Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást és boldog új évet kívánok.
A hajnali nap fénye erősen megvilágította a fogadó szobáját, ahol hőseink megszálltak és habár még nagyon korán volt, sokan ébren voltak. Mike volt az egyik, aki kora reggel, tőle nem megszokott módon fel ébredt, felöltözött és a kijárat felé vette az irányt.
- Te hova mész? – A barátja, Lance szólította meg hátulról.
- A kórházba az apámhoz. – Válaszolt Mike elhatározottan.
- Akarod, - Ajánlotta Lance. – hogy veled menjek?
- Talán… nem ártana.
- Mi nem ártana?! – A folyosó végéből Ruby bukkant fel. – Hova mentek?!
- Mike apját látogatjuk meg a kórházban. – Válaszolt Lance. – Egy darabig elleszünk.
- Mehetek veletek?
- Persze, - Válaszolt Mike. – minél többen, annál jobb.
- Nem hiszem, hogy biztonságos lenne elcsatangolnotok. – És még Qrow is csatlakozott a társasághoz, összeborzolta Ruby haját és ivott egyet a flaskájából. – Megyek, hogy felügyeljelek titeket. A többiek itt maradnak addig.
A kis csapat, Mike, Lance, Ruby és Qrow elhagyták a házat, elfordultak az utcán, hogy az alsóbb régiók felé vegyék az irányt. Mike mindennél jobban elhatározottabb volt.
- Mondd csak, - Súgta Ruby Lance-nek. – nem úgy volt, hogy az apja meghalt?
- Ő is csak pár napja tudta meg az igazságot. – Válaszolt. – Az apja elhagyta és éveken át felé sem nézett.
- Ez rettenetes. – Ruby elképzelni nem tudta, milyen érzés lehet, ha az apja elhagyná.
- Talán ez volt a legjobb, amit tehetett. – Qrow is csatlakozott a beszélgetésbe, mint aki pontosan tudja, miről beszél. – Vannak olyan férfiak, akik egyszerűen nem valók apának és a legtöbb, amire futja tőlük, ha olyanra bízzák a kölyköt, akinél jó kezekben lesz.
- De attól meglátogathatta volna. – Vágott vissza Ruby. – Lehetett volna az élete része.
- Ruby, - Qrow elővette ismét a flaskáját. – a felnőttek kapcsolata bonyolult. Nem tudjuk, hogy a Gömböcke apja miért hagyta el. Az is lehet, hogy veszélynek tette volna ki, ha felvállalja, hogy ő az igazi apja.
- Az… - Ruby értetlenül össze nézett Lance-el. – igazi apja? – Qrow-nak, mint akinek csak most esett le, hogy olyat mondott, amit talán nem kellett volna, megrázta a fejét.
- Ha igaziból az apja lett volna, úgy értettem!
- Én arra gondoltam… - Mike, aki végig hallott mindent, visszafordult a barátaihoz. – azért hagyott el, mert nem az a fiú voltam, akire vágyott.
- Erre sose gondolj! – Lance egyből a vállára tette a kezét. – Ha éveken át feléd sem nézett, akkor meg sem érdemli, hogy egyáltalán szomorú legyél emiatt! Nekem az a csapattárs vagy, akit senki másért nem cserélnék el!
- Lance… - Mike-ot meghatotta a barátja hűsége.
- Igaza van! – Ruby is mellé állt. – Egy apa, aki nem része a gyermeke életének, nem érdemli meg a bocsánatot!
- Öhm… ez azért egy kicsit… - Qrow egy kicsit rosszul érezte magát Ruby szavaitól.
- Ugyan már, Qrow bácsi, - Ruby oldalba bökte a nagybátyját. – csak nem gondolod máshogy?! Igaz, hogy nem te vagy az apám, de egy csomó alkalommal ott voltál! Rengeteg dologra tanítottál és mindig megvédtél, amikor apa nem ért rá!
- Igen… - Qrow az ég felé nézett és elmosolyodott. – azt hiszem… nem vagyok olyan rossz.
Alig negyedóra séta után, a csapat megtalálta a Mistral-i kórházat, ami felé egy lépcsősor vezetett. Az ajtók automatikusan kinyíltak, ahogy megközelítették őket, bentről steril, kórházszag áradt és fehér fények világítottak.
- Veled menjünk vagy megvárjunk? – Kérdezte Lance, mielőtt a recepcióhoz mentek volna.
- Maradjatok, - Válaszolt Mike. – ezt egyedül kell megoldanom.
- Rendben. Itt megvárunk. – Lance, Ruby és Qrow a váró helységben ültek le és nézték, ahogy Mike a recepciós hölggyel beszél.
- Jó napot, - Köszönt Mike, a szíve a torkában dobogott az idegességtől. Nem tudja, mit fog szólni, ha meglátja az apját, vagy az apja mit fog szólni, hogy ennyi idő után látogatja meg először. – Marvin Birmingh urat jöttem meglátogatni.
- Egy pillanat. – A hölgy beütötte a nevet a számítógépbe, de csalódottan válaszolt. – Nagyon sajnálom, de Mr. Birmingh elhunyt.
- Micsoda?! – Mike szíve kihagyott egy verést és értetlenül megrázta a fejét. – Mikor?!
- Egy órával ezelőtt. Részvétem.
Mike sokkos állapotban visszament a barátaihoz és leült Lance mellé.
- Na? – Érdeklődött Lance. – Mi történt?
- Meghalt. – A csapat többi tagja is döbbenten, de együttérzően néztek rá.
- Úgy sajnálom. – Ruby is mellé ült. – Elképzelni nem tudom, milyen szörnyű lehet.
- Egy órával ezelőtt. – Érezni lehetett, hogy Mike saját magát hibáztatja. – Ha előbb elindultam volna…
- Ne! – Lance ismét lebeszélte saját maga hibáztatásáról. – Ne is gondolj erre!
- Csak… fura érzés egy olyan valakit gyászolni, akit éveken át halottnak hittél, majd megtudod, hogy él, de mire találkoznál vele… meghalt.
- Talán… - Lance megpróbálta vigasztalni, de egy orvos jött, egy levéllel a kezében.
- Elnézést, önök akarták meglátogatni Marvin Birmingh urat?
- Igen. – Mike felnézett. - A fia vagyok.
- Én a kezelő orvosa voltam és velem töltötte az utolsó óráit. – Átadta a levelet Mike-nak. – Azt kérte tőlem, hogy juttassam el ezt a levelet az egyetlen fiának.
Mike úgy nyúlt a borítékért, mint valami csodaszerért, kinyitotta, de amikor már csak ki kellett volna vennie megtorpant.
- Na, - Lance nem értette, miért hezitált. – nem veszed ki?
- Nem tudom, hogy ki kéne-e vennem?
- Miről beszélsz? – Ruby sem értette. – Az apád utolsó szavai.
- Épp ezért. – Mike erősen összeszorította a papír borítékot. – Az apámé, aki elhagyott engem és az anyámat. Miért adjak neki esélyt, hogy magyarázkodjon? Sokszor beszélhetett volna velem, de arra sem vette a fáradtságot, hogy meglátogasson. - Mike úgy döntött, nem olvassa el az apja üzenetét, csak a zsebébe tette a borítékot.
- Mike, ha én kapnék egy ilyet az anyámtól… - Ruby próbálta meggyőzni, de Lance elhallgattatta azzal, hogy a vállára tette a kezét.
- Mike, később talán meggondolod magad.
- Talán. – Mike nem volt biztos benne. – Menjünk vissza.
A visszaút csendesebben telt, senki nem szólt egy szót sem, Qrow csak elrévedt a gondolataiban, míg Ruby és Lance csak aggódva bámulták a kövér barátjukat.
- Mondd csak… - Lance próbálkozott. – ha beszélhettél volna vele… mit mondtál volna neki?
- Hm, - Mike nem tudta, mit is válaszolhatna. – megkérdeztem volna tőle, miért hagyott el és miért nem látogatott minket?
- És szerinted, - Ruby is csatlakozott. – mit válaszolt volna?
- Nem tudom. Lehet, hogy csak kifogásokkal jött volna, vagy olyat mondott volna, ami összetöri a szívemet. Anyám nagyon dühös volt, amikor rájöttem, hogy még él. Azt mondta, valami nagyon rossz dolgot tett és emiatt hagyott el minket.
- Talán szeretett volna bocsánatot kérni. – Találgatott Lance.
- És elmondani, hogy szeret. – Csatlakozott Ruby.
- Nem tudom. – Mike nem volt ebben ilyen biztos. – Szeretnék ebben hinni, de nem tudok megbocsájtani neki, amiért elhagyott.
Ahogy visszatértek a lakásba, Mike újra elővette a borítékot, leült a konyha asztalra, bámulta egy darabig és elgondolkodott, hogy elolvassa-e. Végül úgy döntött, hogy továbbra sem olvassa el és a nyitott borítékot az asztalon hagyta.
Ruby kiment a kertbe, ahol rendszerint gyakorlatozni szoktak, ahol a nővére és Weiss egy érzelmeset beszélgettek.
Az önkéntes toborzás és aláírásgyűjtés egyáltalán nem a terv szerint ment és estére, Lynda, Blake és Sun legyőzve tértek vissza a Belladonna kúriába, de még nem adták fel, hogy meggyőzzék Menagerie lakosait, hogy érdemes lenne harcolniuk, hogy megvédjék a Haven akadémiát.
- Gondolod sikerrel járunk? – Lynda csak a homlokát dörzsölve ült le egy fotelba. Tanácstalan és bizonytalan volt a jövővel kapcsolatban.
- Nem tudom, - Sun elhatározottabb volt, mint a barátja. – de meg kell próbálnunk. – A majom faunus érezte, hogy valami aggasztja a kutya faunus társát. – Lunára és Mandy-re gondolsz, ugye?
- Ennyire látszik? – Lynda felemelte a fejét.
- Biztos vagyok benne, hogy van még remény a számukra. – Biztatta Sun. – Blake-nek van igaza, ott kell lennünk és segítünk nekik, hogy visszatérjenek a helyes útra. – Lynda csak megkönnyebbülve, bár még mindig tanácstalanul, de elmosolyodott Sun-ra.
- Kösz.
- Igazán szívesen. – Sun is csak elvigyorodott, majd az erkély felé fordult, ahova Blake ment. – Blake, készen állsz?!
- Mindjárt megyek! – Szólt vissza, de eltelt legalább 2 perc is, de Blake nem jött vissza. Sun türelmetlenül felállt és utána ment.
- Na, folytatjuk a toborzást vagy mi?! Még van egy egész városnegyed, ahol még nem jártunk!
- Nem adhatjuk fel! – Csatlakozott Lynda is, de látszott, hogy Blake-et aggasztotta valamit.
- Jól vagy? – Aggódott Sun és Blake egy kis szünet után válaszolt.
- Igen, csak előtte el kell intéznem valamit, de ott találkozunk. – A hangja normális volt ugyan, de az arckifejezése azt sugallotta, hogy baj van és a fejével biccentett a bejárat felé, hogy ott beszéljenek.
- Mi történt? – Kérdezte Lynda, miután beértek a házba és Blake egy kis papír cetlit mutatott nekik.
- Ilia találkozni akar velem, egyedül, hogy eláruljon valamit.
- A kaméleon lány, aki megsebesítette Sun-t? – Lynda észbe kapott.
- Ez tuti csapda! – Sun is erre gondolt.
- Persze, hogy csapda. – Ismerte be Blake, amivel meglepte a barátait, de amit ezután mondott, az még inkább. – De el kell mennem.
- Micsoda?!
- Nem teheted!
- De igen! – Blake teljesen el volt határozva. – Tudom, hogy csapdába akar csalni, de ez az egyetlen lehetőség, hogy beszéljek vele és észhez térítsem! – Ökölbe szorította a kezeit és leszorította a szemeit. – El kell mennem, hogy segíthessek rajta.
- Nem mehetsz egyedül! – Sun erről hallani sem akart.
- Nem is terveztem egyedül menni. – Blake magabiztosan elmosolyodott a barátaira.
- Az árnyakból követünk? – Tippelt Lynda, mire a csípőjére tette az egyik kezét és Blake csak bólintott.
Blake volt az első, aki elhagyta a kúriát az éjszakában, Sun és Lynda csak tíz perccel később mentek utána, hogyha netán figyelnék őket, ne tudják megállapítani, hogy pont őt követik. Sun az utca jobb oldalán, míg Lynda a bal oldalán rejtőzködve követte Blake-t, teljes csendben, nehogy megneszeljenek akármit. Az utcák csendesek és kihaltak voltak, ami Sun és Lynda számára nagyon nem volt természetes látvány Menagerie-ben, de már nagyon későre járt, ami miatt nem lehetett szokatlan.
Blake a piac egyik sikátora felé ment és a bejáratánál megállt.
- Ilia? – Hívta a barátját.
- Itt vagyok. – Az válaszolt neki, mire Blake egyből elővette a kardját. A kaméleon faunus lány feltett kezekkel, önmagát álcázva ugyan, de előjött. Amint elég közel ért Blake-hez, leeresztette az álcáját és újra normálisan nézett ki.
- Ilia, tudom, hogy félsz, de nem kell. – Blake leeresztette a fegyverét és próbált beszélni hozzá. – Én és a családom meg tud védeni.
- Sajnálom. – Ilia még mindig feltartotta a kezeit, becsukta a szemét és oldalra nézett bűnbánóan.
- Még helyrehozhatod, ha segítesz nekünk megállítani Corsec-et és Fennec-et. – Ajánlotta Blake reménykedve, mire Ilia arca megkeményedett és a bűntudatot felváltotta a harag.
- Nem. Úgy értem, sajnálom. – Ökölbe szorította az egyik kezét, jelzésképpen.
A jelre szárnysuhogást lehetett hallani, mire a levegőből egy denevér faunus férfi vetette magát Blake-re. A földre nyomta, amitől kiesett a kezéből Gumbo Shroud és nem bírt felállni. A férfi leszállt róla és megpróbált felállni, de három másik faunus jelent meg mögötte, két férfi és egy nő.
- Várjatok… - Mielőtt bármit is mondhatott volna, a nő a kezéből ragacsos pókfonalat lőtt ki, amivel megkötözte és újra a földre lökte Blake-et.
- Elkaptam. – Mosolygott a nő önelégülten.
- Szép volt, Triva nővér. – A denevér férfi megdicsérte a társát és Ilia felé fordult. – És tőled is, Ilia. – Az övéről levette a korbácskardot, amit visszaadott Ilia-nak.
- Ilia! – Blake csalódottan megrázta a fejét. – Mit művelsz?!
- Próbáltalak figyelmeztetni, Blake. – Ilia hangjában érezni lehetett a megbánást. – Sajnálom…
- Nem merészelj ezzel jönni! – Blake a csalódottság mellett haragot is érzett.
- Pedig tényleg sajnálom! – Ilia visszavágott. - Tényleg sajnálom, hogy így kellett alakulnia, de te és a családod csak visszafogják a faunus-okat!
- Azzal, hogy embereket próbálunk védeni?! – Blake teljesen felháborodott, mintha valami ostobasággal vádolták volna meg. - Te mégis milyen világban élsz, hogy a megoldás, ha ártatlan emberek gyilkolása?!
- Ugyanabban, amelyikben te is! – Szögezte le Ilia. – Ezen a világon nincs olyan, hogy ártatlan! Nincs olyan, hogy a „helyes dolog"! Csak az, ami a legjobb nekünk! Az emberek továbbra is gyűlölik a faunus-okat és ti csak ott álltok és hagyjátok, hogy az a sok szörnyűség megtörténjen velünk! – Kiabálta miközben megközelítette Blake-et. – De tudod, hogy mi az, amitől a gyűlöletük elmúlik?! – A fegyvere hegyét a torkának szegezte. – A félelem! – Tartott egy kis szünetet és egy kicsit nyugodtabb hangvételben folytatta. – Nem szeretek bántani másokat, de elárulom, hogy eredményt hozott.
- Igen. – Blake egyáltalán nem ijedt meg a torkának szegezett pengétől, csak megvetően nézett fel az egykori barátjára. – És nézd mivé változtatott téged. – Ilia leeresztette a fegyverét és bűnbánóan oldalra nézett, de megrázta a fejét és újra elhatározott volt.
- Mindannyiunknak kellett áldozatokat hoznia a nagyobb jó érdekében. Nem számít mennyire fáj.
- És a megölésem szerinted a nagyobb jót szolgálja?!
- Nem. – Ilia sóhajtott egyet, mint aki nagyon nem akarja megtenni, amire készül. – De a családodat igen. – Blake most az először tűnt rémültnek, a szíve hevesen verni kezdett és könyörgően nézett Ilia-ra.
- Nem mernéd… Nem teheted! – Blake minden erejével próbált kiszabadulni a pókhálóból, de az nem engedett. – Nem fogom hagyni!
- Tudom. Ezért fogunk elküldeni Mistral-ba. – Ilia úgy magyarázta, mintha már előre tudta volna, hogy Blake ezt fogja mondani, de az utolsó szavától Blake-nek még a vére is megfagyott. – Adam-hez.
- Ilia, kérlek! – Blake könyörgött. – Nem kell ezt tenned! Ez nem te vagy!
- De! Igen! – Ilia dühösen előre hajolt, de a hangja tele volt megbánással. – Sajnos, túlságosan oda voltál Adam-ért, hogy észre vedd. Mindig is féltékeny voltam rá, ahogyan néztél rá. – Szomorúan nézett Blake-re, mire a szeplői, zavarában rózsaszínné váltak, egyértelművé téve, hogy Ilia régen szerette Blake-et. – Úgy szerettem volna, ha rám néztél volna úgy. – Megrázta a fejét, a szeplői vissza változtak és a szeme vörössé vált a haragjában. – De még mindig megszerezhetjük, amit akarunk! – Miután a szemei visszaváltoztak, a társai felé nézett. – Yima és Saber, ti velem jöttök! – A másik kettőre nézett. – Ti pedig vigyétek őt a kikötőbe!
- Gyerünk, áruló! – A pók faunus, Triva húzni kezdte, de Blake ellenállt és hangosan kiáltott.
- NEM!
Akárcsak két őrkutya, a jelre Sun és Lynda előugrott a sötétből, Sun a férfit rúgta mellkason, amitől a földre esett, Lynda Triva-t támadta meg villám sebességgel és őt is a földre küldte.
- Kösz a mentést! – Blake csak reszkető hanggal vette fel a fegyverét.
- Kösz a meghívást. – Sun magabiztosan keresztbe tette a karjait.
- Jól vagy? – Aggódott Lynda, aki egy kissé rémültnek tűnt.
- Nem! Hallottátok Ilia-t! Hívjátok a rendőrséget és gyerünk vissza!
- Azonnal!
- Előre megyek! – Lynda máris aktiválta a Semblance-ét és már suhant is előre, de amint befordult az első sarkon, egyből megtorpant és döbbenten nézett a férfira, aki az útját állta. – Hát persze, hogy pont most jelensz meg, Saber.
A férfi, aki már a 40-es évei közepén járt barna bőrcsizmát, fekete, több helyen szakadt nadrágot, barna polót és egy feslett, fekete bőrdzsekit viselt. Barna, macskaszerű szemei, hosszú, világosbarna, zsíros, itt-ott gubancos haja, a rendezetlen borostája és a hegyes, ragadozó fogai voltak. Lynda túl jól ismerte és elővette a pengéit.
- Hiányoztam, kölyök? – Vicsorgott és morgott a férfi, miközben elővette a dupla pengéjű kardját, amit forgatni kezdett.
- Csak annyira, mint egy darab sz*r! – Lynda rászegezte a pengéit. – Takarodj az utamból, most k*rvára nincs időm rád!
- Nekem viszont nincs türelmem tovább várni! – Szögezte le a férfi és egyértelművé tette, hogy egyáltalán nem kíván békés megoldást találni.
- Ez meg ki?! – Sun és Blake utolérték Lynda-t, de ők is meglepődtek Saber láttán.
- Egy újabb Fehér Agyar faunus?! – Találgatott Blake.
- Tévedsz, kicsikém. – Szólt rá Saber. – Engem aztán nem érdekel, ha azok a bolondok a Fehér Agyarban egy öngyilkos hadjáratba kezdenek. – Dühösen csak Lynda-ra koncentrált. – Engem csak az érdekel, hogy őt megölhessem.
- Nem, ha rajtunk áll! – Sun elővette a harci botját.
- Sun, - Figyelmeztette őket Lynda. – azért küldték ide, hogy feltartson!
- Nagyon jó észrevétel. – Saber gonoszul mosolygott és végignézett a csapaton. – A három kismalac, tökéletes vérfürdőt rendezhetek.
- Nem! – Lynda a két karját a barátai elé tette, hogy visszafogja őket.
- Lynda, - Blake nem értette. – most mit…
- Ő engem akar. – Lynda pontosan tudta, mit kell tennie és Saber felé nézett. – Ugye? – Nem is kellett válaszolnia, hiszen egyértelmű volt. – Ha én itt maradok, tovább engeded őket?
- Talán halálvágyad van? – Nevetett Saber.
- Nem, csak a barátaimnak sürgős dolguk van és nincs idejük veled vacakolni.
- Akkor menjetek. – Jelzett Saber. – Engem ti nem érdekeltek.
- Lynda, - Sun nem akarta itt hagyni. – nem állhatsz ki ellene egyedül.
- De muszáj lesz. – Lynda nem visszakozott.
- Ez a férfi veszélyes, - Blake sem örült, hogy itt kell hagynia. – ki tudja, mire képes.
- Én pontosan tudom. Ezért kell nekem maradnom. – Lynda szemei nem tükröztek félelmet vagy megbánást. - Induljatok!
Blake és Sun egy darabig összenéztek és megértették, Lynda-t semmivel sem tudják meggyőzni, hogy jöjjön velük és azt is, hogy nincs idejük maradni és megküzdeni Saber-el, így Lynda nélkül folytatták az útjukat, vissza a Belladonna kúria felé. Saber egyáltalán nem törődött velük, miközben elfutottak mellette, csak Lynda felé indult.
- Szóval a gyávák végzetét választod? – Morgott Saber.
- Ez most miért is lenne gyáva megoldás? – Lynda zavartan megrázta a fejét.
- Mert az öngyilkosság a gyávák kibúvója. – Saber biztos volt a győzelmében, mire Lynda egy kis hallgatás után felemelte e a pengéit és újra rászegezte.
- Elismerem, ez most jó beszólás volt.
A nap hátralevő részében a csapat többsége inkább pihent, de az udvaron Jaune és Lance még mindig a kardforgatást gyakorolták. Crocea Mors és Golden Sting összecsapott, majd újra és újra találkoztak, Jaune egyre jobban és erősebben forgatta a fegyverét és már Lance-t is megdolgoztatta és ez egyszer, ő volt az első, aki a pajzsával megpróbálta hátra nyomni a Vörös Lovagot.
Habár sikerült néhány lépésnyire meghátrálásra kényszerítenie Lance-t, fizikai erőben még mindig felette volt, de még így is, komoly erőfeszítést igényelt tőle, hogy visszanyomja az egyre csak fejlődő Jaune-t.
- Na, jó sokat fejlődtél elég rövid idő alatt. – Lance leeresztette a fegyvereit és elismerően lihegett.
- Jó tanárom van. – Jaune csak a vállára támasztotta a kardját.
- Ülj le egy kicsit és később újra próbáljuk. – Javasolta Lance, de valaki, aki eddig figyelte őket, közbe szólt.
- Mit szólnál egy másik ellenfélhez? – A RWBY csapat jelenleg egyetlen olyan tagja volt, aki karddal rendelkezik.
- Weiss? – A két fiú csak most vette észre, hogy a Schnee lány egy ideje már figyelte őket.
- Mit csinálsz itt? – Lance is alig értette.
- Csak figyeltem, ahogy gyakoroltok, fiút és azon gondolkoztam, - Előhúzta a kardját, Myrtenaster-t. – hogy beszállhatok-e? – A két fiú zavartan össze nézett, mire Lance szólalt meg.
- Persze… - Habár nem nagyon értette, mire akar a lány kilyukadni. – Jaune, te pihenj egyet, addig én foglalkozom Weiss-al. – Lance is felemelte a kardját, ami mellett Myrtenaster csak egy vékony kis fogpiszkálónak tűnt.
- Ne fogd vissza magad. – Weiss magabiztosan szegezte előre a kardját, jelezve Lance-nek, hogy nyugodtan támadhat.
- Figyelmeztetlek, - Lance megmarkolta a kardját erősen és felemelte. – ez nem balett vagy táncóra.
Lance a kardjával fentről lesújtott, de Weiss nem kivédte, hanem csak kikerülte, majd oldalra hasított egyet, de Weiss egy rugalmas hátra hajlással ismét kikerülte Lance nagy és erős kardját, de a lovag nem adta fel, csak agresszívan próbálta eltalálni a nála sokkal kisebb, fehér hajú lányt, aki egy balett táncos kecsességével és egy macska gyorsaságával volt képes kikerülni a nehéz és kemény csapásokat.
Habár Lance a mérete ellenére nem volt lomha, de egyértelmű volt, hogy Weiss túl gyors a számára. Egy újabb csapásnál, ami inkább szúrásra sikeredett, Weiss Lance jobb oldalára piruettezett és a kardjával képes volt bevinni egy csapást a lovag vállvértjébe, de Lance gyorsan reagált, a kardját gyorsan megemelte és Golden Sting és Myrtenaster is találkozott egymással.
Weiss ahelyett, hogy ellenállni próbált volna, amire Lance számított, inkább hagyta, hogy a csapás ereje inkább megpördítse, hogy egyenesen Lance előtt teremjen. Lance kardja túl rövid volt, hogy elérje és a pajzsával sem lenne képes eltalálni és Weiss számára tökéletes célpont volt, de egy dologra nem számított.
Lance átalakította Golden Sting-et lándzsává, ami már elég hosszú volt, hogy elérje Weiss-t és arra kényszerítse a lányt, hogy oldalra ugorjon, Lance pajzsa, Scarlet Rook elé, amivel sikeresen hátra lökte, de sikerült talpon maradnia.
- Jó vagy. – Lihegett Lance, miután visszaváltoztatta a fegyverét karddá. – Gyors és kecses, elismerem. De ha engem le akarsz győzni, erőre is szükséged lesz. - Weiss nem válaszolt, csak a földbe szúrta a kardját és erősen koncentrálni kezdett. – Ennyitől elfáradtál?
- Öhm… Lance… - Jaune idegesen nézett valamit Lance háta mögött, mire a Vörös Lovag megfordult és alig hitt a saját szemének.
- Ez elég erős? – Weiss újra felállt és Lance-re szegezte a kardját.
- Hát… - Lance elképedve nézett a nála kétszer nagyobb és magasabb fehér páncélos jéglovagra, ami egy hatalmas, fehér pallost tartott a kezében. – ez talán megteszi.
A jéglovag lesújtott a Vörösre, aki a pajzsát felemelve védte ki a csapást. Az idézett lovag támadása erős volt, még Lance-nek is be kellett hajlítania a térdét és átalakítani Scarlet Rook-ot, hogy ellenálljon a támadásnak.
Amint visszalökte a jégpallost, Lance vissza alakította a pajzsát és az idézett lovagra támadt, a csapásai elég erősek voltak, hogy visszaverjék a jéglovagot, de Weiss nem hagyta annyiban, egy halom rúnát idézett Lance köré, majd egyet maga alá, amivel kilőtte magát az ellenfele felé.
Lance-nek ideje sem volt reagálni, amikor Weiss hátulról megvágta a páncélját, megfordult, de nem volt mögötte senki, de jobb oldalról egy újabb csapást kapott be, majd balról is, amitől egy kicsit hátra tántorodott, majd fentre nézett és meglátta Weiss-t, ahogy egy rúnáról felé suhan, előre szegezett karddal, amit csak az utolsó pillanatban sikerült kivédenie.
Ezzel még nem volt vége mert Weiss ismét jobbról támadott, de Lance ezt a támadást is kivédte, majd átugrott egy másik rúnára, amitől Lance háta mögül tudott támadni, de Lance ezúttal felemelte a pajzsát, aminek a lány teljes sebességgel nekiment és a földre esett. Lance rászegezte a kardja hegyét, de amikor meglátott egy árnyat maga felett, gyorsan hátrafordult, hogy a pajzsával ismét kivédje a jéglovag pallosát, ami ismét fentről akart lesújtani rá.
- Ezt már kezdem nagyon unni! – Lance ismét visszanyomta a lovag pallosát, de Weiss újabb rúnákat idézett köré. – Valami más taktikát nem tudnál kitalálni?!
- Ez megteszi? – Weiss ezúttal nem saját magát, hanem jégszilánkokat lőtt minden irányból Lance felé, amik ellen a Vörös Lovagnak össze kellett húznia magát és újra átalakítania a pajzsát. A páncélja felfogta ennek a támadásnak a nagyját, de még így is, sikerült megsebesíteni az auráját.
A lovag újra támadni készült, megközelítette Lance-t és egy erős csapással ismét lesújtott rá, de Lance inkább most kitért előle, de a lovag gyorsan forgatta a pallosát és most oldalról sújtott le az ellenfelére, amit kénytelen volt ismét a pajzsával kivédeni. Lance harmadszorra is elkezdte visszanyomni a lovag pallosát, de ezúttal egy újabb rúna jelent meg alatta és egy láthatatlan erő hátra húzta, ezzel segítve a lovagnak, hogy hátra lökje és bukfencezve és vetődve esett a földre.
- Oké… - Lance megrázta a fejét, amint földet ért. – ez a lovagod kezd nagyon bosszantó lenni! – Felállt és a lovag felé rontott, ami visszatért Weiss elé.
Az idézett lovag felkészült egy újabb erős támadásra, de Lance bukfencezve kitért a hatalmas kardja elől és teljes erővel két csapást mért a két lábára, amitől hátra tántorodott. Lance lába alatt egy újabb rúna jelent meg, amiről olyan gyorsan ugrott le, ahogy csak bírt, de újra tévedett, ez nem gravitációs rúna volt, hanem idéző és egy fullánkos lánc jött ki belőle, ami elkapta a jobb karját.
Lance a bal karjáról leoldotta a pajzsot, átvette a jobb kezéből a kardot és szétvágta a láncot, amitől az visszaváltozott hópelyhekké, amik elszálltak, majd átalakította lándzsává, amivel átszúrta az idézett lovag mellkasát, amivel azt is elfújta a szél, miután elpusztult.
Lance már kimerülve lihegett, de még így is villámgyorsan forgatta a lándzsát a két kezében és Weiss felé támadott. Weiss tudta, nincs ideje még egy lovagot idézni, ezért csak kisebb jég akadályokat idézett Lance elé, amik elől gyorsan kitért vagy áttört és már csak pár méterre volt a védtelen Weiss-tól, aki nem tudott volna kitérni a támadása elől.
Az utolsó pillanatban egy védelmező állta Lance lándzsahegyének az útját. Weiss lassan kinyitotta a szemeit és látta, hogy Jaune mosolyogva a pajzsával kivédte Lance támadását.
- Jaune? – Jaune csak magabiztosan visszanézett a fehér hajú lányra és kacsintott rá egyet.
- A közelben jártam és gondoltam beugrok. – Egy újabb béna csajozós szöveget sütött el, ami Weiss Beacon-ben idegesítőnek talált, de most már aranyosnak és csak örült, hogy megvédte egy kellemetlen csapástól.
- A hős lovag és a bajba került hajadon. – Lance csak nevetve húzta vissza a lándzsáját és forgatta azt.
- Nagyon vicces. – Weiss csak felemelte Myrtenaster-t és megforgatta a forgó Dust tárolót benne.
Jaune és Weiss egyszerre támadták két oldalról, Jaune ment jobbra, a kardjával akart támadni és elterelni Lance figyelmét, amíg Weiss a kardjával kisebb tűzbombákat idézett és Lance-re zúdította. A bombák eltalálták Lance-t, aki a pajzsa nélkül nem tudta kivédeni őket, a páncélja megsérült és a sisakja is leesett.
Lance már kimerült és lihegett, de még nem adta fel és ezúttal Weiss felé támadott, mert őt tartotta a veszélyesebbnek. Weiss azonban ahelyett, hogy leállt volna harcolni vele, inkább egy gravitációs rúnával ellőtte magát a levegőbe, egyenesen Jaune mögé. Lance újra támadott, de Weiss ismét megforgatta a forgó dust tárolóját és a kardjával szikla akadályokat idézett, hogy lelassítsa Lance-t, aki ismét kikerülte az elé kerülő sziklákat, vagy a lándzsáját használta, hogy átugorja őket.
Akárhogy is, Lance és Jaune összecsaptak és egyenlő ellenfeleknek tűntek, mert Lance már az ereje végét járta, amíg Jaune még ereje teljében volt. Jaune erősen támadott, de Lance a lándzsájával folyamatosan felé szúrva állandóan meghátrálásra kényszerítette. Jaune-nak eszébe jutott, ha a pajzsát és a kardját egyesítené, akkor egy erősebb kardja lenne, amivel jobban tudna harcolni Lance ellen.
Sajnos, az ellenfele is pontosan erre gondolt, ezért elkapta a bal karját, a két keze és a lándzsa köré zárta, leválasztotta a pajzsot a karjáról és eldobta messzire és rúgott egyet a hátába, amitől majdnem orra esett.
Jaune-nak csak az egykezes kardja maradt, amivel nem tudott eredményesen védekezni Lance ellen, ellentámadást intézni meg aztán végképp nem. Weiss gondolkodott, hogyan segíthetne, de amikor a földre nézett, meglátta a felszerelést, ami segíthetne neki.
- Jaune! – Egy gravitációst rúnával felé dobta Lance elejtett pajzsát és azzal, habár nehezebb volt a sajátjánál, képes volt eredményesen kivédeni Lance soron következő támadását és a meglepetés erejével bevitt egy sikeres támadást az oldalába, amitől egy vörös villanás jelent meg körülötte, ami csak azt jelezte, hogy Lance-nek elfogyott az aurája és a földre esett.
Lance, amikor megpróbált felállni, Weiss és Jaune kardjának a hegyével találta szembe magát.
- Azt hiszem… - Lance nem szívesen ismerte be. – legyőztetek.
- Ez az! – Weiss magán kívül volt és egyből Jaune nyakába vetette magát és átölelte.
- Egész jó csapat vagyunk. – Jaune viszonozta az ölelést.
- Ez király csata volt! – Ruby és a csapat többi tagja, akik időközben kijöttek, hogy megnézzék az összecsapást magukon kívül volta, hogy képesek voltak legyőzni Lance-t.
- Csak nem romantikáztok? – Yang gúnyosan nézte, ahogy Jaune és Weiss ölelkeznek. Habár Jaune egyáltalán nem bánta, Weiss arca céklavörös lett és gyorsan ellökte magától a fiút.
- Még mit nem! – Zavarában elfordult és keresztbe tette a karjait. – Csak meglepett, hogy Jaune mennyit fejlődött!
- Aha. – Lance-nek is, aki feltápászkodott a földről, egyértelmű volt.
- KOMOLYAN MONDOM! – Ellenkezett Weiss, de az arca még mindig lángvörös volt. – NINCS KÖZÖTTÜNK SEMMI!
- Jól van, - Jaune is csak kitárta a karjait, mint aki csak cukkolni akarja a lányt. – megértettük.
- Azért jó kis edzés volt. – Lance csak megvizsgálta a páncélja sérüléseit. – Majd el kell vinnem megcsináltatni.
- Ne haragudj a páncélod miatt. – Weiss csak most vette észre, hogy valószínűleg egy kisebb összegbe fog kerülni a javítása. – Sajnos… nem hoztam magammal sok pénzt, így…
- Hé, - Lance leállította. – semmi baj, majd megoldjuk.
- Amúgy, - Nora egy levéllel a kezében jött ki az épületből. – láttátok már ezt a levelet?
- Szerintem, nem kellett volna elolvasnod. – Csatlakozott hozzá Ren.
- Ugyan, - Legyintett Nora. – miért ne?
- Mert az Mike apjának az utolsó szavai, amit még nem olvasott el és lehet, nem is akarta. – Adta meg a választ Lance, mire a lány csak elsápadt, hogy most mekkora tiszteletlenséget követett el.
- Megmondtam. – Ren nem volt önelégült, de megmondta a magáét, amiért Nora nem hallgatott rá. – És talán nem is kellett volna elmondanod a többieknek sem.
- Mit nem kellett volna elmondanotok? – Mike ebben a pillanatban lépett ki a kertbe és meglátta a levelet Nora kezében. – Nora… Az ott…
- Mike… - Nora nem tudta mit mondhatott volna, de egyértelműen szörnyen érezte magát.
- Elolvastad?! – Mike most először tűnt dühösnek. – Miért tetted?!
- Ott volt az asztalon! – Védekezett Nora. – Kibontva! Azt hittem, nem nagy dolog!
- Hát igenis nagy dolog! – Mike sértődötten keresztbe tette a karjait. – Kinek mondtad még el?!
- Hát… csak Ren-nek. – Nora idegesen szorongatta a levelet a kezében, egyértelműen hazudott.
- Meg Ruby-nak, - Folytatta Ren. – Yang-nek, Oscar-nak, Ozpin-nak, Qrow-nak és most akartad Jaune-nak, Weiss-nak és Lance-nek is elmondani.
- Szóval, - Mike idegesen dörzsölni kezdte a homlokát. – rajtam kívül itt mindenki tudja mik voltak az apám utolsó, hozzám intézett szavai?!
- Mike… - Lance próbálta nyugtatni.
- Nem! – Mike ezzel szemben nem hagyta. – Nem akartam esélyt adni neki, hogy magyarázkodjon, erre nálatok megkapta azt az esélyt! Csak… hagyjatok békén! – Dühösen visszament a házba, egyenesen a szobájába. A többiek belátták, hogy most mennyire megbántották a barátjukat és kínosan összenéztek.
- Azért nekünk még elmondod? – Kérdezte Weiss és Nora elmondta nekik is a levél tartalmát.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.