NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.
XVI.
A férfi meredten ücsörgött a székében, akár egy szikladarab. Feszengve bámult maga elé a kandallóban táncoló, narancsszín lángnyelvek közé, melyek baljóslatúan tekeredtek egymásba és nyújtóztak felfelé, mintha fel akarnák égetni az egész átokverte, sötét, levegőtlen, fojtogató, alvilági kastélyt.
A keze remegőn pihent a szék karfáján, ujjaival görcsösen markolászva az aprólékosan megmunkált fát. Az inak felduzzadtak pergamenszerű, kiszáradt bőre alatt, amelyet kis híján átszúrtak a kézcsontjai.
Megdörzsölte az arcát. Az aszott bőr kínzóan feszült a járomcsontjára. Mint egy halandó, aki a többezredik évét tapossa. Tartott az arctól, melyet a tükörképe visel.
A feje apró szilánkokra hullott az erős, csábító neszektől. Több száz lélegzetvétel. Több száz nyelés. Több száz szívdobbanás a kastély falai közt. Az utcákon. Több százezer a városban...
Túl nagy volt a zaj. Túl édes. És ő túl sóvár.
Össze akarta szorítani az állkapcsát. De a szemfogai oly hosszúra nyúltak, hogy a száját is aligha volt képes becsukni.
Győzelmi vereség. Azt csináltak belőle, amit Ryamo mindig is el akart hitetni az emberekkel. Egy szörnyeteget.
– Hol a picsába' voltál? – szakadt fel a torkából az agresszív morgás, mely éles pengeként hatolt keresztül a csend beborító hidegén.
– Akadt egy kis dolgom. – Az orgyilkos vámpír a kőpadlóra ejtette a reszkető, még meleg testet, aki olyan hangokat hallatott magából, mint egy sebzett állat. A férfi háta mögött felborult a karosszék, miként az emberre vetette magát. Fájdalmassá nőtt agyarait a puha húsba mélyesztette, ahol édesen lüktettek az erek.
Semmi mást nem látott. Semmi mást nem hallott. Vérvörösbe borult a világ.
Vér. Vér, vér...
Amint megízlelte kiszáradt szájában a mámorító, rezes aromát, az szétterjedt az egész testében. Az erő futótűzként nyargalt végig a csontjain, minden egyes porcikájában. Semmi mást nem hallott a saját, kétségbeesett nyelésein és a lüktető forróságon kívül.
Csak nyelt, nyelt, és nyelt. Mígnem kitisztultak a gondolatai, aszott bőre ismét rugalmassá vált, visszahúzódtak a szemfogai, és ismét képessé vált érzékelni a világot maga körül. Tagjaiból az éhes szörnyeteg visszahúzódott, hogy ismét civilizált lény lépjen a helyébe.
Letörölte a szájáról a vért, majd a száraz test mellől ernyedten süllyedt vissza a karosszékbe, miután egy mozdulattal felállította. Fejét a háttámlának döntötte és lehunyta szemét. Nem tudni, meddig volt mozdulatlan.
– Lyvana híreket vár – szólalt meg a másik vámpír.
A férfi a megszokás hatalma által sóhajtott fel.
– Lyvana... – horkantott az orra alatt, majd kinyitotta a szemét, és a szájához emelt egy serleg vörösbort. – Mondd meg neki, hogy megtettem, amit kért. Feltételeztem, már tudja, mivelhogy te továbbítottad az üzenetet. A Melisent lány nem fogja cserbenhagyni az úrnőjét. – Mélyet kortyolt az italba és megkeményedett vonásokkal a kandallóba meredt.
– Talán nem volnál rest öreg barátodat is megkínálni a házi leveddel?
– Talán annyira még nem öreg, hogy feltalálja magát. – mormolta a férfi.
Az orgyilkos töltött magának egy kupa bort, majd leheveredett a szomszéd székre.
– Uh. Már a bor se a régi – fintorgott tettetett meglepetéssel, és a háta mögé löttyintette a pohara tartalmát.
A férfi nem felelt.
– Cicero levelezik Astriddal. Északra megyünk. Sokadszorra kérem, fontold meg, hogy velünk gyere. Itt nem tudlak tovább segíteni. Állj közénk. Elkél a vérfrissítés, kevesen maradtunk. Szinte már így is a család tagja vagy, Arcerys szerint...
– Én nem vagyok orgyilkos – vágott közbe a gróf.
– ...talán Alisanne is nagyobb hasznodat veszi, ha mellette vagy.
A férfi ismételten felsóhajtott, és fél kézzel kezdte maszírozni a halántékát.
– Mióta érdekel téged a Birodalom ügye?
– Lyvet érdekli. Engem pedig ő érdekel. És Alisanne. A család – felelt az orgyilkos.
– Ami csak félig a tied.
– Nem kellemetlen itt üldögélni bezárva ebben a lyukban?
– Nem kellemetlen, kiherélt kutyaként ugatni Lyv lába mellől? Nem megyek sehová. Ez az én városom. És amíg létezem, az enyém marad.
– Elég nagy a szád ahhoz képest, hogy szarul végezted a munkád. Azzal lettél megbízva, hogy vigyázd és szemmel tartsd Alisanne-t. Nem tudom ezek után milyen pozíciót fogsz még betölteni a jövőben, még ha sikerrel is jár a terv.
Janus Hassildor figyelmen hagyta a barátja sértegetését. Meredten bámult vissza a kandallóba. Sok idő telt el, míg megszólalt.
– Még szerencse, hogy erről soha nem a te Lyved fog dönteni, akkor sem, ha róla szólhatna az egész. Már rég elfoglalhatta volna a trónt. Csak azért ajánlottam fel a segítségem, mert kétségtelen, hogy Alisanne alkalmasabb rá. Mert kettőnk közül engem valóban érdekel a Birodalom sorsa. És sajnálatos módon eljött az az idő, hogy azokkal is össze kell fogjunk, akikkel nem akarunk. Mégha a célunk csak látszólagosan is, de közös. Már nem lehet válogatni.
– Önzetlen felajánlás a részedről. Beáldozod a saját vágyaidat is, hogy megmentsd a Birodalmat...
– Mit tudsz te az én vágyaimról? – sziszegte a gróf tettetett nyugalommal. – Ez semmi a te áldozatodhoz képest. És soha nem mondok le Skingradról.
– És mit tudsz te Lyv vágyairól? Vagy az életéről? – vágott vissza a másik vámpír, majd letette a kupáját, és összefonta sápadt ujjait az ölében. Úgy festett, mint egy fekete lepelbe borult ősrégi bőregér.
– Mindannyiunknak megvan a maga múltja és a maga keresztje. – Janus nemes egyszerűséggel ismét visszairányította a figyelmét a lángok közé.
– Nem is értem, miért gyűlölitek annyira egymást.
–Nem gyülölöm. Megvetem. A kettő nem ugyanaz. Téged pedig még annyi év után is elvakít a szerelem. A mester, akiből előbb mentor lett, majd házipapucs. – A vámpírgróf belekortyolt az italába, mielőtt folytatta volna. – Azért csak mondd, Vicente. Vajon te is ezt a sorsot szántad volna Alisanne-nak?
A helyiségre súlyos csend borult. Janus alig észrevehetően megengedett magának egy jelentőségteljes mosolyt a szája szegletében.
– Ezt már túltárgyaltuk – választolt az orgyilkos fojtottan.
A gróf hümmögve nézett a poharába.
– Világos. Úgysincs beleszólásod.
Luna a bevetett ágy szélén üldögélt, mialatt kezét a térde alá helyezve s a lábát lógatva meredt maga elé. Megkövült vonásokkal méregette az előtte álló fürdődézsát, melyben a sötét víz immáron teljesen elnyugodott, mintha egy kút fenekébe nézegetne. Mélyet sóhajtott, mikor valaki halkan kopogtatott az ajtón.
– Igen – A lány megköszörülte a torkát, mielőtt Ingrid bedugta volna főkötős, kócos fejét.
– Elkészült, kisasszony? – rebegte félszegen a küszöb felől.
– Igen – ismételte meg az elf színtelenül, pillantásra sem méltatva a szolgálót.
– Akkor máris intézkedem – bólintott amaz, de mielőtt sietősen behúzhatta volna az ajtót maga mögött, Luna megszólalt.
– Nem mondtam, hogy elmehetsz.
Ingrid szégyenlős arccal lépett vissza, a lány pedig végül ráemelte a tekintetét.
– Mi a helyzet a vértemmel? – tudakolta továbbra is közömbös hangnemben, mire a fehér köténybe öltözött szolgáló zavartan pislogott.
– A-a... vértjével?
– Igen. Amit kértem.
– Még nem készült el, kisasszony.
– Ingrid, igaz? Üzenem az uradnak, hogy készséggel állok rendelkezésére a lakomán, amennyiben szíveskednek kölcsönadni egy ruhát, vértemet pedig a lakoma végéig megkapom. És aztán elengednek végre a picsába – tagolta lehelethalkan, hogy csupán kettejük közt hallják. – Ha érthető voltam, tolmácsold a jarl felé. Különben rágyújtom a kastélyát. Ezek a száraz gerendák nagyon könnyen lángra kapnak itt felettünk.
Ingrid ajkaiból kiszökött a vér, amint keskeny vonallá préselte őket. De Luna egy pillanatra sem nézett félre.
– Megértettem... kisasszony.
A lány hirtelen késztetésből felindulva a szolgáló szeme közé akarta repíteni az öklét, de végül nyelt egy hatalmasat, és enyhe, fenyegető bólogatással jelezte, hogy elmehet, végig farkasszemet nézve az északival.
Amikor az távozott végül, bevágta utána az ajtót, és nekidöntötte a hátát. Nagyot sóhajtott, majd lehunyta a szemét, mielőtt még hallhatta volna a kintről beszűrődő morgást.
– Miért pont ő az?! Mi lesz így velünk?
"– Miért pont ő az?! Mi lesz így velünk?"
Még akkor is ott harangoztak a szavak Luna koponyájában, amikor már úton volt a Sárkánytömlöc folyosóján, hogy részt vegyen a ceremónián. Belátta, hogy ez a legtöbb, amit tehet, ha azt akarja, hogy elengedjék. A ruha, amit viselt, feszélyezte ugyan, de nem tűnt kirívónak. Egy egyszerű, barna vászonszoknyából, derékfűzőből, s egy fehér, puffos ingecskéből állt, ami ugyan sokat takart a dekoltázsból, de a vállát szabadon hagyta. A lány úgy állapította meg, talán nem fog benne többnek látszani egy módosabb kocsmabeli fogadóslánynál, vagy egy szerény borbíró ivadékánál.
Ahogy haladt, csupasz vállába újra és újra belecsípett a Sárkánytömlöc folyosójának hideg fuvallata, amitől kapkodni kezdte a levegőt. Már nagyon rég volt, hogy ruhát viselt. Akkor is, ha egykori ruháinak a mostani viselete még a legolcsóbb utánzata sem volt. És a haja... a haja nem takarta a vállát.
Végigsimított szőke tincsein. Az állát még nem érte el, de a füle mögé már el tudta tűrni a megcsonkított fürtöket. Fájdalmasan préselte össze az ajkát, és nyelt egyet.
Egy seregnyi nord elé kell járulnia a fegyverei nélkül. A szíjak megnyugtató szorítását sem érezte a combján, amelyekbe legalább két-három tőrt, vagy kést belecsúsztathatott volna. Nem, mindent elvettek tőle.
" – Balgruuf még nem kötelezte el magát egyik oldal mellett sem."
Nem is számit. Világos. Ahogy nézett rá az elején a jarl, amikor a Sárkánytömlöcbe érkezett... A többszöri kísérlet, hogy odavesszen az életveszélyes küldetések alatt, nem járt sikerrel...
Most ki fogják végezni. A fejét pedig háromfele is küldhetik; Ulfic Stormcloak asztalára, a császárnak egy díszdobozba, vagy egy karóra húzva Alinorba.
Ha lehet, akkor egy negyedik lehetőséget választanék. A férjemnek küldjétek a darabjaimat. Hadd bújjon ágyba minden egyes éjszaka ő is a tettei következményeivel.
– Te is kegyetlen vagy, Pillangó. – mormolta amaz a szokásos, sötét játékosságával. – Sose fogja ezt a koszos emberi szemét megmerészelni.
Szeretsz róla elfeledkezni, hogy félig ember vagyok én is. Csak egy beratu és nebarra a világodban.
– Annál jobb. És amíg én élek, többé senki nem nevez téged nebarrának.
A nagycsarnokban addigra már minden vendég összesereglett, éktelen lármájukkal betöltvén az egész teret. Ételhez nem nyúlhattak, míg a díszvendég meg nem érkezett, így hát egymást túlordibálva szórakoztatták magukat és társaikat a történeteikkel, pajzán tréfáikkal olykor-olykor ordenáré kacagás és asztalcsapkodás kíséretében. Balgruuf időnként le-lesújtott felékszerezett öklével, hogy helyreutasítsa őket, ám néhány perc múltán felbátorodva folytatták. Hiába, az asztaltársaság apraja-nagyját északi harcos férfiak alkották, kiknek a finomkodás és az úri modor aligha volt kenyerük. A győzelem mámora még mindig túlcsordult bensőjükben, miközben egyre türelmetlenebb pillantásokat lövelltek a lakosztályokhoz vezető sötét lépcsősor irányába.
Luna görcsösen ropogtatta az ujjait a sötét kőlépcsősor tetején, melynek aljáról aranyló fény szivárgott fel a kastély emeletére. Egy kissé a helgeni alagút végére emlékeztette őt, és arra a nord harcosra, aki nélkül most nem állhatna itt. Akit, miután megmentette az életét, szó nélkül otthagyott, és aki valószínűleg pusztulást hozott a saját családjára, és az egész népére.
Nem. – Hevesen rázta meg a fejét. – Nem érdekel.
– Nagyon helyes. A háborúban elkerülhetetlen a veszteség.
Luna nem felelt, tekintete a tenyerére siklott. A vékony hegre, amit aztán az erdőben ejtett.
Az esküjébe is belebukott.
– Ostobaság. Fogjam a kezed, waen rielle?
Ryamo a lány keze után nyúlt, aki ösztönesen húzódott félre az elérhető távolságból.
Az altmer elhúzta a száját, de nem tett semmit.
Luna izmai megfeszültek, szorosan hunyta le a szemét.
Hosszú idő telt el, míg végül mégis megcsillant a férfi arcán az a ragyogás, amit a lány már nagyon régen látott.
Miután lassan, de visszacsúsztatta a kezét, és végül megérezte az ujjain Ryamo ismerős szorítását. Mintha egyszerre veszett volna el a hullaszagú, jeges mocsárban, és egyszerre érzett volna valami forrót szétáradni a csontjaiban, amitől régóta nem tapasztalt biztonságérzete támadt.
Csak most... rendben? – rebegte Luna lehelethalkan.
Az asztaltársaság minden egyes tagja felegyenesedett a székéből, midőn az elflány talpa elhagyta az utolsó lépcsőfokot is, és a nagycsarnokba lépett. A felszabadult hahotázást és egyéb illetlen zajokat mintha elvágták volna. Minden egyes északi és nem északi szempár a világos gyertyafényben megmártózó Lunára tapadt. Alacsony, karcsú alakjára, kurta szőke "hajkoronájára. A – ha nem is túl elegáns, de kifejezetten nőies viseletére, melyben most először pillanthatták meg. A szokásosnál is szorosabbra húzott fűző a derekát keskenyebbé, hátát egyenesessé tette, melytől még fenségesebb és méltóságteljesebb látványt nyújtott.
Tekintete riadtan cikázott fel s alá, mialatt kezeit maga előtt tördelve megindult az őrá várakozó elnémult kompánia felé. Szoknyája tökéletesen idomult hozzá, mozdulatai könnyedek és finomak voltak, amelyek cseppet sem vallottak egy harcoséra. Halk lépteinek neszét lágyan visszhangozták a magas falak, midőn elhaladt a faragványos oszlopok mellett, egyenesen a jarl irányába. A férfiak már-már úgy hitték, nekik volna illendő meghajolni előtte, Balgruuffal az élen, mígnem a néma varázs egyszer csak szétpukkant, akár egy ezüstös buborék, mikor Luna végül a jarl elé lépett, és tettetett ügyetlenséggel térdet hajtva szegte le a fejét.
– Uram.
A jarl egy darabig némán fogadta a gesztust, majd mikor végül megszólalt, az egész társaság tapsviharban tört ki.
– Végre – sóhajtott fel, majd némileg elmosolyodott és keze közé vette a lányét, hogy üdvözlő csókkal illesse azt. – Foglalj helyet, kérlek!
Fordítás:
beratu (aldmeri) - félvér, 'fél'
nebarra (aldmeri) - pejoratív kifejezés a nem szívesen látott kivülállóra, idegenre
waen rielle (aldmeri) - gyönyörű feleség