NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti. A zeneszámok a megadott előadókhoz tartoznak.
A/N: Némi kihagyás/"nyári szünet" után újra itt. Amint látható, eszközöltem némi változást a címet illetően. Mostantól ezzel viszem (remélem, nem lesz túlzottan zavaró). A sztoriban semmilyen változás nem történt.
Amiket hallgattam:
Tommee Profitt - Tragic (ft. Fleurie)
Two Steps From Hell - Symbols in The Sand
We Are The Fallen - Bury Me Alive
VIII.
Negyedkor 186.
– Aki bújt, aki nem, megyek! Fussatok, amíg van lábatok!
Aese Amaurri éles visítozása Athelessát mindig egy disznóvágásra emlékeztette. Habár egyetlen ilyen eseményen sem vett részt, azt mondták neki, ez a parasztok szokása, de az idényben mindig messzire vitte a szél a hangokat. Mint ahogy a barátnőjéét is, mikor elvisította magát. Nem volt nehéz meghallani... ezért is választotta őt hunyónak.
A nap már a látóhatár alá bukott a Nyugati Lankák közt. A nyár hava az utolsókat rúgta, de még küzdött az elmúlás ellen.
Athelessa alamuszi vigyorral fészkelte be magát egy áfonyabokor reszkető levelei közé. A fények és a növényzet neki kedvez. Amaurri sosem talál rá. El fogja veszteni ezt a csatát is, akár az összes többit.
Mély levegőt vett, és elhelyezkedett a rejtekében. Hallgatta a lassanként nyugovóra térő állatok zaját, a tücskök hegedűjét, a békák koncertjét lent a pataknál.
Várt. És úgy tűnt, ő győzött. Egy lélek sem merészkedett a közelébe sem. A vadvilágon kívül senki nem zargatta.
Az alkonyat azonban egy idő után már jócskán az estébe hajlott. Az egyre terebélyesedő sötétség nyakon csípte az erdőben. Ahogy a családja is fogja ezért, ha egyszer előkerül...
A csend egyre aggasztóbbá vált. A diadalittas mosoly fokozatosan olvadt le a lány arcáról, helyét rosszalló borzongás vette át.
Lehet, hogy nem is keresik. Lehet, hogy itt hagyják meghalni. A hölgyei biztos megelégelték, hogy hármuk közt Lessa a legkisebb, mégis ő az úrnő, ők pedig az alattvalók. És most meg akarnak szabadulni tőle.
Az erdő levegője gyorsan lehűlt, a lánynál pedig nem volt ott a pelerinje.
A térdét a mellkasához húzta, és összegömbölyödött.
Lehet, hogy a családjának se kell már. Senki sem hiányolja. Mi van, ha azt akarják, hogy pusztuljon el valahol, elvégre...
A rettegés és a sötét gondolatok teljesen elhatalmasodtak rajta, amikor reccsenést hallott a háta mögül.
Úgy ugrott ki a bokorból, mint egy üldözött nyúl.
Szinte tökéletesen látott a sötétben, mégsem figyelte, merre tart. Csak futott és futott. A szíve megvadultan dörömbölt a bordái közt, a levegőt pedig úgy kapkodta, mintha az elmúlt legalább fél percet a víz alá merülve töltötte volna. Kétségbeesett, zokogásba hajló zihálások közepette próbált akárhogy is, de valahogy kijutni a fák közül. A lába azonban elakadt egy kiemelkedő gyökérben.
A lány arccal előre zuhant az avarba.
Szája telement földdel és egyéb rothadt növénymaradvánnyal. Köpdösni kezdett, s azonnal fel akart pattanni, de ekkor egy durva kéz megragadta a nyakánál, és felemelte.
– Elkeveredtünk a sötétben, kiscsillag? – A fogvatartója képén alattomos vigyor terült szét, majd két mocsoktól feketéllő ujja közé csippentette Athelessa hajfürtjét. – Milyen finom és puha – morzsolgatta. Pofájából ocsmány, csorba fogak villantak elő, ahogy beszélt, sunyi tekintete végigvillant a leányon tetőtől talpig. – Te valami nagykutya kölyke vagy. Kíváncsi vagyok, milyen mélyre lenne hajlandó a zsebébe nyúlni érted...
A lány egész testében reszketett, elszorult torkán egy árva hang sem fért ki. Lehet, hogy semennyire. De ha mégis, mit fognak tenni vele ezek az emberek, amíg hazakerül? Hazakerül valaha?
– Már ha visszaadunk neki. Még egy pár év, és ha ilyen selymes marad a bőröd, keresett kurva lehet belőled.
– Azé, aki többet fizet érte – szólt közbe egy társa. Legalább négy hasonló piszkos képű alak vette körbe. Ruházatuk csupán néhány csupasz felsőtestükön átvetett bőrszíjból, és valami nadrágféleségből állt, melyekre különféle fegyvereket erősítettek. – Köpök rá, ki lesz az.
A gaztevő arcáról lehervadt a vigyor, de tekintetét továbbra is a foglyán tartotta.
– Én döntöm el, mi lesz a kölyökkel. Ha mégegyszer belepofázol, levágom a farkad, és a szádba tömöm.
A férfi előhúzott egy kötelet, és a lány csuklóira akarta hurkolni.
Lessába ekkor visszatért az erő. Nyöszörögve kapta el a kezeit, próbálta magát kihámozni a szorításból, és minden lélekjelenlétét összekaparni, hogy sikolthasson. A bandita erre azonban csak közelebb rántotta magához, és gusztustalan kezét a szájára tapasztotta.
– Ha megpróbálod, kivágom a nyelved – morogta, mire Lessa beleharapott a tenyerébe. A férfi ordítva tántorodott hátra.
– Bassza meg, mi vagy te... – hörgött, majd a sértetlen öklét a lány felé lendítette.
Mielőtt elérhette volna Lessát, a semmiből egy sötét, csuhás alak termett közte és a lány közt.
– Sose kellett volna idejönnötök – morogta fenyegető, mély tónusban. Fél kézzel elkapta a férfi karját, és láthatóan anélkül csavarta ki, hogy különösebb erőfeszítésébe telt volna. A fosztogató üvöltve rogyott össze.
A sötét idegen eztán megragadta az ellenfele vállát is, és egyetlen mozdulattal kettészakította a testét.
A többi csavargó holtsápadtan kezdett hanyatt homlok menekülni a társuk láttán, de csuklyás alak gyorsabb volt. Hárman közülük megbénultan hullottak az avarba, az utolsó talpon maradt emberre pedig úgy vetette rá magát, akár egy megveszekedett ragadozó. A földre kényszerítette, majd a leány szeme láttára puszta kézzel ásta bele magát az áldozata testébe.
És kitépte a torkát.
Lessa földbe gyökerezett lábakkal álldogált a mészárszékké változott rengetegben. Görcsösen szorongatta a szoknyája oldalát, amely nedvesen hullott köré, de nem igazán volt képes felfogni, ahogy a teste sem megmozdulni, vagy a görcs felengedni. Mint egy őzgida a halála előtti utolsó pillanatban, dermedten nézte, ahogy a sötét alak felemelkedik előtte a vértócsából. Hosszú köpenyéből szintén csöpögött valami.
Arc helyett csupán feketeséget látott a csuklya alatt, amikor felé fordult.
A lány már nem érezte magáénak a testét. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig meredtek egymásra, mint két jégszobor. Csak az esti szellő zörgette a fák lombkoronáit. Már az állatokat sem lehetett hallani.
A lány szinte élettelenül meredt maga elé, és halálosan lassú mozdulattal berogyasztotta a térdét, mialatt keresgélni kezdett maga mellett az avarban. Ujjai összezárultak az első dolog körül, ami a keze ügyébe került. Aztán hasonlómód egyenesedett fel.
Az idegen végül megszólalt.
– Nem kellene itt lennie, Athelessa kisasszony.
A lány nyelt egyet, és megszorította a szerzeményét.
– Azzal a kővel nem fogja tudni megvédeni magát. Menjen haza, ne kószáljon egyedül! Különösen ilyen fiatalon ne.
Az alak egy lépést irányzott felé.
Lessába nem tért vissza az ereje, épp csak annyi, hogy a szent pillanatban hátrálni kezdett.
Összefolyt körülötte minden. Egyik lépést a másik után tette meg a háta mögé, mígnem beleütközött valamibe.
A kő kihullott az ujjai közül, és tompán koppant a fűben.
– Lessa! – kiáltott fel Ophelia, és magához ölelte a lányt. – Na végre, hol voltál? Te reszketsz!
Az impériai eleresztette őt, és tágranyílt tekintettel nézett rajta végig.
– Az őrök már úton vannak, mindenütt kerestünk! Azt hittük...
– Jó, most már megvan. Induljunk, mielőtt soha többet nem engednek ki minket sehova – vágott közbe Aese, és két oldalról megtámogatták az erdőelfet, mielőtt kiléptek a tisztásra.
Egy darabig csendben lépkedtek, míg Aese, a másik leány meg nem szólalt.
– Mi ez a szag? – szimatolt bele a levegőbe. – Lessa, te... behugyoztál? – Zaboláltlan kacagás tört ki belőle. – Tudtam, hogy ez a játék nem pisis ötéveseknek való!
Ophelia elé pattant, és megrázta a vállát.
– Ne merj vele így beszélni többet, különben magam verlek el, hogy egy hétig ne tudj lábra állni!
– Csakmert te vagy a legidősebb, nem kell a főnököt játszanod! – Aese dühösen tette csípőre a kezét, és a nyakát nyújtogatta Ophelia irányába. – És engem ne rázogass, mert megbánod! – Taszajtott egyet a lányon, mire Ophelia kétszer olyan erősen fellökte őt, és ordítozni kezdett a feje felett.
– Nem én vagyok a főnök, hanem ő! – mutatott Lessa irányába. – Ha az úrnőnkről beszélsz, mutass tiszteletet, és kérj bocsánatot!
Aese fájdalmas képpel pislogott a fűszálak közt, mialatt a két karjára támaszkodott.
– Jól van, jól van! Nem gondoltam komolyan, csak vicc volt! Nem tudom, miért kell így kiabálni.
Ophelia dühös sóhajt eresztett ki magából, majd Lessa mellé lépett, és belekarolt. A lány ez idő alatt fásultan meredt csupán maga elé, mint aki nem is érzékeli a külvilágot.
– Kérlek, mondd el, mi történt! Nagyon megijesztesz – kérlelte Ophelia, de Lessa csupán röviden felelt.
– Haza akarok menni... – suttogta rekedten.
Ophelia megszorította a karját, s ekkor odaértek az őrség tagjai a keresőkutyák társaságában.
– Lady Athelessa – kezdte a férfi, és illedelmesen meghajolt a leányok előtt. – Hála az égnek, hogy megkerültek. Az apja indított a keresésére.
Lessa felemelte a fejét a hallottakra.
– A Papa? – kérdezte elvékonyodott hangon.
– Igen, hölgyem. Jöjjenek, visszakísérjük Önöket.
Ophelia ismét Athelessába karolt, s hagyta, hogy úrnője teljes súllyal ránehezedjen. Lassú léptekkel indultak meg hazafelé a fegyveresség társaságában.
– Remélem, egyszer el fogod mondani, mit láttál – szólt Ophelia halkan. Athelessa nem felelt. Csupán nyelt egyet, és egy lopott pillantást vetett hátrafelé, ahonnan kimenekült. Már ő sem látott semmit. Csak a sötétséget, ami mindent magába ivott.
Negyedkor 201.
Az erdőelf térdei reszkettek, miközben az éjjeli, jeges hófúvásban igyekezett megmászni a hegyet. A tiszta égboltot, mely csillagfényben fürdette a lenti erdőt, olyan hamar szennyezték be a tömött, súlyos felhőtakarók, mintha legalább tíz mérföldet kutyagolt volna arrébb.
A tehetetlenség, s az ebből fakadó düh keserű lángjai melegen tartották a testét, ugyanakkor kínzóan emésztették annak minden porcikáját. Nincs az a távolság, sem időben, sem térben, ami elég volna, hogy a hangok örökre elhaljanak a fejében, és hogy megszabaduljon önmagától.
Egyik valójától sem. Sem a túlélésre hajtó, ösztönös vadásztól, sem a gondolkodó, civilizált énjétől. Régen az előbbit kellett elnyomnia, most már inkább az utóbbit fojtaná meg örökre a karmai közt.
De ezek mind ő voltak. És vagy megtanul együttélni velük, vagy beleőrül.
Fogcsikorgatva feszült neki a jeges szikláknak az éj sötétjében. A frissülő hótakaró visszaverte a fényt, megvilágításba vonva a fagyos tájat.
Nem volt olyan meredek, mint a Jerall-hegység, mégis villámcsapásszerűen hasítottak a testébe és a tudatába a képek, amikor hasonlóképp küzdötte fel magát a magasba. És amikor majdnem szörnyethalt, mert a sziklatömb, amit éppen megmászott, lehasadt a hegyoldalról, és a mélybe zuhant.
Luna élesen szívta be a levegőt a fogai közt, és lehunyta a szemét. Elképzelte, ahogy Athelessa ugyanígy lehasad a lényéről... Ha úgy tesz, mintha mindez valaki más problémája lenne, s valaki más veszteségét kellene megbosszulnia. Talán tisztább fejjel állhatna a feladatai elé. Ha függetleníti magát a mindazon szennyestől, amit a saját kofferjában cipel, elvégre ő már nem volt többé Athelessa...
Csak egy Luna.
Valami megmorajlott a talpa alatt.
A lány ösztönösen kapaszkodott bele egy mélyebb vájatba, amikor a nehéz köveken végigfutottak a repedések, és levált a talpa alól egy hatalmas darab.
Ujjait görcsösen szorította a sziklákhoz, szemét pedig szorosan hunyta le.
Nem fogsz lenézni...
Szinte még a hegy is felnyögött a megkönnyebbüléstől.
– Széltetőre kellene visszatérnem zsebeket metszeni. Könnyen jött pénz, kisebb esély, hogy fejszét kapok a koponyámba...
– Ami könnyen jött, az könnyen is megy, öreg. De ez itt... Nem mozdulunk innen, míg át nem fésültük a főkamrát. Abból annyi sört és kurvát veszel, hogy egész hátralévő életedben részegen fogsz kefélni. – A férfi a tábortűzbe köpött.
– Na, és mi a jó abba, ha már olyan satura ittam magam, hogy azt is elfelejtem, hova kell rakni?
– Legalább a papírzacskót elhagyhatjátok, úgyse fogsz rá emlékezni. Egyébként meg ilyen ocsmány külsővel úgyis csak akkor lesz hajlandó bárki is rádnézni, ha van pénzed. Szóval fejezd be a rinyát, és aludj végre. Holnap be akarom fejezni, amit elkezdtünk.
– Ki mondta, hogy neki is akarnia kell... Amíg nem visít, mint egy süldő malac, nálam rendben van.
A gusztustalan röhögés elhalt a szél süvítésében, mely Zordzuhatag előcsarnokába hordta a kinti havat. A csontig hatoló hidegben a két férfi az állatbőrök alá bújva várta, hogy elnyomja őket az álom.
Csupán akkor még nem tudták, hogy örökre.
Luna fogcsikorgatva várakozott az egyik oszlop tövéhez simulva, mely a romos mennyezet súlya alatt roskadozott. Az ősi kövek letűnt korok, és nedves mohák szagát árasztották magukból.
A fosztogató erőszaktevők megelőzték, de ahogy kivette a beszélgetésből, még nem érték el a főkamrát.
A kint tábort vert kincsvadászokon nem volt megerőltető keresztülosonni. A tomboló hóvihar minden apró neszt elnyomott, ahogy a látási viszonyokat is megnehezítette. A lány észrevétlen mászta meg a hegy után a hosszú lépcsősorokat is, noha a végtagjai egyre jobban sajogtak.
Keserű szájízzel markolt a tőrre, majd a két sírrabló mellé lépett, és egy hang nélkül felvágta a torkukat.
A lány gyomra kifordult tőlük. Szíve szerint sokkal csúnyább halálban részesítette volna őket, de most nem ezért jött.
Az egyik testről lehúzta a fegyverövet, melyen egy hüvely, s a benne nyugvó kard függött, majd magára csatolta. A szíjat szinte kétszer kellett körbetekernie magán, mire elég szorosnak tűnt, hogy fent maradjon.
Luna összepréselte az ajkát, majd a banditák tábortüze mellé kuporodott, és leemelte a felnyársalt patkányokat, melyek a lángok felett sercegtek.
A meleg és a sült hús szinte mámorítóan ölelte át a testét, és bélelte ki az éhségtől ordítozó gyomrát, noha igyekezett nem belegondolni, hogy a patkányok egész pontosan hol éltek, mielőtt felkerültek erre a nyársra.
Miután az utolsó falatig lecsupaszította a vázukat, megindult a sötét járat felé, mely a hegy gyomrába vezetett, bizonyosan a katakombákhoz.
A járat hosszú, dohszagú és sötét világa borzongató simogatássá vált a bőrén, de nem merte fáklyával magára vonni a figyelmet. A szeme jól alkalmazkodott sötétséghez, ami gyakorta elég áldásosnak bizonyult. Bármi lapulhat a feketeségben, ami a fosztogatóknál is sokkal rosszabb...
Mély levegőt vett, s megpróbált eggyé válni az árnyak sűrűjével.
A hosszú alagutak örök éjszakájából kilépett a katakombák legelső termébe, ahol ismerős bűz terjengett a levegőben.
A förtelmes szagú emlékek megébredve égettek lyukat a gyomrába, amikor végigpillantott a falakba vájt koporsók hosszú sorain, melyeket a felettük lobogó tűz narancsos színei vontak némi pislákoló fénybe.
A hideg végigfutott a gerincén, nem csak a látványtól, hanem mert a kincsvadászok szemmel láthatóan nem értek le idáig, hogy meggyújtsák ezeket a lángokat...
Azok pedig égtek.
Luna nyelt egyet.
Próbálta remélni, hogy a tűz mágikus, és hogy már többszáz, vagy többezer éve fényeskedik a holtak felett.
Szinte várta, hogy Ryamo újabb behízelgő megjegyzést suttogjon a fülébe, de az elméje némán lüktetett. S ez most kivételesen rossz érzéssel töltötte el.
A keze görcsös ökölbe szorult az oldalán. Kihúzta magát, s a hideg vájatokban pihenő megkövült testek felé indult. Egyik másik lepellel becsavarva feküdt a helyén. Arcukat az örök élettelenség ellenére nyugtalan grimasz torzította. Mintha egy rossz álom gyötörné őket...
Vajon miről álmodhatnak a holtak?
Az erdőelf beszívta az ajkát, s letörölte a homlokára kiült verítéket, mielőtt ujjai végigfutottak a poros köveken.
– És micsoda aranybánya lehetne Ryonak...
Visszahőkölt, ahogy fejében felvisszangzott egy ismerős, mégis idegen női hang. A legfurcsább és legkellemetlenebb, amit valaha hallott. Egész testét átjárta a jeges borzongás.
Görcsösen szívogatta az ajkából kiserkenő vért, amikor felfigyelt az egyik molyrágta, koszlott lepedő alól kilógó kézre.
A többivel ellentétben nem kezdte ki az idő, mintha neki sem állt volna oszlani. Luna összevont szemöldökkel igyekezett összpontosítani, miközben mellé lépett, és végigsimított rajta. A halványszürke bőrnek hideg volt a tapintása, amely márványossá tette. Az érzések megfoghatatlanul kavarogtak a lányban, éles karmukat belemélyesztve, mielőtt nyakon csíphette volna őket, amikor a halotti lepelből kihullott egy laza, hamuszőke tincs is.
Luna hátratántorodott.
Éles sikolya megrázta a kriptát. A háta a szemközti falnak csapódott.
Hangos zihálás közepedte próbált minél távolabb kerülni a lepeltől, miközben reszketeg ujjaival a háta mögött tapogatózott bármilyen menekülőút után kutatva.
De valami másra fogott rá.
– Wo yin wah vodremt zey?!
A mély hörgés a háta mögül jött, az összes csepp vérét megfagyasztva az ereiben.
Soha nem hallott még ilyen hangot, a nyelvvel pedig, melyen megszólalt, biztosra vette, hogy soha életében nem találkozott, annak ellenére, hogy hat tamrieli nyelvet beszélt.
A lány egy szívdobbanásnyi idő alatt rántott tőrt, miközben félreugrott a mély álmából megébredő halottra.
A többezer esztendő szárította test nehézkesen, ropogó hangokat hallatva rúgta le magáról a leplet. Egy ősi, a felismerhetetlenségig rohadt páncélszerűséget viselt magán, mellkasánál pedig egy méretes pallost szorongatott a szikkadt kezek közt.
És a szemei...
Lunát az ájulás kerülgette, amint a hulla felemelkedett előtte szinte a lehetetlenségig, és meglendítette a fegyverét. A szemei gödrében élénk kéken világított valami, mely két vakítóan fényes drágakőre emlékeztetett. Amikor ismét megszólalt, a meglazult állkapcsából potyogni kezdtek a porladó fogak.
– Dir volaan! – recsegte.
A kiszáradt hústorony megindult Luna felé. A súlyos pallosát maga után húzta a földön, mely fémes, visító hangot csiholt a kripta falai közt.
A lány lepillantott a kezében reszkető tőrre...
Nyúlfarknyi volt hozzá képest. Akárcsak ő az ellenfele mellett. Egyetlen csapásába összetörne, mint egy száraz falevél.
A hangzavar felrázta a többi halottat is. Legalább négyen keltek ki hasonlóképp a helyükről, és ragadtak fegyvereket.
– Qilaan us dilon!
Luna szíve a fülében lüktetett, minden más zajt elnyomva. Zaklatottságában képtelenné vált higgadt fejjel végigmenni a lehetőségein, miközben öt tagbaszakadt hulla lépkedett felé, rothadó fogaikat csikorgatva.
Ösztönös hátrálásba kezdett, mígnem a már kocsonyássá vált lábai el nem akadtak valamiben.
Hanyattesett, de ez nem volt elég, hogy eltántorítsa. Négykézláb iramodott hátrafele tovább, mikor egy hatalmas rács felnyikordult mellette.
Szusszanásnyi idő alatt ugrott félre, ahogy egy tüskés kapu vált ki a barlang falából, és a hullák felé csapódott.
Fémes csattanás kíséretében felszegelte őket. Majd a sziklákhoz csapódva a leszakadt tagjaik szanaszét repültek a teremben.
A lány tágranyílt szemekkel kapkodta a levegőt az előtte lejátszódó jelenet láttán. Olyan gyorsan történt az egész, hogy felfogni sem volt ideje.
De talán agyalni sem akart rajta. Sietős mozdulatokkal küzdötte talpra magát, és futni kezdett.
A levegő égette a tüdejét, miközben a dögszagú katakombák végeláthatatlan sűrűjén rohant keresztül, de az alagút vége egyre inkább úgy tűnt, mintha nem is létezne.
Próbálta megzabolázni a benne ágaskodó irtózat karmait, amint azok a húsába martak.
Csak szedd össze azt a követ, és tűnj el innen...
Amint befordult a – már megszámlálni sem tudta, hányadik sarkon, mélyeket lélegzett, és rátámaszkodott a térdére.
A helyiség telis tele volt repedezett szarkofágokkal és ősi temetkezési urnákkal. Nem beszélve a megannyi csillogó drágakőről s az aranyról, ami csak úgy árasztotta a halál szagát.
A légkör súlyosan és nyomasztóan nehezedett az elfre. Már semmit sem mert megérinteni. Ki tudja, ezúttal mit hívna életre vele...
Csillapodj. Láttál te már ennél sokkal rosszabbat is.
A mondatok szinte saját maguktól kezdtek egymásba fonódni a fejében.
Igen, ettől most sokkal jobb...
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Szénakazalszerű tincseibe markolt, ahogy a felismerés homlokon csókolta, miszerint már saját magával társalog.
Ez a hely teszi. Valamiféle átok ül rajta, amely a tudatát igyekszik megfertőzni, és ami a holtakat is nyugtalanná teszi... Hacsak nem azok is egy újabb trükk részei. Ahogy minden más is körülötte. A valóság és az illúzió pókhálószerű falai már rég elmosódtak. És lány tudta jól, milyen, ha egy haragtól izzó, tébolyult elme az illúziók mesterévé válik. Úgy rágja be magát mások fejébe, mint egy éhes féreg. Majd lassan kezdi elfogyasztani az áldozata agyát, aki minden egyes harapást tisztán érez...
Élesen szívta be a levegőt, és felegyenesedett.
Tovább kell mennie. Minél több időt tölt ebben a levegőtlen alvilágban, az annál inkább fogja az őrületbe kergetni, és saját maga ellen fordítani, mígnem lerágja az összes végtagját magáról, és beáll a holtak seregébe.
Szédelegve tette meg egyik lépést a másik után. Minden erejét megfeszítve ügyelt rá, hogy a legkisebb zaj nélkül haladjon, amely újabb halottakat ébresztene fel.
Szerencsére egy árva nesz nélkül sikerült végiglopakodnia a pókháló borította termek sorain, mintha csak ő is egy szellem lenne, aki helyét nem találva kóborol a sírboltjában, mert képtelen elszakadni a testétől...
Luna hátán úgy futott végig a hideg, mint ezernyi apró hangya, ahogy a fejébe újra és újra befurakodott a kép, amit az első teremben látott.
A gyomra kavargott az emlékektől, az időérzékét mintha teljesen elvesztette volna.
Nem emlékezett rá, milyen régóta bolyong már a hosszú folyosók fojtogató labirintusában, mígnem végül kiért egy nagyobb üregbe, ahol a természet átrágta magát a romokon, és fentről tiszta, fehér fény szivárgott a barlangba.
Olyan volt, akár egy pohár víz a sivatag száraz homokjában. Luna mélyet szippantott az édes levegőből, s hagyta, hogy megfürdesse az arcát.
Próbált erőt meríteni, magába lélegezni a fényt, hogy kitartson még az előtte álló úton.
Nem, még nem volt vége. És ha a megérzései nem csalnak, a neheze csak ezután következik. Mintha nem juthatna ki innen, míg valamire fény nem derül... mintha nem léphetne ki ebből a sötétségből anélkül, hogy ne szembesülne a legnagyobb félelmeivel.
Lassan nyitotta fel a szemét, amikor megpillantotta az alatta tátongó szakadékot, melyen egy hólepte híd ívelt át.
Egy aszott test vonszolta magát rajta fel s alá. Mintha őrködne a társai álma felett.
A lány beharapta az ajkát. Leküzdötte az iszonyat érzését, majd lekapta a hátáról az íját, és nyilat eresztett az alatta sétálgató hullába.
A lövés a fejét találta el, s a lendület magával vitte a mélybe.
Tovább kell mennie, mielőtt a maradék eszét is elveszti, és sose talál ki.
Egyetlen halottat sem ébresztett fel, ugyanakkor megannyi halálos akadály állta útját, mielőtt végül elérte, amit keresett.
A "főkamrát".
A csapdáktól, melyeket a fosztogatók és az egyéb betolakodók távol tartására helyeztek el, a testmérete és a gyorsasága megmentette, hálát adhatott az adottságaiért. Amelyek azt is lehetővé tették, hogy egyetlen árva nesz nélkül tudjon haladni. Mint egy megfoghatatlan árny...
Amikor kilépett az alagútból, dohos agyag- és mohaszag csapta meg az orrát. Az elöregedett tartóoszlopok szinte mintha jajgattak volna a rájuk nehezedő súly miatt, ahogy a kintről befúvó szél is sikoltozott a hegy gyomrában.
Ez a barlang volt a legnagyobb. A lány előtt álló termet fehér fénybe vonták a szűrt napsugarak.
Luna nyelt egyet, és megindult előre, amitől egy seregnyi mennyezeten csüngő denevér tért magához, és rajba tömörülve elhasított a feje felett, mialatt a szárnyait csattogtatta.
Csak remélni tudta, hogy ennyi volt.
A természet által megostromolt teremben földalatti vízesések duzzasztották a patakokat, melyen egy romos kőhíd ívelt át. A látvány amennyire gyönyörű lehetne, annyira hátborzongató volt. Volt valami a levegőben, mely fekete árnyfoszlányokként fodrozódott, csakúgy, mint az egész sírboltban, de itt érződött a legerősebben. Mintha minden eredne.
A lány magába lélegezte a barlang levegőjét, és felsétált a lépcsőkön. Minden egyes lépése halk visszhangokat ütött, s újabb és újabb borzongató cirógatássá vált a gerincén. Érezte az erőt, mely magába akarta szippantani őt, s vele együtt a késztetést, hogy megforduljon, és minél messzebbre rohanjon innen. De a tagjai valósággal megbénultak egy felsőbb hatalom súlya alatt.
A lépcsők tetejére érve egy grandiózus kőfallal találta szemben magát, amely visszaverte magáról a vakító fényéket a sötétben.
A sziklák megannyi vésetet őriztek magukban, de Luna nem igazán tudta kivenni őket, bensőjében azonban tompa bizsergés ütötte fel a fejét.
Lassú mozdulatokkal lépett közelebb a falhoz, hogy szemrevételezze a jeleket a kőben.
Sosem látott még hasonlót. A karcolmányok egyértelműen egy idegen nyelven íródott szöveg részeinek tűntek.
Napról napra kellett rájönnie, hogy hiába a végtelenbe nyúló tanórák, melyeket végig kényszerült ülni, feleannyi ismereret nem adtak a világ valós oldaláról, mint amennyi odakint várta az otthonnak nevezett buborékon túl.
De most már nem ez számított. Csak meg kell találnia, amiért idekülték, és aminek a beszolgáltatásáért kifizetik.
Mennyivel más lesz az a pénz, amit a saját veretjékével keres meg, mint az apja járandóssága, ami még a széket is kihúzta neki, mielőtt leült a roskadozó asztal elé.
Luna éjsötétbe burkolta a vonásait, mialatt kezéről lekapta a kesztyűt, és csupasz ujjakkal simított végig a véseteken. Komoran ráncolta a szemöldökét. Ha a varázsló ezt értette a Sárkányok Köve alatt, amit el kell vinnie neki, egyenként tépkedi ki az összes szőrszálat az undorító pofaszakállából, mielőtt megeteti vele.
A gondolatai közül egy forró érzet zökkentette ki, ami csaknem megperzselte az ujjait.
Sietve kapta el a kezét, de ekkor egy roppanást hallott a saját fejében. Egy éles fájdalom szinte kettéhasította a koponyáját.
Gyötrelmesen jajdult fel, és a térdére hullott.
A kezét a nyaka mögé kulcsolva görnyedt össze, de a villámcsapás amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ért.
Luna lihegve kapkodott levegőért.
Ez meg mi a franc volt?!
Válasz helyett a talpa alatt megrázkódott a talaj, és egy hatalmas reccsenést hallott a háta mögül.
Egy oltár helyezkedett el a főbarlang szívében. A tömör szarkofágból kitört egy újabb halott.
Aki sokkalta nagyobbnak tetszett a többinél is.
És Luna felébresztette őt.
A mumifikálódott test ólmos mozdulatokkal húzta ki magát a koporsójából. Világító szemei megvillantak, miközben kezébe vette a gigantikus csatabárdját, és a tekintetét Lunára szegezte.
Ha köztük létezik ilyen, akkor egyértelműen egy nagyúr volt a holtak közt.
– Bolog aaz, mal lir!
A lánynak a csontjait is kezdték átrágni ezek az idegen szavak. Megnyalta kiszáradt ajkát, és lángokat élesztett az egyik kezével. A másikkal előhúzott egy tőrt, és a halott irányába hajította.
Félelmetes és fatális ellenfélnek mutatkozott. Ugyanakkor súlyos volt, lomha, és kevésbé hajlékony.
Ha sok kis sebet ejt rajta, anélkül, hogy a nagyúr akárcsak egyszer is eltalálja, talán visszaküldheti a halálba. De ha nem...
Mielőtt még a tőr elérhette volna a testet, teleszívta magát, és hatalmasat kiáltott.
– FUS ROH DAH!
A lökéshullám kivitte az elf alól a talajt, és a kőfalhoz kente.
De nem ez volt a legnagyobb gond.
A levegőben megfordította a tőrét, amely egyenesen Luna felé kezdett száguldani.
A lány már nem volt képes kitérni az útjából.
Megpróbálta félrecsapni, de a saját fegyvere a tenyerébe állt.
Hangosan kiáltott fel. Eltorzult vonásokkal próbálta kihúzni a pengét a kezéből. A nagyúr azonban már úton volt felé.
Rámarkolt a bárdjára, és egy óriási lendülettel Luna felé csapott.
Az elf az utolsó pillanatban tért ki az útjából, ahogy sikerült kihúznia a tőrt a tenyeréből. De a csatabárt széle így is súrolta az oldalát. Hosszú vágást ejtett rajta.
Kínlódó nyögéseg hagyták el az erdőelf torkát.
A halott fegyvere a kőfalat találta el. Fémesen csattant a hideg felületen. Az ütés világító szikraesőt hányt szerteszét.
Mély morgás tört fel a mellkasából. Potyogó fogait csikorgatva fordult meg, hogy keresztbevágja a lányt.
A hátába forró tőrök fúródtak.
– FUS ROH DAH! – kiáltotta el magát, s ezúttal gyorsabb mozdulatokkal Luna felé intézte a szavait.
A lány lehasalt a lökés elől. A barlang megrázkódott, és méretes szikladarabok hasadtak le a mennyezetéről.
Ahogy lehullottak, sűrű porfelhőt vertek fel. Csaknem teljesen elfelhőzve mindent.
Luna lüktető, égő fájdalmat érzett a sebeiben. A vágásból a bokájához csordogált a forró vér.
Mielőbb el kellenne látni...
Remegő kézzel markolt rá az oldalán függő kardra, és kirántotta a hüvelyből. Tekintete fel s alá cikázott maga körül, de a nagyurat sehol sem látta.
Legokosabb lenne kijátszania, és elvinni a követ ebben a porviharban, de fogalma sem volt, hol lehet... a megkeresésére nem ez volt a legalkalmasabb pillanat.
De talán hagynia kéne az egészet. Pokolba a pénzzel, valamely létfontosságú szerve nélkül amúgyse menne vele sokra.
– FUS ROH DAH!
A kiáltás szétoszlatta a felhőket, s Lunát egy sziklához csapta.
A hátába törött üvegként tépett a fájdalom.
– Kren solaal!
Felkapaszkodott és magához vette a kardját, ami kiesett a kezéből.
Próbálkozott tüzet szítani, de túl kimerült volt hozzá. A keze csupán füstölgött.
Sötéten morgott az orra alatt. A nagyúr felé csapott.
Az elf hárított. Az ősi vas élesen csattant a pengéjén. Próbálta lecsúsztatni rajta, hogy előnyhöz jusson. De a kard beleakadt a csatabárd szélébe. A test nagyot rántott rajta, és kitépte Luna kezéből a fegyverét.
A lány az ellenfeléhez vágódott. A szagától kis híján a maradék eszméletét is elvesztette.
A nagyúr rá akart markolni a vállára. Luna tőrt rántott, és az összes ujját lekanyarította.
A halott felordított. Luna kiküzdötte magát a csapdájából.
Igencsak fogytán volt az ereje. Egy utolsó megmozdulásra futotta még, de ha nem lesz képes halálos sebet ejteni a halotton, akkor vége. Már a gondolat is nevetséges...
Megragadta az alkalmat. A háta mögé férközött, és leküzdve magában az irtózatot, felugrott a nyakába.
A hulla recsegősen visított fel, mely kísérteties visszhangokkal töltötte meg a főkamrát. Elejtette a fegyverét, és dobálni kezdte magát. Luna előhúzott két tőrt a lábszáráról, mielőtt még lerázta volna magáról. Aztán fogta őket, és markolatig mélyesztette a torkába. Majd ellentétes irányba húzta őket.
A nagyúr ordításai rémálomba illő hörgésbe fulladtak. A lökéshullám kis híján harmadszor is a sziklákhoz vágta a lányt. De még mielőtt ez megtörténhetett volna, engedett egy hirtelen késztetésnek, anélkül, hogy igazán tudatosulhatott volna benne.
Mire észbe kapott, a keze már a vágás nyomán eltűnt az ellenfele torkában. Ha nem is ugyanúgy, de hasonlóan, mint amit egykor látott valakitől tizenöt évvel ezelőtt...
Még mindig úgy élt az emlékeiben, mintha csak tegnap történt volna.
Luna arca fájdalmasan rándult össze. Minden lélekjelenlétét latba vetette, hogy visszafogja az öklendezést, ahogy összezárta a markát, és kitépte az élőhalott hangszálait, mely olyan öreg volt, mint a kő a talpa alatt.
Kiemelte a kezét, s a test összerogyott alatta. Mint egy zsák.
Aztán csend lett.
Luna háta a széttört szarkofág oldalának feszült. Mozdulatlan, ahogy odazuhant.
A mellkasa gyors ütemben emelkedett, és süllyedt, a tagjai minden porcikájukban sajogtak.
Vége volt. Győztesként került ki az ütközetből. Elpusztította a halott főurat.
Egy pillanatig mégis olyan érzés kerítette hatalmába, hogy soha többé nem fog lábra állni.
De nem volt vesztegetni való ideje. Ki kell jutnia innen végre. Ha meg lesz a kő, ha nem...
Abból, ami a rendelkezésére állt, legjobb tudása szerint igyekezett ellátni a sebeit.
Aztán keserű nyögések kíséretében megkapaszkodott a koporsó peremén, és felhúzta magát.
Szédelegve kapott a fejéhez, hogy letörölje magáról a véres koszt és az izzadtságot.
Sok időbe telt, míg megpillantotta, hogy a koporsó nem volt üres.
A szőke fürtök lágy csigákban terültek szét a poros, sötét köveken. Az ezüstös bőr tompán csillogott a fehérlő derengésben, mely a barlangra borult. A test vörös és fekete színekben pompázó, elegáns ruhát viselt. Arannyal hímzett fűző ölelte körül a derekát, majd terebélyes szoknyában folytatódott. A mellére terített pelerint hold alakú fibulákkal kapcsolták össze. Feje tetején csillogó tiara pihent a hajszálak közt. Nyugtalan és felpüffedt arccal feküdt a szarkofágban, színtelen ajkai közül élénkvörös vér csöpögött. Karcsú ujjai közt egy kőtáblát szorított magához.
Luna hatalmasat nyelt. Hirtelen kapta el a tekintetét másfelé, miközben a testéből a maradék ereje is elpárolgott. Körmei a kőszarkofág peremének feszültek. Hangosan vette a levegőt, ki és be.
A Sárkányok köve őnála volt... Mindvégig. Csakhogy erre rájöjjön, át kellett verekednie magát ezen a hullaszagú poklon.
A feje őrült módon kezdett hasogatni. Mintha kisiklott volna a talpa alól a talaj. Kezdte eltéveszteni, merre van a fel, és a le...
Megvolt az ára a kiútnak. Az akadály most vált egyértelművé és világossá.
Nem. Nem fog mégegyszer ránézni. Ha kell, saját kezűleg kanalazza ki a szemét az üregéből.
– Dehogyisnem. Ne légy ilyen csökönyös. Már eleget szenvedtünk így is. Csak vedd el a követ a kezemből, és vidd Fehérvágtába. Meg fogják fizetni.
Luna görnyedve kezdett öklendezni. Az oldalán húzódó vágáshoz kapta a kezét, és összeszorított fogakkal igyekezett összpontosítani.
–Tudod, hogy szükséged van rá(m). Meg kell tenned, ha boldogulni akarsz. Ha meg akarod adni, ami kijár.
A lány a fejét tekerte.
Nem tudom megtenni.
– De, meg tudod. Csak egyszer nézz rám. És lásd, ki vagy. Mert látnod kell, hogy elérd, amit akarsz. Amit akarunk. Egy esküt nem elég elszavalni. Be is kell tartani. A világ még nem szabadult meg tőlünk.Te és én pedig sohasem fogunk egymástól. Ebben Ryonak igaza volt...
Luna erőteljesen markolt rá a kövekre.
Ryonak ehhez semmi köze! – sziszegte.
Nem érkezett válasz, csupán a patak zúgása, és a kinti szél tompa nyöszörgése töltötte be a barlangot. Az erdőelf próbált úrrá lenni a légzésén, és elcsendesíteni a benne ágaskodó dühöt.
– Ideje, hogy erőként építsd magadba az igazi valódat, ne pedig "szennyesként" tekints rá. Menekülés helyett nézz szembe a félelmeiddel. És akkor legyőzhetetlenné válsz. – A hang kis szünetet tartott. – Mi lenne, ha nem csupán a bosszúval törődnél? Ha... visszakövetelnéd az örökségedet?
Kezeit a fülére tapasztotta, mintha bármit is érne.
Semmilyen örökségem nincs! – morogta. – De ha lenne is, tudod, mivel járna. És engem már semmi sem vár odaát. – Összepréselte az ajkait. – Semmi olyan, amire én magam is vágynék.
Újabb szünet következett.
– Biztos? Nem inkább az lenne az igazán méltó bosszú?
Luna reszketve pattant fel. Mély levegőtt vett, és kitépte a lány kezéből a Sárkányok Kövét.
Erre zárt pillái felpattantak, felfedve a sötét, mahagóni szempárt. Egyenesen Lunáéba nézett.
– Fus.