Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok.
A LLMM csapat csak letörve bámulta a magát ajnározó és önelégült professzort, ahogy feszít a repülőgép előtt, kezében a mordállyal, aminek a tusán két fejszeszerű penge volt.
- Port professzor? – Lynda nem nagyon nézte volna ki az öreg, bajszos, de ennek ellenére nagy termetű professzorból, hogy valóban szakértője lenne a harcnak, annak ellenére, hogy ezt tanítja.
- Tudom, - Hahotázott a professzor. – meg vagytok hatódva, hogy egy ilyen magas rangú és profi Vadász lesz a kalauzotok már rögtön a legelső küldetéseteken. Nyilván szóhoz sem juttok a döbbenettől.
- Hát ebben igaza van. – Súgta a többieknek Lance.
- Már most, – Port elkezdte az eligazítást, mire a LLMM csapat tagjai azonnal rá figyeltek. – biztonságban vagytok, amíg én a közeletekben vagyok, de ez nem jelenti, hogy nyugodtan leereszthetitek a figyelmeteket és az éberségeteket a küldetés alatt. – Mandy jelentkezett. – Igen, Ms. Forester?
- Pontosan, mi is lesz a küldetés?
- Igen, - Lance csatlakozott. – csak annyit mondtak, hogy egy kutatási feladat lesz.
- Áh, - A professzor csak pödört egyet a bozontos bajszán. – ez egy kiváló kérdés, sajnos, csak annyit árulhatok el, hogy valami folyamatosan elkapja az észak felé tartó utazókat, akik különös hangokat hallanak.
- Biztos valami Grimm lesz az. – Találgatott Mike.
- Egyértelmű. – Vont vállat Lynda magabiztosan.
Port egyértelműen elhallgatott valamit, hiszen egy egyszerű Grimm elintézéséhez nem küldték volna őt, egy profi Vadászt, de nem akarta letörni a LLMM csapat magabiztosságát.
- Remélem bepakoltatok mindent, fiatal kalandorok! – Port a levegőbe emelte az öklét. – Mert több napra elhagyjuk a királyságot egy izgalmas kalandért! – Azzal fel is szállt a repülőre, de a LLMM csapat egy kicsit hezitált, mielőtt követte volna.
- Ti is a városon kívülre mentek?! – A JNPR csapatból Nora kiáltott rájuk.
- Úgy ám! – Lance válaszolt. – Ti is?
- Igen, - Válaszolt Jaune. – egy kis falu sheriff-jének fogunk segíteni fenntartani a rendet.
- Ti hová mentek? – Érdeklődött Pyrrha.
- Északra. – Válaszolt Lance. – Valami elkapja az arra járókat és nekünk kell kideríteni.
- Izgalmasan hangzik, ahogy a RWBY csapaté is. – Folytatta Pyrrha. – Mi még csak holnap este felé megyünk.
- Akkor sok szerencsét nektek is. – Lance és a LLMM csapat elbúcsúzott a JNPR-től és követve Port professzort, felszálltak a repülőre, ami halk zúgással emelkedett fel a levegőből.
Néhány perc elég volt, hogy a szállító elhagyja Vale-t és máris észak felé vette az irányt.
- Aggódhattok is, - Port volt a legizgatottabb az utasok közül. – hiszen amint hazatértek, a csoporttársaitok sárgulni fognak az irigységtől, hogy egy ilyen neves Vadász, mint jómagam kísér titeket. Megnyugtatlak, hogy a történeteimet és a lenyűgöző tetteimet szabadon lehet terjeszteni.
- Máris nyugodt vagyok. – Jegyezte meg Lynda, szarkasztikusan.
- Mit tud mondani arról a helyről, ahová tartunk? – Érdeklődött Mike.
- Áh, - Port magabiztosan maga mögé tette a kezeit és magyarázni kezdett. - az északi hegyvidékről sokan tartják, hogy elátkozott, mert még a Grimm-ek is elkerülik. Való igaz, nem a legelragadóbb látvány, amit Remnant nyújtani tud, de az egyike azon természeti csodáknak, amiknek a rejtélyeit a mai napig nem voltak képesek megfejteni.
- Érdekes, - Mandy felkapta a fejét. – nem gondoltam önről, hogy ennyire érdeklődik a rejtélyek és a természeti csodák iránt, professzor.
- Igaz, - Önelégülten a mellkasára tette az egyik kezét. – személy szerint, jobban megállom a helyem és jobban is érzem magam a csata sűrűjében, amikor szembenézek egy vérszomjas fenevaddal és tudom, vagy ő veszik oda, vagy én. Ebben természetesen semmi személyes érzelem nincs, csupán a Vadász-Grimm kapcsolat alapvető törvénye. Ez még nem feltétlenül jelenti, hogy nem állok meg szívesen gyönyörködni a természetünktől kapott szépségekben és ne próbálnám megfejteni azok titkait.
- Akkor… - Lynda próbált arra célozgatni, hogy a professzor egy kicsit eltért a témától. – a hegyvidékkel mi a helyzet?
- Oh, igen! – Port is késve kapcsolt. – Ez a hegyvidék nem az ijedősöknek való, hegyes és éles sziklák labirintusa az egész, ráadásul ezek a sziklák mozognak is és távol tartják a betolakodókat. Nem mellékesen, a Grimm-ek, valamilyen ismeretlen oknál fogva elkerülik.
- Mi olyan nagy cucc abban? – Vonta meg a vállát Lynda.
- A Grimm-ek szeretik a veszélyes helyeket, - Válaszolt Lance. - oda betanyáznak és minden erejükkel védik azt.
- Ez nem feltétlen igaz minden Grimm-re, - Port kijavította. - vannak olyanok, akik vándorolnak, egyszer alszanak egy odúban és tovább állnak. Egy dologban igaza van, Mr. Monroe, a Grimm-ek többsége szereti az ilyen sötét helyeket és igen szokatlan, hogy mégis elkerülik. Ez az egyik fő oka, hogy sok utazó ezt a hegyvidéket választja kerülőként a legbiztonságosabb átkelés érdekében.
- De mi történt most pontosan? – Érdeklődött Mandy.
- Valami, mintha felzavarta volna a hegyvidéket és elkap mindenkit, aki odamerészkedik. Eddig még sosem csinálta ezt. A barlangrendszereket már sok Vadász próbálta felderíteni, de aki bemerészkedett, még sosem jött ki onnan.
- Akkor… - Mike egy kissé elfehéredett, amikor ezekre a barlangrendszerekre gondolt.
- Nem kell aggódni, Mr. Birmingh, a barlangokba nem fogunk betérni. Nyilván egy csapatnyi útonálló tanyázik a környéken, akikkel könnyedén leszámolhatunk. Készüljenek a leszállásra.
A repülő egy füves tundra felé ért, ahol sokkal hűvösebb volt az időjárás, mint Vale-ben. Az égbolt borús volt és az idő savanyú. A szél erősen fújt és a pilótának le kellett tennie a gépet, nehogy baleset történjen. A LLMM csapat ugrott ki először, majd Port professzor és mindannyian fel voltak fegyverkezve.
Csend volt.
Nem lehetett hallani semmit sem, csak a szél süvítését, ahogy baljóslatúan csapkodja a hőseink arcát, lebegteti a tengernyi füvet és mintha figyelmeztetőn azt suttogná, hogy fordulj vissza.
- Hölgyeim és uraim, - Port a vállára fektette a fejszés mordályát. – az első, hivatalos Vadász küldetésetek megkezdődött!
- És… - Mandy, miután a professzor nem csinált mást, csak pózolt és nem szólalt meg, rákérdezett. – mi is a parancsa?
- Hogy?! – Port, mint aki most kapott észbe, hogy küldetésen vannak, megrázta a fejét. – Ja, igen! A terv változott, mivel a szél miatt nem tudjuk megközelíteni a hegyvidéket, ezért a hátrelévő kilométereket gyalog kell megtennünk.
- Ugh… - Mike eléggé kikészült.
- Egyet sem kell félni, csupán kis mennyiségű Grimm áll köztünk és a célpont között. – Nyugtatta a diákokat Port. – Amik épp meg is érkeztek.
- Tessék? – Lynda csak megrázta a fejét, mire a csapatával együtt hátra néztek és egy falkányi Beowolf közeledett feléjük.
- Gyerekek, - Port a LLMM csapatra nézett. – csapassátok!
- Oh igen! – Lynda máris bekapcsolta a pengéit.
- Egy kis akció. – Lance a kardját vette elő.
- Egy lövés, öt halott. – Mandy az íját egy nyíllal feszítette fel.
- Szóljatok, ha eltalálok valamit! – Mike becsukta a szemét, de elővette Mi a Csudát, megnyomta a gombját és egy rakétát lőtt ki, ami legalább 3 Beowolf-t robbantott darabokra. – Ezt én csináltam?! – Mike-t meglepte, hogy ezt ő csinálta.
Mandy-t legalább 5 Beowolf vette körbe, de nem rémült meg, mert az égnek lőtte a nyilát, várt egy kicsit, majd el teleportált, de az 5 Grimm-be, egy nyílvessző fúródott bele, amitől azonnal meghaltak. Mandy vissza teleportált, mire a Grimm-ek már porladozni kezdtek.
Lynda sem maradt el a csapattársai mögött, az elképesztő sebességével, rugalmasságával és a pengéi segítségével úgy vágta a Grimm-eket, mintha csak lassított vajszobrok lettek volna. Legalább 7-et vágott le, mire észbe kaptak.
Lance eltette a kardját és inkább a nagy kaliberű pisztolyával kezdte sorozni a Grimm-eket, egy lövés elég volt, hogy egyet megöljön, így 8 halott Beowolf hamar a lábai előtt hevert, de nem volt idő újra tölteni, ezért eltette a pisztolyt és újra a kardját vette elő. Nehézség nélkül aprította a Grimm-eket, 4-et levágott, amikor átalakította a pajzsát egy hatalmas, tüskés téglalappá és azzal söpört le legalább 9 másikat.
- Gyerekjáték. – Lance, miután látta, hogy a Grimm falka oda, a csapatával magabiztosan fordult a professzorhoz.
- Kiváló harc, - Port örült ugyan a csapat sikerének. – de jobb, ha nem száll a fejetekbe a dicsőség. – Erre a megjegyzésére mindenki összehúzta a szemöldökét. – Az utunk épp csak elkezdődött.
A LLMM csapat és Port professzor jó tempóban haladt előre, a diákok törték az utat, amíg a professzor csak hátratett kézzel, mint valami elöljáró haladt előre és gyönyörködött a borús tundra és a közeli hegyek látványában.
- Hé, Port professzor, - Lynda, miután már a 20-ik Grimm-t is levágta, egy kissé ingerülten szólt a professzorhoz. – nem akarok tiszteletlen lenni, de reméltem, hogy láthatjuk magát akcióban. Vagy legalább segít nekünk harcolni. – Nem tudta elrejteni a haragját, amit az okozott, hogy Port csak nézelődött, amíg ő és a csapata Grimm-ekkel harcol.
- Ugyan, Ms. Dawn, egy nagy csata olyan, mint egy nagy étkezés. – Port csak magabiztosan válaszolt. – Ha túlságosan eltelsz az előétellel, nem marad hely a főfogásra.
- Röviden, - Lance megforgatta a szemeit a sisakja alatt. – mi intézzük a kicsiket, amíg az öné lesz a nagy?
- A nagyot is elintézhetitek, ha van hozzá affinitásotok. Ne feledjétek, hogy nem csak a csapat vezetője vagyok, hanem a tanárotok is, akinek ki kell értékelnie titeket. Ez a küldetés lényege, amit elvállaltatok.
Még néhány óra túra és küzdelem után, Port úgy döntött, megszólítja Lynda-t.
- Mondja, Ms. Dawn, miért akar Vadásznő lenni?
- Hogy? Miért? – Lynda csodálkozva nézett a tanárára. – Hogy jól keressek és segíthessek az öcsémnek egy jobb életet biztosítani.
- Nemes cél, de nem ezt kérdeztem. – Port kissé csalódott volt.
- Tessék?! – Lynda inkább felháborodott.
- Miért pont Vadásznő? – Port kijavította a korábbi mondatát. – Sok minden mással is segítheti az öccsét, ráadásul gyorsabban.
- Hát… - Lynda megvakarta a tarkóját, gondolkodva a válaszon. - Az apám is az volt, méghozzá szuper király. Egy hősnek tartottam, de az öcsém túl kicsi volt, hogy ismerje. Arra gondoltam, ha én is olyan király lennék, mint az apám volt, akkor ugyanúgy nézne rám, mint én az apámra. Ezenkívül, biztos jól keresnék.
- Értem. – Port nem mondott semmit sem, csak odament Mike-hoz, aki épp az inhalátorával vacakolt, hogy segítsen az asztmáján. – Ön, Mr. Birmingh, nem hiszem, hogy bárki kinézné magából, hogy kiváló Vadász lehetne. Miért akart mégis az lenni?
- Tudja, egész életemben az anyám egy buborékban nevelt. Nem engedett soha interakciót létesíteni más emberekkel és soha nem voltak barátaim. Nem mellékesen, az egész világ egy viccnek tart, akiből soha nem néztek ki semmit. Elegem volt ebből, hogy nem csinálok mást, csak ülök a szobámban és más emberek hőstetteit nézzem a TV-ben. El akarom érni, hogy az emberek megértsék, velem is érdemes számolni.
- Kiváló. – Port tovább sétált, Mandy felé, aki egy újabb Grimm-t lőtt le az íjával. – Ms. Forester, meg szabad érdeklődnöm, hogy ön miért adta a fejét arra, hogy Vadásznő legyen? – Mandy ijedten felkapta a fejét és a professzor komoly, de megértő arcába nézett.
- Ami azt illeti… - Mandy idegesen csóválni kezdte a rókafarkát, hiszen majdnem felfedte magát Port előtt. – Járt már Atlas nyomornegyedében, ahova a faunus-okat süllyesztik be?! – Dühösen ökölbe szorította a kezét. – Ki akartam törni onnan! Több akartam lenni, mint egy szolga, akin az emberek kiélik a vágyaikat, aztán meg félredobnak!
- De miért? Miért állt Vadásznőnek? Ők ugyanúgy segítik az embereket és a faunus-okat egyaránt. – Port kérdése betalált. Mandy nem tudott erre mit mondani, hiszen csak azért szivárgott be Beacon-be, hogy a Fehér Agyar kémje legyen. Gyűlöli az embereket és esze ágában sincs igazi vadásznő lenni.
- Én… - Mandy-nek egy épeszű kifogás sem jutott az eszébe, csak egyszerűen el teleportált.
- Hm. – Port nem haragudott meg, miután látta, hogy a faunus lány a könnyeivel küszködve csak a harcba vetette magát. – Talán nem tudja, miért az, aki? A haragja még tévútra viheti. – Elmélkedett magában, miközben látta, hogy Lance épp egy Grimm-t fejez le. – És ön, Mr. Monroe, maga egy tehetős család sarja, bármi lehetett volna az életben, ami sokkal könnyebb, mint a Vadász lét. Miért pont ezt választotta.
- Egyértelmű, - Lance csak megforgatta a kardját és eltette. – ez az egyik legjobb módja annak, hogy minél több emberen segítsek, ezenkívül, szeretek harcolni és a fegyvereket. Amióta csak elbírtam egy botot, gyakorlom a kardvívást és amióta megkaptam az első játékpisztolyomat, gyakorlom a lövést. – Elővette a pisztolyát és újra töltötte. - Minden nap keményen edzettem, hogy erős legyek, elég erős, hogy bármivel szembenézhessek és készen álljak bármire, hogy megvédjem azokat, akik nem tudják magukat. Ez a célom már nagyon régóta.
- Hm, - Port pödört egyet a bajszán, felmérte a LLMM csapat állapotát, Mike teljesen kimerült, Mandy érzelmileg felzaklatódott, de ezzel szemben, Lynda és Lance még bírták. Számításba vette azt is, hogy hamarosan besötétedik és azt is, hogy hamarosan megérkeznek a hegyvidékre. Mindezt, 5 másodperc alatt. – figyelem! Itt letáborozunk éjszakára!
- Hál' istennek! – Mike kimerülten esett össze.
- Kerítek tűzifát! – Lynda a Semblance-vel villámgyorsan összeszedett egy tábortűzre elegendő. – Mike, ha megtennéd… - Lynda a kövér fiú fegyverére mutatott.
- Ja, igen! – Mike összeszedte az erejét, Mi a Csudának megnyomta a gombját, hogy lángok jöjjenek elő belőle, amik meggyújtották a tábortüzet.
A tűz már lobogott, amit a LLMM tagjai kellemesen körbe ültek és most döbbentek rá, mennyire fáznak és elfáradtak. A tábortűz felmelegítette őket és visszaadott valamennyi erőt.
- Mr. Monroe, - Odaszólt Port. - lenne szíves segíteni a felderítésben? – Ez inkább utasításnak hangozz mintsem kérésnek.
- Igenis! – Lance nem szívesen hagyta ott a tábortüzet, de engedelmeskednie kellett a tanárának.
Egy magasabb dombra sétáltak fel, Port, tőle szokatlanul csendes volt, ami kissé aggasztotta Lance-t. Végre, felértek a domb tetejére és egy elképesztő látvány borult a szemük elé. A tundrán lévő látási viszonyok szürkületkor voltak a legrosszabbak, de még így is lehetett látni a végtelen füves mezőket, de azt nagyon nehéz volt megállapítani, hol kezdődött a föld és az ég, mert minden annyira szürke volt.
- Szép kilátás, uram, de… - Lance miután eleget bámulta a szürke tájat, kérdezni akart a professzortól, de az közbevágott.
- Nézd csak. – Port látott valamit, amit Lance nem.
- Micsodát? – Lance nézelődött, de csak egy idő után sikerült kiszúrnia, hogy egy hatalmas csordányi elefántszerű Grimm masírozott végig azon az úton, ahol ők is jöttek. – Már látom. Azok is Grimm-ek?! – Lance szemei kikerekedtek, amikor felmérte a köztük lévő távolságot és a Grimm-ek méretét. – Ekkorákat még nem is láttam!
- Első évben nem is szoktam ezekről tanítani. – Port most halálosan komoly volt. – Csak a felsőbb éveseknek, de most önnel teszek egy kivételt.
- Veszélyben vagyunk? – Lance próbálta kitalálni, miért hozhatta fel ide a professzor.
- Korántsem. – Biztosította Port. – Amit el akarok mondani, hogy nem minden Grimm olyan, amilyenekkel az előbb harcoltatok. Nem esztelen gyilkológépek. Ezek a példányok már több száz évet is megélhettek. Bizonyos Grimm-ek, amik túlélik az első csatájukat nem csak erősebbek, de okosabbak is lesznek.
- Akkor…
- Pontosan! Tanulnak. Az ilyen kategóriájú Grimm-ek nem támadnak meg minden embert és nem támadnak rá azonnal a határainkra, mert tudják, hogy egy ember megölése csak több embert vonz és ha megtámadják a határainkat, akkor nagy eséllyel meghalnak.
- De miért maradnak ilyen közel a határhoz, hogyha nem támadnak?
- Várnak.
- Mire? – Lance egy kicsit aggódott, de Port nem válaszolt, csak megfordult, elindult lefelé a hegyről, vissza a tábor felé. – Port professzor, ön… miért akart Vadász lenni?
- Vadászként a kötelességem, hogy megóvjak annyi ember, amennyit csak lehetséges. Az éveim javát harccal töltöttem, de hamarosan el fog járni felettem az idő és az, amit megtehetek, hogy tanárként kiképzek több generációnyi Vadászt, akik a helyembe lépnek és annyi embert segítenek, amennyit csak lehetséges. – Port megállt, teljesen kinyitotta a szemeit, amiket mindig csukva tartott, jelezve, hogy mennyire komoly, amit most mondani fog. – Azért vagyok Vadász, mert nincs semmi más, ami szívesebben lennék.
A LLMM csapat többi tagja még a tábortűz körül ücsörgött, mire teljesen leszállt az éjszaka. Mandy, miután lenyugodott, a hálózsákjába feküdt és próbált elaludni, akárcsak Mike, de Lynda még ébren volt és elmélkedett.
- Nem tudtok ti sem aludni? – Szólalt meg Lynda.
- Nem. – Mandy felkelt, őt követte Mike.
- Én sem.
- Port titeket is megkérdezett, miért akartok Vadászok lenni? – Kérdezte Lynda.
- Igen. – Válaszolt Mike. – Mondtam neki, hogy szeretném bebizonyítani, mennyit is érek igazán, csak… azt nem tudom, másoknak vagy saját magamnak akarok-e bizonyítani? Egy dolog biztos, örülök, hogy veletek kerültem egy csapatba. – Boldogan mosolygott a két faunus lányra. Lynda viszonozta a gesztust, de Mandy csak szomorúan bámult a tűzbe.
- Igen, ezzel így vagyok én is. – Lynda folytatta. – Mármint, eleinte csak azért jöttem, hogy szörnyekkel harcoljak és majd jól keressek, de közben… nem is tudom. – Boldogan elmosolyodott. - Örülök, hogy egy csapatban kötöttünk ki. Majd mesélek rólatok az öcsémnek.
- És te, Mandy? – Mike a másik faunus lányra nézett, aki a térdeit átölelve és a fejét lehajtva kuporgott a tűz mellett. – Jól érzed magad.
- Jól vagyok! – Mandy próbált erősnek tűnni. – Csak… hagyjatok mára. – Visszafeküdt a zsákjába és próbált elaludni.
- Holnap korán kelünk és nagy távolságot kell megtennünk! – Port és Lance visszatért. – Ki jelentkezik éjszakai őrszemnek?
- Majd én! – Lance egyből feltette a kezét.
Mindenki nyugovóra tért, kivéve Lance-t, aki az éjszakai őrszem szerepét vállalta be. Minden elcsendesedett és ismét csak a szelet lehetett hallani, ahogy baljósan fújja a tundrát, de ebbe a süvítésbe belekeveredett némi Grimm farkas vonyítás.
Lance csak emésztette, amiket Port professzortól hallott az intelligens, tanuló Grimm-ekről. Sok dolgot nem tudnak még ezekről a lényekről, különösen az eredetüket és miért vonzódnak ennyire az emberi negatív érzelmek felé.
Gyere…
Az elmélkedésből egy különös suttogó hang zökkentette ki.
Gyere ide.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.