NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti. A zeneszámok a megadott előadókhoz tartoznak.
Zeneajánló:
Audiomachine – Final Assault
Trevor Morris – Cesare And Lucrezia's Theme (The Borgias soundtrack)
Tom Day – Who We Want To Be
II.
Tűzeső átkozta Helgent a földbe. A falut Oblivion földi tartományává tette a hatalmas, fekete sárkány. Szeme úgy izzott, akár a lávatenger a vulkán gyomrában. Mint a levegőben kígyózó teste alatti halandók otthonai, elszenesedett testei.
Nincsenek túlélők.
– Leány! – ordította a férfi. – Ha magad maradsz, meghalsz! Velem kell jönnöd!
A levegő egyre forróbb és terhesebb volt a portól, amely parázsként égette Luna tüdejét. A látóterét olyannyira elfelhőzte, hogy nem vette észre Ralofot, csak mikor az már mellette termett, és karon ragadta.
– Befelé, azonnal! – utasította, majd berúgott egy vaspántos kaput.
A helgeni erődítmény tágas előterében a zajok csaknem teljesen megszűntek. A levegő zúgott a hirtelen csendtől. A kapuval szemben egy hatalmas, kitömött szarvasfej díszítette a kőfalat, mellette körben farkasok villogtatták fenyegetően éles fogaikat a magasból. Mindezt egy vaskos láncon lógó vascsillár pislákoló gyertyái világították meg a nyirkos félhomályban.
– Gyorsan, el kell tűnnünk innen – szólt Ralof. – Nem soká fog kitartani az erőd.
A férfi végigpásztázta a helyiséget. A szarvasfej alatt egy fából készült asztalt állt, lábánál egy Stormcloak katona hevert mozdulatlan. A nord odarohant hozzá, leguggolt, és megérintette elernyedt vállát.
– Találkozunk Sovngarde-ban, testvér – mormolta letörten az orra alatt. Szép lassan Luna is megindult feléje, mialatt riadt tekintete körberebbent a helyiségben. A szeme a két hatalmas, rongyos birodalmi lobogón akadt meg. Hangosat nyelt.
– Úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlenek, akik túlélték – egyenesedett fel Ralof. – Egy igazi sárkány – tűnődött tovább, miután a szavait némaság követte. – Akár a gyerekmesékben és a legendákban… a Végső Idők előhírnökei.
Luna torkába gombóc nőtt.
– Siessünk – sóhajtott a férfi. – Gunjar nem fog visszatérni a halálból. Fogd a felszerelését, már nem lesz rá szüksége.
Luna bizonytalan pillantással meredt a lábuknál heverő halottra.
– Valószínűleg nem a méreteid. De ha csatára kerülne sor, jobban véd, mint ezek a… – A nord felvont szemöldökkel mérte végig a lány rongyait, melyek úgy lógtak a testéről, mint rég használt, eldobott törölközők.
Luna keze ökölbe szorult a véres szövet szegélye körül.
– Legutóbb is elbuktál, Pillangó. Mindig mások háta mögé kell bújnod, és mindig mások fognak meghalni miattad – csendült fel a fejében a hang, amelyet már a sajátjánál is jobban ismert. Lágyan, higgadtan, simogatón fenyegetőzött, ahogy mindig.
A lány mélyeket lélegzett, és erőnek erejével próbált úrrá lenni a reszketésén.
Egyszer már győztél – felelte fojtottan.
– Együtt kellett volna győznünk. Neked és nekem. Te választottál más utat.
Csak egy gyilkos vagy.
– És te nem? Ne szenteskedj. Nem áll jól.
Én sose öltem élvezetből.
– Hát persze, hogy nem – nevette el magát a férfi. – Jaj, Pillangó, te mindig mosolyt csalsz az arcomra! Nem is emlékszel már a kis Sterlingre sem? – Jelentőségteljes szünetet tartott, melyben a jég is megfagyott volna. –Gyilkosnak születtél.
– Ne válaszolj neki! – rázta meg keményen a lány vállát valaki. – Egy szavát se hidd, hazudik! Ha válaszolsz, egyre beljebb engeded a tudatodba, és újra elemészt!
– Nem hazudik, Gelvard, igazat mond. Te nem ismersz. Nem úgy, mint ő…
– Egek, ti tényleg elválaszthatatlanok vagytok. – Gelvard hangja maró cinizmussal telt meg.
– Fogd be, Gel…
– Csak meg akarja mérgezni az elméd! – őrjöngött a férfi. – Húzd fel a falat, mielőtt baj lesz!
– Ne rángass, eressz el!
– Hé. Hé! Leány! – rázta meg ismét valaki. – Luna!
Ralof aggodalmas képet vágott. A lány szeme elől felszállt az emlékek és a gyötrő hangok keserű ködje.
– Jól vagy?
Luna ziláltan meredt Ralofra, mialatt megpróbálta lerázni magáról a szorítását. Ám valahol mégis jólesett, hogy kirángatta a hangok közül, és ott tartotta őt a jelenben.
– Ha lehet, csata közben ne révedezz el, különben azonnal véged – figyelmeztette a férfi, majd felhúzta Lunát a földről. – Át kell öltöznöd! Gyorsan, mielőtt a fejünkre omlik az erőd!
A lány tekintete ide-oda vándorolt Ralof és a leáldozott katona közt, aki mozdulatlan hevert a hideg földön. A napnál is világosabb volt, hogy a férfi meg akarja menteni, különben rég nem pazarolná rá a drága idejét, mely az életébe is kerülhet. De miért teszi? Még csak nem is ismeri, fogalma sincs róla, hogy ki ő, fogalma sincs róla, mekkora bajt vesz a nyakába azzal, ha a pártfogásába veszi. Fogalma sincs semmiről…
És ő? Mihez kezd majd, ha kijutnak innen? Mihez kezd az életével? Ha megmarad, csak további menekülésre kényszerül, miközben a húgyszagú rémálmaiban dagonyázik. Nem beszélve a hangokról, nem beszélve a férfiról, akitől ilyen messze jutott már, mégis a fejébe bástyázta magát, és folyamatosan csepegteti a mérgét az elméjébe, a rettegést a szívébe… Tudta, hogy tőle csak a halállal szabadulhat. De talán még azzal sem.
Hirtelen ordítozás zökkentette ki, amely a rács mögötti lépcsők felől hallatszott. Az erőszakos női hang ismerősnek tűnt.
Az elf és az északi összenéztek.
– Gyerünk katona!
– A birodalmiak! – suttogta Ralof. – Fedezékbe!
Termetéhez képest gyors mozdulattal ragadta meg a lányt, és a falhoz szorította. A hideg, kemény kövektől borzongás futott végig a testén, érezte a végtagjaiban szétáradó feszültséget.
– Nyisd ki a kaput! – parancsolta a ragada, majd a hangos nyikorgás után, amint beléptek volna az előtérbe, Ralof eleresztette Lunát, és rájuk rontott.
– A szökött rabok! – üvöltötte a kapitány. – Megölni őket!
Ralof kivédte a katona kardcsapását. Megragadta derekánál fogva, és erőteljesen gyomorba térdelte. Aztán átvetette a testét a feje fölött, és miután a földhöz vágta, beleállította a szekercét a birodalmi férfi mellkasába. Azonnal kivérzett.
A felbőszült ragada viszont Luna felé vette az irányt. Kivont karddal és vérben forgó szemekkel közeledett, mint egy veszett állat.
– Te – sziszegte. – Azt hitted, elfuthatsz, te kis taknyos?
Magasba emelte a fegyverét, hogy végső csapást mérjen a lányra. Luna kifújta a levegőt, és lehunyta a szemét.
A húsába kóstoló acél helyett azonban csak egy tompa, fuldokló hangot hallott. Átrepesztett nyakcsigolyákét, átvágott inakét. Amikor kinyitotta a szemét, a nő a lábai előtt hevert. Ralof baltájával a nyakában.
Reszketeg sóhaj tört fel a mellkasából. Az északi brutális, kegyetlen harcos volt, aki nem pazarolja az idejét.
– Rendben – szólt a férfi, majd a ragada testére lépett, és kirántotta belőle a fegyverét, ami szétfröcskölte a vért. – Akkor majd döntök én. Ne ölesd meg magad!
A lányhoz lépett, és arccal a halott társa felé fordította. Semmi finomság, vagy óvatosság nem volt a mozdulataiban.
– Sajnálom – dünnyögte halkan, majd elkezdte lerángatni róla a rongyokat. Lunába mintha villámcsapás hasított volna, amely felrázta a delíriumból. Amint a férfi lehúzta róla a felsőt, felé fordult, és kikapta a kezéből, hogy maga elé szorítsa. Még árasztotta teste melegét, a vér, a sár, az ürülék szagát. A hűs, nyirkos levegő ostorként mart a húsába.
Megremegett a hidegtől, s mindinkább próbált elhúzódni a harcostól, miközben szúrós, jelentőségteljes pillantásokat lövellt az irányába.
A férfi nem szólt. Úgy állt előtte, akár egy fagyott szobor, aki egy pillanat erejéig megfeledkezett önmagáról. Majd hangosat nyelt, s egy bólintás kíséretében elfordult. Mintha egy árnyalattal vörösebb is lett volna…
Luna összevont szemöldökkel nézett maga elé, majd megragadta a halott katona vértjét, amely pont olyan volt, akárcsak Ralofé, s fürgén hozzálátott, hogy kifűzze a bőrszíjakat.
– Tudod – találta meg a férfi a hangját, miközben tisztelettudóan várakozott, ezzel kissé meglepve a lányt –, azon gondolkoztam, hogy érted-e a nyelvünket egyáltalán. Már amiatt is, hogy sosem szólsz egy szót sem…
Az erdőelf sietős mozdulatokkal kapta magára a teljes vértezetet, ami valóban úgy lógott rajta, hogy még három másik magafajta is elfért volna benne. Vállát kissé lehúzta a súlyos láncing, de nem törődött vele. Még mindig erősödnie kell.
Ralof szeme elkerekedett, amikor a lány talpig felöltözve elsétált előtte. Tétova léptekkel közelítette meg a földön heverő birodalmiak testét, tekintetével a fegyvereik után kutatva. Ajkát beharapta, nyirkos ujjai szinte reszkettek.
Ismét harcra kerül a sor… A legutóbbi ütközet nem ért jó véget, amelyben részt kellett vennie. Fájdalmas, véráztatta emlékekből épített fészket magának a szívében.
– Végre feléledtél – sóhajtott Ralof némi csalódottság és megkönnyebbülés elegyével a hangjában. – Nem tudom, mennyire tudsz bánni a fegyverekkel, de minden erődet össze kell szedned, hogy kijussunk innét.
A lány az ajkát harapdálva térdelt a kapitány hullája fölé, és vette ki a fegyvert az élettelen, hideg kézből, mellyel őt akarták megölni. A markolat hűvös volt és kemény.
– Látom, a kardra esett a választásod. Nem rossz. Ütésre, vágásra, döfésre is alkalmas.
Igen. Ez jó lesz. Vagy legalábbis kevésbé rossz, mint Gunjar csatabárdja. Csak az istenek tudhatják, mit művelne egy olyannal, és jobb, ha ez így is marad. Talán magán is előbb ejtene lyukat vele, mint az ellenfelén.
Elszedte az összes aranyat, amit a kapitánynál talált, magára csatolta a ragada fegyverövét is, majd belecsúsztatta a kardot a hüvelybe.
– Csak reménykedjünk, hogy használni is tudni fogod – szólt Ralof. – Gyere, tűnjünk el innen, mielőtt az a sárkány az egész tornyot a fejünkre küldi!
Egy csigalépcsőt találtak az ajtó mögött, ahonnét a birodalmiak rájuk támadtak. Mélyen a föld gyomrába tekergett lefelé, akár egy kígyó.
– Remélem, legalább valaki tudja, merre tartunk… – mormolta a férfi, miközben egyre lejjebb és lejjebb kerültek. A levegő ismét egyre fagyosabbá és párásabbá vált. Az elf fogai hamarosan vacogni fognak ismét, érezte.
Amikor a lépcsőfokok hirtelen elfogytak, vadul remegett meg a talaj a talpuk alatt.
– Vigyázz!
Az előttük lévő alagút beomlott. A hatalmas sziklákat esélyük sem lett volna elmozdítani.
– A fenébe is, az a sárkány nem adja fel könnyen – forrongott a nord, majd egy faajtót fedezett fel nem messze a falban. – Talán erre kijuthatunk. Gyere!
Az útjuk egy újabb sötét alagúton vezetett keresztül, még mélyebbre a föld alá. A levegő hűvös volt és vizes, a lány összehúzta a tagjait, amikor is hatalmasat kordult a gyomra, aminek a hangját szinte a falak is visszaverték.
Óh, egek, hány napja nem ettem?
Nem érezte magát éhesnek, de jól tudta, hogy hamarabb hűl ki üres gyomorral.
– Trollok vére! Ez egy kínzókamra! – szólt rosszallóan a férfi, amikor megpillantotta a fényt a járat végén. Odalentről ordítozás és fegyvercsörgés zajai szűrődtek fel. – Hallod ezt? – fogta suttogásra, majd előhúzta a szekercét, leszaladt a lépcsőn, és rárontott a birodalmiakra, akikkel két másik katona harcolt.
Luna szíve a torkában dobogott, amikor megközelítette őket. Olyannyira belefeledkeztek a harcba, hogy észre sem vették őt.
Most kellene lecsapnia.
Mély levegőt vett, előrántotta a kardját, és az egyik birodalmi hátába mártotta. A torkából gejzírként törtek elő a keserves hangok, mielőtt elernyedve hullott a földre.
A másikuk azonban észrevette, és a kardját a lány felé lendítette. Luna izzadt ujjakkal markolt rá a vasra, és egész testében megremegett, amikor sikerült elhárítania a támadást. A férfi pengéje az övének feszült, miközben szikrázó szemekkel szedte darabokra az elfet. A lány érezte, ha nem történik valami, megtörik. Két kézzel szorította a fegyverét, amely az egyetlen muníció volt a zsebében. Ha meglennének a tőrei, és lenne szabad keze…
Engedett a nyomásnak. Enyhén döntötte meg a kardot, hagyta, hogy az ellenfele nyeregben érezze magát. Majd lecsúsztatta a pengéjén a fegyverét, ami fémes visítást csiholt a két vas közt. A birodalmi katona elvesztette az egyensúlyát egy pillanatra. De nem volt elég, hogy eltántorítsa. Kardját újfent a lány felé irányította, hogy belevágjon. Luna azonban gyorsabb volt. Kihajolt a támadás elől, és megcélozta a férfi lábát. Az fájdalmasan ordított fel, ezzel lehetőséget biztosítva a lánynak, hogy bemérhesse a halálos csapást.
A következő pillanatban viszont Ralof hasította fel a férfi testét, és lökte a porba. Luna szinte felnyögött. Rövid, sártól megkeményedett tincseit a homlokához tapasztotta a veríték.
– Ulfric jarl veletek volt? – kérdezte Ralof az életben maradt bajtársához fordulva, miközben leeresztette fegyverét. A kopasz, szakállas férfi zavart pillantás kíséretében válaszolt. Nyilvánvalóan szégyellte magát.
– Nem, nem láttam, mióta az a sárkány feltűnt – rebegte a bajsza alatt, majd tekintete a lány felé kalandozott. Luna igyekezett figyelmen kívül hagyni. De annál inkább megborzongott, mikor tekintetével körbejárta a birodalmi kínzókamrát. A falak mentén végig vasból kovácsolt kalitkák függtek a rozsdás láncokról, fogva tartva azon szerencsétleneket, akikből már a dögevő legyek sem hagytak hátra sokat.
A lány nyelt egyet. Minden erejét összeszedte, hogy letépje magáról a rettegés és a tömjénszagú emlékek szorítását, és visszaküzdje az epét a torkából, ami felkapaszkodott a nyelőcsövén keresztül. Kieresztette, és felhúzta a falat. Ezúttal porzott, és omladozott körülötte, de vastag volt és tömör.
Beszívta a levegőt, és megindult a fegyver- és kínzóeszköztár felé, hogy további muníció után kutasson, ami kijuttathatja ebből a fájdalmas fertőből. Olyasmi után, amivel a legrégebb óta ismerős.
Nyirkos ujjakkal húzkodta ki a fiókokat gyors egymásutánban, de csak láncolt nyakörvek, rozsdamarta fogók, köröm- és nyelvcsipeszek, ujjcsavarok tömkelegére akadt.
Szemöldökráncolva tapasztotta a kezét a szájára, mialatt próbált úrrá lenni a légzésén, de az irtózat és a bűntudat lyukat égetett a mellkasába. Véresre harapdálta cserepes ajkait, mire végre rátalált, amit keresett. Az utolsó fiók tele volt tőrökkel. Fogta, és az összes használható bőrszíjjal, amit csak talált, a lábára erősítette őket. Annyit, hogy még tudjon mozogni, amennyire kell. Azután megszabadult a súlyos sodronyingtől is. Szinte felnyögött a megkönnyebbüléstől, amikor az nagyot puffant a porban. Képtelen volt benne bármire is, csak lelassította.
Mialatt tovább igazgatta a combjához erősített tőröket, a kintről beszűrődő zajokra fülelt.
– Mit hoztál magaddal? Könyörgök, mondd, hogy egy bretont. Legalább vajákolni tudjon már valamit nekünk…
– Ez nem breton. Erdőelf… – dünnyögte Ralof. Tisztán hallatszott a hangjában, hogy nincs ínyére ez a csevej.
– Az istenek szerelmére, Ralof! – csattant fel az idegen társa. – Mióta menekítünk, és bújtatunk elfeket magunk között? Mit fog szólni ehhez Ulfric?
– Te ott hagytad volna a helyemben?
– Igen! Otthagytam volna! Mi ütött beléd?
– Nem voltál ott, nem láttad. Van ebben a lányban valami, amit képtelen voltam veszni hagyni.
Luna izmai megfeszültek.
– Ki tudja, kicsoda, és honnan jött. Thalmor kém is lehet, ebbe belegondoltál? Eddig tiszteltelek, tiszteltünk, hallgattunk rád mindannyian. De kockára teszel mindent ezért a… – háborgott tovább a férfi, de Ralof félbeszakította:
– Akkor hallgass rám most is! Ahhoz túl hiteles lett volna a színjáték, aminek a tanúja voltam, hogy bármilyen kém legyen. A Birodalom meg akart szabadulni tőle, és láthatóan ő is tőlük. Ahogy a Thalmortól is. Ne feledd, hogy az ellenségeink ellenségei a barátaink, és hogy minden segítő kézre és harcosra szükségünk van!
– Azt akarod mondani, hogy megbízol benne? És miből gondolod, hogy ez az apró, törékeny jószág képes egy annál a tőrnél nagyobb fegyvert két percnél tovább kézben tartani? Lehet, hogy egy katonát sikerült ledöfnie, de ez a szerencséjén is múlott. Annál pedig sokkal több kell egy csatában.
– Még bizonytalan, de egyáltalán nem tűnik rossznak. Tud bánni az adottságaival – felelte Ralof tűnődve. – Ha a sodronyinget meg tudta hordani, akkor az erejével sem lesz gond. És ha a keserűségét, amit a szemében láttam, fel tudnánk használni a birodalmiak ellen, akkor sokat ki lehetne hozni belőle. – Kis szünetet tartott. – Amíg nem ad rá okot, hogy kételkedjek benne, addig nem is fogom tenni.
– Legyen igazad…
A hangok elcsendesültek. Szóval ez a terv. Ralof meglátta benne a lehetőséget, és a saját oldalára akarja állítani.
Ez lenne a jövője? Egy ízes bosszú?
Nem sok ideje volt rágódni az elhangzottakon, ugyanis Ralof hirtelen megszólalt a háta mögött.
– Átkozottak! Skyrim igaz fiainak és leányainak százait nyomorították meg ezekkel a vackokkal. Kivétel nélkül északi vér tapad mindhez. Hozzájuk se bírok érni – morogta savtól csepegve, és erőteljesen belökte a fiókot, majd karon ragadta Lunát.
– Gyere, tovább kell mennünk!
A tömlöcrészleg még nem ért véget. A szűk folyosók falai megannyi cellával voltak kibélelve, egyik-másikban csontvázak hevertek a szénakupacok és kőomlások tetején. Majd egy újabb függő kalitkás helyiség következett… ez így ment még pár szobán keresztül, mígnem elértek egy természet alkotta barlang szájához, ahol a kőfalaknak vége szakadt. Lentről vízcsobogás hangjai szűrődtek fel, s hűs, mohaszagú szellő csapta meg az orrukat.
Ralof előre szaladt, hogy felderítse a helyzetet, magára hagyva a lányt és a társát.
– Birodalmi kutyák! – sziszegte az maga elé az orra alatt. – Nincs semmi, ami elég volna nekik…
Luna félszegen lépett előre az árnyékból, hogy ő is lásson valamit. A nord viszont most egyenest a lány szemébe nézett, aki ekkor vette észre, hogy a férfi fél szemére vak. Próbálta elkapni a tekintetét, de a katona valósággal fogva tartotta.
– Ajánlom, hogy Ralofnak igaza legyen veled kapcsolatban, különben megérzed, milyen, amikor a beleidet egy fához csomózzák – morogta fenyegetőn.
Az elf összepréselte az ajkait.
Mindig bizonyítani kellett, mindig le kellett tenni valamit az asztalra, és mindig meg kellett felelni. Egész életében elvárások húzták ólmos súllyal a nyakát, akár egy vasgallér. És annyira igyekezett ezeknek minden téren eleget tenni, hogy végül a bukása ide juttatta, ahol az ördögi kör elölről kezdődik. Ha megint hagyja, hogy úgy rángassák, mint egy marionett bábut, és feláldozható parasztot csináljanak belőle a sakktáblán, akkor a történet vége is hasonló lesz, ha nem is ugyanaz. Vagyis lenne, ha volna még mit veszítenie.
Sötéten ráncolta össze a szemöldökét, amikor megjelent Ralof a barlang szájánál.
– Jobb, ha együtt maradunk idelent. Erre! – intett a kezével.
A mohás, sziklás alagúton túl egy nagyobb üregbe érkeztek ki, ahová a csatornavíz volt kivezetve.
– Itt várunk, míg Tullius tábornok meg nem érkezik! – hörögte ellentmondást nem tűrve egy katona.
– Öngyilkosság! A sziklák előbb omlanak a fejünkre, minthogy ideér!
– Állj! – fogta suttogásra Ralof, miközben kitette a karját akadály gyanánt. – Nem csak ketten vannak! Jóval többen, mint mi. Az íjászok lesben lapulnak, közel a vízhez. Bármi történjék is, nem szabad, hogy ti is közel kerüljetek hozzá! Szennyezett, lehet, hogy gyúlékony. Készen álltok? Le tudjuk verni őket?
A társa válaszul előkapta a pallosát, és támadóállásba helyezkedett. A lány is megmarkolta a kardját, de figyelmét a szennyvízfolyó kötötte le, amikor a két nord kirontott a fedezékből, egyenest rá az ellenségre.
– Már megint a Birodalom vérbaja! Hányan vagytok még?
– Csak ennyit tudtok? – üvöltötte Ralof már-már állatiasan, miközben egymás után mészárolta le az őt támadó katonákat. A félszemű pedig mindenkit kettészelt, aki a közelébe férkőzött.
Luna még mindig a szikla takarásában lapult, akár egy ragadozó. Ha össze tudná terelni valahogy a birodalmiakat, és lejutni a folyóig, nyert ügye lenne. Talán még harcba sem kellene bocsátkoznia…
Az elmélkedésből kavicsok ropogása rázta fel, amelynek hangja a háta mögül jött. Egy szusszanásnyi idő alatt megperdült, és tőrt állított a férfi nyakába, aki le akarta szúrni.
Erre azonban már felfigyelt a többi vörös katona is. Az elf úgy kapta fel a fejét, mint akit villámcsapás ért.
– Hé! Elkapni!
Kivont fegyverekkel indultak meg felé. Ralof és a másik nord még mindig el volt foglalva. Luna előrántotta a kardját, és a támadóira szegezte. De mindeközben folyamatos lépéseket intézett hátrafelé. Tudta, hogy egyszálmaga nem kerekedhet felül.
Egy gyors gondolattól vezérelve az ellenfelei lába elé hajította a fegyverét, és rohanni kezdett. A katonák összenéztek egy pillanatra, majd utánaeredtek. A lány levetette magát a sziklákról, amikor egyik őrszem nyila eltalálta.
Fájdalmasan kiáltott fel, majd a bűzös hordalékba zuhant a szennyvízfolyó partján.
Az őrszem újabb vesszőt illesztett az idegre, hogy a lányra lőjön. De már nem tudta megtenni, mert egy tőr ezúttal az ő mellkasából állt ki. Elejtette az íját, és lefordult a helyéből, egyenest a folyóba.
Luna arca keserves fintorba torzult, mialatt felhúzta magát a mocsokból, és a birodalmiak felé fordult.
– Nem fogod élve elhagyni Helgent! – ordította valaki, és belegázoltak a lábuknál csordogáló folyóba. Nem sejtették, hogy az elf mindvégig ezt akarta elérni.
A kezét görcsösen szorította ökölbe. Amikor szétnyitotta, az ujjai közül fényes lángnyelvek csaptak fel. Mély levegőt vett, és az elágazó folyó felé irányította őket.
Ti sem…
Tűz elérte a vizet, és szétterjedt, akár a vér egy érhálózatban. Izzó lávafolyammá változott, és indult meg a katonák talpa alatt. A levegő úgy forrt fel, mintha maga a nagy fekete sárkány érte volna őket utol.
– Gyilkosnak születtél...
A lány elhessegette a gondolatokat, és az erejére összpontosított.
– Fedezékbe! – bömbölték, de már késő volt. Luna tüzének lángjai mindenkit szenesre perzseltek, kivéve őt magát, aki elrejtőzött egy szikla mögött.
Aztán vége volt. A forróság enyhülni kezdett, a lángok kialudtak, csupán a víz gőzölgött, s az elfeketedett birodalmi testek füstölögtek. A leány mély, fájdalmas lélegzetet vett, majd térdre rogyott, és kifordult a rejtekéből.
Gyötrelmes grimasszal kitépte, és elhajította az oldalába fúródott nyilat, mikor Ralof és a társa odaért.
– Hát ez azért… nem volt rossz – ismerte be a félszemű a forróság ellenére is elhűlten. Luna ügyet sem vetett rá, ujjait a sebére szorította, hogy megfékezze a vérzést.
– Hadd nézzem. – Ralof lehajolt hozzá, hogy szemügyre tudja venni, de a lány elhúzódott. – Bölcsebb lett volna magadon hagynod a láncinget, de ahogy elnézlek, nem súlyos.
Az északi megengedett magának egy halvány, elismerő vigyort Luna felé, míg a társa fel-alá kezdett sétálgatni, s tekintetével körbepásztázta a hegy gyomrát, melyet birodalmi nyugvóhellyé tettek.
– Ezt jól el sikerült elintézni…
– És ez még csak a kezdet volt. Oblivion mélyén örökké lángolni fognak – nyugtázta Ralof elégedetten, mikor a fejük felett lévő méretes sziklák tömege megremegett. – Tovább kell mennünk! – intett fejével egy nagyobb hasadék felé, majd vállánál fogva óvatosan felsegítette Lunát, aki ezúttal hagyta is.
– Ti csak menjetek. Én maradok, és őrködöm, ha Ulfric erre jönne át...
– Rendben, testvér, de légy óvatos! Ezek a sziklák nem ismernek könyörületet. – Ralof sanda pillantást vetett a fejük fölé.
– Ez csak természetes. Talos vezessen… mindkettőtöket! – búcsúzott a nord harcos, majd hátat fordított.
– Úgy legyen! – tette kezét a szívére a szőke férfi, majd támogatólag átfogta a lány vállát, és magával húzta az alagút felé.
Ez a közvetlen közelség furcsa érzést keltett Lunában. Alig ismerték egymást néhány órája, mégis több mindenen mentek keresztül ez idő alatt, mint sokan egész életük során. És az út még nem ért véget.
– Siess, Ophelia! Nagyon félek!
A lány megemelte a szoknyáját, és lerúgta cipőjét, hogy gyorsabban tudjon szaladni a fűben. Szíve a fülében zakatolt, ruhái átáztak az izzadságtól.
– Siess, el fog kapni!
– Jövök! – Megragadta barátnője karját, s egy közeli bokorba húzódtak, melyre egy hatalmas nyárfa lombkoronája vetett óvó árnyékot az aranyló, alkonyi napsugaraktól.
A lányok zihálva próbáltak minél inkább elrejtőzni a levelek közt, mialatt úgy szorongatták egymás kezét, mintha az életük múlna rajta.
– Kérlek, mondd, hogy nem vett észre – nyöszörögte a társa. Ophelia kiseperte az arcába tapadt tincseit, s az üldözöttek pillantásával mérte fel a terepet.
– Nem hiszem – felelte fojtottan. – De ennél jobb búvóhelyet amúgy sem találunk.
– Ha mégis, akkor mindent rádhagyok.
– Nem fogsz meghalni, Lessa.
– Sssh! – csitította el a lány, amikor megroppant egy faág a földön. Olyannyira magához húzta Opheliát, hogy hamuszőke fürtjei az ő ölébe hullottak.
Lélegzetvisszafojtva várakoztak, de a riasztó zajt csak a madarak éneke követte.
– Na és, Aesével mi lesz? – kérdezte Ophelia.
– Majd ő is kap egy kis szeletet belőle, ha jól viselkedik.
– Nem úgy értem! Mi lesz, ha őt kapja el helyettünk?
– Akkor eggyel kevesebben lesztek a háznépemben.
– Lessa!
– Sssh! Közeleg!
A lányok szorosan összebújva imádkoztak az istenekhez, hogy elkerülje őket a közelgő vég rettenetes szele.
– Aki bújt, aki nem, megyek! – harsant fel a közelben egy hang, majd egy bekötött szemű, kövérkés fiú botorkált elő a cserjékkel körülvett tisztásra. Kezeivel maga előtt tapogatózva próbált előre haladni anélkül, hogy bármi az egyensúlyát vehetné.
– Most meghaltok! – morogta, és abban a pillanatban a lába elakadt egy korhadt fatörzsben.
Lessa felkuncogott, amikor a fiú arccal a sárba zuhant. Ophelia halvány mosolyt eresztett csupán.
– De béna! Fogadjunk, hogy nem tud elkapni, ha a másik bokorba bújunk! – kacarászott Lessa sötéten. – Most rögtön!
– Ne! Túl veszélyes…
– Ugyan már, nézz rá! – A lány eleresztette Opheliát, és szaladni kezdett a túlsó cserje felé. Hosszú szőke fürtjei a hátát korbácsolták a szélben.
– Ne, Lessa!
– Hé, Sterling, te botlábú dagadék! Érj utol, ha tudsz – gúnyolódott a lány dallamos hangon, ám az éneke velőtrázó sikolyba torkollt, amikor a szemközti bokorba bújt.
Ophelia kész volt, hogy utána rohanjon, de végül úgy tűnt, szükségtelen. Félrehúzta a leveleket a látóteréből, amikor egy szintén szőke ifjú kilépett a növényzet takarásából, egyik oldalán egy fakarddal, a másikon Lessával.
– Ó, szépséges hölgy! Olyannyira restellem, hogy megijesztettem. Hadd tegyem jóvá, jöjjön hozzám, legyen a feleségem! Soha többé senkitől nem kell majd félnie.
Az ifjú féltérdre ereszkedett Lessa előtt, aki gyönyörittas tekintettel és pipacsvörös orcával bámulta őt. A fiú előhúzott egy gallyakból és fűből saját maga eszkábált gyűrűt, és a lány ujjára húzta. Úgy festettek, mint akik menten szétfolynak a fűben a szerelem mámorító ködétől. Ophelia még maga előtt is szégyellte bevallani, de a látványtól fordult egyet az ebédje a gyomrában.
– Igen, uram. Örömmel nyújtom kezem, s leszek asszonya egészségben, betegségben, jóban s rosszban. De ha lehet, akkor főleg jóban.
Az ifjú arcán terebélyes mosoly terült szét, majd felegyenesedett, s szájon csókolta a lányt.
– Oh, szent egek… – Ophelia eltakarta a szemét, hogy kímélje magát a látvány nyújtotta élvezetektől. A következő pillanatban azonban ismét kiáltást hallott.
– Vissza, te rút bestia! – rántotta ki a fakardját a fiú, s egyenest a másikukra szegezte, aki épp a sáros szemkendőt húzta le magáról. – Hogy merészeled háborgatni a hölgyemet?
A fiúhoz lépett, s hasba bökte, amitől az eltorzult arccal görnyedt össze. Eközben Lessa melléjük sietett.
– Kérem, ez fájt – nyöszörögte Sterling.
– A holtak nem beszélnek. Te halott vagy – szólt közbe a lány, és durva mozdulattal fellökte a kínlódó fiút.
Ophelia felszisszent, s ezúttal a száját takarta el, amikor felcsendült mellette egy ismerős hang.
– A Nyolc Istenre, nézz rájuk – nyöszörögte Aese. – Ha szerelmesek leszünk egyszer, mi is így fogunk kinézni?
– Nem tudom.
A fiú megperdítette a fakardot a kezében, és ismét az "ellenségére" szegezte.
– Térdre, kutya! – kiáltotta. – Parancsolom, hogy változz lóvá, s rögvest vigyél minket a palotába, hogy lakodalmat ülhessünk!
– De úrfi, könyörgöm! Nem érzem jól magam. Azt hiszem, hányni fogok…
– Úrfi?! Mit képzelsz, kivel beszélsz, te koszos patkány! Tudod te, ki vagyok én? – ordított rá felbőszülten a szőke fiú. – Egy nap mindennek és mindenkinek én leszek az ura! Na gyerünk, ne várakoztass!
Sterlingnek nem volt választása; gyötrelmes nyögések közepette négykézlábra állt, és hagyta, hogy Lessa és újdonsült vőlegénye mindketten a hátára üljenek.
– De nem is számít, hogy azok leszünk-e, vagy sem – folytatta Ophelia, mialatt a tisztáson lezajló eseményeket figyelték a levelek közül. – Lessa fogja kiválasztani a férjeinket.
Aese szóra nyitotta a száját, ám ekkor újabb kiáltást hallottak.
– Lehányta a ruhám! – Lessa hófehér szoknyáját beborította a sötét, darabos hányadék, amit a "lovuk" öklendezett fel, míg alattuk szenvedett.
– Hogy merészeled bemocskolni a menyasszonyom ruháját, te féreg! Ezért megvesszőzlek!
A fiú letört egy ágat a mellettük lévő bokorról, és ütni kezdte Sterlinget.
– Ezt az arcátlanságot nem tűrhetem! Amint a palotába érünk, gondom lesz rá, hogy a méltó büntetésed is megkapd! – fenyegetőzött tovább a fiú, majd "elvágtattak" a tisztásról.
– Na persze. Téged biztos meg fog kérdezni, kit akarsz – füstölgött Aese, mialatt hátradobta lenszőke fürtjeit. –„Majd én is kapok egy kis szeletet belőle, ha jól viselkedek?"
– Hallgass már! Biztosan jól fog választani mindkettőnknek. Mi pedig tisztelettel elfogadjuk, mert ez a dolgunk.
– Addig biztos nem, míg ez az állat sugdos a fülébe. Lessa teljesen megváltozik tőle, mikor itt van. Megijeszt…
Ophelia gondterhelt sóhajt eresztett, miközben felállt, és leporolta a ruháját.
– Egy kicsit engem is, de nincs más választásunk. Úrnőnket kell szolgálnunk, és ezt is fogjuk tenni.
– Ophelia Melisent, az örök hűséges… – forgatta a szemét a lány. – Sterlinggel is csak azért játszunk, mert Lessáék imádják nyúzni. Gondoltál már rá, hogy holnap talán minket kínoznak meg?
– Most már fogd be, Aese, Lessa sosem tenne ilyet!
– Na igen, valószínűleg nem is az ő ötlete lenne...
– Hölgyem? – rázta fel a lányt az emlékek révületéből az őr.
Az eget sötét felhőtakaró borította. Apró esőcseppeket könnyezett magából, melyek tompán kopogtak Ophelia csuklyáján.
Élesen szívta be a levegőt, és körbepillantott a kámzsa árnyékából. Ha szerencséje van, senki sem figyeli. Ha viszont nincs, majd kimagyarázza magát ebből is. Súlyos erszényt csúsztatott a férfi kezébe. Az őr pedig bólintott.
– Parancsoljon – állt félre az útjából, hogy beléphessen a Fővárosi Börtönbe.
A hideg, nedves falak keserű szagot árasztottak. A mennyezetről ütemesen hullottak alá az apró vízcseppek, és duzzasztottak tócsát a kemény földön. A kopogáson, a patkányok visításán és a vasalt csizmák csattogásán kívül nem lehetett egyebet hallani. A férfi gondolatai valósággal fájtak a saját fejében, éles késsel cincálták szét agyának minden egyes tekervényét, oly sok időt töltött már egyedül. Csupán a napot várta, mikor végre lenyakazzák, és minden szenvedésétől megszabadul. Nem vágyott már semmi egyébre.
Vajon Cyrodiil Bajnoka is ebben a zárkában raboskodott? Vajon az ő elméje is így hasogatott? Ő hányszor kényszerült a sarokba üríteni, és együtt élni a saját szagával, míg Uriel Septim el nem jött, és kimenekültek a titkos átjárón keresztül a Mitikus Hajnal karmaiból? Létezik még az a korridor valahol? Talán épp itt alattuk fekszik a néhai császár hevenyészett csontváza, azóta is érintetlenül, az egerek rágta fenséges palástjában és a fényüket vesztett ékszereiben. Mily nagyszerű, kiváltságos dolog volna egy valódi Septimet kirabolni… Még ha az rég halott is.
Talán elszökhetne, elcsenhetné, amilye megmaradt, és élete végéig elélhetne belőle valahol. Egyedül, magányosan. Elzártan.
Egymaga a sötétben, úgy, ahogy most. Mert csak egy csonka, torz szörnyeteg volt, semmi több.
Aki úrnője nélkül maradt.
A cellaajtó fémesen nyikordult fel. A rab dobhártyáját valósággal felszaggatta a hang. Talán végre érte jöttek. Talán Mede végre meggondolta magát, és ez az utolsó nap. Így is túl soká tartják itt. Már hosszú idő telt el ebben a mocsokban.
Habár tudta jól, mit kellene tennie, hogy megkapja a kegyelemdöfést.
A páncélozott őr fáklya nélkül lépett be, mire a patkányok cincogva szaladtak szerteszét. Egy vékony, asszonyi hang felsikkantott a háta mögött.
– Ha nem bírja az élet kegyetlen oldalát, milady, miért merészkedik ide? Én a maga helyében messzire elkerülném a várost is, és örülnék, hogy megúsztam a rabláncot.
Egy sötét, csuklyás köpenybe bújtatott fehérnép lépett közelebb a porkolábhoz, és alig észrevehetően egy kövér erszényt csúsztatott a kezébe. A férfi nem vitázott, így felelt egy enyhe bólintást követően:
– Öt perce van. De hiába fizeti minden egyes alkalommal a dupláját, nem engedélyezhetem, hogy sokáig látogassa a rabot. Hamar híre megy az ilyen dolgoknak.
– Aláírta a vallomását? – suttogta az érkező. A börtönőr megrázta a fejét.
– Továbbra sem hajlandó. Már hatszor húztuk fel a kínpadra. Nem tagad, de nem is erősít meg semmit. Én mondom, ezt az alakot lehetetlenség megtörni. Vagy már régen megtört. – Gondterhelten sóhajtott fel. – Mindenesetre Őfelsége úgy rendelkezett, nem végezhetjük ki a manu propria nélkül.
Az lány biccentett, majd elsétált az őr mellett, és megvárta, míg az az összes társával együtt felszívódik a szintről.
Ezután felemelte kezeit, és lehúzta a fejéről a kámzsát. A szűk, rácsos ablakon beszűrődő éjjeli fény ezüstösen csillogott a cyrodiili emberlány hosszú, sötétbarna haján, tincseibe fűzött drága gyöngyökön.
– Nem kockáztathattam meg, hogy lámpásokkal vonjam magamra a figyelmet. Remélem, megbocsátasz.
A férfi nem felelt. Nem is mozdult. Fél szemével mereven bámulta a sötétből a vendégét, aki mélyet sóhajtott, és előhúzott egy kis csomagot a köpenyéből.
– Ezt neked hoztam. Szükséged lesz az erődre, ha egyszer kijutsz innen.
– Hiába fáradozol, semmit sem fogsz megakadályozni – felelte a rab megvetéssel a hangjában. – Csak az idődet vesztegeted.
Kiszáradt torka kínkeservesen égett a szavaktól. Rég hallotta már saját magát.
A lány vehemens lépést intézett az irányába, és az arcába hajolt, nem riadván vissza attól, amit lát a halvány derengésben.
– Bezzeg mikor ő vitte neked az ételt, megnyaltad utána mind a tíz ujjad! – morogta alig hallhatón, de annál fenyegetőbben.
– Vigyázz, miket beszélsz, Lady Ophelia – suttogta a férfi. – Az életeddel játszadozol minden egyes pillanatban.
A leány felegyenesedett, és köpenye ujján kezdte igazgatni a fonalat.
– Netán azt akarod, hogy megparancsoljam, hogy velem gyere?
– Nekem csak egyvalaki parancsolhat. És az a valaki halott. Én pedig követni fogom őt.
– Látszik, hiába is a rajongásod, hogy mennyire nem ismerted úrnődet. Gondolod, hogy csak úgy egyszerűen véget vetne az életének ebben a patkánylyukban? Aztán csak úgy kámforrá válik holttest, minden nyom nélkül?
– Ha már ilyen vagyonos maradtál még a történtek után is, miért nem fizeted le az őröket, hogy beszéljenek? – A férfi minden keserűségével átitatta a hangját. Hiába is erősködött a lány, semmi hitelt nem adott a szavainak, bármennyire is szeretett volna. Az úrnő meghalt. Csak üresség és fájdalom maradt utána, semmi más.
– Szerinted elérnék vele valamit? – horkant fel a cyrodiili. – Még ha én lennék a császár lánya, az sem volna nekik elég. A város retteg, Aristeo. Te pedig ahelyett, hogy segítenél, nemeself létedre itt gubbasztasz a celládban, mint egy öregember, a sebeidet nyalogatod, és a saját életed miatt keseregsz!
Ophelia valósággal fújtatott dühében, mialatt fel-alá járkált a zárkában, és a köpenye szélét rángatta. Olybá tűnt, mint egy megvadult tigris.
– Nem is értem, miért hozzám jöttél, a nyomorékhoz, akinek meg vannak számlálva a napjai…
– Szinte biztos vagyok benne, hogy Ryamo keze is a dologban van – szakította félbe, és felé perdült. – Abból ítélve, hogy mennyire rá volt kattanva úrnőnkre. Az a kígyó már mindenhol ott van.
Szavait kísérteties csend követte. Ophelia úgy nézett Aristeóra, mintha tőle várná a megoldást erre a rejtélyre. De miután ismét nem kapta meg a vágyott választ, folytatta.
– Te is a Domínium tagja vagy.
– Voltam – javította ki a férfi halkan, és fenyegetőn mordult a lányra, mialatt végigmutatott a testén. – Nem segíthetek.
A lány kihúzta magát, és úgy lépett a fogoly elé, akár egy királynő. Egy megtört, nyughatatlan királynő.
– Tudod, a te hűségedben bíztam leginkább. Mindazok után, ami történt. De úgy látom, a szavaid üresek voltak, te magad pedig egy hazugság vagy. Talán meg is érdemled a sorsod.
Ismét fejébe húzta a csuklyát, ám mielőtt még kiviharzott volna a rácsolt ajtón, visszanézett néhány szó erejéig.
– Így akár azt is gondolhatom, hogy annak a vallomásnak minden szava igaz. És csakis azért nem írod alá, mert te is bűnösként szerepelsz benne.
– Higgy, amit akarsz, hölgyem. Jogodban áll. Én tudom, mi az igazság.
Ophelia elfordult. A szomszéd, üres zárkát mustrálta maga előtt.
– Láttam, hogy baj van. És nem segítettem. Nem tettem semmit… – tűnődött az altmer, hangja alig volt több, suttogásnál.
– De most tehetnél! – csattant fel a lány. – Higgy nekem, nem csak te érzed magad vétkesnek. De ha most sem segítesz, akkor tényleg késő lesz, hogy jóvá tedd! Szedd össze magad, és gyere velem!
– Tegyenek velem, amit csak akarnak. Nekem már úgyis mindegy. De az ő emlékét nem fogom besározni.
Ophelia dühös sóhajt eresztett ki magából, majd csendben horgasztotta le a fejét.
– Azt hiszem, túl sokat gondoltam rólad – szólt végül fojtott hangon. – És igen, ez az a cella.
Aztán felszívódott. Magára hagyva Aristeót a sötétben.
Az altmer a falról lecsüngő rozsdás láncokra és bilincsekre meredt.
Még ha Melisent igazat is mondott, az átjárót már réges-rég lezárták. Máskülönben idióták lettek volna bárkit is idehelyezni. De a tudat roppant felemelő volt, hogy ugyanazon sarokba csinálhat, ahová kétszáz éve egy legenda is tette.
Fordítás:
Manu propria – saját kezű aláírás