Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok.
Egy hangos kürtszó jelezte, hogy a hajó sikeresen kikötött és a rámpája kinyílt, hogy az utasok kiszállhassanak Menagerie-ben.
Menagerie egy trópusi sziget volt keleten, rajta egyetlen kisvárossal, ahol elsősorban faunus-ok éltek. A kikötőben lévő épületek szerények voltak, de meghittek. Az idő kellemes és napos volt, valamint a városban lévő harang jelezte, hogy dél van.
- Hűha. – Sun alig hitt a szemének, amikor meglátott ennyi faunus-t bezsúfolva egy helyre. A kikötőben egy kisebb piac volt, ahol több faunus is sorban állt, hogy különböző árukat vegyenek, voltak, akik csak álltak és beszélgettek és voltak, akik inkább a tengert bámulták.
- Újra itthon. – Lynda, amint lelépett a rámpáról, kinyújtotta a tagjait és szétnézett a szülővárosán.
- Nem láttam még ennyi faunus-t egy helyen! – Sun még mindig ámuldozott.
- Én ezt az egy helyet ismertem kicsi korom óta. – Lynda kellemes nosztalgiát érzett, hiszen alig ment el egy fél éve, de olyan, mintha egy örökkévalóság óta nem járt volna itt.
- Ez az egy hely, ahol a fajtánk biztonságban érezheti magát. – Válaszolt Blake. – Nem számít ki vagy mi vagy.
- Nahát. – Épp elment Sun mellett egy csapat másik faunus és amerre csak nézett, tömegeket látott. – Eléggé… zsúfolt.
- Hehe, - Lynda-nak eszébe jutott. – az egyetlen dolog, ami nem hiányzott, az a tömeg.
- Igen, értem. – Blake hangjában érezni lehetett egy kis elfojtott haragot.
- Merre mentek? - Tárta ki a karjait Lynda és balra fordult, amíg Blake és Sun jobbra. – Én erre lakom.
- Hát… - Blake egy kicsit megtántorodott és idegesség fogta el. – esetleg… elkísérhetünk?
- Nem a családodat akarod meglátogatni? – Érdeklődött Sun.
- De előbb… - Egyértelműen, halogatni akarta a dolgot. – talán Lynda-t haza kísérhetnénk.
- Rendben, - Sun csak vállat vont és a kutya faunus lány felé indult, Blake követte. – de nem halogathatod örökké.
Ahogy elkezdték követni Lynda-t, a tömeg nem enyhült és folyamatosan kerülgetni kellett a többi faunus-t.
- Mindig ilyen zsúfolt a hely? – Kérdezte Sun, miután egyre több és több fajtársát kellett kikerülnie.
- Viccelsz, - Lynda a tarkójára kulcsolta a kezeit. – most még egész laza. Látnád ünnepkor mekkora a forgalom. Olyan, mint egy istenverte ünnepi apokalipszis, az éneklők, vásárlók meg azok az izék, a hülye jelmezben… hogy is hívják őket?
- Kaballok. – Blake kisegítette.
- Azok! – Lynda egy csettintés keretében észbe kapott. – Most egész nyugalom van.
- Hűha, elég gáz. – Sunnak tetszett ugyan a város légköre, de ezzel a zsúfoltsággal nagyon nem volt kibékülve.
- Hát, - Blake-ben még érezni lehetett az elfojtott haragot. – ez történik, ha fogsz egy egész fajt és bezsúfolod őket egy szigetre, aminek a kétharmada sivatag. Igen, egy kicsit zsúfolttá válik.
- Mi van?! – Sun meglepődött. – Ekkora helyetek van kihasználatlanul?! Miért nem települtök a sivatagba? A sivatag még nem ölt meg senkit.
- Sun, - Blake csak megrázta a fejét. - az utolsó állításoddal ellent mondanék, de az azelőttivel kapcsolatban, ez nem olyan sivatag, mint Vacuo-ban. Az itteni vadvilág veszélyesebb, mint bárhol máshol Remnant-on.
- Blake-nek igaza van, - Lynda is tudta jól, a sivatag Menagerie-ben nem gyerekjáték. – rengetegen haltak már meg ebben a sivatagban. Ha ki akarsz menni, ahhoz Vadász engedély kell és nem vállalnak érted felelősséget.
- Még ez a rész is egy veszélyes dzsungel volt, mielőtt ideköltöztünk volna. – Tette hozzá Blake. – Nagyon sokan odavesztek, hogy egyáltalán ide tudjunk települni. Több expedíciót is indítottak, hogy a sziget többi részét is betelepítsük, de egy sem járt sikerrel, mert nem volt elég pénz és emberi erő.
- Szóval, - Sun lassan megértette. – a kormány adott nekünk egy veszedelmes szigetet, hogy befogjuk a szánkat?
- Nagy vonalakban. – Szólt Blake.
- Huh, - Sun most érezte először, hogy az emberek milyen rosszul bánnak a fajtájával. – szemetek.
- Tuti. – Lynda egyetértett.
Nem volt már messze Lynda otthona, a város szélén, egy kisebb ház, ami eléggé megviseltnek tűnt, még a többi, szerényebb ház mellett is. A fa több helyen is meg volt repedezve, az ablakok töröttek voltak és az ajtó előtt egy kis szennyvíz patak folyt el.
- Megjöttünk. – Lynda megállt előtte. – Tudom, a szobáink, Beacon-ben is nagyobbak voltak, mint a házam, de ismeritek a mondást, - Átlépett a szennyvíz patak felett. – nem az a lényeg, hol, hanem hogy kivel laksz.
- Otthon, édes otthon. – Sun próbálta támogatni.
- Ugyan, ez… - Blake is átlépte a szennyvíz patakot, de nem tudott mit mondani. – hát…
Lynda, ahelyett, hogy megvárta volna, amíg Blake próbál mondani valami bizalom gerjesztőt, bekopogott az ajtón, ami egy kisebb csodának köszönhetően, nem esett ki a helyéről.
- Hé, a múlt héten kifizettem mindent tartozásunkat! – Egy nő hangot lehetett hallani az ajtó túloldalán. Nem kellett sok, hogy kinyissák, egy faunus lány volt, akinek rövid, sötétlila haja volt, de kilátszott belőle a barna farkas füle, ami arra engedett következtetni, hogy nem a lila volt az eredeti hajszíne, csak festette. Kék szemei voltak, de a bal alatt egy fekete félholdas tetoválás volt látható. Egy fehér blúzt viselt, ami szabadon hagyta a hasát, rövid, a combja közepéig érő cicanadrágot, afölött pedig egy sötétlila miniszoknyát szoknyát és fekete szandált.
- Így köszöntöd a legjobb barátodat? – Lynda csak keresztbe tett karokkal mosolygott, mire észrevette a lány döbbent arcát.
- Lynda?! – A lány alig hitt a szemének, mire egy szó nélkül átölelte és Lynda is visszaölelt.
- Hé, Luna. – Lynda is örült, hogy újra láthatja a barátját.
- Tudod te, hogy aggódtunk érted? – Luna magán kívül volt az örömtől.
- Monty hogy van? – Lynda csak az öccsét akarta mindenáron látni.
- Jól van, gyertek csak beljebb. – Luna beinvitálta Lynda-t és a többieket, de kíváncsian nézett Blake-re és Sun-ra. – Ők, a barátaid?
- Igen, - Lynda visszanézett rájuk. – Sun és Blake. Együtt tanultunk Beacon-ben.
- Csá, - Sun egyből kezet fogott vele és a bal szeme alatt lévő félholdas tetoválását nézte. – klassz tetoválás.
- Köszi. – Lunának szimpatikus volt Sun, de Blake-el már egy kicsit távolságtartóbb volt. – Blake, igaz?
- Üdv. Látom, te és Lynda jó barátok vagytok.
- Gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk. – Büszkélkedett Lynda, ahogy az egyik karjával átölelte.
- A szüleim kicsi koromban meghaltak, - Magyarázta Luna. - Lynda-val nagyon jó barátok voltunk és a szülei örökbe fogadtak és felneveltek.
- Az szép. – Blake örült, hogy ilyen szoros és régi barátságot látott közöttük, emlékeztette a RWBY csapatra. – Ritka dolog az ilyen.
- Monty magán kívül lesz, ha megtudja, hogy itt vagy. – Luna izgatottan invitálta őket, főleg Lynda-t a házba.
Az épület belseje dohos volt és több helyen pókhálók nőttek, de Lynda eltökélten haladt előre, át az előszobán, egyenesen a nappaliba, ott egy szakadt, poros kanapé volt, amin egy alig 12 éves kisfiú játszott egy videójátékkal. A fiúnak ugyanolyan fehér haja volt, mint Lynda-nak, csak rövid, ugyanolyan fehér kutyafülei voltak és ugyanolyan sárga szeme volt, egy fehér pólót és szürke rövidnadrágot viselt és fehér zokniban volt. Habár Lynda számára új volt a videójáték, örült, hogy újra láthatja a kisöccsét, aki annyira belemerült a videójátékba, hogy észre se vette, hogy látogatói vannak.
Lynda csak jelzett mindenkinek, hogy maradjon csendben, majd az öccse mögé lopózott és a kezeivel behunyta a szemeit.
- Hé! – A kisfiú dühösen rángatózni és kalimpálni kezdett, hogy kiszabaduljon a nővére szorításából és csak azután volt rá képes, hogy elvesztette a játékot, amit épp játszott. – A francba, Luna, miattad… - Dühösen ledobta a konzolt a kanapéra, majd megfordult, hogy konfrontálódhasson Lunával, de Lynda-val találta szembe magát és teljesen ledöbbent. – Lynda?
- Hiányoztam, kicsi? – Játékosan megcsípte az egyik kutyafülét, aki kicsit nevetve, ellökte a kezét, de egyből felpattant, hogy átölelhesse a nővérét.
- Úgy hiányoztál! – Odabújt hozzá és egyszerűen képtelen volt visszatartani az örömkönnyeit.
- Oh, csak nem sírsz? – Cukkolta a nővére, miközben összeborzolta a haját.
- Nem! – Csattant fel Monty.
- Ha láttad volna, amikor tudomást szerzett Beacon-ről. – Luna heccelte a kisfiút.
- Ez nem igaz! – Erősködött Monty, miután letörölte a könnyeit és kibújt Lynda öleléséből.
- Abban a pillanatban Beacon-be akart utazni, az első hajóval, hogy megmentsen. – Nevetett Luna, amitől Monty csak elvörösödött.
- Így aggódtál a nővérkéd miatt? – Lynda csak megcsípte a duzzogó arcát, amit csak el legyezett. – Ez cuki.
- Hagyjatok már! – Monty kétségbeesetten próbált témát váltani, mire Sun-ra és Blake-re nézett. – A csapatod is eljött látogatóba?
- A csapatom? – Lynda kicsit összezavarodott.
- Gondolom, - Blake felé fordult. – ő Mandy és – Majd Sun-ra. – ő Mike. Azt hittem, kövérebb.
- Öhm… - Lynda nem tudott mit mondani, mire Sun és Blake csak nevettek.
- Aranyos az öcséd. – Blake csak nevetgélt a kisfiú félreértésén.
- Szerintem, jó fej gyerek. – Sun csak az öklét nyújtotta felé, amit Monty viszonzott.
- Nem, - Lynda végül kijavította az öccsét. – ő Sun, ő pedig Blake.
- Oh, - Monty is megértette, hogy egy kicsit félreértette a helyzetet. – hoppá.
- Amúgy, - Lynda most a nappaliban lévő nagy képernyős tévére nézett és a videójátékra, amivel Monty játszott. – honnan van az a drága kütyü?
- Oh, - Luna észbe kapott és idegesen tördelni kezdte az ujjait. – nemrég elvállaltam egy új munkát, ami jól fizet.
- Igen, - Monty büszke volt a fogadott nővérére. – elkezdett dolgozni a… - Luna gyorsan a fiú vállára tette a kezét, hogy elhallgattassa.
- A dokkokban! – Idegesen nevetgélt. – Jól fizető áll! – Lynda, Blake és Sun átláttak Luna hamis mosolyán.
- Luna, - Lynda komolyan nézett rá. – ugye nem a sivatagba jársz?
- Tessék? – Luna megrázta a fejét zavarában.
- Emlékszel, amikor legutóbb kimentünk oda? – Lynda szigorúan csípőre tette a kezét. - Majdnem meghaltunk.
- Megnyugodhatsz, nem a sivatagba kell kimennem.
- Ilyen durva lenne az a sivatag? – Sun, aki egy sivatagos országból jött, még mindig nem tudta felfogni, hogy valóban olyan veszélyes-e ez a sivatag Menagerie-ben.
- Remnant-on sokat fizetnek az itteni egzotikus állatokért, - Magyarázta Lynda. - de nagyon veszélyes elkapni akár egyet is. Mielőtt Beacon-be jöttem volna, együtt megpróbáltunk elkapni egyet, de majdnem meghaltunk.
- Esküszöm, - Luna a mellkasára tette az egyik kezét és feltette a másikat. – hogy nem voltam a sivatagban, amióta elmentél.
- Jól van, - Lynda csak felemelte a kezeit, hogy megnyugtassa. – hiszek neked.
- Most már itthon maradsz? – Kérdezte Monty lelkesen a nővérét.
- Hát persze, - Válaszolta Lynda, de még Blake felé nézett. – csak még elkísérem Blake-t haza. – Blake egy kicsit ideges és feszült lett, hogy neki is meg kell látogatni a családját. – Ugye?
- Igen. – Blake tudta, tovább nem halogathatja.
- Csapassuk! – Sun sokkal izgatottabb volt.
- Jöhetünk mi is?! – Csatlakozott Monty, miközben Lunát húzta magával.
- Persze. – Válaszolt Blake egy szerény mosollyal.
- Ami azt illeti, - Luna kihúzta a karját Montyéból és a tarkóját vakarta. – nekem még van egy kis elintézni valóm a városban.
- Mit kell elintézni? – Érdeklődött Lynda, gondtalanul. – Segíthetünk?
- Tényleg semmiség, megoldom. – Luna nem fogadott el elutasítást. – Majd találkozunk később. – Azzal kiment a házból és balra fordulva elment.
- Akkor, - Sun és Lynda közrefogták Blake-t, nehogy elszökjön. – Casa de Belladonna!
- Jó. – Blake csak legörnyedt, mire elindultak.
- Mesélj kicsit, milyen házban élsz? – Érdeklődött Lynda, miközben a nyakába vette Montyt.
- Adok egy tippet, - Blake csak egy vicces választ adott. – nagyobban, mint te.
- Hú, - Lynda csak megforgatta a szemeit. – ez aztán a segítség.
- Majd meglátjátok. – Blake nem akart sok mindent elárulni.
Lassan, de biztosan eljutottak a gazdagabb részhez, ahova egy hosszú lépcsősor vezetett, aminek a tetején egy elképesztő kilátás tárult a szemük elé. Egy hatalmas hegygerinc, ami elválasztotta a sivatagot a lakott résztől, ahol régen dzsungel volt. Az erdőségből rengeteg fa megmaradt, de köréjük építve több ház épült és olyan érzést keltett, mintha a civilizáció és a dzsungel összeolvadt. A település közepén egy nagy kúria volt, ami jelentősen nagyobb volt a többi háznál és egy kisebb fallal volt körbe véve, de a stílusa nem tért el a többi háztól és nem szándékozott uralni sem a látképet, sokkal inkább eggyé vált vele.
- Ez itt Kuokuana. – Mutatta be Blake.
- Bárcsak mi is itt élhetnénk. – Álmodozott Monty.
- Gyönyörű hely. – Sun teljesen elámult. – Visszavonok mindent! Ez a hely tök király! Miért akarna bárki is elmenni?
- Nem ez a lényeg, Sun! – Csattant fel Blake, némi harag előtört belőle. – Azt akartuk, hogy egyenlően bánjanak velünk! Ehelyett, kaptunk egy szigetet és mondták, hogy oldjuk meg magunk. – Egy kissé elszomorodott. – Így megtettük, amit tudtunk. Összegyűltünk és közösséget építettünk, ahol minden faunus-t szívesen látunk. – Szétnézett a gyönyörű látképen. – De ez a sziget, ez a város… - Ökölbe szorította a kezeit. – egy örök emlékeztető lesz, hogy nem vagyunk egyenlők. – Lehajtotta a fejét. – Mindig is másodrangú polgárokként fognak kezelni.
- Hé, - Sun és Lynda a vállára tették az egyik kezüket. – ez a csávó kellően otthon érzi magát.
- Egy nap összejön. – Biztatta Lynda.
- Jól van, - Blake egy kicsit megkönnyebbült és magabiztosabb lett. – ideje tényleg hazamenni.
- Na, - Sun kíváncsian magához húzta és pásztázni kezdett a házak között. – melyik a tiéd?! Lehet látni innen?!
- Igen. – Válaszolt.
- Azaz, ott? – Mutatott rá az egyikre, majd egy másikra. – Mi a helyzet azzal a kicsivel? Az egész szép.
- Az ott. – Megfogta Sun kezét és rámutatott a város közepén lévő nagy kúriára.
- Az ott?! – Csattant fel Lynda.
- Az ott?! – Monty is meglepődött.
- Az ott?! – Sun is alig rakta össze a dolgokat, hogy Blake egy gazdag családból származik.
- Az ott. – Blake megismételte és előre ment, amíg a többiek nem győzték tátani a szájukat.
Az út lefelé egyenes volt, gond nélkül eljutottak a kúria bejáratához, amihez egy újabb lépcsősor vezetett. Blake ment elől, mutatta az utat és már azon volt, hogy kopogjon a lelógó fém kopogtatóval, de megtorpant és visszakozott.
- Mi az? – Sun nem értette miért.
- Hát… csak… - Blake ideges volt és fészkelődni kezdett. – már rég volt, hogy láttam a szüleimet.
- Hát, - Sun csak biztatta. – ha már idáig eljöttünk.
- Nincs visszaút. – Lynda sem engedett, miközben letette az öccsét.
Blake vett egy nagy levegőt és koppantott egyet a nagy fémkopogtatóval, ami elképesztően hangosan kongott, Sun, Lynda és Monty megijedtek és tettek egy lépést hátra.
- Őszintén, - Sun még gyorsan megjegyezte. – ez egy kicsit ijesztő.
Az ajtó kinyílt és egy idősebb faunus nő nézett ki, akinek Blake-hez hasonló macskafülei voltak, rövidebb fekete haja és sárga szemei.
- Blake? – A nő teljesen ledöbbent.
- Szia… anya. – Blake idegesen köszönt az anyjának. A nő csak aggódva megölelte a lányát, amitől Blake csak megijedt, mintha valami teljesen másra számított volna.
- A kislányom. – Finoman simogatni kezdte a hosszú, fekete haját. Blake, mire elmúlt a döbbenete, elmosolyodott és viszonozta az anyja ölelését.
- Khali, - Egy erőteljes férfihangot lehetett hallani a kúriából. – ki az?!
Egy nagy és megtermett faunus férfi volt, egy pár fekete csizmában, világos barna nadrágban, egy nagy, páncéllemezzel a hasán és egy sötétlila, páncélozott köntöst viselt, fekete haja és nagy, de ápolt, fekete szakálla volt és ugyanolyan sárga szeme. Amint meglátta Blake-t, teljesen megdöbbent, egyértelműen, az apja volt.
A szülők beinvitálták a lányukat és a barátaikat teázni egy közös kis asztalhoz, ahol Blake bemutatta Sunt, Lynda-t és Monty-t. Blake szülei még alig tértek magukhoz, amióta megtudták, hogy a lányuk visszatért.
- Nagyon megrémültünk, amikor hallottuk a híreket. – Blake anyja még mindig nagyon aggódott. – Vale királysága talán nem volt tökéletes, de egyértelműen, nem érdemelte azt, ami történt. Nagyon aggódtunk érted.
- Kérlek, - Az apja inkább próbált magabiztosnak és keménynek látszani. – én tudtam, hogy minden rendben lesz vele.
- Na, ez nem is így volt. – Az anyja csak megforgatta a szemeit. - Látnod kellett volna, mennyire bepánikolt. – Lynda egy kicsit nevetett, hiszen az öccse is hasonlóképpen reagálhatott.
- A férfiak mindig próbálják titkolni, mennyire érzékenyek. – Mondta, miközben megint megcsípte az öccse fülét, mire Blake anyja csak kuncogott.
- Ugyan, - Sun próbálta nyugtatni a szülőket. – nem kell aggódniuk a lányukért. Láttam őt akció közben és meg kell mondanom, tud néhány jó mozdulatot. – Sunnak fel sem fogta, hogy egy kicsit félreérthetően magyarázott a szülőknek, amire Blake majdnem kiköpte a teáját és Lynda csak nevetni kezdett, de Monty, mivel még gyerek volt, nem érthette, hogy min háborodott fel Blake apja.
- És mit is értesz ezalatt, Mr. Wukong? – És ez volt az a pillanat, amikor Sunnak is leesett, hogy elképzelhető, hogy egy icipicit rosszul fogalmazott és rémülten fordította a fejét Blake apjához.
- Hát… - Sun nem tudta, mit is mondhatna, de Monty ekkor kimentette.
- A nővéremnek is vannak jó mozdulatai, ugye?! – Kérdezte lelkesen és teljesen ártatlanul, mire Lynda legszívesebben az asztalba verte volna a fejét. – Kinek vannak jobb mozdulatai, Blake-nek vagy Lynda-nak?! Ugye, láttad mindkettőjükét?! Mármint, te biztos megtudod mondani, mert tudod, mit és hogyan kell! Hiszen, biztos van benne tapasztalatod! – Szegény Monty, fel sem fogta a szavainak a súlyát.
- Drágám, - Blake anyja megfogta az apja kezét és odasúgott neki, teljesen feleslegesen, hiszen mindenki hallhatta. – csak egy gyerek. Fel sem fogja, miről is beszél.
BANG
Lynda Monty fejét beleverte az asztalba, Sunnak pedig a bordái közé könyökölt.
- EZT MOST MIÉRT?! – Kérdezte a két fiú, egyszerre.
- Hogy legközelebb gondolkodjatok, mielőtt beszéltek. – Válaszolt Lynda.
- Ők miért is vannak itt? – Kérdezte Blake anyja.
- Lynda is Menagerie-ben lakik az öccsével, Sun pedig csak követett.
- Látom, - Blake apja Lynda-ra nézett. – te vagy az ész, Blake barátai közül. - Egyértelműen nem kedvelte Sun-t.
- Pedig őt kedvelem. – Súgott oda Blake-nek az anyja, miközben Sunra nézett.
- Anya! – Szűrte ki Blake a fogai közül.
Hirtelen, egy hatalmas koppanást lehetett hallani, ami Sunnak, Lynda-nak és Montynak majdnem szívinfarktust okozott, de a Belladonna család már tisztában volt azzal, hogy látogató érkezett.
- Fenébe, - Blake apja az asztalra csapott. – teljesen elfeledkeztem a megbeszélésről!
- Ghira… - Blake anyja csak megfogta a férje kezét, kérve, hogy maradjon velük.
- Egy percet kérek. – Felállt, hogy ajtót nyisson.
- Minden rendben? – Blake aggódva kérdezte az anyját.
- Persze, kicsim, csak rossz időzítés. Majd új időpontot ad nekik. Csak mostanság egyre gyakrabban kell velük tárgyalni.
- Kikkel kell tárgyalni? – Blake érdeklődött.
- Hm? A Fehér Agyarral.
- MI?! – Blake, Sun és Lynda egyszerre álltak fel, de Monty és Blake anyja nem értette a döbbenetüket.
- Apa! – A csapat egyből a bejárati ajtó felé rohant, ahol Blake apja két idegennel tárgyalt.
- Blake, - Az apja kíváncsian meredt a lányára. – mi a baj?
- Ms. Belladonna. – A két idegen egyike Blake-hez szólt, de mindketten meghajoltak. Két róka faunus volt, egyértelműen testvérek, az egyiknek egy pár róka farka, amíg a másiknak egy pár róka füle és barna bőrük volt. Egyformán voltak öltözve, vörös csuklyát, fekete kabátot, fehér inget, fehér nadrágot és fekete papucsot viseltek. Az egyikük csuklyája ki volt vágva, hogy a róka fülei kényelmesen kiférjenek belőle.
- Nem is tudtuk, hogy visszatért. – Mondta a másik.
- Miért beszélsz ezekkel az emberekkel?! – Követelte a választ Blake.
- Ők itt, - Blake apja a két jövevényre mutatott. - Corsec és Fennec Albeit. A Fehér Agyar képviselői itt Menagerie-ben.
- Azok az őrültek ide is követtek?! – Sun kiakadt.
- Akkor ellátjuk a bajukat! – Lynda készen állt, hogy összecsapjon a két testvérrel.
- Kérem, - A róka fülű felemelte a két kezét, jelezve, hogy nem szándékozik harcba bocsátkozni. – nyugodjanak meg. Nem tudom, mit hallott a szervezetünkről, de biztosíthatom önöket, hogy korántsem vagyunk olyan vérszomjasak, mint ahogy a média bemutatott minket.
- Hogy mit hallottunk?! – Csattant fel Blake. – Első kézből láttuk a munkátokat! Őrült fanatikusok és terroristák, akik ártatlanokat mészároltak!
- És miattuk állt át a barátunk! – Tette hozzá Lynda.
- Miről beszélnek? – Blake apja szigorúan meredt a két testvérre.
- Pontosan erről jöttünk önnel beszélni, jó uram. – A rókafarkú válaszolt.
- Minden rendben? – Blake anyja csak később csatlakozott hozzájuk, Monty-val együtt. Blake csak dühösen meredt a két fivérre, Lynda morogni kezdett, mire Sun csak zavartan váltogatta, hogy kire nézzen, Blake szüleire vagy a Fehér Agyar küldöttjeire.
- Várjunk! Ti tényleg nem tudjátok?!
- Mit nem tudunk? – Blake apja most Sunhoz fordult.
- A Fehér Agyar volt a felelős Beacon bukásáért. – Adta meg a választ Blake. – Ártatlan civileket öltek és Grimm-eket uszítottak a városra és az iskolára. – A két fivér egy pillanatra össze nézett, majd vissza Blake-re. Az apja egy darabig nézett a lányára, majd újra szigorúan a két fivérre.
- Ez igaz?
- Sajnos, - A rókafülű lehajtotta a fejét. – igen, uram.
- Ne viselkedj… - Blake azon volt, hogy kiossza őket, de az apja leállította.
- Elég! Magyarázatot. – A két fivér újra össze nézett és a rókafarkú kezdte.
- Sajnálattal kell közölnöm, bármekkora fájdalmat is jelentett nekünk, de az a frakció, akik Vale-ben tevékenykedtek, Khan legfőbb vezér tudta és engedélye nélkül jártak el. Az ő tetteikért Adam Taurus volt a felelős. Gondolom, önök ismerősek az ifjú Adam… extrém filozófiájával.
- Tudják, nem Beacon volt az első olyan alkalom, amikor az Agyar „elbukott"! – Vágott oda Sun.
- A főtanács gyanakodott, hogy van egy renegát frakció a szervezetben, de nem tudtak semmit sem bizonyítani, egészen eddig az incidensig.
- Incidens?! – Blake felháborodott. – Emberek haltak meg!
- És ez egy szörnyű tragédia.
- Azért jöttünk, hogy biztosítsuk önt és a családját, hogy Taurus testvér egyáltalán nem a Fehér Agyar útját közvetítette Beacon-ben.
- És hogy bizonyosodhatnék meg erről? - Blake apja biztosítékot akart.
- Megértjük, ha némi szkepticizmust viseltet az irányunkba. A Fehér Agyar egyértelműen agresszívabb utat kezdett járni amióta ön lemondott a legfőbb vezér címről és Menagerie polgármestere lett, de ez egyáltalán nem módja, hogy az üzenetünket meghallják.
- Rengeteg dokumentumunk van a tanács üléséről, több stratégiáról, hogyan is kellene megfelelően megbüntetni ezeket a renegátokat, ha érdekli.
- Természetesen. – Felelte Blake apja. – De majd egy másik nap. – Visszafordult Blake-hez. – Szeretnék némi időt tölteni a lányommal, hiszen csak most ért haza.
- Természetesen, uram.
- Teljes mértékben megértjük. Öröm volt újra találkozni önnel, ifjú Blake.
- Elszomorított minket, amikor megtudtuk, hogy elhagyta a Fehér Agyart, de megértem, ha már nem képes támogatni vagy megbízni az ügyünkben.
- Végtére is, ez egy hosszú harc.
- És ki mondta, hogy nem fogok többé harcolni?! – Csattant fel Blake.
- Ha vissza szeretne térni, mi tárt karokkal várjuk önt.
- Ilya nővér magán kívül lesz.
- Viszontlátásra, uraim. – Blake apja becsukta az ajtót, de ezután Blake elviharzott.
- Szóval, - Sun törte meg a csendet. – azok a csávók elég parák. – Blake apja csak lefáradtan meredt rá.
- Komolyan nem kedvellek. – Azzal otthagyta a fiatalokat és a feleségét.
- Én veled értek egyet. - Felelte Lynda Sunnak. - Olyanok, mint egy kétfejű kígyó.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.