Nyilatkozat: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti
A/N: Végre elkészült a remake első fejezete.
I.
Félhomály uralta a Fehérarany Tornyot. A viaszgyertyák pislákoló lángjai sejtelmes, táncoló árnyakat festettek a falakra. Az éjszaka már a derekán járt. Aludt a palota, aludt a város, aludt a Birodalom. Csak a császára nem.
II. Titus Mede gondolataiba merülve szemlélte a balkonról szunnyadó népét. A hűs szellő megborzolta vörös bársonyruháját, s megtisztította elméjét a viharos gondolatoktól. Minden este kiállt, hogy egy kis időre szélnek eressze az uralkodás terhét, és csak maga lehessen. Elmélkedhessen, amiről csak ő szeretne, elmerülhessen a világban, amiben senki más nem tud.
De ez az éjszaka ezúttal más volt. Mert ekkor már útjára indult valami, ami örökre megváltoztatott mindent. Valami szörnyűség.
Sietősen kopogtattak a balkon ajtaján.
– Jöjj – sóhajtott elcsigázottan a császár. – Nem megmondtam, hogy ilyenkor már ne zava… – kezdte vehemensen, de kifogyott a lélegzete. Mintha csak az éji szellő magával ragadta volna azt is a gondolataival együtt.
– Felség. – Az inas tiszteletteljesen meghajolt, de zavarát csekély sikerrel leplezte. Egy újszülöttet tartott a kezében. – A palota kapujában találtunk rá. Mellette ezt a levelet. Önnek címezve.
Mede kezéből kiesett a pohár.
– Jajj, ne…
Érezte, ahogy a mellkasa megtelik ürességgel, a szíve nem tudta eldönteni, verjen, vagy se. Megkövült végtagokkal meredt a pólyácskába burkolt, nyöszörgő csecsemőre. Időbe telt, míg annyira összeszedte magát, hogy meg bírjon szólalni.
– Add a levelet – utasította halkan az inast. A férfi átnyújtotta az uralkodónak a borítékot, és tovább ringatta a gyermeket. A császár izzadt ujjakkal törte fel a pecsétet. Egész testében megfeszült, mire az üzenet végére ért. A csend mintha egy örökkévalóság lett volna. A papír reszketett az ujjai közt.
Végül az inasa felé fordult.
– Erről senki sem tudhat. Senki. Világos voltam? – Hangja az északi jégnél is hidegebben csengett.
– Igen, felség – hajolt meg a férfi ismét.
– Kérem a gyermeket. Aztán távozz.
Óvón vette a kezébe, összeszorult szívét pedig rettegés kerítette hatalmába. Hogy történhetett ilyen? Hogy húnyhatott szemet az összes isten e felett? Vagy tényleg ők akarták így?
Titus Mede visszasétált a balkon szélére, karjában az aprócska kisdeddel. Ahogy ismét a birodalmára meredt, úgy érezte magát, mint akinek kirántották a lába alól a talajt. Aztán visszaadták. A város izzó parázzsá vált körülötte a sötétben.
– A háború nem ért véget – szólt halkan. – Romlást és pusztulást hozol ránk, vagy te leszel, aki elhozza a fényt, nem tudom. De az biztos, hogy mindig veszélyben leszel. Ígérem, hogy minden erőmmel és hatalmammal védeni foglak. Nem tudom, elég lesz-e.
A gyermek felnyitotta a szemét, s egyenest a császáréba nézett. Egy gyűrű izzott a tekintetében. Csakúgy, akár a Birodalom a Fehérarany Torony körül azon az éjjel.
20 évvel később
– Elárultál. Felszarvaztál.
Léptek. Néma léptek. Néma léptek, melyek őrült visszhangot vernek. Szaporán. Oly némán, mint a szív dobbanásai.
– Fuss. Ne nézz hátra, csak fuss.
Elfojtott lélegzet. Gyötrő visszhangok.
FUSS!
És kilélegez. Nem. Nem juthat be.
– Képzelj egy falat. Vékony, ködszerű, áttetsző. De áttörhetetlen. Te parancsolsz.
És beszív.
Hideg láncok csörgése. Az elmére tekerednek. Ránehezednek. Fojtogatnak. Sikoly, jajgatás. Fájdalom. Kín. Élvezet.
Ne! Elég! Elég!
– Élned kell, tücsök!
– Nem futhatsz el előlem. A részed vagyok. A másik feled.
ELÉG!
A levegő sikolyként távozik. Visszacsapódik a hegyek oldaláról. Újra. És újra. És újra.
– Hé, te! Végül magadhoz tértél.
A fiatal lány kínzó fejfájások közepette ocsúdott fel az öntudatlanságból. Felduzzadt szemeit továbbra sem volt képes kinyitni, csupán kezével próbálta kitapintani a fájdalom forrását, sikertelenül. Valami szorosan összefogta a csuklóit. Gondterhelten nyögött fel.
A lovasszekér könyörtelenül zötykölődött a rögös úton. A rázkódáson, lódobogáson és a lánccsörgésen kívül nem lehetett egyebet hallani.
A lány zavartan rázta meg a fejét, majd szemét résnyire ugyan, de fel tudta nyitni. Látása homályos volt, az alakok összefolytak körülötte. Beletelt néhány percbe, míg érzékelni tudta a környezetét.
Egy rabszállító szekéren találta magát. Régi, bő és koszlott ing volt rajta, melyet megfoltozott a fejéből csordogáló vér. A nadrágja bal oldala hosszan fel volt szakítva, s szinte nem állt másból, mint cafatok sokaságából. A lábfeje mezítelen volt, melyet a jeges levegőtől egyre kevésbé érzett már a teste részének.
Szemben egy borostás, harminc év körüli nord férfi ült, s feltűnő, kék tekintetével őt figyelte. Világosszőke haja a vállát súrolta, melyet egyik oldalon egy vékony fonattal díszített. Sötétkék ruhadarabot vetett át széles vállán, mely körülfogta steppelt vértjét. Mindezt bőr övekkel rögzítette törzse körül. A steppelt vért alatt sodronyinget viselt, melynek kilógó, rövid ujjai ráfeszültek dagadó karizmaira. Kezei szintén gúzsba kötve.
A hajnali köd sejtelmes homályba burkolta a kékes távolban nyújtózó, hófedte, hegyeket. A szekér a fenyvest kettészelő úton haladt, a körülöttük lévő gigantikus fák csaknem a felhőkig értek. A lehelet, akár a füst, finoman szállt felfelé minden egyes ki- és ki nem mondott szónál. A kocsit húzó lovakat egy vörös vértes birodalmi katona hajtotta, egy másik pedig hátulról követte őket.
– A határon próbáltál átkelni, igaz? – kérdezte a szőke nord. – Aztán egyenest belesétáltál a birodalmi csapdába, akárcsak mi, és ez a tolvaj.
Tekintetét szúrósan a mellette ülő, soványabb, rövid, barna hajú férfira szegezte, aki a lányéhoz hasonló rongyokat viselt. Maszatos képe egyszerre volt rémült és dühöngő.
– Átkozott Stormcloakok! – köpte ki a szavakat. – Skyrim jó hely volt, amíg ti nem jöttetek. A Birodalom pedig nagyszerű és békés. Ha nem kerestek volna titeket, el tudtam volna kötni azt a lovat, és már félúton lennék Pörölyföldre – fortyogott, majd a lányra nézett. – Te, ott… Te és én – nekünk nem kellene itt lennünk. Ezek a Stormcloakok, akiket a Birodalom akar.
– Mind testvérek vagyunk már, tolvaj - sóhajtott a szőke férfi, majd hátradőlt. A lovakat ostorozó katona ekkor förmedt rájuk:
– Pofa be ott hátul!
Elhallgattak. A nord katona előrenézett, s az utat kezdte figyelni, amerre haladtak, a kosztól bűzlő tolvaj pedig összekötözött kezeire meredt. A lány nem szólt hozzájuk.
– Neki meg mi baja? – törte meg a csendet ismét a sovány lókötő, s a leány ekkor figyelt fel rá, hogy őmellette is ült valaki. A megtermett, nord férfi volt közülük a legnagyobb és a legkorosabb szerzet. Ötven felé közelíthetett már, mézszőke haja neki is szintúgy a válláig lógott, mindkét oldalon egy-egy fonattal ékesítve. Nemesi, szürke prémmel szegett köpenyt viselt, melyet beborított a harc mocska. Ebédlőasztal méretű kezei természetesen összeszíjazva, a száját azonban a többi rabéval ellentétben szorosan bekötözték. Már a puszta megjelenése is félelmet keltő és tekintélyt parancsoló volt. Különös aura lengte körül.
Mindezidáig üveges szemmel révedt a semmibe, mígnem róla esett szó. Ekkor szikrázó pillantással a tolvajra meredt, majd a katonára, végül a leánnyal is összetalálkozott tengerzöld tekintete, mely elsötétült, miközben ráncolni kezdte barázdált homlokát.
– Vigyázz a nyelvedre! – horkant fel a szőke nord. – Ulfric Stormcloakhoz beszélsz, az igaz Nagykirályhoz!
– Ulfric? Széltető jarlja? Te vagy a lázadás vezetője. De ha téged elfogtak… Ó, istenek, hova visznek minket? – emelkedett a kétségbeesettig a tolvaj hangja.
– Nem tudom hova megyünk – ismerte be a szőke –, de Sovngarde már vár.
– Nem, ez képtelenség! Ez nem történhet meg!
A kavicsok durván ropogtak a szekér kereke alatt, ahogyan közeledtek a véghez. Mind olyanok voltak, mint bárányok a mészárszékben.
– Hé! – szólt a szőke férfi. – Melyik faluból jöttél, lótolvaj?
– Mit érdekel? – vetette oda az foghegyről.
– Egy nord utolsó gondolatai az otthona körül kell, hogy járjanak.
A tolvaj ólmosan felsóhajtott.
– Rorikfalváról… Rorikfalváról jöttem.
A rabszállító kocsik megérkeztek egy kisváros fából eszkábált kapujáig, amely szélesre tárult előttük. Odabent a nádfedeles kunyhók teraszairól mindenki a kivégzésre váró foglyokat mustrálta. Volt, aki nagy izgalmában a tenyerét dörzsölgette, és volt, aki rémült, fájdalmas arcot vágott, meglátván a kötözött fegyenceket. Egy biztos; mindenki elhagyta a házát.
– Tullius tábornok úr! – hallott a leány egy távoli férfihangot. – A hóhér már várakozik!
– Helyes. Vessünk véget ennek! – érkezett a válasz türelmetlen, karcos hangon.
– Shor, Mara, Dibella, Kynareth, Akatosh! Istenek, kérlek, segítsetek rajtam! – hadarta a lókötő kétségbeesve, miközben összekulcsolta remegő ujjait.
– Nézz rá! – szólt a szőke lázadó, hangja tele volt megvetéssel. – Tullius tábornok, a hadsereg kormányzója. És úgy tűnik, a Thalmor is vele van. Átkozott elfek! Lefogadom, hogy az ő kezük is benne van a dologban.
A lány rájuk nézett.
Tullius tábornok egy ősz, barna bőrű, mogorva képű fickó volt, aki bronz-arany és bíborszín páncélinget viselt. Az egész mellkasi részét császári jelvények és egyéb díszes motívumok borították. Akár a Penitus Oculatus vértjei, leszámítva az arany színezetet és a sok cikornyát…
A leány jól ismerte a Penitus Oculatust. A béke fenntartói. A császári testőrség tagjai közülük kerülnek ki.
Tullius egészen aprónak tűnt a fölé tornyosuló, aranyszemű nemeself nő mellett. Hamvas tincsei szigorú egyenességben omlottak a vállára, s a jellegzetes, Thalmor nagykövetek egyenruháját viselte.
A Thalmor itt van…
A lányt mintha álmából verték volna fel. Izzadt ujjai reszketve szorultak ökölbe. Villámgyorsasággal kapta el a tekintetét az elf nőről, aki olyan gyönyörű volt, hogy a gyomra belefájdult. Ismerős vonásokat hordozott, melyek ismerős érzéseket korbácsoltak fel.
Beszív… Kifúj… Nincs itt.
Ha nem volna megkötözve, lenyúzná az arcát, és megvakítaná önmagát, csak hogy ne kelljen látnia.
– Őrültség, sose tudnád megtenni. Gyáva vagy hozzá.
– Ez itt Helgen – folytatta halkabban a monológot az izmos nord rab, miközben szomorú, nosztalgikus pillantással tekintett körbe. – Régen udvaroltam egy helyi lánynak… Csodálkoznék, ha Vilod még mindig készítené azokat a borókabogyós mézsöröket – megnyalta az ajkát, mintha még mindig érezné rajta az ízét. – Vicces, amikor kisfiú voltam, a birodalmi falak és a bástyák biztonságot jelentettek a számomra.
A lány nem tudta leplezni a keserű fintort, amely kiült az arcára.
– Kik ők, papa? Hova mennek? – hallatszott egy kíváncsi gyermek hangja a hátuk mögül.
– Be kell menned a házba, kiskölyök – utasította az apja.
– Miért? Nézni akarom a katonákat.
– Be a házba! Most!
– Igen, papa…
– Szedjétek le ezeket a foglyokat a kocsiról! Mozgás! – parancsolta egy határozott, női hang.
A birodalmi katonák egyre sűrűbben sürgölődtek a szekerek körül, ahogy megérkeztek egy hatalmas kőerődítmény előtti térre.
– Miért állunk meg? – kérdezte a tolvaj ijedten.
– Mit gondolsz? Az utunk a végéhez ért - felelte a szőke lázadó.
A kocsi egy zökkenéssel megállt, majd az első katona leugrott a helyéről.
– Gyerünk! – nézett egyenesen a lány szemébe a nord. – Ne várakoztassuk az őröket.
Azzal mindannyian felálltak a helyükről, és sorban kezdtek lelépkedni a kocsiról.
– Ne! Várjatok! Mi nem vagyunk lázadók! – tiltakozott hevesen a maszatos lókötő.
– Legyen benned némi bátorság, mikor szembenézel a haláloddal, tolvaj! – javasolta szárazon a szőke.
– Mondd meg nekik, hogy mi nem veletek voltunk! Ez tévedés!
– Lépjetek a sorba, amikor a neveteket halljátok! Egyenként! – adta ki az utasítást egy ragada nő, aki acélból készült birodalmi nehézpáncélzatot és sisakot viselt. Mellette egy magasabb, barna hajú nord férfi állt vörös bőrvértben, kezében egy papírt és egy pennát tartogatva.
– A Birodalom imádja az átkozott listáit… – dünnyögte a szőke lázadó, miközben utolsóként ugrott le a szekérről, egyenest a fiatal leány mellé, aki ekkor érezte csak igazán, hogy apró töpörtyűként érkezett az óriások földjére. Minél inkább igyekezett eltűnni a hatalmas hegyomlások közt, mint jelentéktelen kavics.
– Ulfric Stormcloak, Széltető jarlja – szólalt meg a birodalmi katona, s egy vonalat húzott a listára. Az előkelő prémet viselő rab, aki eddig a lány előtt állt közvetlen, most kihúzta magát, s emelt fővel indult a vérpadhoz.
– Megtiszteltetés volt, Ulfric jarl! – bólintott mélyen a szőke.
– Ralof Folyamfenyvesből – folytatta a birodalmi, és még egy nevet kihúzott. A szőke lázadó elsétált a leány mellől, Ulfric után.
– Lokir Rorikfalváról.
Erre a tolvaj felkapta a fejét, majd egész testében remegni kezdett.
– Ne! Én nem vagyok lázadó! Ezt nem tehetitek! – kiáltotta, majd hirtelen megfutamodott. Úgy szaladt, ahogy csak a lába bírta.
– Állj! – ordította a ragada parancsnok nő, de Lokir rá se hederített.
– Nem fogtok megölni! – hallatszott a távolból.
– Íjászok!
Meghallván az utasítást, az oldalt álló katonák néhányan tüstént felajzották íjaikat, és lenyilazták a menekülő lótolvajt. Az ordítva rogyott a földre, hátában három nyílvesszővel, majd nem mozdult többé. Pár pillanat volt az egész.
– Van még valakinek kedve futni? – fordult vissza a kapitány. A lány összepréselte sebes ajkait. Ekkor már csak ő várakozott egyedül a rabszállító szekérnél, szemben a Birodalom két hűséges szolgájával. Felduzzadt szemeivel kitartóan a földet bámulta.
A ragada tekintete nyugodt volt, ugyanakkor határozott. Utálattal nézett rá, akárcsak a többiekre, várva a nevét, ám a listát szorongató nord szeme elkerekedett, mikor az utolsó rabra pillantott.
– Várj! Te, ott! – utasította. – Lépj előre!
A lány nyelt egyet, s tétova léptekkel megindult a két katona felé.
– Ki vagy te? – kérdezte a férfi.
Várt, de a csend kínos volt, senki sem szólalt meg. Csupán a madarak csicsergését és a fagyos szél süvítését lehetett hallani a körülölelő hegyek felől.
– Kapitány! Így nem tudom leellenőrizni. Ő nincs rajta a listán.
A férfi kérdőn nézett a felettesére, akit szemmel láthatóan ez nem hatott meg.
– Felejtsd el a listát, meghal a többivel együtt!
A katona tekintete elhomályosult, és gyöngyöző homlokáról immáron patakokban kezdett szakadni az izzadtság. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– De... Az sem egyértelmű, melyik fajt képviseli…
– Add ide azt a listát, te félkegyelmű! – morogta a birodalmi tiszt, és kikapta a férfi kezéből a pennát meg a papírt, majd ráfirkantott valamit.
– Tessék. Most már rajta van. Még belőled is kinéztem volna, hogy felismersz egy erdőelfet, akkor is, ha megcsonkította a füleit, és meghempergett a mocsokban. Ez is csak a bűnösségét bizonyítja. Ha a Birodalom a magadfajtákból állna, Hadvar, már rég az árulók uralkodnának!
Hadvar nyelt egyet, s megalázkodva pillantott a papírra.
– Luna? Biztos ebben?
A kapitány felhördült. Szemmel láthatóan a maradék türelmét is kezdte elveszíteni.
– Miért, mi akarsz lenni? Bűzös Borz? – kérdezte gúnyosan a lány felé fordulva. – Megmagyarázná ezt a szagot, amit árasztasz. Mit szóltok emberek? Mostantól, aki nem árulja el a nevét, szabadon távozhat, hisz nincs rajta a listán!
A közönség és a katonák is felnevettek, látszólag akaratuk ellenére is.
– Idióta! – A kapitány tarkón vágta Hadvart, majd karon ragadta a lányt, és a többi kivégzésre várakozó rabhoz ráncigálta. Ulfric és Ralof közé.
– Ahogy parancsolja, kapitány – bólintott a férfi, akár egy kivert kutya, majd megpróbált a lányhoz intézni pár szót. – Sajnálom. Gondoskodunk róla, hogy a maradványaid visszajussanak Valenwoodba.
– Igazi nyomoronc lettél, Hadvar. Mondd csak, megérte, hogy eunuchot csináltak belőled? – kérdezte Ralof keserű gúnnyal, de Hadvar nem válaszolt.
Tullius tábornok, aki eddig csendben várakozott elhagyta eddigi pozícióját, s kimért léptekkel sétált közvetlen a lázadók vezetője elé. Az altmer nőnek már nyoma sem volt. A lány nem tudta eldönteni, ez jót jelent-e, vagy sem. Olyan ez, akár a pókoknál. Ha eltűnik, nem tudni, hol van, mit tesz, mikor és hol bukkan fel újra. A lány izzadt tenyerébe vájta a körmeit. Senki szemébe nem nézett, csak a földet bámulta. Nem érezte jól magát…
– Ulfric Stormcloak! – kezdett hozzá Tullius karcos, lekezelő hangján. – Néhányan itt Helgenben hősnek neveznek. De egy hős nem használ olyan hatalmat, mint a Hang, hogy meggyilkolja a királyát, és elbitorolja a trónját.
Ulfric tompa, mély morgással válaszolt, többre nem futotta a száját bekötő vastag szövettől.
– Te indítottad ezt a háborút, Skyrimet a káoszba taszítva – folytatta a tábornok emelkedett hangon –, de most a Birodalom le fog számolni veled, és helyreállítja a békét!
A nap előbújni látszott a havas hegyek mögül, s egy apró sugara megcsillant a fekete maszkos hóhér bárdján, aki a vérpadnál várakozott. Mellette egy sárga csuhába öltözött Arkay papnő álldogált.
A teret szép lassan elárasztotta a reggeli, hűvös fény. A tömeg összegyűlt körülöttük, és izgatottan figyelte az eseményeket. A leány elgondolkodott egy pillanatra, hogy vajon hány nyilvános kivégzésnek lehettek szemtanúi a közelmúltban.
A ritkuló felhőtakarók felől hirtelen egy bizarr, baljós üvöltést vélt hallani, majd enyhe szellő csapta meg az arcát.
– Mi volt ez? – kérdezte Hadvar, mire a lány elszakította pillantását az égről, és ránézett. Úgy tűnt, ezúttal nem ő az elméje háborodott meg a halál szelétől. Valami tényleg kiáltott a távolban.
– Semmiség. Folytassuk! – felelte Tullius, és visszasétált korábbi helyére.
– Igenis, Tullius tábornok! – szalutált a ragada kapitány, majd Arkay papnője felé fordult. – Add meg nekik az utolsó kenetet!
A sárga csuklyás nő bólintott, majd előrelépett, és kezeit oltalmazón emelte a magasba.
– Ahogy lelketeket Aetheriusbe ajánljuk, úgy a Nyolc Isten áldása kísérjen titeket, mert ti vagytok a só és a föld Nirn-ön, mi szeretett…
– Mi szeretett Talosunkra, fogd már be végre, és essünk túl rajta! – szakította félbe ingerülten egy vörös hajú Stormcloak fegyenc, miközben kilépett a félkörből, és a vérpadhoz sietett.
– Ahogy kívánod – engedte le kezeit a papnő.
– Gyerünk már! Nem érek rá egész reggel!
A birodalmi kapitány mögé állt, majd talpával lenyomta a lázadó nyakát a bakóra. A hóhér pedig kezébe kapta hatalmas bárdját, és készenlétbe helyezkedett.
– Az őseim lemosolyognak rám, birodalmiak! Ti is elmondhatjátok ugyanezt? – tette fel a kérdését büszkén, amelyre választ már nem kapott. A hóhér egy gyakorlott mozdulattal lecsapta fejét, s az a kikészített kosárba hullott. A test összecsúszott, és rángatózott még egy darabig; a nyakából fröcskölő vér mindent vörösre festett maga körül.
– Ti birodalmi fattyak! – kiáltott fel fájdalmában egy lázadó nő.
– Igazságot!
– Halál a Stormcloakokra! – rázta az öklét a közönség egynéhány tagja. A lány mélyet sóhajtott, majd lehunyta a szemét.
– Vakmerő a halálban, akárcsak az életben is volt – mormolta Ralof szomorúan.
– Következő! Luna, az erdőelf! – parancsolta fennhangon a kapitány, és ujjával a lányra bökött. Az felnézett.
A rejtelmes üvöltés ismét hallatszott. Ám immáron sokkal közelebbről, jókora széllöketet hozva magával, amely végigsöpört a felmorajló tömegen.
– Már megint! – kezdte kémlelni az eget Hadvar. – Hallottátok?
– Azt mondtam, a következő foglyot! – rendelte el ingerülten a ragada.
– A hóhérhoz, fogoly! – fordult a katona a lány felé, hangja alig volt hallható. – Szépen, nyugodtan.
A lány a vértengerben ázó vesztőhelyet bámulta. Nemsokára az ő vére is rászárad majd, s az ő rángatózó testét is a halottaskocsira dobják, hogy aztán elkaparják valami jelöletlen tömegsírba Valenwoodban.
De hát ezt akarja, nem? Soha többé nem kellene menekülnie. Soha többé nem kellene tartania a falat. Soha többé nem kellene látnia, amit nem akar látni, érezni, amit nem akar érezni… De milyen érzés lesz, mikor a penge átvágja a torkát, és leszakítja a fejét?
– Nem kell megtörténnie. Gyáva vagy ehhez is, úgyis elmenekülsz! Nem neked való a kinti világ. Sírva szaladsz vissza hozzám, meglátod.
Lábait elöntötte a forróság, csorgás hallatszott a fagyott földön. Reszketegen sóhajtott, és lepillantott maga elé. Szúrós szagú tócsában ácsorgott.
Bevizelt több száz ember előtt.
Nem. Nem juthat be. Beszív. Kifúj. Fal. Kemény. Áttörhetetlen.
– Azt hiszed, a nevetséges falad megállíthat? Gyenge vagy és szánalmas. És most már az egész világ rajtad nevet. Ideje hazajönni.
Nem!
A fal meghasadt. Pókháló szerű repedések futottak végig rajta, a lehulló szilánkok élesen csörömpöltek.
A lány felnyögött.
Elég volt.
Nem törődve a szégyennel, s a gyötrő visszhangokkal a fejében, kimért léptekkel megindult a vérpad fele. Ha csak így menekülhet meg, legyen.
Próbált úgy tekinteni a vesztőhelyre, mint pohár vízre a forró homokdűnék közt.
Próbált, de nem ment neki.
Az útja most még annál is hosszabbnak tűnt, mint amekkora utat megtett az otthonától egészen idáig. Ezek életének utolsó percei. Utoljára töltheti meg édes levegő a tüdejét, utoljára érezheti jéggé dermedt bőrén a nap melegét. Utoljára érintheti talpa a talajt…
A csend szinte fojtogató volt, mikor odaért a vöröslő vérpadhoz. Elébb a fekete maszkos hóhérra pillantott, majd kifejezéstelen arccal Hadvar felé fordult. Egyenest zilált, kínlódó szemébe nézett, miközben lassan letérdelt a lábánál összegyűlt vértócsába, majd óvatosan ráhajtotta fejét az elázott bakóra, ügyelvén, hogy nyaka jó helyen legyen. A szag gyomorforgató volt, a levágott fej még mindig ott pihent mellette a kosárban.
Luna érezte, ahogy minden szempár a hátába fúródott, miközben ő arccal a hóhér felé fordulva várta a végzetét. Pontosabban rettegte, de volt, amitől még inkább rettegett.
A férfi először finoman hozzáérintette pengeéles bárdját a lány nyakához, majd a magasba lendítette.
De mikor lecsapott volna, hirtelen orkánerejű szél támadt, és egy hatalmas, fekete tüskés bestia szállt le a hóhér mögötti erődítmény tetejére. Érkezése megrázta a talpuk alatt a talajt. A férfi elvesztette egyensúlyát, és hanyatt vágódott.
– Mi az Oblivion ez? – óbégatott Tullius tábornok.
– Őrség! Mit láttok? – kérdezte a kapitány.
– A felhők között! – kiáltották rémülten.
– Sárkány!
A tömeg kétségbeesetten kezdett sikoltozni, és egymást halálra taposva mindenki a saját háza felé iramodott. Az óriási szörnyeteg szeme vörösen izzott, mialatt egy jókora üvöltés kíséretében ismét megrázta a környéket. Szinte látni lehetett a levegőben hangja szétterjedését, mire sötét, gomolygó felhők lepték el az eget, és tüzes meteoresőt zúdítottak a falura, egyikük fejbe találva a hóhért. Rögtön szörnyethalt. A nádfeles házikókból vadul csaptak fel a lángok, az erődítmények pedig lassan omlani kezdtek. A levegő tüstént felforrósodott.
– Ne csak álljatok ott! Öljétek meg ezt a valamit! – óbégatott Tullius felbőszülten. – Őrök, helyezzétek biztonságba a lakosokat!
A leány egy tapodtat sem mozdult a vérpadtól. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy mit lát.
Valaki elkapta keskeny vállát, és durván megrázta.
– Hé! Erdőelf! Kelj fel! – noszogatta Ralof sürgetően. Próbált elhúzódni, de a férfi vasmarokkal fogott rá a vállára. – Gyerünk már! Az istenek nem fognak még egy esélyt adni! – ordította, majd annak tiltakozása ellenére karjába kapta a leányt, és berohant vele a szemben álló erődítménybe, ahol a többi lázadó megbúvott, Ulfric-kal együtt. Kapuját bereteszelték, miután utolsóként beérkeztek.
A földön sebesült Stormcloakok hevertek szanaszét, összegörnyedve a fájdalomtól. Csupán néhányuk volt sértetlen, köztük Raloffal, aki talpraállította a lányt, majd előrántott egy tőrt, és laza mozdulattal elnyeste a lány vékonyka csuklóit szorító kötelet.
– Ulfric jarl! – fordult a vezérükhöz, ki addigra már szintén kioldozva állt az erőd zárt kapuja mellett. – Mi ez az egész? Igaz lehet a legenda?
A jarl komoly arccal felelt, hangja mélyen és öblösen zengett:
– A legendák nem égetik porrá a falvakat. Igyekeznünk kell! Azonnal!
Ralof hátranézett, egyenest a lányra.
– Fel a toronyba! Gyorsan!
A lány nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténik, és nem egy újabb trükk. Még mindig életben van, és odakint egy hatalmas sárkány randalírozik. Soká hezitált.
– Indulj már! Ne légy ostoba! Megyek utánad!
Végül beadva a derekát, futva indult fel a toronyba vezető csigalépcsőn. Mögötte Ralof, előtte pedig egy másik lázadó guggolt valamivel feljebb.
– El kell tűntetnünk ezeket a köveket, hogy tovább tudjunk menni… – mondta, amikor Lunáék odaértek. Ám ekkor a falat valami betörte.
– Vigyázz!
A sárkány bedugta tüskés fejét, és hangosan kezdte okádni a tüzet. Majd mikor látta, hogy a katona meghalt, továbbrepült. Ralof és a lány előmerészkedtek a fedezékből, és a beomlott kőfalhoz siettek. A szél vadul csapta be rajta a füst szagát.
– Látod azt a fogadót a túloldalon? – bökött a férfi az ujjával egy beszakadt tetejű, füstölgő házra. – Ugorj át a tetőre, és indulj tovább!
Az elf aggodalmas képet vágott.
– Menj! Követünk, amint tudunk! – emelte fel Ralof a hangját, majd lefutott a lépcsőn, a lányt magára hagyva. Az lenézett az előtte tátongó mélységbe. Kosztól és vértől összetapadt, rövid tincsei felborzolódtak a füstszagú szélben.
Mély lélegzetet vett, és kivetette magát a toronyból.
A Birodalom katonái vért izzadva próbálták lenyilazni a magasban köröző fenevadat. De alig találta el néhányuk.
– A Nyolc Istenre, mi ez?
– Hogy az Oblivionba fogjuk megölni?
– Megint jön! Tartsd rajt a szemed!
– Ysmirre! Semmi sem árt neki!
Az utakon egyre több tetem és égő törmelék halmozódott fel. Már semmi esélyük nem volt, hogy megmentsék a falut.
– Kelj fel, papa, kérlek! – könyörgött sírva egy kisfiú a haldokló apjának.
– Tűnj el onnan, fiú! – kiáltotta egy öregember.
– Menj, fiam! Fuss az életedért, és tedd büszkévé szerencsétlen apádat – nyöszörögte a földön összegörnyedt férfi. A gyermek megragadta a karját utoljára, szeméből patakzottak a könnyek.
– Haming! Ide kell jönnöd, azonnal! Ez az, fiú, ügyes voltál! – szólt Hadvar, a katona, aki a rabok neveit olvasta fel néhány órája. De máris úgy tűnt neki, mintha egy évezred telt volna el azóta.
– Torolf! – hívta a gyermek apját is, ám ekkor a sárkány mellette termett, és szétégette a szenvedő férfit tüzes leheletével.
– Istenek… Vissza! Mindenki!
A hatalmas bestia ismét felszállt, amikor Hadvar megpillantott egy véres rongyokat viselő leányt, amint épp a háta mögötti lángoló fogadóból lopakodott ki.
A Kilencekre… Túlélte.
Odarohant hozzá, majd kivonta a kardját.
– Életben vagy? Maradj közel hozzám, ha a továbbiakban sem akarsz meghalni! – mondta, majd az öreghez és a fiúhoz fordult, akik a fedezékben lapultak. – Gunnar, helyezd biztonságba a gyermeket! Utána keresd meg Tullius tábornokot, és csatlakozz a katonákhoz!
A vénember bólintott.
– Az istenek vezessenek, Hadvar!
A nord férfi támadásra készen indult előre, a lány utána. A szenes tetemek és összedőlt házak maradványai közt egy kőfalat pillantott meg.
– Maradj közel a falhoz! – kiáltotta Hadvar, mikor a sárkány rávetette magát a tetejére, és felperzselte az ellene küzdő katonákat. A szárnya olyan közel volt, hogy akár meg is érinthették volna, miközben szorosan a kövekhez lapulva várták, hogy továbbálljon a szörnyeteg. Mikor ez megtörtént, anélkül, hogy észrevette volna őket, Hadvar továbbrohant, mialatt sürgetőn intett a lánynak.
– Gyorsan! Kövess!
– Hadvar! Az erődbe, katona! Visszavonulunk! – hallotta a távolból Tullius tábornok hangját.
– Igenis, uram!
Őrülten kezdtek rohanni a távolban emelkedő erőd tornya felé, míg a többi katona a sárkánnyal küzdött mögöttük. A lány arrébb rugdosta az útjába guruló, égett szagú testeket.
Amikor kiértek egy nagyobb térre, melyre az erőd kapuja nyílt, egy Stormcloak harcos keresztezte az útjukat, miután átugrotta a szembeni, omladozó kőfalat.
– Ralof! Te nyomorult áruló! El az utamból! – bömbölte Hadvar.
– Megszökünk, Hadvar – gúnyolódott Ralof. – És nem ma fogsz minket megállítani!
– Remek! Remélem az a sárkány mindannyiótokat Sovngarde-ba küld! – vetette oda Hadvar, majd karon ragadta a lányt, és szaladni kezdett az erőd távolabbi bejárata felé. – Utánam, fogoly! Gyerünk!
A lány azonban heves ellenállásba kezdett, mint egy megvadult állat. Próbálta lefejteni magáról a katona ujjait.
– Bízz bennem, segíteni akarok! – győzködte Hadvar, mire beleharapott a kezébe.
A férfi felkiáltott. Az éles fogak feltépték a húsát. A lány rohanni kezdett. Hadvar utána indult, de egy hatalmas, izzó meteor csapódott az útjába, amely magával hozta az erőd tetejét is.
Hadvar elvesztette az egyensúlyát, s kis híján az eszméletét is. A forró ködfelhő szinte éji feketeséget varázsolt maga körül. A levegő egyre fogyott.
– L… – próbált kiáltani, de csak erőtlen nyöszörgésre futotta. Senki sem felelt, csupán a hatalmas, fekete sárkány.
– Hin sil fen nahkip bahloki.