NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.

Figyelmeztetés: felnőtt tartalom /kínzás, inkvizíció/

III.

A szikrázó, fehér fény elvakította a lányt. Szabad kezét szorosan a szemére tapasztotta, mintha csak egy rossz álmot próbálna kidörzsölni belőle.

– A Kilencekre, de hiányzott már a friss levegő! – sóhajtott mélyet a férfi. Neki ez volt a természetes, nem úgy, mint a társának, ki valóságos jégszoborrá dermedt az oldalán. A Jerall hegységben sem tapasztalt ilyen farkasordító hideget, hol az utóbbi idejét töltötte. A messzi, könyvekből és mesékből ismert Skyrim pedig most ténylegesen ott hevert a lába előtt, teljes valójában.

Egek urai…

A ködös hegyvonulat teknőként ölelte körül a fenyves, hólepte tájat. Egy kavicsos út hívogatóan tekergett a tűlevelesek és a jeges sziklák közt le a völgybe, s a homályos, szürke levegőben kövérré nőtt, szabályos hópelyhek szállingóztak. Luna lélegzete és szívverése egyszerre hagyott ki a sejtelmesen gyönyörű látványtól.

– Vigyázz! – szisszent fel a férfi, majd magával húzta a lányt egy nagyobb szikla takarásába, mikor megremegett alattuk a talaj. Egy ismerős üvöltés kíséretében a fekete sárkány hasított keresztül az égen, egyenest a szemközti hegycsúcs felé. Hatalmas szárnyaival orkánerejű szelet kavart maga alatt.

– Hát ott megy – egyenesedett fel a nord harcos, mielőtt a tüskés bestia eltűnt volna a látóhatárról. – Úgy nézem, egy jó darabig nem látjuk viszont. Ha szerencsénk van...

Tekintetével elébb a havas völgyet pásztázta végig, majd a barlang szájára pillantott a válla felett.

– Nem lehet tudni, hogy rajtunk kívül más is életben maradt-e, de hamarosan rajzani fognak itt a birodalmiak, ezt állíthatom. Jobb, ha eltűnünk innen. A nővérem, Gerdur működteti a malmot Folyamfenyvesben, ez az út egyenesen odavisz. Biztos vagyok benne, hogy segíteni fog.

Ralof hívogatón intett felé, ám a lány tétova lépést intézett az ellenkező irányba. Lapos pillantásokat lövellt az erdő felé, mint az űzött vad, aki mindjárt menekülőre fogja.

– Jaj, hagyd már ezt! Gyere, menjünk! Jobban fogom magam érezni, ha már a faluban leszünk. Nem akarok összefutni egy birodalmival sem, főként nem olyannal, aki tudja, mi történt Helgenben.

Megragadta a lány karját, majd megindultak a fehér völgybe vezető ösvényen. A jeges kavicsok halkan ropogtak a talpuk alatt. Minden olyan hihetetlennek tűnt, a táj szépségét és a nord segítőkészségét mégis keserű gyönyörré tette a fagyos levegő, amelyet az elf képtelen volt figyelmen kívül hagyni. Ereiben nem északi vér csörgedezett, amely megóvhatta volna ettől a kíntól.

Ahogyan lefelé haladtak az ösvényen, ezüstösen csillogó folyót vélt felfedezni, amely finoman tekergőzött el hegyláncok által körülölelt, ködfelhő burkolta völgyben. Az egész táj, a levegő, a hangulat, mind fagyott volt. A lány összehúzta a nyakán a ruhát, és finom párafüstöt lehelt ki remegő ajkai közül.

– Tudod – törte meg a csendet ismét a férfi –, nem muszáj a Lunához ragaszkodnod, amit az a némber adott neked. Mert felteszem, nem így hívnak. Bármilyen másik nevet választhatsz magadnak, amilyet csak akarsz.

Az erdőelf visszafojtotta a lélegzetet. Fél kezét alig észrevehetően szorította ökölbe, hogy körmeit a tenyerébe vájhassa. A jeges szél fáradtan sóhajtozott a fülükbe, a vadon élő állatok hangjai pedig visszacsapódtak a távoli hegyek oldaláról.

– Sokkal gyorsabban elmegy az idő, ha útközben beszélgetünk – vetette fel Ralof, de a próbálkozás újfent meddőnek bizonyult. Akár az összes többi.

– Tudod mit? Felejtsd el. Valószínűleg úgysem értesz egy szót sem. – A nord csalódottan sóhajtott, amikor két csaholó farkas ugrott elő az út menti zuzmós sziklák takarásából. Hófehér fogaikat élesen villogtatták a két utazó felé.

A férfi unott pofával húzta elő a szekercéjét, majd ott termett a megvadult bestiák előtt, és felvágta a torkukat. Ezt követően pedig egy határozott rúgást irányzott mindkettőjükre, aminek következtében nyüszítve a sziklákhoz csapódtak. Vörös vérük fenyegetően festette meg a kristályosan csillogó havat.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy Lunának ezúttal reagálni sem volt elég ideje. Épp, hogy megérintette a fegyvere markolatát, mikor a két állat már holtan hevert a társa lábainál. Egyértelműnek látszott, hogy Ralof hozzászokott a nagyobb falkatámadásokhoz is.

Az útjuk hátralévő része némán telt, míg Folyamfenyvesbe nem értek.

– Sárkány! Láttam a sárkányt! – A főkötős öregasszony gyűrött arca elsápadt, miközben a nádfedeles kunyhója tornácáról kihajolt, s remegő, csontos ujjával a magas hegy felé mutogatva jajveszékelt.

– Mi az már megint, anyám? – sietett melléje egy fiatal, vajszőke férfi, hogy lehalkítsa.

– Akkora volt, mint az a nagy hegy! És fekete, mint az éjszaka. Zordzuhatag felé repült!

– Most már sárkányok, mi? – csóválta fejét a férfiú. – Kérlek, anyám! Ha nem hagyod abba az óbégatást, az egész falu őrültnek fog gondolni! Nekem pedig fontosabb dolgom is akad annál, hogy a meséidet hallgassam. Nem vagyok már kisfiú!

– Meglátod! – erősködött az asszony. – Egy sárkány volt! Amikor mindnyájunkat megöl, akkor talán majd hiszel nekem! – fonta össze a karját aszott mellén, miközben fia után nézett.

Luna tágra nyílt szemekkel figyelte az anya-fia civakodást, mikor Ralof a hátára tette a kezét, és a híd felé húzta, amely a folyón át egy fűrészmalomhoz vezetett.

– Gyere, Gerdur biztosan épp dolgozik.

A méretes malomkerék félig a vízbe merülve forgott, a mögötte lévő fedett részen pedig a hosszú, kivágott fatörzsek felhalmozva vártak a feldolgozásukra. A hátsó területen rönkökbe állított balták meredeztek, körülöttük a félig felhasogatott tűzifával. Bizonyára későre járt már, mivel csak egyetlen nő serénykedett egy szemközti kis asztalnál.

– Gerdur! – Ralof hangja a fagy ellenére melegséggel telt meg, amint kiejtette a nővére nevét.

– Öcsém! Mara kegyelmére, de jó látni téged! – indult meg a szőke, fonott hajú asszony kitárt karokkal a látogatói felé, majd a férfival szorosan átölelték egymást. Az északi fehérnép alig egy fejjel volt csupán alacsonyabb a fivérénél.

A bosmer görcsösen harapott az ajkába a látványtól. A mellkasában terpeszkedő üresség lüktetni kezdett.

– De biztonságos itt lenned? – folytatta Gerdur aggodalmas hangon, mikor eltávolodtak.

– Gerdur…

– Hallottam, hogy Ulfricot elfogták…

– Gerdur, jól vagyok! Legalábbis most már jól.

– Megsérültél? Mi történt?

Ralof épp, hogy csak legyintett, mikor a nővére felindult tekintete a férfi jobbján ácsorgó lányra vándorolt. A favágó asszony haja kicsúszott a frizurájából, s kusza tincsei végéhez apró forgácsdarabkák tapadtak. Arcát az izzadtsággal kevert koszréteg alatt tüstént összegyűrték a gyanakvás sötét ráncai.

– Ki ez a csatornaszökevény? – bukott ki belőle.

Luna zavart pillantással meredt vissza, s egy lépést tett hátrafele, amikor Ralof a vállára tette a kezét. Már ez is olyan súllyal nehezedett rá, hogy ha nem figyel, elvesztette volna az egyensúlyát.

– Egy barát, akinek az életemet köszönhetem. – A férfi, mintegy megtörvén az eddigi jeget, hálával kevert ámulattal emelte mélykék tekintetét a társára, kinek egy pillanatra elakadt a lélegzete a gesztustól.

Hogy micsoda?

Nem csak az ő, de Gerdur szemöldöke is a haja tövéig felszaladt a kijelentés hallatán.

– Vagy úgy – köszörülte meg végül az asszony a torkát. – Válthatnánk egy szót?

Ralof bólintott a lány felé, majd a nővérével félrehúzódtak egy nagyobb rönk mellé a folyóparton.

Idelent a völgyben a fehér, szürke s a fakó barna alapszínhez már társult némi vidámabb zöld is, s a jégszagú fuvallat is mintha enyhült volna. Ám mindez még közel sem volt elég ahhoz, hogy a lány merev teste felengedjen. Az egykori hatalmas fa korhadt törzsét már megkezdték a mohák és a földszagú taplógombák, amelyre a nord harcos azonnal levetette magát. Utoljára talán a Helgenbe tartó szekéren tudott leülni.

A sebes folyó hangosan zúgott el mellettük, a harkályok pedig kitartóan kopogtatták az öreg, mohos fák repedezett kérgét néhány ínycsiklandó, húsos féreg reményében. A falubéli élet is igen hangosnak bizonyult, különösen a szomszédságban működő kovácsműhely. De még ezek a zajok sem bizonyultak elegendőnek, hogy Luna elől elnyomják a Ralof és Gerdur közti párbeszédet.

– Ezt nem gondolhatod komolyan! – feddte meg az öccsét az asszony keményen. – Ralof! Nekem gyerekem van, családom, akikre gondolnom kell! Erre a polgárháború közepén idecitálod ezt a hajléktalan külsejű csavargót, akiről még te se tudsz semmit! Mégis mit képzeltél? A házamba be nem teszi a lábát!

– Gerdur, csillapodj! Híreim vannak Helgenről – terelte a szót a férfi.

– Mi az, ami fontosabb lehet annál, hogy…

– Ralof bácsi! – bukkant elő a semmiből egy szőke, borzas fiú lihegő kutyával az oldalán. Szája fülig ért, miközben izgatottan zúdította a férfi nyakába a kérdéseit.

– Megmutatod a szekercédet? Hány birodalmit öltél meg? Tényleg ismered Ulfric Stormcloakot?!

– Csitt, Frodnar! – szólt rá Gerdur szigorúan. – Most nincs idő a játszadozásra! Menj, figyeld a déli utat, és ha birodalmi katonákat látsz közeledni, azonnal szólj!

A fiú unottan biggyesztette le a száját.

– Ajj, mama! Maradni akarok! Beszélgetni Ralof bácsival!

A férfi kedvesen mosolygott az unokaöccsére, majd magához ölelte, és összeborzolta a kusza, szőke tincseket.

– Hadd nézzelek! Szinte már felnőtt férfi vagy! Nemsokára magad is csatlakozhatsz a harchoz – veregette meg a vállát, miután elengedte. Frodnar arca felragyogott.

– Így van! – felelte büszkén, és kihúzta magát. Már most akkorának tűnt, mint Luna. – Ne aggódj, bácsikám! Nem fogom hagyni, hogy azok a katonák tőrbe csaljanak!

Azzal elsietett a kutyájával együtt.

– Ralof! Téged meg mi szél hozott? – ért oda egy megtermett, favágó külsejű férfi is. Feltehetően Gerdur férje. – Azt hittem, megint Svent kell megfürdetnem a folyóban, hogy kijózanodjon.

A férfi nagydarab volt, akárcsak a többiek, ám jóval idősebb is. Világos haját laza lófarokban kötötte meg hátul, s hatalmas, lelógó bajszát bőszen csavargatta. Luna úgy érezte, egyre apróbb és fiatalabb lesz.

– Hod, nézd meg, az öcsém kit hozott ide…

– Előbb hadd beszéljen. Úgy fest, mint aki aludni sem fog tudni többé, amíg el nem mondja, mi nyomasztja ennyire – szólt a férfi halkan, majd figyelmét Ralof felé irányította, és bólintott.

– Hah, nem is emlékszem már, mikor aludtam utoljára – sóhajtott amaz. – Hol is kezdjem? – Megvakarta borostás állát, és végiggondolta a történteket. – A hírek, amiket Ulfric-kal kapcsolatban hallottatok, igazak voltak. A kijelölt testőre voltam. Sötétpatak Falvába tartottunk épp, de a Birodalom megelőzött minket. Ott vártak ránk a kapunál, mint akik pontosan tudták, hová tartunk. Mondhatom, csinos kis csapda volt… Szervezettebb, mint amiket egész eddigi életemben láttam. Ennek ellenére túlerőben voltunk, Ulfric mégis megparancsolta, hogy tegyük le a fegyvert. Talán nem akarta, hogy mindannyian a semmiért haljunk meg. Ez… – Ralof ismét elködösült szemmel kezdte erőltetni az elméjét, hogy visszaemlékezzen. – Két napja történt. Azt hittem, délre megyünk majd, egyenesen le Cyrodiilba, és hatalmas ceremónia keretein belül a császár színe elé hurcolnak minket. De ma reggel Helgenben kötöttünk ki.

Luna pupillája egészen kitágult, amikor a társa a császárt emlegette, majd alig észrevehetően nyelt egyet.

– Úgy tűnt, mindennek vége – folytatta Ralof melankolikus hangon. – Felsorakoztattak a vérpadnál, majd megkezdték a kivégzést.

– A gyávák! – kiáltott fel Gerdur, és keresztbe fonta a karját. Az öccse bólintott.

– Nem mernének Ulfric-kal tisztességesen eljárni. Áruló vagy, ha a saját embereidért harcolsz! Egész Skyrim tanúja lett volna az igazságnak! De akkor… – Hangja egészen megváltozott. – A semmiből… egy sárkány megtámadott.

Gerdur és Hod arca színtelenné lett, miközben sokatmondó tekintettel meredtek egymásra. Hosszú perceknek tűnő ideig egy árva hang sem jött ki a torkukon. A szél süvítése, a madarak visongása, a farkasok visszhangzó vonyítása a hegyek erdeiből és a kovács kalapácsának szikrákat verő csattanása az izzó pengén csak még nagyobb feszültséget szült.

– Úgy érted, egy igazi, élő… – törte meg az asszony végül a nyugtalanító csendet.

– Még magam is nehezen tudom elhinni… pedig ott voltam. És bármennyire is furcsának hangzik, de ha az a szörnyeteg nem bukkan fel, már halottak lennénk. – Ralof jelentőségteljes pillantást vetett a háttérben ácsorgó lányra. – A zűrzavarban sikerült elmenekülnünk.

– Istenek…

– Valóban mi vagyunk az elsők, akiknek sikerült Folyamfenyvesbe jutniuk? – A férfi tekintete visszasiklott a nővérére.

– Senki nem jött le ma a déli úton, amennyire én tudom. – Gerdur csak ennyit tudott mondani, miközben homlokát ráncolva meredt maga elé.

– Jó – vett a nord egy mély levegőt. – Akkor talán lepihenhetünk egy időre. Utálnám veszélybe sodorni a családodat, Gerdur, de…

– Tudod, hogy téged bármikor szívesen látunk, Ralof. De a társadban nem bízom. – Gerdurra olybá tűnt, nyugtató hatással bír az ura jelenléte. Ugyanakkor Luna – hiába az asszony őiránta érzett ellenszenve – egyet kellett, értsen vele. A helyében ő sem bízna benne, a gyanakvása pedig a legkevésbe sem alaptalan. Ha tudnák, valójában kicsoda, Ralof valószínűleg maga vette volna fejét a vesztőhelyen.

Úgy érezte, eleget hallott. Fogta magát, s megindult visszafele az úton. Senkinek a terhére nem kívánt lenni, Gerdur és a családja pedig nem szolgált rá, hogy bajt hozzon a nyakukra. Majd az erdőben kitalálja, mihez kezd az életével; felfalatja magát valamivel, vagy utat talál ahhoz az emberhez, aki idejuttatta, és kifilézi, mint egy darab húst… Még nem igazán tudta eldönteni.

Az erődben már bebizonyosodott ugyan, hogy Ralof az Ulfric Stormcloak vezette felkelés pártjára akarja állítani. De ahogy lelki szemei előtt felderengett a hatalmas, mézszőke nord arckifejezése, amikor egy pillanatra összeakadt a tekintetük az elítéltek kordéján, az elf gyomra porszem méretűvé zsugorodott.

Szinte még a faluból sem lépett ki, amikor szorítást érzett a karján.

Ralof összevont szemöldökkel sóhajtott, majd megcsóválta a fejét.

– Ne légy ostoba – mormolta, és visszahúzta magával egyenest a nővére fűrészmalmához.

– A lány velem van és kész, erről nem nyitok vitát. Később mindent el fogok magyarázni, megígérem, de most engedd végre, hogy lazítsak egy kicsit. Rohadt fáradt vagyok.

Gerdur csípőre tette a kezét, megvető pillantásokat lövellve feléjük, így a lány nem egészen arra számított, amit ezután felelt.

– Rendben – sóhajtott, mialatt az ajkát biggyesztette. Nyilván nem akart összekapni a fivérével, különösen ezekben a vészterhes időkben nem, amikor minden alkalom lehet az utolsó, amikor látják egymást.

– Köszönöm, nővérem! Tudtam, hogy számíthatunk rád! – Ralof hálás pillantást vetett Gerdurre.

– Most vissza kellene, térjek a munkához, mielőtt még besötétedik, de meg kell kérdeznem… Van még valaki más is, aki megmenekült? Ulfric…

– Ne aggódj! – csillapította a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy sikerült neki. Egy sárkánynál több kell ahhoz, hogy Ulfric Stormcloakot megállítsák.

A nő megkönnyebbülten lélegzett fel, majd figyelmét a férjére irányította, kinek jelenlétéről szinte már meg is feledkeztek.

– Beengedem őket a házba, és tudod… megmutatom, mi hol van – vakarta meg Hod a tarkóját, mint aki valami egész másban sántikál. Az asszonya már túl jól ismerte, hogy átlásson rajta.

– Hmm. Úgy érted, segítesz nekik felinni a mézsörünket – vetett egy rosszalló pillantást az urára, majd visszafordult a fivéréhez és a lányhoz. – Nemsokára csatlakozom, és megvacsorázunk, de addig is, sok sikert nektek! Hod, kérlek, terítsd meg az asztalt odabent!

– Értem ne aggódj – nyújtózott Ralof egy kellemeset, majd elmosolyodott –, tudom, hogy romboljak szét mindent!

– Akkor később találkozunk. – Kivett egy pár bőrkesztyűt a köténye zsebéből, és elsétált a malom irányába.

– Mi is megyünk… hamarosan – biccentett a nord a sógora felé. – Majd én megmutatok mindent. Ismerem a járást.

– Akkor legyen úgy! – Hod csípőre tette a kezét, majd ő is távozott. A lány és a férfi kettesben maradtak.

Luna feszengve fűzte össze az ujjait a háta mögött.

Remélte, hogy arra a mézsörivásra nem fog sor kerülni... Ahogy egyetlen foga nem fűlött a vendégeskedéshez sem, miközben kigyullad az ellenségeskedő, de mégis kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Mert bizonyára így fog történni, bizonyára meg akarják majd fejteni a kilétét, hogy hogyan került ide. Ez olyasvalami, amiről jobb, ha senki sem tud. Az egész eddigi életét nem csak hogy kitörölné a saját emlékezetéből is, de legszívesebben meg nem történté tenné. Ha tehetné. A kellemes emlékeit is a tűzbe hajítaná, tán akkor nem fájnának annyira. Miközben ezek mind a lángok martalékává válnak, mellettük melegedve kitalálná, mihez kezdhet most a továbbiakban.

Ralof ismét kirántotta a gondolatok örvényéből, amikor megszólalt.

– Ülj már le, rossz nézni, hogy egész nap csak álldogálsz!

Egész nap…

Döbbenetes volt, hogy mennyi minden történt ezen a napon. Hajnalban elfogták, reggel hajszál híján kivégezték, majd felbukkant a fekete sárkány, és leégette a falut, miközben egy északi barbárral megszöktek. A vademberrel, aki jobban törődik vele, mint azt megérdemelné. Mint aki nem tudja, hogy a halálos ellenségét vonta a keblére. Mert nem is tudja.

De mintha nem is érdekelné.

Az északi megragadta a karját, és finoman kezdte húzni maga mellé a rönkre. Az erdőelf lassan ereszkedett le. A lábai szinte megkönnyebbülten nyögtek fel, ám úgy érezte, soha többé nem lesz képes rájuk állni.

Némán üldögéltek egymás mellett. A szél egy halk nótába kezdett, és lágyan zörgette meg a fák tüskés lombkoronáit, a sűrű felhőtakarók mögül pedig immár kikukucskált a nap is, hogy alkonyi aranyban fürdesse meg a völgyet, és gyengéden cirógassa meg a lány csupasz tarkóját. Még mindig nehéz volt megszoknia a köréje omló hajzuhatag hiányát. Különösen ebben a hidegben.

Csak az istenek tudják, mennyi ideje ültek már így a távolba révedve, amikor Ralof keze Lunáéra nehezedett. Mintha mondani akart volna valamit, csak nem tudta, hogyan. A lány mélyet sóhajtott, s ezúttal egyenest a szemébe nézett.

Ralof tejfölszőke haját összefogta a korom. Áthatóan kék tekintetéből melegség áradt, mintha vigasztalni próbálná őt.

Luna – ha csak halványan is, de melegséget érzett szétáradni a benne tátongó űrben. Mintha ez az érzés az évezredek sötét süllyesztőjéből emelkedett volna felszínre, ismerős volt, mégis elérhetetlenül távoli. Mintha nem csak ma reggel ismerte volna meg a férfit, hanem ismerné már, mióta világ a világ. A keserű füstszag most már mindig rá fogja emlékeztetni, a mai napra, arra, amin együtt átverekedték magukat, és közelebb hozta őket egymáshoz, mint hosszú évek sorozata. Még akkor is, ha egyetlen szót sem váltottak egymással.

A lány a révülettől megittasodva csak később vette észre, hogy az ő ajka is halovány, féloldalas mosolyra húzódott, mialatt Raloffal egymáson felejtették a tekintetüket.

Egy pillanat erejéig mindent elfelejtett. Hogy ki ő, hogy mi elől menekültek, hogy milyen nap van ma... Beszívta a levegőt, és szóra nyitotta a száját.

Valami ekkor azonban megingott, és omladozni kezdett körülötte.

A fal.

A fal sűrű porfellegeket lélegzett ki magából. Lunába mintha villámcsapás hasított volna. Riadtan rántotta el a kezét, és felpattant a rönkről. Ismét beburkolózott a falai közé, mialatt öles léptekkel iramodott le a folyópartra.

Igyekezett a levegővel magába szívni az áramlat zúgását, a madárcsicsergést s az ágakról csepegő, felengedett jég dallamát.

Nem nézett vissza.

Az északi férfi a saját üvöltésére ocsúdott fel. Ismét érezte magát cafatokban lógni a rozsdás kampóról.

– Ismered a szabályokat. Csak a kérdésre felelj! – hangzott el a nyers utasítás. A fogoly tehetetlenül himbálózott, csapzott tincsei remegve hullottak verejtékes arcába. A hallgatása újabb gyötrelemmel fizetődött ki. Bőrébe tolták az izzó vasat, mely további szenvedő hangokat csalogatott ki a torkából.

– Sok kíntól kímélhetnéd meg magad, ha együttműködnél velünk – szólt ismét az inkvizítor a papírjai felől. A férfi mély, reszketeg sóhajokat hallatott csupán, s megviselt arcát a magasban lévő rácsok felé fordította, melyek közül világos fény szivárgott a kamrába.

Talos, könyörülj meg rajtam, és engedd, hogy Sovngarde-ba lépjek végre! Büntesd meg ezeket az istenteleneket!

Már várta a következő fájdalmat a húsába tépni, a sötét köpenyes igazságosztó azonban ellépett mellőle, és mélyen meghajlott. Ahogy az összes többi Thalmor féreg is a helyiségben, hol gyötrelmes sóhajok és kiáltások hangjai keveredtek a tömjén, a rettegés és a húgy szagával együtt.

– Nagyúr – köszöntötték mély áhítattal az érkező férfit. A fogoly már fél lábbal a sírjában volt ugyan, de tisztán látta az előtte magasló, hatalmas nemeself főurat. Minden megkínzott porcikáját jeges borzongás rázta meg, noha ő maga sem volt egy félénk, kisdarab férfi. Nem véletlenül került jelenlegi helyzetébe.

– Hogy haladtok? – kérdezte végtelen, szinte túlvilági nyugalommal. Hangja mély és férfias volt, mégis egyszerre lágy és bársonyos. Bizonyára sok nő alsóját eláztatta már.

A Thalmor lord rászegezte a jégnél is hidegebb, borostyánszín tekintetét, mialatt a válaszra várt. Ugyanazon egyenruhát viselt, mint az igazságosztói, épp csak díszesebbet. Csuklya híján hosszú, vakítóan fehér haja szigorú egyenességben omlott egészen a háta közepéig, mely merőben elütött sötétebb, aranyszínű bőrétől. Szeméből higgadtsága ellenére pusztító kegyetlenség, bosszúéhség és vérvágy sugárzott, melynek ereje egész Cyrodiilt elsodorhatná.

– Nem hajlandó beszélni. Engedélyezed az új eszközök bevetését? – kérdezte az inkvizítor. A férfi nem felelt. Egy örökkévalóságnak tűnő lassúsággal közelebb lépett a fogolyhoz. Homlokráncolva húzta le egyik kesztyűjét, majd megragadta a nord állát.

– Uram, csak óvatosan, még összeszedsz valami fertőzést ezektől a kutyáktól!

A lord felsóhajtott.

– Néha még vágynék is rá – mormolta alig hallhatón. Ahogy közelebb hajolt, az északi mintha ekkor mást is látott volna az elf tekintetében megcsillanni; veszteséget, fájdalmat, valamiféle ősi szomorúságot a könyörtelen álarc mögött. Épp csak egy pillanatra.

A főúr valamivel hangosabban folytatta:

– Ugye tudod, hogy Talos ugyanolyan halandó, húsvér emberi hulladék volt, mint te? Ha őt is fellógattuk volna ide, épp olyan kasztrált hiéna módjára üvöltött, vérzett és nyáladzott volna, ahogy te is. – Jeges arcán az undor keserű fintora szaladt át. – Nincs helye a Pantheonban. Aki mást állít, eretnek. Tudod, mit teszünk az eretnekekkel.

A fogoly legszívesebben az arcába köpött volna, de továbbra sem tett semmit, amivel tudnának mihez kezdeni.

– Ha elárulod, hol rejtőzködik a családod, ígérem, nekik nem kell szenvedniük. Gyors haláluk lesz.

A láncok felvisítottak, az északi pedig ordítva lendült előre, hogy kitépje a hím torkát, az azonban már kellő távolságra volt tőle.

– Megdöglesz, te mocskos rohadék! Mind megdögletek! Tetves kurvák! Megdögletek!

Szemlátomást cseppet sem hatotta meg fogva tartóit a trágár fenyegetőzés.

– Szabad kezet kaptok. Azt teszitek, amit jónak láttok, de a testét ne roncsoljátok szét túlságosan!

– Értettük, Ryamo nagyúr! – hajolt meg az igazságosztó, mikor egy másik rontott be az aranypáncélosok által őrzött ajtón. Egyenest a fehér hajúhoz sietett, és a fülébe súgott valamit. A lord arca sötét ráncokba szaladt, szemében türelmetlenség csillant.

– Azonnal jöjjenek az irodámba! – hagyta meg, miután bólintott. – Te velem jössz, Rulindil. Számodra fontosabb feladatom van. Jelölj ki valakit a helyedre!

– Parancsodra! Falamo! Folytasd helyettem – biccentett amaz a fogoly felé, majd a két Thalmor elsétált.

Az északi férfi zihálva, vérben forgó szemekkel meredt utánuk, mialatt megközelítette az új inkvizítor. A sötét csuklya alól előbukkanó ádáz vigyora felülmúlta az előzőét is.

– Nos – kezdte borzongatóan elégedett hangján, melyet kísérteties visszhangok követtek –, ha a már úgysem beszélsz, erre nincs is szükséged.

A segédje felkapott a forró rácsokról egy izzó, rozsdás fogót. A fogoly őrülten kezdett vergődni a láncai közt, amikor egyértelművé vált, mire készül az elf. Két további segéd termett mellette, akik lefogták morgó, rángatózó testét, hátradöntötték, és szétfeszítették az állkapcsát.

Az igazságosztó fogsora kivillant, miközben a csipesszel a szájába nyúlt, hogy megszabadítsa a nyelvétől.

Ryamo fáradtan, mégis türelmetlenül rótta keresztül a folyosókat Rulindillal az oldalán. Annyival kellemesebb helyre tudta volna magát képzelni. Egy bizonyos másvalaki társaságában. Hosszú és sötét idők óta már csak a munkájának élt, és persze egy kényes, ugyanakkor égetően fontos ügynek a megoldásán is dolgoznia kellett éjt nappallá téve, mely szigorú diszkréciót követelt. Legalábbis ha ragaszkodni akart a terveihez, melyeket már így is rengetegszer kellett újragondolnia…

– Csomagold össze a holmidat. Skyrimba küldelek. A kuzinom, Elenwen szolgálatába állsz.

Az igazságosztó megnyúlt képpel vonta fel fél szemöldökét, ahogy befordultak egy sarkon, és elhaladtak két meghajló őr mellett.

– Jól érzékelem, Nagyúr, hogy nem vagy megelégedve a munkámmal? – Hamuszürkévé vált homloka sűrűn kezdett gyöngyözni. – Mit tegyek, hogy ismét elnyerjem a bizalmad?

Ryamo ajka keserű vigyorba rándult.

– Nem erről van szó. Ott van szükségem valakire a sajátjaim közül. Továbbra is nekem fogsz dolgozni, természetesen.

Rulindil arcára visszalehelt az élet némi színt.

– Valamiféle titkos megbízatás áll a háttérben, nagyuram? – kérdezte, miközben letörölgette magáról az izzadtságot, és megigazította az altmerekhez nem méltó, dúsra növesztett szakállát.

– Előbb hallani akarom a jelentéseket. Bár valami azt sugallja, hogy nem igazán lesznek kedvemre valók. Olyasvalaki kell, aki alkalmas a feladatra. Akiben feltétel nélkül megbízhatok, és tudom, hogy nem nyugszik, míg maradéktalanul el nem végezte, amit rábíztam. A kuzinom nem ilyen személy. Szeret a saját játékszabályai szerint játszani. Nem kedvelem.

– Tudod, hogy bármiben számíthatsz rám, Nagyúr. Alázatos szolgád vagyok – hajbókolt csillogó szemekkel.

Egy darabig némán folytatták útjukat, míg az igazságosztó ismét meg nem szólalt.

– A húgom, Carmia… – Megköszörülte a torkát. – Érdeklődött felőled. Értesült a hírekről.

Ryamo gondterhelten sóhajtott fel. Sosem szabadul már ettől a nőszemélytől?

– Kérte, hogy adjam át az üdvözletét, és hogy készséggel állna a szolgálatodra, ha… még igényt tartanál rá.

– Visszautasítom. Az, hogy régen megdugtam párszor, semmit sem jelent, mondtam már. Házasítsd ki, vagy bánom is én... – mormolta hűvösen. Nyilvánvalóan ez a kapcsolat Rulindilnak is gyümölcsöző lenne. A nagyravágyás és a törtetés mindig is a vérében volt. Egyértelmű, hogy az ő keze is szerepel a dologban, de sajnos a húgát is kellően ismeri már. Foggal-körömmel küzd, hogy visszamászhasson az ágyába, és elnyerje a férfi kegyeit és szívét. Ami persze soha nem fog megtörténni. Azok az idők pedig már elmúltak, amikor tüzet oltani a moslékos vödör is jó volt.

Az inkvizítor kelletlenül húzta el a száját, de végül szó nélkül hagyta az ügyet. Nem is volt más választása.

– Mellettem csak egyvalakinek van helye. És ez így is lesz, míg Auri-El forgatja ezt a bolygót.

– A legmélyebb tisztelettel, Nagyúr, tudom, hogy Athelessa volt a legerősebb aduász a kezünkben, de nem csak hogy áruló, hanem egy hígvérű, bosmer sza...

Ebben a pillanatban tompán koppantak Rulindil térdei a padlón. Lihegve kapott a mellkasához, mintha ki akarta volna tépni a saját szívét.

– Soha. Soha többé ne merészeld sértegetni – figyelmeztette Ryamo némán, mégis elég hangosan ahhoz, hogy a férfi minden egyes szót tisztán értsen.

A folyosó levegője tapinthatóan fagyossá vált, akárcsak az északi hullámokon ringatózó jégtömbök. Rulindil görcsös, alabástrommá fehéredett ujjakkal markolászta az uniformisa gallérját, mialatt próbált lélegzethez jutni.

– Ha nem akarsz a kuncsaftjaid sorsára jutni, akkor legalább annyi tiszteletet tanúsíts iránta, mint irántam. – Az altmer hosszú, halálosnak tűnő szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Érthető voltam, igazságosztó?

Rulindil hörögve bólogatott a tehetetlenség közepette. Ryamo engedett a szorításán, mire az inkvizítor kínlódó teste a padlóra zuhant.

– Jó. Most pedig egy szót se többet, amíg nem hallottam a jelentéseket.