallotta meg, melyet egy ismeretlen férfi hangja követett. Aeneas még a bokrok takarásában volt, amikor felnézett, és látta Anchisest egy nagyon ijedtnek tűnő férfivel beszélni. Nem lett volna szabad titkon kihallgatnia a beszélgetést, ezt ő maga is tudta, de kíváncsisága mégis ott tartotta, mert még soha nem látta apját titkon sugdolózni idegenekkel.

- Na és Athén? – hallotta apja hangját. – Theseus segítene neked.

- Most temette el a fiát és a feleségét. Nincs szüksége még menedéket kérő gyilkosra is.

- És ha esetleg Tyndareus segítségét kérnéd? – vetette fel Anchises. – Biztos vagyok benne, hogy…

- Nem, Anchises, nincs Hellászban olyan ember, aki segítene nekem, ezzel kockáztatva az istenek haragját – szakította félbe az idegen.

- Akkor itt maradsz – jelentette ki Anchises.

- Nem, téged se foglak veszélybe sodorni – tiltakozott a férfi. – Épp elégszer büntettek már téged az istenek.

- Evander, legnemesebb bajtársam voltál, érted bármikor megkockáztatom az istenek haragját.

- Épp ezért nem tehetlek ki ilyen nagy veszélynek – tiltakozott Evander.

- Itália – mondta kis gondolkodás után Anchises.

- Itália? – kérdezett vissza Evander meglepődéssel a hangjában.

- Egy vad félsziget nyugati irányban – magyarázta Anchises. – Ott új életet tudsz kezdeni.

Aeneas egyre biztosabb volt benne, hogy neki ezt a beszélgetést nem lett volna szabad hallania. Már nem volt kíváncsi, már nem érdekelte a labda, már csak minél hamarabb el akart menni onnan, minél gyorsabban vissza akart futni Hectorhoz. El is indult, de első lépésekor a lába alatt megreccsent egy ág, mire mindkét férfi felkapta a fejét, és Aeneas felé nézett. Anchises tekintete még találkozott fiáéval, mielőtt Aeneas elrohant volna.

o

Már percek óta az ajtóban állt. Nagyon félt az elkövetkezendő beszélgetéstől, de tudta, hogy meg kellett tennie, tisztáznia kellett a helyzetet. Aeneas az ágya szélén ült, amikor benyitott a szobába, de amint meglátta apját felpattant, és hadarva kezdett el beszélni.

- Nagyon sajnálom, Apám. Nem akartam rosszat tenni. Én csak a labdát kerestem, amikor véletlenül arra tévedtem, és... – hirtelen megakadt, és elgondolkozott. – Nem szabadott volna a bokrok között kihallgatnom téged – mondta nyugodtan -, tudom, és nagyon sajnálom. Bármilyen büntetést tartasz megfelelőnek a tettemért, sírás nélkül vállalom.

A kisfiú újra és újra teljesen meg tudta döbbenteni Anchisest. Nem volt biztos benne, hogyan fogja elmagyarázni neki a délután elhangzottakat, de arra semmiképp nem számított, hogy Aeneas fog tőle bocsánatot kérni.

- Értetted, hogy miről beszéltünk? – kérdezte fiát.

- Nem igazán – válaszolt Aeneas őszintén.

Anchises leült az ágyra, és jelezte fiának, hogy üljön le mellé. A kisfiú engedelmeskedett.

- Mercurius, az utazók és a tolvajok istene egyszer beleszeretett egy akháj nőbe, és a nő akarata ellenére gyermekük született, Evander – mesélte Anchises. – Az anyja egész életében az isten gyűlöletére nevelte fiát, és amikor elérkezettnek látta az időt, meggyőzte őt, hogy próbálja meg megölni apját. Evander mindennél jobban szerette, mindenkinél jobban tisztelte az anyját, így engedelmeskedett neki, de egy istent a legügyesebb hős se tudja megölni. Mercurius bosszúból őrültséget bocsátott fiára, aki ennek hatására megölte édesanyját, és emiatt menekülnie kellett Árkádiából, az otthonából.

- Én azt hittem, hogy egy szülőt megölni az egyik legnagyobb bűn, amit egy ember elkövethet – mondta értetlenül Aeneas.

- Valóban nagy bűn.

- Akkor miért akarsz segíteni valakin, aki meg akarta ölni az apját, majd tényleg megölte saját anyját? – kérdezte a kisfiú.

- Egyiket se saját akaratából tette – magyarázta Anchises.

- De megtette.

- Tudom – bólintott Anchises. – De az élet nem egyszerű. Egy ember nem teljesen jó vagy teljesen rossz. Bonyolult, összetett lények vagyunk, akikben mind jó, mind rossz lakozik. És Evander évekig fegyvertársam volt, bajtársam. Tudom, hogy rendes ember. Szeretem őt, és segíteni akarom abban, amiben tudom, és meg is tettem, kockáztatva az istenek és a király haragját.

- Ez azt jelenti, hogy a barátság többet számít, mint az istenek tisztelete? – kérdezte Aeneas.

- Őszintén nem tudom erre választ – sóhajtott Anchises. – De ha rosszat is cselekedtem, helyesnek éreztem.

- Mi történik, ha valaki megtudja, hogy mit tettél? – aggódott Aeneas.

- A törvények alapján büntetést szabnak ki rám, és én vállalni fogom azt – magyarázta Anchises.

- Én nem fogom senkinek elmondani, ígérem – mondta gyorsan Aeneas.

- Tudom – mosolygott a fiára Anchises.

Megveregette a fia vállát, még egyszer rámosolygott, és felállt. Már indult volna ki a szobából, amikor Aeneas feltette számára a legnehezebb kérdést. A kérdést, amitől rettegett, amióta megszerette fiát. A kérdést, aminek a feltétele elkerülhetetlen volt, hisz csak idő kérdése volt, hogy Aeneasban mikor merült fel.

- Te gyűlölöd Anyámat?

Anchises hosszú ideig némán állt. Maga se tudta, mennyi ideig. Percekig, órákig. Nem a választ akarta elkerülni, hanem maga se tudta hogyan magyarázhatná el a fiúnak. Túl bonyolult volt a kérdés, túl sok dolog játszott szerepet benne, amit Aeneas még nem érthetett. Túlságosan is a fejébe szállt a dicsőség, amiért az istenek választása rá esett, és Venus az ő ágyába bújt be aznap éjjel, ám mindezért keservesen meg is fizetett. És ezért gyűlölte Venust, gyűlölte Iupiter, de gyűlölte saját magát is. Soha nem fogja elfelejteni, hogy mennyire gyűlölte Venust, amikor közölte vele, hogy neki kell nevelnie Aeneast, és nem látott a fiúban semmi mást csak a kegyetlen istennő isteni gyermekét, nem saját fiát. Ám ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Aeneas ember volt, minden ízben ember volt, és az emberek közül is az egyik legkedvesebb, legrendesebb, legkegyesebb.

- Megajándékozott veled – mondta Anchises. – És emiatt soha nem tudnám gyűlölni.

- De akaratod ellenére születtem, igaz?

- Igen – mondta végül Anchises. – Nem akartam gyereket, és évekig nem is tudtam a létezésedről, de ez semmit nem változtat azon, hogy mennyire szeretlek téged.

- Biztos? – kérdezte félve a kisfiú.

- Aeneas, mindennél jobban szeretlek téged.

- Én is nagyon szeretlek.

Aeneas felpattant az ágyról, és apjához rohant, és szíve minden szeretetével ölelte. Egyikük se tudta, hogy mennyi ideig álltak így az ajtóban. Percekig, órákig. Végül Aeneas elengedte apját, és legnagyobb meglepetésére azt látta rajta, hogy a könnyeivel küzd.

- Ideje aludnod – mosolygott fiára.

Aeneas engedelmesen bólintott, és bebújt az ágyba, mert megértette, hogy apja el akarta rejteni könnyeit. Anchises kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. A kisfiú várt pár percet, amíg apja eltávolodott a szobától, majd kipattant az ágyból, és az ablakhoz sietett. Felnézett az égboltra, és azon az estén is megkereste a legfényesebb pontot.

- Téged is nagyon szeretlek, Anyám – mosolygott Aeneas. – És nagyon hiányzol nekem.

Az első estéjén megfogadta, hogy minden este fel fog nézni anyja csillagára, és be is tartotta szavát. Egy éve minden éjjel felnézett az égboltra lefekvés előtt, annak ellenére, hogy a csillag egyszer se válaszolt neki, de Aeneas nem szomorkodott emiatt, mert hitt benne, hogy egyszer válaszolni fog neki a csillag, válaszolni fog neki az anyja. Ezért Aeneasnak minden éjjel eszébe jutott Venus, ám az édesanyja soha nem válaszolt neki. Talán ha valamelyik este elfelejtett volna felnézni az égboltra, akkor az istennő neki is megjelent volna.

- o -

Spárta

A hattyú szobor már megint őt gúnyolta, mindig őt gúnyolta. Bármikor kilépett a kertbe, és meglátta, nem tudott nem Iupiterre gondolni, amint épp hattyú képében erőszakolja meg feleségét. A szobor minden nap őt gúnyolta, de nem tehetett semmit ellene, mert a szobor eltávolításával magára vonta volna az istenek királyának a haragját, és ezt nem merte megkockáztatni. Tyndareusnak az istenek támogatására volt szüksége, ha Spárta dicső királya akart lenni, és ezért a helyén hagyta a szobrot, és úgy nevelte az erőszakból született gyermeket, mintha a sajátja lett volna. Tyndareus elsétált a hattyú szobor mellett, és folytatta útját az áldozati oltárhoz. Biztosítania kellett a szerencséjét, ezért nekilátott, hogy minden isten számára bemutassa áldozatát.

A három hercegnő a kertben játszott nem messze a hattyú szobortól. Boldogan fogócskáztak a délutáni napsütésben, gondtalanul szaladgáltak, és vidáman nevetgéltek. A felhőtlen kacagást Tyndareus is meghallotta, és munkája közben felnézett lányaira. Timandra már lassan megérett a házasságra, de húgai rávették, hogy játsszon velük. Nem is okolta ezért az apja. Soha senki nem tudott ellentmondani se Clytaemnestra határozottságának, se a fattyú Helene szépségének. Pár percig nézte a játékukat, majd észbe kapott, hogy még nem fejezte be az áldozatokat. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy hol tartott, majd mikor azt hitte, hogy rájött, folytatta.

Ha az ember minden éjszaka az istenekhez szólt, az istenek elfelejtették. Ha az ember egyszer véletlenül kifelejtett egy istent az áldozatok közül, szörnyű következményekkel kellett szembenéznie.

Tyndareus felállt az oltártól az áldozat elvégzése után, és soha fel sem tűnt volna neki hibája, ha nem Venus istennővel találta volna magát szemben. Lábai megremegtek a szépséges istennő haragos tekintete láttán, és alig bírt állva maradni. Félelem uralkodott el a férfin, és nem értette, mi történhetett, amiért az istennő megjelent előtte.

- Nem felejtettél el valamit? – kérdezte az istennő szemrehányóan.

- Én…

Tyndareus értetlenül nézett az istennőre, majd hirtelen, mint villámcsapás, rájött, hogy milyen hibát vétett, miért volt rá dühös Venus. Földre vetette magát, átkulcsolta az istennő térdeit, és úgy könyörgött megbocsátásért.

- Úrnőm, nagyon sajnálom – sírt Tyndareus. – Nem akartalak megbántani, én…

- Nincs szükségem kifogásokra – szakította félbe Venus, és kitépte térdeit a halandó szorításából.

- Mit tudnék tenni, hogy kiengeszteljelek?

- Kiengesztelni? – nevetett Venus. – Nem. Megtörtént a bűn, mely büntetést követel.

- Könyörgöm, szépséges istennő, könyörgöm.

Venus odébb lépett, mielőtt a mocskos halandó újra meg tudta volna érinteni térdeit. Ahogy lépett, meglátta a kert másik végében játszó lányokat, és egy nagyszerű büntetés jutott eszébe.

- Gyönyörűek a lányaid – mondta mézédesen mosolyogva. – Mind a három.

- A lányaim? – Tyndareus egyre jobban rettegett.

- Milyen balszerencse, hogy mindhárom ott fogja hagyni törvényes férjét, hogy idegen ágyba bújjon – mondta az istennő, és el is tűnt.

Tyndareus hosszú ideig a térdein maradt, és a félelemtől és a döbbenettől nem is tért magához. Hosszú ideig térdelt az oltár mellett könnyekkel a szemében, mire tudatosult benne Venus átka. Mindhárom kislánya hűtlen lesz törvényes férjéhez, mindhárom lánya a szenvedély istennőjének játéka lesz apjuk vétke miatt.

o

Olümposz

Venus amint visszatért a hálótermébe, ledobta magáról könnyű ruháját, és visszafeküdt az ágyába, ahonnan Tyndareus szemtelensége miatt kelt fel. Mars félálmában érezte, hogy az istennő visszatért mellé, és közelebb csúszott hozzá, és átkarolta kedvesét.

- Merre jártál? – kérdezte.

- Spártában – felelte Venus.

- Spárta – ismételte Mars. – Annyit hallottam már róla, hogy egyszer el kéne már nekem is mennem oda. Azt mondják, van benne katonai potenciál.

- A király elfelejtett engem – hagyta figyelmen kívül a háború istenének szavait.

- Téged? – csodálkozott Mars. – Hogy lehet téged elfelejteni?

Mars maga felé fordította a szépséges asszony arcát, és megcsókolta. Hosszan csókolta a szerelmét, míg a kezei az istennő hófehér testén vándoroltak lefelé. Hosszú órák óta az ágyban múlatták az időt, és az isten készen állt arra, hogy még sok órát töltsön el a lepedők között Venus testével maga alatt.

A hirtelen beáramló hideg levegő zavarta meg őket. Mindketten felkapták a fejüket, és Vulcanust látták meg az ajtóban.

- Ó, elnézést.

- Vulcanus, segíthetek valamiben? – kérdezte nyűgösen Venus.

- Naivan azt hittem, hogy ma este alhatok az ágyamban, de látom, tévedtem – felelt gúnyosan férje.

Vulcanus választ se várva sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót, olyan erővel, hogy a falak is beleremegtek. Mars elvesztette a lelkesedését, és ledőlt Venus mellé a párnára. Szánta béna öccsét, amiért viszonyt folytatott a feleségével.

- Mikor osztottad meg utoljára az ágyad a férjeddel? – kérdezte az asszonytól.

- Miért osztanám meg egy ronda kováccsal az ágyam, amikor itt vagy nekem te?

- Engem nem tartasz csúnyának? – csipkelődött Mars.

- Nem – mosolygott mézédesen az istennő. – Te vagy a legszebb isten, akit valaha láttam.

Venus ráfeküdt a gyönyörű istenre, és csókolta száját, nyakát, testét. Mars szánta béna öccsét, de annyira nem, hogy ne folytasson viszonyt a feleségével.

- o -

Mükéné

Nagyon nehezen tudta elviselni Pelopia üvöltését. Nemsokára rá is ez a sors vár, hiszen apja már elintézte a házasságát a phokiszi herceggel, de Anaxibia nem akarta tudomásul venni, hogy milyen rémálmokkal járt a szülés. Anyja megparancsolta neki, hogy mivel nő volt, itt kellett lennie. Ezért állt Pelopia ágya mellett, szorította unokatestvére kezét, de belül azt kívánta, hogy bárcsak messze lenne ettől a szobától, kinn a napos mezőn bátyaival.

Próbálta kizárni a fejéből a történéseket, de Pelopia egyre hangosabban üvöltött, így egyre nehezebb volt ez a feladat. Anaxibiában még mindig sokként élt a nap, amikor apja nagybátyja lábai elé dobta a két fiú levágott fejét. Élénken emlékezett rá, ahogy hosszas vallatás után Agamemnon végre elmondta, hogy minden azért történt, mert Thyestes megerőszakolta a saját lányát. Anaxibia először nem értette, hogy ez mit jelentett, hiszen még csak egy fiatal lány volt, akinek szexről még soha nem beszélt senki. Azt se értette először, hogy anyja miért kezdett el aggódni attól, hogy Pelopia teherbe eshetett, hiszen még akkor még azt se tudta, hogy egy nő mitől lett terhes. Azon a szörnyű délutánon azonban mindkettő kérdésére választ kapott.

Nagy sokára sok fájdalom között végre megszületett Pelopia és apja gyermeke. A bába gyorsan Anaxibia kezébe nyomta a bömbölő kisfiút, hogy fürdesse meg, ő pedig a többi nővel továbbra is Pelopiával foglalkozott. Anaxibia életében először most fogott csecsemőt a kezeiben, és fogalma sem volt, hogy mit kezdjen vele. Elvitte a vizes edényhez, és elkezdte ügyetlenül mosni, amitől csak még jobban elkezdett sírni a kisfiú. Rusnya kis teremtésnek gondolta, és nem tudta elképzelni, hogy valaha valaki szeretni fogja.

Kivette az edényből, és elkezdte megtörölgetni a tagjai, majd belebugyolálta egy kis takaróba. A kisfiú elkezdett megnyugodni, és méregzöld szemeivel nézte Anaxibiát. A lány egy darabig nézte a kisfiú szép szemeit, és elkezdte megszánni a rusnya teremtést, hiszen nehéz élet várt rá, pedig ő nem tehetett arról, hogy milyen bűn árán jött a világra.

A nők már szétszéledtek az ágytól, mire Anaxibia végzett a fürdetéssel. Pelopia mozdulatanul feküdt az ágyban, és a semmibe meredt. Anaxibia oda akarta adni neki a kisfiát, de Pelopia nem nézett rájuk, nem mozdult. Anaxibia még egyszer megpróbálta, de unokatestvére megint nem reagált semmit. Miután harmadik alkalommal se vette el a csecsemőt, a lány feladta, és ő ölelte magához az ártatlan fiút.

- Milyen nevet szeretnél neki? – kérdezte Pelopiától.

Pelopia nem válaszolt, nem is nézett fiára. Anaxibia nézte a kisfiú pufók arcát, és gyönyörű méregzöld szemeit. A nők jártak mellette fel-alá, amíg ő a kisfiú tekintetében volt elveszve, végül visszarántotta a valóságba, hogy a bába megállt mellette.

- Hogy nevezte el az anyja kisfiút? – kérdezte a bába Anaxibiától.

- Aegisthus – válaszolt Anaxibia.

o

A Nap már alacsonyan járt az égbolton, az ifjú herceg még mindig a kertben ült unokatestvére ablaka alatt, és a semmibe meredt. Már rég nem hallotta Pelopia üvöltését bentről, de még mindig nem tudott felállni, megmozdulni. Bent akart lenni szegény unokatestvérével, de tisztában volt vele, hogy a rend úgy kívánta meg, hogy férfi ne legyen a szülőszobában.

Agamemnon iszonyatos bűntudatot érzett. Rendes unokatestvér, kötelességtudó fiú akart lenni, de eszébe se jutott, hogy milyen szörnyű következmények járhatnak azzal, hogy elmesélte apjának Pelopia tragédiáját. Thyestesre és fiaira gondolt, akiknek a haláluk az ő lelkén száradtak, és nem tudta, hogy valaha meg tud majd bocsátani neki Pelopia tettéért, valaha meg tud majd bocsátani saját magának tettéért.

Már majdnem lebukott a Nap a látóhatáron, amikor Agamemnon felállt, és elindult a konyhába. Egy kis tálkára gyümölcsöt kezdett el vágni. Nem sokat fog érni Pelopia számára, nem fog segíteni bánatán, de Agamemnon tenni akart valamit. Megfogta az elkészült tányérkát, és elindult a lány szobájába.

Halkan kopogott egyszer, kétszer. Ugyan harmadszorra se érkezett válasz, mégis benyitott a szobába. Agamemnon át akarta lépni a küszöböt, de hirtelen mozdulatlanná dermedt, a tálkát a földre ejtette, és az hangos csörömpöléssel tört apró darabokra a kemény padlón. Az ifjú herceg hosszú ideig mozdulatlanul állt a küszöbön. Nem tudott elég erőt összeszedni, hogy belépjen, hogy elvágja a feszülő kötelet.

Oly sok szörnyűséget látott későbbi életében, oly sok szörnyűséget követett el későbbi életében, de rémálmaiban mindig csak Pelopiát látta lógni a kötélen.

- o -

Argosz

A kisfiú megvárta, amíg a szolgák lassan elszivárognak a konyhából, és amikor már nem látott ott senkit, beosont a kis batyujával, és elkezdett a polcokról ételt csenni. Kicsi darabokat tört le, hogy ne tűnjön fel senkinek a hiányuk. Olyannyira arra figyelt, hogy ne csapjon zajt, hogy észre se vette, hogy a szakács megállt mögötte.

- Észre fogja venni – szólalt meg a háta mögött.

A kisfiú összerezzent. Kicsit félve megfordult, nem a szakácstól félt, hanem attól, hogy esetleg nincs egyedül.

- Talán nem – felelte.

- Vigyázz magadra, kisúrfi – mosolygott.

Megfogta az összekészített batyuját, és kilépett a konyhából, hogy elosonjon az istállóig. Nem volt még más, mint egy naiv kisfiú, olyan, mint a tizenegy éves kisfiúk szoktak lenni, akik azt hiszik, hogy bármit el tudnak titkolni a szüleik elől. Ment magabiztosan az istálló felé, a szeretett kismacskák felé.

Két hete találta meg véletlenül az anyamacskát a négy kiscicájával. Nem sokkal korábban szülhette a fiúkat, még vakok és süketek voltak. Első pillantásra megszerette őket, és nyomban elkezdte gondozni őket. Ételt vitt az anyamacskának, dajkálta a kisfiait. Amikor ki tudott szabadulni a házból, el tudott szabadulni kötelességeitől, mindig kijött hozzájuk.

Vidáman lépett be az istállóba, azonban legnagyobb meglepetésére bent az apjával találta szembe magát, aki nagyon mérges tekintettel nézett le rá. A kisfiú ijedtében elejtette a batyut, melynek tartalma szétesett a lába körül. Nem bírt megmozdulni, nem tudott megszólalni.

- Mit csinálsz itt, Diomedes? – kérdezte számonkérően Tydeus.

- Én… Én… - habogta a kisfiú.

- A macskákhoz jöttél, igaz?

- Apám, én…

Mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot, mielőtt meg tudta volna magyarázni a tetteit, az apja felkapta a földről az egyik kölyköt, a kis fektét, aki mindig csak enni akart, és könnyedén eltörte a nyakát, majd visszadobta a földre. A testvérei elkezdtek köré gyűlni, és szaglászni a kis holttestet.

- Mióta jársz ki ide ezekhez a kóbor dögökhöz?

Diomedes nem tudod felelni, mert olyan szomorúságot érzett szívében, amilyet rövid élete során még soha.

- Mióta?! – üvöltötte Tydeus.

Diomedes továbbra sem felelt, mert még mindig szegény kis feketét nézte. Az apja mérgében megragadott egy másik kismacskát, és annak is eltörte a nyakát. A kisfiú nézte, ahogy a macska, aki először kérte magától, hogy simogassa meg, élettelenül a földre esett testvére mellé.

- Két hete – sírta Diomedes. – Két hete találtam őket.

- Miért kezdted el gondozni őket? – folytatta a faggatózást Tydeus.

- Én… nem tudom – szipogott a kisfiú. – Megláttam őket, és… Nem gondolkoztam.

Alig bírta kipréselni magából a szavakat, apja viszont nem elégedett meg ennyivel, már nyúlt a következő kiscica után.

- Apám, kérlek ne – könyörgött könnyekkel a szemében.

- Hogy akarsz így nagy hős lenni, hogy ilyen szánalmas lények halálán elbőgöd magad, mint egy lány?

Tydeus megölte a kezében lévő harmadik macskát is, a kis felfedezőt, akit Diomedesnek annyiszor kellett már visszavinnie a fészkükbe, mert mindig el akart kóborolni.

- Keménynek kell lenned – jelentette ki Tydeus. – És egy erős, határozott fiú nem sír. Pláne nem ilyen kis semmiségeken.

Az apja felvette a földről a negyedik macskát is, ám annak nem maga roppantotta szét a csontjait, hanem a fia felé nyújtotta. Diomedes ijedten hátrálni kezdett, de apja egy határozott mozdulattal jelezte neki, hogy vegye el tőle a szegény kis állatot.

- Tedd meg – parancsolta.

- Én nem tudom megtenni – sírt Diomedes.

- Tedd meg! – ismételte Tydeus.

- Kérlek, ne kényszeríts – esedezett a kisfiú.

- Meg fogod tenni – jelentette ki apja.

Tydeus a fia kezébe nyomta a macskát. Diomedes a könnyein keresztül nézett le szegény, ártatlan kiscicára, aki bármikor, bármivel olyan jókedvűen tudott játszani. Nem tudta megtenni, túlságosan szerette a fiút. Meg kellett tennie, hiszen apja ezt parancsolta neki. Elsőre nem sikerült, és a kiscica siralmasan elkezdett nyöszörögni a kezei között, mire Diomedes is még jobban elkezdett sírni. Minden erejét össze kellett szednie, hogy sikerüljön összeroppantania kis barátja nyakát a kezeivel.

Apja minden további szó nélkül otthagyta a négy kis tetemmel. Diomedes lenézett a tenyerében fekvő holttestre, és hosszan nézte az első élőlényt, aki az ő hibájából halt meg, aki a ő kezei miatt halt meg. Végül letette a testvérei közé. Ásóért ment, és az istálló mögött készített számukra egy gödröt, és szeretetteljesen belehelyezte a négy szegény kisfiút.

Ült a sír felett, és siratta őket, amikor a bokrok közül megjelent az édesanyjuk. Diomedes szívét teljesen összetörte, ahogy az anyamacska kereste a kölykeit, de nem találta őket a fészkükben. Egyre eszeveszettebben kutatta kölykeit, nyávogott utánuk. Diomedes felállt, és a gödör felé terelte őt, ahol végre meglátta a szerencsétleneket. Megszaglászta fiait, és megértette, hogy mindet elvesztette. Csendesen lefeküdt melléjük, és Diomedes ott ült mellette a földön, amíg elbúcsúzott kölykeitől. Miután a macska felállt, és elment, Diomedes betemette a gödröt. Majd elindult a ház felé készen a büntetésére.

o

Határozatlan mozdulattal nyitotta ki az ajtót. Félt belépni a szobába, félt meglátni fia nyomorát. Férje elmondta neki, hogy meg kellett büntetnie a fiút tettéért, és igazat adott neki, ahogy mindig igazat adott neki. Ez viszont nem jelentette azt, hogy a gyenge asszonyi szívében nem érzett volna sajnálatot Diomedes, egyetlen kisfia iránt.

Nemrég tért vissza a Minerva szentélyből, ahol áldozatot mutatott be fia érdekében. Minden alkalommal azt kérte az istennőtől, hogy óvja, és segítse fia lépteit, ahogy annyi éven keresztül óvta és védte Tydeusét. Szerette kisfiát, és annyit tudott tenni a jövője érdekében, hogy amikor csak tudott, áldozatot mutatott be érte, hogy az istenek megszánják.

Belépett a szobába felkészülve, hogy meglátja fiát az egyik sarokban sírni, de Diomedes nem volt ott. Deipyle szívét egy pillanatra rettegés fogta el, hogy férje mit tett még a fiúval, de aztán egy még aggasztóbb gondolat jutott eszébe, és gyors léptekkel az istállóhoz sietett rettegve, hogy tényleg ott fogja megtalálni Diomedest.

A fiú az istálló mögött ült, és az ölében fekvő fekete macskát simogatta. Deipyle közeledtének hallatán a macska felugrott az öléből, és a bokrok közé rohant. Diomedes ijedten nézett fel, majd kicsit megnyugodott, amikor anyját látta meg.

- Nem lenne szabad itt lenned – jelentette ki Deipyle. – Ha apád megtudja, hogy itt van, nagyon mérges lesz.

- Phaengos szomorú volt – védekezett szomorúan Diomedes.

- Phaengos? – csodálkozott az anyja.

Diomedes a bokorban eltűnt anyamacska után nézett, és egy könnycsepp jelent meg a szemében.

- Minden más büntetést, amit Atyám kiszabott betartom, esküszöm, de meg kellett néznem őt.

Deipyle leült fia mellé, és kedvesen megsimogatta arcát, letörölte a könnyet a szeméből. Szerette, nagyon szerette egyetlen kisfiát, és féltette őt Tydeus dühétől, mert a fiú az elmúlt időben egyre többször idegesítette fel az apját.

- Négy fiát vesztette el – folytatta Diomedes. – Milyen érzés lehet négy gyermeket elveszíteni?

- Nem szabad elfelejtened, hogy ő csak egy macska – próbálta vigasztalni az anyja.

- Egy érző élőlény, egy szülő – erősködött a fiú.

- Egy állat, semmi más. Nem éri meg, hogy apád miatta… - elakadt a szava.

- Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy miattam vesztette el a fiait.

Diomedes felállt, és anyjára se nézve elindult, hogy észrevétlenül visszaszökjön a szobájába. Deipyle még hosszasan ült az istálló mögött, és nézte a kis sírt, melyet a fia ásott. Bár ne bosszantaná fel annyiszor Tydeust!

- o -

Trója

Vidáman futott felfelé a lépcsőn. Kettesével kellett szednie a lépcsőfokokat, hogy lépést tudjon tartani másodunokatestvérével. Hector javasolta, hogy délután menjenek fel a várfalra, és ahogy egy éve, Aeneas most is követte őt.

Felmásztak a falra, és lábukat lelógatva ültek a kövön. Nézték a hosszan elterülő homokos partot, a távolban elterülő hatalmas tengert. Semmiségekről beszélgettek, nagyokat nevettek, miközben a szél kellemesen fújta arcukat. Sokáig beszélgettek semmiségekről, míg Hector szemében meg nem villant a szomorú fény.

- Ez a kedvenc helyem az egész városban – nézte mereven a tengert Hector. – Aesacus halála óta gyakran feljövök ide, és elképzelem, hogy messze szökök Trójától.

- Miért? – lepődött meg Aeneas.

- Nem akarok én lenni a trónörökös – felelte egyszerűen.

- Ez még soha nem mondtad nekem.

- Még soha senkinek nem mondtam el. Próbálok mindenkinek megfelelni, próbálom mindig a helyes dolgot tenni, de túl sok az elvárás. Tiszteld szüleidet, segítsd testvéreid, védd városod.

- Én mivel tudnék segíteni neked? – kérdezte habozás nélkül Aeneas.

- Nem tudom – rázta meg a fejét Hector. – Aesacus ugyanúgy tíz éves volt az első emlékeimben, mint én most, de ő soha nem tűnt bánatosnak, soha nem panaszkodott.

- Ha meg akarsz szökni, én segítek, és megyek veled – jelentette ki drága barátja.

- Komolyan mondod? – nézett Aeneas szemébe.

- Csak egy szavadba kerül, és megyek csomagolni, és elfutunk, messze futunk innen.

- És hova mennénk, ahol Apám nem találna ránk?

- Itália – jutott Aeneas eszébe a nemrég hallott hely.

- Itália? – kérdezett vissza Hector.

- Egy vad félsziget nyugatra - magyarázta. – Ott senki nem ismerne minket, ott senki nem keresne minket.

- Köszönöm, Aeneas – mosolygott szeretett társára.

- Akkor megyünk csomagolni?

- Nem – rázta bánatosan a fejét.

- Hector, én nem akarom, hogy szomorú legyél.

- Itt vagy nekem te, és majd mindig segítesz, hogy vidámabb legyek.

Olyannyira megragadták az érzelmek Aeneast, hogy erősen átölelte mélyen szeretett másodunokatestvérét. Hosszan ölelte, szíve minden szeretetével ölelte, és ezért Hector mindennél hálásabb volt neki. Még csak alig egy éve volt mellette Aeneas, de már el nem tudta volna képzelni nélküle az életét, ő lett a legjobb barátja az egész világon.

- Gyere, mielőtt Caieta felforgatná érted az egész palotát – szólt Hector.

Hector leugrott a várfalról, és elindult volna a lépcső felé, de Aeneas nem mozdult. Még pár pillanatig a tengert nézte, majd határozott tekintettel fordult Hector felé.

- Ígérj meg nekem valamit.

- Mit?

- Ha valaha úgy érzed, hogy nem bírod tovább, szólsz nekem, és már indulunk is.

- Esküszöm neked – mosolygott Hector.

Az ígéret hatására Aeneas is felállt, és hűségesen követte Hectort.

- o -

Olümposz

Iupiter feküdt az ágyban, és a maga mellett fekvő ifjú arcát nézte. Gyönyörű volt a trójai fiú, és már miután először meglátta, tudta, hogy akarta Ganymedest, az ő tulajdona kellett, hogy legyen. Megszerezte hát magának, és nyolc jó lóval kifizette az árát. Egy percre se bánta a cserét.

Megsimogatta Ganymedes nyugodt arcát, majd felállt az ágyból. A fülledt éjszaka után kellemes volt a hajnali, friss levegőn sétálni. A palota nagytermének sarkában Mercuriust és Vulcanust látta meg, ahogy kockáztak. Nem értette, hogy Mercuriusnak milyen ravasz terve lehetett béna féltestvérével, de csak megvonta a vállát. Nem igazán érdekelte, hogy milyen tréfát akar űzni Mercurius a sánta kovácsistenen. A terem közepéről Vesta nem figyelt a tőle nem messze lévő unokaöccseire. Az istennő nem tett mást, mint amit minden nap. Ült a terem közepén, és vigyázta az Olümposz házi tűzhelyét. Iupiter lemosolygott nővérére, de Vesta nem nézett fel rá sem.

Az isten kiért a kertbe, és meghallotta a távolból Apollo lantjátékát. A fia nagyon szépen játszott a hangszerén, és a főisten élvezte a dallamot. Állt az erkély szélén, és a távolba meredt, nézte a halandók világát. Nem hallotta felesége lépteit, csak akkor látta meg, amikor megállt mellette. Dühösen tekintett a férjére, de az istent a legkevésbé se érdekelte Iuno dühe.

- Már megint Ganymedesszel töltötted az éjszakát.

- És van ellene bármi kifogásod? – kérdezte nevetve Iupiter.

- Ganymedes csak egy mocskos trójai! – kiáltott fel Iuno.

- Nem mindenki utálja úgy a trójaiakat, mint te.

- Nem – bólintott az istennő. – Egyesek szeretnek az ágyukba bújni.

- Mint Karthágó királynője fog.

Iupiter nem várt választ, csak tovább sétált. Nagyon elégedett volt magával, hogy milyen frappánsan válaszolt feleségének, és boldog mosollyal lépkedett, amikor hirtelen nagyanyja sírásába rázkódott bele a föld a lába alatt.

- Fáj, nagyon fáj – panaszkodott Terra.

- Tudom, drága nagyanyám – próbálta őt Iupiter megnyugtatni.

- Fáj, nagyon fáj – sírt tovább a Föld istennője.

Iupiter letérdelt, és megérintette a lába alatt elterülő drága anyaföldet.

- Segíteni fogok – fogadkozott az istenek királya. – Jobb lesz, nemsokára jobb lesz. Ígérem neked.