NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti. A zeneszámok a megadott előadókhoz tartoznak.
A következőket hallgattam:
Ruelle - Secrets And Lies
Evanescence - Lithium
Jorge Méndez - Cold
Zack Hemsey - Vengeance
Figyelmeztetés: felnőtt/felkavaró tartalom
IV.
A kandallóban ropogó tűz és a fából készült étkezőasztal szarvgyertyáinak pislákoló lángjai halvány, mondhatni hangulatos fényt vetettek a feltálalt, gőzölgő vacsorára. Gerdur jelentőségteljesen emelkedett fel a helyéről, majd megragadta a kormos bográcsedényből kikandikáló merőkanalat. A körben ülők az éhhalál szélén állók vérben forgó pillantását utánozva meredtek rá, az elf leányt kivéve, aki némán, lehajtott fejjel ropogtatta ujjait az asztal alatt.
– Hogy is hívnak téged? – kérdezte az asszony felvont szemöldökkel. – Még be se mutatkoztál. Nem akarnál legalább megmosakodni vacsora előtt?
A vendég izmai megfeszültek, de semmi arra utaló jelet nem adott, hogy értette volna a kérdést. Csupán a tűz pattogása felelt helyette. Ettől a családi légkörtől egyenest összeszorult a már amúgy is mogyorónyi gyomra. Emlékeztette valamire.
A saját családjára.
Még ha az otthoni vacsorák nem is épp ilyen módon zajlottak...
– Nem beszéli a nyelvünket – köszörülte Ralof a torkát. – De az is lehet, hogy néma. Vagy inkább mindkettő. Nézd el neki.
– Oh, ez most épp kapóra jön...
– Gerdur, kérlek!
– Jól van, jól van! – tartotta fel a kezét az asszony. – Majd evés után segítek neki megfürdeni, ha kell, és tiszta ruhát is kapni fog.
– Köszönöm! – Ralof megenyhült arccal kapta fel Luna elől a tányért, és tartotta Gerdur felé, hogy megrakhassa az illatozó étellel.
– Csoda, hogy ilyen nádszálvékonyan kibírta eddig odakint – motyogta az északi asszony az edényben kotorászva.
Luna pillái akaratlanul is megremegtek, amikor elé tették a méretes fatányérban illatozó szarvaspörköltet. Nem csak az ételből, hanem a mellette ülő Ralofból áradó hőt is érezni kezdte. Frodnar az asztal túloldaláról kitartóan leste őket. Különösen a lányt.
– Igen-igen. Néha igenis megengedhetjük magunknak! – csapta össze a kezét a ház asszonya, majd intett.
Az asztal közönsége megvetést színlelve hördült fel, majd egyenként felpattantak a helyükről, hogy merítsenek maguknak az ínycsiklandó vacsorából. Luna egész teste megfeszült, miközben megérintette a tányérja melletti kovácsoltvas kanalat, s végighúzta vékony ujját az egyenetlen felületen. Nyelt egyet, hogy leküzdje a torkába telepedett gombócot.
Miután mindannyian széles mosollyal és megrakott tányérokkal visszatértek a helyükre, Gerdur ismét felszólalt.
– Akkor hát jó étvágyat!
A sereglet vadul megragadta a kanalakat, és úgy kezdett bele a vacsora elpusztításába, akár egy éhes sáskahad. Luna szeme kikerekedett, mialatt szép finoman két ujja közé csippentette az evőeszközt, ahogy illik, majd felemelte, és megpiszkálta vele az egyik húsdarabot. A gyomra szinte fájdalmasan mordult fel.
– Ne szerénykedj, egyél! – kiáltotta a jobbján ülő Hod teli szájjal, és úgy hátba vágta a lányt, hogy az kis híján befejelte az asztal szélét. Azonnal elejtette a kanalat, mely hangos koppanással ért földet, s kezét a homlokához kapta.
A másik oldalán lévő Ralof gyilkos pillantást lövellt a sógora felé. A férfi megvonta a vállát, majd figyelmét ismét a tányérja felé irányította.
– Tessék, itt az én kanalam – nyújtotta át Lunának, majd a földön heverő evőeszközt erőteljesen nekirúgta Hod lábához.
– Az istenit neki! – csapta le a férfi a tenyerét az asztalra. Az arca színe vérvörösbe kezdett hajlani, miközben az erek kidagadtak a homlokán. Frodnar szemöldökráncolva nézett végig az elf feje felett civakodó rokonain. A lánynak immár az a kevéske étvágya is elpárolgott, ami volt.
– Na, milyen érzés ezekkel a primitív barbárokkal vacsorázni, Pillangó? Őket választottad helyettem? – A fejében élő hang rosszallón csettintett a nyelvével. – Túl finom és törékeny vagy te ezeknek. Nem érdemelnek meg téged.
Luna élesen szívta be a levegőt, és a körmeit görcsösen mélyesztette a tenyerébe. Aztán kiugrott a megvadult férfiak kereszttüzéből, és sajnálkozó pillantást vetett Gerdur felé, aki fáradtan pihentette a könyökét az asztalon, mint akinek már fel sem tűnik semmi.
A néma "bocsánatkérést" követően a lány gyors iramban megindult az ajtó felé, ám az asszony elkapta a karját, mielőtt távozhatott volna.
– Várj!
Luna zilált arccal egyenest a szemébe nézett. Az északi nő tekintetében most először látott a megvetésen kívül valami mást is megcsillanni. Valami együttérzés-félét.
Gerdur összevonta a szemöldökét, majd figyelme visszasiklott a férjére és az öccsére, akik épp azon voltak, hogy ízekre szedjék egymást; szemmel láthatóan észre sem vették, hogy a lány már eltűnt közülük. A kezdeti meleg hangulat elpárolgott.
– Kifelé! Mindketten!
A megvadult bika módjára marakodó férfiak hirtelen kapták fel a fejüket, mint akik pontosan tudják, hogy nekik szólt. Gerdur minden egyes pillantása villámokat szórt, Luna zaklatott ábrázata pedig bűntudatot kelthetett Ralofban, mert amint megpillantotta őt, eleresztette a sógorát.
– Ha lerendeztétek, ami olyan nagyon fontos, visszajöhettek. De minket ebből hagyjatok ki!
Az asszony félrevonta a lányt maga mellé, majd jelentőségteljesen átfogta a vállát. Egész más arcát mutatta most, mint amivel eddig a vendégét szerencséltette.
Ralof lehunyta a szemét, élesen beszívta a levegőt, majd ismét megragadta Hodot az ingénél fogva, s kirángatta a ház repedezett deszkákból eszkábált ajtaján, ami hangosan csattant be mögöttük.
Gerdur savanyú pillantást vetett utánuk, majd Lunához fordult, aki azt kívánta, bárcsak a fapadló is meghasadna a lába alatt, és elnyelné őt a mélybe.
– Ne is törődj velük! – húzta a leány elé az otthagyott tányért. – Ez gyakran megesik. Egyszerűen képtelenek megférni egymással.
Az erdőelf zavartan pislogott az étel felé. Mélyet sóhajtott, és a vacsorája fölé hajolt, hogy ismét megtöltse a tüdejét az ínycsiklandó gőz. A nyál összefutott a szájában.
– Egyél csak – bíztatta Gerdur. – A vak is észrevenné, hogy mindjárt kiesnek a szemeid.
A lány megadta magát a késztetésnek, és ismét elegánsan ujjai közé illesztette a kanalat, majd felszedett vele néhány átsült húsdarabot, és a fogai közé ékelte. Ám ahogy megérezte a szarvas fűszeres aromáját a nyelve hegyén, minden mást elfeledett. Marokra kapta a kanalat, és lapátolni kezdett, mint aki most eszik életében először. Az való igaz, hogy már hosszú ideje nem jutott élelemhez; a gyomra hálásan nyögött fel minden egyes falat után. A szarvas kissé rágós volt ugyan, de az íze isteni. A lány mindig is szerette a fűszereset.
– Ide hallgass – szólt közben Gerdur. – Kicsit sem tűnsz ostobának, de ne nézz annak engem se. Tudom, hogy érted a beszédünket.
Lunának kis híján a torkán akadt a falat. Bőszen igyekezett visszafojtani az köhécselést, miközben újabb adagot vett a szájába.
– Megértheted, miért vagyok veled ilyen bizalmatlan. Ha elárulnád végre, ki vagy, az mindent könnyebbé tenne – folytatta az asszony, és a pillantásával próbálta szóra bírni a lányt.
De az igyekezete hiábavaló volt.
Luna fanyarul mosolyodott el magában, miközben mindinkább próbált a pörköltjébe temetkezni.
Nem, nem tenne.
Gerdur keserűen sóhajtott, amikor belátta, hogy a lehetetlent próbálja lehetővé tenni. Felegyenesedett a helyéről, majd felkapott egy ruhadarabot, és törölgetni kezdte az asztalt, hogy eltüntesse a kakasviadal nyomait.
– Ha befejezted a vacsorát, segítek kimosakodni.
A lány máris úgy érezte, feszül a gyomra.
Az asszony leemelte a tűzről a bográcsot, s az utolsó adag vizet a szűkös dézsába öntötte. A gőz sejtelmesen szállt felfelé a levegőben.
– Nagyon szerencsés vagy, ugye tudod, amiért a fivérem így törődik veled – nyögte, mialatt az edényt a sarokba tette, és letörölte az izzadtságot a homlokáról. – Bár még mindig nem értem, miért. Megmagyarázni valahogy elfelejtette. Talán engem is egy kicsit jobban le tudnál venni a lábamról, ha végre kinyitnád a szád, és megtennéd helyette.
Luna igyekezett kerülni a tekintetét, s minden porcikájára kiírni, hogy mennyire kényelmetlen és izzasztó számára is a helyzet. És hogy szívesebben töltené az éjszakáját egyedül, valahol kint a vadonban. Ahogy eddig is tette. De hála Ralofnak, aki felfedezte, felkarolta, és most ismét be akarja vezetni a "civilizált" világba – már amennyire az övéket annak lehet nevezni –, hogy felhasználja a saját háborújuk megvívásában.
– Na persze, már a tudtomra adtad, hogy úgysem vagy hajlandó – fintorgott Gerdur halványan, majd felkapott egy szivacsdarabhoz és szappanhoz hasonlító tárgyat, és intett a lánynak, hogy vetkőzzön le.
Luna elutasító pillantással felelt, és húzódott vissza, mint mókus az odújába. Mint akinek utolsó vágya, hogy végre lemossa magáról ezt a többhetes mocskot, ami alatt úgy viszket a bőre, hogy legszívesebben csontig levakarná.
– Ezt már én sem hiszem, hogy jól érzed így magad. Láttam már egyet s mást, hidd el, de ez még nekem is sok.
Gerdur undorral mérte végig a szurtos, rothadásszagú vendégét, de persze megértette már a testtartásából is, miről van szó.
Ez a lány menekül. Nem kedvtelésből alacsonyodott idáig, hanem mert valamit rejteget. Valami olyat, amit akár egy egyszerű fürdő is képes lehet felfedni. És ez a tudat rettentő nyugtalanító volt. Különösen, hogy az igénytelen külső szöges ellentétben állt a gesztusaival és a megmozdulásaival, melyek a legkevésbé sem alacsony származásra engedtek következtetni. A nord asszony a nyakát tette volna rá, hogy egy kékvérű arisztokrata ivadék lépte át a küszöbét. És ha ez bebizonyosodik, keresni fogják. Amint a nyomok pedig az ő háza tájékára vezetnek, a bitófáról himbálózó, kiszáradt testükből keselyűk lakmároznak majd a tűző napon...
Most Gerduron állt, mit kezd a helyzettel.
Gondterhelten sóhajtott. Próbálta megenyhíteni a vonásait, és színlelni a higgadtságát. Ha a lány semmit sem tesz, hogy elnyerje a bizalmát, akkor neki kell az övébe férkőznie.
– Gyere, ne aggódj! Majd én segítek. Nem kell tartanod semmitől.
A lány savanyú képet vágott, de végül nagy nehezen beadta a derekát. Lekászálódott a padról, melyen eddig kuporgott, majd félszegen kilépett a viseltes öltözékből.
Nemcsak alacsony volt, de borzasztó sovány is. Ugyanakkor nőies idomai még így is megőrizték figyelemreméltó mivoltukat. Gerdur maga előtt is utálta bevallani, de egy pillanatra elragadta az irigység. Na persze, felöltözve meg sem tudta volna mondani, melyik nemhez tartozik, nem hogy fajhoz, ha nem dagadnak ki a mellei a ruha alól.
A lány tartózkodón ugyan, de szép lassan belelépett a dézsába. Halkan fel is nyögött, amikor a bokáit elnyelte a meleg víz. Kivette Gerdur kezéből a szivacsot, hátat fordított, és elmerült a fürdőjében. Bizonyára feltűnt neki, mikor az északi asszony alaposan végigmérte őt.
Gerdur megvetően préselte össze az ajkait. Ha az öccsét a nadrágjában végbemenő dolgok vezérelték, hogy magával hozza ezt a formás, csatornapatkányok királynőjét, kitekeri a nyakát. Nem számít, milyen ritkán láthatja őt, amióta dúl a háború.
Kieresztett egy sóhajt, majd megragadta a szappant, és dörzsölni kezdte vele a lány összeragadt, undort keltő hajzatát. Arra számított, majd rögtön ki fog siklani a kezei közül.
De nem tette.
A sűrű, barna habok közül világosszőke tincsek bukkantak elő az ujjai közt az eddigi feketék helyett. Az asszony felvonta a szemöldökét. Ahogy elkezdett lefele haladni, a vastag koszréteg alatt megpillantotta a lány halovány, ezüstszínű bőrét is. Majd tompa, ívelt füleket tapintott ki, egészen emberieket. Amilyennek eddig is tűntek. De valahogy mégis...
– Szentséges istenek... – suttogta. A kezéből kifordult a szappan.
Luna úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Bőrét kimarta ugyan a rengeteg mocsok, fekália és miegymás, amit magára szedett az utóbbi időben, most mégis szinte úgy lélegzett rajta keresztül, akár egy kétéltű. A megkönnyebbültség érzése azonban nem kis zavarral is párosult. Hiába kapott Gerdurtől tiszta ruhákat, olybá tűnt, mintha lemeztelenedett volna.
Fejét feszülten szegte le, s önkéntelenül is maga elé tartotta a kezeit, mikor a nord asszony oldalán visszatért az ebédlőasztalhoz, ahol Frodnar s immár Ralof is ücsörgött, és pusztította a félbehagyott vacsoráját. Szemlátomást Hodnak nem sikerült pudinggá vernie a képét. A termetét és az erejét figyelembe véve ez nem is volt meglepő.
A két nord jókedélyűen vitatkozott épp egymással, amikor észrevették Lunát és Gerdurt. Ralof belekortyolt az italába, de ahogy a lányra terelődött a tekintete, a szemei csaknem kifordultak a gödrükből, s akármit is ivott, az félrement a torkán.
Luna szorongva harapott az ajkába, s a szokás hatalma által megpróbált a fürtjei mögé rejtőzni. De mivel azok már rég nem nyújtottak neki menedéket, félrefordította a fejét, és igyekezett mindenkivel kerülni a szemkontaktust. Ám ez szinte lehetetlen volt.
Pillantása visszarebbent a férfira. Nem csak ő, de a fiú sem vette le a tekintetét róla. Gerdur szemei lándzsákká változtak, melyekkel fenyegetően fegyverezte le az öccsét, Frodnar pedig már-már zavarba ejtően bámulta a lányt, aki úgy érezte, a kínos csend felemészti, miközben az ifjú nord lyukat éget belé a tekintetével. Várta már, mikor kezd el füstölögni, akár a kandallóban pattogó tűz, mely egyedülállóként törte meg a csendet a folyékonnyá sűrűsödött levegőben a négy jelenlévő közt.
– Tudsz róla, hogy nagyon szép vagy? – szólalt meg Frodnar végül, s hangja úgy hasította keresztül a teret, akár egy harangkondulás. Luna összerezzent, majd érezte, ahogy a lángoló pír ellepi a bőrét. Nem először és nem is másodszor kapott efféle bókokat, de a mostani környezet tett róla, hogy kihozza a sodrából.
– Khmm. Frodnar! – mordult rá Gerdur halkan.
– Komolyan! – erősködött a fiú szinte megbűvölten, mint aki meg sem hallotta az édesanyját. – Ha megnövesztenéd a hajad, akár hercegnő is lehetnél! – Frodnar Ralof felé fordult, mialatt Luna észrevétlenül nyelt egyet, és olyan sebesen igyekezte megerősíteni a falait, ahogy csak bírta. – Feleségül veszed, ugye bácsikám? Én biztosan elvenném a helyedben.
A férfi sanda pillantást vetett az öccsére, és féloldalas, halvány mosolyra húzta a száját.
– Az attól függ.
– Mitől? – firtatta tovább a fiú. A lány nyakára mintha rátekeredtek volna a forró lángcsóvák, melyek eddig az arcát perzselték.
– Hogy időben elmész-e aludni – felelte a férfi, s fejével Gerdur felé intett. Luna ellökte magát az asztaltól, és lekuporodott a kandalló mellé, háttal mindenkinek. Már így is jóval többet viselt el, mint amennyit akart.
– Ideje lefeküdni, kisfiam – szólalt fel Gerdur is, majd bizonyára fülön fogta a gyermeket, mert az fájdalmat színlelve kezdett tiltakozni.
– De még nem vagyok fáradt!
– Azt mondtam, az ágyba!
– Na, jó… Ugye holnap találkozunk? – kérdezte a fiú reményteljes hangot megütve.
– Hát persze. De most sipirc!
Luna remélte, hogy nem fognak. Legalábbis vele nem. Még napfelkelte előtt fel akart szívódni, hogy megkímélje magát ettől a légkörtől.
Végigfeküdt a vastag szarvasbőrökön, fejét a karjára támasztotta, s a lobogó lángok közé bámult. Egy darabig csupán a tűz ropogását lehetett hallani, míg aztán a közelgő léptek csatazajként törték meg az eddigi, már-már meghitt csendet.
– Hát ezzel is megvolnánk – viharzott vissza Gerdur a konyhába. – Az én drága Hodom még arra sem vette a fáradságot, hogy megmosakodjon az egész napi munka után. Csodálatos lesz a közös éjszaka… – nyögte kelletlenül, amit egy hangos pukkanás követett. – Ettől legalább elalszom. De előbb még igyál velem egyet, miközben elmagyarázod végre, mit keres egy elf a házamban!
Gerdur valósággal tajtékzott, mióta rájött a kilétére, egész pontosan a milétére. Noha eddig sem volt túl szívélyes.
– Ne aggódj, holnap reggel elviszem – csitította Ralof a vihart, de úgy tűnt, nem járt sok sikerrel.
– És mégis hová? A sárkánytűzben teljesen elpárolgott az eszed? Ők az ellenségeink, Ralof!
– Azt hiszed, nem tudom, kik az ellenségeink, és kik nem? – csattant fel a férfi. – Biztosan állítom, hogy ez a lány nem az. Még ha egykor az is lehetett, valami történt, ami miatt idekerült. Fogalmam sincs, mi lehetett az, de gyűlöli a Birodalmat, és retteg a Thalmortól, ezeket mind volt szerencsém látni. Szerinted miért tette, amit tett magával, a külsejével? – tette fel a harcos a költői kérdést. – Figyelj. Rengeteg embert veszítettünk Helgenben, és veszítünk folyamatosan. Újakra mindig szükség lesz, ha vinni is akarjuk valamire. Én hiszek ebben a lányban, és tudom, hogy idővel Ulfric is látja majd, amit én. Még ha nem is fogja könnyen megnyerni a jóindulatát. Elviszem hozzá, és kezeskedem érte.
Luna ismét magán érezte a nagy vezér megsemmisítő pillantását. Valahányszor felidézte, émelyegni kezdett.
Gerdurnek pedig torkán akadhatott az ital a hallottak nyomán, mert tüstént fuldokolni kezdett.
– Hogy mi?! – Szinte felvisított, amint levegőhöz jutott.
– Gondolj bele, nővérem! Elkél némi vérfrissítés. A nyers erővel nem fogunk mindig előre jutni.
– És ezt pont te mondod?
– Előnyünkre lenne egy csendes orgyilkos, aki nem mellesleg mágiahasználó is. Erre nem fognak számítani a birodalmiak sem. Ha te is nap mint nap megküzdenél velük, tudnád, hogy egy idő után kiismernek téged és a harcmodorodat. Nem árt, ha van egy ismeretlen penge a sötétben, amit előránthatsz, mikor senki sem számít rá.
Lunának torkán akadt a lélegzete. Ez az északi emberférfi tényleg orgyilkosnak nevezte az imént?
– Remélem, tudod, mit csinálsz. Ha visszafele sül el a terved, sokkal többet fogsz veszíteni, mint a tekintélyed, vagy a hitelességed. Tudom, hogy nagyra tartanak téged a seregben.
– Bízz bennem, Gerdur! Tudod, hogy jók a megérzéseim. Különben most sem lennék itt.
Az asszony mélyet sóhajtott.
– Legyen, ahogy akarod – felelte megadóan. – Legalább nem a farkad késztetett rá, hogy idehozd.
– Örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy rólam...
– Ó, ennél még sokkal jobb véleményem van rólad – dünnyögte Gerdur kötekedőn, majd teljesen más hangnemben folytatta. – Holnap mindenképp értesítsétek Balgruuf jarlt Fehérvágtában. Tudnia kell, hogy egy sárkány elszabadult, és a falu védtelen. Kérd a segítségét, hogy küldjön egy katonai egységet.
– Mindenképp. Gondolom, még semmi hír, hogy...
– Még mindig nem kötelezte el magát egyik oldal mellett sem, ha erre gondolsz. Bár van egy olyan érzésem, hogy nem fog jó döntést hozni.
– Azért reméljük a legjobbakat.
– Ha van még olyan... – motyogta az asszony baljóslatúan. – Oh, és Ralof?
– Hm?
– A lány nem járt itt.
Luna tudta, hogy Gerdur figyelmeztetése neki is szólt, nem csak a férfinak.
A víz hangosan csepegett a járat mennyezetéről, és duzzasztott apró, jéghideg tócsákat a földön. A lány mezítláb gázolt beléjük, miközben rohant egyre csak előre és előre. Mellkasa vadul hullámzott, tüdejéből kétségbeesett, sípoló hangok törtek fel, ahogy próbált levegőhöz jutni, amelyből egyre kevesebb jutott. A nyirkos sziklák egymásutánban vetettek gáncsot, és sértették fel a bőrét, de újra és újra összeszedte az erejét, és továbbiramodott. A sötétség kátrányként nyelt magába mindent. A lány vakon tapogatózott maga előtt a sárban, egyre nehezebb volt előrehaladni. A lábai egyre csak gyengültek, és egyre jobban elnyelte őket a nedves hangokat hallató, dögszagú mocsár. Remegő ujjakkal tapogatta ki az arcát. A durva szövésű kendő alatt a szeme helyén két hatalmas kráter tátongott, melyekből szúrós szagú folyadék vérzett patakokat az arcára.
A láp fémszagúvá vált, egyre mélyült, de egyre melegebbé is vált körülötte. Átfagyott húsát szinte már kényeztetni kezdte, mialatt valami puha időről időre hozzáért a bőréhez. A lány térdig hatolt benne, nyöszörögve igyekezett egyik lépést megtenni a másik után. A testéről lógó rongyokat felhúzta, hogy kevésbé akadályozzák.
Aztán nekicsapódott valami keménynek. Nem bírt továbbmenni. A fojtogató alagutat lezárta valami a kijárat előtt. A lány zihálva feszült a falnak, és próbálta áttörni, de mindhiába. Túl gyenge volt. És túl vak.
Eressz ki – nyögte reszelős hangon, és körmeit a falba vájta.
– Pillangóm. Ezek a te falaid. A te elméd. Saját magad elől menekülsz.
Nem...
– Még mindig nem hiszel nekem. De én segíthetek. Visszaadhatom a látásod.
A lány mélyeket lélegzett. Ujjait ellazította, a tenyerét nekifektette a hideg felületnek. Majd hozzádöntötte a homlokát is.
Ekkor valami áthatolt rajta. Mintha az egész testét apró jeges tűkkel szúrták volna keresztül. Egy pillanat volt, de rettentő fájdalommal járt.
Azután a fejében élő hang már ott állt a háta mögött. Testet öltött, és leoldotta róla az átázott szemfedőt...
– Édesem – búgta lágyan. – Ezt mind csak te műveled magaddal. Félsz szembenézni az igazi valóddal.
A múlt kicsiny, véres szilánkjai rettegett, szívet tépő igazsággá álltak össze, és tükörré változtatták a falat, megelevenítve a mélység sötétjébe zárt kísérteteket.
A lányra finoman simult a jól ismert, fekete bársonyruha, lekövetve az alakját, felfedve és kihangsúlyozva előnyös bájait. Hosszú, hamuszőke hajkoronája lágy, elegáns hullámokban omlott köré, egyik oldalt egy arany fejdísszel félrefogva, mely a státuszát hivatott képviselni.
A férfi vigyázva cirógatta meg a pehelykönnyű loknijait, melyek megcsillantak a rájuk vetülő, gyér fényben, s lassan leereszkedett hozzá, hogy a füléhez hajoljon. Orra lágyan súrolta végig a lány csupasz nyakát, forró lélegzete gyöngéden csiklandozta bőrét, amitől letaglózó borzongás járta keresztül.
A lány ismerte őt. Ismerte a pillantását, az illatát, testének minden rezdülését, minden porcikáját és szegletét. Az álmait, a félelmeit, az erősségeit s a gyönge pontjait egyaránt. Jobban ismerte, mint bárki mást ezen a világon.
Ahogy ez a férfi is jobban ismerte őt bárki másnál.
– Olyan gyönyörű vagy – suttogta szinte áhítattal. – Miért próbálod elcsúfítani magad?
A lány űzött vadként próbálta elkapni a pillantását, de a férfi fogva tartotta őt, kényszerítve, hogy a tükörre szegezze a tekintetét, és végighaladjon saját, gömbölyded arcának minden apró kis vonásán. Keskeny, tökéletes formájú szemöldökén, apró, játékosan pisze orrán, csábosan telt ajkain, melyek szelíden találkoztak, középen lefelé, szájzugaiban pedig halványan felfelé íveltek. S végül hatalmas, mandula alakú szempárján, terebélyes, hosszú pilláin. Pupillája egészen kitágult a derengésben, melyet egy sötét, tűzszínű sáv szegélyezett, majd kifelé haladva átcsapott a mahagóni fák húsának jellegzetes, vörösesbarnás színezetébe. Szemfehérjéje alig-alig látszódott a nagy méretű íriszektől.
Szépségének messzemenő híre aligha ragadtatta el. Tudta, hogy az "ajándék" mögött, mellyel Dibella istennő felruházta, sötétség, szenvedés és halál lapul. Az ajándék, mely legalább akkora átokká is válhat, mint amekkora áldásnak hiszik.
Tudod, hogy miért – felelte a lány, hangja alig volt több, akár a könnyű, tavaszi szellő. Ismét megpróbálta elfordítani az arcát, de a férfi állon ragadta, hogy ezúttal maga felé fordítsa, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
Asszonyi szíveket megdobogtató mosolyra húzta telt ajkát, izzó, borostyánszín tekintete a lány lelkét perzselte. Tökéletesen festett, mint mindig. Hosszú és ápolt, hófehér haját hátrafésülve hordta, kiugró járomcsontja és enyhén csúcsos álla tisztavérűségéről árulkodott. Aranyszín arcbőrét egyetlen szőrszál sem csúfította el. A lány gyomra apró morzsává zsugorodott.
– Mi ketten összetartozunk. Egyszer már te is beleegyeztél. És nem kényszerítettelek – dorombolta, szikrázó, hibátlan fogsora kivillant.
A lány az ajkába harapott. Fél kezét reszketegen emelte fel, hogy végigsimítson Ryamo arcán. A férfinak vér, gyötrődés és halál szaga volt. Egykor a legnagyobb biztonság, s most a legnagyobb rémálmának megtestesítője.
Tekintete visszasiklott a tükörre. Az altmer karja szenvedélyesen fogta át a bosmer derekát, kinek ujjai pedig a férfi arcát cirógatták. Habár a lány jóval alacsonyabb volt, mégis mindketten roppant előnyös vonásokat hordoztak, és vérfagyasztóan elegánsak voltak.
A bosmer elmosolyodott a tükörben, és sokatmondóan kacsintott.
A lányt jeges borzongás rázta végig. Nagyon is jól mutattak együtt. És ezt ő is tudta.
És képtelen volt együttélni a ténnyel.
Csak egy munka voltál – morogta, hangjába belesűrítette a múlt összes keserűségét. Mégis elcsuklott, akarata ellenére.
A férfi ajka fanyar vigyorba görbült.
– Azt kétlem. Annyira nem vagy jó színésznő. – Hangjába fenyegető sötétség vegyült. – De ha ez mégis igaz, akkor hagytad, hogy a Birodalmad prostituáltat csináljon belőled. – Halk, bársonyos és iszonytató kacajt hallatott. – És mi is volt a fizetséged?
A fal tükre most már mást is megmutatott neki. A mocsarat, melyben egészen eddig térdig ácsorogtak.
A meleg, fémszagú vértengert, melynek hullámain békésen ringatóztak a leszakított testrészek. Az a furcsa, lágy valami, ami újra és újra hozzáért a lábához...
A lány torkából gyötrelmes nyögések szakadtak fel a megelevenedett rémképek láttán. Szorosan hunyta le a szemét, miközben az öklendezését próbálta féken tartani.
– Ó, nem, nem, nem – csettintett Ryamo a nyelvével, mintha csak egy rakoncátlan gyereket akarna megregulázni. – Nézd csak. Nézd meg jobban.
A férfi kikényszerítette, hogy felnyissa a szemét. A déjá vu érzése szöges korbácsként csattant rajta, hátából vastag húscafatokat tépett ki. Az ereiben minden csepp vér szilánkosra fagyott.
Az úszkáló földi maradványok közt a szülei levágott fejét pillantotta meg. Üveges tekintetük élettelenül meredt a semmibe.
Ne... – nyüszítette, mint egy kisgyerek. A lábából elszállt az erő. Úgy érezte, menten lerántják magukkal őt is a vörös hullámok.
– Te is legalább annyira gyűlölöd őket, mint én – suttogta a férfi a fülébe. A lány tudta, kikről beszél. – Nézd meg, mit műveltek. Tönkretettek mindkettőnket. És azt, ami még lehetett volna. Ezt sose bocsátom meg.
A lány arcát feláztatták a forró könnyek. Fejét minduntalan tekerni próbálta, hogy megszabaduljon ettől a lidércnyomástól, amely könyékig hatolt a mellkasába, hogy összezúzza, és kitépje a szívét.
– És ez mind a te sarad – morogta sötéten a férfi.– Rosszul választottál. Itt a következménye. – Lesújtóan sóhajtott. – De sebaj. Ebből megtanulhattad a leckét. Ahogy azt is, hogy soha többé ne húzz újat velem.
Ryamo ujjai, melyek eddig lágyan becézgették az arcát s a haját, most a torkára fonódtak.
Erőteljesen, ugyanakkor halálos lassúsággal húzta közelebb magához a lányt, és feltüzelt tekintete a szájára siklott. De ajkát végül a homlokának tapasztotta.
A megtévesztés mestere. Képes volt rá, hogy egy szempillantás alatt egészen más alakot öltsön, mint aki előtte volt.
Ez volt ő. Egyszerre odaadó, gyengéd és sebezhető, s egyszerre könyörtelen, pusztító és velejéig romlott.
De már tudta azt is, ha valóban bántani akarná, akkor rég nem lenne belőle több, mint egy halom jellegtelen törmelék. És ehhez még csak hozzá sem kellene érnie.
A lány gerincén jeges borzongás futott végig. Felemelte a kezét, tenyerét a falhoz érintette. Ismét érezte a milliónyi tűszúrást keresztülfúródni a testén és az elméjén.
A férfi kívül került, az ő lábát azonban még mindig égette a vér. Bennrekedt egyszálmaga ebben a perzselő, vörös pokolban.
– Menekülj csak, ahogy akarsz – sziszegte Ryamo. – De tudd, hogy az ostoba falaid és a saját elvakultságod lesz az, ami végez veled. Nem én.
A bokáira rátekeredett valami, és erőnek erejével kezdte lefelé húzni. A lány őrjöngve mélyesztette a körmeit a falba, melynek nyomán a tömör anyag visító hangot hallatott.
– Gondold át, mihez akarsz kezdeni. Mielőtt még késő lesz.
Azzal a férfi hátat fordított, és elsétált. Alakját elnyelte a sötétség
A lány vicsorogva meredt utána. Reszkető ujjai görcsösen tapadtak a hideg felületre. A levegője egyre fogyott, a falak pedig elkezdtek összezárni.
Nem! – ordította, de mindhiába. A küzdelme felesleges volt, a kiút nem létezett. A falak felmorajlottak, majd egy szempillantás alatt mintha a lány magába szippantotta volna őket. A teste úgy roppant össze köztük, mint egy tojás.
Luna zihálva ébredt az ismerős, szúrós szagú tócsában. A veríték patakokban folyt róla, mellkasa pedig vadul emelkedett, és süllyedt minden egyes lélegzetvételnél. Felpattant a vastag szőrmék alatti nedves forróságból, és reszkető ujjakkal kapott a hajához.
Azok az egykor hosszú fürtök most rövid és csonka keszekuszaságban meredeztek a fejéről. Hangosan fújta ki a levegőt, mint akit egy pillanatra megszabadították a hátára erősített, hegyméretű sziklák súlyától.
Az ajtó repedésein átszűrődő napfény apró fénypászmákat festett a kunyhó deszkázott padlójára. A kandallóban lobogó tűznek hűlt helye volt; csupán az apró, szürke hamubuckák tanúskodtak az egykori lángok táncáról, a házban pedig metsző csend uralkodott, melyet egyedül a Ralofból feltörő hortyogás zavart meg, aki úgy aludt, mint a medve.
A lány összepréselte az ajkait. El kell tűnnie innen.
Felkapta a sarokból a holmiját, magára húzta, gondosan eltette a múltnap elszerzett septimeket is, az összevizelt "ágyát" pedig felkarolta, és a hátára vetette. Cseppet sem hiányzott, hogy még mélyebbre ássa a szégyen.
Fogta, és egy határozott mozdulattal feltépte az ajtót. A kinti szellő hidege kellemesen kergette szét az elméjében sötétlő foltokat. Rögvest ki akart viharzani a házból, de úgy érezte, valami visszahúzza.
Mélyet sóhajtott, s vetett egy pillantást Ralof felé, aki úgy feküdt a kandallónál, mint akit agyonütöttek.
A lány gondterhelten vonta össze a szemöldökét. Tekintete kutatni kezdett a kunyhóban egy darab fecni és valami íróeszköz után. Ha egyáltalán a vadembereknél ráakadhat ilyesmire.
A ló hatalmasat prüszkölt, tekintélyes párafelhőt eregetve a pofájából, amikor az erdőelf meghúzta a gyeplőt, és megállította. Az erdőben fojtogató csend honolt. A szél sem zúgott, és a madarak is elfeledték a dalt.
A napot már felemésztették a sűrű, tejszerű köd apró, jeges szemcséi. Luna teleszívta a tüdejét a nyálkás levegővel, melytől úgy érezte, mintha egy vizesüveget őrizgetne a mellkasában. Aztán levetette magát a hátasról, majd fogta az állatbőröket, melyekben az éjszakáját töltötte, és még mélyebbre gyalogolt velük a fák közt.
A levelek halkan ropogtak a frissen szerzett bőrcsizmájának talpa alatt. Csuklyáját annyira húzta a fejébe, hogy ő is csak épp, hogy kilásson alóla. Mikor úgy érezte, már elég messze került mindentől, levetette a válláról a terhét, egyenest az avarba.
Nagy levegőt vett, s újra felszította a tüzét az ujjai közt. Amint ágaskodni kezdtek a fényes lángok, megkapatta, és felgyújtotta velük a rémálmoktól terhes bőröket.
Égj.
Csak állt ott, és nézte az ég felé törekvő lángnyelvek sokaságát. A füstöt messzire viheti a szél ugyan, de mire bárki is ideér, addigra a lánynak már rég hűlt helye lesz. A gondolat keserédes, alamuszi vigyort rajzolt az arcára.
Hagyta, hogy átjárja a testét a meleg. Hagyta, hogy átjárja düh. A keserűség. Nézte, ahogy a szenvedésének nyomait felemészti a tűz. A félelmeit. A menekülést, az üldöztetést. A megalázkodást. A láncokat.
Szép lassan térdre ereszkedett az elmúlásszagú levelek közé. Előkapott egy tőrt, lehúzta fél kesztyűjét, s a hideg pengét a tenyerébe mélyesztette. Aztán ökölbe szorította a kezét, és kipréselte belőle a vért, mely vörös cseppekben színezte meg a sötét, fagyott földet.
– Én, Athelessa Amelia Martina Reingard, esküszöm mind a Kilenc Istenre, hogy többé nem fogom feladni, és nem hátrálok meg. Élni fogok, és megtalálom a módját, bosszút álljak a valódi árulásért, és az összes csepp vérért – morogta halkan, minden egyes szót alaposan megformálva. A ropogó tűz fényes szikraesőt hányt az égre.
A bosmer újra felhúzta a kesztyűt, felegyenesedett, visszacsúsztatta a tőrét a combjára, s leporolta a köpenyét. Aztán hátat fordított a tűznek, és elsétált, mint egy két lábon járó, halálos árnyék. Felőle lángba borulhat az egész erdő is. Felperzseli egész Tamrielt, ha kell, hogy megszerezze, amit akar.
Legyen akkor orgyilkos. Egy ismeretlen penge a sötétben.
Esküdni mert volna arra is, hogy Ryamo elmosolyodott a fejében. És ez az a fajta mosoly volt, amellyel még mindig képes volt apró darabjaira szaggatni a lányt. Minden értelemben.